BOCS Homepage
Miért hordod ezt a sapkát, Oszmán?
Oszmánt 4 éves gyerekként vetették iszlám rabságba.
A CSI-nak 10 évvel késõbb sikerült kiszabadítania.
Gunnar Wiebalck megrázó riportja:
A CSI az 589 rabszolga egyikeként szabadította ki Oszmánt márciusban. Szülei meghaltak, de ha õk menekítették volna vissza 14 éves fiukat, akkor sem lett volna képes megérteni õket. A tíz éves iszlám rabság Észak-Szudánban megfosztotta anyanyelvétôl, úgy hogy már eredeti fekete-afrikai dinka nevére sem emlékszik. Rabtartója, Hemer az Oszmán nevet erôltette rá a 4 éves kisfiúra. A többi kiszabadított rabszolgához hasonlóan ô is rongyos ruhát visel, de a fején – eltérôen a többiektôl – szûk fehér sapka van. Félénken félrehúzódik, nem akar túl közel kerülni a többiekhez. Csak nagy nehézségek árán képes összefüggôen beszélni. Törve az arabot, szemében halálos félelemmel, akadozó, halk hangon mondja el tapasztalatait.
„Miért hordod ezt a sapkát, Oszmán?” – kérdezem. Ezt válaszolja: – „Minden nap, amikor a mecsetbe mentünk, fel kellett vennem. A rabtartónk így akarta. Ha nem vettük fel, iszonyú dühös lett.” „Erre is volt példa?” – kérdezzük. „Igen. Akkor egy fához kötözött és megkorbácsolt. Azt mondta, ha még egyszer elôfordul, levágja az ujjaimat.”

Iszlám sulykolás

Rabsága idején Oszmánnal nehéz munkát végeztettek és naponta kellett járnia a korániskolába. A „Feki” (szent ember) tanítását azonban nem lehet összehasonlítani az átlagos iskolai képzéssel. Oszmán nem tanult sem írást, sem olvasást, csak korán verseket kellett idéznie fejbôl. Amikor mi is erre kértük, elôször fürkészôen körülnézett. Csak késôbb értettük meg, hogy Mekka irányát keresi. Aztán a dinka fiú, akinek a szülei soha nem voltak muszlimok, leguggol és fejét a térdére hajtva arabul skandálja: „Allahu Akhbar – Isten nagy és Mohamed az ô prófétája.”

A szeme láttára...

Oszmán egyszer meg merészelte kérdezni rabtartójától, hogy járhat-e olyan igazi iskolába, ahová az arab gyerekek járnak. Amikor Hemer felfogta, mit kérdezett, magánkívül ôrjöngött a dühtôl. „A te feladatod a marhák ellátása! Ha még egyszer ilyet kérdezel, elvágom a torkodat!” Megkérdeztük a fiút, mit gondol, tényleg beváltotta volna gazdája a fenyegetést. „Biztos vagyok benne, hogy igen. Egyszer mindannyiunkat összehívott. Három rabszolgafiút – Denget, Garangot és Ngort – különválasztott. Az elsôt menekülési kísérlet miatt. A másik panaszkodott a kemény munkához túl kevés élelemre. A harmadik elvesztett néhány tehenet. A szemünk láttára vágta el a torkukat.”
Megkérdezem Oszmánt, hiszi-e, hogy Allah, akihez naponta kellett imádkoznia, valóban szereti ôt. Nem, nem hiszi – válaszolja.

Az átok megtörik
Mennünk kell. Az újságírók már az ütött-kopott terepjáróba tették fényképezôgépeiket. A kiszabadított rabszolgagyerekek közül néhányan a dzsip keltette vörös porfelhôben futnak utánunk. Felismerem köztük Oszmánt fehér sapkájában. Hirtelen lekapja a fejérôl, meglóbálja és nevetve az elôtte levô csipkebokorba hajítja, miközben a többiek kimerülten állnak. A szabadság új élete kezdôdik a számára. Két kézzel kell kapaszkodnunk az ide-oda dülöngélô autóban. Kár, hogy nem tudtam lefényképezni a pillanatot – gondolom.
De tudom, soha nem felejtem el Oszmánt.