Ulrich Duchrow
Az erõszak dinamikája a pénz bálványozásával, a gazdagság és a magántulajdon abszolutizálásával kezdõdik. Ez azután létrehívja a nemzeti biztonságnak - a hadseregben megtestesülõ - abszolutizálását, a paramilitáris egységeket és a halálbrigádokat - az eredeti bálványozás támaszául és védelmére. Végül mindkettõbõl általában az következik, hogy emberek szervezkednek (az ebbõl fakadó erõszakkal együtt), ami ugyancsak a szervezõdés abszolutizálásához, azaz bálványozásához vezethet.
Jon Sobrino Oscar Romero nyomán.1
Jon Sobrinónak ezek a pénzre, hatalomra és ellenhatalomra vonatkozó mondatai, melyeket El Salvador legfrissebb történelmét értelmezve írt le, mintegy nagyítóüvegként világíthatják meg az elmúlt ötszáz, sõt ezer év egész, európai-nyugati uralom alatt végbement világtörténelmét.2 E század szocialista és forradalmi ellenmozgalmainak erõszakára szintén fényt vetnek, beleértve a hidegháborút is, sõt sok népnek amiatti nagy és bénító csalódottságára, hogy a hidegháború befejezõdésével nem használták ki az igazságosabb világrend esélyét, mi több, a világ egészét tekintve nõtt az igazságtalanság és az erõszak.
Hát nincs kiút ebbõl a látszólag végtelenül ismétlõdõ ördögi körbõl? Vajon segíthetnek-e nekünk az igazsággal, kiengesztelõdéssel és újrakezdéssel kapcsolatos kezdeményezések abban, hogy megbirkózzunk saját valóságunkkal, és széttörjük azokat a láncokat, amelyek fogva tartanak minket ebben az ördögi körben?
1. A valóság elleplezésével szembeni archimédeszi pont:
az áldozatok és megszabadításuk az igazságtalan struktúrákból
A realitás elõli német menekülés minden bizonnyal legszembeötlõbb és legrettenetesebb aspektusa abban a magatartásban található meg, hogy úgy bánnak a tényekkel, mintha pusztán véleményekrõl lenne szó.
Hannah Arendt3
1. tétel
A valóságtól történõ eltekintésnek és a valóság elfojtásának egyik fõ oka a valóság tényleges vagy csak képzelt komplexitása. A valóság áttekintését mindenekelõtt absztrakciókkal tesszük lehetetlenné. A társadalmat egyfelõl úgy tekintjük, mint absztrakt, konkuráló individuumok összegét, másfelõl pedig mint absztrakt, megváltoztathatatlan struktúrák összegét, amelyet csak szakértõk képesek megérteni. Dél-Afrika, Latin-Amerika, Korea és az egykori NDK igazságtalan régi rendszereinek vizsgálata azonban világosan mutatja: Léteznek az áldozatok, a tettesek és a haszonélvezõk konkrét csoportjai, és léteznek azok a konkrét magatartásmódok, amelyek egy igazságtalan rendszert támogatnak vagy éppen támadnak. Persze léteznek e tények elleplezésének különbözõ mechanizmusai is. Az igazság, a kiengesztelõdés és az újrakezdés csak akkor lehetséges, ha észrevesszük az áldozatokat, prioritást tûzünk ki, és a rendszert a saját érdekében átalakítjuk. Ez a perspektíva minden komplexitás mellett is világos tájékozódást kínál.
Amikor a 80-as évek során a világméretû apartheid-ellenes harcban egyházi funkciómból fakadóan Dél-Afrikával (és velünk) kapcsolatos összejöveteleken, szemináriumokon és elõadásokon vettem részt, gyakran találkoztam ezzel a mondattal: Egyesek ezt mondják, mások amazt. Mit higgyünk akkor? Akik ilyen kijelentéseket tettek, absztrakt individuumokként fogták föl informátoraikat (itt nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy miért tekintették egyúttal önmagukat is absztrakt individuumoknak). Itt elmondja valaki a saját véleményét, amott elmondja valaki a magáét. Közben feltételezték, hogy az ember nyilvánvalóan nem képes különbséget tenni igazság és hazugság, féligazság és félhazugság között. Így aztán sokan búcsút mondtak a kérdésnek, mi is valójában a dél-afrikai helyzet - és milyen konkrét tennivalónk van nekünk.
Létezett és létezik egy igen egyszerû szabály ahhoz, hogy megvizsgáljuk a vélemények valóságtartalmát. Így hangzik: Kérdezd meg, ki nyilvánít véleményt, kinek használ vagy kinek árt az adott vélemény, azaz kinek az érdekeit tükrözi, és melyik oldalon áll a beszélõ! Nem állítom, hogy a válasz mindig egyszerû, de azt állítom, hogy az említett kritériumok szerinti intenzív továbbkérdezés egyre közelebb visz a valósághoz.
Vegyük példának Dél-Afrika helyzetét az apartheid idején. Az egyik vélemény így hangzott: Az afrikai termékek bojkottja és a dél-afrikai gazdaság elleni szankciók csak a feketéknek ártanak, mivel elsõsorban õk szenvednek a gazdaság rosszabbodásától. - Szabályunkat tekintetbe véve könnyen érthetõ, ha a dél-afrikai vagy európai banki és gazdasági képviselõk így nyilatkoztak. Ôk ugyanis további üzleteket akartak kötni Dél-Afrikával. Az õ érdekük a profit volt, s ma is az - strukturálisan, és nem a személyes moralitás felõl nézve a dolgot. Személyileg lehetnek egyes kivételek, de a bankok és cégek jó befektetési lehetõségeket keresnek, és másodrangú, ha nem közömbös számukra, hogy diktatúrákkal vagy demokráciákkal kötnek-e üzletet. Sõt, az a kormány a legkívánatosabb, amelyik leszorítja a munkavállalói jogokat, amint ezt az utóbbi évek sok tanulmánya bizonyítja.
A dél-afrikai fehérek többsége és európai rokonaik is az említett véleményt képviselték - és ezt sem nehéz megérteni, mivel õk húztak hasznot a rendszerbõl és annak gazdasági fennmaradásából. Azt sem volt nehéz megérteni, hogy a német szövetségi kormány is ezt a véleményt képviselte, mivel a koalíciós pártokat, az FDP-t (Szabad Demokrata Párt) és a CDU-t (Kereszténydemokrata Unió) lényegileg gazdasági érdekek határozzák meg. Különösen világossá lett ez az akkori, oly nagyra becsült külügyminiszter, Genscher esetében. Amikor Kuvait iraki megszállása a Nyugat olajérdekeit fenyegette, rögtön gazdasági szankciókat léptettek életbe, azután, hogy az apartheid esetében folyton azt hangsúlyozták, ezek a szankciók nem hatékony eszközei a politikának.
Hogy még a Német Evangélikus Egyház (EKD - Evangelische Kirche in Deutschland) is hivatalosan elvetette a bojkottakciókat (mindenekelõtt az Evangélikus Nõegyletét) és a szankciókra való felhívásokat, azt már nehezebb értelmezni, mivel az egyszerû emberek elsõdlegesen azt feltételezik, hogy az egyházak az áldozatok oldalán állnak. Itt tehát megmutatkozott, hogy az egyházak nem számíthatók automatikusan az áldozatok oldalára, mivel társadalmunkban nyilvánvalóan összefonódnak az uralkodói érdekekkel is. Természetesen léteztek az EKD-ben olyan emberek és szervezetek, akik és amelyek másképp gondolkodtak. De még a Német Evangélikus Zsinat is, amely plenáris ülésének Dél-Afrika-napján hangot adott az áldozatoknak, vonakodott attól, hogy világosan elhatárolódjék az apartheidet támogató bankoktól.
Még bonyolultabbá válik a kérdés, ha maguk a dél-afrikai áldozatok felé fordulunk. Itt is az történt, hogy egyesek ezt mondták, mások amazt. Ez elõször is abból adódott, hogy akik Dél-Afrikában a szankciók mellett voksoltak, azokat üldözték. Másrészt természetesen a feketék között is voltak olyanok, akik saját hatalmi érdekeikbõl fakadóan kollaboráltak az apartheid-rendszerrel és a külföldi gazdasággal is, mint pl. Gatsha Buthelezi szülõföld-kormánya. A dél-afrikai egyházakon belül Dél-Afrika Egyháztanácsa (SACC) világosan a szankciók mellett volt, ami ennek megfelelõen üldözéseket eredményezett számára, egészen odáig menõen, hogy irodaházát a kormány paramilitáris terrorcsoportjai fölrobbantották. Egyes dél-afrikai egyházi vezetõk megalkuvásból a bojkott és a szankciók ellen foglaltak állást. Ez tehát azt jelenti: a Hallgass az áldozatokra! egyszerû szabályának abban rejlik a legnehezebb pontja, hogy megtaláljuk, ki emelhet szót legitim módon az áldozatokért.
De éppen itt lép életbe egy további mechanizmus, amelyen át kell látni: a tudatos félrevezetés. Nem csupán arról van szó, hogy egyesek ezt mondják, mások amazt, és aztán az ember szabadon mérlegelheti a véleményeket. Sokkal inkább arról, hogy azoknak, akiknek kezében van a hatalom és a hatalmi eszközök, lehetõségük van arra, hogy megrágalmazzák és hiteltelenné tegyék azokat, akik áldozatokként vagy az áldozatok érdekében szólnak. Ezt különösen jól lehet tanulmányozni az Afrika déli részén mûködõ felszabadítási mozgalmak példáján. Bár Dél dekolonializált és Kelet reálszocialista országai keresztülvitték az ENSZ-ben, hogy az apartheidet emberiségellenes bûntettként bélyegezzék meg, és az olyan felszabadítási mozgalmakat, mint az ANC, a PAC és a SWAPO, az elnyomott többség legitim képviselõinek ismerjék el, de az olyan országokban, mint Németország, a kormány megengedhette magának, hogy jobb kapcsolatot tartson fenn a dél-afrikai követséggel és kormánnyal, mint az ANC és a SWAPO képviseletével; így például 1983-ban az apartheid-ellenes mozgalom tiltakozása ellenére meghívta Bonnba Botha külügyminisztert. A német nyilvánosság elõtti érv, amely az egyházak széles köreiben is elterjedt, úgy szólt: A felszabadítási mozgalmak a terrorista erõszak szószólói, és kommunista hatás alatt állnak. Íme Nelson Mandela mint fõterrorista és fõkommunista.
Ez volt az oka annak, amiért az EKD és legtöbb tagegyháza olyan hevesen lépett föl a rasszizmus ellen harcoló ökumenikus program Különleges Alapja ellen. Ebbõl ugyanis többek között humanitárius segélyt nyújtottak az Afrika déli részén mûködõ felszabadítási mozgalmaknak. Az EKD természetesen egyik oldallal sem akart összeveszni, és ezért a gyülekezeteknek engedélyezte az önkéntes adakozást. Az egyházi adó azonban tabu volt, ami kínosan mutatja, melyik istennek szolgált ekkor az EKD.4 Mert ezen a ponton gazdag egyházadó-fizetõk fenyegetõztek kilépéssel. És a kormánytól is túlságosan eltávolodtak volna. Az egyháznak ez az alkalmazkodása a pénzhez és a hatalomhoz azért volt olyan különösen szégyenletes, mivel az EKD korábban olyan jogi és teológiai kritériumokat fogalmazott meg a legitim ellenállás mellett, amelyeknek értelmében a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak ugyanarra a lépcsõfokra kerültek, mint például Dietrich Bonhoeffer vagy a Július 20-ika mozgalom más ellenállási harcosai.5 Egyes szervezetek, mint a Fiatal Keresztények Offenzívája (OJC - Offensive Junger Christen, késõbb: Christen in der Offensive) vagy a Konrad Adenauer Alapítvány, még arra a kijelentésre is ragadtatták magukat, hogy Gatsha Buthelezi Inkathá-ja az ANC erõszakmentes alternatívája, jóllehet akkoriban már tudni lehetett és ma dokumentáltan tudjuk, hogy ez a csoport nemcsak hogy hivatalosan része volt az apartheid rendszernek, hanem 1977 óta növekvõ, és a dél-afrikai biztonsági erõkkel összehangolt erõszakkal lépett föl a politikai ellenfelek ellen.6
Mindemellett döntõ szerepet játszottak és játszanak a médiumok. A kereskedelmi médiumok amúgy is ugyanannak a tõkének a kezében vannak, amely bármely rendszerrel üzletet köt, ha a vállalkozás nyereséges. A nyilvános médiumok a pártarányokra vannak tekntettel. Egy példa. Amikor itt Heidelbergben ökumenikus érdeklõdésû emberekkel és Cees Hamelink amsterdami kommunikációtudóssal szemináriumot rendeztünk a félrevezetésrõl, õ a következõ gyakorlatot javasolta: Vásároljatok 12 nemzetközi újságot. Próbáljátok meg a nap egy-két fõtémájával kapcsolatos jelentésekbõl kideríteni, mi történt valójában. Az egyik jelentésben az állt, hogy Dél-Afrika és a SWAPO közti békekötés ellenére Namíbia északi részén a SWAPO-harcosok átlépték a határt, a dél-afrikai biztonsági erõk azonban visszaverték õket. Minden újság ugyanerrõl számolt be. Csak az hökkentett meg minket, hogy egyetlen információs forrásként a dél-afrikai biztonsági erõket adták meg (s ezt is csak a komoly újságok). Fölhívtuk tehát a SWAPO bonni képviseletét, az Egyházak Ökumenikus Tanácsát (ÖRK - Ökumenischer Rat der Kirchen) Genfben és a namíbiai Ovamboland Lutheránus Egyházát.
Az egybehangzó eredmény: A SWAPO-harcosok a szerzõdésnek megfelelõen a gyûjtõhelyekre akartak menni, hogy leadják fegyvereiket. Eközben elfogták õket a dél-afrikai biztonsági erõk (Kovoet) halálbrigádjai, és egyszerûen lepuffantották õket. Egyetlen nyugati hírügynökség sem tájékoztatott az igazságról. A dél-afrikai kormány verziója túl jól illeszkedett a nyugati népek és újságírók verziójába: a felszabadítási mozgalmak tagjai terroristák. Franz Hinkelammertnek igaza van: Az áldozatokat - fogódzóponttal vagy anélkül - szörnyekké teszik, hogy saját érdekeiket minden eszközzel érvényesíthessék.
Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media (Hogyan gyártják a beleegyezést: A tömegtájékoztatás politikai gazdaságtana) c. tanulmányukban7 Edward S. Herman és Noam Chomsky több példán mutatták meg, hogyan kísérik az USA médiumai a politikai eseményeket. Az eredmény: világosan a propaganda információs modellje szerint mûködnek, persze kifinomultabban, mint az otrombán totalitárius rendszerekben. Szabad sajtó-imázsukat azáltal nyerik el, hogy akkor lépnek föl az uralkodó hatalmi konstellációval szemben, ha ez más, a társadalmon belüli hatalmi érdekeket érint - így például klasszikus módon a Watergate-botrányban, amikor a republikánus elnök, Nixon elrendelte, hogy törjenek be az ellenzéki demokraták pártirodájába. Rendszerkritikus elleninformáció azonban nem, vagy alig jut el a médiumokba. Ellenkezõleg. Az USÁ-nak a szandinista Nikaragua elleni, hadüzenet nélküli háborújának idején a médiumok azt a szörnyképet használták ki, amelyet részletes dokumentációval a kambodzsai Pol Pot-rendszer rémtetteirõl festettek, hogy így óvjanak attól, ami akkor történne, ha Nikaraguában a szandinisták maradnának hatalmon. Arról, hogy a nemzetközi bíróság Hágában három milliárd dollár kártérítésre ítélte az USÁ-t e háború miatt, a médiumok nem, vagy alig számoltak be - ahogy egyébként nálunk, Európában sem.
A félrevezetés témája a hetvenes évek óta beletartozik az USÁ-nak a vietnami háború kapcsán kifejlesztett koncepciójába az Alacsony Intenzitású Háborúzásról (Low Intensity Conflict Strategy/LIC).8 Ennek lényegi törekvése az, hogy azokat a személyeket, csoportosulásokat vagy egész országokat, akik/amelyek a fennálló birtok- és hatalmi viszonyok megváltoztatását akarják, katonailag, politikailag, gazdaságilag és szocio-pszichológiailag, tehát a hatalom minden síkján támadják. A szovjet birodalom összeomlása óta a Nyugat harca az USA vezetésével a szocio-pszichológiai síkra, a kulturális háborúra koncentrálódik. Ez a koncepció az amerikai hadsereg 1987-es titkos irataiban még mindenekelõtt a szolidaritási és emberjogi szervezetek, valamint a felszabadítási teológia és a bázisközösségek ellen irányult. Idõközben társult hozzájuk az iszlám ellenségképe, ahogy azt Huntington fogalmazta meg Kultúrák harca c. mûvében.9
A LIC titkos iratai a médiumok mellett mindenekelõtt az iskolákat, egyetemeket és egyházakat jelölik meg a - többek között félrevezetés segítségével folytatandó - szocio-pszichológiai háború fõ csatatereiként. Ezekben az intézményekben el kell tüntetni az áldozatok perspektíváját és el kell fojtani az alternatívák utáni vágyat. Ez nem csupán azáltal történik, hogy tudatosan elõnyben részesítik a hatalom és a vagyon birtokosainak szemléletét, hanem fõként azáltal, hogy hangsúlyozzák a semlegesség ideológiáját: Minden oldalt meg kell hallgatni, az információ objektív, a tudomány értéksemleges és így tovább.
Ez közvetlenül vezet át a második nagy absztrakcióhoz (az elsõ az, amely egybemossa az áldozatok, a tettesek és a haszonélvezõk érdekeinek ellentétét azoknak az individuumoknak az általános kategóriájában, akik közül egyesek ezt mondják, mások amazt). E második absztrakció a természettörvények erejével bíró struktúrák és mechanizmusok feltételezésében áll. Ez az absztrakció is alapvetõ jelentõségû a neoliberális közgazdaság uralkodó tanításában. Ez, akárcsak már a klasszikus liberalizmus is, abból az elõfeltevésbõl indul ki, hogy a gazdasági struktúrák és folyamatok a fizikai folyamatokhoz hasonlóan olyan mechanikus törvények szerint zajlanak le, amelyeket a szakértõk, és csak a szakértõk érthetnek meg, és válthatnak valóra technikailag. Mint ismeretes, Adam Smith a közgazdaságtan Newtonjának tartotta magát.10
Ezzel a feltételezéssel a tudomány abszolutizálja magát, vallássá válik. Ha eredményei hamisnak bizonyulnak, nem kell már helyesbítenie magát. S. George és F. Sabelli meggyõzõen ábrázolta ezt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank állítólag tudományosan igazolt struktúraigazítási programjának példáján. Noha ezek az intézkedések folyamatosan a gazdagoknak kedveznek és minden érintett országban rontják a szegények helyzetét, a gazdag ipari országok hatalmi apparátusa és az általuk ellenõrzött multilaterális pénzintézetek kisajtolják õket. Ezt azonban nem hatalmi harcként mutatják ebe, hanem tudományos szükségszerûségként, amelyet vallásos engedelmességgel kell követni.
Ebbõl egy fontos problematika adódik az igazság és a valóság körüli vitában. Ha valaki kritizálja egy politikai-gazdasági rendszer katasztrofális hatásait, gyakran szemére vetik, hogy moralizálja a kérdést. A vállalkozóknak és a politikusoknak, úgymond, éppen hogy realista módon, a gazdaság és a politika törvényei szerint kell eljárniuk. És közben feltételezik, hogy egyáltalán nem is tehetnek mást. Ténylegesen az a helyzet, hogy ha a kapitalista piacot egyszer politikailag abszolúttá tettük, akkor eltûnik a gazdasági és politikai játéktér. Erre még visszatérünk az alternatívák tárgyalásakor. De hát miért teremtenek politikai döntésekkel vagy tolerálásokkal olyan struktúrákat, amelyekben az embereknek már nincs politikai és társadalmi játékterük? Öntörvényû struktúrák teremtése helyett, amelyeket aztán absztrakt módon az egész világra rákényszerítenek, éppenséggel olyan struktúrákat kellene teremteni, amelyek képesek az emberek és a természet szükségleteire reagálni. Az áldozatok perspektívája tehát e tekintetben is a legjobb az egész társadalom számára.
Ha ennek megfelelõen szemügyre akarjuk venni azt a kérdést, miben is áll a valóság jelenlegi kioltásának döntõ mozzanata, ill. hogyan lehet visszanyerni a kapcsolatot a valósággal, akkor azt kell mondanunk: úgy, hogy a személyeket és a struktúrákat konkrétan az áldozatok szemszögébõl nézzük. Azok az elõítéletek, amelyek arra ösztönöznek, hogy ne ezt tegyük, erõs propaganda befolyása alatt állnak, legyen az igen durva propaganda, mint a náci Németországban és az egykori NDK-ban, vagy igen kifinomult, mint a mai Nyugaton.
Persze itt egy nagyon nehéz probléma vetõdik föl. Hogyan juthatok el én magam oda, hogy kész legyek erre a világos perspektívára, ill. hogyan lehet ezt a perspektívát elterjeszteni, vagy éppen érvényre juttatni egy áldozatokból, tettesekbõl és haszonélvezõkbõl álló társadalomban?11 Az elõítéletek és érdekek nem változtathatók meg egyszerûen információkkal és belátással, mivel érzelmi töltésük van. A meglévõ érzelmeket csak erõsebb érzelmek képesek megváltoztatni (Dietrich Bonhoeffer). Ezért csak két lehetõséget látok: A tettesek és a haszonélvezõk cselekvése olyan katasztrófákhoz vezet, amelyek õket magukat is áldozatokká teszi, vagy pedig közvetlen kapcsolatot teremtenek az áldozatokkal, és megváltoztatják magatartásukat annak érdekében, hogy megakadályozzák a következõ katasztrófát. Az áldozati mivolt egzisztenciális megtapasztalása mindenesetre elõfeltétele annak, hogy elfogadjuk az áldozatok pespektíváját, és ezáltal annak is, hogy mindenki számára elindítsuk az igazságfölismerés, a kiengesztelõdés és az újrakezdés folyamatát.
2. Dél és Kelet áldozatainak felszabadítása bevégezetlen marad mindaddig, amíg Észak és Nyugat tettesei nem dolgozzák föl múltjukat, hanem továbbra is lopnak és orgazdaként járnak el, és mindezt erõszakkal teszik.
Tartóztassátok le Reagant! Az amerikaiak voltak a fõkolomposok.
Koreai nõk poszterszövege a szöuli börtön elõtt, miután letartóztatták azt a két koreai diktátort, akik közül Csun Doo-Hvan vezényelte a kvangjui mészárlást.
2. tétel
A múlt földolgozása Dél-Afrikában, Latin-Amerikában, Koreában és az egykori NDK-ban (valamint Közép- és Kelet-Európában), valamint a valódi újrakezdés egyáltalán nem lehet teljesen sikeres, amíg a Nyugat is föl nem dolgozza részesedését ebben a múltban, mégpedig három területen: a gazdasági kizsákmányolás, a diktatórikus erõszak támogatása és az ellenerõszak kiprovokálása tekintetében.12
Ugyancsak furcsa jelenség. Dél-Afrika, Latin-Amerika és Kelet-Európa népei azon fáradoznak, hogy földolgozzák (különféleképpen) diktatórikus múltjukat, és gyakorlatilag senki sem kérdezi meg: Milyen része volt a Nyugatnak ebben a múltban? És nem kellene-e nekünk is földolgoznunk a magunk részét ebben a múltban - a közös jelen és jövõ kedvéért? Holott az összefüggések napnál világosabbak és ismeretesek.
Már az iskolás gyermekek tanulják (az érdeklõdés mindenesetre vészesen csökken), hogyan zsákmányolta ki és szegényítette el és szegényíti el folyamatosan a Harmadik világ országait Európa, és késõbb az USA meg Japán a kolonializmus, a neokolonializmus, majd a Nyugat által ellenõrzött világgazdasági rend révén - ami Jon Sobrino és Romero nyelvén az elsõ bálványozás, a pénz és a gazdagság bálványozásának következménye.13 Ennek ellenére nemcsak a nyugati társadalmak, hanem az európai egyházak is hagyták, hogy anélkül múljon el az 1992-es év, hogy megvallották volna vétküket az 500 éves népirtásban és kizsákmányolásban, és legalább jelét adták volna a jóvátételnek. A szolidaritási mozgalmak és az ökumenikus csoportok minden effajta javaslatát semmibe vették és elvetették.14
Még kevésbé állnak a Nyugat napirendjén azok a gazdasági mechanizmusok, amelyekkel a Nyugat kezdettõl fogva megkísérelte zátonyra futtatni a szocializmus alternatív programját Keleten.15 Alig becsülhetõ túl a hitleri Németország Szovjetunió elleni megsemmisítõ háborújának hatása, miután korábban leigázták Lengyelországot. A Szovjetunió nem csupán 20 millió embert veszített, hanem minden gazdasági erejét a védekezõ harcba kellett fektetnie, és így az veszendõbe ment a társadalomépítés szempontjából. Azt a katasztrofális bûnt, amellyel Németország megterhelte magát, mindmáig nem ismerték el, nem vallották be és nem dolgozták föl - az egyházak sem. A hitleri Németország e bûne volt az oka Németország kikényszerített kettéosztásának is. Ennyiben a németeknek közösen van mit földolgozniuk, és nem csupán az egykori NDK népességének.
A reálisan létezõ szocializmus összeomlásában döntõ szerepet játszott a külföldi eladósodás, amelybe különösen Lengyelország, Magyarország, az NDK és Jugoszlávia - a Harmadik világ országaihoz hasonlóan - a pótlólagos iparosítás céljával ment bele a hetvenes években.16 Ez az eladósodás bevonta ezeket a szocialista társadalmakat a globális fináncgazdaság túladósodási mechanizmusába, ahonnan nincs menekülés, hanem csak a könyörtelenül fölsrófolt és a Nemzetközi Valutalap által behajtott kamatok fizetése lehetséges. Az azóta átalakult társadalmak mindmáig a nemzetközi fináncmechanizmusok e szorításában vergõdnek.
A történelem földolgozásához tartozik annak megállapítása is, hogy a nyugati jóléti állam szociális vívmányait a szocialista forradalmak, és az ezek által megerõsödött munkásmozgalmak közvetlen vagy közvetett hatására vezették be az 1929-es világgazdasági válság után.17 Ellenpróbául szolgál egyébként az a tény, hogy a szocialista konkurencia gyöngülésével, és még inkább annak eltûnése után a kapitalista világpiac erõi és a gazdag ipari országok velük szövetséges kormányai rögtön fokozott erõvel láttak hozzá a szociális jóléti állam leépítéséhez. A szocialista tábor összeomlása után döntõen meggyengültek a Harmadik világ általa tartósan támogatott szociális felszabadító mozgalmai is.
A kapitalizmus jogos szocialista kritikájának és egy igazságosabb társadalom utópiájának elfajulása egy centralista-bürokratikus pártapparátus uralmi szakértelmévé nem vezethet az utópiáról való lemondáshoz - különösen nem a keresztények és az egyházak részérõl, föltéve hogy ragaszkodni akarnak Isten Országának bibliai perspektívájához.
Ez annál is inkább érvényes, minthogy az újkori-kapitalista gazdaság pénzszaporításra és fogyasztásnövelésre irányuló növekedési modellje szükségszerûen eredményezi a jelenlegi és jövendõbeli generációk életfeltételeinek elpusztítását. Marxnak és Engelsnek e tekintetben is voltak fontos kritikai meglátásai. A reálisan létezõ szocializmus ebben a vonatkozásban is elfajult, alkalmazkodva a modernitáshoz. Összeomlásából azonban azt a következtetést vonni le Nyugaton, hogy csak így tovább, halálos lenne. Keletnek és Nyugatnak ebbõl a szempontból közösen kell földolgoznia a modernitás válságát.18
De a pénz és a növekedés bálványozása, valamint ezek társadalmi és ökológiai következményei mellett föl kell dolgozni a nemzeti biztonság ideológiáját és gyakorlatát is mint az elsõ bálványozás további következményét. A nemzeti biztonság születési éve 1947. Az USÁ-ban ekkor megszavazták a nemzeti biztonság törvényét (National Security Act), a három fegyvernem minisztériumait alárendelték a védelmi minisztériumnak (Pentagon) és megalapították a Central Intelligence Agency-t (CIA).
Az egyik terület, amelyet itt föl kellene dolgozni: a Nyugat által erõltetett fegyverkezés, a hadiipari komplexum és mindenekelõtt a tömegpusztító fegyverek elõállítása, állomásoztatása és alkalmazása, különösen az atombombáé. E kérdések körül ugyan csönd lett a hidegháború befejezõdése után, de az Öböl-háború óta világossá vált, hogy itt csak szunnyad a múlt, és a Nyugat támadásiránya csupán áttevõdött Keletrõl Délre. Ezenkívül e területen tovább folyik az erõforrások hallatlan pocsékolása.19 Mindenekelõtt azonban a fegyverkereskedelmet kellene témává tenni, amely közvetlen összefüggésben áll a kapitalista nyugati világ tartós gazdasági és politikai érdekérvényesítésével Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában.
Ebben az összefügésben azonban elsõsorban az 1947-ben alapított CIA-val szeretnék foglalkozni, mivel igen közvetlen köze van részvételünkhöz a Dél igazságtalan rezsimjeiben, melyeknek múltját mostanában dolgozzák föl. A CIA-nak elsõdlegesen az volt a feladata, hogy az egész világon, de különösképpen Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaiban ne csupán információkat gyûjtsön és értékeljen, hanem konkrét akciókat is szervezzen annak érdekében, hogy a Nyugat számára megfelelõ kormányokat juttasson hatalomra és támogasson, a másik oldalon pedig harcoljon azon mozgalmak és kormányok ellen, amelyek független politikára, vagy pláne a vagyon és a hatalom szocialista újraelosztására törekednek. Németül részletes információkat nyújt errõl a CIA: gyilkosok klubja. Az amerikai titkosszolgálat a Harmadik világban c. könyv.20
Ez részletes fejezetet szentel a CIA - az apartheid bûntársa témának. Ebbõl nemcsak azt tudjuk meg, hogy Nelson Mandelát egy CIA-ügynök árulása folytán tudták letartóztatni 1962-ben, hanem azt is, hogy a dél-afrikai titkosszolgálat, a BOSS (késõbb NIS) összehangoltan együttmûködött az amerikai és az európai titkosszolgálatokkal. A BOSS akkori fõnöke, Alexander van Wyk 1977-ben kijelentette: Minden országnak van hírszolgálata, a legtöbb nyugati országnak van itteni hírszolgálata, amint ezt Amerikáról, Nagy-Britanniáról, Franciaországról és Németországról kifejezetten tudom. Alkalmilag össze szoktunk jönni, és megbeszéljük kölcsönös érdekeinket.21 Ez magyarul azt jelenti: Nemcsak a nyugati magánvállalkozások támogatták az apartheidet, ezt az emberiség elleni bûntettet, mint pl. a Daimler Benz katonai és rendõrségi jármûvek szállításával, vagy a bankok, mint pl. a Deutsche Bank hitelezéssel és adósságátütemezéssel, hanem a nyugati kormányok is részt vettek a rendszer támogatásában. A titkosszolgálati együttmûködés csak a jéghegy csúcsa. Ki dolgozza föl a Nyugat e Stasi-múltját? (Stasi = Staatssicherheitsdienst, a volt NDK titkosszolgálata. - A ford.)
Itt nem valami csekélységrõl van szó. A titkosszolgálatok nem csupán a Dél-Afrikán belüli felszabadítási és polgári mozgalmakból szervezõdõ ellenzék ellen harcoltak, hanem a dél-afrikai hadsereggel együtt õk szervezték a destabilizálást és a kontra-háborúkat a környezõ országokban is. Angola ellen zaire-i szövetségesüket, a korrupt Mobutu diktátort használták föl, akit a CIA Lumumba meggyilkolása után ültetett hatalomba. Ott teremtettek utánpótlási bázist az UNITA számára a luandai kormány ellen. A RENAMO szervezet révén tönkretették Mozambikot, és meggyilkolták az ország elnökét, Samora Machelt. Ebben az összefüggésben fontosak azok az alapítványok, amelyek együttmûködnek a titkosszolgálatokkal, így pl. a Heritage Foundation az USÁ-ban. Ami az NSZK-t illeti, a CSU-hoz (Keresztényszociális Unió) közelálló Hanns-Seidel-Stiftung a Dél-Afrikával együtt aktívan a SWAPO ellen dolgozó Turnhallenallianz-ot támogatta Namíbiában. A CDU-hoz (Kereszténydemokrata Unió) közelálló Konrad-Adenauer-Stiftung egészen a dél-afrikai fordulatig támogatta Gatsha Buthelezi egységpártját, az Inkathát mint az ANC ellenerejét. A Weekly Mail és a Guardian beszámolója szerint még pénzek is folytak ebbõl az alapítványból az Inkatha titkosszolgálatához, amit ugyan vitattak, de sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehetett. A Konrad-Adenauer-Stiftung idõközben visszahúzódott ugyan az Inkathától, de hivatalosan nem határolódott el - nem is szólva arról, hogy nem kért bocsánatot a lakosságtól és az áldozatoktól.22
Latin-Amerikát illetõen, ha lehet, még súlyosabb a mérleg. Az USA és különösen a CIA a következõ országokban vett részt katonai diktatúrák fölállításában, valamint azok brutális harcában a felszabadítási és szociális mozgalmak ellen: Brazília, Chile (beleértve a demokratikusan választott elnök, Allende és a vele lojális tábornok, Schneider meggyilkolását), Guatelemala, Honduras, El Salvador (beleértve Romero érsek, négy észak-amerikai apáca és hat jezsuita meggyilkolását), Nikaragua, Haiti, Grenada stb. stb. Mindezekben Európa az orgazda szerepében állt az USA oldalán. Az USÁ-nak a szandinista Nikaragua elleni, hadüzenet nélküli háborúja idején pl. az NSZK befagyasztotta a megkínzott országnak szánt fejlesztési segélyeket.
Koreával kapcsolatosan a tüntetõ asszonyok fönt idézett poszterszövege már elmondta a lényeget. Az USA fõkolompossága nélkül nem létezhetett volna a katonai diktatúra, vagy nem lehetett volna végrehajtani a kvangjui tömegmészárlást. De ez csak egy példa Ázsiából. A katonai diktátort, Marcost az USA juttatta hatalomra a Fülöp-szigeteken, amint a sahot is Iránban a demokratikus kormány megbuktatása után és így tovább, és így tovább.23
De az ellenerõszak létrejöttéért és a centralista szervezetek bálványozásáért (Sobrino/Romero) is felelõsség terheli a Nyugatot, mert ezek válaszok a strukturális erõszakra - a Nyugatnak a maga tõke- és nyersanyagérdekeit védõ gazdasági és katonai-titkosszolgálati hatalmából indulva ki -, ami persze nem menti az általuk alkalmazott terrort, vagy a szocializmus kifacsarását a bürokratikus centralizmusban. Lenin koncepcióját a centralista elitpártról mint a proletariátus uralmi eszközérõl visszatekintve úgy kell megítélni, mint alkalmazkodást ugyanazon (európai) modernitáshoz, amelynek kapitalista formája ellen harcolt. Mindkét forma ugyanazon az újkori elven alapul: a tudás hatalom (Bacon). A politikai-gazdasági hatalom mindkét esetben kevesek kezében gyûlik össze, s az embert és a természetet egyaránt manipulálja. Az egyik esetben a gazdaság határozza meg (a termelõeszközök magántulajdona), a másikban a politika (az államhatalom). Joggal beszélünk ezért a centralista szocializmus esetében államkapitalizmusról, amelynek legrosszabb elfajulása a sztálinizmus. De a centralizmus (s a párton belüli centralizmus) kérdésében rejlik a lényeg, amit a szocializmusnak föl kell dolgoznia. A nikaraguai szandinisták példáján lehet látni, hogy a párton belüli participáció mind a mai napig nem mûködik. A német PDS-ben is (Németország Szociáldemokrata Pártja) ez okozza a döntõ konflitust.
A centralizmus azonban - és ebben rejlik a Nyugat társfelelõssége - abból meríti inspirációját és legitimációját, hogy a forradalom nyilvánvalóan csak katonai ellenerõszak és egy centralista szervezet révén juttatható érvényre és védhetõ meg.24 Ehhez jön a hidegháború esetében a katonai fegyverkezés kényszere, amelyet Reagan így fejezett ki: Halálra akarjuk fegyverkezni a Szovjetuniót.
Ezért igazat kell adni az ANC-nek is, hogy a múlt földolgozásában ugyan föl kell tárni az emberi jogok minden megsértését, az áldozatokat rehabilitálni kell és a károkat jóvá kell tenni, de az emberiség elleni szervezett bûntettért felelõs uralkodók strukturális erõszakát nem ugyanazon a szinten kell megítélni, mint az ellenerõszakot. Itt is különbséget kell tehát tenni tettesek és áldozatok között. Ez érvényes olyan országokra is, sõt éppen az olyanokra, mint Kuba. Különösen ki kell emelni azonban, hogy az ANC a klasszikus kategóriák szerinti eszkalációs fokozatok közül az erõszak legalacsonyabb fokához tartotta magát, és különösképpen a civil lakosságot kímélte.25
3. Az egyházak társfelelõssége - államteológia, egyházteológia és prófétai teológia
Jézus siratja Jeruzsálemet... ¯mivelhogy nem ismerted föl látogatásod idejét (KAIROS) (Lk 19,44)... Minden válság az igazság órája, amikor világossá válik, kik vagyunk valójában. Ekkor nem rejtõködhetünk tovább, és nincs lehetõség arra, hogy azt színleljük, amik nem vagyunk. Dél-Afrika e döntõ órája nyilvánvalóvá fogja tenni, valójában mi is az egyház, és nem lesz több lehetõség a dolgok eltussolására.
Az 1995-ös dél-afrikai KAIROS-dokumentum26
3. tétel
Az egyházak megosztottak voltak azokkal az igazságtalan rendszerekkel kapcsolatosan, amelyeknek a múltját most dolgozzák föl. A dél-afrikai KAIROS-dokumentum kifejezéseivel szólva államteológiailag, egyházteológiailag és prófétailag viselkedtek. Ezt a múltat is föl kell dolgozni, mégpedig nem csupán Dél és Kelet országaiban, hanem Nyugaton is. Mert itt rejlenek azoknak a hibás fejleményeknek a gyökerei, amelyek évszázadokra, sõt évezredekre nyúlnak vissza. Ha ezt elmulasztjuk, akkor nemcsak a valóság elkendõzésében válunk részesekké, hanem az egyházak nem lesznek képesek hitelesen hozzájárulni az igazsághoz, a kiengesztelõdéshez és az újrakezdéshez.
A dél-afrikai KAIROS-dokumentum különbséget tesz államteológia, egyházteológia és prófétai teológia között. Magában Dél-Afrikában mindenekelõtt a fehér református egyházak viselkedtek államteológiailag: õk nyújtották az álteológiai, értsd: ideológiai igazolást a Nemzeti Párt apartheid-politikájához. Egyházteológiailag viselkedett a legtöbb többi egyház, mindenekelõtt többségükben az angolok.27 Ebben az esetben a kiengesztelõdés teológiai fogalmával való visszaélésrõl van szó abban az értelemben, hogy az egyház semlegesnek tekinti önmagát, és mint ilyen fölszólítja a pártokat, engesztelõdjenek ki, anélkül hogy fölvetné az igazságosság kérdését és világosan az áldozatok oldalára állna.28 Éppen ezt teszi a prófétai teológia, amely a szociális mozgalmakon kívül a Dél-afrikai Egyháztanácsban (SACC) jutott kifejezõdésre (bár nem tagegyházainak többségében), és amely rokon a latin-amerikai felszabadítási teológiával. Mindkettõ oly módon alapozza meg magát, hogy visszatekint a biblikus tradícióra, amelyben Isten világosan állást foglal a szegények mellett.29
A mi összefüggésünkben azonban arról a kérdésrõl van szó, amelyet a nyugati egyházaknak kell földolgozniuk.
Szigorú értelemben vett államteológia csak jobboldali töredékcsoportokban jelentkezett, ám gyakran titkosszolgálati összefüggésekben is. Az apartheidre való tekintettel különösen a következõ csoportosulásokat kell megnevezni: A Notgemeinschaft evangelischer Deutscher (Evangélikus Keresztények Szükségközössége), amelyet az EKD Keleti Emlékirata ellen hoztak létre, és aztán különösen intenzív viszonyt fejlesztett ki az apartheidet támogató evangélikusokkal Dél-Afrikában és Namíbiában. Az apartheid melletti németországi erõk késõbb az Arbeitskreis Christen für Partnerschaft statt Gewalt-ban (Keresztény munkacsoport a partnerségért erõszak helyett) gyülekeztek.30 A fundamentalista szekták jobb szárnyán belül bizonyíthatóak a dél-afrikai titkosszolgálathoz fûzõdõ kapcsolatok. Így például a Christian League (Keresztény Liga) nevû csoportosulás - amelynek német képviselõi is voltak, pl. P. Beyerhaus - pénzeket kapott a dél-afrikai kormány által álcázott propagandaakciók támogatására elsikkasztott adókból. A fundamentalista információs szolgálat, az idea heves támadásokkal sietett a dél-afrikai kormány segítségére, amikor a SACC-ot biztonságpolitikailag fölülvizsgálták.
Ami a nyugati egyházak államteológiai szektorainak Latin-Amerikához fûzõdõ kapcsolatát illeti, egyfelõl a katolikus egyház jobboldali erõi, másfelõl az USA által pártolt fundamentalista szekták játszottak központi szerepet.31 Ezt már kimerítõen feltárták, és ezért nincs szükség ismétlésre. Csak egyetlen szempontot szeretnék itt még egyszer a maga teljes durvaságában aláhúzni, mivel nem vagyunk tisztában az egyházak e múltra (s ezért bizonyos szempontokból a jelenre) vonatkozó felelõsségének mértékével.
Bonhoeffer szerint a hamis egyház abban különbözik a tévedõ egyháztól, hogy Krisztus nevében részt vesz a hûséges keresztények és egyházak üldözésében és ezt még teológiailag igazolja is (ebben az értelemben alkotja meg az 1. János-levél az anti-krisztusi, azaz anti-messiási fogalmát, feladva a Messiással=Krisztussal közös ellenállást a római impériummal szemben, és alkalmazkodva ehelyett ahhoz, s annak minden elnyomó és üldözõ mechanizmusához).32 Ezt azokra a német keresztényekre való tekintettel mondta, akik támogatták Hitler egyházüldözõ nemzetiszocializmusát. Ebben az értelemben kell például a korábbi diktátornak, Rios Monttnak az USA által támogatott, újpünkösdista El Verbo egyházát hamis egyháznak nevezni. Tagjai Krisztus nevében kínozták meg a szegények egyházának képviselõit azzal az indokkal, hogy a kommunizmus ellen harcolnak, amely köztudottan maga az Ördög.33 De azt is hamis egyháznak kell nevezni, amikor a haiti püspökök többségének ajánlására a Vatikán államként a világon egyedül elismerte azokat a katonai puccsistákat, akik a demokratikusan megválasztott Aristide elnököt számûzetésbe hajszolták, és gyilkosságokat meg kínzásokat hajtottak végre a szegény nép és az egyházak körében (ami természetesen csak azért volt lehetséges, mivel maguk mögött tudták az USÁ-t, legalábbis eleinte). Ez csak néhány egyedi példa, de számuk tetszés szerint szaporítható.
E helyt nem kerülhetõ ki az ún. keresztény pártok kényes témája sem. Az ebben meghúzódó alapvetõ problematikát már korábban szóba hoztam.34 Teljességgel érthetetlen, hogy a protestáns egyházak, amelyeknek teológiai alapvetésében ott áll a világos tilalom, hogy az állami erõszakkal operáló politikai csoportosulásokat összekapcsolják Krisztus nevével, eltûrték és eltûrik azt az ellentmondást, hogy a keresztény pártok esetében pontosan ez történik. Ha az NSZK megalapításakor még meg lehetett is érteni ezt a teológiai feledékenységet, mivel az ahleni pártprogramnak világos szociális és békepolitikai alapja volt, legkésõbb a német újrafegyverkezés megindulásakor eljött az idõ, amikor meg kellett volna kongatni a vészharangot. De csak olyan keresztények vonták le a következtetést és léptek ki a CDU-ból, mint a késõbbi kancellár, Heinemann. E tanulmány keretei között nem követhetjük mindenütt nyomon, mely politikákat igazoltak idáig Krisztus nevével. Sajátos problémánk, a Nyugat részvétele a Dél diktatórikus rendszereiben már magában is túlságosan bõ anyagot kínál. Nagy általánosságban támogatást kapott az USA politikája. Ezen túlmenõen azonban a CSU elnöke, Franz Josef Strauá teljesen feszélytelenül és szégyentelenül segítette Pinochet diktátort és az apartheid-kormányt - hogy csak a jéghegy csúcsát nevezzük meg (Olaszországban idõközben aktákból tanulmányozható a Democrazia Cristiana és a maffia szövetsége). Ha teológiailag már elvileg tilos az állami politika Krisztussal történõ legitimálása, akkor ezt a Krisztus nevében ûzött politikát csak istenkáromlásnak lehet nevezni. Ezzel kapcsolatban egyházaink hallgatásba burkolóztak, jóllehet az effajta perverzió hosszútávú hatását az egyháznak az európai emberek elõtti tekintélyét illetõen csak katasztrofálisnak lehet nevezni.
Ezt annál is inkább föl kell dolgozni, minthogy jelenleg a piaci radikalizmusra redukálódott liberálisok mellett a CDU/CSU többsége a fõ hajtóereje a szociális leépítésnek és az ökológia mellõzésének a globalizált ipari- és bankérdekek égisze alatt - s mindezt Krisztus nevében teszik. Kézzelfoghatónak kellene lennie, mennyire ellentmond ez a szegényeknek szóló jó hírnek (Lk 4). A német egyházak 1997. februárjában kiadott közös szava a szolidáris és igazságos jövõért meglepõ módon kritizálja a jelenlegi CDU/CSU többség és az FDP néhány tartalmi álláspontját, de mindezideig nem látszik, hogy megneveznék a felelõsöket, és hogy az egyházak nyilvánosan tiltakoznának azellen, hogy a sajnálatosnak tartott szociális helyzet azon a politikán nyugszik, amelyet az ország vezetõ pártja Krisztus nevében folytat. Elsõdleges opció a szegények mellett - ez a felszabadítási teológiai alapbelátás, amelyet azóta már hivatalos egyházi dokumentumok is idéznek, magyarul azt jelenti: pártos állásfoglalás a szegények mellett. A próféták példájából megtanulható, hogy ennek szükségképpen állásfoglalássá kell válnia azokkal a politikai erõkkel szemben, amelyek a gazdagok javára politizálnak, ma tehát azokkal a pártokkal szemben, amelyek ezt teszik.35 Ez nem jelenti a gazdagokkal mint személyekkel szembeni állásfoglalást. Ôk is meghívottak - ahogyan Jézus meghívta a gazdag ifjút és Zakeust. Aztán azonban õk a felelõsek azért, hogyan döntenek. De a struktúra kérdésében a biblikus-prófétai teológia pártos, és annak is kell lennnie.
Mindazonáltal Európában csak akkor lehet megérteni és legyõzni az államteológiát, ha meglátjuk, hogy milyen mélyre nyúlik vissza a történelembe. A kereszténység születése abban a hagyományvonalban áll, amelyben a zsidók egy szabad és szolidáris, a régi keleti birodalmakkal és királyságokkal szembenálló kontraszttársadalomért harcoltak.36 Jézust és a Jézus-mozgalmat a - minden korábbi birodalom össszefoglalásának számító - totalitárius hellénista-római birodalommal szembeni zsidó-messiási harc részének kell tekinteni. Ebben a harcban erõszakmentes kovász-stratégiát választanak a zsidó nép és az ökumené (azaz a lakott föld és akkor mindenekelõtt az egész Római Birodalom) felforgató áthatásához. Ezt a stratégiát azután még egyszer egészen különleges módon formálja meg Pál és Lukács. Az impérium következésképpen üldözi a korai, rendszerkritikus kereszténységet.
Ez hirtelen megváltozik (még ha elõkészíti is néhány teológiai fejlemény), amikor 312-ben Konstantin császár megtér a kereszténységhez, amelynek jellege aztán radikálisan átalakul a Római Birodalommal alkotott szimbiózis folytán. Létrejön az ún. konstantini kor. Története túlságosan sokszínû és feszültségekkel terhes ahhoz, hogy itt akár csak vázlatosan is utalhatnánk rá. Ebben az összefüggésben mindössze arról van szó, hogy világossá tegyük: az európai veretû keresztény államteológia csak ennek a háttérnek az ismeretében válik lehetségessé és érthetõvé. Ez azonban azt is jelenti, hogy a múlt mai földolgozásakor nem többrõl és nem kevesebbrõl van szó, mint arról, hogy földolgozzuk a Kereszténység és a Birodalom szimbiózisát egy csaknem 1700 éves történelem keretében.
A római impériumot kifejezetten a római pápaság - maga is kifejezõdése ennek a szimbiózisnak - adta át Európának (translatio imperii), elõször a frankoknak, aztán a németeknek (a német nemzet szent római birodalma) és végül a Habsburgoknak. A kapitalista világgazdaság és annak katonai biztosítása is ennek a szimbiózisnak az ölén keletkezett - csaknem ezer évvel ezelõtt: a keresztes háborúkkal (1095-tel kezdõdõen). Ezek elsõdlegesen a keleti (Indiába vezetõ) kereskedelmi útvonalak felszabadítását célzó harcok voltak, a Velence által uralt nyugati világkereskedelem biztosítására. Ennélfogva itt rejtõzik nem csupán az iszlámról alkotott európai ellenségképnek, hanem annak az eredete is, hogy a nyugati kereszténység oly katasztrofálisan kezelte a keletit. A keleti és a nyugati egyházaknak a nyugati pápaság által provokált 1054-es elszakadása mindmáig Európa egyik nyitott sebe. Ebbe a 11. századba nyúlik vissza az egykori Jugoszlávia véres háborúja is, amely horvátok (nyugati katolikusok), szerbek (keleti ortodoxok) és muszlim bosnyákok között folyt. Tekintettel erre az eseményre, tulajdonképpen kézenfekvõ, hogy nem tekinthetõ történelmi érdeklõdésû emberek hóbortjának, ha ennek az évezrednek a végén az igazságban és igazságosságban történõ kiengesztelõdés kérdését ma kifejezetten összekapcsolják mélyreható történelmünk földolgozásával. A népeknek és a hitközösségeknek messzire nyúlik az emlékezetük.
Ugyanilyen szükségszerû, hogy mély történelmi dimenziókban dolgozzuk föl az európai kezdeményezésû kapitalista világgazdaságot és annak egyházi-teológiai implikációit.37 E világgazdaság elõfeltétele a kamattilalom tényleges megtörése volt a római pápai egyház részérõl, szövetségben a felsõ-itáliai bank- és kereskedõvárosokkal, amikor korábban sosem ismert nagyságú pénzösszegek jöttek össze a keresztes hadjáratok finanszírozására. Ezért - a velencei és firenzei elõzetes formák után - itt, Genova és Spanyolország koalíciójában kezdõdött el a kapitalista világgazdaság elsõ nagy ciklusa. Ezek az elõzetes formák, ill. ez a koalíció volt az alapja a konkviszta, a korai kapitalista rendszer 1492-ben kezdõdõ kiterjesztésének, s ez a kiterjesztés összekapcsolódott a zsidók és muszlimok Spanyolországból történt kiûzésével (rekonkviszta) és a Közép- és Dél-Amerikában végrehajtott rablással és népirtással.38 Mindezt a teológiai igazolás kísérõzenéje vette körül, úgyhogy azóta állam- és tõketeológiáról kell beszélnünk - avagy trón/tõke és oltár szövetségérõl. Ez késõbb is érvényes a protestáns egyházakra és teológiákra, miután a birodalom több nemzetállami-kapitalista, egymással konkuráló impériumra esett szét. A nyugati impériumon dolgozó keresztény pártok csak a jéghegy csúcsát alkotják. Mögöttük a konstantini kor hagyományai állnak, amelyeket mind föl kell dolgozni, ha az európai egyházak nem akarják elhallgatni részüket az azóta lezajlott, súlyosan hibás fejlõdésben, és valóban meg akarnak térni. Ugyanez vonatkozik az impériumokhoz és a tõkéhez való egyházteológiai alkalmazkodásokra.
Az, amit a dél-afrikai KAIROS-dokumentum egyházteológiának nevez, végsõ soron azokhoz a következményekhez történõ alkalmazkodáshoz vezet, amelyeket az állam- és tõketeológiai erõk aktívan elõsegítenek. Mert ha az egyházak csak közvetíteni akarnak, de világosan állást foglalni nem, akkor a fennálló hatalmi konstelláció cinkosaivá válnak. Összefüggésünkben már említettük az EKD elutasító viselkedését arra nézve, hogy egyházi adókból finanszírozzák az ökumenikus antirasszizmus-program Különleges Alapját, mely (az ENSZ által hivatalosan elismert!) dél-afrikai felszabadítási mozgalmak humanitárius támogatását volt hivatva szolgálni. És Nelson Mandela most hirtelen kedves öregúrnak számít, anélkül hogy az EKD valaha is bocsánatot kért volna tõle, vagy Philip Pottertõl, a Különleges Alapért felelõs Egyházak Ökumenikus Tanácsa (EÖT, német rövidítése: ÖRK) akkori általános titkárától, akinek az EKD-ból érkezõ, súlyos támadásokat kellett elszenvednie. Még egyszer emlékeztetnünk kell az apartheid és kollaboránsai elleni bojkott és szankciók elutasítására a konszernek és bankok vezetõi részérõl. Dialógust kell folytatni velük - hangzott akkoriban a kegyes szólam. De egyetlen esetrõl sem tudunk, amikor az effajta dialógus sikerre vezetett volna - s ez talán másképp lett volna, ha a dialógusban világos következményeket helyeztek volna kilátásba (amint ez részben megtörtént az USA és Hollandia egyházai által folytatott dialógusban).
Koreát vagy Latin-Amerikát illetõen sem tudok egyetlen esetrõl sem, amikor - egyedi emberjogi eseteket leszámítva - az egyházak provokálták volna a német kormányt vagy gazdaságot, mivel az közremûködött az USA diktatúrákat támogató politikájában, vagy annak árnyékában orgazdaként kötött üzleteket. A jelen és a jövõ kedvéért ezt is föl kell dolgozniuk a német és az európai egyházaknak.
Persze világszerte létezett és ma is létezik az egyházakon belül világos, biblikusan megalapozott, (a dél-afrikai KAIROS-dokumentum kifejezésével:) prófétai teológián nyugvó cselekvés az elnyomottak és kizsákmányoltak oldalán. A nyugati egyházak számára jellemzõ módon döntõ szerepet játszik ebben az egyházak ökumenikus közösségének közvetítése. Az ökumenikus mozgalmat, a 20. század kiemelkedõ egyháztörténeti eseményét nem véletlenül ösztönözték éppen a déli egyházak és missziók (1910-es világmissziós konferencia Edinburgh-ban), és nem véletlenül határozta meg a felszabadítási teológia 1961-tõl, a Világmissziós Tanács és az EÖT egyesülése után. Az áldozatok így jutottak elsõséghez - legalábbis csíraszerûen. A trón és oltár (és tõke) konstantini összekapcsolása felõl érkezõ nagyegyházainkban bármi pozitív történt is a biblikus-prófétikus egyházi lét szempontjából, az ennek a mozgalomnak köszönhetõ.
Ezért a rasszizmus elleni harccal és az egyházaknak a fejlõdésben való részvételével kapcsolatos programjai (CCPD) miatt az EÖT említendõ elsõ helyen olyanként, amely a nyugati egyház részeit új szolidaritásba vonta be a Dél embereivel és egyházaival - és ezzel szükségképpen üdvös konfliktusokat váltott ki. Ezeket a konfliktusokat is föl kell dolgozni. Tekintettel az egyházak ellentétes magatartására Németország két részében, a Különleges Alappal kapcsolatos vita mellett fõleg a bojkott és a szankciók témáját kell megemlíteni. A dél-afrikai nõszervezetek kérésére az NSZK-beli Evangélikus Nõegylet az apartheid gyümölcseinek bojkottjára hívott fel, és ezért heves támadások érték az EKD Tanácsa részérõl és az egyes egyházakon belül is (természetesen fõként fundamentalista oldalról). Történt-e e tekintetben valaha is bocsánatkérés?39 Ugyanez vonatkozik a bankok elleni bojkott kezdeményezésére is.
Ám azt is ki kell emelni, hogy a specializálódott egyházi intézményeken belül elindult egy olyan tanulási folyamat, amely túllépett a hivatalos egyházi álláspontokon. A Brot für die Welt, a Misereor és az Evangelische Missionswerk (EMW) olyan akciókat finanszírozott Délen, amelyek egyértelmûen a felszabadítási teológia alapján tájékozódtak és rendszerkritikusak voltak. Az amerikai hadsereg titkos iratai ezért kifejezetten mint a kommunista mozgalom finanszírozóit támadják õket. Vonatkozik ez az Ausschuá für entwicklungsbezogene Bildung und Publizistik-ra (ABP) is, amely itthon támogatja a tudatformáló intézkedéseket.
Külön említést érdemelnek a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) és a Református Világszövetség (RVSZ) kezdeményezései, amelyek az apartheidet hitvallási esetnek (status confessionis), annak teológiai igazolását pedig eretnekségnek nevezték (LVSZ: 1977, RVSZ: 1982).40 Ha azonban ennek az állásfoglalásnak az egyházi átültetését nézzük Nyugaton, akkor alig találunk egyetlen esetet is, amikor a nemzetközi határozatokat zsinatilag vagy más módon átültették volna az egyházi gyakorlatba.41 Az EÖT, az LVSZ és az RVSZ nemzetközi határozatai nagy támogatást nyújtottak viszont az egyházi és társadalmi szolidaritási csoportok fáradozásainak. Az egyházi csoportok ezek révén jutottak el arra az öntudatra, hogy maguk is az egyház legitim társadalmi alakját testesítik meg (az egyházközségek, a regionális egyházi testületek - szinódusok, egyházmegyék - és az egyetemes egyház mellett, ill. ezekkel kölcsönhatásban).
Az utóbbi 50 év e fázisának pozitív eredménye az 1983-ban, az EÖT 6. teljes ülésén Vancouverben életre hívott zsinati folyamat az igazságosságért, a békéért és a teremtés megõrzéséért. Ez lehetõvé tette az egyház különbözõ társadalmi alakjai közti kölcsönhatás új minõségét, és ezáltal a prófétai teológia új legitimitását is a nyugati egyházon belül. Persze a folyamat évek óta akadozik. Tézisem szerint ezt lényegileg a föl nem dolgozott múlt okozza. Ezért életfontosságú, hogy a 2. Európai Ökumenikus Gyûlés (Grác, 1997. június) elõtt, alatt és után komolyan foglalkozzunk az itt fölvetett témákkal, és megtaláljuk annak a módját, hogy (Európa) nyugati egyházai is rálépjenek az igazság, a kiengesztelõdés és az újrakezdés útjára.
Mielõtt azonban a helyzet pozitív továbbfejlesztése felé fordulhatnánk, a német egyházakra való tekintettel szóba kell még hoznunk a valóság elfojtásának egyik mély gyökerét: a nemzetiszocialista múltat.
4. A német egyházak mély gyökere a nemzetiszocialista múltban, és annak eredete az európai történelemben
A fasizmus általában, és különösen a nácizmus olyan jelenség, amely akkor jön létre, ha a kapitalizmus válságba kerül és már nincs abban a helyzetben, hogy súrlódásmentesen és lágyan funkcionáljon (azaz megfelelõnek érzett profithoz jusson befektetéseiért).
Johann Galtung42
4. tétel
A német egyházak 1945 után nem dolgozták föl a nemzetiszocialista múltat. A Stuttgarti Bûnvallomás inkább mentegetõzés volt, mint bûnvallomás, és a Darmstadti Szózatot éppúgy elfojtották, mint a Hitvalló Egyház örökségét. Az ezzel a múlttal kapcsolatos igazság arra a lényegi területre vezetne el minket, amelyet legalábbis minden nyugat-európai egyháznak és társadalomnak föl kellene dolgoznia: az imperializmust és az eurocentrikus rasszizmust - ha helytálló Galtung tézise, miszerint a fasizmus nem más, mint a nyugati civilizáció szélsõséges formája. És éppen itt kellene elhelyezkednie a kiengesztelõdésért és újrakezdésért folytatott fáradozások középpontjának, 1997. júniusában Grácban, és azután is.
A kritikus kutatás egységes abban, hogy az 1945-ös Stuttgarti Bûnvallomás - noha fontos funkciója az volt, hogy visszavezesse a német egyházakat az ökumenikus közösségbe - inkább az egyházfejedelmek mentegetõzése volt, semmint világos és konkrét bûnvallomás.43 Egyik lényeges mondata kifinomult hazugság: ...vádoljuk magunkat, hogy nem tettünk bátrabban hitvallást, nem imádkoztunk hûségesebben, nem hittünk derûsebben és nem szerettünk égõbben. A középfok ugyanis föltételezi, hogy tulajdonképpen bátor hitvallást tettek, hûségesen imádkoztak, derûsen hittek és égõn szerettek. De éppen errõl szó sem volt, és nem csupán a Német Keresztények, hanem az egyházak nagy többsége részérõl sem.44 Az egyetlen olyan mondat, amely csíraszerûen megnevezi a bûnt, és amelyet Niemöller még bele tudott fûzni Dibelius tervezetébe, így hangzik: Általunk végtelen szenvedés hárult sok népre és országra. De a konkretizálás hiányzik, mindenekelõtt az egyházak hallgatása a hat millió zsidóról és a Szovjetunió elleni megsemmisítõ háborúban elesett húsz millió áldozatról. Ráadásul egyes egyházfejedelmek még a kimondott szóhoz sem tartották magukat Stuttgart után, hanem amikor kritika érkezett jobbról, megpróbálták azt átértelmezni.
Az EKD Testvértanácsa aztán 1947-ben, a Darmstadti Szózatban megpróbálta pótolni a konkretizálást.45 Ez a dokumentum Isten kiengesztelõ cselekvésének perspektívájából tette témává a német imperialista nacionalizmust, az egyház szövetségét a konzervatív-keresztény erõkkel, a belebocsátkozást a hidegháborúba, a hiányzó szolidaritást a szegényekkel és a jogfosztottakkal, és minderrõl azt mondta: eltévedtünk; mindazonáltal itt is hiányzott az antiszemitizmusban és a holocaustban való társfelelõsség bevallása. Az EKD Tanácsa nem vette át ezt a szózatot, hanem Dibelius menetirányát követte, amelynek értelmében az egyháznak ott kellett volna folytatnia, ahol 1933-ban népegyházként abbahagyta - Bonhoeffer szavaival fogalmazva: a kivételezett helyek keresésénél, szelíd békében a társadalommal. Másképp látják ezt népegyházi egyháztörténészek, akik épp megfordítva, bírálják és le akarják rombolni a Hitvalló Egyház tradícióját Barmentõl Dahlemen keresztül Darmstadtig.46 G. van Norden nekik címezi találó szavait, melyek mind a mai napig jelentõsek:
Az intézményes ¯egyház 1933 és 1945 közötti tapasztalata oda vezetett, hogy a maga népegyházi szerkezetével ... 1945 után ugyanúgy folytatta... Ez a tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy még a nemzetiszocialista terrorállam sem zavarta ezt az (intakt nép-)egyházat istentiszteleti munkájában, ha õ nem zavarta az államot. Az ún. tiszta igehirdetést sehol sem akadályozták, mivel nem akadályozta az államot annak akcióiban. Az állam csak ott mutatta meg terrorarcát az egyháznak, ahol testvértanácsi vagy más csoportok, ill. egyének fölismerték és realizálták az igehirdetés politikai, társadalmi dimenzióját, pl. egyes dahlemita csoportosulásokban, és mindenekelõtt ellenállási körökben, mondjuk D. Bonhoeffer körül. A népegyház mint olyan nem volt zavaró tényezõ... 1945 után tehát néhány túlságosan föltûnõ alkalmazkodási minta levetése után ott lehetett folytatni, ahol abbahagyták, kiegyensúlyozott beszédekkel, lemondva a radikális döntésekrõl, harmonikus serénykedéssel és elkerülve az állami és a gazdasági uralkodók kritikáját. A társadalom programszerû elpusztításának messzemenõen megfelelt és megfelel a prófétai egyház elpusztítása.47
Pontosan itt van a töréspont: A múlt megismétlõdik, továbbíródik, ha nem dolgozzák föl, a bûnt nem vallják és nem bocsátják meg, nem tesznek kísérletet a jóvátételre és nem valósítják meg a megtérést - strukturálisan is. Így az NSZK evangélikus egyházának egész történetébõl azt látjuk (és a katolikus egyházról legalább ugyanazt lehetne elmondani), hogyan térnek vissza a régi frontok: Németország újrafelfegyverzésében, a NATO ellátásában atomfegyverekkel, az antirasszizmus-program Különleges Alapjának ügyében és mindmáig mindenképpen a világgazdaság gyilkos fejlõdésében: a kolonializmus más eszközökkel történõ folytatásában Délen (és Keleten), és idõközben a globalizálódásban, tekintettel a Nyugat szegényeire és függõségben lévõ munkásaira is. Mindig csak egy kisebbség foglal világosan állást a biblikus teológia talaján. A hivatalos egyházak többnyire megpróbálnak mindenkinek megfelelni, és ezzel ténylegesen az uralkodó csoportokat támogatják. Az egyetlen kivételt az EKD Keleti Emlékirata jelenti, amely a keleti szomszédokkal való kiengesztelõdésre szólít fel.48 Ma ismét ehhez kellene kapcsolódni!
Érdekes dolog látni, hogy ötven évvel a nácizmus katasztrófája után, ma ismét fölvetik azt a kérdést, mi volt a nácizmus szélesebb hordozórétege a német népben. Az orvosok nagystílûen, foglalkozási csoportként vetették föl ezt a témát Orvoslás és lelkiismeret - 50 évvel a nürnbergi orvosper után c. kongresszusukon (Nürnberg, 1996. október).49 Ezen figyelemreméltó referátumot tartott Karl Bonhoeffer az alábbi témáról: És mit tettem volna én? Kísérlet arra, hogy saját alkalmazkodási vagy ellenállási készségünk fényében lássuk a nemzetiszocializmus orvosainak magatartásmintáit. Ôszinte zárómondatai így hangzanak:
Ha azonban a nemzetiszocializmusban az üldözöttekkel való szolidaritás révén nem jutottam volna el a politikailag motivált ellenálláshoz (amit magára nézve kétségbe von, U.D.), jóllehet otthonról megvolt ehhez az alapom, akkor ez az én szememben alig valamivel kisebb rossz lett volna, mint ha egy ilyen alap nélkül politikai bûnözõvé lettem volna.
A német igazságszolgáltatásban ellenben mindeddig minden jele hiányzik saját múltja korporatív földolgozásának:
A népbíróság által meghozott halálos ítéletek kiengesztelés híján maradtak, a népbíróságokban tevékenykedõ hivatásos bírák és államügyészek közül senkit sem ítéltek el jogcsavarás miatt; éppily kevéssé a rendkívüli bíróságok és a hadbíróságok bíráit.50
Annál kínosabb az az öntelt, inkvizitórikus viselkedés, amellyel a nyugat-német politika és igazságszolgáltatás kezeli az NDK felelõseinek vitathatatlan jogtiprásait. Félreértéseket elkerülendõ: Természetesen az egykori NDK áldozatainak is igazságot kell szolgáltatni, és amennyire lehetséges, jóvátételben kell részesülniük, a tetteseket el kell számoltatni, és kiengesztelõdésre kell törekedni az igazságosság bázisán. A Nyugat azonban csak akkor járhat el felelõsen, ha saját bûneinek történetét ugyanolyan világosan tematizálja és földolgozza. Jelenleg Nyugat-Németországban az folyik, hogy az NDK múltját saját önteltségük és a továbbra is fennálló igazságtalan struktúrák politikai megszilárdításához használják eszközként.51
Igen helyénvaló lenne tehát, ha az orvosokon kívül más foglalkozási csoportok is, és nem utolsósorban az egyházak és munkatársaik újra foglalkoznának intézményeik nemzetiszocializmusbeli múltjával. Ehhez éppen D.J. Goldhagen Hitler készséges végrehajtója c. vitatott könyve adhatna ösztönzést.52 E mûnek mindenképpen érdeme - eltekintve lehetséges hibáitól -, hogy bizonyítja, milyen mélyen gyökerezett a népességben Hitler támogatottsága, és mennyire ez volt a helyzet az egyházakban. Rákérdez azokra a hagyományokra is, amelyek ehhez az alkalmazkodáshoz és kollaborációhoz vezettek. Az antiszemitizmus döntõ szerepet játszik bennük. Bár egyes tartományi egyházak, mint például a rajnai vagy a badeni elismerésre méltó erõfeszítéseket tettek arra, hogy újragondolják viszonyukat a zsidósághoz, és II. János Pál is tett lépéseket az antiszemitizmus legyõzésére a katolikus egyházban, de az egyháztagok széles tömegeiben, valamint sok teológus teológiájában és sok lelkész prédikációiban még mindig mélyen gyökerezik az antijúdaizmus.
A nemzetiszocializmusért társfelelõs hagyományokkal foglalkozás természetesen nem elégedhet meg kizárólag az antiszemitizmus földolgozásával. Ezzel visszatérünk J. Galtungnak a fejezet elején idézett mondásához. A nemzetiszocializmus szélsõség, egyszeri szélsõség, és senkinek sem lenne szabad megkísérelnie, hogy a zsidókon elkövetett, gyárilag szervezett népirtást (és a szintén megsemmisítésre irányuló, oroszok elleni háborút) összehasonlítsa, vagy pláne kiegyenlítse valami mással, ahogyan ezt egyes egyházi vezetõk, pl. Dibelius, már hamarosan Stuttgart után megkísérelték. A szélsõségnek azonban gyökerei vannak, és ezek a gyökerek mélyen visszanyúlnak az európai történelembe. És: Még termékeny az a méh, amelybõl ez elõmászott. Ezért kell megbirkóznunk ezzel a kérdéssel, amikor az igazságról, kiengesztelõdésrõl és mai újrakezdésrõl van szó - éppen ennek az Európa által uralt évezrednek a végén.
Galtung tézise az, hogy a fasizmus a kapitalizmus válságaihoz kapcsolódik, mindazonáltal sajátosan európai magatartásmóddal a nem-európai népekkel szemben. A zsidók elleni pogromok már a korai kapitalizmusban kéz a kézben jártak a muszlimok kiûzésével Európából, valamint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek elnyomásával, rabszolgasorsba taszításával és legyilkolásával. A kulcsév a konkviszta kezdete 1492-ben.53 K.G. Zinn kimutatta, hogy a késõi középkor két különös eseménye is meghatározza ezt a sajátosan európai magatartásmódot: a pestis okozta tömeghalál tapasztalata és a tûzfegyverek föltalálása.54 A kettõ együtt meghatározza azt az európai tendenciát, hogy megalkusznak azzal: a kapitalista-imperialista expanzió és annak biztosítása tömegek elpusztításával jár. Ez a tendencia a maga kirívó formájában elõször az Európán kívüli népek ellen irányul, pl. Latin-Amerika és Afrika népei ellen. Az egész kolonializmust és neokolonializmust tehát ezen a vonalon kell nézni. Fasizmus Galtung szerint akkor keletkezik, ha azokat a módszereket, amelyeket az európai felsõbbrendû emberek elõször a természeti népekre alkalmaztak gátlástalanul, immár saját népcsoportjaikra is átviszik; a náci Németország éppen ezt tette a világgazdasági válság helyzetében.
Galtung elméleti magyarázati modellje nyomán világossá válik a Nyugat és a Dél diktatúrái közötti összefüggés is. A befektetési nyereségek válsága és a nagybirtok/tõke szocialista inspiráltságú kisajátítása a kolonializmus és a fasizmus európai hagyományában a fasiszta-diktatórikus módszerek alkalmazásához vezetett a nyugati és a déli elitek koalíciója részérõl.
Ezt föl kell dolgozni, mert megváltozott formában mindez ma is folyik. A kapitalizmus most is súlyos akkumulációs válságban van. A reális gazdaság nem nyújt kielégítõ nyereséget, mivel nyilvánvalóan nem hozták létre az alapvetõen új javak generációját. A tõke ezért gigantikus pénzügyi spekulációkba megy bele, azok minden ismert negatív és veszélyes következményével.55 Egyidejûleg nemcsak Délen és Keleten, hanem Nyugaton is bevetik azokat a struktúraigazítási intézkedéseket, amelyek a szociális juttatások és a munkahelyek leépítésével növelik a nyereséget. Európában az európai valutaúnió konvergenciakritériumai gondoskodnak errõl: az auszteritáspolitika tartósításával pusztító hatást fognak gyakorolni a foglalkoztatottságra és a szociális jólétre.56 Egyidejûleg tovább folyik a demokrácia leépítése, mivel nem-választott szervek - pl. a tõkepiacok és a szövetségi jegybank (késõbb az európai központi bank) - diktálják a gazdaság- és a szociálpolitika keretfeltételeit. Az így keletkezõ erõpotenciált a biztonsági rendszerek szélsebes kiépítése fogja össze. Mindezek annak a jelei, hogy veszélyes módon ismét a világgazdasági válság, a háborúk és a fasizmus közelében mozgunk.
Ezért döntõ, hogy megtaláljuk az igazság, a kiengesztelõdés és az újrakezdés útjait - Nyugaton is, és éppen Nyugaton. Mert itt létezik az a döntõ hatalom, amelynek politikai változásokat kell hoznia.
5. Lehetséges-e a megtérés?
Nagy dolog a megtérés, mert közelebb hozza a megváltást.
Jonathan rabbi57
5. tétel
Van-e kivezetõ út a jogtalanság és az erõszak ismétlõdési kényszerébõl? A jogtalanság földolgozásának és megakadályozásának jogi lehetõségei rendkívül fontosak, de korlátozottak - különös tekintettel a szisztematikus nemzetközi jogtalankodásokra és hatalmi visszaélésekre. Létezik-e mégis lehetõség arra, hogy a tettesek és az orgazdák (haszonélvezõk) megtérjenek? A gondolkodás átalakulását elõsegíthetik a katasztrófák. Cinikus dolog lenne azonban a következõ globális katasztrófára várni. A (nemzetközi) civil társadalom szerepe az apartheid elleni sikeres harcban, valamint a chiapas-i (Mexikó) érdekes zapatista stratégiák ahhoz a következtetéshez vezetnek, hogy a jelenleg uralkodó, de fennmaradásra képtelen fejlõdési modell legyõzéséhez szükséges mélyreható átalakulási folyamat nem fölülrõl, hanem csak alulról, a civil társadalomból kiindulva mehet vége: hosszútávú alternatívák begyakorlásával helyileg, valamint a politikai struktúrák rövid- és középtávú befolyásolását célzó szövetségalkotásokkal minden síkon (kettõs stratégia).
Paz Rojas Baeza, chilei orvospszichiáter a Pinochet-diktatúra megkínzott áldozataival foglalkozik. Behatóan leírja, hogyan szenvednek ezek az elszenvedett erõszak folytonos ismétlõdésének tapasztalatától.58 Számukra egyetlen lehetõsége, ha nem is a teljes gyógyulásnak, de legalább sebeik behegedésének és az újrakezdésnek az lenne, ha a nyilvánosság és a bíróságok világosan jogtalanságnak ismernék el a megtörtént jogtalanságokat. Nem bosszúról van szó, hanem méltóságuk és jogaik helyreállításáról. Megszakításra van szükség az ismétlõdési kényszer megszüntetéséhez. Viszont a tábornokok önmaguknak nyújtott amnesztiája, valamint zsarolói szerepük a társadalom hátterében tartósítja a kínzások áldozatainak erõszaktapasztalatát.
Ugyanez vonatkozik a tettesekre és a haszonélvezõkre. Amíg nem vallják meg konkrétan személyes és strukturális vétkeiket, nem engesztelõdnek ki és nem változtatják meg tetteiket és a belõlük fakadó igazságtalan struktúrákat, az ismétlés kényszere alatt állnak. Ez az egyes személyekre, társadalmi csoportokra és országokra éppúgy vonatkozik, mint a Nyugat által uralt globális rendszerre.
Ezen a ponton válnak világossá a múlt jogi földolgozásának lehetõségei és határai. Mert ha a jog igazsághoz, kiengesztelõdéshez és újrakezdéshez akar segíteni, akkor hatalmi eszközöket kell igénybe vennie ahhoz, hogy mindezt érvényre is juttassa. Viszonylag egyszerû a helyzet, amikor egy igazságtalan rendszer totálisan összeroppan, mint annak idején a náci uralom. A gyõztes hatalmak fölállíthatták a háborús bûnösök bíróságát Nürnbergben, és számadásra vonhatták a fõ felelõsöket. De - amint láttuk - még itt sem volt lehetséges a jogtalankodások széles tömegének jogi földolgozása, mivel a német igazságszolgáltatási rendszert lefoglalták a bûnösök, és nem volt meg a politikai akarat sem a múlt valódi földolgozásához. Dél-Afrika és Korea is azt mutatja, hogy még a társadalmi béke érdekében végrehajtott hatalomváltás után is kompromisszumokat kell kötni - Dél-Afrika esetében persze összekapcsolva a megtörtént jogtalanságok hatásos társadalmi földolgozásával. Egyátalán nem lehetséges a dél-amerikai diktatúrák tetteseinek jogi üldözése, mivel õk önmaguknak hirdettek amnesztiát, és a háttérben még elég hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy megakadályozzák ennek a helyzetnek a megváltozását.
Még bonyolultabb a jogtalankodásokban való nemzetközi részvétel kérdése. Ahogy a latin-amerikai tábornokokat, ugyanúgy a hadseregeket, a CIA-t és végsõ soron az USA és a kooperáló nyugati hatalmak kormányait is jogilag számon kellene kérni. De van erre felhatalmazása és jogérvényesítési lehetõsége a Hágai Nemzetközi Bíróságnak (HNB)? Még az sem volt lehetséges számára, hogy kötelezze az USÁ-t, fogadja el az ítéletet a Nikaragua ellen viselt háborújáról, és fizessen 3 milliárd dollárt az újjáépítés támogatására. A gazdasági jogtalankodások tekintetében pedig semmiféle mandátummal nem látták el az államok a HNB-t. A gazdasági, társadalmi és kulturális emberi jogok ENSZ-szerzõdését még le sem fordították a pozitív jog nyelvére. Nincs tehát olyan nemzetközi jogrendünk, amely világos mércéket tudna érvénybe léptetni és végrehajtatni a globalizálódott gazdasággal szemben. A fennálló Bretton Woods-i intézmények (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet, G7) nem a népek által elismert jogrend bázisán álló, demokratikus intézmények, hanem közismerten a Nyugat uralja õket totálisan.
Ez a kritikus kérdezõsködés egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jog és annak érvényesítése ne lenne fontos kérdés. Épp ellenkezõleg. Ahol lehetõség van rá, a jogi földolgozás döntõ szolgálatot tesz az igazságnak, a kiengesztelõdésnek és az újrakezdésnek, mert a kiengesztelõdés végsõ soron nem lehetséges igazságosság nélkül, és jogi igazságosság nélkül sem. A fennálló jogi eszköztárral azonban ma még nem lehet számadásra vonni és cselekvésük megváltoztatására kényszeríteni sem az észak-amerikai tetteseket, sem minket, európai csatlósokat és társtetteseket. A mondottak alapján milyen lehetõségei maradnak hát a megtérésnek, a mi Déllel és Kelettel (és a saját társadalmainkon belüli, növekvõ számú áldozatokkal) szembeni nyugati magatartásunk megváltozásának?
Miután a szociáldarwinista, imperialista, liberális kapitalizmus csõdöt mondott a világgazdasági válságban, a fasizmusban és a két világháborúban, tanultak a katasztrófából. A nyugati ipari országok önmagukat illetõen eljutottak a szociálisan fékezett és szabályozott piacgazdasághoz, amelyet a szociális, jogállamilag szervezett jóléti állam szimbolizál. Mivel azonban a fölényben lévõ USA hatalmi politikája alapján Bretton Woodsban elvetették Keynes tervét a nemzetközi, szociális irányultságú valuta- és gazdasági rendrõl, a tõke lerázta magáról a nemzeti szabályozást, és most fokozódó mértékben rombolja le a nemzetek szociális, jogi és politikai rendjét.59 Az olyan esetekben, mint Dél-Afrikáé, a politikai hatalomváltás után is megakadályozza a szociális igazságosság helyreállítását - ami alapja lenne az igazságosság alapján történõ tartós kiengesztelõdésnek -, oly módon, hogy a pénzpiacok a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal és a Világkereskedelmi Szervezettel együtt belekényszerítik az új kormányt a világszerte uralkodó neoliberális politikába és annak biztonsági rendszereibe.
Megismétlõdik tehát az 1929 körüli katasztrófához hasonlatos, elõrelátható globális katasztrófa? Társul-e hozzá a Föld szintén elõrelátható, totális ökológiai összeroppanása? És csak azután lesz ismét lehetõség gondolkodásátalakulásra? Valószínû ez a forgatókönyv - ha lesz még akkor egyáltalán jövõ. Cinikus dolog lenne azonban egyszerûen csak várni ezt a katasztrófát. Arra sem várhatunk, hogy bekövetkezzék egy olyan hatalomváltás, mint Dél-Afrikában. A probléma ugyanis éppen abban áll, hogy a világméretû, igazságtalan gazdasági és politikai rendszert mindeddig elégtelen hatalmi struktúrákkal tartják fönn. A katasztrófából való tanuláson kívül létezik-e tehát más lehetõség arra, hogy kitörjünk a Nyugat által uralt, idõközben globálissá vált igazságtalan rendszer ismétlõdési kényszerébõl?
Hogy a tettesek és a haszonélvezõk önként lemondanak hatalmukról, megosztják vagyonukat és létrehozzák a szolidáris és ökológiailag életképes világközösség intézményeit - ez minden történelmi tapasztalat szerint több mint valószínûtlen. A luxusban és hatalomban élt élet túl kényelmes. És az uralkodók által ellenõrzött tömegkommunikációs eszközök szervezetten akadályozzák meg, hogy akár a tettesekben és haszonélvezõkben, akár az áldozatokban világos kép alakuljon ki a valóságról, helyzetünk okairól és a lehetséges alternatívákról. Tehát csak harcról lehet szó. De milyen harcról, ha eleve el akarjuk kerülni a szervezet bálványozását, amelynek folytán az áldozatok, ha egyszer hatalomra kerültek, megismétlik a régi sémát?
Megfontolásaink kiindulópontja az apartheidellenes harc lehet. Ebben nagy szövetség jött létre az áldozatok önszervezõdései, nemzetközi politikai intézmények (mindenekelõtt az ENSZ) és civiltársadalmi szolidaritási szervezetek széles frontja között. A cél az volt, hogy demokratikusan átalakítsák a politikai hatalmat, de a társadalmat is a több szocio-ökonómikus igazságosság irányában. Az elsõ célt elérték, a másodikat erõsen veszélyezteti külsõ és belsõ tényezõk összejátszása. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a (rész)siker sosem lett volna lehetséges csupán formális politikai intézmények segítségével, hanem szükségképpen társulniok kellett azokhoz a civiltársadalmi összetevõknek. Átvihetõ-e ez a stratégia arra a sokkal bonyolultabb kérdésre, hogy miképpen alakítható át a Nyugat által uralt világgazdaság, a nemzetközi politikai és katonai intézmények, valamint a nyugati kultúra- és fejlõdési modell a több igazságosság, a béke és a teremtés megõrzésének irányában?
Egy lépéssel tovább vezet a chiapas-i (Mexikó) zapatista ellenállás modellje.60 A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ZNFH, spanyol rövidítése: EZLN) itt lemondott a klasszikus baloldali forradalmi-elitista-tekintélyi stratégiáról, és Marcos alparancsnok vezetésével a civil társadalom mozgósításának motorjává vált.
A zapatisták cselekvése etikai elveknek kötelezõdött el, de a politikai eljárás mûvészetének is: értékek a vonalasság helyett, dialógus hirdetmények helyett, hûség azok iránt, akiknek a nevében az ember cselekszik (¯engedelmeskedve parancsolni - így hangzik a ¯közösségi demokrácia sérthetetlen alapelve a zapatista falvakban). Elõnyben részesítik a horizontálisan szervezett civil társadalmat és a részvételi demokráciát a szinte-állami, vertikális irányultságú párt- és szervezetfetisizmussal, a ¯politikai társadalommal és a csak látszólagosan képviseleti demokráciával szemben.61
A zapatizmus így
1. a ZNFH hagyományos síkja (felszabadító hadsereg és az õslakosok falvai) mellett három további síkot ölel fel:
2. a civil (városi) zapatizmust, amely egy hatalmas szolidaritási bizottságból jött létre;
3. a társadalmi zapatizmust, amely nincs megszervezve, hanem egyedi kulturális és szociális aktivitásokban fejezõdik ki;
4. a nemzetközi zapatizmust, amely világszerte civiltársadalmi erõkkel szövetkezik a neoliberalizmus ellen, de baráti politikai erõkkel (pl. Párizsban) és szakszervezetekkel is közös cselekvésre törekszik.
Módszertani szempontból három döntõ elem van:
elõsegíteni a közösségek önszervezõdését,
az erõszakmentes cselekvésre ösztönzéssel teret nyitni a polgári jogok gyakorlásának,
demokratizálni az országot, megváltoztatni az uralmi viszonyokat.
Nem lehet elõre megmondani, hogy - tekintettel Mexikó hitszegõ, korrupt oligarchiájára, amelyet ráadásul támogat az USA és a nemzetközi pénzintézetek - rövid távon siker koronázza-e ezt a stratégiát. Tekintettel a neoliberális szocio-ökonómiai pusztításokra és a kormány erõszakos stratégiájára a polgárháború itt is az egyik lehetséges forgatókönyv. Mindazonáltal a zapatisták körében rendkívül érdekes hosszútávú stratégiai újdonságok figyelhetõk meg, amelyek közvetlenül egybevágnak hasonló civiltársadalmi megfontolásokkal és kísérletekkel a világ más részein, így Európában is.
A Kairos Europa, az egyik európai bázismozgalom kettõs stratégia62 címszóval hasonló kezdeményezéseket javasolt. Ezen a következõket kell érteni:
Hosszútávon szükségszerûen mélyreható, össz-kulturális változást kell elérni. Az uralkodó fejlõdési modell minden tekintetben életképtelen. C.F. v. Weizsäcker már az igazságosságért, a békéért és a teremtés megõrzéséért elindított zsinati folyamat elején megfogalmazta azt a tézist, hogy végelemzésben az évezredes magaskultúrák modelljének legyõzésérõl van szó. Ezeket a magaskultúrákat a gazdagság, a hatalom és a tudás hierarchikus (imperiális) struktúrái jellemzik. A feministák kiegészítõleg hangsúlyozzák e modell patriarchális jellegét. Ehelyett a kultúra, az életvezetés és a társadalom alakjának alapvetõen új formáit kell megtalálni, amelyek a konkurencia helyett a kooperációra épülnek, a nõi és férfi vonások új egyensúlyát tartalmazzák, és mindenképpen elõtérbe helyezik az emberek alapigényeit és az élet természetes alapjainak fennmaradási képességét - ellentétben a gazdagság és az uralom növekedésével, amelynek sikerességét hagyományosan egyetlen indikátorral mérik, a bruttó társadalmi össztermék (monetárisan kifejezett) növekedésével. Több éves nemzetközi diszkusszió után H. Diefenbacher és mások most letették az asztalra az alternatív fejlõdési modell indikátorcsomagját, amely hálószerû összefüggésként eleve magában foglalja a gazdaságot, a társadalmat és a környezetet (ld. az ábrát).
((Az egyes korongokba írt szövegek az óra 12-es pontjától jobbra haladva értendõk.))
A TARTÓS FENNMARADÁS VARÁZSKORONGJAI
Környezet a lehetõ legalacsonyabb levegõszennyezés
az ökoszisztéma és a fajok sokféleségének fenn-
tartása
a nem megújítható erõforrások csekély igénybe-
vétele
a környezetvédelem javítása
a megújítható erõforrások állapotának megõrzése
csekély hulladékmennyiség
Gazdaság a munka egyenletes elosztása
a lehetõ legmagasabb regionális önellátási fok
kiegyensúlyozott gazdasági struktúra
árszint-stabilitás
a közköltségvetések egészséges struktúrája
megfelelõ magánfölhasználás
Társadalom a kultúra és a képzés magas szintje
kiegyensúlyozott népesedési és települési
struktúra
a társadalommal és a környezettel összeférõ
mobilitás
magas biztonsági szint
magas egészségügyi szint
egyenletes jövedelem- és vagyonelosztás
Ezt a kezdeményezést biztosan nem lehet fölülrõl kivitelezni. A világpiac és az azt biztosító intézmények túlságosan is láthatóan védekeznek akár csak a legkisebb reformok ellen is. Mivel ez a perspektíva amúgy is a konkrét helyen élõ embereket és környezetüket állítja a középpontba, csak ott lehet elkezdeni a hosszútávú megtérési mozgalom átültetését a gyakorlatba. Mindenesetre a stratégiának ez az elsõ és alapvetõ része.
A lokális-regionális közösségeknek ehhez amennyire csak lehetséges, meg kell szabdulniuk a kapitalista-neoliberális makrostruktúrák kényszereitõl. Erre vonatkozóan Richard Douthwaite (Írország) nagy kézikönyvet tett közzé.63 Az autonóm regionális fejlõdés négy alapelve a következõ:
lokális valuta mint a javak és szolgáltatások csereeszköze,
saját alternatív bankrendszer,
a jövõ decentralizált, szelíd forrásaiból (szél, víz, nap, biomassza) származó saját energia,
alapvetõ élelmiszerek és alapvetõ ruházat.
Ennek a részben független alternatív regionális fejlõdésnek több funkciója is van az össz-stratégia szempontjából. Humusza és kipróbálási helye egy hosszútávú alternatív modellnek. A chiapas-ihoz hasonlóan nemcsak szocio-ökonómiai elemeket tartalmaz, hanem participatív és önkormányzásra épülõ is. A helyi kultúra így teljes mértékben kivirulhat. Egyidejûleg reális alapot nyújt a különbözõ politikai síkokon megvalósítandó rövid- és középtávú beavatkozásokhoz.
A kettõs stratégia második, rövid- és középtávú része a szövetségalkotás a civil társadalmon belül a célból, hogy politikailag lehessen beavatkozni települési, nemzeti, európai és globális síkon. A cél az, hogy a fennálló intézményeket és politikákat amennyire csak lehetséges, a hosszútávú fejlõdési célokra irányozzák be. Ez is összehasonlítható a chiapas-i stratégiával. Központi fontosságú a szövetségalkotás a régi szociális mozgalmak, mint pl. a szakszervezetek és az új szociális és ökológiai mozgalmak között. De azután szövetséges partnereket kell szerezni a fennálló politikai intézményeken belül is.
A kettõs stratégia alkalmazásának mintapéldája a környezet és fejlõdés riói folyamatának Agenda 21-e. A fenntartható fejlõdés olyan címszóvá lett, amelyet minden érdekcsoport a saját tartalmaival tölt meg. Így az 1992-es riói ENSZ-konferencián is hajlékul szolgálhatott a kormányok határozatai számára. Az ottani, félvállról vett határozatok azonban tartalmazzák a lokális Agenda 21-ekre szólító kötelezettséget. Ebben a szabad térben növekszik az a mozgalom, amely alulról vesz át és segít alternatívákat, valamint a civil társadalom, a települési önkormányzatok és a zsinati folyamatban résztvevõ közösségek közötti szövetségalkotásban megpróbál jövõképes határozatokat politikailag érvényre juttatni.64
De nem csupán települési szinten fontos a politikai intézmények befolyásolása és átalakítása a civiltársadalmi szövetségalkotás révén. A nemzeti síknak mint olyannak elenyészõ ugyan a hatalma a transznacionális tõkével szemben; de széles politikai akaratképzéssel kényszeríteni kell a kormányokat, hogy közösen, szociál-ökológiailag és demokratikusan cselekedjenek: az EU síkján, valamint az ENSZ-ben és a Bretton Woods-rendszerben (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet és G7). Németország az USÁ-val és Japánnal együtt a három legerõsebb nemzet - és ezzel a fõ felelõsök közé tartozik. Ezért éri meg éppen itt civiltársadalmi szövetségeket kötni egy másfajta politika megteremtése érdekében.
Senki sem mondhatja meg, vajon ez a kettõs (vagy valamilyen más) stratégia idejében megtéréshez vezet-e, és megakadályozhatja-e a neoliberalizmus elõrelátható globális katasztrófáját. Egy ilyen stratégia nélkül azonban biztosan bekövetkezik a katasztrófa. Mi lehetne az egyházak szerepe ilyen körülmények között?
6. A hûséges, felszabadító és szolidáris Isten - és az egyházak szerepe a megtérésben és megújulásban
Ha azt mondjuk, hiba nélkül vagyunk,
akkor magunkat vezetjük félre,
és nincs bennünk hûség.
Ha megvalljuk hibázásainkat,
Ô hûséges és igazmondó,
hogy eltüntesse hibázásainkat,
és megtisztítson minket õszintétlenségünktõl.
Ha azt mondjuk, nem mentünk tévútra,
csalóvá tesszük Ôt,
és beszéde nincs bennünk.
János 1. levele, 1,8-10
Ne legyetek szolidárisak a világ rendjével,
sem azzal, ami a világ rendjéhez tartozik.
Ha valaki szolidáris a világ rendjével,
akkor az ¯Atya nem szolidáris vele.
Mert mindaz, ami a világ rendjéhez tartozik:
a test kapzsisága,
a szemek kapzsisága,
a kihívó életmód,
nem az ¯Atyától való,
hanem a világ rendjétõl.
És eltöröltetik a világ rendje,
amint annak kapzsisága is.
Aki megteszi ¯Isten akaratát,
az mindörökké helytáll.
János 1. levele, 2,15-1765
6. tétel
A hibázások megvallása nélkül nincs igazság, kiengesztelõdés és újrakezdés. A bûnök megbocsátása azonban nem igazolás/megigazulás a tettesek számára, akik alkalmazkodnak az embergyilkos világrendhez, ahelyett hogy maguk is Isten szolidaritási rendjében élnének, és az igazságosságért és békéért végzett imával és harccal ellenállnának a világrendnek. Ebbõl a szempontból Európa egyházainak egyedülálló esélyük van. Magukban hordozzák a felszabadítás és a szolidaritás azon bibliai hagyományait, melyeket annak idején a - rabszolgatartó, a gyöngébb népeket és társadalmi osztályokat elnyomó és kizsákmányoló - ókori keleti és hellénista-római világbirodalmak ellen fejlesztettek ki. Ezeknek a világbirodalmaknak Európa az örököse, és az európai nagyegyházak sokféleképpen alkalmazkodtak ehhez. Ha az egyházaknak sikerülne megtisztulási és átalakulási folyamaton keresztülmenniük, akkor - bizonyára helyettesítõ konfliktusok közepette - a remény jelei lehetnének a népek között. Erre azonban önmaguktól nem lesznek képesek, hanem csak úgy, ha az áldozatokra hallgatnak és az õ oldalukra állnak. Ezért a felszabadító spiritualitás erejébõl történõ bekapcsolódás az igazság és a kiengesztelõdés Délen és Keleten zajló folyamatába egyedülálló kairoszt (alkalmas pillanatot) jelent saját maguk számára.
A 2. Európai Ökumenikus Találkozó elõkészítésére írott elsõ füzetemben (Kiengesztelõdés a ki-nem-engesztelõdés kontextusában - az angol összefoglalás alapján készült magyar fordítást ld. az Egyházfórum 97 júniusi számában) megpróbáltam részletesen kifejteni a kiengesztelõdés témájával kapcsolatos bibliai szövegeket.66 Fõ üzenetük világos: A bûn és a bûnös struktúrák nem a végzet folytán léteznek! Isten fölkínálja népének, Izraelnek és a messiás Jézus közösségeinek a lehetõséget, hogy - ellenállva az impériumoknak és átható szellemüknek - a szolidaritás és a béke alternatív kontraszttársadalmában éljenek, és ily módon felszabadító jellé legyenek a szenvedõ népek világában.
Hogyan válhatna azonban ez valósággá a pénz fölöttes urat nem ismerõ hatalmainak és a vagyonosok biztonsági rendszereinek, ill. a kétségbeesett ellenhatalomnak a mai helyzetében? Ennek a kérdésnek friss és jó teológiai irodalma van67, és sajátosan fontos reflexiók születtek a dél-afrikai igazság és kiengesztelõdés-folyamatra.68 Minket azonban itt a tettesek és az orgazdák (haszonélvezõk) - vagy pontosabban: a tettesek, a tettestársak és a csatlósok69 -, valamint az elkendõzés és elfojtás mechanizmusainak kérdése érdekel, mert ez a mi megoldatlan európai problémánk az egyházban és a társadalomban egyaránt.
A bûnösök Isten kegyelmébe vetett bizalmából fakadó megigazulásáról szóló üzenete nyomán már Pálnak megvoltak a gondjai azokkal az emberekkel, akik azt mondják, ragaszkodjunk csak a bûnhöz, hogy annál hatalmasabbá váljék a kegyelem (Róm 6,1). Hevesen támadta is ezt a nézetet, amint ezt különösen Elsa Tamez dolgozta ki.70 Luther Mártonnak ugyanez volt a problémája élete végefelé az ún. antinomistákkal:
Ezek az emberek ugyanis, amennyire nem értik és elvetik a Tízparancsolatot, olyan sokat prédikálnak helyette Krisztus kegyelmérõl. Megerõsítik és vigasztalják azokat, akik bûnben maradnak, hogy ne féljenek és ne rettenjenek meg bûneik miatt, hiszen Krisztus minden bûnünket elvette. Látják az embereket nyilvános bûnöket elkövetni, és hagyják, hogy mégis folytassák útjukat, anélkül hogy megújítanák vagy megjavítanák életüket. Ebbõl világosan észrevehetõ, hogy valójában õk maguk sem értik helyesen a hitet és Krisztust, és éppen akkor akadályozzák Krisztus mûködését, amikor prédikálnak róla. Locsogásuk nem más, mint tajték a szájukon71
A mi nyomorúságunk az, hogy az antinomizmus struktúrává lett az ún. népegyházakban. Általánosságban nézve - de ezzel nem akarok általánosító ítéletet hozni, tehát nem akarom kizárni a kivételek lehetõségét - vasárnaponkint istentiszteletek ezrein kínálják föl az egyetemes bûnbocsánatot, minden következmény nélkül - csak fizesse meg az ember az egyházi adót (vásárolja meg a búcsúcédulát), a racionalizált bûnelengedés mai formáját, legalábbis a német egyházakban. Megszabadulhatunk-e mi, Európa keresztényei és egyházai ebbõl a babiloni fogságból?
János 1. levele útmutatással szolgál. Nyilvánvalóan Mózes 3. könyvének (Leviták könyve) 16. fejezetére épül, amely a zsidó Jóm Kippur (a befedések napja, engesztelõnap) intézményét írja le.72 Ezt a napot a királyságról Izraelben és Júdában szerzett tapasztalatok nyomán vezették be, hogy évente eltávolítsák a közösségbõl a bûnöket és azok közösségkárosító következményeit. Ez három lépésben történik:
Meg kell tisztítani a Szentélyt. János ezt más formában fogalmazza meg: Isten nevét káromolnánk, csalóvá tennénk Istent, ha azt mondanánk, nem hibáztunk. Az Isten népében elõforduló hibázások nem csupán az Istentõl való elszakadás jelei, hanem mivel Isten népe képviseli ebben a világban Isten nevét, ezért ha Isten népe ezeket a hibázásokat nem nevezi hibázásoknak és nem válik meg tõlük, azzal lejáratja annak az Istennek a nevét, aki a felszabadítást és a szolidaritást képviseli.
A Konstantin utáni nagyegyházak szívesen kendõzik el ennek a bibliai igazságnak a komolyságát azzal, hogy az egyes ember istenkapcsolatát jelentik ki lényegnek, az emberek közötti szolidaritást pedig valami másodlagosnak, etikainak nevezik. A Szentírás elzárja elõlünk ezt az utat. A zsidók és keresztények közötti, nyíltan meg nem nevezett és meg nem vallott, személyes vagy testületi hibázások elsötétítik a felszabadításban és szolidaritásban reménykedõ emberek elõtt a megmentõ Isten nevét. Ez valóban a Diabolosz, a Szétdobáló, minden hazugság atyja (Jn 8,44) malmára hajtja a vizet. Ezért a konkrét hibázások megvallásával elõször is arról van szó, hogy helyreállítsuk Isten nevének dicsõségét. Szenteltessék meg a Te neved!
A Jóm Kippur második aktusa, hogy a konkrétan megnevezett bûnöket ráolvassák egy baknak a fejére, amelynek aztán ki kell vinnie azokat a közösségbõl a pusztába. János azt mondja, hogy a hibázások megvallásával a hûséges Isten eltünteti a hibázásokat, és megtisztít minket minden õszintétlenségtõl és minden igazságtalanságtól. A bûnöknek és következményeiknek tehát valóban el kell tûnniük a közösségbõl. És bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is elengedtük adósainknak a tartozásukat.
Az eladósodás áldozatainak adott jóvátétel azonban nem maradhat egyszeri aktus, hanem Isten népében oly módon kell megváltoztatni a gazdasági és szociális struktúrákat és intézményeket, hogy az eladósodásra ne kerülhessen ismét sor (kamattilalom). Ha ez mégis megtörténik, akkor vissza-visszatérõen engedjék el a nyomorba jutottak adósságát, a rabszolgákat bocsássák szabadon, és a kifosztottak kapják vissza termelõeszközeiket (Mózes 3. könyve, 25. f.). A hibázások megvallásához és a tõlük való megtisztuláshoz tehát szükségképpen hozzátartozik a Tóra, azaz Isten jó parancsai megtartásának kötelezettsége, hiszen azoknak az a rendeltetésük, hogy megõrizzék a szabadságot. Ez azt jelenti: a szocio-ökonómiai és politikai keretfeltételek olyan jogi struktúrát öltenek, amely biztosítja az egészen alul lévõk jogait. Ezt nevezi János szolidaritásnak, és ezt fordítják bibliáink szeretetnek.73
Most következik azonban a számunkra, európaiak számára döntõ pont. Mózes 3. könyve a következõ mondattal vezeti be a szolidáris és szolidaritást teremtõ Isten jó Tóráját:
Jahve így szólt Mózeshez: Szólj az izraelitákhoz, és mondd nekik: Én vagyok Jahve, a ti Istenetek. Ne tegyétek, amit Egyiptomban tesznek, ahol laktatok; ne tegyétek, amit Kánaánban tesznek!
(18,1-3)
A Biblia Istene felõl nézve ez azt jelenti: A birodalomtól és a körülötte keringõ követõitõl, az õ társadalmi rendjüktõl és életmódjuktól történõ elszakadás nélkül sem nevemet nem tisztelhetitek, sem a nektek ajándékozott békét nem õrizhetitek meg, sem a szabadság és a szolidaritás jelei nem lehettek a népek között. Ugyanezt mondja a 1. János-levél. Ha alkalmazkodtok a római-imperiális világrendhez, amelyet kapzsiság és hatalmi arrogancia jellemez, akkor Isten nem lehet szolidáris veletek, és ti nem éltek Istenben. Az ember csak akkor imádkozhatja: Legyen meg a Te akaratod, ha egyidejûleg azt imádkozza: Jöjjön el a Te országod. Mert e világ vadállat-birodalmai elbuknak, ha elérkezik Isten emberarcú országa, hogy az emberek Isten jó akaratának rendjében élhessenek (Dániel 7). Az pedig a bírvágy világrendjének való (veszélyes) szembeszegüléssel és a megélt szolidaritás gyakorlatával kezdõdik.
Ezzel a háttérrel az egyházaknak egyedülálló missziójuk és esélyük van Európában. Eredetük a régi Izrael és a zsidó messiás, Jézus közösségei, amelyeknek az Írás tanúsága szerint a felszabadító és szolidáris Isten alternatíváit kell megmutatniuk az ókori keleti királyságok (Baál Kánanánja) és impériumok (a rabszolgaságba taszító fáraók Egyiptoma, a sarcot kikényszerítõ erõszakos uralom Babilonja), ill. a totalitárius hellénista-római világbirodalmak (Mammon) történelmi kontextusában, és amelyek ezt csíraszerûen és folytonos megtisztulásra szorulva teszik is. A királyságok és világbirodalmak e hagyománya (a gyöngébb népek és a saját társadalom gyöngébb osztályainak rabszolgasággal, sarcokkal és adókkal kierõszakolt alávetése) Róma közvetítésével lett Európa alapja. Az egyházak tehát a zsidósággal közösen hordozzák a felszabadítás és a szolidaritás értékes bibliai örökségét a népek között, amelyek - és velük az egész teremtett világ - évezredek óta sóhajtoznak és szenvednek az impériumok magaskulturális uralmi rendszerének terhe alatt.
A Konstantin utáni nagyegyházak azonban egyidejûleg különbözõ módokon szimbiózisba bocsátkoztak a római eredetû európai birodalmakkal és kultúrájukkal, tehát magukon viselik a testvérgyilkosság káini bélyegét. Maguk is aktívan gyakorolták, vagy éppen eltûrték a zsidó nép üldözését, a muszlimok elûzését, Latin-Amerika, Afrika és Ázsia népeinek elnyomását, rabszolgaságba taszítását és kiirtását. Igen, sõt arrogáns módon szakadásba hajszolták a keleti egyházakat, azokat a keresztény közösségeket pedig, amelyek Jézus evangéliumának impérium-kritikus útját akarták járni, gyakran eretnekként zárták ki vagy éppen üldözték.
Ám az egyházak belekeveredése Európa bûntörténetébe az 1. János-levél alapján az egyházak és a társadalmak kiemelkedõ esélyét jelenti Európában és Európa uralmi szerepe miatt az egész világon - ha az európai egyházak megragadják ezt az esélyt. A 2. Európai Ökumenikus Találkozó ezért egyedülálló kairos (alkalmas idõ) ennek az évszázadnak és évezrednek a végén. Mert ha az egyházak bevallanák tettestársi és bûntársi mivoltukat, és ezzel hagynák, hogy a hûséges Isten megtisztítsa õket, akkor ez mélyreható átalakulási folyamatot inspirálhatna Európában és az egész világon.
Ez igazi aktusa lenne annak a helyettesítésnek, amely a Biblia tanúsága szerint a kiengesztelõdési folyamat alapja, amint ezt Isten szenvedõ szolgája (Izajás 53) és Jézusnak a lázadók haláláig menõ önátadása mutatja.74 Ilyen belsõ konfliktusokra, de a mai imperiális struktúrák felõl érkezõ masszív támadásokra is számítaniuk kell az európai egyházaknak, ha valóban Jézus útján akarnak járni. Késznek kell lenniük arra, hogy ebben a helyettesítõ megtisztulási folyamatban sok kiváltságukról lemondjanak, mielõtt megtapasztalhatnák az újrakezdés örömét. Halál nélkül nincs feltámadás.
Minden történelmi tapasztalat arra tanít, hogy tekintettel a költségekre, az európai nagyegyházak nem lesznek képesek önmaguktól megtenni ezt a lépést a társadalmaiktól való függetlenség és a Jézus-követés új formája felé. Hasonlítsuk csak össze Bonhoeffer tervezetét a jövõ egyházáról75 a német egyházak Dibelius alatti realitásával a háború után.
A történelem egész tapasztalata azonban azt is mutatja, hogy az áldozatok kezdeményezése csodákat mûvelhet a tettesek számára. A klasszikus példa az üldözött keresztények kovászhatása a Római Birodalomban, míg ez össze nem omlott (mindazonáltal a felszabadult áldozatok egy része gyorsan társtettessé vált - hasonlóan ahhoz, ahogy az óizraelita szolidáris társadalom egy idõre imperiális királysággá lett Izraelben). Ebben az évszázadban a korai egyházéval összehasonlítható hatást gyakorolt az ökumenikus mozgalom a nagyegyházakra és a társadalmakra Északon, Európában is, mihelyt a Dél missziói és egyházai kezdték meghatározni.
Éppen itt kínálkozik a nyugat-európai kereszténység (és társadalmak) számára új és konkrét esély: az igazság, a kiengesztelõdés és az újrakezdés folyamata Dél-Afrikában, Latin-Amerikában, Koreában és Közép- és Kelet-Európában. Ha nem zárkózunk el azelõl, hogy ebbe belebocsátkozzunk, akkor
megtanulhatunk az áldozatokra hallgatni,
megtanulhatjuk, hogy önmagunkat tetteseknek, társtetteseknek és csatlósoknak ismerjük fel és valljuk meg,
az áldozatok oldalán megtanulhatjuk keresni és megtalálni a jóvátétel, ill. mai világrendünk pusztító struktúrái megváltoztatásának útjait.
Úgy tûnik az áldozatok nagyon messze vannak. De abban a mértékben, ahogyan megtanuljuk egy európai-nyugati uralmi rendszer áldozataiként látni õket, ama rendszer áldozataiként, amelynek hosszú hagyománya van, s amely népeket gyilkolt le a konkviszta és a rabszolgaság idején, kizsákmányolta a munkásokat az ipari kapitalizmusban, s a kolonializmuson és a fasizmuson keresztül elvezetett a szociális jólétet, de a természet és a jövõ elpusztítását is eredményezõ fináncuralom globális rendszeréig - e tanulás mértékének arányában rögtön házaink és templomaink küszöbén hallhatjuk az áldozatok hangját. Fontos, hogy megtanuljuk legalább az áldozatok egyik csoportjának hangját meghallani, mert így a különbözõ tapasztalati csírák alapján aztán közösen hatolhatunk be a teljes összefüggésbe.
Addig kell hallgatnunk õket, amíg fölismerjük általuk a magunk tettes- és haszonélvezõ voltát, amíg elkezdjük szégyellni magunkat, Isten megígért megtisztító szolidaritásában bízva - egészen konkrétan - megvalljuk hibázásainkat, és amíg megtaláljuk a jóvátételhez és az igazságosabb struktúrákhoz vezetõ utakat, és aztán nem törõdve a biztosan hozzájuk kötõdõ belsõ és külsõ konfliktusokkal, rá is lépünk ezekre az utakra. Ez nem reménytelen. Egyre növekednek a civil társadalom azon szervezetei és szövetségei, amelyekhez az egyházak is csatlakozhatnak. Itt aztán nagyon is új, nemzetközi jogi struktúrák is keletkeznek.76 Mindenekelõtt azonban az Istennel és az Ô szenvedõ-küzdõ teremtményeivel alkotott új közösségbõl fakadó öröm fog növekedni.
Hogyan válhatunk azonban készségessé arra, hogy az áldozatokra hallgassunk, és rálépjünk a valódi megtisztulás és kiengesztelõdés útjára? Hiszen az elleplezés és elfojtás éppen abban akadályoz meg minket, hogy elfogadjuk azt a felszabadítást, amelyet az áldozatok és a bennük szenvedõ Isten kínál föl nekünk, tetteseknek és hasznonélvezõknek. Az elleplezés és az elfojtás pedig mély félelemben gyökerezik: abban a félelemben, hogy elveszítjük kiváltságainkat és anyagi gazdagságunkat, de attól a nagyobb feladattól való félelemben is, hogy évezredek múltán át kell alakítanunk gondolkodásunkat.
Ehhez új, ökumenikus pasztorálteológiára van szükség.77 A kérdés lényege az, hogyan tanulják meg az egyházak, hogy újra fölszabadítsák a Szentléleknek az evangéliumban megígért erejét, vagy másképpen kifejezve: hogy kifejlesszék a felszabadító spiritualitást (L. Drescher). Az áldozatokkal való konkrét találkozásból tehát egyidejûleg belsõ felszabadulásnak, fölismerésnek és megvallásnak, valamint az igazságosságért, a békéért és a teremtés megõrzésért folytatott harcnak kell kinõnie. Nem jöhet létre ilyen korporatív kiengesztelõdés, ha az egyházak és a társadalom egyes részei nem lépnek be egy ilyen folyamatba; de elkezdõdik azokban a kis sejtekben, ahol tettekre váltják Jézus szavát: Ha az oltárhoz mész, és eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, menj el, engesztelõdj ki elõbb a testvéreddel, aztán jöjj vissza és ajánld föl áldozati adományodat (Mt 5,24).
Ebbõl világossá válik: A 2. Európai Ökumenikus Találkozó - 1997. júniusában, Grácban - egymaga nem hozhatja meg a kiengesztelõdést. Rettenetes lenne, ha ott, a konferencia eufóriájában a kiengesztelõdésrõl folyó locsogás grasszálna - tajték a szájakon (Luther). Amíg mi mint egyházak hagyjuk, hogy az emberek (és egész gazdasági és biztonsági rendszerünk) nyilvános bûnök útját járják, és magunk is ezen az úton járunk (pl. a világrendhez alkalmazkodó pénzbefektetésekkel és bérrendszerekkel) - addig nem szabad megbocsátásról és kiengesztelõdésrõl beszélnünk.
Annak az idõpontját, amikor megtörtént kiengesztelõdésrõl beszélhetünk, az áldozatok határozzák meg.
Amire azonban képesek vagyunk és amit elvárhatunk, az az, hogy elindítunk Európában egy olyan folyamatot, amelynek során begyakoroljuk az igazságot, a kiengesztelõdést és az újrakezdést. Biztos vagyok abban, hogy saját jövõnk felé is így nyithatjuk meg újra az utat, amelyet most elzárnak a hibás pszichológiai és strukturális fejlemények. S így talán az is sikerülhet, hogy visszaadjuk Európa lelkét. A Kairos Europa, az európai bázis- és szövetségi mozgalom két javaslatot dolgozott ki erre nézve.
7. Két javaslat: bizottságok - és az Igazságban és Igazságosságban Kiengesztelõdés Napja Európában
(Javaslat a Grácban tartandó 2. Európai Ökumenikus Találkozó zárónyilatkozatára:)
Dél-Afrikában, Latin-Amerikában, Koreában és más országokban létrehozták az igazság és kiengesztelõdés bizottságait, hogy társadalmilag dolgozzák föl az apartheid jogtalanságait és az emberi jogoknak az utóbbi évtizedekben történt megsértéseit. Az áldozatok csak így nyerhetik vissza méltóságukat. Csak így lehet megtörni az ismétlõdés kényszerét, és bevezetni magatartásbeli és strukturális változásokat. Az újrakezdés érdekében Kelet- és Közép-Európában is dolgoznak a múlton.
A nyugat-európai országokban még nem kezdtük el föltárni részesedésünket a jogtalanságokban, az erõszakban és a természetpusztításban, hogy e föltárással megteremtsük az újrakezdés lehetõségét. De ha ellen akarunk állni a globális veszélyeknek és az életet akarjuk szolgálni, akkor arra van szükségünk, hogy közösen fogadjuk el és terjesszük el az Istentõl jövõ kiengesztelõdést Délen, Keleten és Nyugaton.
A 2. Európai Ökumenikus Találkozó küldötteiként arra kérjük az Európai Egyházak Konferenciáját, az Európai Püspöki Karok Konferenciáját és tagegyházaikat, hogy egy hétéves szabbatciklus idejére (1998-2004) hozzák létre az Igazságban és Igazságosságban Kiengesztelõdés Ökumenikus Európai Bizottságát. Egyidejûleg arra hívjuk a helyi egyházakat és közösségeket, hogy szintén hozzanak létre ilyen bizottságokat. Három dologról van szó:
1. Hallgassuk meg a hibás fejlemények déli, keleti és nyugati áldozatait, és osztozzunk fájdalmukban, de a méltóságért és jóvátételért folytatott harcukban is!
2. Segítsünk az egyházaknak, hogy észrevegyék társfelelõsségüket a Délen, Keleten és Nyugaton a múltban és a jelenben elkövetett egyházi, társadalmi, gazdasági és politikai jogtalankodásokban, és keressék az igazságban és igazságosságban való kiengesztelõdés útjait!
3. Tegyünk javaslatokat a konkrét jóvátételre, valamint magatartásunk és struktúráink megváltoztatására az igazságosság, a béke és a teremtés megõrzése irányában.
Az Ökumenikus Európai Bizottság évente egyszer tartson meghallgatást súlyponti kérdésekrõl Európa szimbolikus helyein (pl. Szarajevó, Auschwitz, Csernobil). Egyidejûleg helyi vagy nemzeti meghallgatásokat is tartanának hasonló súlyponti kérdésekrõl (hasonlóan ahhoz, ahogy a nõk világ-imanapja kapcsán).
Az évenkénti meghallgatási periódus lezárásául minden közösség számára javasoljuk az Igazságban és Igazságosságban Kiengesztelõdés Napját. Így közösen Isten elé vihetnénk konkrét társfelelõsségünket, hogy megbocsátást és felszabadítást kérjünk, és az ajándékba kapott kiengesztelõdés örömében elkötelezzük magunkat az igazságossághoz, a békéhez és a teremtés megõrzéséhez vezetõ újabb konkrét lépésekre.
E kettõ által - bizottságok létrehozása és az Igazságban és Igazságosságban Kiengesztelõdés liturgikus Napjai által - a föld sójává, a világ világosságává és a népek kovászává lehetnénk, vagy megerõsíthetnénk a hasonló társadalmi kezdeményezéseket.
Hogy a bizottsági munka, amely ideális esetben 1998-ban kezdõdne, európai és helyi/nemzeti síkon is közös struktúrát öltsön, és a bizottságok kölcsönösen segíteni tudják egymást, G. Müller-Fahrenholz78 azt javasolta: az Európai Bizottság szimbolikus helyeken tartsa évenkénti meghallgatásait, hogy mindenkor központba állíthasson egy olyan területet, amelyen az egyházak múlt- és jelenbeli összeszövõdését az európai jogtalankodással, ill. a felszabadulás jövõbeli lehetõségeit világossá lehet tenni. Íme néhány példa, már próbaszerûen elosztva az 1998-cal kezdõdõ évekre:
Genova (1998): E felsõ-itáliai város, Kolumbusz szülõvárosának bank- és kereskedõházai voltak a spanyol konkviszta tulajdonképpeni motorjai és haszonélvezõi. Itt lehetne témává tenni a latin-amerikai, afrikai és ázsiai országrablásokat, népirtást és rabszolgaságot, a gyarmatosítást és az újragyarmatosítást, de ezek modern formáit is, a külföldi eladósodást és a struktúraigazítási programokat, a transznacionális cégek, bankok és médiumok, a világvaluta- és világkereskedelmi szervezetek (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet) uralmát. Ide tartozik a gyarmatosítás és a misszionálás összekapcsolódásának története, valamint az egyházak belekeveredése a pénz- és ingatlanüzletekbe. De nemcsak a társtettességet kellene szóvá tenni, hanem a megtérés, az alternatívák és az új társadalmi célkitûzések lehetséges modelljeit is.
Kézenfekvõ, hogy ezt az egész komplexumot tegyük elsõként témává, mivel ily módon közvetlenül lehetne kapcsolódni az igazságért és kiengesztelõdésért Latin-Amerikában, Dél-Afrikában és Koreában folyó bizottsági munkához.
Liverpool/Manchester (1999): Liverpoolban halmozták föl a merkantilista háromszögkereskedelembõl (rabszolgák, nyarsanyagok, készáruk) származó tõkét, amely aztán a manchester-kapitalizmus ipari forradalmát finanszírozta. Ide tartozik, hogy az egyházak csõdöt mondtak a munkáskérdésben a klasszikus liberalizmus idején, hogy (a kapitalizmus szociálisan szabályozott fázisa után) ma ismét könyörtelenül kijátsszák egymás ellen az összes országok munkavállalóit, s hogy a munka és a jövedelem elosztásának új modelljeit kellene kitalálni, amiben az egyházak jó példával járhatnának elöl. Mindenekelõtt azonban erre az évre tervezik az euro bevezetését, ami az Európai Valutaalap konvergenciakritériumai révén drámai módon megnöveli majd a munkanélküliséget és fokozza a szociális juttatások leépítését.79 Ezzel kapcsolatban a nõknek és a fiataloknak mint fõ áldozatoknak különösen hangot kellene kapniuk.
Auschwitz (2000): Az évezredfordulón az európai-kapitalista imperializmus szélsõségének kellene állnia: hat millió zsidó, homoszexuális, szinti és roma, kommunista és keresztény gépesített legyilkolásának, valamint a nemzetiszocialista Németország Szovjetunió ellen viselt megsemmisítõ háborújának. Ezzel kapcsolatban a Konstantin utáni egyházaknak az antijúdaizmussal, antiszemitizmussal, rasszizmussal, militarizmussal és antikommunizmussal összefüggõ hosszú történetüket csakúgy föl kellene földolgozniuk, mint hiányos szolidaritásukat az európai kisebbségekkel. A megtérés példái további lépésekre bátoríthatnának.
Csernobil (2001) a természethez fûzõdõ tudományos-technikai viszonyunkat képviseli, és azt a kérdést, milyen felelõsséget hordoznak az európai egyházak és teológiák ezért a fejlõdésért, ill. milyen új kezdeményezéseket tudnak fölkínálni ahhoz, hogy gondoskodva bánjunk a teremtett világgal.
Szarajevó (2002) azt jelképezhetné, hogyan képesek megújítani együttélésüket Európában a nyugati és a keleti egyházak, ill. ezek és a muszlimok,
Bischofferode/Thüringia (2003) pedig azt, hogy a Nyugat által uralt gazdaság miképpen taszította függõségbe a keleti gazdaságokat és társadalmakat a reálisan létezõ szocializmus összeomlása után.
Verdun (2004) a militarizmust és a háborút jelképezi, beleértve az idegenben bevetett csapatok és a fegyverkereskedelem mai problémáit is. Arról van szó, hogy az egyházaknak ismét a béke egyházaivá kell válniuk.
E hét, vagy másik hét európai szimbolikus hely, és az ott tárgyalandó tartalmak körül az egyházak, közösségek és csoportok kialakíthatnák a mindenkori súlyponti kérdésekhez kapcsolódó helyi/nemzeti bizottsági munkát.
A bizottságok feladatai:
Hallgassák meg a különbözõ súlypontokon elkövetett európai bûnök áldozatait.
Hallgassák meg a tetteseket, a társtetteseket és a csatlósokat, és ha lehetséges, bûnvallomásaikat is. Mivel itt nem hatósági bizottságok munkájáról van szó, amnesztiáról sem lehet szó. A középpontban a Soha többé! áll. A hitelesség próbáját az jelentené, ha világosan fölmutatnák a megváltozott magatartásmódokat és struktúrákat. Elsõsorban az egyházakról, és azoknak az európai jogtalankodásokban viselt társfelelõsségérõl van szó, valamint arról, hogy világos nemet mondjanak a további együttmûködésre. E tekintetben amúgy is inkább a struktúrák állnak a középpontban, mint az egyes tettesek.
A jóvátételnek és a struktúrák megváltoztatásának lényegileg az egyházak lehetõségeire kellene összpontosítania. Minthogy azonban ez egyértelmû társadalmi és politikai állásfoglalást von magával az igazságosság, a béke és a teremtés megõrzése mellett, s ennélfogva az igazságtalanságot, a békétlenséget és a természet elpusztítását okozó erõk és struktúrák ellen, egyértelmû konliktusok adódnak majd, de egyértelmû szövetségkötések is.
A bizottságok összetételét illetõen biztosan kell számítani vitákra. Kézenfekvõ, hogy a tagoknak nagy belsõ tekintélyû, kiemelkedõ személyeknek kell lenniük, magától értetõdõen fele-fele arányban nõknek és férfiaknak - de hogyan kellene kiválasztani õket? Azt javaslom, hogy az áldozatok önszervezõdéseitõl és a civil társadalom szolidáris csoportjaitól kérjünk javaslatokat. Egyébként a folyamat részvétel-jellegû struktúrája széleskörû képviseletet segít elõ a különbözõ síkokon.
A dél-afrikai bizottságnak van egy kutatási részlege. A költségek alacsonyan tartásához idõben be kellene vonni a Kutatási Alapot, a különbözõ alapítványokat és az Európai Uniót, hogy olyan kutatási programot lehessen kitûzni, amelyben sok fiatal nõi és férfi kutató vesz részt.
A bizottságok meghallgatási periódusait mind a hét évben, s Európa minden egyházában és közösségében zárja le az Igazságban és Igazságosságban Kiengesztelõdés Napja! Ha ezek a periódusok mindig õsszel lennének (elõször tehát 1998-ban), akkor Németországban meg kellene fontolni, áthelyezhetõk-e erre az idõpontra a béketizedek. Amint idáig a bûnbánati nap zárta le e tizedeket, a kiengesztelõdés napja vehetné át ezt a funkciót, liturgikus szempontból a zsidó engesztelésnap föntebb kifejtett elemeihez kapcsolódva, ahogyan azokat átvette az 1. János-levél.
Vajon létrejöhetne-e ily módon Európában a felszabadítás, a szolidaritás és a béke kovásza a jelenleg pusztító világrenddel (valójában világrendetlenséggel) szemben?
Jegyzetek
1 In: Ch. Harper (ed.), 1996, 135. o. (saját fordításban)
2 Vö. U. Duchrow, 19914
3 H. Arendt, (1950) 1993, 29. o.
4 Vö. 1. jegyzet, Sobrino és Romero bálványanalízise
5 Ld. a tudósok Dél-Afrika - vallomás és ellenállás c. dokumentumát, 1983
6 Vö. G. Theiáen, 1992
7 E.S. Herman/N. Chomsky, 1988
8 Ld. részletesen Duchrow/Eisenbürger/Hippler, (1989) 1991
9 Vö. J. Hippler/A. Lueg, 1993 és S. Huntigton, 1992
10 Vö. U. Duchrow, 1994, 51. o.
11 Késõbb foglalkozunk azzal a kérdéssel, mennyiben válhatnak az áldozatok tettesekké és a tettesek áldozatokká, és hogy vannak-e keveredések.
12 Ezzel a hármas beosztással Sobrino/Romero analíziséhez csatlakozom. Ld. fönt az 1-es jegyzet idézetét.
13 Vö. U. Duchrow, 1991 és 1994, továbbá Galeano, (1973) 1985; Dél-Afrikát illetõen K. Heidel, 1987, Koreát illetõen P. Schreiner, 1988
14 Vö. U. Duchrow, 1991, további irodalommal
15 A Nyugat beavatkozásaival kapcsolatban az orosz polgárháborúba az 1917-es októberi forradalom és 1920 között ld. E. Hobsbawm, 1994, 54 skk o.
16 Vö. T. Veerkamp, 1988 és 1989, valamint Duchrow/Füllkrug-Weitzel/Raiser, 1989
17 Vö. E. Hobsbawm, uo.
18 Vö. H. Falcke, Sichtung der Vergangenheit der Kirchen in der DDR im Zeichen von Gerechtigkeit und Versöhnung, Sonderdruck der Junge Kirche, April 1997
19 Ld. az UNDP 1994-es beszámolóját az emberi fejlõdésrõl.
20 K. Nair/M. Opperskalski, 1988, további irodalommal
21 Uo. 72. o.
22 Az NSZK-nak az apartheid rendszerhez fûzõdõ viszonyának egyéb kérdéseirõl ld. Chr. Sodemann, 1989
23 Iránt illetõen ld. K. Nair/M. Opperskalski, i.m., 89-91. o.
24 Vö. E. Hobsbawm, i.m.
25 Ld. az említett, Dél-Afrika - vallomás és ellenállás c. dokumentumot. A dél-afrikai igazságvizsgáló bizottság persze nem említhette meg a tettesek erõszaka és az áldozatok ellenerõszaka közötti különbségtevést; ez része volt a kompromisszumnak.
26 KAIROS-dokumentum, 1985, 9. o.
27 Vö. J. Cochrane, 1987
28 A dél-afrikai kiengesztelõdés különbözõ álláspontjainak részletes ábrázolása megtalálható: Th.O.H. Kaiser, 1996
29 Vö. U. Duchrow, 1994, II. rész
30 A munkacsoport (Dr. Ch. Graf Dönhoff vezetésével) saját körlevelet adott ki, és álláspontját az Unsere Kirchen und Südafrika (Egyházaink és Dél-Afrika) c. füzetben foglalta össze.
31 Vö. Duchrow/Eisenbürger/Hippler, (1989) 1991, és H. Schäfer, 1988
32 Vö. U. Duchrow, (1986) 1987, 95. skk o. Az 1. János-levélhez ld. Ton Veerkamp elbûvölõ magyarázatát, 1996, 51. skk o.
33 Ld. az egyik megkínzott megható vallomását: H. Schäfer, i.m., 102-103. o.
34 Vö. U. Duchrow, (1986) 1987, 154. skk o.
35 Ld. az Erfurti Nyilatkozatot (Erfurter Erklärung), Junge Kirche 2/97, 97. skk o.
36 Vö. U. Dochrow, 1994, II. rész
37 Vö. U. Duchrow, 1994, I. rész, és G. Arrighi, 1994
38 Vö. U. Duchrow, 1991
39 A Badeni Tartományi Egyházban, amelyben apartheid-ellenes munkánk miatt közülünk többeket gyakran támadtak, a dél-afrikai fordulat után egyetlen egy nõ jött oda hozzám, és azt mondta: Szeretnék bocsánatot kérni Öntõl. Nem hittem el az Önök információit Dél-Afrikáról, és nem hittem az Önök álláspontjának. Most látom, hogy nem volt igazam.
40 Vö. U. Duchrow, (1986) 1987, 126. skk o.
41 Kivételt képeznek az USA lutheránus egyházai, amelyek engedtek a bázis intenzív erõfeszítéseinek, egyes holland egyházak, valamint a Református Szövetség Németországban.
42 Ld. Who are the successors of Nazism? c. tanulmányának összefoglalását: U. Duchrow, (1986) 1987, 149. o. Ott foglalkozom Bertram Gross Friendly Fascism (1980) c. könyvével is, mely hasonló tézist képvisel.
43 Vö. M. Greschat (Hg.), 1982 és 1985; H. Prolingheuer, (1984) 1985; B. Klappert, 1988; J. Vollmer, 1995
44 Vö. pl. J. Perels, 1995
45 Vö. B. Klappert, i.m., 12-13. o. és H. Ludwig, 1977
46 Pl. K. Scholder, K. Meier és G. Bezier, valamint B. Klappert, i.m., 16-17. o.
47 G. van Norden, 1988; ld. még B. Klappert, i.m., 16-17. o.
48 Vö. G. Scharffenorth, 1968
49 Az útmutatást és a dokumentumokat Gundula Försternek köszönhetem.
50 Neue Juristische Wochenschrift, 1996, 13. füzet, 863. o. Köszönet Klaus Figgének, hogy rámutatott erre a szövegre. Ld. még F. Wüllner, 1991 és Pax Christi, 1996
51 Kétes értékû szolgálatot tettek a német népnek azok az egykori NDK-s polgárjogi harcosok, akik pont a CDU-ba léptek be, abba a pártba, amely ma az FDP-vel együtt a polgárok demokratikus, gazdasági és szociális jogainak leépítése mellett van.
52 D.J. Goldhagen, 1996. Vö. M. Regenburger, 1996
53 Ld. részletesen további irodalommal: U. Duchrow, 1991
54 Vö. K.G. Zinn, 1989
55 Vö. M. Glück, 1996
56 Vö. Kairos Europa/Pax Christi, 1996
57 Babiloni Talmud, Joma 86b, idézi M. Marquardt, 1996, 611. o.
58 In: Ch. Harper (Hg.), 1996, 73. skk o.
59 Az egészhez ld. U. Duchrow, 1994
60 Ld. M. Najman kiváló tanulmányát: Auf dem Weg zum Postzapatismus (A posztzapatizmushoz vezetõ út), in: Le Monde diplomatique/die tageszeitung (taz), 1997. január 17., 1. és 4-5. o.
61 Uo. 4. o.
62 Vö. U. Duchrow, 1994, III. rész
63 R. Douthwaite, 1996
64 Vö. K. Wazlawik, 1995
65 T. Veerkamp, 1996 fordítása szerint. A következõkben T. Veerkamp értelmezését követem.
66 U. Duchrow, 1996
67 Vö. Ch. Stückelberger, 1988; R.J. Schreiter, 1993; B. Klappert, 1994; G. Müller-Fahrenholz, 1995 és 1996
68 Vö. A. Boraine (Hg.), 1994; uõ. (Hg.), 1995; B.N. Pityana/C. Villa-Vicencio, 1995; K. Asmal, 1996; H.R. Botman és R.M. Petersen, 1996
69 Ezeket a megkülönböztetéseket javasolja L. Drescher.
70 E. Tamez, 1997; vö. J. Moltmann, 1991, 74. skk o.
71 Vö. U. Duchrow, (1986) 1987, 21. skk és 59. skk o.
72 Vö. U. Duchrow, 1996, 18. skk, T. Veeerkamp, 1996, 22. skk o.
73 Az agapan szolidaritással való fordításához ld. T. Veerkamp, 1996, 35. skk o.
74 Vö. U.Duchrow, 1996, 23. skk o.
75 D. Bonhoeffer, 1970, 413. skk o.
76 Vö. S. Sassen, 1996, 88. skk o.
77 Vö. G. Müller-Fahrenholz, 1993, 73. skk, valamint U. Duchrow, 1996, 60. skk o.
78 A szerzõvel folytatott személyes beszélgetésben.
79 Vö. kairos Europa/Pax Christi, 1996
Bibliográfia
ARENDT. H., 1993 (1950). Besuch in Deutschland, Berlin
ARRIGHI, G., 1994, The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of our Times, London/New York
ASMAL, K., ASMAL, L., ROBERTS, R.S., 1996, Reconciliation through Truth: A Reckoning of Apartheid's Criminal Governance, Bellville
BONHOEFFER, D., 1970, Widerstand und Ergebung, Neuausgabe, München
BORAINE, A., LEVY, J. (ed.), 1994, Dealing with the Past: Truth and Reconciliation in South Africa, Cape Town
BORAINE, A., LEVY, J. (ed.), 1995, The Healing of a Nation?, Cape Town
BOTMAN, H.R., PETERSEN, R.M., 1996, To Remember and to Heal: Theological and Psychological Reflections on Truth and Reconciliation, Cape Town/Pretoria/Johannesburg
CHRISTEN FÜR ARBEIT UND GERECHTIGKEIT WELTWEIT, 1986, Die deutsche Wirtschaft und Südafrika: Zur Notwendigkeit von Wirtschaftssanktionen, Heidelberg
COCHRANE, J., 1987, Servants of Power: The Role of English-Speaking Churches 1903-1930, Braamfontein/RSA
DOUTHWAITE, R., 1996, Short Circuit: Strengthening Local Economies for Security in an Unstable World, Dublin
DUCHROW, U., (1986) 1987, Weltwirtschaft heute - Ein Feld für bekennende Kirche?, München
DUCHROW, U., 1991, Europa im Weltsystem 1492-1992. Gibt es einen Weg der Gerechtigkeit nach 500 Jahren Raub, Unterdrückung und Geldver(m)ehrung?, Beilage zu Junge Kirche H. 9, Bremen
DUCHROW, U., 1994, Alternativen zur kapitalistischen Weltwirtschaft. Biblische Erinnerung und politische Ansätze zur Überwindung einer lebensbedrohenden Ökonomie, Gütersloh/Mainz
DUCHROW, U., 1996, Versöhnung im Kontext von Nicht-Versöhnung. Bibelarbeiten, Analysen und praktische Beispiele zur II. Europäischen Ökumenischen Versammlung im konziliaren Prozess für Gerechtigkeit, Frieden und Befreiung der Schöpfung (Graz 1997), Beilage zu Junge Kirche, H. 3, Bremen
DUCHROW, U., EISENBÜRGER, G., HIPPLER, J., (Hg.), 19912, Totaler Krieg gegen die Armen. Geheime Strategiepapiere der amerikanischen Militärs, München
DUCHROW, U., FÜLLKRUG-WEITZEL, C., RAISER, K., (Hg.), 1989, Geld für wenige oder Leben für alle? Ökumenisches Hearing zum Internationalen Finanzsystem, Berlin, 21.-24.8.1988, (Publik-Forum-Dokumentation) Oberursel
GALEANO, E., 19854, Die offenen Adern Lateinamerikas. Die Geschichte eines Kontinents, Wuppertal (1. Aufl. 1973)
GOLDHAGEN, D.J., 1996, Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Berlin
GRESCHAT, M., (Hg.), 1982, Die Schuld der Kirche. Dokumente und Reflexionen zur Stuttgarter Schulderklärung vom 18./19. Oktober 1945, München
GRESCHAT, M., 1985, Im Zeichen der Schuld. 40 Jahre Stuttgarter Schuldbekenntnis, Neukirchen/Vluyn
GROSS, B., 1980, Friendly Fascism: The New Face of Power in America, Boston
GÜCK, M., 1996, Geld regiert die Welt - wer regiert das Geld? Die Gefahren des hochspekulativen Finanzsystems, epd-Dritte Welt-Information 10/11, Frankfurt
HARPER, C., (ed.), 1996, Impunity: An Ethical Perspective, (WCC) Geneva
HEIDEL, K., 1987, Kein guter Stern für die Schwarzen: Die Geschäfte von Daimler-Benz in Südafrika, Heidelberg
HERMAN, E.S., CHOMSKY, N., 1988, Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media, New York
HIPPLER, J., LUEG, A., 1993, Feindbild Islam, Hamburg
HOBSBAWM, E:, 1994, Age of Extremes: The Short Twentieth Century 1914-1991, London
HUNTIGTON, S.P., 1993, The Clash of Civilisations?, in: Foreign Affairs, Summer, vol. 72, No. 3, S. 22-49
KAIROS DOKUMENT, 1985, Herausforderung an die Kirche. Ein theologischer Kommentar zur politischen Krise in Südafrika, 2. Fassung in: Weltmission heute 1, Hamburg
KAIROS EUROPA, PAX CHRISTI, 1996, Die Europäische Währungsunion - ein Beitrag zur sozialen Spannung?, (Nord-Süd-Blätter 1), Bad Vilbel
KAISER, T.O.H., 1996, Versöhnung in Gerechtigkeit. Das Konzept der Versöhnung und seine Kritik im Kontext Südafrika, Neukichen/Vluyn
KLAPPERT, B., 1988, Bekennende Kirche in ökumenischer Verantwortung, München
KLAPPERT, B., 1994, Versöhnung um Befreiung. Versuche, Karl Barth kontextuell zu verstehen, Neukirchen/Vluyn
LUDWIG, H., 1977, Die Entstehung des Darmstädter Wortes, Beilage zu Junge Kirche, H. 8/9, Bremen
MARQUARDT, M., 1996, Erinnerung - Fluch und Erlösung, in: Junge Kirche, H. 11, Bremen, S. 601 ff.
MOLTMANN, J., 1991, Gerechtigkeit für Opfer und Täter, in: ders., 1991, In der Geschichte des dreieinigen Gottes, München, S. 74-88
MÜLLER-FAHRENHOLZ, G., 1993, Erwecke die Welt. Unser Glaube an Gottes Geist in dieser bedrohten Zeit, Gütersloh
MÜLLER-FAHRENHOLZ, G., 1995, Versöhnung - Gottes Gabe, Quelle des Lebens, in: Ökumenische Rundschau, H. 3, Frankfurt, S. 273 ff.
MÜLLER-FAHRENHOLZ, G., 1996, Vergebung macht frei. Vorschläge für eine Theologie der Versöhnung, Frankfurt
NAIR, K., OPPERSKALSKI, M., 1988, CIA: Club der Mörder. Der US-Geheimdienst in der Dritten Welt, Göttingen
NOLTE, D., (Hg.), 1996, Vergangenheitsbewältigung in Lateinamerika, Frankfurt
NOLTE, D., 1997, Der Ausweg aus dem Dilemma: Die Wahrheitskommission, in: Frankfurter Rundschau v. 20.1.
PAX CHRISTI, 1996, Im Namen des deutschen Volkes, (Nord-Süd-Blätter 3), Bad Vilbel
PERELS, J., 1995, Die Hannoversche Landeskirche im Nationalsozialismus 1935-1945. Kritik eines Selbtsbildes, Beilage zu Junge Kirche, H. 9, Bremen
PITYANA, B.N., VILLA-VICENCIO, C., (ed.), 1995, Being the Church in South Africa Today, Johannesburg
PROLINGHEUER, H., (1984) 1985, Kleine politische Kirchengeschichte. 50 Jahre evangelischer Kirchenkampf, Köln
REGENSBURGER, M., 1996, Goldhagen - die Medien und ihre Klischees, in: Junge Kirche, H. 12, Bremen, S. 675 ff.
SASSEN, S., 1996, Losing Control? Sovereignty in an Age of Globalization, New York/Chichester
SCH-FER, H., 1988, Befreiung vom Fundamentalismus, Münster
SCHARFFENORTH, G., 1968, Bilanz der Ostdenkschrift. Echo und Wirkung in Polen, Hamburg
SCHORLEMMER, F., 1992, Worte öffnen Fäuste, München
SCHREINER, P., 1988, Auf dem Rücken des Volkes. Südkorea: Hinter der Fassade des Wirtschaftswunders, epd-Dritte Welt-Infornation 6/77
SCHREITER, R.J., 1993, Wider die schweigende Anpassung. Versöhnungsarbeit als Auftrag und Dienst der Kirche, Luzern
SODEMANN, Chr., 1989, Die BRD und das Apartheidsystem in Südafrika, in: epd-Dritte Welt-Information 2/75
SÖLLE, D., 1995, Gegenwind. Erinnerungen, Hamburg
STÜCKELBERGER, C., 1988, Vermittlung und Parteinahme. Der Versöhnungsauftrag der Kirchen in gesellschaftlichen Konflikten, Zürich
SÜDAFRIKA - BEKENNTNIS UND WIDERSTAND. Ein Memorandum christlicher Wissenschaftler, 1982, in: EMW (Evangelisches Missionswerk im Bereich der Bundesrepublik Deutschland und Berlin West e.V.) (Hg.), Bekenntnis und Widerstand. Kirchen Südafrikas im Konflikt mit dem Staat, Hamburg
TAMEZ, E., 1997, Gegen die Verurteilung zum Tod. Paulus oder die Rechtfertigung durch den Glauben aus der Perspektive der Unterdrückten und Ausgeschlossenen, Luzern
THEISSEN, G., 1992, Die Siecherheitskräfte, de Klerk und der geheime Krieg. Soziale und politische Ursachen der Gewalt in Südafrika, (EMW) Hamburg
UNDP (United Nations Development Programme), 1994, Bericht über die menschliche Entwicklung 1994, Bonn
VAN NORDEN, G., 1988, Das Darmstädter Wort in der gesellschaftlichen und kirchlichen Wirklichkeit der BRD bis 1987, Vortrag am 7.11.1987 in der Akademie Mülheim/Ruhr, in: Protokolle der Akademie 1988
VEERKAMP, T., 1988, Die Schulden fressen den Sozialismus. Eine neue Bedrohung der Sicherheit in Europa?, in: Junge Kirche, H. 10, Bremen, S. 423 ff.
VEERKAMP, T., 1989, Nachdem die Schulden den Sozialismus gefressen haben, erweisen sie sich als demokratieresistent, in: Junge Kirche, H. 10, Bremen, 572 ff.
VEERKAMP, T., 1996, Weltordnung und Solidarität oder Dekonstruktion christlicher Theologie. Auslegung der ersten Johannesbriefes und Kommentar, (Texte & Kontexte Nr. 71) Berlin
VOLLMER, J., 1995, Die Schuld der Stuttgarter Schulderklärung, in: Junge Kirche, H. 10, Bremen, 546 ff.
WAZLAWIK, K., 1995, Das Modell mit den drei Säulen. Die Agenda 21 und der konziliare Prozeá als Zielvorstellungen für kommunales und gemeindliches Handeln, in: pro terra, Dezember
WÜLLNER, F., 1991, Die NS-Militärjustiz und das Elend der Geschichtsschreibung, Baden Baden
ZINN, K.G., 1989, Kanonen und Pest. Über die Ursprünge der Neuzeit im 14. und 15. Jahrhundert, Opladen