„A néger nem.”*
Néhány hónappal ezelőtt „gyors” egymásutánban három olyan nagy figyelmet keltő esemény történt Magyarországon, amelyek a cigánysággal mint elkülöníthető csoporttal kapcsolatosak vagy kapcsolatba hozhatók voltak. Az első az Olaszliszkán elkövetett bűncselekmény 2006. október 15-én, a második az országos vajdaválasztás október 28-án, a harmadik pedig az októberben elkezdődő, de a médiába november elején betörő kivándorlások voltak Mohácsról és környékéről. A három igencsak eltérő jellegű történet egy nagyobb narratíva része lett, amelyben a hangsúlyos elbeszélési módot egy adott nézőpont jelölte ki: ez pedig a „nem cigány” többségétől valamiképp eltérő mozgatórugók és körülmények feltárásának szándéka.
Vajon igyekeznénk-e, vélnénk-e összefüggéseket felfedezni a történtek között, ha három, jellegében hasonló, de cigányokkal kapcsolatba nem hozható esemény történne Magyarországon időben egymáshoz közel. Például egy különös brutalitással elkövetett többszörös gyilkosság, mint a móri bankrablás, például egy „Alkotmányozó Nemzetgyűlés”, melyen új hatalmi központot kívánnak létesíteni a magyarság számára a Kossuth téren, és végül elvándorlás egy növekvő munkanélküliséggel küzdő térségből fejlettebb régiókba.
A közfelfogást, s így a társadalmi közbeszédet, alapvetően egy homogén csoport képzésére irányuló törekvés határozza meg, amelyet többnyire a negatív tematizáltság vagy a túlzó, romantizáló szemlélet hat át. Az a kérdés pedig, hogy a modern társadalmak rétegzett (gyakran töredezett) identitással rendelkező egyéneinek viselkedését, szokásait, normáit mennyiben és milyen helyzetekben határozzák meg az etnikai sajátosságok, a cigányokkal kapcsolatos közbeszéd perifériájára szorul. A szemléletváltásban, akárcsak a szemléletkonzerválásban a média, azon belül a közszolgálati médiumok szerepe meghatározó. Ezért az alábbiakban olyan televíziós műsorokat fogok elemezni, amelyekben szerkesztők, műsorvezetők, interjúalanyok nyilvánvaló erőfeszítéseket tettek (több-kevesebb sikerrel) a szemléletváltás érdekében.
Persze a magyar médiából hozhatnánk számtalan negatív példát a hír és a vélemény egybemosására, a tényfeltárás alapvető követelményeinek figyelmen kívül hagyására, az interjúalanyok célzatos kiválasztására, a velük szembeni hatalmi pozíció tisztességtelen kiaknázására stb., és akkor világosan kirajzolódnának a politikai inkorrektség legkülönfélébb módozatai. Természetesen ez sem lenne haszontalan, hiszen az így okozott társadalmi kár felbecsülhetetlen, mégis úgy gondolom, hogy Magyarországon a jelenlegi helyzetben hasznosabb lehet felismer(tet)ni azokat a pozitív kezdeményezéseket, amelyek kibontakozását erényeik hangsúlyozásával, hibáik elemzésével elősegíthetjük.
Ezeket a diskurzusváltásra törekvő műsorokat szándékosan hoztam kapcsolatba a közszolgálatisággal. E fogalom lényegéhez tartozik a szakszerű tájékoztatáson túl a „nemesebb”, hosszabb távon érvényesülő célok kitűzése. Ez nemcsak kötelezettségeket ró az adott médiumra, hanem tágítja a lehetőségeit is, még ha a nézettségért folyó verseny tekintetében ennek az ellenkezőjét gondolnánk is.
Az olaszliszkai eseményekkel kapcsolatos diskurzus legfontosabb jellemzője, hogy a cigányokkal kapcsolatos minden állítás, vélemény, okfejtés egy durva bűncselekmény kontextusába került. A kérdés az, hogyan lehetett volna – a közszolgálati érdekeket szem előtt tartva – ebben a hír- és véleménylavinában szakmailag kifogástalan, korrekt, mégis „versenyképes” tájékoztatást nyújtani?
Az olaszliszkai tragikus bűncselekmény tartalmazott olyan sajátosságokat, amelyekkel az előítéletes gondolkodás alapjául szolgáló számos sztereotípia „alátámasztható”: a cigányok „vadsága”, „barbársága”, „vak családszeretete”, a „cinkosságig menő közösségi összetartás”, a szegregált, frusztrált életmódból következő „erőszakosság, kontrollálatlan indulatok, az önbíráskodásra való hajlam, a többségitől eltérő viselkedési normák”. Mindehhez kapcsolódik az a politikai érdek, hogy a romló gazdasági viszonyok miatt felerősödő létbizonytalanságban a romákra a bűnbak, a „méltatlanul kivételezettek”, „segélyből élők”, a tisztes állampolgárokon „élősködők” szerepét osszák. Nemcsak az egzisztenciális, hanem a modernitással együtt járó szorongás, a „másságtól” való félelem is befolyásolja az események szemléletét. Sokakban felerősödött a fenyegetettség érzése, amit a közbiztonság romlásának egyéb tapasztalatai mellett az „erőskezű” kormányba és a munkáját tisztességesen végző rendőrségbe vetett bizalom megingása is fokoz.
Mindezeken túl az olaszliszkai eset fölöttébb alkalmas a dramatizálásra, fikciós elemekkel való bővítésre, polarizálásra és, ami a legfontosabb, a sematizálásra. Eszerint a Rossz oldalán állók egy vélt, ám alaptalannak bizonyult gázolás miatt gyermekei jelenlétében, különös kegyetlenséggel büntették a Jó oldalán állót, a gyászmunka során teljesen természetes módon heroizált, becsületességéről tanúbizonyságot tévő autós pedagógust. Mind az áldozat, mind a bűnelkövető szerepe könnyen kiterjeszthető társadalmi csoportokra, s ez a szerep módot ad az egyik oldalon az azonosulásra, a másik oldalon az ellenség azonosítására.
A hír feldolgozásának épp ez a sarkalatos kérdése: a sematizálást elősegítő vagy gátoló motívumok felkutatása és reprezentációja.
Az első napok híradásai után olyan, számos kommentárt magával sodró „hírözön” zúdult ránk, amely talán csak a tévéostrom megjelenítésével vethető össze.
Először a Magyar Televízió első csatornáján közzétett híreket vizsgáljuk meg.
A bűneset 2006. október 15-én vasárnap délután történt. A közszolgálati tévé az első részletesebb beszámolót az október 16-i Nap-kelte Kékfény rovatában tette közzé.1 A bevezetőben az áldozatot „sofőrnek” nevezik, akit egy könnyebb sérülést okozó gázolás miatt vertek agyon „feldühödött emberek” Olaszliszkán. Az első nyilatkozó az elgázolt kislány anyja, aki cserbenhagyásos gázolásról beszél, „brutális otthagyásról”, és az agyonverést „kikapásnak” aposztrofálja. Nyilatkozata nem valós információkat tartalmaz, de hogy miért nem, az csak később, a többi körülmény ismeretében válik érthetővé: a friss élményre rávetült egy korábbi halálos és valóban cserbenhagyásos gázolás emlékképe, s a nyilatkozó a két esetet mossa egybe. A következő interjúalany a sátoraljaújhelyi kórház sebésze, aki (az előzőeket részben cáfolva) közli, hogy az elütött gyermek nem szenvedett sérülést. Újabb információ a tudósítótól: a balesetet okozó férfi tanár volt, aki két gyermekével utazott. A körülményeket a tudósító ekképpen tisztázza: „A tiszavasvári férfit gyermekei szeme láttára verték agyon a feldühödött romák. A lányok később egy közeli házba menekültek.” Mivel láttuk nyilatkozni az anyát, talán beazonosítottuk a helyet – olaszliszkai cigánysor – és a „feldühödött embereket”, kimondhatjuk az „igazságot”: romák tették.
Újra egy „többségi nyilatkozó” következik, az elhunyt rokona, aki az áldozat gyerekei nevében meséli a történteket – fenyegetésekről beszél, amelyek a két kislányt és őt célozták. (Tovább bővül, színesedik a „feldühödött, bosszúálló vadakról” alkotott kép, nem dönthető el, hogy a fájdalom vagy az indulat, esetleg negatív sztereotípiákra alapozott torzítás motiválja a beszámolót, ám a forrás hitelességét nem vonjuk kétségbe. Annál kevésbé, mert a tudósító mintegy a nyilatkozat folytatásaként kiegészíti elmondottakat, s most már következetesen romákról beszél.)
A rendőrség még nem nyilatkozhat, de a feltételezett elkövetőket már őrizetbe vették.
Rögtön az elején foglalkoznunk kell a politikai korrektség azon követelményével, hogy bűneseteknél ne utaljanak a bűnelkövető származására. Az eset kapcsán kirobbanó médiabotrány későbbi pontjain „újságírók” szájából gyakran elhangzott a kérdés: miért kell elhallgatniuk az „igazságot”. A magyarországi állapotokra jellemző ez a naivnak álcázott kérdésfeltevés, hiszen valószínűleg a legtöbb újságíró tisztában van azzal, hogy a nemzetiségre vonatkozó információnak egy bűncselekmény elkövetésénél semmilyen relevanciája nincs (hacsak az indítékban nem játszik szerepet valamilyen nemzetiségi ellentét). Ám ilyen értelemben az áldozat „tanár” voltának sincs jelentősége, a médiában mégis a sematizálást elősegítő, lényegi körülménnyé válik.
A déli és délutáni hírekben felhasználták a helyszíni tudósításból a fent említett három interjút, ám a kiegészítő információk közlésénél többé nem említették az elkövetők származását.2
Az esti Híradó részletesebb beszámolója már a várható reakciókat figyelembe véve, ám kifejezetten a fenti sémákra építve válogatja össze az esettel kapcsolatos tényezőket.3 A délutáni helyszíni riportok már nem szerepelnek, de bővülnek a tragédiára vonatkozó ismereteink: a helyszín, a nyomok bemutatásával. Az elkövetőkkel kapcsolatban először Dancs Mihály, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei roma jogvédő elhatárolódását halljuk. Hangsúlyozza, az esetet nem a cigányok és nem cigányok közötti konfliktusként, hanem bűncselekményként kell kezelni. Közvetlenül ez után hangzik el, hogy az egyik tettes a frissen megalakuló helyi cigány kisebbségi önkormányzat tagja. Természetesen ez a beszédmód meghatározza az értelmezési keretet: bármennyire is igyekeznek a romák elhatárolódni, a helyi politikai tisztségviselők között gyilkosok vannak, lehetnek. Itt már egy adott diskurzus részesei vagyunk, amiből nyilvánvalóan nincs módunk kilépni. „A másik oldalról”, az áldozat környezetéről már a gyászmunka keretében kapunk képet, ugyanebben a polarizációra épülő diskurzusban. Egy haláleset feldolgozásának természetes része az elhunyt személy méltatása, de ez ebben az esetben szimbolikus értelmet nyer, kvázi a nem cigány többség magasztosul fel a kisebbséggel szemben.
Az utolsó nyilatkozó a rendőrfőkapitány, aki biztosítja a nézőket arról, hogy a nyomozás és a büntetés kiszabása meg fog felelni a szigor és a törvényesség követelményeinek.
Még aznap sugározta a Magyar Televízió az Este című műsorában Baló György összeállítását, amely több mint érdekes „színfoltja” az olaszliszkai tragédia médiareprezentációjának.4 Baló kiváló érzékkel, szakmai tudással tapintott rá a legfontosabb mozzanatokra, és megtalálva a kényes egyensúlyt a közönség és a közszolgálatiság követelményei között, kialakította a megfelelő interpretációs keretet.
A bevezető mondatok arra irányították a figyelmet, hogy a szokatlan bűneset egy teljesen hétköznapi településen történt. A helyszíni tudósítás első részében a polgármestert látjuk az irodájában telefonon beszélni: a falu első embere felindultan „rosszarcú embereknek” titulálja az elkövetőket, hangsúlyozva: nem a falu lakossága követett el bűnt, hanem néhányan közülük. (A polgármester több nyilatkozatában is hangsúlyozta, nem szabad az esetért a falu egész lakosságát felelőssé tenni. Hol az ott élő cigány embereket, hol azoknak renitens, beilleszkedésre képtelen csoportját jelölte meg bűnösként, bűnrészesként. Ezzel követi a „többségi” nyilvánosságnak azt a sajátosságát, hogy a kollektív felelősséget, bűnösséget rögtön kizárják, ha a többségre vonatkozik, de korántsem, ha a cigányokra alkalmazzák.)
A „rosszarcú emberek” emlegetése után megérkezik az olaszliszkai Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke és a fent említett Dancs Mihály, aki most is elhatárolódik, és hangsúlyozza, az eset nem etnikai konfliktus volt.
Ennek alátámasztásaként halljuk a helyszíni tudósítót, aki aznap először említi a félreértés szerepét és az események nagyon gyors lefolyását.
Ezután egy új szemtanú jön, aki elmondja: az elgázolt kislány eltűnt, halottnak hitték, óriási hangzavar támadt, majd többen a gázoló sofőrre támadtak.
A következő helyszín a bolt („semleges terület”, nem a cigánysor része, oda többség, kisebbség egyformán jár, s bensőségesebb, mint az utca, épp a napi interakciók miatt). Először a kislányokat kimenekítő asszony beszél. Majd a boltos, aki nemcsak többségi, hanem megbízható forrás is, hiszen vásárlási szokásaik alapján valóban közelebbről ismerheti a helyieket. A hölgy az eset érthetetlenségét emeli ki: az érintett családot hangsúlyozottan rendesnek, nem agresszívnak nevezi.
Ezután a következmények előrevetítése jön: a polgármester feldúltan mutatja a hivatalába érkező gyalázkodó, fenyegető e-maileket. (A záró mondat is nyugalomra int, egyben erőtlen intelem a média felé.)
A műsor igazi érdekessége azonban a helyszíni tudósítás után következő stúdióbeszélgetés Baló György és Fülöp Márta szociálpszichológus között.
A műsorvezető kérdése tartalmazza a „sokkoló” jelzőt, ami az eset kiváltotta érzelmi reakciók legpontosabb meghatározása.
A szakértő ezt alátámasztja, és az áldozattal való azonosulásra, valamint a hasonló események bekövetkezésétől való félelemre, szorongásra utal. A magyarázatkeresés szükségességét emeli ki, higgadt, szakmai értelmezésre szólít fel.
Baló György – a közönség szerepét játszva – látszólag türelmetlenné válik, és intelligensen, de határozottan elutasítja a magyarázatkeresés szükségességét. Ezzel előrevetíti a többségi véleményformálás alakulását, amely a magyarázatkeresést a mentegetéssel azonosítja.
A szakértő mintha meglepődne, ám kiváló pszichológiai érzékkel először empatikusan viselkedik, majd leszögezi: a megértés a hasonló esetek elkerülésének egyetlen záloga.
Mivel Baló ezt az érvet szerette volna előhívni, felkéri a pszichológust gondolatmenetének folytatására.
A szakértő elemzésének fontosabb tényezői a következők: a sokkoló esemény hatása, váratlanság, az adekvát normák és reakciókészlet hiánya, a gyors (és tragikus) reagálási mintát nyújtó egyén normatív figuraként való fellépése, a reagálás követésének csoportdinamikai törvényei, egymásra licitálás mint férfitulajdonság, nem várt végeredmény.
Baló ezzel lezártnak tekinti az elemzést, és a várható hatásokról, a nyilvánosság előtti megjelenítésről, vélhető magyarázatokról kérdezi a szociálpszichológust.
A szakértő pontosan megjelöli, minek kellene történni (az egyének kriminális felelősségének megállapítása, az ő pszichológiai vizsgálatuk, a szenvedélyes társadalmi ítélet rájuk korlátozása); és azt is előre jelzi, hogy mi fog ehelyett történni (az egyén mint egy etnikai csoport képviselője jelenik meg, a csoport válik az indulatok célpontjává, az esetet a csoportközi feszültségeket szítására fogják fölhasználni).
A műsorvezető utolsó kérdése a hallottak összegzésére és megerősítésére vonatkozik, valamint kiváló, szinte játékos álcázása a közönséghez intézett intelemnek: mit tanácsol a szakértő ebben a helyzetben a polgármesternek?
Szegregációról, eltérő szocializációról, kulturális különbségekről, más viselkedési normákról stb. nem esett szó a beszélgetésben. A szakértő az általános, emberi reakcióknak az adott egyénnél megfigyelhető megvalósulási módjairól beszél, amivel pontosan eltalálja a politikailag korrekt hozzáállást, mivel egyéni cselekedeteket nem vetít ki – származás, társadalmi helyzet alapján képzett – csoportokra, s tartózkodik az előítéletes megközelítés bármilyen formájától.
Ez az a pont, ahol ideális esetben egy hasonló bűnügy médiareprezentációja megállapodhatna. A további tájékoztatásnak a nyomozásról való tudósításokra kellene korlátozódnia. Ehelyett azonban – a legkülönbözőbb gazdasági és politikai érdekek által motivált – hír- és kommentárhajsza indult el, amely további eseményeket generált.
A közszolgálati televízió másnap reggeli Nap-kelte című műsora is kísérletet tett a diskurzusból való kilépésre, ám meglehetősen ellentmondásos módon.5 A más összetételű, szélesebb közönséget célzó magazinműsor igyekezett érzelmesebb hangnemben megközelíteni az eseményeket, kerülve a politikai, ideológiai vonatkozásokat, az emberi reakciókra, sorsokra összpontosított. Mégis ugyanannak a polarizációnak, sematizáló attitűdnek a szolgálatába sodródott, amelyről fentebb írtunk. Mindazon információk, amelyek az elkövetőkkel és a velük egy oldalra állított helyi cigány közösséggel kapcsolatosak, a megyei főkapitánnyal készített interjúkból származtak. A hivatalos személy itt tette először közzé az orvosi szakértő jelentését, miszerint az áldozatot 45 rúgás és tompa tárgytól származó ütés érte. Az újabb adalék tehát az eset brutalitását emeli ki. Ugyancsak ő számol be az elmúlt éjszaka eseményeiről, amikor is a helyi romák skinheadtámadásoktól tartva rokonokhoz és a közeli erdőkbe menekültek, ott töltötték az éjszakát. A főkapitány ezt rémhírterjesztéssel magyarázza, „rengeteg alaptalan információról” beszél. (Miközben az előző esti Baló-műsorból már ismerjük a polgármester által felolvasott és kollektív büntetést kilátásba helyező fenyegetéseket.) Hangsúlyoznunk kell, hogy a „negatív oldalról” egy hivatalos személytől kapunk információkat, a műsor szerkesztői kísérletet sem tesznek arra, hogy (akár az előző esti anyagokat ismételve) az érintetteket jelenítsék meg. A műsor – szakmailag és etikailag is – leginkább kifogásolható része azonban a „másik oldal” megmutatása.
Két telefonbeszélgetést hallunk: az elsőt az elhunyt tanár özvegyével, a másodikat a tiszavasvári polgármesterrel. Az asszonyhoz intézett kérdések leginkább az események hatása alatt álló, korábban sokkos állapotba került gyermekek hogylétére, a tragédia feldolgozásának módjára vonatkoznának, ám mivel az interjúalany követte a műsor első részét, a hangsúly a bűncselekmény brutalitásának taglalására tevődik. Az özvegy ugyanis ekkor értesül az orvosi szakértő jelentéséről. A szerkesztők ezzel egy súlyosan traumatizált személyt újabb megrázkódtatásnak tesznek ki nyilvánosan, s ő ennek hatására, amint az bármelyikünkkel megtörténhetne, érzelmei által vezérelve egészíti ki az eseménysort olyan „információkkal”, amelyeknek nem lehet birtokában, hiszen nem szemtanú. („Mindenki ott állt, és a tömeg kárörvendve nézte, aki nem rúgta.”) A nézők nagy többsége természetesen azonosul vele, és egy szemtanú vallomásával teszi egyenrangúvá az ő leírását.
A másik telefonbeszélgetés annak a társadalmi szolidaritást generáló gyászmunkának a bemutatása, amelyben a legközelebb állók – családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, tanítványok – a kezdeményezők, de a gyászmunka a média segítségével országos jelenséggé duzzadt. A tragédia váratlansága és körülményei (ismét csak természetes módon) felerősítették a visszaemlékezőkben az elveszített személy pozitív tulajdonságait, de ezek a tulajdonságok szimbolikus értelmet is nyertek, a polarizálást és a sematizálást erősítették: az elhunyt személy a társadalom hasznos, becsületes tagjaként (épp erkölcsi kötelessége teljesítése közben) esett áldozatul a társadalomellenes agresszivitás erőinek („bosszújának”).
Bizonyos sajtóorgánumok ezekben a napokban egymásra halmozták a „hasonló bűneseteket”, és visszahozták a közbeszédbe a „cigánybűnözés” fogalmát.6
Például a TV2 Mokka című reggeli magazinműsora is megpróbálkozott ezzel a kiterjesztéssel, egyértelműen szenzációhajhász módon, a félelemkeltés szándékával.7 Október 18-án reggel egy aznapi, isaszegi közlekedési baleset köré próbáltak az olaszliszkaival párhuzamba állítható történetet kerekíteni, de sikertelenül. Itt ugyanis egy ütközés után a roma származású, vétlen sofőr dührohamot kapott, és haragjában a baleset okozójára támadt. Ám egy helyi lakos határozott fellépéssel rendet teremtett. Vele készült a Mokkában egy telefonbeszélgetés. A műsorvezetők provokatív kérdései elől rendre kitért, s épp a műsor szándékával ellentétes nézetet képviselt, nevezetesen azt, hogy ilyen esetekben semmi különbség nincs a különböző származású felek indulatos reakciói között.
Lezárásképpen még két olyan műsort elemeznék, amely – a diskurzusváltás elmulasztása miatt – tisztességes szándékaival ellentétes célokat szolgált.
Az ATV-n sugárzott Friderikusz Most című politikai magazin általában az adott nap hírét igyekszik helyszíni tudósítások, stúdióbeszélgetések segítségével, közvetlen hangnemben, objektívan elemezni. Az olaszliszkai bűncselekmény azonban csak később, október 25-én került ott „terítékre”, mégpedig tág kontextusban.8 Friderikusz figyelembe vette a társadalmi reakciókat, az eset keltette indulatokat, a sajtó reakcióit, s részben ezek hatására egyfajta „recept” feltalálását, a problémák megoldására tett javaslatok kidolgozását sürgette. A beszélgetés alakulását két fontos tényező határozta meg: az egyik maga a szövegkörnyezet, hiszen, mint korábban is jeleztük, minden, a cigányságra vonatkozó antropológiai, szociológiai megállapítás egy bűnügy kontextusában, mondhatnánk árnyékában hangzott el. (Ez esetben pedig meg is elevenedett, hiszen a vita kíséreteként egészen más szemléletet képviselő dokumentumfilmek részleteit láthattunk.) A diskurzusváltásra tett erőtlen kísérletet részben ezek a képsorok jelenthették volna, részben pedig a meghívottak szakmai tudása s felfogása. Ez lett azonban a másik meghatározó elem, mondhatnánk a kritikus pont. A résztvevők közül ketten – Szuhay Péter antropológus és Ranschburg Jenő pszichológus – szakmai tudásuk, tekintélyük révén kerültek a műsorba, Beri Tamás építőipari vállalkozó pedig származása, illetve az általa képviselt élettapasztalatok révén. Ezzel az egyszerű megoldással a műsor szerkesztői azt a többség részéről általánosnak tekinthető álságos tekintélykonstrukciót erősítették meg, miszerint a magyarországi cigánysággal kapcsolatos alapvetően pszichológiai, antropológiai, szociológiai ismereteket feltételező beszélgetésben megfelelő szerepet tölthet be valaki pusztán a származása alapján. Egy egyéni életút és az abból táplálkozó szemléletmód képviselte volna „az” autentikus roma szemszöget. A beszélgetés során többször hangsúlyozott tény, miszerint Beri Tamás is „alulról” kezdte, „bicskával a kezében küzdötte fel” magát, azt a képzetet erősíti (a szociológiai valószínűségektől, esélyektől teljesen függetlenül), hogy önhibájából marad alul, aki alul marad. Beri Tamás erőteljes egyénisége és a neki tulajdonított szerep együtt emeli meghatározóvá az ő fellépését. Így hangsúlytalanná vált a Szuhay Péter által képviselt, a „megoldáshoz” közelebb vivő, az összefüggések feltárására és a jelenségek árnyalt értelmezésére törekvő felfogás csakúgy, mint Ranschburg Jenő szociálpszichológiai tényezőket megvilágító okfejtései. A megoldás nyilván társadalomtudományi ismeretekkel felvértezett cigány szakember meghívása lehetett volna.
Másik záró példánk a Roma Magazinnak az olaszliszkai tragédiával foglalkozó, november 6-i adása.9 A harmincperces műsor helyszíni riportokból és stúdióbeszélgetésből állt. A stúdióbeszélgetés meghívottjai Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman, Hammer Ferenc szociológus és dr. Halák László, a MÚOSZ etikai bizottságának elnöke voltak. A kérdések nem a tragédia elemzésére, hanem médiareprezentációjára s annak társadalmi hatására vonatkoztak. Ez utóbbi illusztrálását szolgálták az olaszliszkai roma közösség néhány tagjával a helyszínen rögzített interjúk. A beszélgetés nem nyújtott új információkat, inkább csak összegezte az elmúlt hetek eseményeit (a média viselkedése miatt tiltakozó roma és egyéb, jogvédő szervezetek nyilatkozatait, javaslatait), s szó esett a törvény szabta lehetőségekről, korlátokról, a nemzetközi és a magyarországi gyakorlatról. A műsor inkább a helyszínen készült interjúkat meghatározó szemlélet és képi reprezentáció miatt vált érdekessé. A riportok legfontosabb jellemzője az a bensőségesség, amely nyilvánvalóan a Roma Magazin stábjának köszönhető, a könnyebb kapcsolatteremtésből, a szrongás- és előítéletmentes közeledésből ered. A vágóképekben azonban ugyanazokat a sematikus megoldásokat alkalmazták, mint mások. A dokumentumszerűség jelzése kimerül a sivár utcaképekben. A kollektív bűnösséggel való megbélyegzés következményeiről, a fenyegetettségről vallanak a helyi roma emberek, a polgármester pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az esetet a faluban – származásától függetlenül – mindenki ugyanúgy elítéli. A képi megjelenítés két sajátos eleme megteremti a kollektív áldozat konstrukcióját, s részvétet, szánalmat ébreszt azok iránt, akiknek ez a szerep jut. Az egyik: miközben a skinhead-pogromtól tartva a Bodrogon átkelő s a túloldalon elrejtőző családokról mesélnek, az operatőr felvevőgépével s egy utólagos trükkel a menekülő személy gyorsuló lépteit imitálja. A másik: az egyik házban a gyermekét ölében tartó anya mesél szorongásairól, félelmeiről. Bármennyire is más lehetett a szerkesztők szándéka, mindkét esetben a negatív tematizálás eszközével élve közhelyes képekkel, megalapozatlanul igyekeztek érzelmeket kiváltani. Az első képsornál az empátia felkeltését szolgálhatta volna bármilyen „közvetítő” motívum beiktatása, ami a többség számára „lefordítja” az átélteket (például a szimbolikus jelentőségű kompkezelő mint a rettegő családok menekülésének tanúja, segítője), s jelképesen kiszabadítja a roma közösséggel kapcsolatos eseményeket az elszigeteltségből, az állandó alárendeltség, megalázottság hálójából. Az anya-gyermek kompozíció esetében a szülőszerep egyetemességére való rámutatás könnyíthette volna az azonosulást. Ezzel szemben a szemét lesütő kisfiút szinte pajzsként maga elé emelő asszony a cigányokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat erősítette (a gyerek felhasználását szánalomkeltésre, mentségkeresésre).
A többségi ábrázolásmóddal szinte azonos klisék bizony az önreprezentációban sem működhetnek másképp, mint a negatív külső ábrázolásban.
A vajdaválasztás ürügyén mintha a médiában itt-ott igyekeztek volna „jóvátenni” a tragédia megjelenítésében elkövetett hibákat. Ám az eredményt tekintve a túlzó, romantikus, pozitív sztereotípiákból alkotott cigánykép sem hat nagyon másképp, mint a negatív sztereotípiákból álló, kiváltképp ha azt a „másság tiszteletének” álságos köntösébe bujtatják.
A vajdaválasztás feldolgozásában többféle attitűd keveredett: elsősorban a hiányos ismeretekből eredő nagyfokú bizonytalanság az esemény jelentőségének, helyiértékének megítélésében. Ezen a tanácstalanságon éppen azok látszottak felülkerekedni romantikus cigányszemléletükkel, akik a szélsőséges, nacionalista ideológiák útján keresik a választ a különféle gazdasági, szociális problémákra, és ezek jegyében remélik átformálni az előítéletes gondolkodást.
Nem térünk itt ki a vajdaság intézményének ellentmondásos, gyakran tudománytalan meghatározására (amellyel a nyomtatott sajtóban is többször találkoztunk), de fontos kiemelni, hogy ezek valószínűleg azokat a közfelfogásban élő hiedelmeket erősítették, melyek szerint a cigányságot homogén és különálló csoportnak kell tekinteni, melyet egy rájuk (és csakis rájuk) egységesen érvényes normarendszer és bíráskodási eljárások keretében lehet kezelni: „saját törvényeik” betartatásával, „saját vezetőiknek” való számadással. Sokan úgy gondolják, hogy az oláh cigány hagyományban gyökerező „cigánytörvény” intézményének föltámasztásával és kiterjesztésével lehet elejét venni az olaszliszkai tragédiához hasonló eseteknek. Ez a fajta elkülönítési és „elkülönbözési” szándék teljes összhangban áll az előítéletesség modern vagy rejtett formáival.
A svédországi kivándorlási hullám sokkal nagyobb figyelmet kapott a médiában, mint a vajdaválasztás. Az első hírek november 15-én érték el a nyilvánosságot. Ekkor már egy hónapja folytak a kiutazások, s már százhuszonketten hagyták el Magyarországot. Egy héten keresztül nap mint nap készítettek tudósításokat, melyek egyik célja újabb családok útra kelésének megakadályozása volt. Ebben játszott volna a média fő szerepet.
A Híradó első, november 15-i összeállításában gondosan ügyeltek rá, hogy kivándorló magyar állampolgárokról essen szó, a hangsúly pedig a politikai menedékjog kérésének kritériumaira esett.10 A kiutazó családok nemzetiségi hovatartozására a helyszíni tudósításokban derült fény, mivel a nyilatkozók a helyi cigány kisebbségi önkormányzatok elnökei, valamint a Pécsi Etnikai Fórum elnöke voltak.
Az aznapi Estében a Híradó vágóképeit használták fel, amelyeket a magyarországi romák egy csoportjának 2002-es strasbourgi kivándorlása idején rögzítettek. A stúdióba Nagy Boldizsár nemzetközi jogászt hívták meg, aki néhány dologban (például a kitoloncolás esélyeit illetően) ellentmondott az előtte telefonon nyilatkozó külügyi szóvivőnek, de a legtöbb kérdésben inkább csak kiegészítette, árnyalta az általa elmondottakat. A szakértő feltűnően és következetesen mellőzte a származásra utaló kifejezéseket, a kivándorlókról mint egy uniós tagállam teljes jogú állampolgárairól beszélt. Jogászként nem a várható reakciókról beszélt, nem a munkavállalásnak s így a kivándorlók kinn maradásának esélyeit latolgatta, hanem a nemzetközi egyezmények adta lehetőségekre s az általuk megszabott korlátokra utalt. Ismertette a kérelmek egyéni elbírálásának gyakorlatát, s ezzel jelezte: eltérő társadalmi helyzetű, iskolázottságú, szakképzettségű személyekről lehet szó, s ezzel könnyedén ki is lépett a megszokott diskurzusból. Hiszen miért lenne törvényszerű, hogy egy – mások által romának tartott – csoport azonos adottságokkal rendelkező tagokból áll?
A mohácsi kivándorlás reprezentációjának legfőbb jellegzetessége az a tény, hogy a szociális, gazdasági okokból kivándorlásra kényszerülő csoportot sztereotip módon, szegény romákból álló, egységes közösségként mutatták be. A nyilvánvalóan számos, eltérő egyéni motiváció közül a könnyű kereseti forrás felkutatását és a magasabb segélyekre irányuló elvárásokat emelték ki. A hazájukat elhagyók ügye „cigányprobléma” lett, melynek okait a közvélemény ismerni véli, megoldását pedig leginkább a kisebbségi politikusok és érdekképviseleti szervek feladatának tekinti. Egy esettől eltekintve soha nem nyilatkoztak helyi önkormányzatok képviselői, munkaügyi alkalmazottak vagy foglalkoztatási programokat működtető civil szervezetek munkatársai.
Befejezésül arról a műsorról szólunk, mely bizonyos értelemben az itt megidézett folyamat lezárásának, a három „romatémát” összefogó közös narratíva utolsó elemének tekinthető. Egy más értelmezésben azonban reménykeltő kezdet is, már ha lesz folytatása.
A Magyar Televízió közéleti show-műsorának, a Kedd 21-nek szerdai különkiadásában november 22-én a magyarországi cigányság „ügye” lett a központi témája.11
Rózsa Péter műsorvezető bevezetőjében – a műsorban megszokott – provokatív hangnemben tette fel a témákat megjelölő és a megközelítésüket kijelölő kérdéseket: mi a baj a cigányokkal, és mi a baj a nem cigányokkal? (Bár a megfogalmazás és a sorrend némileg kifogásolható, a válaszadókat szerencsére ez nem befolyásolta.) A megszólítottak bemutatása előtt hangsúlyozta: a magyar közéletben egyre nagyobb számban vannak jelen olyan roma és nem roma származású értelmiségiek, akik („a politikusokkal ellentétben”) mindennapi munkájukban igen sokat tesznek a hazai cigányság helyzetének javulásáért. A műsor célja tehát egyrészt deklaráltan annak a negatív sztereotípiának a cáfolata volt, hogy az a kevés számú cigány értelmiségi, akinek sikerül „kiemelkednie”, asszimilálódik, s igyekezvén letagadni származását, nem tesz semmit a különféle hátrányokat elszenvedőkért. Másrészt a magyar társadalmi élet azon területeire kívánta felhívni a figyelmet, ahol történnek – a többség részéről is – erőfeszítések a változások érdekében. A vitaindító kérdés pedig épp ezt célozta, bár ellentmondásos módon, hiszen a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban (csak) a roma értelmiség felelősségére kérdezett rá. A vita résztvevőinek névsora: Mohácsi Viktória, európai parlamenti képviselő, Makula György, a BRFK bűnmegelőzési osztályának főhadnagya, Danyi Sándor nagyvállalkozó, az Országos Roma Vállalkozási Központ vezetője, Kállai Kis Ernő Liszt- és Kossuth-díjas fuvolaművész, Berki Béla újságíró (a Magyar Televízió és az Ifjúsági és Családügyi Minisztérium közös programjának ösztöndíjasa), Orsós Éva szociológus, volt államtitkár, Kóczé Angéla szociológus, Ligeti György szociológus, a Kurt Lewin Alapítvány elnöke, Adriány Kincső, a Hungarian Business Leader Forum (egy foglalkoztatási programokat működtető civil szervezet) ügyvezető igazgatója és Kiss Tóth László, egy kis település, Galambok polgármestere (ahol sikeresen hajtották végre a cigánytelep felszámolását és az ahhoz kapcsoló komplex foglalkoztatási, szociális programot). A beszélgetés résztvevői által képviselt területek (oktatás, kultúra, foglalkoztatás, média stb.) mind kulcsfontosságúak egy olyan vitában, amelyben a magyarországi cigányság helyzetéről van szó. Zömében fiatal, társadalomtudományokban jártas romákat és előítéletmentesen gondolkodó, munkájukban, szemléletükben a tenni akarást és tudást képviselő nem romákat hívtak meg, s ez lehetőséget adott a konstruktív, tartalmas beszélgetésre. Az egymás (és a műsorvezető) megnyilvánulásait fesztelenül kiigazító, kiegészítő partnerek az időkorlátok ellenére kiválóan megvilágítottak számos lényegi kérdést, összefüggést. Nem térünk ki a beszélgetés minden mozzanatára, néhány tényezőt azonban mindenképp említenünk kell.
Az egyik a vitának a (számtalan probléma ellenére is) pozitív kicsengése, dinamikussága, ami egyértelműen a megszólalók hozzáállásából eredt. Abbéli igyekezetük, hogy a romákról ne csak negatív kontextusban beszéljenek, s hogy az őket sújtó hátrányokat az egyre szaporodó társadalmi problémák egyikének tüntessék fel, nem volt hiábavaló. Ezzel természetesen a gondok nem látszanak kevésbé súlyosnak és sürgetőnek, de kevésbé tűnnek kivételesnek és kulturális, etnikai különbségekre visszavezethetőnek. A negatív tematizáltságra is történt egy igen fontos utalás. A romákról kialakított képről szólva Ligeti György célzott a stúdióban elhelyezett monitorokon látható, illusztrációként szolgáló felvételekre. A televíziós híradásokból és számtalan dokumentumfilmből ismert sematikus képsorok és a műsorban szereplők szemlélete valóban ellentétben állt egymással. Rózsa Péter mentegetőzése („ezeket találtuk az archívumban”) egyszerre volt komikus és szomorú. Tényleg nehezen leltek volna „alkalmasabb” felvételekre: a cigány folklór ábrázolása mellett a mélyszegénység az, ami alapján a cigányságot a közvélemény azonosítani tudja. Ki „ismerte volna fel” az átlagos körülmények között megjelenített cigány családokat?
A műsor lényege azonban a diskurzusváltás sikeres megvalósítása volt: miközben szóba került az összes olyan szociológiai tényező, amely magyarázatul szolgál a társadalmi egyenlőtlenségek szívósságára, a hozzászólók éltek a „behelyettesítés” meggyőző módszerével: nem mulasztották el hozzátenni, hogy ezek a hátrányok a társadalom többségi tagjait is sújthatják, csak jóval kisebb mértékben. A befejező részben pedig elhangzottak azok a kulcsszavak, amelyek leginkább késztethetik a nézőket a problémák továbbgondolására. A területi és iskolai szegregáció, a diszkrimináció erősödése a problémák súlyosbodásához vezet, a megoldás pedig csak az együttélés keretében, az etnikai sajátosságok, a kulturális eltérések helytálló értelmezésével, az azonosságok és hasonlóságok felismer(tet)ésével képzelhető el.
A Szerda 21 adása valóban megfelelt a közszolgálatiság kritériumainak, s csak reménykedhetünk benne, hogy ez nem kizárólag a korábban elkövetett hibák „jóvátétele”, egy tiszavirág életű próbálkozás, hanem egy új koncepció első eleme volt a Magyar Televízióban. Számos ponton léphetnek tovább: a változtatások nem feltétlenül igényelnek anyagi erőfeszítéseket, inkább eltérő megközelítést, következetes koncepcióváltást, alaposabb felkészülést.
A magyar társadalom érettsége nagymértékben függ a közszolgálati médiumoktól. A demokrácia alapfogalmai, a helyes kérdésfeltevések, a releváns összefüggések, az alapvető társadalomtudományi ismeretek, a toleráns viselkedés, a sikeres konfliktuskezelés általuk válnak taníthatóvá. És elsajátíthatóvá.
Jegyzetek
* A posztkolonialista (a gyarmatosítással összefüggő viszonyrendszereket vizsgáló posztmodern) elméletek egyik vezető teoretikusa, Homi K. Bhabha elhíresült mondatát idéztük. A szerző Frantz Fanon egyik könyvéhez írt előszavában (Foreword to Frantz Fanon. In: Frantz Fanon: Black Skin, White Masks. London, Pluto Press, 1986) ezt tekinti a fehér emberek részéről legjellemzőbb kijelentésnek.
A tagadás tárgyának mellőzésével olyan meghatározhatatlan jelentésmező jön létre, amelynek legfőbb jellemzője maga a negáció: s ez többet elárul a beszélőről, mint arról, akiről beszél. A gyarmatosításnak az egyénekre és a társadalomra gyakorolt neurózisa tanulságos lehet ott is, ahol más történelmi folyamat során, de hasonló jellegű viszonyrendszerek jöttek létre.
1 MTV1 Nap-kelte, Kékfény, 2006. 10. 16. 06:32, műsorvezető: Orosz József
2 MTV1 Déli Hírek, 2006. 10. 16. 12:01, műsorvezető: Nagy J., Gulyás, Lőrincz
Délutáni Hírek, 2006. 10. 16. 17:00, műsorvezető: Nagy Judit
3 MTV1 Híradó-1, 2006. 10. 16. 19:00, műsorvezető: Pálffy István
4 MTV1 Hétfő Este, 2006. 10. 16. 22:04, műsorvezető: Baló György
5 MTV1 Nap-kelte, 2006. 10. 17. 06:20, műsorvezető: Bánó András
6 Különféle szélsőséges szervezetek, pártok (pl. a Jobbik) jelentkeztek a „cigánybűnözés megállításának” célkitűzésével, követelve a pozitív diszkrimináció megszüntetését, mely szerintük a „cigánybűnözést” erősíti. Erről lásd pl. Horváth Marianna: Bűnözők vagyunk mindannyian? Amaro Drom, 2007. február 18–20.)
7 TV2 Mokka, 2006. 10. 18. 07:05, műsorvezető: Jakupcsek Gabriella, Csiszár Jenő
8 ATV Friderikusz Most, 2006. 10. 25. 21:33, műsorvezető: Friderikusz Sándor
9 MTV1 Roma Magazin, 2006. 11. 26. 13:05, műsorvezető: Joka-Daróczi János
10 MTV1 Híradó, 2006. 11. 15. 19:00, műsorvezető: Pálffy István
11 MTV1 Kedd 21, 2006. 11. 22. 21:00, műsorvezető: Rózsa Péter
- Roma-dosszié [6]