„A nemzeti alaptanterv nemzeti, mert a közös nemzeti
értékeket szolgálja. Fontos szerepet szán
a nemzeti hagyományoknak, valamint a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének, beleértve az ország nemzetiségeihez,
etnikumaihoz tartozók azonosságtudatának ápolását,
kibontakoztatását…”
A roma témájú feladatmeghatározó kormányzati szintű döntésekben (középtávú programokban stb.) húsz éve szerepel, hogy az iskolai tananyagokban ismereteket kell nyújtani a romákról. Ez a feladat lényegében máig sincs végrehajtva.
A mulasztás okai persze sokrétűek: rejtetten diszkriminatív államnemzeti ideológiák jelenléte, oktatáspolitikai elfogultságok, erőltetett kényszerasszimilációs elképzelések, a multikulturalitás és a roma identitás erősítésének szempontjait szembeállító, téves nézetek, az oktatási rendszer rugalmatlansága. A másik oldalról pedig hiányzik a romákról szóló autentikus tudásanyag vagy megformálatlan, a roma identitással kapcsolatos közmegegyezés kialakítása elmarad.
2005. június 26–28. között volt szerencsém részt venni Párizsban az Európa Tanács roma oktatási konferenciáján, ahol megállapíthattam, hogy a roma oktatás területén az Európa Tanács többi országában is hasonló gondok vannak. A konferencia állásfoglalása nagy viták után kimondta, hogy egyrészt szükséges a tananyag fő áramában, minden lényeges ponton szerepeltetni a romákról (és a romákhoz is) szóló fontos ismereteket az interkulturalitás, a társadalmi kohézió erősítése végett és a romáknak kötelezően kijáró egyenjogú közösségi szolgáltatások elve alapján (mainstreaming); másrészt kiemelkedően fontos feladat a roma nemzetiségi igényeknek megfelelő szolgáltatások célzott biztosítása is (targeting). Ezt a két megközelítést nem szabad kijátszani egymás ellen.
1.1 A helyzet
Ma Magyarországon az oktatási rendszerben tanuló gyermekek közel 20%-a mélyszegénységben élő családokban található. További 20%-uk a szegénységi küszöb közelében.
Ugyanakkor az oktatási standardok középosztálybeli gyermekek igényszintjéhez, életviszonyaihoz igazodnak.
A szegénység okai (az egészségi állapot, képzettségi hiányok, lakhatási hátrányok, jövedelemhiány, tőkehiány, a munkaalkalmak és az infrastruktúra hiánya, az információs és kapcsolati hátrányok) között jelentősek a települési, regionális különbségek. Az ország északi és keleti régióiban az átlagos jövedelem 50%-kal kevesebb, mint a nyugati és a központi régióban. A kistérségek közötti különbségek még ennél is nagyobbak.
A polgári társadalom mindenki számára alkotmányosan garantálja az állampolgári jogegyenlőséget, az emberi jogokat. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az elvi jogegyenlőség nem jelent ténylegesen egyenlő lehetőségeket, esélyeket a jogok érvényesítésében. A vagyoni, osztály- és rétegkülönbségek, az egyéni tehetség, felhalmozott tőkék (köztük a kulturális is) befolyásolják az állampolgárok és gyermekeik lehetőségeit a javak – köztük a kulturális javak – megszerzésében, a jog- és érdekérvényesítésben stb.
1.2 Az iskola mint szolgáltatás
Az adófizetők által közösen finanszírozott, mindenkit megillető állami közszolgáltatások területén viszont az elvi jogegyenlőségnek tényleges jogegyenlőségként kellene megnyilvánulnia. Tehát az állami oktatás – mint közszolgáltatás – színvonalát garantálni kellene a leghátrányosabb és legjobb helyzetű településeken, szegény és gazdag családok gyermekei számára egyaránt. Egyenlő esélyt kellene biztosítani minden gyermek számára tehetségének kibontakoztatásához, a munkaerőpiacon való helytállásához, a gyermekek tehetsége, tényleges képességei szerint.
Oktatási rendszerünk azonban jelenleg alig alkalmas e követelmények teljesítésére. A hátrányos helyzetű települések oktatási intézményeikre is kevesebbet költhetnek, s a szegény gyermekek iskolára való felkészítését korlátozza a helyi óvoda hiánya.
Ferge Zsuzsa kutatásai a 80-as években már bizonyították, hogy oktatási rendszerünk a társadalmi különbségeket nem csökkenti, hanem konzerválja, sőt még növeli is.
Piaci szemléletű polgári társadalmunkban, a véleményformáló médiában és az élet szinte minden területén az árureklám fogyasztásra ösztönző szemlélete érvényesül. Ez eleve kisebbrendűségi érzéseket kelt azokban, akik anyagi, környezeti helyzetük (szegénységük) miatt képtelenek lépést tartani e kihívásokkal, kvázi képtelenek „megfelelni az elvárásoknak”. Ez önértékelési és identitászavarokat eredményez, ami tovább csökkenti a szegénységből való kitörés, a felzárkózás esélyét.
Az oktatási rendszer társadalmi közszolgáltatás. Ebből következően ki kellene szolgálnia a megrendelő állampolgárok igényeit.
Ha a rendszerben lévők 40%-a szegénységben vagy ahhoz közeli állapotban élő családok gyermeke, akkor is, számukra is – mint megrendelőknek – biztosítani kell az egészséges identitáshoz, a zavarmentes önértékeléshez való jogot s a műveltséghez, képzettséghez való hozzájutás esélyének egyenlőségét.
A szegénységben élő csoportok politikai és kulturális érdekérvényesítési potenciálja minimális. Politikai és médiajelenlétük hiányai természetesen korlátozzák problémáik kellő formájú és tartalmú megjelenítését a közbeszédben, a nyilvánosságban, a médiában és a sorsukat meghatározó, a döntéseket alakító, az érdekeket artikuláló politikai, társadalmi közegben.
Az oktatási rendszer elsőrendű feladatai között szerepel a társadalmi kohéziót biztosítani képes közösségi, lokális, etnikus, nemzeti és multikulturális identitások harmonikus, jól tervezett, emocionálisan és ismeretekkel egyaránt alátámasztott rendszerének továbbadása. Az iskola univerzális szolgáltató jellegéből pedig az következik, hogy nem válogathat jogszerűen a megrendelői között érdekérvényesítő képességük ereje szerint.
Ez a tervezett identitás-továbbadási folyamat építi fel a társadalmi értékek és hierarchiájuk „hivatalos kánonját”. (Ami a tömegmédiák által fölépített kánonnal ellentétben nincs kitéve a kereskedelmi és a napi politikai érdekeknek és manipulációknak.)
2.1 Identitások
A magyar közoktatási rendszer alsó és középfokán tanuló diákok több mint 10 százaléka – jóval több, mint százezer tanuló – roma identitású (is).
A roma családok aránya a mélyszegénységben élők között kb. 50%, a hátrányosabb helyzetű térségekben még nagyobb. A hazai roma családok kb. 60-70%-a a társadalom legszegényebb rétegeibe tartozik.
A korábbi időszakok sajátos gazdasági igényei (idény- és summásmunka-szükséglet a fejletlen agrárkapitalizmusban, tömeges igény a szakképzetlen ipari segédmunkásra az extenzív „szocialista” iparfejlesztés évtizedeiben, amikor a bérpolitika kevéssé motiválta a szakképzést) folyamatos megélhetési lehetőséget biztosítottak alacsony szinten azoknak a családoknak is, melyeknek nem volt önerejük és örökölt késztetésük arra, hogy befektessenek a munkaerejükbe. A rendszerváltást kísérő gazdasági válság és szerkezetátalakítás ezt a helyzetet megszüntette, a tömeges munkanélküliség és létbizonytalanság vált uralkodóvá ezekben a rétegekben.
A „szocializmus” ideológiája nem tudott mit kezdeni azzal a problémával, hogy a meghirdetett egalitárius elvek ellenére a társadalom jelentős tömegei „még mindig” szegénységben élnek. Nem ismerték el, hogy ez a rendszer működésének következménye. Először a múlt örökségével, majd a szegények önhibájával próbálták magyarázni a strukturális gondokat.
Ez vezetett a probléma etnicizálásához, a szegénységet a roma életformával, „önhibával”, a munkakedv hiányával, a „maradi butasággal” magyarázó hazug, rasszista propaganda elterjedéséhez. (Miközben a szegénységben élő egymillió ember harmadát sem tették ki a roma szegények, és persze volt sok jómódú a romák között is.)
(Tegyük hozzá, a hivatalos ideológia eme tévképzetének kialakulásához a roma közösségek eltérő történelmi útja is alkalmat teremtett.
A romák ugyanis a XVIII–XIX. században döntően a jog sáncain kívülre szorított, környezetüknek gazdaságilag, egzisztenciálisan alávetett csoportokként tagozódtak a társadalomba. Helyzetüket a hatósági ellenőrzésnek és erőszaknak való tökéletes kiszolgáltatottság, a tulajdonnélküliség, megtűrtség, társadalmi presztízshiány, rasszista előítéletek, nyomor és létbizonytalanság jellemezte.)
A szocialista gépi nagyipar extenzív fejlődése, munkaerőétvágya csak a hatvanas években ért el a falvak szélére, a romák közösségeihez. Ekkor vált tömegessé a heti ingázó életforma, a cigány férfiak tömegei kerültek nagy építkezésekhez, gyárakba, bányákba, kohászatba. Ugyanakkor központi párthatározattal nyilvánították a romákat megszüntetendő, elmaradott, lumpen csoportnak, tagadva nemzetiségi jogaikat.
A kilencvenes évek gazdasági válsága és szerkezetváltása (a rendszerváltás éveiben) tömeges szegénységet teremtett.
A szegények aránya a társadalomban megháromszorozódott, eltűnt a korábbi szerény létbiztonság is, a munkahelyek 30-40%-a megszűnt. Éleződött a konkurencia, a küzdelem a szegények különböző rétegei között is.
A roma közösségeket terhelő problémákat három csoportra bonthatjuk:
– a nemzetiségi lét és jogérvényesülés elmaradottsága és korlátozottsága;
– a romák sokszoros fölülreprezentáltsága a szegények, a hátrányos helyzetűek között;
– a romákat körülvevő előítéletek, elszigeteltség és diszkrimináció.
A hatalom ezeket a különböző tényezőket kijátssza egymással szemben – az ideológiai, kommunikációs és politikai játszmák során:
– A szegénységet és a nyomor kultúráját roma nemzeti sajátosságként, „öröktől meglévő” és változhatatlan adottságként, irracionális, kezelhetetlen társadalmi fátumként jelenítik meg. (Ezzel nyomhatják el a döntéshozók a lelkiismeret-furdalásukat, midőn a mindig szűkösen rendelkezésre álló forrásokat a jobb érdekérvényesítő képességű csoportok számára csoportosítják át, és nem „pazarolják a reménytelen roma nyomor” kezelésére.”)
– A jogos roma nemzetiségi igényeket úgy igyekeznek elbagatellizálni, elnyomni, hogy demagóg módon szembeállítják őket a szegénység más nagyságrendű problémájával. („Kenyér kell a népnek, nem pedig múzeum, színház, anyanyelvi oktatás, intézmények.” Vagy: „a roma kultúra csak néhány megélhetési-cigány értelmiségi ügye, a nép lakni, enni, dolgozni akar, nem cigány nyelven tanulni, kultúráját használni, fejleszteni.”)
– A romaellenes előítéleteket társadalmi adottságként elfogadva elodázzák a roma nemzetiségi, kulturális, oktatási, önreprezentációs igények és a nyomorenyhítő igények kielégítését is. (A magyarázat: az előítéletes többség úgysem helyeselné, nem fogadnák el az „emberek”, csak a feszültségek növekednének tőlük. Vagy: képmutató módon nem véve tudomást a roma problémák súlyáról, a romák számáról, az őket sújtó előítéletek erejéről, ugyanannyi önálló médiamegjelenést, kulturális, oktatási és információs lehetőséget, forrást biztosítanak számukra, mint pár ezer fős, nem sok problémával találkozó más nemzetiségi közösségeknek.)
A romákról szóló iskolai tudásanyag tervezésekor e problémaköröket önállóan szemlélve, arányaikat, összefüggéseiket reálisan értékelve lehet csak elkerülni a közkeletű tévutakat.
2.2 Identitás az iskolában
A magyar oktatási rendszer vak vagy legalábbis rendkívül „gyengénlátó” a hazai kisebbségek gyermekeinek identitásszükségleteit, identitásproblémáit illetően. Ennek meghatározó okai a történelmi tradíciók:
– késői nemzeti identitástervezés;
– államnemzeti konkurenciaharc a magyar identitás hegemóniájáért az osztrák birodalmi identitással és az – összességükben számbeli túlsúlyban lévő – nemzetiségi kisebbségekkel szemben;
– a trianoni tragédia és az irredentizmus nacionalista nyomása;
– a szocializmus államnemzeti központosítottsága;
– a hidegháborús pszichózisból következő „nemzetegyesítő” törekvésekből következő asszimilációs nyomás
– a nagyorosz birodalmi nacionalizmus példája;
– a periferikusnak tételezett nemzetiségi kultúrákon, nyelveken megkezdett internacionalista kísérlet a világ „nemzetközivé tételére”.
– a nacionalista, kultúrnemzeti-nemzetállami identitások föltörése és zavarai a rendszerváltás után;
– tisztázatlanságok a multikulturalitás és a nemzeti kultúra oktatásának arányai körül, az interkulturalitás kihívásainak fel nem ismerése.
A hazai köztudat és ennek megfelelve a közoktatási identitás-továbbadó kánon a nemzeti, nemzetiségi identitásokról kultúrnemzeti-nemzetállami szemüvegen keresztül, hibásan és csakis vagylagos, kizárólagos kategóriákban tud gondolkodni. Holott hazai nemzetiségeink döntő többsége területi szórványban élve, kettős, nemzetiségi és magyar identitással bír. (Abban persze, hogy a hazai közgondolkodás így alakult, közrejátszik a szomszédos országokban élő jelentős számú magyar kisebbségek elnyomása miatti aggodalom, erőszakos beolvasztásuktól való félelem, politikai érdekeik féltése.)
A kisebbségeknek a kettős identitás harmonikus megéléséhez, presztízsének biztosításához fűződnek érdekei. Persze a többségnek is ez az érdeke – a területi-állampolgári elvű nemzeti egység és társadalmi kohézió erősítése –, de ezt még nem ismerték föl kellőképp.
A hazai nemzetiségi, etnikai kisebbségek létéről, múltjáról, jövőjéről, szerepéről, kulturális szükségleteiről nem alakult ki kellő mélységű közmegegyezés a társadalomban. Így a hivatalos identitáskánonban és az oktatásban sem. Nem látszik tisztán, hogy múltunkban, jelenünkben, jövőnkben, kultúránkban, közösségi létformáinkban mi a közös, mi a variáció és mi a különös, ezeknek milyen arányai, minőségei vannak. Az etnikus identitáskép kizárólagosnak, zártnak, statikusnak tételezése elfedi a tényleges folyamatokat, az egymásba épülés, az elválás, az önmeghatározás, a kooperáció jelenségeit.
A hazai kisebbségek statikus nyelvi és néprajzi zárványként jelennek meg a köztudatban. Ez a kép alig hasonlít a szomszédos országokban élő magyar kisebbségekről alkotott lényegesen tagoltabb, komplexebb identitásképekre. A magyar kisebbségeket közösségként, területi viszonyrendszerekben, mellérendelt politikai, gazdasági, kulturális és kommunikációs szerepkörökben, partneri elvárásokkal szemléli a hazai köztudat.
A közvélemény és a kulturális kánon általában elfogadja azt, hogy a kisebbségeknek is jár egy egészen kis szelet autonómia, saját oktatás, média, önszervezési, érdekképviseleti lehetőség, de alig hajlandó tudomást venni a kisebbségi közösségek igényét önmaguk autonóm megjelenítésére. (Ha nem tánccsoportokról, periferikus néprajzi „sajátosságokról”, illetve a nyelv ápolásáról van szó.)
Nem jutnak be a köztudatba a kisebbségi közösségek életének teljességét – többi identitásukkal együtt és kölcsönhatásban – láttató elemek. A gettóműsorokon kívül a média nem ad róluk komplex információt, az iskola csak puszta létükről ad esetleg hírt a saját zárt nemzetiségi oktatásukon kívül. A hazai kisebbségek és közösségeik léte, múltja, jelene, jövője, gondjai a közvélemény és a konstruált nemzeti identitáskép, oktatási kánon érdeklődésén kívül maradnak.
Ez a közömbösség a kisebbségekben identitászavarokat okoz. Erőszakos asszimilációs nyomásként, kiszolgáltatottságként élik meg, kulturális közösségi létük jelentéktelenségének kinyilvánítását érezhetik belőle, kiszorultságukat a magyar nemzetfogalom általános tartalmából.
A korábban „bevettként elismert”, a szomszédos országok „nemzetalkotó” többségéhez kapcsolódó hazai nemzetiségek esetében e gondokat valamelyest enyhíti, hogy nemzeti identitásuk megtervezése másutt már jórészt megtörtént, s igényeik kielégítéséhez külső támogatáshoz is juthatnak. Persze a hazai kisebbségekkel kapcsolatos interkulturális vakság, illetve rövidlátás a szomszédos kultúrák iránti közömbösségben, tudatlanságban is megnyilvánul. Szinte semmit nem tud a köztudat, a közoktatás a szerb, a horvát, a szlovén, a lengyel, a bolgár, a román, az ukrán, a szlovák, a görög stb. nép történelméről, sorskérdéseiről, művészetük, tudományuk jelentős alakjairól, alkotásairól. Pedig a szomszédság ismerete, megértése, tisztelete nélkül nehéz a saját helyünk, jövőnk biztonságos megtalálása. E problémák megoldásában segítene az interkulturalitás szemléletének fejlesztése, céljának tudatos kitűzése a médiában, az oktatási kánonban. És persze ebben tudnának fontos segítséget adni nemzetiségeink is.
2.3 A romák mint különleges csoport
A roma nemzetiség helyzete több okból is eltér a többi nemzeti kisebbségétől:
– Nagyobb, mint az összes többi kisebbség együttesen, így nemzetiségi igényeik kielégítése, politikai reprezentációjuk sokkal több forrást és figyelmet igényelne.
– A cigány anyanyelvű népcsoport önmagában is a legnépesebb nyelvi kisebbség. A román anyanyelvű (óromán dialektust beszélő) beások száma meghaladja a hazai román nemzetiségiekét. A legtömegesebb nyelvi asszimiláción hazánkban (jórészt hatósági erőszak következtében) a ma már magyar nyelvű cigány csoport esett át, de ez is őrzi etnikai identitását, kulturális roma tudatát. Ebben az eltérő rasszjegyeken, az eltérő közösségi-történeti folyamatokon túl a külső diszkrimináció és a környezet fensőbbségtudata is komoly szerepet játszik.
– A hazai roma nemzetiségiek túlnyomó többsége kettős identitású: cigány és magyar.
– A kizárólagosan magyar anyanyelvű magyar cigányok, a cigány nyelvű oláh cigányok és a román nyelvű beások közös nemzetiségi identitása viszonylag új etnokulturális és etnopolitikai jelenség. Ez az (újra)egységesülés elsősorban külső hatásokra következett be.
– A roma identitástervezési folyamat még az első közmegegyezések kialakításánál tart, tartalma egyelőre rendkívül képlékeny. Nincs ún. „anyaország”, ahol az állam finanszírozta volna a roma kulturális identitás megtervezését, kifejlesztését, és támogatta volna a más országokban élő romák ilyen törekvéseit. Kialakulatlan a tudományos, oktatási és kommunikációs intézmények rendszere, amelyben ezt a fejlesztési munkát közmegegyezésekké lehet érlelni, eljuttatni a befogadó közeghez, és fölfogni a visszajelzéseket arról, hogy elfogadhatók-e, fogyaszthatók-e a kialakult „kulturális, nyelvi és identitás-kánonok”.
– A hazai romák történelme jelentősen eltér a környezetükéétől, miközben persze annak is folyamatosan részese.
– Az eltérő történelmi út, a hagyományok, a közösségi szerveződések különbözősége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely sajátosságai, ez utóbbi hatalmi eszközökkel való meghatározása, szűkítése a társadalmi környezetben felsőbbrendűség-tudatot és széles körű előítélet-rendszert alakított ki a romákkal szemben.
– A romák többsége a környezetétől eltérő bőrszint, rasszjegyeket hordoz.
– A több mint két évszázados, romákkal szembeni elnyomás mindenféle korlátozásokat, kényszerasszimilációs erőszakot jelentett, kisebbségi létük tagadását, kultúrájuk, nyelvük tiltását, a legitimáció hiányát.
– A romák – mint írtuk – sokszorosan túlreprezentáltak a szegények körében. Sokkal nagyobb súllyal nehezedik rájuk a munkanélküliség, a szegénység, az érdekérvényesítési erő, a képzettség hiánya, a nyomorúságos lakáshelyzet, egészségügyi helyzet és a létbizonytalanság.
– A korábbi, hosszú elnyomatás és a nemzetiségi jogok késői megszerzése miatt nem alakult ki kulturális intézményrendszerük (anyanyelvi, múzeum, színház, könyvtárak, tudományos kutatóhelyek).
Ezek a különbségek indokolják a romákkal kapcsolatban más minőségű, határozottabb, hatékonyabb nemzetiségpolitika, oktatási, kulturális és médiapolitika megvalósítását, az állampolgári jogegyenlőség erősebb garanciáit és célzott szociális esélyteremtő-kiegyenlítő intézkedéseket.
3.1. Szükségletek
A romáknak és a szegényeknek – lévén gyenge érdekérvényesítők – kevés a befolyásuk az iskolákat fenntartó önkormányzatokra, alig jutnak szerephez az amúgy is alig funkcionáló iskolaszékekben. Iskolarendszerünkben fejletlen a minőségbiztosítás, az „oktatói szabadság felelőtlensége” és a közösségi ellenőrzés hiánya sok helyen lehetővé teszi a hatékony oktatás elszabotálását. Így jutnak el gyermekek nagy számban az általános iskola végbizonyítványáig funkcionális analfabétaként.
A szegény és romák által nagyobb arányban lakott régiók, kistérségek, települések maguk is szegényebbek. Kevesebb jut közszolgáltatásokra, iskolafenntartásra, fejlesztésre, eszközellátásra. A település egyéb igényei gyakran előzik meg ezeket a szükségleteket. Sok helyen nincs óvoda, illetve kevés a férőhely, névlegessé válik az iskola-előkészítés a gyengébb érdekérvényesítők számára.
Sok helyen a porosz nevelési-oktatási hagyományokkal rendelkező, középosztályi igények kielégítésére felkészült iskolák, pedagógusok kevéssé alkalmasak a tanulók különböző indulási helyzetének kezelésére. Az eltérő információs, nyelvi, tárgyhasználati, fegyelmezési, vagyoni, szociális feltételek közül jövő gyerekek integrált oktatásához, tehetségük kibontakoztatásához nem rendelkeznek kellő gyakorlattal, tudással vagy motivációval.
Több mint negyvenéves hagyománya van a romák iskolai szegregációjának, a zsákutcát jelentő, elkülönített cigány osztályok létesítésének. Ezek az osztályok az átlagnál szinte mindig rosszabb felszereltséggel, kevésbé felkészült pedagógusokkal működve elmélyítették a roma és a szegény gyermekek oktatási hátrányait.
A szegregáció másik formája a problémás, az átlagosnál nagyobb törődést igénylő roma gyermekek kisegítő iskolába kényszerítése, megfosztásuk a továbbtanulás, a szakmaszerzés, a tartalmasabb élet lehetőségétől. A szegregációt erősíti, a roma gyermekek jövőjének, lehetőségeinek elzárását eredményezi az iskolai felmentések és magántanulóvá nyilvánítások gyakorlata is.
Ugyancsak szegregációt eredményez a szociális és etnikai gettó-iskolák létrejötte oly módon, hogy a középosztálybeli szülők a gyermekeiket – a szabad iskolaválasztás lehetőségét kihasználva – elviszik azokból az iskolákból, ahol az átlagnál több a szegény, illetve cigány tanuló.
A legtöbb esetben nem épül ki az iskola és a roma szülők között a kellő együttműködés a gyermekek közös, eredményes nevelése érdekében. Hiányoznak e kapcsolatok animálói, a szülő gyakran fél vagy visszariad a kudarctól a kapcsolat alakítása során.
A pedagógus gyakran idegen, külső érdekek képviselőjeként, az asszimilációs kényszer – „gyarmatosító gőgtől” és felsőbbrendűségi tudattól befolyásolt – hordozójaként, a családi és etnikai értékek semmibevevőjeként, a gyerek elidegenítőjeként jelenik meg a család tudatában.
Kevés a roma nemzetiségi pedagógus a cigány vagy beás nyelvű gyermekek anyanyelvi és nemzetiségi oktatásához. Több évtizedes lemaradásban van, gyermekcipőben jár a pedagógusképzés ezen a területen.
3.2 Identitáskánon
A roma nemzetiségű emberek egyenrangú állampolgárokként ugyanúgy megrendelői, fogyasztói az oktatási közszolgáltatásnak, mint mások. A közoktatás, a köznevelés tartalmának, minőségének is egyenrangúan kell szolgálnia őket és gyermekeiket.
Az oktatási folyamatban, a tananyagban, a hivatalos identitáskánon továbbadásakor az ő identitásuk kérdéseiről, nyelvük, kultúrájuk értékeiről, történelmük folyamatairól, hőseiről is joguk van a számukra elfogadható, egészséges önértékelésüket, önbecsülésüket és társadalmi presztízsüket, elfogadottságukat, méltóságukat erősítő információkra, és persze joggal igényelhetnek ilyeneket környezetük részére is – elfogadásuk érdekében.
Mindez jelenleg jórészt hiányzik az oktatási rendszerből. Ezek a hiányok a meglévő előítéletekkel együtt a romáknál az iskola, a hivatalos oktatási rendszer elutasításához, attól való elidegenedéshez, illetve öngyűlölethez, önértékelési zavarokhoz vezethetnek.
3.3 Szerepek
Az embereknek különböző szerepeik megéléséhez, helyes önértékelésük kialakításához, mentális egészségük megőrzéséhez szükségük van a pozitív tartalmú visszajelzésre, megerősítésre, elfogadásra:
– Gyermeki szerepben a szülők, hozzátartozók szeretetére, a feltétlen elfogadásra, a segítő gondoskodásra.
– Szülői szerepben a tiszteletre, ragaszkodásra, megbecsülésre, szolidaritásra.
– Munkásként, munkatársként arra a megerősítésre, hogy munkája hasznos, erőfeszítései méltánylandók, jó vele együttműködni.
– Barát szerepben hűségre, segítőkészségre, az egymás iránti bizalom élményére.
– Tanulóként a tudás megszerzéséért tett erőfeszítések elismerésére, a megszerzett és megszerzendő tudás érték-valóságának, használhatóságának tudatára, meglévő és kibontakozó tehetségeiről való visszajelzésre, orientációra. A gyerekközösségben betöltött szerepének méltánylására.
– A település lakosaként, a lakóközösség tagjaként kölcsönös toleranciára, presztízsre.
– Állampolgárként emberi és polgári jogainak, kötelezettségeinek elfogadására és elfogadtatására, biztonságának garanciáira, a közügyek között a saját érdekeinek megjelenésére és a közügyekbe való beleszólás lehetőségére.
– Az emberiség tagjaként emberi méltóságának garantált tiszteletben tartására, másokkal való egyenértékűségének garanciájára, létszükségletei elismerésére.
– Szegény, deprivált csoport tagjaként arra a lehetőségre, hogy erőfeszítéseivel csökkenthesse, ledolgozhassa a hátrányait, ebben számíthasson közösségi támogatásra, szolidaritásra, a deprivációval nem érintett értékei, szerepei elismerésére, méltóságának, jogainak tiszteletben tartására.
– Rasszcsoport tagjaként védelemre az apartheid, a rasszizmus megnyilvánulásaival szemben.
– Egy anyanyelvi és kulturális csoport tagjaként a nyelvi és kulturális otthonlét biztonságának megéléséhez, nyelvi és kulturális egyenértékűségének, kulturális, intellektuális teljesítményeinek elfogadásához, elismeréséhez.
És persze folytathatnánk a sort még sokáig.
Mindenesetre a romák a fent sorolt szerepeikben ritkán számíthatnak arra, amire joggal számíthatnának.
3.4 Tévismeretek falai
Sok ilyen elválasztó fal van. Ezek közül csak néhányat említenék itt.
A/ A romák elfojtott, tabusértő vágyak, rossz-cselekedetek bűnbakjaiként való láttatása. (Pl.: szaporodnak, mint a nyulak, érzékiek, könnyűvérűek, lopnak, lusták, nem szeretnek dolgozni, könnyelműek, bűnözők, a természet romlatlan – vagy romlott? – gyermekei stb.)
Ehhez persze fogódzót adnak a szélsőséges szegénységben élők ismert szociológiai jellegzetességei. (A mostoha életkörülmények, a rövidebb élettartam miatt a természetes reprodukció eléréséhez nagyobb gyerekszám szükséges.) A mélyszegénységben élő rétegek között gyakoribb a prostitúció(s kényszer). (Ez egyébként a roma etnikus kultúrában még erősebb normasértés, mint a külső értékrendben. Ugyanakkor a prostituáltak szolgáltatásait általában nem a romák és szegények használják.)
A kriminológia tudományos tanítása szerint a lopás – az adócsalás és a közlekedési bűncselekmények után – a leggyakrabban, legszélesebb körben elkövetett bűncselekményfajta, s nem köthető meghatározóan osztályokhoz, rétegekhez, nemzetiségi csoportokhoz. A bűnüldözés viszont sokkal erőteljesebben irányul a szegények által elkövetett bűncselekmények megtorlására, mint a középrétegek által elkövetettekére. Sokkal több kis tolvajt állítanak bíróság elé, mint adócsalót.
A mélyszegénységben élő csoportok számára jutó (segédmunkási, alkalmi, kisegítő) munkafeladatok általában a leggépiesebbek, legpiszkosabbak, leginkább fizikai erőfeszítéseket igénylők, s legkevésbé nyújtják az alkotás vagy a tulajdonosi büszkeség örömeit. Így a nekik jutó munkában kevés a szeretni való – annál több a kényszer. A mélyszegénység folyamatos létbizonytalanságot is jelent. Válogatni csak az egyaránt fontos szükségletek minimális kielégítése között lehet. Az előrelátó tezaurálás elvárásai ebben a helyzetben illuzórikusak. A bűnbakképző romakép kialakításához a pszichológiai szükségleteken túl az információhiány, az osztálygőg, a szegénység etnicizálása is hozzájárul.
B/ A romák értéktelenként, született vesztesként, eleve alárendelésre ítélt, alacsonyabb rendű csoportként való ábrázolása.
E hamis kép kialakulásához hozzájárulhatott az európai kolonialista, gyarmattartó hagyomány, szemlélet kisugárzó, továbbélő hatása. Az európai kultúrfölény hamis mítoszával indokolt és leplezett gyarmati elnyomás az eltérő bőrszínű, kultúrájú, hagyományú, életformájú népekkel szemben, majd a náci faji felsőbbrendűségi ideológia térnyerése és a lombrozói tanok terjedése a bűnözés örökletességéről.
Belejátszott ebbe a roma közösségeket a föld nélküli zsellér helyzetébe kényszerítő erőszakos letelepítés, a hazai állami asszimilációs politika 200 éve és a folyamatos nemzetiségi elnyomás, a tulajdonnélküliség. A romák ehhez a kiszolgáltatottsághoz alkalmazkodó megélhetési stratégiákat alakítottak ki az évszázadok során.
(Mások által már ellátni nem kívánt, piszkos munkák elvégzése, az alávetettségen alapuló paternalista kapcsolatrendszerek fenntartása falun a paraszt családokkal, a zenész szolgáltatók esetében az urakkal, polgárokkal, a parasztok lekezelő, tányérba szórt „alamizsnáinak” és az urak „nagybőgőbe beugró kedvének” elfogadása, a folyamatos csendőri-rendőri vegzálás eltűrése stb.)
A külső környezetben még jelenleg is van „igény” a romákkal szembeni fensőbbségtudatra, hiszen ez lehet még a lecsúszástól félő kisember utolsó mentsvára, hogy ő azért még nem tart ott, ahol a „cigányok”.
A nemzetiségi elnyomás nem tette lehetővé, hogy a romák megismerjék saját történelmüket, megtanulják, hogy Magyarországon tudásuk, mesterségeik alapján évszázadokig kiváltságos csoportként is léteztek.
Még nem tudatosult, hogy több évezredes fennmaradásuk népcsoportként saját katonai erő, saját állam, hatalmi erőszak nélkül önmagában is érték. Érték, hogy megtanultak támaszkodni a saját képességeikre, készségeikre, értékes szaktudásaikra, művészetükre. Ehhez olyan képességeket fejlesztettek ki, melyeket ma is értéknek és visszatanulandónak kell tekinteni. (Például sok nyelv ismerete, kapcsolatteremtő képesség, emberismeret, környezetük mindenkori erőforrásainak, kereskedelmi lehetőségeinek felismerése, önmaguk hasznossá tétele, a környezet kultúráinak alkotó módon való beépítése, felhasználása.)
Hogy voltak és ma is sokan vannak olyan romák, akik kiemelkedőt, maradandót alkottak és alkotnak a magyarországi és egyetemes kultúrában.
Hogy a régi képességek, készségek, tudások korszerű formában történő újbóli kifejlesztése sokszor megoldást jelenthetne mai gondjaikban. Sajnos a jelenlegi nyilvánosság, köztudat, oktatási rendszer még nem nyújt fogódzókat mindennek tudatosításához.
C/ A roma identitás idegen minőségként, abszolutizált „másságként” való ábrázolása.
Ez a hamis szemlélet a romantikából és a már említett „kolonialista kultúrfölényből” eredeztethetően a romákat mint egzotikus vadembereket mutatja be. Keresi bennük mindazt, ami idegen, furcsa, a kívülálló számára érthetetlen, izgalmas, vágyott, de gátlásai miatt el nem érhető. Negligálja mindazt, ami a többségével megegyező, hasonló, ami variáció, ami a többség viszonyaival, értékrendjével megegyező. Az így konstruálódott romakép persze idegenséget, eltávolodást, esetleg barátságos, leereszkedő szegregációt eredményez. (Megnézem a rezervátumot, esetleg gyönyörködöm is benne, azután hazamegyek „normális”, kiismerhető világomba.) Ennek az előítéletes képnek a „nem kíváncsi, nem barátságos” variációja a romáknak valamilyen „antikultúra” hordozóiként, nemkívánatos idegenként való ábrázolása. (Pl.: hablatyolnak valamilyen összelopkodott nyelvjárásban, cincognak valami elavult, érdektelen zenét, élnek lyukakban, mocsokban, „mert ez a szokásuk”, jobb tőlük minél távolabb kerülni.)
D/ A romáknak az irracionalitás és szellemi képességhiány megszemélyesítőiként való ábrázolása. Ide tartoztak a céltalanul kóborló, a parkettafelszedő, az „összefogni nem tudó”, a kommunikációra alkalmatlan nyelven beszélő, a sátorban, putriban magukat jól érző, tanulni képtelen stb. cigányokról szóló sztereotípiák. Ezekben az esetekben a vélt kultúrfölényen alapuló lekezelésen túl általában a problémák tényleges felfogására, elemzésére fáradságot nem szánó szellemi renyheségről és ennek széles körű elfogadásáról, olykor a sztereotípia tulajdonosainak szellemi képességhiányáról van szó.
E/ A roma népcsoport „illegitimként” való ábrázolása.
Ennek a képnek az egyik formája a roma kisebbségi lét és identitás relativizálása, valamiféle elavult életformával, a szegénység kultúrájával vagy a lumpen bűnöző létformával való azonosítása, és ebből kiindulva a roma népcsoport jogainak negligálása, a jogos nemzetiségi törekvések háttérbe szorítása, elnyomása. Ezt az utat követte a kommunista párt a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben, de már Mária Terézia állami kényszerasszimilációs intézkedései, korlátozásai is ezen a felfogáson alapultak.
Ugyanennek másik variációja: az „önhibás” cigányok megjelölése a társadalmi igazságtalanságok egyedüli felelőseként Például: „Nem szokta a cigány a szántást, miért kaptak volna földet a földosztáskor… a kárpótláskor…?” Vagy: „A szocializmus idején mindenki tanulhatott, de a cigányok nem akartak, persze hogy nem jutottak később tisztességes munkához…” Vagy: „A demokrácia kisebbségi jogokat, önkormányzatot adott a romáknak, de azok csak a tehetetlenség, a széthúzás és a korrupció mocsarában érzik jól magukat.”
(A valóság ezzel szemben az, hogy a földosztáskor a romák többsége mezőgazdasági munkákból élt. A szocializmus idején a mélyszegénységben élőknek kevés esélyük volt tanulni, ezt gátolták a jövedelmi és érdekviszonyok is, és hiányoztak a követhető minták is. Az önkormányzatok minimális jogosítványokkal rendelkeznek, a romák közötti politikai szakadásokat jórészt külső pártpolitikai és egyéb manipulációk generálták, a korrupció pedig köztudottan nem etnikus sajátosság, és persze nem is a romák között a legnagyobb…)
Az előítéletes romakép megakadályozza a roma identitás egészséges megélését, folyamatos önértékelési zavarokat okoz, gátolja, hogy a közvélemény vagy az oktatás valós, reális információkhoz jusson a romákról, gátolja a közös társadalmi problémák megoldásainak megtalálását, sőt gátolja még az ehhez vezető helyes kérdések megfogalmazódását is.
4.1 Cigánykép az iskolában
A továbbiakban nézzük meg, hogy a jelenlegi tankönyvek milyen helyet és szerepet szánnak a roma nemzetiségről szóló ismereteknek, tudásoknak. Ehhez a középiskolai történelem- és társadalomismeret-könyveket vizsgálta meg Terestyéni Tamás a Fekete Pont – A középiskolai történelem- és társadalomismeret tankönyvek romákkal kapcsolatos tartalma című tanulmányában [2] (Beszélő, 2004. május, 80–95.).
A vizsgált 83 tankönyv közül 21-ben (25%) található egyáltalán valamiféle cigányokra vonatkozó szövegrészlet… Ebből 7-ben összesen 1 mondat, 6-ban 1 bekezdés, 6-ban 2-3 bekezdés és 2-ben ennél több anyag…
A cigányokról minősítést tartalmazott 11 könyv, ebből csak negatívat 4, negatívat és pozitívat 6, csak pozitív tartalmút 1.
Az elemző vizsgálat egyértelműen azt mutatta, hogy a tankönyvek cigányokat érintő szövegeinek többsége mennyiségi és tartalmi szempontból egyaránt igen kevéssé járul hozzá a cigányság történelmének, kultúrájának, jelenkori társadalmi helyzetének a megismeréséhez és a negatív értéktartalmú előítéletek oszlatásához.
„A tankönyvek csekély figyelmet fordítanak a magyarországi cigányságra; túlnyomó részükben szó sem esik romákról, és ahol egyáltalán történik róluk említés, többnyire ott is csak egészen röviden, érintőlegesen, mintegy mellékesen, érdemi kifejtés nélkül… Számos olyan témakör, történelmi korszak vagy esemény kapcsán, amellyel összefüggésben joggal elvárható lenne, hogy szó essen a romák szerepéről, a könyvek hallgatnak…
A cigányok említése teljességgel esetleges, a roma történelem nincs következetesen végigvezetve, töredezett, epizódszerű, nem épül be szervesen a többségi társadalom történetébe…
A cigányság történetének, illetve társadalmának bemutatásából szinte teljesen hiányoznak a pozitív mozzanatok (sikerek, elismerést kiváltó tettek, társadalmi hasznosságok, előnyös tulajdonságok), vagy ha tesznek is említést róluk, kevéssé hangsúlyosak, az összképben nem meghatározók…
Ugyanakkor viszonylag gyakran fordulnak elő a romákkal összefüggésben múlt- és jelenbeli negatív mozzanatok (életmódbeli ütközések a többségi környezettel, a normák elutasítása, bűnözés, előnytelen társadalmi szerepek, az igyekezet és alkalmazkodókészség hiánya), sőt a kínálat egészét tekintve a negatívumok jelentős többségben vannak a pozitívumokkal szemben…
A cigányság kultúrájáról a tankönyvekben keveset lehet olvasni, arról pedig említés sem történik, hogy a cigányok teljesítményei a magyar kultúra gazdagodásához, színesebbé válásához is hozzájárultak…
A cigányság mai viszonyairól, életkörülményeiről ritkán esik szó, és ha mégis, a leírások elnagyoltak, közhelyesek, semmitmondók… A tankönyvek nem sokat tesznek a közkeletű előítéletek, hiedelmek elutasításáért, viszont óvatlan megfogalmazásokkal, hátrányos tartalmú asszociációk és következtetések (nem feltétlenül szándékos) felkínálásával, előnytelen sugallatokkal inkább erősítik, semmint gyengítik az előítéletes gondolkodást.”
Hasonló következtetésekre jutott egy másik kutató, Hegedűs Sándor is. (Cigányok a történelemkönyvekben. Lungo Drom, 2002. augusztus–szeptember.)
4.2 A minimális ismeret – közmegegyezés
A jelenlegi helyzetet látva próbáljuk meg áttekinteni, hogy mi az a hiányzó, minimális oktatási tartalom, amelyet minden magyarországi diáknak nyújtani kellene a romákról a társadalmi kohézió erősítése érdekében. Persze a roma diákok számára különösen, mivel döntő többségük nem részesül nemzetiségi oktatásban.
A romák történelméről, társadalomtörténetéről minden diák számára nyújtani szükséges ismeretek:
a/ A romák indiai őshazája, kötve az Indiával kapcsolatos történelmi és kulturális ismeretekhez; Északnyugat-India, Radzsasztán a kultúrák-karavánutak találkozóhelye, szárazföldi hódítások útvonala, India szárazföldi kapuja (kulturális hatások: kínai, sztyeppei nomád, görög – Nagy Sándor –, perzsa, arab). Esetleg mélyebben: az indiai eredet nyelvészeti bizonyítékai, a dzsat harcosok és roma törzsi és mesterségcsoportok együttélése, szimbiózisa (fémművesség, erődépítés, fegyverkészítés-javítás, bőrművesség, szórakoztatás, kereskedelem, szállítás, állattenyésztés). A romák nyugati vándorlásának kezdete és annak okai: gaznavid, fehér hun hódítások, dzsatok veresége, éhínségek.
b/ A romák vándorútja a népvándorlás speciális formatípusaként tárgyalva (kis közösségekben, nem hódítóként, alkalmazkodva a lehetőségekhez, megélni ott, ahol a külső környezet katonailag mindig erősebb, hasznossá tenni magukat a szabad mozgási lehetőségeket megőrizve). Szimbiózis kialakítása a letelepült földművelő és vándorló, legeltető, állattenyésztő csoportokkal az ipari és egyéb szolgáltatásokhoz, kereskedelemhez szükséges szaktudásra, készségekre támaszkodva. A kereszténység felvétele a bizánci birodalom keleti határterületein (Örményországban az i. sz. XI–XII. sz. körül). A cigány népnév bizánci keletkezésének teóriái.
c/ A romák megérkezése Európába és a késői bizánci birodalomba és a Velencei Köztársaság balkáni gyarmatain történő ideiglenes megtelepülés, támaszkodva a háborús ipari szükségletek által nyújtott megélhetésre (keresztes háborúk, oszmán török és tatár támadások), kötve Bizánc és a keresztes háborúk történetéhez; fémműves szaktudásuk hasznosítása, az ágyúkészítés, -használat ismerete, továbbadása a környezetnek (ennek európai katonai és kulturális jelentősége), Bizánc bukása, a letelepült roma csoport vándorútja Nyugat felé.
d/ A romák magyarországi beáramlásának első hullámai: Nagy Lajos uralkodásához kötve (balkáni hódítások, velencei-nápolyi háborúk); az első írásos említés a Magyar Királyságban: az 1362-es „ragusai oklevél” a romák ottani városi polgári jogállásáról, a magyarországi roma iparos-szolgáltató vándorkörök kialakulása, első letelepülések: Egyházas-Cigány, Cigányvaja, Cigánd stb. településnevek.
e/ A romák mint kiváltságos magyarországi csoport – Zsigmond és Mátyás uralkodásához kötve; a romák autonómiájának betagolódása az államszerkezetbe (5 fővajdaság, csak a királynak – a nemesi fővajdának – adóznak, szabad vándorlás, saját jogszolgáltatás, királyi védelem, külső jogvitákban a fővajda illetékessége, hadiszerek készítése a királyi seregeknek, aranymosás és kötelező beváltás a kincstárban). Az autonómia katonai célszerűsége: a romák korszerű hadiipari tudásai (ágyú- és fegyverművesség, fémművesség), gazdasági haszna: aranymosás, kereskedelmi és iparcikk-szükségletek. (Az identitás meghatározói a korban: a közös vallás, az uralkodó iránti elkötelezettség, meghatározott hely a hűbéri szerkezetben; az etnikai, nyelvi eltérések másodlagosak.)
f/ A romák részvétele a törökellenes végvári küzdelmekben, szerepük a védekező háború ipari hátterének biztosításában, majd a szabadságküzdelmekben (Bocskai roma hajdúfőkapitánya, Lippai Balázs, Thököly kuruc ezeres kapitánya, Horváth Ferenc, Rákóczinak az autonómiát megerősítő cigánypátense). Erdélyben folyamatosan működő roma autonómiarendszer a XIX. századig. Roma asszimilációs és integrációs folyamatok, az autonómia válsága, sok roma jobbággyá válik.
g/ A XV–XVII. századi európai történelemhez kötődően: bemutatni a romák üldözését és annak okait Nyugat-Európában (a törökellenes kémhisztériát, az európai humanizmus rabló szemléletű „idegenellenességét” az új földrészek felfedezése után, a céhes ipar és kereskedelem védekezését az olcsón termelő roma konkurencia ellen, a reformáció és a vallásháborúk okozta bizalmatlanságot és az „egyházközségekbe való bezárkózást”, az állami ellenőrző, központosító, adóztató intézkedések hatását és a vándorló romák érdekeinek ütközését e törekvésekkel, a romák eltérő szokásrendjét, öltözködését). A romák integrálódása a perifériákon: önálló szinti, manus, kálo nyelvjárások, közösségek létrejötte.
A Török Birodalomban toleráns környezet, a nagyobb adók ellenére is sokan őrzik keresztény hitüket, Moldvában, Havasalföldön a patriarchális cigány rabszolgaság létrejötte (fejedelmi, egyházi és bojári roma rabszolgák).
h/ A XVIII. századi romaellenes állami elnyomó, kényszerletelepítő, kényszerasszimilációs intézkedések és azok okai Magyarországon – I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, II. József, uralkodásához kötve. Megszűnt a közvetlen háborús veszély, nincs szükség a romák könnyen mozgósítható helyi hadiipari szolgáltatásaira. Sőt, szabadságuk a korábbi magyar függetlenségi küzdelmek újraéledésével fenyegethet (tárogatók elégetése, várak felrobbantása). A királynak nem érdeke már a romák autonómiája, a városi céhes ipari fejlődés és a kereskedelmi utak biztonságossá válása leértékeli a helyi roma szolgáltatások fontosságát, a földesurak érdeke a roma jobbágyok megszerzése. A központosító, egyre totálisabb ellenőrzési lehetőségekre igényt tartó, németesítő birodalmi politika nem tűri a „feudális múlt csökevényének” tartott roma autonómiát, a szabad vándorlást és szolgáltatást. (Az iparosok negyede roma ebben a korban.)
Intézkedések: legyenek jobbágyok, de nincs már szabad jobbágytelek, csak zsellérként, teljesen kiszolgáltatott helyzetben élhetnek, legyenek céhes iparosok, de a céhek nem veszik be a konkurenseiket; tilos a vándorlás, miközben a romák többségének létalapját a vándor ipari szolgáltatások adják; 25 botütés terhével tiltják a romák anyanyelvhasználatát, viseletük hordását, tiltják a cigány népnév használatát, a romák gyermekeit erőszakkal elveszik szüleiktől, és parasztcsaládokhoz adják nevelésre.
A magyar nemzeti érzés ébrentartója a korban a cigány zenészek által játszott népies magyar műzene. Első kimagasló művelői: Czinka Panna és Bihari János prímások.
Vályi István, Ab Hortis Sámuel és Grellmann kutatásai nyomán felfedezik a romák és nyelvük indiai eredetét.
A XVIII. század elején az elnéptelenedett Dráva-menti területekre a Bánátból és Erdélyből nyelvileg elrománosodott aranymosó-famunkás cigányokat telepít be a császár. Ők a beások.
i/ A XIX. századra a romák a falu kiszolgáltatottjai, általában tulajdon (házhely, jobbágytelek) nélküli zsellérek. Ingyenes szolgáltatásokkal tartoznak a földesúrnak, illetve a faluközösségnek (útjavítás, csatornatisztítás stb.), pénzért látnak el mások által nem szívesen végzett munkákat (pl.: vályogvetés, tapasztás, kéményseprés, pásztorság, kosárfonás), és űzik régi mesterségeiket: zenélés, kovácsmunka stb.
Kialakul a roma és parasztcsaládok között a patriarchális, alá-fölé rendeltségen alapuló munkamegosztási szimbiózis: a roma család besegít munkacsúcsok idején a földeken, segít a ház körüli teendőknél: nagymosásnál, meszelésnél, tapasztásnál, trágyahordásnál, nagytakarításnál, favágásnál jelképes fizetségért: darab kenyérért, szalonnáért, főzet élelmiszerért, lisztért, használt és nélkülözhető cipőért, ruháért. Viszont szorultsága esetén számíthat a parasztcsalád segítségére, adományára, kölcsönére. Ez persze a kiszolgáltatott, lesajnálható, de hozzánk közel álló cigányképet jeleníti meg a fensőbbséges környezet részéről. A közelállás is csak egy meghatározott családot érint a közösségből.
A vándor iparból, kereskedelemből élő romáknak e lehetőségért rendszeresen meg kell vásárolniuk a házhelytulajdonosok, falusi bírák, intézők, csendőrök jóindulatát.
A rendfenntartó szervek folyamatosan üldözik, bebörtönzik, gyötrik a „vándorlónak minősített” cigányokat. (Azokat, akik nem tudnak fizetni, akik helyi konfliktusokba kerülnek lakóhelyükön, a külföldről beszivárgott csoportokat, akiknek házhelyére szüksége lett a földtulajdonosnak, munkaereje pedig fölöslegessé vált lakhelyén, ezért elzavarták.) Szinte bárkit vándorlónak minősíthetett a hatóság, hiszen a romák általában megtűrtként, nem a saját földjükön laktak, bármikor felgyújtható, ledönthető viskóikban. Lakhatási, illetőségi jogukat bármikor kétségbe lehetett vonni. Ez a helyzet egészen a XX. század hatvanas éveiig tartott.
j/ A romák hadiszerek készítőiként, javítóiként, katonazenészként, honvédként egyaránt kivették a részüket a ’48-as szabadságharc küzdelmeiből. Kálozdi János akadémiát végzett cigányprímás elsőként zenésítette meg Petőfi Nemzeti dalát, amelyet nyomtatásban is közreadott. A kolozsvári cigányok március 19-én a forradalom melletti tüntetésen a szabadság és egyenlőség nevében az ellenük működő feudális önkény szimbólumaként szétverték a főtéren álló cigánykalodát. Minden honvéd zászlóaljnak volt saját cigány katonazenekara. A szabadságharc bukása után a cigányzenészek dalai tartották ébren a magyar szabadság emlékét. A jobbágyfelszabadítás a nincstelen roma zsellérek további sorsát, kiszolgáltatottságát alig befolyásolta.
k/ Az 1850-es, 60-as évek fordulóján zajlott a szomszédos Moldvában és Havasalföldön a cigány rabszolgák felszabadítása. A korábbi rabszolgák általában nem kaptak földet, házhelyet, viszont azonnali adóterhek szorongatták őket. Így tömegesen vándoroltak ki a megélhetés reményében többek között Magyarországra is. Az új betelepülők, eltérő helyzetű csoportok megjelenése felerősítette a romákkal, a vándorlókkal szembeni csendőri erőszakot.
l/ A század második felében jelentkeztek az első törekvések a cigány nyelv írásbeliségének megteremtésére (Ipolysághy Balogh János, Boldizsár József, Nagyidai Sztojka Ferenc). Törekvéseiket pénzügyileg támogatta és a korabeli romológiai kutatást segítette Habsburg József Károly Lajos főherceg, aki maga is írt összehasonlító cigány nyelvtant.
A kor jelentős hatású roma művészegyénisége volt Dankó Pista prímás, zeneszerző és népszínműíró.
A század végén hazánkban cigány összeírást tartottak. Eszerint a romák száma 274 000 fő volt, közülük alig 8000 vándorolt, egyharmaduk mezőgazdasági napszámosként, több mint negyedrészük iparos munkából élt. A romák szűk rétegeinek, pár ezer kiemelkedő muzsikusnak, pár száz iparosnak, néhány kereskedőnek, értelmiséginek sikerült csak a polgárosult középosztályba kerülnie.
m/ A kor romantikus művészeti irányzata előszeretettel ábrázolt cigány alakokat mint a természet vad, zabolátlan, szenvedélyes, szélsőséges gyermekeit, lázadva a polgári lét unalmas, sekélyes valósága ellen. Az így kialakított elidegenítő, romantikus cigánykép akadályozta a romák tényleges problémáinak megértését, az értékrendek közeledését. (Trubadúr, A párizsi Notre Dame, A cigánybáró stb.)
Ekkor keletkeztek a romák további sorsára veszélyt jelentő, a szociáldarwinizmusból kinőtt rasszista, faji felsőbbrendűségi ideológiák, virágzott a kolonialista felsőbbrendűségi kultúreszme; Lombroso megalkotta tanait a bűnöző embertípusról és a bűnözés örökletességéről.
n/ A XX. század elejétől terjedt a cigányokat bűnözőként megbélyegző hamis kép, üldöző rendőri intézményeket, nemzetközi szerződéseket hoztak létre ennek jegyében.
Az első világháborúban nagyon sok cigány bakát soroztak be a hadseregbe, mivel falusi szegényként nélkülözhetőbbnek tartották őket a gazdagabbaknál. A háború idején született (15.000/1916 BM.) rendelet a „vándor” cigányok teljes jogfosztását, javaik elvételét, helyváltoztatásuk tilalmát, folyamatos hatósági nyilvántartásukat, testi megjelölésüket írta elő, e szabályok megsértőit pedig internálással rendelte büntetni. Ez a rendelet még az 1950-es években is hatályban volt. Közben alkalmat adott a Pharrajimos, a roma holokauszt hazai romaellenes intézkedéseire.
o/ A Horthy-korszakban a romákat nem tekintették „bevett nemzetiségnek”, problémáikat csendőri és közegészségügyi kérdésként kezelték. A romák többsége kívül rekedt a jogállam szabályozási körén, kiszolgáltatottságban, létbizonytalanságban élt. Megélhetést a nagybirtokokon végzett summás munka, valamint a falusi napszámoslét adott legtöbbjüknek a helyi személyes patriarchális kapcsolatokon túl.
p/ A nácik hatalomra jutása után a Németországban hozott faji törvények a zsidókat, romákat, feketéket másodrendű emberekké nyilvánították. Elkezdődött szabadságuk korlátozása, gyűjtőtáborokba, gettókba zárásuk. A háború kitörése után, 1939-ben deportálni kezdték őket a lengyel területeken létesített gettókba. Majd 1942-ben az auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták a birodalomban és a megszállt országokban élő romákat. 1944 májusában a nácik fel akarták számolni az auschwitzi elkülönített cigánytábort, de a foglyok ellenállása egy időre megakadályozta tervük véghezvitelét. Augusztus 2-án a még munkaképes pár száz roma foglyot másik táborba szállították, a többieket, közel 3000 embert nagy erők bevetésével, ellenállásukat megtörve legyilkolták. Ez a Pharrajimos, a roma holokauszt nemzetközi emléknapja. A keleti megszállt területeken az Einsatzgruppék mozgó gyilkoló csoportjai ölték ezrével halomra a zsidókat, romákat, politikai ellenfeleket. A náci lágerbirodalom többi táborában is tömegesen haltak meg roma foglyok. A cigány áldozatok számát félmillióra becsülik. A nácik szövetségesei a horvát usztasák, a román vasgárdisták, a magyar nyilasok sem maradtak el a birodalomtól a romák szisztematikus gyilkolásában. Az üldözések következtében sok országban szálltak harcba a romák katonaként, partizánként a nácik ellen. Legnagyobb számban a Szovjetunióban és Jugoszláviában.
r/ Magyarországon a Pharrajimos első állomása az 1938-as belső csendőri rendelkezés volt, mellyel a romákat kollektíve megbízhatatlannak nyilvánították. Ezt követte a „hontalannak” nyilvánított, a szükséges igazolványokkal nem rendelkezők hadműveleti területre internálása 1941-ben Kárpátalján. 1943-tól a romákat családostul hajtották mezőgazdasági kényszermunkára nagygazdaságokba. A német megszállást követően, 1944 májusától a romákat elsősorban az ország keleti vidékein és Baranyában gyűjtőtáborokba, gettókba zárták az elhurcolt zsidók helyére. Innen a munkaképes férfiakat katonai építőlágerekbe hurcolták a Kárpátokba az Árpád-vonal építésére. Gyergyótölgyes, Ojtoz, Rahó, Tatárhágó voltak a legnagyobb ilyen táborok. Augusztus végétől a hadsereg külön cigány munkaszolgálatos századokat állított fel.
1944. szeptember végén, október elején a front Magyarországra érkezésekor a tábori csendőrök már helyi tömeggyilkosságokat is végrehajtottak romák ellen Nagyszalontán, Dobozon, Pocsajban.
A nyilas hatalomátvételt követően a nyilasok az általuk uralt területen megtiltották a romáknak lakhelyük elhagyását, razziákkal szedték össze őket, és elkezdték internálásukat a komáromi Csillagerődbe, ahonnan a munkaképeseket németországi lágerekbe hurcolták. Sokakat lakóhelyük közelében gyilkoltak meg. Ez történt például Székesfehérvár, Várpalota, Szabadbattyán, Szolgaegyháza, Lajoskomárom roma lakóival.
s/ A háborút követően a romák nem részesültek a történelmi igazságtételben, a földosztásban. Kis idő múlva újból életbe léptek a korábbi jogfosztó szabályok ellenük. 1952-ben a Belügyminisztériumban újból kényszermunkatáborba szállításukat tervezték. 1955-ben a megbízhatatlanoknak szánt fekete személyi igazolványokkal bélyegezték meg őket. Ebben az időszakban az ország újjáépítése, a nagy építkezések, iparfejlesztések, bányanyitások a romák számára is új munkalehetőségeket teremtettek. Az ’56-os forradalomban sok roma is fegyvert fogott a szabadságért. Közülük többen a harcok során estek el, többeket a megtorlás során ítéltek halálra vagy hosszú börtönbüntetésre. (Szabó Ilonka „Kócos”, Kóté Sörös István, Sztojka László „Citrom”, Dilinkó Gábor „Bizsu”, Kolompár István, Dombi Lajos stb.)
t/ A forradalom után, 1957-ben László Mária roma újságíró és muzsikusok kezdeményezésére létrejött a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, amely a nemzetiségi kultúra ápolására és érdekképviseleti feladatokra vállalkozott, persze szigorú ellenőrzés mellett. Egy év után a párt megelégelte az érdekvédelmet, László Máriát elzavarták. 1961-ben a pártvezetés feloszlatta a szövetséget, határozatot hozott a romák nemzetiségi jogainak negligálásáról, felszámolandó, elmaradott rétegként bélyegezve meg a kisebbséget. Célul tűzték ki a romák foglalkoztatását, az általános iskola elvégeztetését, „állampolgári fegyelmük” erősítését és fokozott ellenőrzésüket (a belügyi szervek részéről). 1965-től a cigány nyomortelepek felszámolásának céljából elégtelen állami hitelekkel elavult, csökkent értékű házakat építettek. A telepfelszámoláshoz rendőri erőszakot is alkalmazhattak. A terv végrehajtását nem fejezték be, a korábbi kedvezményes hitelek a rendszerváltás után piaci kamatozásúvá váltak, és a munkaalkalmak elvesztésével adósságcsapdához vezettek. A rossz minőségű házak gyakran tönkrementek, építésüket is állami korrupció kísérte, a házakhoz általában értéktelen, mocsaras, belvizes, árvízveszélyes helyeken biztosítottak telkeket a tanácsok, vagy pedig egy tömbben építették őket, s ezzel újratermelték a telepi viszonyokat.
A hetvenes évekre a roma férfiak foglalkoztatási mutatója elérte az országos átlagot. Az extenzív iparfejlesztés munkaerőéhsége elért a falvak szélére. A roma dolgozók többsége heti ingázó életformában segédmunkásként, betanított munkásként dolgozott, vagy később használhatatlannak bizonyuló szakmákat (vasbetonszerelő, vájár, kohász stb.) szerzett.
A romák többsége minimális szintű létbiztonsághoz jutott. A romáknak jutó oktatás színvonala általában nem tette lehetővé a továbbtanulást, a gyerekek jelentős része zsákutcás oktatási formában tanult, az iskolarendszer konzerválta a hátrányos helyzetet. Hiányoztak a családokban a gyerekek taníttatását lehetővé tevő tartalékok, a szegény családban szükség volt a fiatal keresetére, a bérszabályozás nem motiválta a gyermekek taníttatását, az értelmiségi kezdő bér kisebb volt a segédmunkási jövedelemnél, hiányoztak a családokban a tanulásra motiváló családi hagyományok, minták. Mindez tragikusan behatárolta a romák munkaerő-piaci lehetőségeit, s a rendszerváltás, az ipari szerkezetváltás után a romák jelentős részének minimálisra csökkent a lehetősége arra, hogy munkát találjon. A rendőri szervek folyamatos elnyomással, „fokozott ellenőrzéssel”, besúgóhálózat kiépítésével, razziákkal zaklatták a roma közösségeket, s folyamatosan terjesztették a bűnöző cigány kollektívum képet.
u/ A hatvanas évek végétől megjelent a roma értelmiségi emancipációs mozgalom, amely egyenjogúságot, a nemzetiségi kultúra ápolásának jogát, a roma értékek felmutatását és vállalhatóvá tételét, romaként az emberi méltóság jogát követelte. Fő képviselői: Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Csemer Géza, Szakcsi Lakatos Béla voltak. Később csatlakozott hozzájuk Balogh Attila, Osztojkán Béla, Holdosi József, Zsigó Jenő, Kalla Éva, Rostás Farkas György, Kovács Zoltán és még sokan mások. Elsődleges jelentkezésük a szépirodalomban kapott rangot, verseskötetek és tizenöt nyelvre lefordított regény tanúskodik erről máig.
Klubot, együtteseket, művészeti esteket, kiállításokat, fesztiválokat, lapot, olvasótáborokat szerveztek céljaik megismertetésére, nézeteik terjesztésére. A párt először fellépett ellenük, majd később megpróbálta engedményekkel ellenőrzött szervezetbe betagolni e mozgalmat (Országos Cigány Tanács, második Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége). Az erre nem hajlandók alkották a roma ellenzék, majd a Phralipe szervezet alapítóinak magvát a rendszerváltáskor.
v/ A rendszerváltást erős politikai manipulációs folyamat kísérte a roma szerveződéseknél. A jogállamiság kiépülésének folyamata kisebbségi jogokhoz juttatta a romákat is. Néhány képviselő (Horváth Aladár, Hága Antónia, Péli Tamás) a parlamentbe is bekerülhetett. Korlátozott médiajelenléthez jutottak a minimális önreprezentáció lehetőségével. Létrejött egy roma gimnázium (Gandhi Gimnázium), de továbbra is hiányoznak nemzetiségi alapintézmények: anyanyelvi oktatás, múzeum, színház, kutatóintézet, könyvtár stb. A létrejött kisebbségi önkormányzatok nem kerültek partneri helyzetbe, kiszolgáltatottak a helyi többségi érdekeknek, de információt, infrastruktúrát biztosíthatnak a helyi roma kezdeményezésekhez.
A rendszerváltást kísérő szerkezetváltás és gazdasági válság a romák addigi munkalehetőségeinek többségét felmorzsolta, létbiztonságukat fölszámolta. Kilátástalan szegénységbe kerültek jelentős roma tömegek a szükséges képzettség, infrastrukturális, kapcsolati, politikai, vállalkozói tőke hiányában, és mindezen hiányokhoz jött még a diszkrimináció, az előítéletek, az elszigeteltség.
x/ Mindezeken túl meg kell tanítani elsősorban a roma gyermekeket azokra a múltból átemelhető, korszerűként megélhető identitáselemekre, amelyek e nép fennmaradását több mint ezer éven át lehetővé tették.
Ilyenek: a korszerű, hasznosítható szaktudások, a sok nyelv tárgyalóképes ismerete, a kereskedelmi képességek: a kapcsolatteremtés, a helyi szükségletek felismerése és kielégítésük lehetőségeinek keresése, emberismeret, a környezeti-természeti források takarékos hasznosítása és újrahasznosítása, művészeti készségek, a béketeremtés és a béke megőrzésének képessége, az elődök tapasztalatainak tisztelete, rugalmasság a kulturális értékek megőrzésében, megújításában, integrálásában.
y/ Meg kell tanítani az előítéletek magyarázatát, természetét, szociálpszichológiai és kommunikációs törvényszerűségeit és az ellenük való fellépés módszereit, érvrendszerét. Az előítéletek negatív hatásait szerepcserékkel kell demonstrálni, átélt élményként feldolgozhatóvá tenni.
z/ Meg kell tanítani a roma kultúra alapvető és vállalható értékeit, be kell mutatni kimagasló értékeit, alkotásait, teljesítményeit, képviselőit.
- Roma-dosszié [7]