Kapcsolódó vitacikkek:
Yehuda Bauer: Ebben áll a különbség [2]
Ian Hancock: A romák és a Holokauszt: átértékelés és áttekintés [3]
A holokauszt kutatói között jelenleg is vita zajlik arról, hogy a romákkal történtek beletartoznak-e a holokauszt fogalmába, vagy ez „csak egy” népirtás volt, hasonlóan több előző és utána következő történelmi gaztetthez. A holokauszt tényeinek relativizálói, tagadói, kisebbítői, revizionista megközelítői a zsidókkal történtek esetében is megkérdőjelezik, hogy a történelem sajátos, egyedi értelmezést kívánó eseményéről volna szó.
A kötet szerzői1 szerint a holokauszt egyedi sajátosságai folytán minőségileg kiemelkedik a többi, korábbi és későbbi népirtás közül. (Mert iparilag kivitelezett, bürokratikus módszerekkel, államilag szervezett, totális szándékú, faji ideológiai alapú, sok millió áldozatot követelő népirtás volt.) Tényei, egyedisége viszonyítási pontot jelentenek a történelemben.
Ugyanakkor a szerzők a roma holokauszt, a pharrajimos tényeit, történetét ugyanúgy a holokauszt részének tekintik, mint a zsidókkal történteket – a történelmileg releváns különbözőségek és variációk felmutatása mellett. E nézetekben a szerzőkkel olyan ismert kutatók osztoznak, mint Donald Kenrick, Grattan Puxon2, Ian Hancock3, Sir Angus Fraser4. A roma holokauszt elismerése érdekében emelt szót Simon Wiesenthal5 1985-ben, és későbbi nyilatkozatában Elie Wiesel is. A másik történészi irányzatot, amely a holokauszt fogalmát arra korlátozza, ami a zsidókkal történt, „exkluzivistának” nevezik. Legjelentősebb képviselőjének Yehuda Bauer6 történészt, a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet korábbi igazgatóját tartják. Magyarországi követőjének, Karsai László történésznek egyik vitairata is szerepel kötetünkben.
Az exkluzivisták tagadják, eltúlzottnak tartják a romák veszteségeinek nagyságrendjét, megkérdőjelezik a nácik „totális fajirtási célját” a romákkal kapcsolatban. Megkérdőjelezik, hogy a romák tömeges üldöztetése, pusztítása „felsőbbrendűségi, faji alapon” történt. Arra hajlanak, hogy a romák „kollektív bűnözőként” való kezelése „szokványos preventív intézkedésként” alapozta meg a nácik romákkal kapcsolatos „eljárását”. Ezzel az áldozatok „önhibájára” utalnak a tömeggyilkosságok ügyében.
A tények fényében ezek az állítások tarthatatlanok. A nürnbergi faji törvények és rendeletek a zsidókra és a cigányokra egyaránt „faji alapú állami ellenségképet” rajzoltak meg. A megsemmisítés iparszerű gyakorlata, bürokratikus állami szakfeladatként való megszervezése mindkét népcsoportot érintette. A roma veszteségek arányai (a népcsoport saját lélekszámához mérve) a náci területeken alig térnek el a zsidó veszteségekétől.
Persze pontos számadatokat a tudomány a mai napig nem tud mondani egyik esetben sem, hiszen a gyilkosoknak nem volt érdekük cselekedeteik pontos feljegyzése. Az arányok – a tömeggyilkosságok, az üldöztetés nagyságrendje – viszont világosan látható a kutatási adatokból. Ezek kisebbítése a holokauszttagadók tarthatatlan álláspontjához vinne el a romák esetében is. A cigányok önhibájának tételezésére pedig nem is érdemes szót vesztegetni.
A totális roma fajirtás tagadói Himmler 1942-es Auschwitz-parancsát hozzák fel érvként, amely kímélni látszik a szinti és lalleri csoportokat az elpusztítani szándékozott cigány „faji csoporton” belül. Az érv magában hordja az ellentétét, hiszen az elpusztítottak „faji” célból történő irtásának tényét erősíti meg azzal, hogy Himmler és a nácik fenntartották maguknak a jogot a „faji besorolásra” is a népirtás szervezésénél. Egyébként a „kivitelezésnél” ez a kivétel nem is érvényesült az adatok szerint. A Ritter-féle Fajhigiéniai Intézet szempontrendszerében a bűnözést „cigány faji sajátosságként” tartották számon. A faji alapú tömeggyilkosság preventív intézkedésként való ábrázolása több felháborító cinizmusnál – bűn.
Nyilvánvaló tehát, hogy a holokausztnak a zsidó és roma népcsoport egyaránt áldozata volt. A zsidók a „fő fronton”, a romák a „mellékfronton”. A kettő közötti különbségtétel csak teológiai alapon képzelhető el. A romák csak akkor nem volnának részesei a holokausztnak, ha azt az Isten égő áldozataként értelmeznénk, melynek „célja” Izrael állam létrehozásának elősegítése. De ez egy másik tudomány. Nincs köze a történelemtudományhoz.
Amikor a romák újkori európai – ezen belül magyarországi – történelmét, sorsát vizsgáljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Levy Strauss kulturantropológus tézisét, miszerint az európai humanizmus hagyománya a humanista értékrendszert, követelményrendszert jó ideig csak a keresztény, fehér bőrű, Európában lakó emberek, népek csoportjaira tartotta érvényesnek. Más, „idegen” népek, rassz- és vallási csoportok leigázása, rabszolgasorban tartása, kiirtása, kirablása, alacsonyrendűnek, kártékonynak minősítése, kultúrájuk megsemmisítése, tagjainak állatként való kezelése jó ideig összeférhetett az önmagukat és társaikat keresztény humanistáknak tartó csoportok, népek gondolkodásmódjával, erkölcsi értékeivel.
A „korlátozott humanizmusnak” ez a felfogása váltotta fel a XV. századtól a keresztény univerzalizmus, „az istenben való egység” gondolatát.
Ez a váltás az új földrészek felfedezése, meghódítása, az oszmán török hódítás veszélye és a vallásháborúk hatására következett be. A „korlátozott humanizmus” kiűzte az emberiség „testvéri mi”-fogalmából az alárendelésre, leigázásra, kiirtásra ítélt, „idegen” vallási, kulturális és rasszcsoportokat.
A „korlátozott humanizmus” elképzelései az idegen csoportokról – a „kultúrfölény” érzete, a „barbárság és istentelenség” elleni küzdelem, a leigázott népek „primitívsége”, „elmaradottsága”, „kulturálatlansága”, „fejlődésre való képtelensége”, kiskorúnak tételezése, „bűnözők hordájának”, „egzotikus, veszélyes vademberek csoportjának” való beállítása – igazolni látszottak a felsőbbrendűségi tudatot és azzal együtt a gyilkolást, rablást, elnyomást.
Ezt a korlátozó identitásképet és értékrendet a francia felvilágosodás, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” polgári eszméinek fokozatos térnyerése törte meg egy hosszú és lassú folyamat eredményeként. A modern polgári humanista gondolkodás új esélyt teremtett a keresztény univerzalizmus számára, elvi lehetőséget adott a toleráns, békés együttélésre, egyenrangú, partneri viszony építésére az addig idegennek tekintett népekkel, csoportokkal, hogy azok tagjai egyenrangúvá váljanak azokkal, akik a katonailag és gazdaságilag erősebb európai, észak-amerikai fehér, keresztény kultúrához, népekhez tartoznak.
Hogy milyen lassan nyert teret a modern polgári humanizmus eszmerendszere és gyakorlata, annak bemutatására elegendő arra utalnunk, hogy a rabszolgaság a XIX. század második feléig létezett (Amerikában a feketék és Romániában a cigányok esetében), a gyarmatbirodalmak pedig a XX. század közepéig fennmaradtak.
A modern polgári humanizmus eszméinek előretörése együtt járt az európai nemzetállamok kiépülésével, megerősödésével, a tőkés gazdaság térnyerésével, ellentmondásainak, érdekellentéteinek kiéleződésével, háborúival, valamint a feudális, paraszti közösségi hagyományok, értékrendek és hierarchiák szétesésével. Ezek a feszültségek szülték meg a modernitás, a polgári humanizmus hármas elvét – „szabadság, egyenlőség, testvériség” – egymással szembefordító ideológiákat, pl. a leninizmus ideológiáját vagy a modernitás egyes folyamatainak és a modern polgári humanizmusnak a tagadására épülő fasiszta ideológiákat.
Ezek egyike, a „népi” (völkisch) állam és nemzet abszolút elsődlegességét, új „felsőbbrendű népközösséget” zászlajára tűző náci ideológia, mely világuralmi céljai érdekében harcot hirdet a „faji uralomért”. A sarlatán embertanra hivatkozó egyik náci alaptétel szerint a felsőbbrendű germán (másutt japán, horvát, magyar, fehér stb.) faji közösség élethalálharcot vív az „életterére” törő vagy azt méltatlanul elfoglaló, illetve azon élősködő „alacsonyabb rendű”, idegen faji közösséggel, népközösségekkel. A náci identitáskonstrukció központi eleme a totális államba szervezett felsőbbrendű népközösség vezetői (Führer) kinyilatkoztatásokba foglalt érdeke volt, mely korporatív állam- és nemzetcélnak mindenki köteles alávetni magát, mindenféle erkölcsi, jogi, hitbéli „skrupulus” nélkül.
Ez a totális „faji-nemzeti-állami cél” határozta meg a termelést, a tőke minőségét (hogy ti. „jó” tőkéről van szó, vagy „rossz” tőkéről), a bérmunka feltételeit (pl. a szakszervezetek szétverését és a korporációkba kényszerítést), a kulturális javak igénybevételének lehetőségeit (pl. a könyvégetéseket, alkotók betiltását, internálását), a kommunikáció monopolizálását és militarizálását, az oktatást és a nevelést, de még a puszta élethez való jogot is (pl. elmebetegek szervezett irtása).
A vulgáris szociáldarwinista erőszakkultusz, az erre támaszkodó hamis kiválasztódási elv, „faji” felsőbbrendűségi tudat, a porosz militarizmusnak a feltétlen engedelmességre épülő hagyománya, a gazdasági válság nyomora és a vesztes háború utáni megalázottság együttesen tették lehetővé a modern polgári humanizmus időleges vereségét Németországban. Az elpuhultnak, dekadensnek, gyávának és gyengének hirdetett humanista demokráciákkal a náci felsőbbrendű, egy akarat által vezérelt „faji-nemzeti öncél” gátlástalan érvényesítését állították szembe, a „kiválasztódott, erősebb” jogát hirdetve.
Ehhez a náci identitáskonstrukcióhoz összetartó erőként ellenségképre volt szükség, amely kívülről a felsőbbrendű faji népközösség létére tör, uralmi céljai elérésében akadályozza, belülről pedig gyengíti, „eleszi előle a kenyeret”, „elszívja a vérét, életerejét, beszennyezi tisztaságát”. Olyan ellenségre volt szükség, mely etnikailag, rasszjegyek és vallási, kulturális hagyományok alapján valamelyest megkülönböztethető a környezetétől, tehát a fajelmélet fogalomkörében megragadható, bűnbakként kipécézhető, felmutatható.
Ezek voltak tehát annak a feltételei, hogy nagy tömegek elfogadják a „vagy ők, vagy mi” helyzet tételezését, a gátlástalan terrort, a modern polgári humanizmus és a demokrácia elveinek feladását. A nagy többség tudomásul vette és engedelmesen végrehajtotta vezére, vezérei jogba, erkölcsbe, vallásba, emberi érzésbe ütköző parancsait. Eltűrték, a terrortól megfélemlítve elviselték a szemük előtt zajló, iparilag szervezett népirtást, vagy egyenesen a részesei lettek. Sajnálatosan kevesen voltak azok, akik nyíltan vagy rejtetten ellenálltak, lázadtak, szolidaritást vállaltak a bűnbaknak kikiáltott áldozatokkal.
A náci faji ideológiarendszer visszatért a korlátozott humanizmus késő középkori elvéhez, amennyiben a felsőbbrendű faj uralmi hivatásaként és kizárólagos, kiharcolandó és megvédendő jussaként tekintett az „ember” minősítésre, vagyis tagadta a modern humanizmus univerzális létjogosultságát.
A nácik uralomra kerülésükkor először a tényleges, szervezett, illetve a potenciális politikai ellenállás intézményei, vezetői és aktivistái ellen léptek fel az államilag szervezett, militarizált terror eszközével. Betiltották a demokratikus és baloldali pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket, koncentrációs táborba hurcolták aktív tagjaikat. Betiltották vagy megszállták a „konkurens” médiumokat, kulturális intézményeket. Megfélemlítették az egyházakat. Kiépítették és „helyzetbe hozták” céljaik érdekében a központosított, államilag és katonailag szervezett terrorhatalmat. Korporatív látszat-érdekképviseletekkel helyettesítették a demokrácia intézményeit. Ellenőrizetlen hatalmú „belbiztonsági” és besúgóhálózatokat építettek ki.
Hatalmuk megszilárdítása után megkezdődött a náci „építés”, az ideológiai célok megvalósítása. A nürnbergi törvényekben és végrehajtási rendeleteiben megjelölték, másodrendű állampolgárrá minősítették kipécézett belső „faji ellenségeiket”: a zsidókat, cigányokat, feketéket. A német vér tisztaságáról szóló törvényben „fajgyalázásként” büntetni rendelték az árják és faji ellenségeik közötti nemi kapcsolatot. Éles határvonalat húztak az „uralomra termett faj” és a bűnbakok között. Az üldözöttekhez, később kiirtandókhoz csatlakoztak még a „felesleges forrásokat felzabáló, örökletes veszélyeket hordozó” elmebetegek, a „szaporodási célokat akadályozó” homoszexuálisok, a „népi érdekeket sértő, örökletesen rossz hajlamokat hordozó” bűnözők, valamint a politikai ellenfelek és a háborút hitelvként elutasító kisegyházak tagjai. Elindult a gazdaság és a hadsereg felkészítése a háborús revánsra és a náci világuralmi célok elérésére, a „jó német tőke”, a katonai, hivatalnoki és pártelit ambícióinak kielégítésére.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont a fenti „faji” csoportokat választották ki a nácik a bűnbak szerepére? A zsidók megbélyegzésének – melyben vallási okok s korszakonként változó társadalmi, gazdasági és kulturális motívumok fonódtak össze – közismerten hosszú előzménye volt. A nácik ennek az antiszemita hagyománynak az elemeire támaszkodva állították össze ideológiájukat, a „judeo-bolsevista-plutokrata világhatalomért szőtt összeesküvés” vádját és ellenségképét, mely minden zsidót – kollektíven és személyesen – felelőssé tett a germán faj és az emberiség bajaiért. A paranoid ellenségkép alapján felbujtott, gátlástalanná tett tömegeket korrumpálták, cinkossá tették a zsidóktól elrabolt vagyontárgyakkal és társadalmi, kulturális, tudományos, gazdasági pozíciókkal. Elfogadóvá tették őket az államilag kivitelezett, iparilag szervezett népirtás iránt.
A másik csoport, a feketék „faji” bűnbakká tétele egyrészről a korban még uralkodó szemléleten, a felsőbbrendű gyarmatosító gőgön, a színes bőrűek alacsonyabbrendűségének tételén alapult, ennyiben tehát a korlátozott humanizmus öröksége volt. Másrészről a színes bőrű németek a gyarmatokról bevándoroltak vagy a francia és angol gyarmatokról sorozott katonák gyermekei voltak, általában német anyáktól. Eleven, jól látható mementói voltak a háború elvesztésének, a megszállásnak. Puszta jelenlétük is sértette a „fajnemesítő” náci világszemléletet.
A harmadik, bűnbakká tett csoport a cigányság volt, amely több mint 500 éve élt Németországban. A XVI. századtól kezdve egész Nyugat-Európában azok közé a népcsoportok közé tartozott, melyek a korlátozott humanizmus szemléletében idegennek, leigázandónak, alsóbb rendűnek, kiirtandónak számítottak. A romák integrálódását az is akadályozta, hogy vándormesterségeik konkurenciát jelentettek a céhbeli iparosoknak, kereskedőknek. Az ismétlődő vallásháborúk gyanakvó légköre nem tette lehetővé vándorló ipargyakorlásukat, mert hitbéli ellenséget láttak bennük, mivel egyházközséghez nem tartoztak. A mohamedán oszmán török birodalmi fenyegetés keletről jött a kereszténység ellen, ugyanúgy, mint a cigányok, ezért veszélyes kémeknek vélték őket. Külsejük, szokásaik, nyelvük eltért az intoleráns, bizalmatlan környezetétől.
Az uralkodók nagy számban hoztak ellenük kitiltó, irtó, büntető rendelkezéseket. Németországban még a XVIII. század közepén is folytak szervezett embervadászatok cigány csoportok megölésére. A központi hatalom véres törekvései ugyanakkor mégsem hozták meg a „várt eredményt”, a cigányok kiirtását. A romák életrevalóságát igazolja, hogy az üldözések ellenére is piacot találtak szaktudásuknak, olcsó áruiknak, munkájuknak. Az eldugottabb területeken, perifériákon sikerült árucserével hasznossá tenni magukat, létfeltételeiket biztosítani, szövetségesekre, segítőkre találni, kitérni a központi hatalom üldözése elől. Így, a huzamos együttélés során alakulhattak ki a cigány nyelv új nyelvjárásai, a spanyollal kevert kalo, a franciával kevert manush és a némettel kevert szinti.
A modern polgári humanizmus időszaka nem hozta meg a cigányság emancipációját, felemelkedését. Mivel addigra korábbi kézműves mesterségeiket az ipari fejlődés jórészt elértéktelenítette, közösségeik jelentős része szétesett, tagjai proletarizálódtak, bérmunkássá váltak, vagy asszimilálódottan polgárosultak. Maradék közösségeik továbbra is folyamatos, egyre alaposabb, hatékonyabb rendőri üldöztetés közepette a társadalom perifériájára szorulva, kiszolgáltatott nincstelenként tengették életüket. A szerény polgárosodásra csak szerencsés, szűk csoportoknak volt esélyük: cirkuszosoknak, szőnyegkereskedőknek, zenészeknek.
Az üldöztetés, előítéletek, valamint a romantika művészeti ábrázolása az „egzotikus, veszélyes vadember” képét terjesztette el a cigányokról. Ehhez járult a XIX. század végén Lombroso tanításainak terjedése a bűnözési hajlam öröklődéséről, amely összekapcsolódott a kor „fajelméleti” tévtanaival. A bajor belügyminisztérium megbízásából végzett munkájában (Zigeunerbuch, 1905) Dillmann a cigányokat mint örökletes (megváltozhatatlan) bűnöző csoportot tipizálta. A rendőrség 1898-tól „faji alapon” vezetett kartotékrendszert a cigányokról mint veszélyes bűnözőkről, cigányigazolványokat vezetett be, folyamatosan zaklatta a romákat. A nácik ezt a „hagyományt” folytatva a cigányokat „fajnemesítő” céljaik alapján, „a német vér tisztaságának védelmében” üldözték, sterilizálták, internálták, gyilkolták, megcélozva államilag szervezett, iparszerű és teljes kiirtásukat.
A nácik szemében a fő ellenség a „judeo-bolsevista-plutokrata világösszeesküvés” volt, amely szemben állt faji, nemzeti elhivatottságukkal. A romák ebben a harcban „mellékfrontot” jelentettek, kiirtásukat „másodlagos célként” tűzték maguk elé. De attól még ez is ugyanazon faji ideológián alapult, ugyanúgy államilag szervezetten folyt, és arányaiban hasonló veszteséget jelentett a romák esetében, mint a zsidókéban. A különbség leginkább a két népirtás utóéletében van. A romák – szemben a zsidókkal – a nácik bukásával nem váltak „győztesekké”. Veszteségeiket, üldöztetésük tényeit nem tudták közüggyé, a közbeszéd részévé tenni. Ügyükben nem merült fel az igazságtétel, a kárpótlás gondolata hosszú évtizedekig. Sokáig nem voltak politikai vagy egyházi érdekképviseleteik, szervezeteik, értelmiségi rétegük, szövetségeseik, akik e feladatokat ellátták volna: számba vették volna a közösség veszteségeit, eljártak volna az ügyükben politikai, jogi, kommunikációs, tudományos vagy gazdasági, közigazgatási, szociális területeken.
A romák kollektív identitásépítése, ezen belül történelmi tudatának megformálása jóval később kezdődött, és lényegileg napjainkban is folyik. Ennek része az a folyamat is, melynek során a vészkorszak története, emléke is egyéni vagy szűk családi, nemzetségi csoporttudatból kollektív roma emlékezetté válik. A romák mostanra jogot formálnak a társadalmi önreprezentáció lehetőségére, saját történelmi folyamataik interpretálásának lehetőségére.
Kelet-Európában (a romák szempontjából ide tartozott Magyarország is a XVI. századtól) a nyugatitól lényegesen eltérően alakult a romák történelmi sorsa. Itt jó ideig nem uralkodott el a „korlátozott humanizmus” gyarmatosító gyakorlata. Itt, a történelem és a gazdasági fejlődés fő áramától távol, a török birodalom közelsége és a permanens háborús helyzet miatt évszázadokig szükséglet mutatkozott a romák vándorló iparos és szolgáltató tevékenységeire. Tudásuk, szolgáltatásaik integrálódtak az országok gazdasági és hadiipari rendszerébe. A romákat az uralkodók gyakran védelemben, néhol autonóm kiváltságokban részesítették, és rendszeresen, szervezetten adóztatták. A XVIII. század közepétől, a törökök visszaszorulása utáni konszolidációval a romák helyzete megváltozott. Romániában a korábbi patriarchális cigányrabszolgaságból (ahol a rabszolga az országban szabadon vándorolva végezte iparos munkáját, téli szállásra tulajdonosa birtokára mehetett, s a haszon egy részével urának tartozott) tényleges rabszolgaság lett. A mesterségeiket szabadon vándorolva gyakorló csoportokat erőszakkal, veréssel, csonkítással mezőgazdasági árutermelésre kényszerítették. A XIX. század közepén, a rabszolga-felszabadítás után, föld és munkaeszköz híján jórészt földönfutó, kiszolgáltatott mezőgazdasági bérmunkás-tartaléksereg vált belőlük.
A XX. század közepén a nácik által meg nem szállt, csatlós közép-kelet-európai területek közül Horvátországban folyt a legerőteljesebb cigány népirtás, illetve Romániából internáltak tízezrével romákat Transzisztriába, ahol az éhhalál várt rájuk.
Magyarországon az osztrák császárok a XVIII. században a cigányokat kényszerrel letelepítették a falvakba, ahol már nem volt szabad jobbágytelek. Megtiltották helyváltoztatásukat, így vándoriparukat nem gyakorolhatták. Kiszolgáltatták őket a földesurak és a falusi bírák, csendőrök kénye-kedvének. Betiltották a romák nyelvének, viseletének használatát, gyermekeiket erőszakkal elvették, parasztcsaládokhoz adták ki nevelésre. A XIX. századtól a romák döntő része a falu olcsó munkaerő-tartalékát biztosította. A romák családjai szimbiózist alakítottak ki parasztcsaládokkal, melyben a romák áron alul, természetben kapott juttatás fejében kisegítették a parasztgazdaságot, arattak, csépeltek, kapáltak, szántottak, ellátták a ház körüli nehezebb-piszkosabb munkákat, télen és tavasszal pedig, mikor elfogyott az élelem, a tüzelő, a parasztcsalád jótékonyan kisegítette a megszorult roma családot. A romák ingyenes kötelezettsége volt az utak, közterületek karbantartása, javítása, tisztítása. Emellett alkalmi vagy mezőgazdasági idénymunkásként is dolgoztak nagygazdaságokban, erdészetekben.
A csendőrség folyamatosan üldözte, terrorizálta a megmaradt, illetve újonnan beáramló vándorló csoportokat. Ugyanakkor a letelepülteket is megbízhatatlanként kezelték, és rendszeres megfélemlítő, zaklató gyakorlatot alakítottak ki ellenük. A polgári fejlődés a romák döntő többségét nem emelte be a jogállam sáncai közé, elmaradt az emancipáció. A romák falusi vagy erdei gettótelepeken éltek, kiszolgáltatva a mindenkori hatóság önkényének. Polgárosodni, emancipálódni csak vékony rétegeknek: városi muzsikusoknak, iparosoknak nyílt lehetőségük.
Magyarországon a romák többsége falusi agrárproletárként élt a XX. század negyvenes éveiben. Környezetük, a parasztság és a földbirtokos osztály nem irigykedett „gazdagságukra”, kizsákmányolta munkaerejüket minimális térítés ellenében. A lakosságban mélyen gyökerező előítéletek éltek a nyomortelepeken lakó romák „alsóbbrendűségéről”, „lustaságáról, „tisztátalanságáról”, „betegségterjesztéséről”, „igénytelenségéről”, „primitívségéről”, „tolvajságáról”, „egzotikus vadember” voltáról.
Ez a szemlélet elfogadtatta a környezettel a romák permanens hatósági zaklatását, megalázását, jogfosztását.
A Nyugatról jövő „korszellem”: a náci fajüldözés a romákkal szemben először csak kisebb, de befolyásos rétegekben éreztette hatását Magyarországon. A járványoknak kitett, illetve a fajkutatást eltanuló orvosoknál, a hivatalnoki kar egy részében, a csendőrségben és a szélsőjobboldali, nácibarát pártok hívei között.
Az ország háborús erőfeszítéseinek fokozódásával a romák közül sokakat vittek a frontra ágyútölteléknek katonaként, illetve hurcoltak családostul katonailag szervezett kényszermunkára, állami gazdaságokba és nagybirtokokra, a hiányzó munkaerő pótlására. Sokan kerültek internáló táborokba megbízhatatlanként.
A Magyarországhoz csatolt kárpátaljai és délvidéki területekről 1940–41-ben több tízezer zsidót és cigányt tettek át náci katonai igazgatás alatt álló területekre Ukrajnába és Szerbiába, ahol „hontalanokként” kivégezték vagy koncentrációs táborokba hurcolták őket.
Magyarország náci megszállása, 1944. március 19-e után gyors ütemben megindult a hazai zsidók jogfosztása, kirablása, gettóba zárása, majd deportálása Auschwitzba a magyar hatóságok és a Gestapo együttműködésével.
Mivel a romák az emancipáció elmaradása folytán nem voltak irigyelt, gazdagnak tartott versenytársak, nem volt szükség jogfosztó, az emancipációt „visszacsináló” törvények, rendeletek meghozatalára, hiszen döntő többségük addig is jogfosztott volt. A legtöbb roma amúgy is szegény lévén nem volt értelme államilag szervezett kirablásuknak. Addig is gettószerű, elkülönített telepeken éltek, így nem volt sok értelme jelképes gettóba szorításuknak. A romák magyarországi szervezett, tömeges irtása a megszálló nácik számára még egy kicsit „ráért” a „fő feladatok”: a háborús erőfeszítések, az ország ellenőrzés alá vonásának megszervezése és a zsidók irtása mellett. A romák elleni intézkedéseket Horthy hatóságai végezték jó darabig. A háborús erőfeszítések érdekében Kelet-Magyarországon gyűjtőtáborokba zárták számos falu roma népességét, majd onnan katonai lágerekbe hurcolták a férfiakat a Kárpátok hágóinál létesített Árpád-erődvonal építésére. A nőket és az idősebbeket mezőgazdasági kényszermunkára hajtották. Ugyancsak katonai építkezésekre vitték a dunántúli gyűjtőtáborokba hurcolt roma férfiakat.
Külön cigány munkaszolgálatos századokat állítottak föl, amelyek magyar keretlegények felügyelete alatt végeztek aknaszedési, erődépítési munkákat ellenséges tűzben, nagy veszteségekkel. A tábori csendőrök követték el az első hazai roma tömeggyilkosságokat.
A Horthyék 1944. októberi sikertelen kiugrási kísérletét követő puccsal a nácikat feltétel nélkül kiszolgáló Szálasi került hatalomra. Ezután szinte azonnal megindultak a cigányrazziák, megkezdődtek az előkészületek a romák elhurcolására a Német Birodalom koncentrációs táboraiba, és több helyütt voltak helyi tömeggyilkosságok is. A cigány népirtás, elhurcolás szervezeti központja a komáromi Csillagerőd volt, amelyet a nyilas hatóságok és a Gestapo közösen irányítottak. Innen indították szombatonként a vonatokat Dachau, Mauthausen, Natzveiler, Ravensbrück, Bergen-Belsen és Buchenwald felé.
Magyarországon a náci birodalom területéhez képest több évvel később vált gyakorlattá a romákat sújtó, államilag szervezett, széles körű fajüldöző népirtás, melynek hatékonysága is kisebb volt. Ennek okait az orosz csapatok közeledtében, a későbbi megtorlástól való félelemben, a nyilas állami intézmények szervezetlenségében, a hatóságok egyes helyi képviselőinek tétovázásában, esetenként tudatos szabotálásában kereshetjük. Sok helyen a patriarchális együttműködés több évszázados hagyománya sem engedte ellenséggé tenni a cigányokat. De nem feledkezhetünk el a falusi lakosság gazdasági ellenérdekeltségéről sem. A patriarchális paraszt-cigány viszony fenntartásában érdekelt volt a magyar falu, hiszen az olcsó cigány munkaerőre szükségük volt. Ezzel együtt is a korabeli roma lakosság kb. egyharmadát érintette a közvetlen üldöztetés.
A fasizmus bukása után – hasonlóan más országokhoz – Magyarországon sem tudatosult a közvéleményben a romákat ért szörnyű bűntett. Üldöztetésük szinte szünet nélkül folytatódott. 1947-ben, még a második köztársaság idején, a korábbi szabályozó rendeleteket formailag is visszaállították hatályukba, szemben a párizsi békeszerződés előírásaival. A romák kimaradtak a földosztásból, a társadalmi igazságtétel lehetőségéből.
A hatósági terror és üldözés, a totális ellenőrzésre való törekvés, a mindennapos diszkrimináció, megalázás folyamatossá vált hagyománya, a jogállam sáncai közül való kitaszítottság tényei további évtizedekig, különböző intenzitással és hatásfokkal, de meghatározták a magyarországi romák sorsát. Nem következhetett be a felszabadulás igazi katarzisa, a múlt lezárása, a szembenézés, a megkövetés, a megbocsátás, a tanulságok közös levonása.
Jegyzetek
1 Ez a tanulmány a Pharrajimos I–II. A romák sorsa a nácizmus idején című könyv (szerk. Bársony János és Daróczi Ágnes, L’Harmattan Kiadó, 2005, 214 o.) idén tavasszal New Yorkban megjelenő, angol nyelvű kiadásának előszava.
2 Donald Kenrick – Grattan Puxon: The Destiny of Europe’s Gypsies. London, Sussex University Press, 1972; Gypsies: Under the Swastika. University of Hertfordshire Press, UK, 1985.
3 Ian Hancock: The Pariah Syndrome: An Account of Gypsy Slavery and Persecution. Karoma Publishers, 1987.
4 Sir Angus Fraser: The Gypsies. Oxford, Blackvell, 1995.
5 Simon Wiesenthal: The Tragedy of the Gypsies. Bulletin of Information (Vienna), 26.
6 Yehuda Bauer: Whose Holocaust? Midstream, Vol. 26, No. 9 (November 19th); Yehuda Bauer: The Holocaust in Historical Perspective. Seattle, University of Washington Press, 1978.
EBBEN ÁLL A KÜLÖNBSÉG
A cigányság genocídiuma a náci Németországban nem csupán történelmi kérdés. Korunk problémája is, mivel tömeggyilkosok napjainkban is szerephez jutnak – 1994-ben Ruandában, a szudáni Darfurban pedig épp mostanság. Azon jelenlegi ENSZ-határozathoz kapcsolódóan, mely a holokausztot jelöli meg olyan meghatározó népirtásként, melyből tanulnunk s melyre emlékeznünk kell, újabban gyakran szögezik nekem a provokatív kérdést, hogy mi is a különbség a holokauszt és a cigányok lemészárlása között? Íme a válaszom.
Becslések szerint Európának Németország megszállta részében mintegy egymillió cigány élt, ebből 44 ezer (vagyis öt százalék) Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában. A fennmaradó 95 százalék túlnyomórészt a Balkánon, Lengyelországban és a Szovjetunióban, míg Nyugat-Európában csak kisebb csoportok. A nácik számára a cigányság marginális kényelmetlenséget jelentett, mivel nem tudták, hogyan kezeljék őket, lévén Európában a cigányok az egyedüli valódi árják, hiszen elődeik Északnyugat-Indiából származtak.
Németországban a cigányságot üldözték, diszkriminálták, különféle bűncselekményekkel és törvénysértésekkel vádolták. S minthogy vándorló életformájukat bizonyos mértékig a XX. században is megőrizték, a helyi hatóságok bármi áron igyekeztek megszabadulni tőlük. Himmler rettegett attól, hogy a német vérbe cigány keveredjék. A nácik kialakította elmélet szerint a németséggel keveredett cigányok – s ők alkották a többséget – veszélyt jelentenek a német vérre, a „tisztavérű” cigányok viszont az árja fajhoz tartoznak, s nem kell bántani őket.
Egy 1942. december 6-án Bormannhoz írott levelében Himmler úgy összegezte a kérdést, hogy míg a „kevert vérű cigányokat” meg kell semmisíteni – sterilizálni kell, vagy meg kell gyilkolni –, addig a tisztavérű cigányoknak meg lehet engedni, hogy Németország területén kívül tovább nomadizáljanak. A „fajtiszta” cigányok megmenekültek (a háború végén Németországban mintegy 14 ezer cigány élt), a „kevert vérűeket” viszont legyilkolták – ez épp az ellenkezője a zsidó népesség esetének, amelyből a kevert fajúak kaptak lehetőséget a túlélésre, a „fajtisztákat” pedig halálra ítélték megszületésük bűntette vádjával. A cigányság fennmaradó 95 százalékával szemben 1942 végéig nem alakult ki egységes politika. A Szovjetunióban a Wehrmacht egyes egységei leöldösték a cigányokat, mások figyelembe se vették őket.
1942. április 2-án (Hitler születésnapján) Himmler előbb a Führerrel, majd az SD főnökével (e szervezethez tartozott a Gestapo is), Heydrichhel találkozott. A találkozó után ezt jegyezte be naplójába: „A cigányokat nem likvidálták.” 1942. augusztus 13-án a megszállt Lengyelország egyik rendőrfőnöke kiadott egy utasítást, mely szerint a vándorcigányokkal úgy kell bánni, mint a zsidókkal (vagyis meg kell gyilkolni őket), a letelepedetteket viszont ugyanúgy kell kezelni, mint a helyi lakosságot. 1942 nyarától fogva a németek különbséget tettek a vándorló és a letelepedett cigányok között, bár ebben nem voltak mindig következetesek. Magyarországon 1945 tavaszáig nem üldözték a cigányokat, Romániában viszont, ahol több százezren éltek, 26-28 ezer cigányt a zsidókkal együtt deportáltak Erdélybe; közülük 6-8 ezer elpusztult.
Mindebből látható, hogy nem létezett a cigányság teljes megsemmisítését célzó náci politika. A cigányok nem voltak zsidók, akik közül mindenkit le kellett gyilkolni. S ebben rejlik az alapvető, meghatározó különbség. Megállapíthatjuk, hogy Hitler csupán kétszer említette a cigányságot. Egy vacsora közbeni beszélgetésben kijelentette, hogy a magyarok valójában cigányok, máskor pedig azt mondta, hogy el kell őket távolítani a német hadsereg soraiból. A cigánykérdés egészében véve lényegtelen volt, a zsidók ügye viszont a náci ideológia központi kérdése. Nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a náci antiszemitizmus nem csupán a közel hatmillió zsidó haláláért felelős jelentős mértékben, de azon 29 millió nem zsidó haláláért is, akik a nácizmus terjeszkedése következtében pusztultak el.
Kétségtelen, hogy a cigányok – közülük is elsősorban a vándorcigányok – lemészárlása az 1948-as, a genocídiumról szóló egyezmény meghatározása szerinti népirtás volt. Különféle becslések szerint 90 000-150 000 cigányt gyilkoltak meg. A zsidósággal ellentétben a cigányság sohasem jutott jelentős kárpótláshoz, számos európai országban üldözik, bélpoklosként kezelik őket. Ám nem a holokauszt áldozatai voltak, hanem egy más indítékból elkövetett és eltérő következményekkel járó, más nép elleni népirtás áldozatai. Tragédiájukról azonban meg kell emlékeznünk, s azonosulhatunk sorsukkal, mert ugyanolyan emberi lények, mint mi magunk, s mint azok a fekete földművesek Szudánban, akiket a fanatikus iszlám rezsim megkísérel tömegesen lemészárolni. Míg föntebb a különbségről beszéltem, itt a közös emberi sorsot említem meg.
Megjelent a Haaretz 2005. november 29-i számában.
Fordította: T. Zselensky Péter
A ROMÁK ÉS A HOLOKAUSZT: ÁTÉRTÉKELÉS ÉS ÁTTEKINTÉS
„A cigányok halálra ítélésének indokai ugyanazok,
mint amelyek elrendelték a zsidók legyilkolását,
s az egyik esetben alkalmazott módszerek azonosak a másikban alkalmazottakkal.”
Miriam Novitch: Ghetto Fighters’ House
Ezt azonban a holokausztról írott korábbi művek részint egyáltalán nem ismerték el, részint nem akarták megérteni, hogy a népünknek tulajdonított „bűnözői hajlamot” a nácik egy genetikusan öröklött, gyógyíthatatlan betegségnek tekintették, így az ideológiai szempontból rasszista volt. Szerzőik ehelyett pusztán az ebből következő „antiszociális” címkére összpontosítottak, s nem vettek tudomást a náci fajkutatók megállapította genetikai összefüggésről. 1950-ben Württemberg tartomány belügyminisztériuma rendeletben figyelmeztette a háborús bűnök kárpótlási ügyeivel foglalkozó bírákat, tartsák szem előtt, hogy „a cigányokat a nemzeti szocialista rezsim idején nem faji alapon, hanem bűnöző és antiszociális viselkedésük miatt üldözték”, s ezt fogadta el huszonegy évvel később a bonni egyezmény is, amikor úgy ítélte meg, hogy nem jár nekik kárpótlás, kijelentvén, hogy a náci korszakban történt üldöztetésük okai egyedül biztonságiak voltak. S nem akadt senki, aki fölszólalt volna ezen állásfoglalás ellen, melynek következményei ezután gyötörték a túlélőket s a leszármazottakat.
Az utóbbi két-három évtizedben óriási mértékben megnőtt a holokauszttal foglalkozó tevékenységek száma: múzeumok és emlékhelyek alakultak, az iskolák számára oktatási programot dolgoztak ki. Ezzel kéz a kézben tört ki az igencsak harsány vita arról, hogy miként is definiálandó a holokauszt, s hogy ki, illetőleg ki nem tartozik annak áldozatai közé. A Rágalmazás Elleni Liga weblapja úgy határozza meg a holokausztot, mint „több mint hatmillió zsidó szisztematikus üldözését és megsemmisítését, melyet 1933–1945 között a náci Németország és a kollaboráns kormányok központilag gyakoroltak”. A Holokauszt és az Egyházak Kutatói 33. Éves Konferenciájának programja úgy definiálja, mint „náci kísérletet az európai zsidóság megsemmisítésére”, s lapjain említést sem tesz a romákról. 1987 februárjában az amerikai Holokauszt Emlékmúzeum Egyéb áldozatok címmel szervezett konferenciát, mely foglalkozott ugyan a romákkal, ám sem szervezésében nem vettek részt, sem előadói között nem voltak romák; pillanatnyilag (2003 nyarán) a Holokauszt Tanácsban senki nem képviseli a romákat. Egy 2002 decemberében a tel-avivi egyetemen szervezett, Romák, egy európai kisebbség: történelmi, társadalmi és kulturális perspektívák címet viselő nemzetközi konferencia szervezői és előadói közt éppígy nem volt egyetlen roma sem. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy a zsidók részvétele nélkül rendezzenek konferenciát a zsidók sorsáról a holokauszt idején. Velünk sem szabadna másként viselkedni.
Ha a holokauszt bármire is megtaníthat bennünket, az az emberi lényekkel való, más emberi lények általi bánásmódra vonatkozik, illetőleg arra a bűnös érzéketlenségre, mellyel másokat másságuk okán gyűlölnek. Ennek napjainkhoz kapcsolódó jelentősége világosan kiolvasható a The Economist egyik friss szerkesztőségi cikkéből, mely azt állítja, hogy az európai romák jelentik „minden társadalmi-gazdasági mutató legalsó szintjét: a legszegényebbek, a leggyakrabban munkanélküliek, a legképzetlenebbek, a legrövidebb élettartamúak, a leginkább segélyfüggők, a leggyakrabban börtönbe kerülők és a legszegregáltabbak”. Akik megpróbálnak távolságot teremteni a romák és a holokauszt között, azok erre több energiát fordítottak, mint a holokausztnak a romák jelenlegi helyzetére gyakorolt hatás vizsgálatára.
Európa roma népességének legnagyobb tragédiája azonban – mely még öt és fél évszázados romániai rabszolgaságuknál is nagyobb – a gyökeres kiirtásukra tett kísérlet volt, mely a „cigánymentes” országra vonatkozó náci terv részét alkotta. Jóllehet nem ez volt az első, a romák megsemmisítését célzó állami rendelkezés (VI. Károly német császár már 1721-ben kibocsátott egy ilyen rendeletet), de messze ez volt a legelsöprőbb erejű, mely végső soron elpusztította a nácik megszállta Európa roma lakosságának csaknem a felét. A zsidók mellett a romák voltak az egyedüli olyan népcsoport, melyet a végső megoldás direktíváinak megfelelően faji/etnikai alapon kellett megsemmisíteni.
Amikor a nácik 1933-ban hatalomra jutottak, a cigányellenes német törvények már évszázadok óta hatályban voltak. A cigányság üldözése szinte azonnal elkezdődött, mihelyt megérkeztek a német nyelvű országokba, mivel idegen kívülállókként megsértették a Hanza-törvényeket, melyek büntetendő cselekménynek tekintették, ha valakinek nem volt állandó lakhelye vagy munkája, s ha nem szerepelt az adószedők jegyzékében. Vádolták őket azzal is, hogy a muszlimok kémei, akikkel csak kevés német találkozott ugyan, ám akikről sok rémületes történetet hallottak. Egy roma meggyilkolása nem ütközött törvénybe, s időnként „cigányvadászatokat” rendeztek, melyeken a romákat úgy kutatták föl s úgy ölték meg, mint a vadállatokat. Erdőket gyújtottak föl, hogy kiűzzenek azokból minden romát, aki talán megbújt bennük.
A XIX. századra a német és egyéb európai tudósok úgy írtak a zsidókról és a romákról, mint alsóbbrendű lényekről és „az emberi faj söpredékéről”, 1871-ben még Darwin is elkülönítette más, „letelepedett” népektől a mi két nemzetségünket, mondván: azok nem bírnak „kifejlett kultúrával”. Mindez egyértelműen rasszista hozzáállássá kristályosodott Dohm, Hundt-Radowsky, Knox, Tetzner, Gobineau, Ploetz, Schallmeyer és mások írásaiban. 1880-ra Bismarck kancellár megerősített néhány olyan diszkriminatív törvényt, melyek kimondták, hogy amennyiben kézre kerülnek, a romákkal „különleges szigorral” kell bánni.
1890-ben vagy a körül tanácskozást tartottak Svábföldön „A cigány söpredékről” (Das Zigeunergeschmeiß), amelyen teljhatalommal ruházták föl a katonaságot a romák kiűzésére. 1899-ben az angol Houston Chamberlain, a zeneszerző Richard Wagner veje The Foundations of the Nineteenth Century címmel írt könyvet, melyben egy „újonnan kialakuló… és… különösen dicsérendő árja faj” megteremtése mellett érvelt. Ezt használták föl a német faji felsőbbrendűség eszméi terjesztésének, illetve az „alsóbbrendű” népesség tagjaival szembeni elnyomó intézkedéseknek az igazolására. Münchenben ugyanebben az évben hozták létre Alfred Dillmann irányításával a „Cigányinformációs Irodát”, amelyik belefogott a német földön élő összes roma nyilvántartásba vételébe. Ennek eredményeit adta közre Dillmann 1905-ben a Zigeuner-Buch című könyvben, mely megalapozta azt, ami népünkkel harmincöt évvel később, a holokauszt idején történt.
A csaknem 350 oldal terjedelmű Zigeuner-Buch három részre oszlik: az első egy bevezetés, mely a cigányságot „pestisnek” és „fenyegetésnek” nevezi, amitől a németségnek „könyörtelen büntetésekkel” kell megvédelmeznie magát, s amely figyelmeztet a roma és a német génállomány keveredésének veszélyeire. A második rész az összes ismert roma jegyzéke, mely – ha vannak – közli a részletes családfákat és bűnügyi jegyzőkönyveket, a harmadik pedig egy fényképgyűjtemény ugyanezekről az emberekről. Dillmann „fajkeveredésre” vonatkozó elgondolásai később a náci Németország nürnbergi törvényeinek középponti elemévé lettek.
Az 1920-as években Németországban jelentősen fokozódott a romák törvényi elnyomása, annak ellenére, hogy a weimari köztársaság törvényei alapján annak minden állampolgára egyenlő jogokkal bírt. 1920-ban megtiltották nekik, hogy belépjenek a parkokba és közfürdőkbe; 1925-ben konferenciát tartottak „A cigánykérdésről”, s ez olyan törvények meghozatalához vezetett, melyek „közbiztonsági okokból” elrendelték a munkanélküli romák munkatáborokba szállítását s az összes roma rendőrség általi listába vételét. 1927 után mindenkinek, még a roma gyermekeknek is azonosító kártyát kellett viselnie, melyen szerepelt ujjlenyomata és fényképe is.
1935 szeptemberében a romák alanyaivá lettek azon, a „német vér és becsület megóvásáról” szóló nürnbergi törvénynek, mely megtiltotta a németek és a nem árják, különösképpen zsidók, romák és afrikai származásúak összeházasodását. 1937-ben a Nemzeti állampolgársági törvény másodrendű állampolgárrá minősítette vissza a romákat és a zsidókat, megfosztva őket polgári jogaiktól. Ugyancsak 1937-ben Heinrich Himmler Harc a cigány pestis ellen címmel adott ki rendeletet, mely megismételte, hogy a kevert vérű romák szinte bizonyosan bűnöző életformát folytatnak, s úgy rendelkezett, hogy a területi rendőri szerveknek minden romákkal kapcsolatos információt el kell küldeniük a Birodalom Központi Hivatalába.
Az a technika, hogy egy népcsoportot férgeknek vagy fertőzésnek neveznek, ahelyett hogy elfogadnák az emberiség családjához tartozóként, arra használatos, hogy megfosszuk azt emberi mivoltától, és eltávolítsuk a társadalomtól. A Harmadik Birodalom a zsidókra és a romákra folyamatosan alkalmazta az ilyen kifejezéseket annak érdekében, hogy a lakosság többi része érzéketlenné váljon a velük szemben alkalmazott rendkívül durva bánásmódra; végül is a férgeket vagy a fertőzést ki kell irtani. 1938. június 13. és 18. között „cigánytakarító hetet” (Zigeuneraufräumungswoche, más dokumentumokban Aktion Arbeitschau Reich vagy Bettlerwoche) rendeztek szerte Németországban, amely a vég kezdetét jelezte, éppúgy, mint a Kristallnacht a zsidó nép esetében. Mindkét népcsoportnál világos volt az üzenet a közemberek felé: ha zsidókat és romákat bántalmaznak, nem kell tartaniuk a büntetéstől, hiszen a német társadalom megvédelmezésére szánt intézmény – a rendőrség – maga is így tesz.
Ugyancsak 1938-ban, egy március 24-i keltezésű dokumentumban jelent meg nyomtatásban az első, párt által kibocsátott irányelv „a cigánykérdés végső megoldásáról” (die entgültige Lösung der Zigeunerfrage), melyet ugyanez év december 8-án Himmler egyik rendelete megismételt, s melyet az NS Rechtsspiegel hozott nyilvánosságra a következő év február 21-én. Mint az Auschwitz Memorial Bookban olvashatjuk: „A végső megoldás, ahogy ezt Himmler megfogalmazta az 1938. december 8-án kiadott rendeletben »a cigánykérdés megoldásának alapvető rendelkezéseiről, melyeket a faji jelleg követel meg«, azt jelentette, hogy megkezdődtek az előkészületek a szintik és romák teljes megsemmisítésére.” Himmler ugyancsak 1938-ban adta ki azon, a biológiai és faji értékelésre vonatkozó követelményrendszerét, amely meghatározta, hogy minden roma családi hátterét három nemzedékre visszamenően kell vizsgálni. A romák nácik eltervezte kiirtásának faji indítékát tisztán jelzi az a tény, hogy még a cigánykinézetű emberek is célpontjai voltak, hogy még lehetőség se nyíljon arra, hogy a német lakosságét roma vér szennyezze. Kenrick így ír:
„Általánosságban nézve, az olyan emberre, akinek egyik nagyszülője volt zsidó, nem voltak érvényesek a nácik zsidóellenes törvényei, eközben egynyolcadnyi »cigány vér« már elegendő volt ahhoz, hogy ne vegyék tekintetbe akár a hétnyolcad német vért – ennyire veszélyesnek tartották a cigányságot.”
Ez kétszer olyan szigorú volt, mint a zsidóságra vonatkozó kritériumok; ha a romákra is azt alkalmazták volna, közülük közel 20 000 megmenekülhetett volna a haláltól. 1941. december 16-án Himmler kiadta rendeletét, hogy a romákat egész Nyugat-Európából Auschwitz-Birkenauba kell deportálni megsemmisítésre.
1939-ben Johannes Behrendt a Fajhigiéniai Intézettől kibocsátott egy rövid feljegyzést arról, hogy „az összes cigányt örökletesen betegként kell kezelnünk; az egyetlen megoldás a megsemmisítésük. Éppen ezért a lakosság ezen beteges elemének habozás nélküli megsemmisítését kell megcéloznunk.” A holokauszt első tömeggyilkos akciója 1940 januárjában zajlott, amikor Buchenwaldban 250 Brnóból odahurcolt roma gyermeket gyilkoltak meg, akiket annak a Zyklon-B ciángázkristálynak a tesztelésére használtak föl „tengerimalacokként”, melyet később a gázkamrákban alkalmaztak. 1941 júniusában Hitler elrendelte, hogy az egész Szovjetunióban irtsák ki a zsidókat, a romákat és a kommunista pártfunkcionáriusokat. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke és a náci „végső megoldás” kiagyalója és fő szervezője elrendelte, hogy az Einsatzkommandók öljenek meg minden zsidót, romát és elmeháborodottat, habár az ezzel kapcsolatos, teljes és részletes dokumentáció nem került elő sem a zsidókra, sem a romákra vonatkozóan. Müller-Hill ezt írja:
„Heydrich, akit 1941. július 31-én bíztak meg »a zsidókérdés végső megoldásával«, nem sokkal a Szovjetunió német lerohanása után a cigányokra is kiterjesztette »végső megoldását«… A keleti területek legmagasabb rangú SS-tisztje és rendőrfőnöke, dr. Landgraf Rigában tájékoztatta Lohsét, Rosenberg keleti Reichskomissarját a cigányoknak a »végső megoldásba« történt bevonásáról. Ennek következtében Lohse 1941. december 24-én kiadott egy rendeletet, mely szerint a cigányokkal ugyanúgy kell bánni, mint a zsidókkal.”
Burleigh és Wippermann ezenkívül leírja, hogy:
„Heydrich 1939. szeptember 21-én Berlinben konferenciát szervezett a faji politikáról, melyen vélhetőleg elhatározták a »cigánykérdés végső megoldását«. A fennmaradt szűkszavú feljegyzések tanúsága szerint négy rendelet meghozataláról döntöttek: a zsidóknak a városokban való összpontosításáról; Lengyelországba történő internálásukról; 30 000 cigány kitelepítéséről Lengyelországba, illetőleg a zsidóknak a németek által beolvasztott területekre való, tehervonatokkal történő szisztematikus deportálásáról. Egy, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal által a helyi ügynököknek 1939. október 17-én elküldött expresszlevél megemlíti, hogy »hamarosan a birodalom egész területén rendeződik a cigánykérdés«… Nagyjából ugyanez idő tájt Adolf Eichmann megfogalmaz egy ajánlást, mely szerint a »zsidókérdéssel« párhuzamosan megoldandó a »cigánykérdés« is… Himmler 1942. december 16-án írta alá a németországi szintik és romák Auschwitzba szállítására vonatkozó rendeletét. Ezzel elkezdődött a »cigánykérdés végső megoldása«.”
Himmler rendelete kimondta, hogy: „Minden cigányt az auschwitzi koncentrációs tábor Zigeunerlagerébe kell deportálni, tekintet nélkül faji tisztaságukra.” Az Auschwitz-Birkenauban elpusztult romákról szóló Emlékkönyv ugyancsak megjegyzi:
„A Himmler által 1942. december 16-án kiadott rendelet (Auschwitz-Erlaß), mely szerint a cigányokat Auschwitz-Birkenauba kell deportálni, ugyanazt jelentette a cigányság szempontjából, mint amit az 1942. január 20-i, wannsee-i konferencia jelentett a zsidók számára. Ily módon ez a rendelet és azt ezt követő, 1943. január 29-i hivatalos közlemény a Wannsee-ben meghozott határozat logikus következményének tekintendő. Miután eldőlt, hogy a zsidók sorsa végül a tömeges megsemmisítés lesz, természetes volt, hogy a faji alapon üldözött másik népcsoport, a cigányság, ugyanezen politikának esik áldozatul, beleértve ebbe végül még a Wehrmacht katonáit is.”
Egyik dolgozatában, mely Washingtonban, az amerikai Holokauszt Emlékbizottság által támogatott, a holokauszt nem zsidó áldozatainak sorsáról tartott 1987-es konferencián látott napvilágot, dr. Erika Thurner, a linzi egyetemen működő Institut für Neuere Geschichte und Zeitgeschichte tanára kijelentette:
„A cigánykérdés végső megoldása utolsó állomásának Himmler 1942. december 16-i, becstelen Auschwitz-rendelete tekinthető. E rendelet szolgált a teljes megsemmisítés alapjául. Ennek 1943-as alkalmazási utasításaival összhangban minden cigányt koncentrációs táborokba kellett szállítani, tekintet nékül fajkeveredésük mértékére. A cigány családok útjának előre látható végállomása az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor volt… vagyis, bár a cigánykérdés végső megoldását később határozták el, mint ez történt a zsidókérdés esetében, a cigányság kiirtására tett első lépések már ez utóbbi politikai döntést megelőzően megtörténtek.”
Úgy tűnik, ez a rendelet egy magától Hitlertől származó közvetlen döntés eredménye volt. Breitman közli a Biztonsági Rendőrség parancsnoka, Bruno Streckenbach 1941. júniusi, a Hitlerrel és Heydrichhel Pretschben lefolytatott politikai megbeszélést követő feljegyzését, mely szerint: „a Führer elrendelte az összes zsidó, cigány és kommunista pártfunkcionárius likvidálását a Szovjetunió egész területén.” Percy Broad SS-tiszt, aki Auschwitzban, a politikai részlegnél működött, s aki közvetlenül részt vett több ezer ottani fogoly legyilkolásában, huszonöt évvel később ezt írta emlékirataiban: „…a mindenható Reichsführer, Adolf Hitler akarata volt, hogy a cigányok eltűnjenek a föld színéről.” Egy Joseph Goebbelsszel 1942. szeptember 14-én történt pártmegbeszélésen Otto Thierack, birodalmi igazságügyi miniszter bejelentette, hogy „tekintettel az antiszociális életvitel eltörlésére, dr. Goebbelsnek az a véleménye, hogy a zsidókat és a cigányokat egyszerűen ki kell irtani”. A korábbi SS-tábornok, Otto Ohlendorf a háború után, a nürnbergi katonai bíróság előtt kijelentette, hogy a mészárlások során „nem tettünk különbséget cigányok és zsidók között”.
1944. augusztus 4-én Auschwitz-Birkenauban mintegy 2900 romát gázosítottak és hamvasztottak el egyetlen akció során, melyre Zigeunernacht néven emlékezünk.
Nem könnyű meghatározni a holokauszt során elpusztult romák számát vagy arányát. Bernard Streck megjegyzi, hogy „a roma áldozatok számbeliségének kifejezésére tett egyetlen kísérlet… sem igazolható listákkal, kartotékokkal vagy tábori jegyzőkönyvekkel; a legtöbb meghalt kelet- és dél-európai romát kivégzőosztagok és fasiszta bandák tagjai lőtték agyon”. A náci dokumentumok többsége még elemzésre vár, s mint Streck jelzi, számos gyilkosságot föl sem jegyeztek, minthogy azok a mezőkön és erdőségekben történtek, ahol a romákat elfogták. Még a háború előtti európai roma népesség létszámáról sincsenek pontos adataink, noha a náci párt 1939-es hivatalos népszámlálása – bizonyosan alulértékelve a valóságot – mintegy kétmillióra becsülte azt. A számokra vonatkozóan König megállapítja:
„Az a végeredmény, hogy 1939–1945 között félmillió szintit és romát gyilkoltak le, túlságosan alacsony ahhoz, hogy tartható legyen; a Szovjetunióban például sok halott romát olyan, nem kifejezetten rájuk vonatkozó címkék alatt vettek jegyzékbe, mint Liquidierungsübrigen (további likvidáltak), »élősdiek« és »partizánok«… A szinti és roma halottak teljes számát sohasem lehet már meghatározni. Nem tudjuk, hogy pontosan hányat hurcoltak koncentrációs táborokba; nem minden koncentrációs táborban készítettek statisztikákat; ráadásul a szintiket és romákat gyakran a »további likvidáltak« címszó alatt vették jegyzékbe, így ők nem bukkannak fel a cigányokra vonatkozó statisztikákban.”
A keleti területeken, különösképp Oroszországban a roma halottakat időnként a zsidó halottakhoz számolták. Az Emlékkönyv vizsgálja a romák legyilkolásának eszközeit is:
„A zsidóktól eltérően, akiknek túlnyomó többségét Birkenau, Belzec, Treblinka és a többi tömeges megsemmisítésre szánt tábor gázkamráiban gyilkolták meg, a birodalom területén kívül élő romákat számos helyen ölték meg, esetenként csak néhányat, időnként viszont százakat. Egyedül a Keleti Főkormányzóság területén 150 olyan helyről tudunk, ahol cigánymészárlás zajlott. A zsidó holokauszt kutatásakor támaszkodhatunk a háború előtti és utáni népszámlálási adatok összevetésére, mely segít meghatározni az áldozatok számát az érintett országokban. Erre azonban a cigányok esetében nincs lehetőség, mivel ők ritkán tűnnek fel a nemzeti népszámlálási adatok közt. Így azután képtelenség megállapítani a cigány áldozatok számát Lengyelországban, Jugoszláviában, Belorussziában és Ukrajnában, tehát azokban az országokban, melyekből valószínűleg a legtöbb áldozat származott.”
A dr. Sybil Milton, a washingtoni U.S. Holokauszt Memorial Research Institute későbbi vezető történésze által 1997-ben közzétett adat az 1945-ig életüket vesztett romák számát „fél- és másfél millió közöttire” teszi. Lényegét tekintve ugyanez az adat szerepel a 2001 novemberében a Nemzetközi Migrációs Szervezet (az IOM), vagyis egy olyan testület jelentésében is, melyet a roma holokauszt túlélő áldozatainak felkutatására és kárpótlására hoztak létre. Ez tömören megállapítja, hogy „az újabb kutatások azt mutatják, hogy a náci korszakban csaknem 1,5 millió roma pusztult el”. Vitathatatlan, hogy az utóbbi négy évben az olyan tanult romák által lefolytatott interjúk, akik egész Közép- és Kelet-Európában közvetlenül az igényjogosultaktól szereztek be írásos bizonyítékokat, máris megdöbbentő új fényt vetnek a kérdésre: a roma túlélők száma messze felülmúl bármilyen korábbi becslést. Ezt extrapolálva, s ugyanezen szemtanúk újabban lejegyzett beszámolóira támaszkodva kijelenthetjük, hogy korábban jelentősen alulbecsülték a nácik által elpusztított romák számát is. Ezek a felülvizsgált adatok fokozatosan nyilvánosságra kerülnek.
Kenrick igen jól összegzi az 1945 utáni helyzetet:
„A cigányok a táborokban nem tudták fenntartani az ételek elkészítésére és ruháik tisztántartására vonatkozó szokásaikat – a Romaníját. Lelki problémáikat úgy oldják meg, hogy nem beszélnek a táborban töltött időről. Csupán kevés roma tudott írni-olvasni, így el sem tudták mesélni történetüket. De nem is akarták azt senkinek sem elmesélni, egyébként is kevesen akadtak, akiket a történet bármilyen formában érdekelt volna. A romák a számos, a zsidók náci korszakbeli üldöztetéséről írott könyvben rendszerint csak lábjegyzetben vagy egy rövid szakaszban bukkannak föl.”
Martin Clayton hasonló megállapításokig jutott el:
„A zsidóktól eltérően, akiknek a holokausztban szerzett tapasztalatai megújult politikai harciasságukhoz és kreativitásuk indulatos kitöréseihez vezetett, a romák a háború véget értével hallgattak. Óvatosságukban nem csekély szerepet játszott a nácik halálgépezetének hatékonysága. A cigányság legragyogóbb és legérthetőbb háború előtti fiatal írói, szónokai, előadóművészei és álmodozói közép- és kelet-európai tömegsírokban nyugodtak. A háború végére az európai cigányság lefejezett nép lett, amelyik kereste azt a valakit, aki segít megérteni a történteket. Ehelyett a hallgatás falával és a hatóságok üres tekintetével találták szemben magukat. Semmi jóvátétel, semmi bocsánatkérés, helyzetükről nem készülnek filmek és drámák, nem jut nekik egy védendő föld a letelepedésre.”
Időnként fölhangzik az érv, hogy a cigányság egyszerűen nem foglalkoztatta a nácikat; a náci politikán belüli „mellékzöngének” mondanak bennünket, esetleg pusztán „apró kellemetlenségnek”, mint ezt Yehuda Bauer teszi. Ez sem nem tisztességes, sem nem igaz, s ha a zsidókról állítanák ugyanazt, ami a romákról nyomtatásban megjelenik, a szöveg íróját azonnal antiszemitizmussal vádolnák. E kijelentések közül néhány vélhetőleg annak a ténynek tudható be, hogy népünk létszáma lényegesen kisebb, s hogy beazonosíthatósága révén már Hitler hatalomra jutását megelőzően is sokkalta könnyebben lett a diszkriminatív politika célpontjává. A nácik részéről nem igényelt komoly erőfeszítést egy olyan népcsoport lokalizálása és elpusztítása, amelyik mellett senki nem állt ki. Haberer mindehhez hozzáfűzi:
„A cigányság üldöztetésével kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy helyzetük azonos volt a zsidókéval. Likvidálásuk a nácik azon tervének a része volt, amely az »értéktelen életek« megsemmisítésére irányult. A holokausztba mint olyanba történt bevonásuknak, a romák genocídiumának története mindmáig jórészt elmondatlan maradt. Föláldoztattatásuk mikéntje időnként még könyörtelenebb volt, minthogy nem bírtak »gazdasági értékkel«, minthogy hagyományosan aszociális és bűnöző életmódot élő népnek tartották őket, melynek ráadásul jóval idegenszerűbb volt megjelenése, kultúrája és nyelve.”
Visszatérve eltörlésük faji alapú kiindulópontjához, mindehhez hozzáfűzhetjük a holokauszt osztrák történetírója, Erika Thurner következtetését, aki így írt:
„A náci törvényhozók rasszista elméletei és rendelkezései a zsidókra és a cigányokra egyformán vonatkoztak. A két népcsoport üldözése ugyanazzal a radikális intenzitással és kegyetlenséggel zajlott. Hogy a zsidókkal szembeni népirtás megtervezése és végrehajtása lett elsődlegessé, annak oka a zsidóság eltérő társadalmi helyzete és nagyobb lélekszáma volt. A romák és a szintik kisebb létszámuk következtében »másodlagos« problémát jelentettek a nácik számára.”
A cigányságnak az ENSZ sem nyújtott segítő kezet a holokauszt alatt vagy azt követően, s a szomorú az, hogy a romák sehol nem szerepelnek az amerikai Háborús Menekültügyi Tanács irataiban sem. Ez azért különösen zavarba ejtő, mert a helyzet már 1946-ban ismeretes volt a washingtoni Háborús Bűnök Bírósága előtt, melynek aktáiban szerepelt az Otto Thierack igazságügyi miniszter és Joseph Goebbels közötti, 1942. szeptember 14-én lezajlott találkozó jegyzőkönyve, mely egyértelműen kijelenti, hogy:
„Tekintettel az aszociális életvitelek eltörlésére, dr. Goebbels azon a véleményen van, hogy az alábbi csoportokat kell megsemmisíteni: a zsidókat és cigányokat feltételek nélkül, a lengyelek közül azokat, akiket 3-4 évnyi fegyházra ítéltek, a csehek és a németek közül a halálraítélteket… A legjobb elgondolás ezek munkatáborokban történő megsemmisítése.”
A helyzet kétségtelenül fokozatosan előnyére változik. Magában Németországban a szövetségi kormány Sajtóügyi és Tájékoztatási Irodája által 2000-ben a tanároknak szánt oktatási segédanyagként kiadott, a holokausztról készített kézikönyv és CD-ROM világosan kijelenti, hogy:
„…az Egyesült Államokban és Németországban jelenleg folytatott történelmi kutatások nem támasztják alá azt a hagyományos érvelést, mely szerint a zsidók lettek volna a náci népirtás egyedüli áldozatai. Igaz, a zsidók náci legyilkolása eltért attól, ahogy a nácik a politikai foglyokat és a külföldi ellenállókat megölték, mivel ez az áldozatok genetikai milyenségén, nem pedig magatartásán alapult. A náci rezsim az öröklődésen alapuló megsemmisítés következetes és mindent felölelő politikáját csak az emberi lények három csoportjával szemben alkalmazta: ezek a sérültek, a zsidók, illetőleg a szintik és romák (»cigányok«). A nácik tömegeket öltek meg, köztük politikai és vallási ellenzéküket, az ellenállás tagjait, a meghódított nemzetek vezető rétegét és a homoszexuálisokat, ezek a gyilkosságok azonban minden esetben az áldozatok meggyőződésén, tevékenységén vagy helyzetén alapultak. Ettől eltérő követelményrendszert csupán a fogyatékosok, a zsidók és a »cigányok« legyilkolásakor alkalmaztak. E csoportok tagjai akkor sem kerülhették el sorsukat, ha megváltoztatták viselkedésüket vagy hitüket. Őket puszta létezésük okán választották ki.”
We Are the Romani People, 4. fejezet.
Fordította: T. Zselensky Péter
- Roma-dosszié [8]