Benjamin Hunnicutt történész éveket töltött a Kellog vállalatnál végzett kutatómunkával. Munkások százaival beszélt, sokuk szerint a több szabadidõ kreativitást és szabadságot eredményezett. Hunnicutt, aki a "Vég nélküli munka" c. könyvet írta, most rendezi könyv alakba a Kellog's cégnél gyûjtött tapasztalatait, melyet a Temple University Press fog kiadni. Ez a cikk eredetileg az In Context 37. számában jelent meg, 1994 telén, a 34. oldalon.

1930 dec. 1-én, a nagy világgazdasági válság kezdetén W.K. Kellog felcserélte a hagyományos 3x8 órás mûszakot 4x6 órásra Battle Creek-ben, Michigan állam egyik gabona üzemében. Ettõl kezdve - jelentette ki W.K. - zabpehely és tört búza terményei lelkiismeretesen készültek, hogy kivédjék a gazdasági pangást. Azzal érvelt, hogy egy teljes mûszakot betéve, 30 %-kal több munkahely keletkezett, melyre nagy szükség volt a városban.

Kellog hatórás munkanapja azonnali sikert aratott, s felkeltette a nemzeti hírközlés és a Hoover kormány figyelmét. Az egész országból kiemelkedõ üzletemberek és munka-vezetõk támogatták a kezdeményezést, Battle Creek-bõl pedig közösségi vezetõk és munkások csatlakoztak. Az egész világ elgondolkodott azon, hogy Kellog kísérlete a válságból való gyakorlati kivezetõ utat ajánlott, s annak a ténynek a fényében, hogy a munkaórák száma már egy évszázada folyamatosan csökkent, elõrevetítette a jövõt.

W.K. és helyettesei hittek abban, hogy a hatórás munkanap forradalmasítja az ipart, mert a munkások életének súlypontja áttevõdik a pénzszerzésrõl a szabadságra. A jóléti kapitalizmus igazi csodája elõtûnt: a meghosszabbított pihenés. A W.K.-hoz hasonló felvilágosult kapitalisták irányítása alatt a javak cseréje, a szolgáltatások és a szabadpiaci munka nem feltétlenül végzõdne esztelen fogyasztással vagy az emberek és az erõforrások vég nélküli kizsákmányolásával. Az emberek inkább felszabadulnának az egyre növekvõ bérek és a rövidebb munkaidõ hatására egészen a végsõ szabadság szintjéig, melyet a Függetlenségi Nyilatkozat ígért.

A válság évei alatt a hatórás munkanap Kellog reményei szerint mûködött. Állások teremtõdtek. A munkások boldogok voltak, hogy több szabadidejük van, különösen azért, mert heti bérük csak kicsit lett kevesebb. Az elsõ évben hét órát fizettek a hatórás munkáért, de a második évben a fizetés a nyolcórás munkanap névleges értékére emelkedett ismét.

A termelékenység magas volt, új technológia bevezetésének és a Kellog-féle munkaösztönzésnek hatására. Összefoglalva, a Kellog-féle vezetés megosztotta a megnövekedett termelékenység hasznát a munkásokkal szabadidõ formájában.

Családi és közösségi élet

Jól tudjuk, mi volt a munkások véleménye a rövidebb munkaidõrõl. 1932-ben az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának Nõi Osztálya megfigyelõ csoportot küldött ki Battle Creek-be, hogy kikérdezzék Kellog nõi munkásait. Az eredmény szerint a munkások 85 %-a jobban szerette a hatórás mûszakot, elsõsorban azért, mert több idõt adott családi dolgokra, a háztartásra és pihenésre és mert munkát adott néhány munkanélkülinek.

Kellog nõi munkaerõinek nagy része a "szabadság" szót vagy rokon értelmû kifejezést használt, amikor összehasonlították a nyolcórás mûszakot a hatórással.

A második leggyakrabban használt szócsoport az irányítással és birtoklással volt kapcsolatos; a nõk ezeket a szavakat használták; "az én munkám", " az én idõm", " a magamra szánt idõ", "feljogosít". Többen elmondták, hogy az életük a kényszerû szolgaságból szabadság és irányítás felé tolódott el.

Más interjúk és felmérések is megerõsítik a Nõi Osztály felmérésének eredményeit.

Susan Smith* (*álneveket használok az interjúalanyok magánéletének védelmében) a Kellog alkalmazottak egyikének számára a munka soha nem volt központi életcél. A hatórás munkaidõ lehetõvé tette számára, hogy gyorsan végezzen a házi munkával, s a hátralévõ idõt számára igazán értelmes tevékenységgel töltse ki; olvasással, sétával, írással. Önmaga képezte magát és szabadidejében frissen tarthatta eszét és kezét egyaránt, közössége életében is részvett.

Sok nõ tehernek tartotta az ismétlõdõ házi munkákat, de szerettek befõzni, kertészkedni, ami számukra a 19. századi szakmunkásságot idézte.

Josephine Isley* (lelkesen mesélt arról, hogyan fõzött be otthon, míg a Kellog cégnél dolgozott. "Az egész család élvezte a munkát". Az otthoni munka nem volt megegyezõ a cégnél végzettel. Természetesen a befõzés nehéz volt - néha a fiait is bevonta - de gyümölcsözõ tevékenység volt, mely sok fontos, nem anyagi természetû haszonnal is járt; a legfontosabb közülük, hogy a család együtt csinált valami értelmeset. "A fiaim megnyíltak, szabadon beszéltek, ilyenkor voltunk leginkább családként együtt. Jobb szülõnek éreztük magunkat ettõl."

Szembeállította ezeket az összetett tevékenységeket az ostoba pihenéssel (TV, video-játékok), mely a modern állásokkal együtt elveszik az idõt a családi tevékenységektõl.

George Howard* azt írta, hogy "a hatórás munkaidõ lehetõvé tette apámnak, hogy négy fiával lehessen abban az idõszakban, amikor ez fontos volt."

A rövidebb mûszak a munkát is megváltoztatta. Roberta Babcock*: "Akkor mentem nyugdíjba, amikor eltörölték a hatórás mûszakot... de a barátaimmal való beszélgetések során, akik még ott dolgoztak , az derült ki, hogy többé-kevésbé elvesztették érdeklõdésüket és nem várták a munkát, mint ahogyan mi mindannyian a hatórás munkaidõt. Utána kellemesen elfáradtunk, nem éreztük a nyolc óra utáni feszültséget. Mindenki örült a több fizetésnek, de érezték, hogy nem éri meg az állandó vitát. Mint munkások elõzõ generációi Európában és az Egyesült Államokban, a Kellog-nál dolgozó nõk is erkölcsi tettnek látták a rövidített munkaidõt, mely azt jelképezte, hogy szívesen megosztják jó sorsukat másokkal. Azokat, akik nem támogatták a hatórás politikát "pénzéhes disznók"-nak nevezték.

Habár nincs összehasonlító adat férfiak részére a 30-as évekbõl, bizonyíték van rá, hogy támogatták a kezdeményezést. A 30-as, 40-es években tett üzemi szavazások mellett, melyekben a férfiak 3/4 része a hatórás mûszak mellett szavazott, a még élõ férfiakkal készült interjúk is ezt bizonyítják. Akik még emlékeznek a 30-as évekre, elmondták, hogy csaknem teljes támogatásra talált az ügy az üzemben, s az ellenzõket kinézték maguk közül.

A közösségi élet megerõsödött és kinyílt. Habár nincs pontos adatunk az akkori könyvtárak és szórakozó helyek látogatottságának változásáról, 500, a 30-as években Battle Creek-ben élõ emberrel készült interjú és egy 1932-es nõi felmérés azt mutatja, hogy megerõsödtek azok a hagyományos intézmények, melyek felvirágoznak, amikor az embereknek szabadidejük van: amatõr sportklubok, bárok, egyházak, közösségi szolgálat.

A hatórás mûszak új lehetõséget is jelentett arra, hogy a hagyományos úton csináljanak dolgokat. Felnõttek jártak iskolába, mert érdekelte õket az önfejlesztés, a mûvészetek vagy egy jobb állás lehetõsége. Az emberek a városba mentek. Sokat beszélgettek arról a lehetõségrõl, hogy valami újat alkothatnának.

Háború utáni változás

1938 után a Kellog vezetés kedvetlenné vált a rövid mûszakkal kapcsolatban és elkezdte megvonni a támogatást. Ez részben azért történt, mert a szakszervezet minden munkásnak hatórás mûszakot követelt; bizonyos osztályokon, ahol nagyon rugalmasan kellett az idõt beosztani, addig megmaradt a nyolcórás munkaidõ.

Minden munkással nõtt a kiadások összege is. A vezetés megpróbált arányos nyugdíjat, biztosítási segélyeket és más támogatásokat adni, de a szakszervezet sürgette az emeléséket.

A másik ok az volt, hogy Kellog átadta az üzem vezetését Watson Vanderploeg-nak, egy Chicago-i bankárnak, aki nem osztotta filozófiáját a jóléti társadalomról.

Teljesítvén Franklin Roosevelt háborús intézkedését a hosszabb munkahéttel kapcsolatban, a Kellog üzemben visszaállították a nyolcórás mûszakot a II. világháború elején. De a szakszervezeti nyomásra a vezetés kelletlenül megígérte, hogy a háború befejezése után visszatérnek a hatórás rendszerre. A háború után a vezetés megpróbálta meggyõzni a munkásokat, hogy folytassák a nyolc órát. Bõkezû pénzbeli ösztönzések és a cég nyomásának hatására sem gyõzték meg a dolgozókat, akik 1945 - és 1946-ban is 3/4 részben a hatórás mûszakra szavaztak.

A vezetés azon volt, hogy "akik akarnak", hosszabb ideig dolgozhatnak. Így megosztották a munkásokat. Az idõsebb szakmunkások szívesen dolgoztak többet több pénzért, és kevésbe akarták megosztani munkájukat, Ez a csoport koalíciót alkotott, hogy a nyolcórás mûszakra szavazzanak. A " szükségességet" nevezték abszolút és változatlan valóságnak, a "teljes munkaidõt" fontosnak és a "pihenést" feleslegesnek.

A munka romantizálása

Az új üzleti Kellog's vezetés az "emberi kapcsolatok" technikáját üdvözölve megpróbálta meggyõzni a dolgozókat, hogy a munka az élet értelmeként, önmaga miatt fontos. Az idõsebb férfi munkások támogatták a vezetést, s a munkát ideális életcélként és szervezõ elvként állították be. Néhányan heroikus és mitikus magasságba emelték a "Munkát".

A gazdasági válság és a 40-es évek alatt Kellog alkalmazottai a bérek emelkedésével csökkenõ szükségrõl beszéltek, arról a lehetõségrõl, hogy az ember "eleget" kap vagy "túl sokat", s hogy képes megosztani a munkát.

A "szükségességrõl", mint nem anyagi értékrõl beszéltek, ilyeneket mondván: "szükségem van több pénzre, de azért jobban kell az otthon eltöltött idõ."

De az 1990-es évek után a nyolcórás dolgozók többsége már nem ezt vallotta, hanem hogy a pénz az egyetlen igazi jutalma a munkának. Rajta voltak, hogy mindig legyen elég munkájuk nyolc órára. A rövidebb mûszakot kevesebb pénzért "butaságnak" és "hülyeségnek", "elfecsérelt idõnek" tartották, s "gyenge lányokhoz", "lusta emberekhez" és "háziasszonyokhoz" illõnek, akik nem mérik fel a Munka komolyságát.

Ez a kérdés nemekre és osztályokra osztotta a munkásokat. Egyre inkább nõiessé vált értékében a pihenés. A közösség élén álló, erõvel rendelkezõ és jó társadalmi helyzetben lévõ emberek, akik értelmet és fontosságot tulajdonítottak a pihenésnek, közösségnek, családnak is, elvesztették befolyásukat.

Ha az emberi élet legfontosabb része a munkán kívül van, akkor ki irányítja ? A nõknek van hagyományosan nagyobb hatalmuk otthon és a közösségben. Így az idõ feletti vita a hatalomért való küzdelemmé alakult azok között, akik a munka központi szerepét vallották, s azok között, akik a kultúra más részeinek fontosságát hirdették.

A hatórás liberálisok

Az 1950-es, 60-as évek végén a hatórás osztályok közül több szavazott a nyolcórás mûszakra. De a fennmaradó osztályok felzárkóztak egymáshoz s kölcsönösen védõ, harcoló csoporttá váltak.

1960 után a hatórás dolgozók többsége nõ volt. A hatórás liberálisok azt hitték, hogy a munka történelmi csatáját vívják a munkanélküliséggel. A helyi szakszervezet feladta ezt a harcot, s olyan politikusokat támogatott, akik nemzeti szinten ígértek több állást. De a liberálisok még mindig helyi problémaként beszéltek a munkanélküliségrõl; a munkanélküliek elbocsátott barátaik, szomszédaik, rokonaik voltak.

Az elsõdleges ok, amiért a liberálisok dolgoztak, a szükségszerûség volt. Ennek ellenére ez a csoport továbbra is kitartott amellett, hogy lehetséges eleget keresni a rövid mûszakkal is egy mérsékelt életvitelhez. A pénz és az idõ egyensúlyáról is beszéltek, amit a munkaidõ csökkentésével lehet elérni.

Ez a csoport abban is reménykedett, hogy a rövidebb munkaidõ újjáéleszti az otthonokat és a közösségeket. Ha a család több idõt töltene az otthon az igazi munkanap felszámolásával, több energia juthatna az otthonteremtésre, a házi munka megoszlana, és az otthonteremtés jótékony része kihangsúlyozódna. Az otthon és a szomszédság fontossága nõne a gyárak, üzletek, áruházak helyett.

Az 1950-es évek végére a maradék liberálisok nemcsak vesztésre álló csatát vívtak a Kellog vezetéssel és az idõsebb szakemberekkel, hanem a betolakodó tömegkultúrával is szembenéztek.

A 40-es, 50-es évek alatt a fogyasztás kulturális erõvé növekedett az egész nemzetben. Battle Creek-ben a munkások nagyobb ellenállást tanúsítottak, mint máshol, elõször nem akarták feladni szabadidejüket a megélhetésért, az új dolgok vásárlásának kárpótlásáért.

De az 50-es évek után, a tömegszórakoztatási eszközök, a rádió, a TV, átvették az irányítást a szabadidõ felett. Passzív kultúra-fogyasztás kezdte átvenni a hagyományos aktív gyakorlati és kreatív kultúrát. Miért mennénk el megnézni baseball-ozó nõket, amikor televízión megnézhetjük a Detroit Lions csapatot ? Miért fõznénk be, mikor készen megvehetõk a befõttek az áruházakban ? Miért csináljunk bármit is szabadidõben, amikor megfizethetünk valakit, hogy õ csinálja ?

Amint a pihenés elvesztette kulturális szerepét, kiüresedett az aktivitás , közösség és család szempontjából, megerõsödött a fogyasztás. A munka központi szerepe újra megszilárdult, a felesleges pihenést "buta lányok" tevékenységének bélyegezték, s a fogyasztás ideológiájának nem volt többé ellenfele Battle Creek-ben.

A hatórás mûszak vége

Ebben a környezetben, a megmaradt hatórás dolgozóknak kevés esélyük volt. A 60-as, 70-es évek alatti ostrom ellenére megtartották helyzetüket mindaddig, amíg a vita le nem zárult 1984 nyarán. A cég bejelentette, hogy a gabonaiparban lévõ nagy versengés miatt kénytelenek "hatékonyabbá" tenni munkaerejüket. Az igazgatótanács megfenyegette a dolgozókat, hogy más városokban lévõ üzemekbe helyezi át õket, ha az összes hatórás osztály nem szavaz azonnal a nyolcórás mûszakra.

Szakszervezeti nyomásra és a vállalat fenyegetésére a hatórás dolgozók nagy része 1984 dec. 11-én szavazással elfogadta a hosszabb munkaidõt.