Ezredvégi beszélgetés
Pierre Bourdieu szociológussal

Hogyan lett Önbôl szociológus?

Szeretem Pascalnak azt a mondását idézni, hogy "a mesterséget, ami a világon a legfontosabb dolog, mindig véletlenül választjuk". És tényleg az én esetemben is így történt, noha filozófiát végeztem. Algériában teljesítettem katonai szolgálatot a háború alatt, s szíven ütött mindaz, amit ott éltem át; szerettem volna jobban megérteni a dolgokat. Egy könyvet kezdtem el írni az algériai helyzetrõl, hogy jobban megvilágítsam a franciák elõtt az ottani eseményeket. Aztán egyre jobban belemerültem a témába, elkezdett érdekelni a néprajz. Elkezdtem foglalkozni az ott élõ kabilokkal, szokásaikkal, eredetükkel, majd pedig Algéria szociális viszonyaival. Mindez még nem szakmai, pusztán emberi érdeklõdésbõl fakadt; így aztán, apránként lett belõlem szociológus. Ehhez értek a legjobban.

A szociológia régebben olyan módszernek tûnt, ami különösen alkalmas a társadalom megismerésére, racionális irányitására, fejlõdésének elõmozditásra. Mára a szociológiáról és a társadalomról is más kép alakult ki. Mivel magyarázható ez?

Modern világunk ahhoz a repülõgéphez hasonlitható, melyben nem ül pilóta. Az utastér teli van utasokkal, egy csomó emberrel, akik úgy tesznek, mintha iránzitanának, elmélyült képpel osztanak, szoroznak, holott mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva a tõzsdei árfolyamok szeszélyes mozgásának, és annak, hogy minden a háttérbõl irányitódik.
Azt hiszem, nagyon veszélyes az a fejlõdésgondolat, ami a gazdaság felvirágzásának függvényeként véli megoldani a politikai problémákat. Lévi-Strauss egyik híressé vált szövegében már évtizedekkel ezelõtt támadta azt az evolucionista elképzelést, amely a társadalom átalakulási folyamatait úgy írja le, mint egy versenyt, amelyben bizonyos társadalmak hendikeppel indulnak, míg mások az élrõl startolnak, és mintha egyiknek a másikát utol kellene érni, vagyis mintha mindenki egyazon, egyirányú pályán futna: élen az Egyesült Államok, és így tovább, ismerjük. Lévi-Strauss kritikájában azt állítja, hogy magának a pályának a léte igazolhatatlan, és tévedés azt hinni, hogy a tisztán gazdasági mutatók alapján (nemzeti össztermék, az egy fõre jutó energia-felhasználás) képet alkothatunk egy adott társadalom belsõ fejlettségérõl. Ezt én egy nagyon veszélyes elképzelésnek látom; olyannak, amelynek az a politikai szerepe, hogy elhitessék velünk s ezt már, azt hiszem, Nietzsche is kritika tárgyává tette , hogy az emberiség célja megvalósítani az egyedül üdvözítõ angol példát, és beülni a parlamentbe. Ez a monolitikus modell az egyistenhit kivetülése, a gazdaság és a társadalom teológikus összekapcsolása, ami nyilvánvaló képtelenség.

Az értelmezések azonban mégis többnyire a gazdasági folyamatok mindehatóságára futnak ki.

Szeretném remélni, hogy az eljövendõ Európa nem az amerikai modell egyszerû átvétele lesz, s hogy nem a Világbank és az IMF mondja majd ki a végsõ szót Európa sorsát illetõen, hanem egy politikailag, sõt gazdaságilag is pluralista berendezkedés alakul majd ki, ahelyett, hogy a "pénzügyi stabilitás" (ennek a Leviatánnak, ennek a rejtõzködõ Istennek a) nevében minden reggel a tõzsdén döntsenek életrõl és halálról, ez irányítsa a politikai döntéshozókat, elfeledve, mindazt, amit az egész történelem jelent. Vegyük például a kultúrát: hogy ma egyedül a mediatizált kultúrának van széles közönsége, hogy a filmesek a forgalmazásra fordítják a legnagyobb figyelmet, a filmkészítés gazdasági meghatározóira, hogy az amerikai modell (profitorientáltság, gigantománia stb.) válik kizárólagossá, nos mindez elviselhetetlen nyomást jelent. S ha a gazdasági szemlélet továbbra is meghatározó marad, akkor a kultúra elveszti sokszínûségét, a rendkívül izgalmas török, indiai vagy koreai filmeknek bealkonyul. Pedig ezek még élnek, vannak, különösen Párizsból nézve látszik ez világosan (s ezt nem a frankofónia mondatja velem, hanem mert történelmileg Párizs vált azon kevés helyek egyikévé, ahol a marginálisnak tetszõ kultúrákat is figyelemmel kísérik. A koreai filmnek például nagy szerencséje, hogy vannak emberek, akik Párizsban figyelnek rá, és támogatják is.) Egyre inkább próbálnak elfogadtatni velünk egy olyan modellt, ahol minden emberi tevékenység egyedüli értékmérõje a piaci eladhatóság: ha ez a helyzet nem változik, akkor a színház, a film, sõt az irodalom is egyre piacorientáltabb lesz.
Hogy az irodalomból hozzak példát: David Lodge vagy Umberto Eco már közvetlenül a világpiacra termelnek, mûveik azonnal megjelennek valamely világnyelv egyikén is, de ami a legelszomorítóbb (legutóbb például a frankfurti könyvvásáron szembesültem ezzel) az az, hogy mindenki úgy beszél róluk, mint "adu ász"-okról, élõ klasszikusokról, mert nyereséget hoznak a kiadó konyhájára,. Bestseller írók, de bestseller írónak lenni számomra nem ugyanaz, mintha valaki élõ klasszikus, ahogy mondjuk egy Joyce, vagy egy Faulkner voltak még akár harminc évvel ezelõtt. Ami a tisztán gazdasági kérdéseket illeti (ha egyáltalán különválasztható a "tiszta" gazdaság a kulturális szférától, mert a csomagolás, a reklám stb. révén egyre inkább kultúrahordozóvá válik maga az áru is), ott sem látunk mást: úgy teszünk, mintha a fejlõdésnek egyetlen útja volna...

Ebben az is közrejátszik, hogy a gazdaság világgazdaság, a világ globalizálódott világ.

Igaz persze, hogy a verseny világméretû, de a "globalizáció"-ra, a "világfalu"-ra vonatkozó elképzelések homályos mítoszai a gazdaságközpontúságnak (a globalizáció szavunk például semmit nem jelent), és azt próbálja elhitetni, mintha a magyar munkás valóban konkurrenciát jelenthetne a koreainak. Természetesen nem az. Sajnos, a gazdaság világában ezeknek az ideológiáknak az ereje olyan nagy, hogy hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Igen, bizonyos szinten a magyar munkás kétségkívül versenytársa a franciának vagy a németnek, sokkal inkább, mint mondjuk egy koreainak vagy egy indonéznek...
Ám a társadalom ennek ellenére is fejlõdhet, és nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is. Amikor egyszerre tesszük mérlegre a gazdasági és a társadalmi fejlettséget, akkor már nem az Egyesült Államoké a vezetõ szerep. Hiszen a megteremtett szociális jogok tekintetében kifejezetten alulfejlett, és ebbõl a szempontból azoknak az országoknak vannak inkább közös érdekeik, ahol e jogok többé-kevésbé azonos szociális szintre fejlõdtek, ezeknek az európai országoknak kéne együttmûködniük, úgy szabályozni a közöttük folyó versenyt, hogy ne a gazdasági fejlettséghez kelljen igazodniuk. Ha hagyjuk mûködni az Európában valóban létezõ versenyt, akkor a szociálisan legprivilegizáltabb helyzetben levõ svéd munkavállaló a legkiszolgáltatottabb portugál munkás szociális szintjéhez próbáljuk igazítani. Ezeket a kérdéseket nagyon fontosnak tartom, és ily módon azt is, hogy az államközi tárgyalások mellett az értelmiségiek, szakszervezetek és így tovább közösen vitassák meg e problémákat, tehát ne pusztán gazdasági kérdésnek tekintsék, hanem olyan gazdasági kérdésnek, mely magában foglal társadalmi összefüggéseket is.
A mai társadalom fejlõdésének szempontjából egyik legfontosabb jelenség, hogy soha még a történelem folyamán nem öltött ekkora méreteket az elüzletiesedés, soha nem árasztotta el ennyire a piacot a kommersz. Ha az elmúlt két évszázad történetét, a kultúra megnyilatkozásformái, az irodalom, a képzõmûvészet, a természettudományok, a jog stb. felõl, akkor azt látjuk, hogy Európában a 18 - 19. században a kultúra ezen ágai függetlenednek, önállósulnak a gazdasággal szemben; a jog, a mûvészet, az irodalom kivívják függetlenségüket a maguk "függetlenségi háború"-iban.
Ez a küzdelemsorozat, ez a szabadságharc, melynek egy-egy fejezetét az irodalom- és a mûvészettörténet szent áhítattal idézi fel, furcsa módon párhuzamba állítható azzal a harccal, melyet a munkásosztály vív ugyanabban az idõben munkavállalói jogaiért vagy a társadalombiztosításért. E harcok sikerre vezettek, hiszen gondoljunk bele: mai fogalmaink szerint író az, aki azt, akkor és úgy írja meg, ahogy neki tetszik, aki korszakos jelentõségre tehet szert, függetlenül attól, hogy csak tizenöten olvassák. Vagy ha megnézzük, mit jelent az "elátkozott" költõ: aki nagy, mégha nincs is egyetlen olvasója sem. Mindez mára veszélybe került. Még Franciaországban is, abban az országban tehát, ahol történelmi okokra visszavezethetõen, a leggyakrabban találkozhattunk efféle jelenségekkel, nos, ma már az avantgardnak mondott francia kiadók is az eladási statisztikákat lesik, lépten-nyomon bestseller-listákba botlunk, egyszóval kialakult a szellemi produktumok értékének az eladott példányszám alapján történõ megítélése, és akik nincsenek a piacon, azokról nem is vesznek tudomást. Ez a visszatérés kommerszhez, a piac logikájához szerintem nagyon veszélyes, különösen, hogy mindezt különbözõ kommunikációs közvetítõk sulykolják belénk. Elsõsorban a televízió, ami a legkifinomultabban eszközökkel dolgozik: az a televízió, mely, ha más és más mértékben is, egyértelmûen a piac szabályainak rendelõdik alá a nyugati társadalmakban: a nagy csatornák a piac kiszolgálójává lesznek, a kiadók vagy az állam által támogatott, kulturális mûsorokat sugárzó, kisebb nézettségû csatornák pedig egyre marginálisabbá válnak, és a teljes marginalizálódástól való félelmükben egyre több, úgynevezett "közönségmûsor"-t kell sugározniuk. Így végül õket is bekebelezi a piac. Abba a korszakba léptünk be, amikor már mindent és mindenkit ez a tetszési index határoz meg, engem is, aki egész életemben próbáltam ennek ellenállni, s ha felfedezem egy fiatal kutató remek dolgozatát nem mehetek oda egy kiadóhoz, hogy jelentessék meg, mert valószínûleg nagy siker lesz, nem merem többé azt mondani, hogy nagyon jó, bár szerintem maximum húsz példányban kelne el...
Ez a gazdaságosságra, rentabilitásra apelláló szemlélet ma már a tudományok területén sem szokatlan: a tiszta tudomány léte kérdõjelezõdött meg. Mindez rendkívüli veszélyeket rejt magában, nem csupán a tudomány vagy a mûvészet világára, hanem paradox módon magára a demokráciára nézve is, hiszen a piaci mûködés logikája szembenáll a demokráciával.

Liberális elméletek a piacra vezetik vissza a polgári demokráciák kialakulását.

A neo-liberálisok a demokráciát a piacból kiindulva magyarázzák: ha a terméked tényleg jó, mondják, sikeres lesz a piacon. Vagyis a piac dönt, a piac mondja ki az utolsó szót. Ez a logika ugyanakkor katasztrófához vezethet: láthatjuk, ahogy országnyi embert téveszt meg egy-egy érték megítélésében, különösen olyan értékek esetében, melyek a piac ellenében jönnek létre, vagy amelyeket nem a piacra szánnak. Talán egy kicsit erõs a példám, de képzeljük el, hogy egyszercsak közvéleménykutatással próbálnánk eldönteni két matematikus, vagy két történész közötti vitát. Hát nem! A társadalom ugyanis mikrotársadalmakból áll, olyan, függetlenséget élvezõ mikroközösségekbõl, ahol például matematikai elméletekkel vagy a történelem kérdéseivel foglalkoznak; itt, ezekben a mikroközösségben kell, hogy az érintettek a demokrácia játékszabályait betartva, vitákat, adott esetben: a belsõ harcokat se kerülve kikristályosítsák saját nézeteiket. És ugyanerrõl kellene szólnia a politikai vagy a gazdasági életnek is: nem volna szabad erõltetni a demokrácia közvetlen formáit. Hiszen ahogy a tudomány és jog világában itt is megvannak a lefektetett játékszabályok, megvannak a kiválasztott emberek, akiket szakmai tudásuk alapján választott ki a közösség, és akik képesek rá, hogy képviseljék e közösség általános érdekeit. A szabályok tehát demokratikusak, létezik a szavazás és a vita joga. De ha akarjuk, ha ez a szándékunk, akár magát az egész játékot úgy, ahogy van megkérdõjelezhetjük a többség és az érzelmek nevében. Ebbõl a szempontból különösen veszélyesnek tartom a televíziót, hiszen ez egy olyan tömegtájékoztatási eszköz, és Jugoszlávia példáját hozom fel, amely képes volt arra, hogy a nacionalista õrjöngésbe bevonja az egész ország értelmiségét.
Ezzel az egésszel oda akarok kilyukadni, hogy azok az autonóm kisközösségek, ame-lyek a 18. században kivívták a maguk függetlenségét, amelyek egyféle szabadságharcot folytattak az irodalom, a politika szabadságáért, a politikai demokráciáért, létrehozták a parlament intézményét, ahol nem a fegyverek, hanem az érvek csapnak össze, jóllehet az érzelmek itt is közbeszólnak, de ezeket be kell építeni a vitákba és szalonképessé kell tenni õket, tehát éppen a vitának ezen szabályozott fórumai kerültek mára veszélybe. És elsõsorban a piac diktálta törvények miatt. A piacon pedig csak az a szempont, hogy valami eladható-e, vagy sem, csakis ez számít. Ha megnézzük a francia tévés-újságírókat, igenis nagyban hozzájárultak Le Pen népszerûségének emelkedéséhez, mert engedtek a közízlés nyomásának, mondván, hogy ha Le Pent veszi a nézõ, nõ a nézettség is, és erre adnak egy órányi plusz mûsort. Ez egyike azon nagyon fontos kérdéseknek, amelyek arra vonatkoznak, hogy vannak-e mozgósítható erõink a piaci törvények ellenében, melyek bekebelezik a politika és a kultúra területeit is. Érthetõek azok a beteges megnyilvánulások, melyeket a piaci szemlélet terjeszkedése vált ki, azé a piaci szemléleté, mely kétségbeejt. Fel tudok hozni egy másik példát is, a nemzeti vagy a vallásos fundamentalizmusét, amiket szokás hangosan elítélni, irracionális megnyilvánulásokként megbélyegezni, meg a terrorizmust, vagy más erõszakcselekményeket, ám szerintem nem érthetjük meg ezt a jelenséget a piac generálta erõszak megértése nélkül (Sartre is erre utal, amikor "látens erõszak"-ról beszél), azok nélkül a belsõ, rejtett, láthatatlan erõknek a megértése nélkül nem láthatjuk át az iszlám fundamentalizmus logikáját, ahogy a baszk nacio-nalizmusét vagy az ír terrorizmusét sem. Nem akarok párhuzamot vonni természetesen a kettõ között, magam is elítélem a terrorizmust, ahogy mindenki, szerintem maguk a terroristák is, ez csak a tehetetlen elkeseredettség utolsó fegyvere, amikor úgy tûnik, nincs több lehetséges eszköz, pedig lehet, hogy tévednek.
Ha én ma Írországban vagy Palesztinában élnék, én is azt mondanám, hogy egyedüli út a terrorizmus, pedig el kell gondolkodnunk, hogy vajon tényleg nincs-e más megoldás. Túlságosan könnyû azonnal elítélni az erõszak megnyilvá-nulásait, legyen az balos, ultrabalos, vagy szélsõ-jobboldali, vagy akár besorolhatatlan a mai politikai szótár szerint.
Nem akarok általánosítani (meg nem is értek annyira a kérdéshez), de az biztos, hogy mindezt egy nagyobb, a neokapitalizmus láthatatlan erõivel való összefüggésben kellene tárgyalni. Nem ismerek minden országot belülrõl, de Franciaországban a kapitalizmusnak, s ezzel párhuzamosan az erõszaknak olyan új formái jelentkeznek, amelyeket régebben sohasem tapasztaltunk. A megszületõ kapitalizmust a paternalizmus felügyelte, a vallásos értékek, egyféle közösségi szellem nem tagadva le persze a fiatalkorúak alkalmazásának tényét, vagy az embertelenség egyéb megnyilvánulásait. A kezdeti, legvadabbnak tartott kapitalizmus idõszakát leszámítva a társadalom erõi mérsékelték, gátat szabtak e vadságnak. Ma viszont, például Kelet-Franciaországban mintha újra egy kezdeti, semmiféle gátat nem ismerõ vadkapitalizmus ütötte volna fel a fejét: a munkások kizsákmányolása minden mértéken felüli, amihez ráadásul társul még az erõszak racionalizálása is.

Amikor pár éve Jean Baudrillard azzal a gondolattal állt elõ, hogy a történelem fordulatot vett, és megindult visszafelé, hangzatos ötletnek tûnt csupán. Azóta több elemzõ is a múlt századra jellemzõ tendenciákra mutatott rá. Ön mivel magyarázza ezek jelentkezését?

A mai vezetõréteg korszerû eszközök alkalmazásával, gyakran társadalomtudományi ismeretekkel felfegyverkezve racionalizálja az alatta mûködõ rendszert (file-ok, adatbankok, az ellenõrzés, és az irányítás vállfajai stb.), s ezt egy rendkívüli mértékû erõszak megnyilatkozásainak tarthatjuk, ami a legirracionálisabb válaszlépéseket kényszeríti ki: ilyen például a feketék sokakat megdöbbentõ háborúja az Egyesült Államokban. Ez az irracionális erõszakhullám félelemmel tölthet el bennünket, de érthetetlenek maradnának, ha nem kapcsolnánk össze õket az uralkodó racionalizmus burkolt erõszakával: mind az irracionalizmus, mind a hiperracionalizmus egyaránt cinikus, és szorosan összetartozik. Nem arról van tehát szó, mintha az irracionalista erõszak a normálisnak, a demokratikusnak, a liberálisnak, a szabad piacnak stb. stb. volna az ellenpólusa.
Ma Európában mindenki ezzel van elfoglalva: drog és erõszak mindenütt, utcai atrocitások stb. A brüsszeli illetékeseknek pedig az a legnagyobb gondjuk, hogy támogatásokat szavazzanak meg olyan kutatási témákra, amelyek az erõszak hatásait vizsgálják. Megint az alapproblémánál vagyunk: azt látjuk, hogy ezzel kvázi konzerválják az erõszak különbözõ megjelenési formáit, szinte legalizálják azt, és ezzel újratermelik az erõszakot létrehozó energiákat. Az erõszak természetébõl fakad ugyanis az újratermelõdés képessége: aki gyerekkorában, környezetében, szakmájában, mindennapjaiban, otthonában vagy máshol szembesült már az erõszakkal, annak áldozata lett, az késõbb forrása lesz az erõszaknak, ha nem is feltétlenül direkt módon. Nem biztos, hogy ez a pusztító energia ugyanazon a területen jelentkezik, sõt önpusztító formát is ölthet: gondoljunk az alkoholizmusra vagy a drogfogyasztásra, de idetartozik a különbözõ nyugtatók fogyasztása is. Vagyis ezek a problémák kezelhetetlenek úgy, hogy az egyik oldalon felemlegetjük a gazdaságot, a piacot, a konkurenciát, a multinacionális gazdaságpolitikát, mely létszámleépítésekre kényszerít, hogy itt meg ott négy helyett már csak ketten dolgoznak stb., stb., illetve a másik oldalon megpróbáljuk külön kezelni az erõszak problémáját. Mert ezek a dolgok mind-mind összefüggnek. Globálisan kell tervezni, gondolnunk kell tehát a létszámleépítések, a társadalombiztosítás reformjának, az oktatási- és vizsgáztatási rendszer, a munkához való jog biztosításának költségeire és a várható bevételekre. Az ilyen típusú döntéseknél nemcsak a rövid távra vonatkozó számításokat kell elvégezni, hogy például hány hónap munkát fog ez jelenteni, mennyi pénzt hoz, és mennyit visz el stb., hanem a hosszú távú gazdasági következményekre is gondolni kell, például a környezetszennyezésre, arra, hogyan hat majd mindez vissza a társadalomra: ha spórolunk a gazdasági oldalon, az a szociális területen üt vissza, jönnek majd a betegségek, megtelnek a pszichiátriák és a börtönök. Igen, a börtönök, nem légbõl kapott példa ez, gondoljon Kaliforniára, ahol a börtönhálózat fenntartása többet visz el az Kalifornia állami költségvetésébõl, mint az egész oktatási rendszer, pedig e rendszernek része a világ egyik leghíresebb egyeteme is, az UCLA...
Ezeket a számadatokat bizony össze kell vetni, és amikor az állami kiadások lefaragásáról van szó, és arról, hogy az állambácsi nem adakozik többet az oktatásra és a társadalombiztosításra, mert ez sokat von el a gazdaságtól, akkor gondolni kell arra is, hogy ennek a következményei mindek elõtt az irányító rétegre fognak visszaütni, mert ha nõ a létbizonytalanság, romlik a közbiztonság, és azt ugyebár egyikük sem akarja, hogy betörjenek a házába, elvigyék a képeit, vagy hogy lányaikat megerõszakolják az utcán. Pedig a rendõrség fenntartása sokba kerül. Az állam elõször létrehozta a hadsereget, a rendõrséget, aztán megteremtette az eltartásukhoz szükséges gazdasági hatalmat, mert mindez sokba kerül, háborúk, stb., aztán ugyanezt a hatalmi formációt létrehozta a kultúra területén is, iskolák kellenek, intézmények, államapparátus ezek irányítására, kimûvelt fõk, akik ezeket a feladatokat el tudják látni, ezt hívjuk szellemi tõkének, állami szimbólumok kellenek, állami reprezentáció; az állam így épül ki, és ha például a sztálinizmus felépítését nézzük, így épül aztán le: elõször az állami szimbólumokat kezdi ki az idõ, majd a pusztulásnak indult kulturális szféra épül le, az állam elhanyagolja szociális feladatait, és végül mi marad? A puszta erõszakszervezetek, amibõl az egész kiindult. Itt van a már említett Kalifornia példája, és azt hiszem, nyugodtan általánosíthatunk: egy fiatal munkatársam pontos felmérést készített ennek az amerikai államnak a gazdasági állapotáról, mely, szociális intézményrendszerét tekintve (éppen ellenkezõleg, mint várnánk) sohasem volt igazán fejlett, sõt kifejezetten elmaradottnak tekinthetõ még a szociálisan kevésbé fejlett európai országokkal való összehasonlításban is, tehát nem Svédországgal, vagy Norvégiával. Még a meglevõ rendszer is leginkább közadakozásból él Kalifornia államban, mely, és errõl szól a példám, fokozatosan rendõrállammá vált. Elég, ha annyit mondok, hogy egy egyetemi tanár átlagosan kevesebbet keres, mint egy börtönõr...
Furcsa ezekkel a tényekkel szembesülnünk, de mindenképp elgondolkodtató.

A politikai döntések racionalitását a rövid távok, a 4-5 éves választási ciklusok is kétségessé teszik.

Én a politikai okosságot, a valódi politikai racionalitást a hosszú távú gondolkodáshoz társítom. A valódi politikai racionalitást abban a képességben látom, amely fel tudja mérni tetteink következményeit, és nem a lehetõ legkisebb befektetéssel elérendõ legnagyobb haszon elvét lesi. Ugyanez történik a politikai döntéshozatalban is. A politikai döntések többségének is hosszú távú kihatása van, jóllehet gyakran tûnik úgy, hogy csak a közvetlen jövõt befolyásolja. Itt van mindjárt az oktatásügy, az a terület, amit legalaposabban ismerek: világos, hogy a ma hozott döntések húsz év múlva fejtik ki a hatásukat. Csakhogy ki néz ezzel szembe, és egyáltalán kinek érdeke a szembenézés? A politikus a pillanat embere, mandátuma néhány évre szól, a mi szocialista kormányunk például három évre nevezte ki a francia oktatásügyi minisztert. Megdöbbentõ, hiszen ami az oktatásügyet illeti, ott nem években, hanem generációkban kellene mérni az idõt. Ha eldöntik például, hogy az általános iskolában módosítják az alapszintû ismeretek oktatását, ha úgy határoznak, hogy továbbra is a helyesí-rásra fektetik a nagyobb hangsúlyt mondjuk a számítástechnikai alapismeretek helyett, nos ennek óriási jelentõsége van, ez késõbb kihat a munkaviszonyokra, az egész világszemléletre, még a késõbbi szavazási eredményekre is, de mindez leghamarabb is csak vagy húsz év múlva lesz érzékelhetõ. Mondok egy konkrét példát: egyik szocialista miniszterünk kijelentette, törekedni fog arra, hogy a francia lakosság nyolcvan százaléka rendelkezzen érettségivel. Remek: úgy hangzik, mint valami szlogen, nyolcvan százalék, nagyon kecsegtetõ nemzetközi összehasonlításban is, elérjük a japán átlagot. Meghirdetjük, mindenki tapsol, milyen nagyszerû lesz mind politikai, mind gazdasági szempontból stb., stb. Tényleg nem akármi. Elkezdõdik majd a terv végrehajtása: kiadják a megfelelõ utasításokat az illetékeseknek, a gimnáziumigazgatóknak, az érettségi elnököknek... Aztán, hogy teljesíteni tudják tervet, hogy mindenkinek elsõ nekifutásra sikerüljön, szépen leszállítják a követelményszintet. Ennek az elsõ pillantásra demokratikusnak tûnõ intézkedésnek rendkívül súlyos, az eredeti szándékkal éppen ellentétes következményei lesznek.
Itt is valamiféle demagógiával állunk szemben, és újra a fent említett "tetszési index"-re kell utalnom: a demagógia a tetszési indexre kacsingat, a demokrácia viszont a közösség hosszú távú érdekeit tartja szem elõtt, amelyek adott esetben keresztezhetik az egyén rövid távú számításait. A nyolcvan százalékot meghirdetõ demagóg program legalábbis következményeit tekintve mindenképpen antidemokratikus, és ennek kárvallottjai éppen a szociálisan hátrányos helyzetû gyerekek lesz-nek, akik ugyan felvételt nyernek a felsõfokú oktatási intézményekbe, anélkül, hogy valóban megvolna a megfelelõ képzettségük, és akik azután ezen a szin-ten megbuknak, képtelenek lesznek eleget tenni a fõiskolák követelményszintjének, akik csak gondot jelentenek majd; szóval az egész terv félrecsúszik, ahogyan gyakran történni szokott olyan esetekben, amikor szemellenzõs módon csak a rövid távra figye-lünk a gyors siker reményében: ennek hosszú távon mindig beláthatatlan következményei vannak. Ugyanez megjelenik az ökológia szintjén is, túltermelési válságok formájában. Itt van a kergekóros marhák esete, manapság mindenki errõl beszél. Szintén tipikus példa, úgyhogy bennem fel is merült, vajon nincs-e kapcsolat aközött, hogy egy szûk réteg úgy dönt, csökkenti az állami szabályozást, az állam beavatkozásának mértékét a termelésbe, az élelmiszeripari termékek felügyeletébe, a húsfogyasztás alakulásába (amint azt Thatcher-nél láttuk), és a között a tény között, hogy egyszercsak megjelenik egy új betegség, felüti a fejét a kergekór. Spóroltunk ugyan, de drágán fizetünk a megtakarításokért. Ez is iskolapéldája a rövid távú gondolkodásnak, amelynek hosszú távon súlyos következményei lettek.

Hogyan zajlanak ma demokratikus rendszerekben a döntési folyamatok?

A demokratikus döntésekrôl nem tudjuk, pontosan hogy is zajlanak. Valójában fogalmunk sincs, ki dönt: írtam egy tanulmányt, melynek e döntési mechanizmus volt a témája, hozadéka pedig az, hogy a folyamat meglehetõsen átláthatatlan, de végül is felfejthetõ. Nagyon könnyû helyzetben lennénk, ha egyvalaki döntene, azonban ezek a döntések egy, a világ felé nem lezárt rendszeren belül születnek, mely rendszereknek irányítói a társadalomtól izoláltan élnek, ahogy a szovjet példán látjuk. Ez a réteg pompás elefántcsontornyokban él, autót tart fenn, keresztülsuhan a városokon, és csak onnan tud e városok létezésérõl, hogy ezeken suhan keresztül. Demokratikus tehát a rendszer, de választott vezetõi a legelegánsabb kerületben laknak, lakásuktól irodájukig talán ha száz métert kell megtenniük; szóval ezeknek az embereknek nincs kapcsolatuk a társadalommal, szenvedéssel, bajokkal soha nem szembesülnek, s így döntéseik is csak forma szerint ésszerûek. Tartalmi szempontból viszont nem is lehetnek azok: ha az összes szociális és gazdasági jellegû kiadást összeadjuk, megintcsak azt látjuk, hogy amit a vámon nyerünk, azt elveszítjük a réven. A piacgazdaságot tehát úgy kellene berendezni, hogy mindezen szempontokat figyelembe vegyük: olyan gazdaságpolitikára van szükség, melyben boldogan lehet élni. És akár számszerûen is kifejezhetjük, hányszor mosolyodunk el egy nap, hányszor nevetünk, hányszor gondolunk beosztottjainkra, fõnökünkre gyilkos gondolatok nélkül. Mindazt a sok stresszt, amitõl gyomorfekélyt kapunk, ami pszichés jellegû panaszainknak forrása, amivel pszichiáterhez fordulunk, vagy azt, amivel akár kórházba is kerülünk: a túl sok bor vagy rövidital vagy a drog, szóval mindez számításba veendõ. Mi, akik a szociális tényezõk összességének figyelembevételével ezt a boldogságkozpontú államot szeretnénk létrehozni, holmi utópistáknak tûnhetünk. Ugyanakkor én úgy hiszem, hogy éppenséggel mi vagyunk a realisták. Gyakran vetik a szemünkre, hogy amit mondunk, komolytalan és fantazmagória mégis, egyetlen dolog maradt, ami valamennyire optimistává tesz, éspedig az, hogy manapság éppen az oktatás liberalizmusa folytán egyre több olyan emberrel találkozom, aki képes megfogalmazni kételyeit, fenntartásait ezzel a pusztán gazdaságközpontú, csak formálisan racionális döntések következményeivel szemben.

Ön kitüntetett szerepet szán az értelmiségnek, nemzetközi kapcsolatrendszerének kialakítását kezdeményezte. Mi készteti erre ?

Úgy tûnik, hogy az elmúlt évszázadok folyamán jelentõs változáson ment át az értelmiségen belüli munkamegosztás. Gondolok itt a legutóbbi idõszakra, amikor a gazdasági és a technológiai kutatások kerültek elõtérbe: az értelmiség komoly társadalmi tõkét kovácsolt magának azzal, hogy mûködésével, munkájával mintegy legitimálta és indokolttá tette az uralkodó gazdasági elit létét, egy olyan hálózat fenntartását és mûködését, amelynek léte pusztán racionális érvek alapján nem volna indokolt. A gazdasági kutatások volumenének emelkedése az uralkodó elit egyik ideológia támaszává vált. Éppen ezzel az átmatematizált gazdaságmodellel fordul szembe a társadalomkritika (csak zárójelben: meglehetõsen fegyvertelenül), itt van például a frankfurti iskola, Adorno, Horkheimer kritikai filozófiája, amely olyan társadalomképet vázol fel és sajnos, ez a maximum, amit megtehet , amely a társadalomban végbemenõ folyamatok tanulmányozására és alapos ismeretére épül. Én azt nevezem ma kritikus szellemû értelmiséginek, aki hatni tud; kiállhat persze elvont értékek mellett is, mint amilyen a humanizmus, vagy az egyenlõség, vagy a testvériség eszménye, lehet pacifista, semmi baj, erre is szükség van, de szerintem ennél több kell. A racionálisnak látszó érvekkel szemben ma egyféle kritikai racionalitást kell képviselni: az érvekkel szemben ellenérvként statisztikákat, elemzések végeredményét, tapasztalati tényeket kell felmutatni tudni. Ami persze nem könnyû: a gazdasági kutatások ugyan gyakran támadhatók racionálisan, ami a számszerûséget, a konkrét számadatokat illeti, viszont azok szimbolikus ereje igen nagy: a szent és sérthetetlen tudományt jelképezik, olykor szántszándékkal homályosak, elvontak, és ezzel a tudományosság látszatát keltik, aminek sokan be is dõlnek, leginkább a hozzá nem értõk. Ez alól nem kivétel a politikai elit sem. Ezt a réteget gyakran az orránál fogva vezeti egy másik, önmagát szakértõnek kikiáltó réteg, amely gyakran kényszeríti oket olyan döntések meghozatalára, amelyek nem racionálisak.
A mai kritikai értelmiségi magatartása két dolgon kell alapuljon: egyrészt a folyamatok beható ismeretén, hogy egy differenciáltabb, árnyaltabb, ezáltal fejlettebb társadalomképet alakítson ki, mely nemcsak egy szûk réteg kutatásain alapul, akik nemcsak számadatokból készítenek egy absztrakt, a valóságtól elrugaszkodott modellt, mely ugyan könnyen kezelhetõ, csakhogy éppen azért tûnik ilyennek, mert nem eléggé differenciált.
A kritikai értelmiségieknek egy másik modellt kell ezzel szembeállítaniuk, melynek szimbolikus ereje talán kisebb, de a valósághoz közelebb áll. És még mindig a kutatás problémájánál maradva hogyan lehetne tálalni ezeket a szigorú, pontos, száraz, merném mondani: unalmas elemzéseket úgy, hogy valóban szembe tudjanak szállni ezzel a szimbolikus erõvel? Az értelmiség nincs felkészülve erre.
Ahhoz azonban, hogy el is érjünk valamit, rengeteg munkára van szükség: hogy elõször is megismerjük azt, ami van, továbbá, hogy ezeket a megszerzett ismereteket megfelelõ formában át is tudjuk adni. Nekünk például volt erre egy merész kísérletünk, írtunk egy könyvet A világ nyomorusága címmel, mely egy alapos, tudományos munka volt, melyet olyan formába öntöttünk, hogy az felkelthette a kevésbé mûvelt olvasó érdeklõdését is. A könyv százezer példányban jött ki, ami egy elképesztõ szám. Azóta egy színpadi adaptáció is született, amit Franciaország-szerte játszanak. Hatni képes cselekvésformákat kell találnunk. Olyan kifejezésformákra van ugyanis szükség, melyek szimbolikus erõvel hatnak. Nem vagyok profi tudós, és tudjuk, tudósok és írók között nem mindig felhõtlen a viszony, még akkor sem, ha megvan a kölcsönös tisztelet. Tisztában vagyok tehát a nehézségekkel, mégis azt gondolom, hogy az emberiség jövõjének szempontjából fontos lenne az értelmiségi összefogás. Nem mintha misztifikálni szeretném az író személyét, vagy az értelmiséget, nincsenek illúzióim az értelmiségiekkel kapcsolatban, de tény: az értelmiségi lét mítosza a mai napig nem veszített fontosságából. És úgy gondolom, hogy a mûvészek, a tudósok, az írók (még azzal az önmagukba vetett fetisizált vakhittel is, melynek néha áldozatul esnek, mindezzel együtt is) ha összefognak, nagy erõt képviselnek, méghozá progresszív erõt, legnagyobb értékeink jegyében, amik a kisközösség, a mikrotársadalom számára is értéknek számítanak, amelyeket a hátterükben álló valóság tesz hitelessé. Mindez rendkívül fontos, hogy szembe tudjunk szállni a kereskedelmi szemlélettel, a pillanatnyi érdekekkel, a fent taglalt erõszakkal.

* Pierre Bourdieu et alii: La misére du monde. Seil,1993.

Monory M. András - Tillmann J.A.
Szántó F. Isván fordítása