A csoport megalakulása
1956. október 28-ától – miután Nagy Imre kormányfő bejelentette, hogy a kormány általános és azonnali tűzszünetet rendel el, majd rádióközleményben felszólították a fiatalokat, hogy csatlakozzanak a szerveződő új forradalmi karhatalomhoz – a VII. kerületi tanácsnál (Csengery utca 10.) is többen jelentkeztek, hogy segítsenek a rend fenntartásában. Közülük alakult ki az ún. „Farkas” csoport. E fiatalokat előbb a Hársfa utcai rendőrkapitányságra küldték, onnan – járőrözés után, felfegyverkezve – vissza a tanácshoz, míg végül, 29-én, a Wesselényi utca 49.-ben mintegy ötvenen önálló egységet alkottak. Parancsnokul a 36 éves Kovács Dezső hőszigetelőt választották, helyettese a 27 éves Kovács Imre („Kiskovács”) vasesztergályos és a szintén 27 éves Drbál Ferenc („Mérnök”) építészmérnök lett. Nem rendelkezünk arról bővebb ismeretekkel, hogy miért éppen rájuk esett a választás.
A csoport vezetéséhez tartozott a 24 éves Dóczi Dénes kárpitos, a 28 éves Fón György textilfestő és műszaki rajzoló, a 38 éves Forgó Lajos, a 26 éves Pigniczky László törzsőrmester, a 23 éves Pongrácz Róbert honvéd alhadnagy és a 29 éves Vasas Barna.
Kovács Dezső kezdeményezésére a csoport a „Farkas” nevet használta, hogy „ne kelljen felfedni senkinek a nevét”. Ő maga rendre így mutatkozott be a csoporton kívül: „a Farkasok Gazdája”, „Farkasgazda”, „a Farkasok Főfarkasa”, „Farkas apó”. A kapubejáratnál is „Farkas” volt a jelszó.
A parancsnokság kialakította a rajokat, amelyek feladata továbbra is a járőrözés volt, és be kellett kísérniük az ÁVH-sokat, pártfunkcionáriusokat és a gyanúsan viselkedőket.
A „Farkasok” a Köztársaság téri pártház ostromában
Kovács Dezső parancsnok 30-án korán reggel csoportjának egyik részét a Madách térre vezényelte, mivel azt hallotta, hogy ott egy épületben ÁVH-s tisztek bujkálnak, és lövöldöznek a járókelőkre. Mindez vaklármának bizonyult. Eközben a parancsnokságra befutott a hír: az ÁVH-sok lőnek a pártközpont épületéből, és már 120 foglyot őriznek. Az alegységek – a „Madách tériek” is – kivonultak a Köztársaság térre.
Kovács Imre alparancsnok, Dóczi Dénes, a 20 éves Priska Tamás József hőszigetelő (Kovács Dezső főparancsnok sógora, ezért a csoportban „Kisfarkasnak” becézték), Pongrácz Róbert alhadnagy és társaik (többek szerint a 33 éves Modori Sándor bányász is) az egyik Kenyérmező utcai ház emeleteiről lőtték a pártház ablakait, majd a Köztársaság tér és Luther utca sarkán (Luther utca 3.) lévő MÁV tiszti iskola
II–III. emeletéről folytatták a harcot.
A 38 éves Szegi István villamoskalauz a rajával az Erkel Színháznál foglalt el lőállást. Forgó Lajos harci tevékenységéről nem ismerünk részleteket. Vasas Barna elhagyta raját, amiért később társai a leváltását szorgalmazták.
A 24 éves Kovács Gáspár lakatossegéd (Kovács Imre öccse) egy ismeretlen fegyvereshez csatlakozott, aki egy fa mögül lőtte a pártházat. A 23 éves Sárosi Béláné Szabó Julianna („Jutka”) háztartásbeli – aki a csoportnál főleg egészségügyi és konyhai szolgálatot teljesített – a Mosonyi utcai rendőrlaktanyából szerzett lőszereket, és a Kenyérmező utcában harcolók között szétosztotta. („Nálam nem stoppolt a majré, a legnagyobb buliban is hordtam a lőszert” – mesélte később.)
A 22 éves Marsányi László műanyag-feldolgozó által vezetett raj szétszóródott a Köztársaság téren. A csoporthoz (és a Marsányi-rajhoz) csak egy nap késéssel csatlakozott, 23 éves Galgóczi Zoltán, valamint a 29 éves Nagy József alkalmi munkások (mindketten négy nappal korábban Oroszlányból szabadultak) és velük Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet a Rákóczi út 61. sz. házból felmásztak egy lapos tetőre, hogy kézigránátokat dobjanak a pártház udvarába. Ám a távolság túl nagy volt, és mivel civil épületen kellett volna keresztüldobni, elálltak ettől. A pártház szomszédságában lévő (Kenyérmező utca 6–8.) kapualjban vették célba a férfiak – volt rabtársukkal, Klauber Istvánnal, a Thököly úti csoport parancsnokával kiegészülve – a pártház ablakait, Bakosné pedig a lőszerellátást biztosította.
Állítólag Kovács Dezső parancsnok is megjelent a Kenyérmező utcában „a jellegzetes mozdulataival és rekedtes hangjával”. Valaki meg is kérdezte: „miért ordítozol, mit akarsz, ki vagy te?” „Farkasgazda vagyok, a [Wesselényi utcai] csoport parancsnoka.” Ezután utat engedtek neki.
Mint ismeretes, a többórás harcból nagy szerencsével (a védők segítségére küldött páncélosok tévedésből a parancs ellenkezőjét hajtották végre) az ostromlók győztesen kerültek ki, és a védők közül a tömeg többeket megölt, súlyosan megsebesített. Jó néhányukat viszont megmentettek, így Méhes Lajos pártfunkcionáriust is, akinek Kovács Imre, a Wesselényi utcai csoport parancsnokhelyettese sikerrel sietett a segítségére. A megmentett pártfunkcionáriustól így búcsúzott: „Most mi így viselkedtünk veletek, kíváncsi vagyok, hogy ha fordul a kocka, akkor ti hogy bántok velünk.”
Az Almássy téri nemzetőrség parancsnoksága
A Wesselényi utca 49. helyiségeire az újraszerveződő Független Kisgazdapárt igényt formált, ezért a „Farkasok” október 31-én a Magyar Textilipari Dolgozók Országos Szabad Szakszervezetének az Almássy tér 2.-ben lévő irodahelyiségeibe költöztek. Ám „hivatalosan” továbbra is a „Wesselényi” csoport elnevezést használták.
Ezen a napon, délelőtt a Kilián laktanyában a katonák, rendőrök, az egyetemi nemzetőrségek és számos felkelőcsoport küldötteinek részvételével lezajló értekezleten megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, vagyis a Nemzetőrség, a forradalom vívmányainak megőrzésére, megvédésére. Noha az ülésen Kovács Dezsőék nem képviseltették magukat, tisztában voltak ennek jelentőségével, és igyekeztek mielőbb kiépíteni a megfelelő kapcsolatokat.
Mivel katonai tanácsadóra is szükségük volt, először Solymosi János alezredest keresték fel a Rádió épületében, a Bródy Sándor utcában, akit ekkoriban neveztek ki a VIII. és IX. kerület katonai parancsnokává. Noha a „Farkasok” kiestek Solymosi körzetéből, a tiszt helyeselte a felkelők lépését, majd azon igyekezett, hogy ellenőrzése alá vonja őket.
Az alezredes azt javasolta Kovácséknak, hogy válasszák meg maguk közül a katonai tanácsot, erről vegyenek fel jegyzőkönyvet, és juttassák el hozzá. Meghagyta, hogy segédtisztjének naponta három jelentést adjanak a kerületi eseményekről. Egy tanácsadó tisztet kirendelt az Almássy tériekhez, Besnyő E. József százados személyében. Solymosi azt az általános érvényű utasítást adta a jövevényeknek, hogy rendszeresen járőrözzenek, a fegyelmezetlenségeket, a lövöldözést szüntessék meg, és vegyék elejét a fosztogatásnak.
Mindezek alapján, visszatérve, Kovács Dezsőék megkezdték a mintegy 70 főre felduzzadó csoport katonai mintára történő átszervezését. A kultúrteremben Kovács Dezső bemutatta Besnyő századost mint a csoport katonai tanácsadóját. Miután Kovács Imre előterjesztette az épület védelmét célzó javaslatait és a járőrvonalakat, a tiszt ezt helyeselve az egység katonai alakulattá szervezésének szükségességét hangsúlyozta. Parancsnokára hivatkozva kilátásba helyezte, hogy akik megfelelőek a katonai szolgálatra, a konszolidáció után beléphetnek a hadseregbe.
A teljes csoport jelenlétében valószínűleg csak az addig is irányító szerepet betöltők döntöttek az ötfős katonai tanács tagjairól. Kovács Dezső megőrizte a főparancsnoki posztját. A tanács tagja a korábbi két parancsnokhelyettes, Kovács Imre és Drbál Ferenc, valamint Dóczi Dénes és Pongrátz Róbert lett.
Az egyik résztvevő szerint három póttagot is választottak. Aligha vitatható, hogy Pigniczky László és Fón György továbbra is a csoport vezetőségéhez tartozott. Néhányan ide sorolják Forgó Lajost és Vasas Barnát is, valószínűleg tévesen. Vasas iránt megrendült a bizalom, miután a Köztársaság téren magára hagyta osztagát. Helyette Forgót előléptették volna, de ő beérte rajparancsnoki beosztással, nem kívánt tagja lenni a katonai tanácsnak.
A 31 éves Varga József vájársegéd állítólag később felvetette a felkelőparancsnoknak, hogy megilletné őt is, hogy a katonai tanács tagja legyen, mivel számos fegyveressel emelte a csoport létszámát és harci erejét. De ezt nem akceptálták, így – csakúgy, mint Forgó – rajparancsnok maradt.
Valószínűleg szó esett a csoporton belüli büntetett előéletűek sorsáról, mert a gyűlés végén a frissen csatlakozott Galgóczi Zoltán és Nagy József odamentek Besnyő századoshoz: „a börtönből szabadultunk, mi lesz velünk?” A tiszt megnyugtatta őket: „Maradjatok csak nyugton, [...] méltányolni fogják azt, hogy a forradalomért harcoltok. Még nemzetőrök is lehettek.”
A parancsnoki tanács tagjai elosztották maguk között a feladatokat a csoport szervezése és vezetése, élelmiszer- és anyagellátás, a külső kapcsolatok megteremtése és ápolása terén. E legutóbbi reszortot a felkelőparancsnok – minden jel szerint – örömmel vállalta, igen gyakran tárgyalt a politikai, katonai, rendőri vezetőkkel, valamint más nemzetőrparancsnokokkal, mindig a bázishelyen kívül. „Szolgálati” gépkocsijában rendszerint helyet kapott Drbál és/vagy Fón a parancsnoki karból. Állandó kísérője, „testőre” a 22 éves Tompa Gyula („Kuksi”) hajtó, aki azonban mindig lent maradt a kocsinál. (E tárgyalásokról később lesz szó.)
A főparancsnok állandósuló távollétét helyettesei egyre inkább nehezményezték, s azt is, hogy a „Farkasgazda” még a katonai tanácsnak sem számolt be a tárgyalások eredményeiről. Megérkezésekor rendszerint Kovács Imrével váltott néhány szót, majd ismét eltávozott.
A felkelőparancsnokot az Almássy téri bázison belül legfőképpen a „Kiskovács” helyettesítette, tehát gyakorlatilag ő látta el a parancsnoki teendőket. Ő szervezte meg a belső őrséget, a járőrözést, ő fogadta a jövevényeket. Utasításait a rajparancsnokok végrehajtották. Két társa szerint Kovács Imre nagyhangú, fontoskodó, fenyegetőző természetű volt.
A másik parancsnokhelyettesről, Drbál Ferencről, konkrét tevékenységéről nemigen maradtak fenn adatok, csak annyit tudunk – amit már említettem is –, hogy több ízben a főparancsnokkal volt házon kívül, akárcsak Fón György.
Dóczi Dénes főleg a csoport bővítésében jeleskedett, az egyik társa (nyilván túlzó) állítása szerint az ő munkájának tudható be, hogy a létszám csaknem a duplájára növekedett. Számos fegyveres mellett felvett például egy idősebb színészházaspárt: a nőt telefonosnak osztotta be, a férfit pedig a gépkocsik felelőse mellé. Egyik verzió szerint volt egy követendő elv, hogy a csoport tagjai lehetőleg VII. kerületiek legyenek. A másik változat szerint viszont nem volt különösebb feltételhez kötve a belépés, a csoport tagjai rendre a barátaikat, ismerőseiket hívták oda. Valószínűleg senkit sem utasítottak el.
Dóczi a beszerzéssel is foglalkozott, és Pigniczkyvel ő biztosította az élelmiszer-ellátást elsősorban a Péterfy Sándor utcai kórházból. Emellett különböző intézményektől ruhaneműt is vételezett. Az is feladata volt, hogy a járőrparancsnokok figyelmét felhívja a hiányosságokra. Időnként „ügyeletes tiszti” teendőket látott el, de az is előfordult, hogy járőrözött. Arra is vállalkozott, hogy a csoport számára bélyegzőt is készíttet egy ismerősével.
Pongrácz Róbert alhadnagy konkrét tevékenységéről keveset tudunk. Valószínűleg, legalább részben, az új tagok felvételével, ellenőrzésükkel foglalkozott.
Pigniczky László törzsőrmester volt a „gh-s”, vagyis gazdasági részleg (konyha, raktár) parancsnoka. De csak a főparancsnok jelenlétében osztott a raktárból, ebben olyan szigorú volt, hogy minden nyomásnak ellenállt. A csoporthoz tartozott egy fegyverraktár-kezelő, egy élelmiszerraktár-kezelő, egy szakács, egy fegyvermester és egy ruharaktár-kezelő, mindnyájuknak Pigniczky volt a közvetlen elöljárója, lehetséges, hogy a gépkocsik felelősét is ő irányította. Egyik forrás szerint dr. Bálint György volt a csoport orvosa, Gerő Ottó pedig az írnoka.
Kovács Gáspár (a parancsnokhelyettes öccse) nem tartozott a parancsnoksághoz, de mint katonaviseltet, a fegyverismeretek oktatásával, kiképzéssel bízták meg. A fegyverek karbantartását Fegyvári Dezső Gyulával együtt végezte.
A nemzetőrség megszervezése
Ekkor, október 31-én vagy november 1-jén a rajokat is újjászervezték. Valószínűleg a korábbi négy raj hattá bővült, mások szerint ennél is jóval többé. Besnyő százados azt javasolta, hogy egy-egy rajba négy-öt személyt osszanak be, de Kovács Dezső nagyobb létszámokat írt elő, azzal az indokkal, hogy nem mindenki rendelkezik fegyverrel, másrészt nem tud annyi megfelelő rajparancsnokot a rajok élére állítani.
A rajparancsnokokat a rajok választották meg, vagy egyéni javaslatok alapján jelölték. A főparancsnok kérdezte a jelölteket: elvállalják-e a megbízatást (olyan nem volt, aki ne vállalta volna el), majd elfogadtatta őket a parancsnokság többi tagjával is. A másik verzió szerint a rajparancsnokokat Kovács Dezső nevezte ki, azok pedig a helyetteseiket.
Négy raj listája fennmaradt:
I. raj:
Varga József rajparancsnok, Páldiál(?) Géza, Németh Dezső, Koncz János, Balogh Tamás, Kiss Imre, Vank(?) István, Gergely János, Modori Sándor. A raj tagjai állítólag korábban is Varga József köréhez tartoztak. Erre a listára került fel Kovács Dezső és Fón György neve is, nyilván csak véletlenül, ezt támasztja alá az egykori rajparancsnok is, mivel vallomása szerint csak nyolc beosztottja volt.
II. raj:
Gábor János rajparancsnok, a 21 éves autószerelő, Péli Gyula rajparancsnok-helyettes, Pál Katalin ápoló, Nagy Gyula, Vona János, Kisfodor Tibor, Katona Antal, Bányai Lajos, Koltém(?) János, Rod Miklós, Sándor Ferenc, Papfi László. Később Kovács Attila és a 18 éves Purjesz János csatlakozott a csoporthoz és a rajhoz, Purjesz motoros küldönc lett.
III. raj:
Varga Géza rajparancsnok, Szepesi József rajparancsnok-helyettes, Víg János, Keller János, Sztlepár(?) János, Rózsa György, Váradi Ferenc, Somogyi László, Drecsmár Lajos, Szabó Elemér, Uhál István, Kapás Mátyás, Kovács László, Kovács Attila.
IV. raj:
Marsányi László rajparancsnok, a 17 éves Galló József, Czifrik János, a 17 éves Győr Zoltán ipari tanuló, Szepesi Lajos, Sugár József, Víg János, Reszneki András, Kuril János, a 28 éves Babér István MÁV-kocsirendező, a 17 éves Árok Iván géplakatos, Galgóczi Zoltán, Nagy József, aki rajparancsnok-helyettes lett. Staub István sorkatona később csatlakozott a csoporthoz és a rajhoz.
A felsoroltakon kívül Forgó Lajos – korábban őrmester – is vezetett egy rajt, amelyet állítólag a csoport legerősebb tagjai közül választották ki, és ez lett a legnépesebb és a legjobban felszerelt raj, mivel Forgó a főparancsnok bizalmas embere volt. Ez azonban nem kellően bizonyított.
A két Kovács egy másik raj parancsnokává jelölte Szegi Istvánt: „én az idősebbek közé tartozom, és a fiataloknak így tudok majd parancsolni.” Emlékezete szerint a rajához tartozott a kb. 14 éves Határ György, a kb. 20 éves Széchenyi István és a 23-25 év körüli Nej József.
A már említett Kovács Gáspárt Pigniczky László bízta meg a hadtáphoz beosztott raj vezetésével. Ez az osztag főleg anyagbeszerzéssel foglalkozott, ehhez igénybe vehettek egy teherautót. Ők gondoskodtak az élelem- és a ruhabeszerzésről. Állítólag később a „Farkasgazda” úgy rendelkezett, hogy ez a raj is teljesítsen őrszolgálatot.
Ezekhez a kevésbé ismert rajokhoz tartozott Babiczky Károly, Bakács Sándor, Bálint György, Bertó Tibor, Bodnár István, Czijrik János, Csető(?) István, Egresi(?) János, Elek István, Forgó Lajos, Forián Lajos, Harsányi Lajos, Határ György, Hobtém(?) János, Incze Antal, Kapás András, a 21 éves Kecskés nevű csillés, Koch János, Kovács László, Lakatos Erzsébet, Lovasi Mihály, Lődör István, Mázló(?) János, Molnár Miklós, Molnár Pál, Murján(?) László, Nagy Endre, Nagy József, Nagy Lajos, Nyomtató István, Ripota(?) László, Suri Antal, Szabó István, Szécsi István, Szili László raktáros, Szűcs Gyula, Varsányi(?) Pál, Volent Sándor. A női csoporttagok főleg az élelmezésben segédkeztek, és a sebesülteket látták el, közülük csak keveseknek maradt fenn a nevük.
„Október 31-én délelőtt az ülésen Besnyő javaslatára rendeltük el, hogy csak engedéllyel lehet kimenni, és ezután megszerveztük az ügyeleti szolgálatot is. A kilépési engedélyeket Besnyő és én írtuk alá” – vallotta a főparancsnok. Egy másik változat szerint Kovács Imre engedélyezte a távozást, de azt meg kellett indokolni.
Az élelmiszer-szállítmányok többsége vidékről érkezett, a ruhákat főleg a Vöröskereszt Baross utcai központjából szerezték be, matracokat, pokrócokat, csizmákat az egyik katonai raktárból hoztak.
A nemzetőrség vezénylése
A rajokat elsősorban külső és belső őrszolgálatra, illetve járőrszolgálatra osztották be. A járőr feladata a fosztogatás megakadályozása, a nemzetőrségen kívüliek lefegyverzése volt. Kovács Imre tartotta a járőrbe induló rajok eligazítását. Utasításai: mindenkit igazoltatni kell az utcán, beleértve a gépkocsikat, az ÁVH-sokat be kell kísérni, ha pedig ellenállásra találnak, valaki szóljon be erősítésért.
Az ellenőrzési körzetüket nem tudjuk pontosan rekonstruálni, mivel teljesen eltérőek a források. Határként a Nagykörút és a Rottenbiller utca nagy valószínűséggel megállapítható, azonban északnyugat felől a Majakovszkij utca (Király utca), a Dob utca, a Wesselényi utca, délkelet felől a Rákóczi út, a Dohány utca egyaránt szóba került.
Az Almássy téri járőrök igazoltatáskor elvették mindazoktól a fegyvert, akik nem tudták igazolni, hogy valamelyik nemzetőrcsoporthoz tartoznak. Konkrétan két „szabadnépesről” tudjuk, hogy így jártak. Hiába volt náluk Dudás József által jegyzett igazolvány, ezt a nemzetőrségi csoportok nem fogadták el, ugyanis Dudást kiközösítették amiatt, hogy a csoportját nem engedte betagozódni az egységes Nemzetőrségbe. A lefegyverzésük úgy történt, hogy a Rókus Kórháznál Pongrácz Róbert hátuk mögé kerülve rájuk tartotta fegyverét. Bekísérték őket a parancsnokságra, ahol azok úgy döntöttek, hogy az Almássy tériekhez csatlakoznak.
Állítólag a lakosok felhívták e nemzetőrök figyelmét egy üzlethelyiségre, ahol ismeretlen fegyveresek „befészkelték magukat maszek alapon”. Mivel felszólításra nem jöttek ki, tüzet nyitottak rájuk. Erről nincsenek bővebb információink.
A csoport nemigen állított elő ÁVH-sokat, a házkutatások sem vezettek eredményre. Bár október 31-én a „Farkasok” nagyvadat ejtettek: két fiatal a Dob utca és a Kertész utca sarkán elfogta Tóth Ferenc alezredest, a Gyűjtőfogház parancsnokát (mivel az egyikük felismerte) és feleségét, majd a főparancsnokhoz vezették őket. Kovács Dezső nem hallgatta ki a bv. tisztet, mivel a csoport tagjai közül egy volt elítélt védelmére kelt. „Farkas apó” hitelt adott neki, hazaengedte Tóthot. Gulás Mihály ÁVH-s sorkatonát az Almássy téren foglyul ejtettek, mert nem volt igazolványa. Őt „Kiskovács” kihallgatta, ellenőriztette, hogy igazat mond, majd beosztotta egy rajhoz.
November 2-án vagy 3-án Kovács Dezső utasította Dóczit és Pongráczot, hogy a kerületi kapitányságon szolgáló Győri Antal rendőr őrnagyot, akit árulással vádoltak, vegyék őrizetbe. Ám mire odaértek, már megszökött.
Kovács Dezső nehezményezte is, hogy csoportja nem tudja begyűjteni az ÁVH-sokat, és november 3-án szemrehányást is tett helyettesének: „már napokkal ezelőtt kiosztottam az államvédelmisták névsorát, lakcímeket, semmi eredmény”.
Egy Klauzál téri ÁVH-s lakást a VII. kerületi Forradalmi Nemzeti Bizottság nevében lepecsételtek, amikor egy honvéd tizedes igényt formált rá. Előzőleg keresték a házigazdát, az ÁVH-s beosztottat, Rácz Imrét, majd megállapodtak a feleségével, hogy az egyik szobát átengedi a tizedesnek.
Az Almássy tériek több fegyverszerző akciót hajtottak végre, noha nem csekély készletet vételeztek fel a Nemzetőr-parancsnokságnál, a belvárosi József Attila utcában. Egy Vorosilov utcai villaépületből – ahol a tűzszünetig ÁVH-sok voltak – nyolc pisztolyt hoztak el a „Wesselényi felkelőcsoport parancsnoksága” aláírással. A legnagyobb létszámban lezajlott fegyverszerző akciójuk az FVV Akácfa utcai központja ellen irányult. A „Farkasgazda” szétlőtte a zárat, majd a csoport házkutatást tartott. De hiába fésülték át az épületet, fegyvert nem találtak, végül egy tehergépkocsit rekviráltak.
Egy másik gépkocsit „Kiskovács” utasítására a Marsányi-raj néhány tagja rekvirált a XIV. Postás garázsból. Győr Zoltán azonban nekihajtotta egy fának, és az autó tönkrement. A csoport egyébként két teherautó és egy személygépkocsi felett diszponált. Volt egy hivatásos sofőrjük is, a 60 éves Vári Rudolf, aki a parancsnokokat fuvarozta. Várit és a kocsit Priska József Tamás, a főparancsnok sógora védte fegyveresen.
November 1-jén több vezető részvételével a Bajza utca és Benczúr utca kereszteződéséhez vezényelték a Forgó-rajt, mivel bizonyos híresztelések szerint a tömeg el akarta foglalni az ottani szovjet lakásokat, sőt a külföldi újságírók részére fenntartott épületet is. Az egyik változat szerint behúzódtak egy házba, nem is próbálkoztak a tömegoszlatással, s ezt Drbál Ferenc helytelenítette. A másik verzió szerint mire odaértek,
a tömeg már elfoglalta a szovjetek lakásait, a kiküldött erők parancsnoka, Drbál pedig – úgy tűnt – csak a külföldi újságírók védelmét tartotta fontosnak.
A 6. raj egyes tagjai felelősek voltak néhány bűncselekményért. Járőrözés közben a Majakovszkij utcában feltörtek egy italboltot (Galgóczi feszítette fel puskaszuronnyal), és kb. tíz üveg italt elvittek. A bázishelyen pedig feltörték a szakszervezet pénzeskazettáját, és az összeget elosztották.
Mások viszont mindvégig törekedtek arra, hogy megőrizzék a forradalom tisztaságát. Dóczi és Kovács Gáspár az egyik Almássy téri lakásban hiábavalóan kereste Kelemen Ferenc ÁVH-s hadnagyot. A feleségének bejelentették, hogy szükségük van a rádiójára. „Én tiltakozni próbáltam, és felvetettem, hogy miért nem máshonnan visznek rádiót.” Válasz: „csak nem vihetjük el egy rendes melóstól.” De megmutatták személyi igazolványaikat, amelyekből a nő feljegyezte adataikat. A harcok után visszavitték a rádiót.
Az Almássy tériek külső kapcsolatai
Az Almássy tériek továbbra is elsősorban Solymosi János alezredessel, a körzet katonai parancsnokával tartották a kapcsolatot, a „Farkasok Főfarkasa” napi háromszor bejárt hozzá a Rádió épületébe, másik verzió szerint hatóránként kellett helyzetjelentést adniuk telefonon. Mivel Solymosi azt is mondta neki, hogy a csoportja a honvédséghez tartozik, zsoldot is fog kapni, Kovács Dezső felettesének tartotta. Miután a választási jegyzőkönyvet bemutatta Solymosinak, ő Kopácsihoz tanácsolta a csoport képviselőit nemzetőrségi igazolványokért, és egy körbélyegző rendszeresítését írta elő. Az ő támogatásával jutott a csoport jelentősebb számú és minőségű fegyverhez.
Ám a Solymosi által kiküldött katonai tanácsadó, Besnyő százados nem szívesen időzött az Almássy téren. Egyik elöljárójának jelentette, hogy a csoport „megbízhatatlan, kétes elemekből tevődik össze”, és kérte visszarendelését. Mivel Solymosi alezredes a teljes alakulatával a Budaörsi úti Petőfi laktanyába költözött, Besnyő egyébként sem maradt volna a „Farkasoknál”.
Így a következő napon, november 2-án „Farkas apó” újabb katonai tanácsadó után nézett. Solymosi alezredes javaslatára felkereste Döbrentei Lajos őrnagyot a Bródy Sándor utcai TTIT-épületben. Itt szerezte két új tanácsadóját a Petőfi Akadémia két tisztje, Koczka Endre százados és Kőrösi László főhadnagy személyében. A továbbiakban Kovács Dezső többször felkereste Döbrenteit, aki arra kérte, hogy kétóránként adjon telefonon tájékoztatást. Kovács odaküldte a „gh-s” Pigniczkyt is, aki főleg pokrócokat vételezett, mert az Almássy téri nemzetőrök többsége még mindig a földön aludt.
Az Almássy téren Kovács Dezső elsősorban Koczka századost bízta meg tanácsadással, míg a szervezési feladatokat Kőrösi főhadnagy látta el. A főparancsnok hangsúlyozta, hogy parancsadási jogkörük nincs, csak javaslatokkal élhetnek, s majd ő mérlegeli, hogy kiadja-e az utasítást a végrehajtásra. E tisztek a Petőfi Akadémia Katonai Tanácsától azt az utasítást kapták, hogy „a helyzetnek megfelelően cselekedjünk, és próbáljuk mi, párttagok befolyásolni az eseményeket. Ez azonban nem sikerült” – vallották.
Solymosi alezredes közvetítésével a csoport – a „Farkasgazda” révén – felvette a kapcsolatot Kopácsi Sándor ezredessel, a BRFK főkapitányával. Átadta az Almássy tériek katonaitanács-választásáról szóló jegyzőkönyvet, majd megkapta a nemzetőrségi igazolványokat. Kopácsi meghívta Kovács Dezsőt és Drbált a november 3-i nemzetőrségi értekezletre. A Belügyminisztériumból több dobtáras géppisztolyt, karabélyokat, 4-5 golyószórót, három láda kézigránátot, lőszereket vételeztek. A későbbiekben Drbál lett az összekötő Kopácsi felé, de „Farkas apó” is többször járt a főosztályon. Állítólag azon méltatlankodott, hogy „…míg mi kikaparjuk a gesztenyét, mások szedik ki”, vagyis „…amíg ők harcolnak, mások foglalják el a pozíciókat”.
Ugyancsak Solymosi alezredes javaslatára többször felkeresték a Műszaki Egyetemet, hogy a katonai parancsnokkal, Marián István ezredessel tárgyaljanak. Őt azonban nem találták meg, azt a közvetett utasítást kapták, hogy a rádió adásait állandóan hallgatni kell, mert a jövőben ott hangzanak el a fontosabb utasítások.
Természetesen több nemzetőrcsoporttal felvették a kapcsolatot, s nem csak a VII. kerületben. Többször felkeresték a legerősebb, leghíresebb csoportot, a Corvin közieket, egyszer a Széna térieket is. A környező (Csengery utcai, Hársfa utcai) VII. kerületi csoportokkal természetesen intenzívebb kapcsolatot építettek ki. A távolabbi VII. kerületi csoportokkal inkább csak a november 3-i nemzetőrségi értekezlet után tárgyaltak.
Tárgyalások a szovjet intervenció előtt
November 3-án délelőtt a Budapesti Rendőr-főkapitányságon szinte az összes jelentősebb felkelőcsoport részvételével megkezdődött az Ideiglenes Karhatalmi Bizottság, vagyis a Nemzetőrség értekezlete. Az Almássy térieket Kovács Dezső, Drbál Ferenc és Fón György képviselte.
A gyűlést az előző napon készítették elő szintén a civil fegyveresek részvételével (így Drbállal, aki ekkor azt javasolta, hogy függesszék fel a nemzetőri igazolványok kiadását, mert illetéktelen személyek is soraikba kerülhetnek), és már ekkor egyhangúlag elfogadták Király Béla vezérőrnagy vezetését.
A 3-ai gyűlésen a tábornok ismertette tervezetét: az idegen csapatok teljes kivonása után általános, titkos választás, eddig lesz karhatalom a Nemzetőrség, amelynek létre kell hozni a legfőbb szervét, az Operatív Bizottságot a honvédség, a rendőrség és a felkelők képviselőiből.
Király leszögezte, hogy a nemzetőri egységek fegyelmére nagy szükség lesz, a szervezetüket meg kell szilárdítaniuk. Megengedhetetlennek minősítette, hogy fegyvert a tényleges nemzetőrökön kívül más is viseljen.
Király tábornokot egyhangúlag választották meg főparancsnokká, és Kopácsi ezredest a helyettesévé. Király tervezete alapján összeállítottak egy tízfőnyi Operatív Bizottságot (azaz parancsnokságot), amely a főparancsnok és helyettese mellett, a főkapitányságon irányítja a szervezőmunkát. Az Operatív Bizottság hat tagját a különböző felkelő csoportok jelölték, az Almássy tériek Drbál Ferencet. Az ülésen a „Farkasok” nem szólaltak fel, de a szünetben, még az Operatív Bizottság megválasztása előtt, Kovács Dezső Kopácsinak fejezte ki nemtetszését, hogy a volt politikai foglyok is helyet kérnek a megválasztandó bizottságban. A „Farkasgazda” azt is bejelentette, hogy november 5-étől már a szakmájában szeretne dolgozni. (Hasonló véleményen volt a csoportból Kovács Imre is: „Mivel az oroszok elhagyták Budapestet, nincs már értelme, hogy itt legyünk, hétfőn [5-én] mindenki dolgozni megy…”)
Az ülés után a VII. kerületi forradalmárok vezetői és a körzet katonai elöljárói újra összeültek a Baross tér 19.-ben, a Baross téri csoport bázisán, Nickelsburg László parancsnok meghívására a közös problémáik megbeszélésére, a kerület erőinek összevonására.
Az Almássy térieket a gyűlésen Kovács Dezső és Fón György képviselte, ott volt még Steiner Lajos, a Csengery utcaiak parancsnoka, vele K. Kiss József, valamint Solymosi János beosztottaival, Popovics Ernővel és Koltai Lajossal, Jánosi Ernő őrnagy, a VIII. kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője, Vitt Ervin (aki valószínűleg szintén a kiegészítő parancsnoksághoz tartozott), Drabant József őrnagy, akit a VII. kerületi pártház felkelőinek küldöttje volt. A felsoroltakon kívül még mások is elfogadták a meghívást. Az újabb értekezleten hangsúlyozottabban esett szó a szovjetek várható támadásáról. Nickelsburg, a Baross tériek parancsnoka állítólag azt hangoztatta, hogy a Keleti pályaudvartól a Nyugatiig olyan fontos stratégiai központ a VII. kerület, hogy azt mindenáron meg kell védeni a megszállástól. S arra kérte Solymosit, hogy oktassa a fegyvereseket utcai harcokra. A tiszt a gyújtópalackokról tartott ismertetést, miközben ezt hangoztatta: „Budapest alkalmas arra, hogy belőle második Sztálingrádot csináljunk, és a keskeny utcákon az utolsókig védekezni tudjunk.” Megállapodtak abban, hogy a Baross téri csoport a Keleti pályaudvar környékét biztosítja, Kovács Dezsőék átteszik központjukat a Royal Szállóba, és ellenőrzésük alatt tartják a Lenin körút Majakovszkij utca–Rákóczi út közötti szakaszát, valamint az Almássy tér környékét. A Hársfa–Majakovszkij–Rottenbiller–Wesselényi utca által behatárolt területet pedig Steinerék felügyelete alá helyezik. Drabant őrnagy csoportja a VII. kerületi pártház környékét, így az EMKE-t szállják meg. A tervet a parancsnokok jóváhagyták. Koltai Lajos százados létszámbeli erősítést ígért Kovács Dezsőnek, ha arra szükség lesz. Fón György mindenről gyorsírással feljegyzést készített.
Nickelsburg ekkoriban nagyon törekedett arra, hogy a befolyását minél inkább kiszélesítse, de nem tudta elérni, hogy a többiek a VII. kerületi nemzetőrség főparancsnokának tekintsék, majd azt sem, hogy az Almássy tériek beolvadjanak a Baross tériekhez, mivel ezt Kovács Dezső udvariasan elhárította.
A Royal Szállóban
Miután Kovács Dezső visszatért a csoportjához, megkezdték a Royal Szállóba történő átköltözést. Lehetséges, hogy ez a Nemzetőrség főparancsnokától származó utasítás volt. Ennek megszervezését a katonai tanácsadók kapták feladatul, az őrszolgálatot továbbra is a rajparancsnokok intézték. Minden raj elfoglalt egy szobát. Este Kovács Imre utasítása alapján nem hagyhatta el senki a körletet.
Eközben a főparancsnok ezt a levelet diktálta az írnoknak:
„A Royal szálló Munkástanácsának,
Kérjük, amennyiben lehetséges, a Wesselényi Felkelőcsoport Parancsnokságához tartozó kb. 100 fő szíves elhelyezését a szállodájukba.” Ennek alapján kaptak helyet a szállóban.
A szovjetek újabb beavatkozásának veszélye tette indokolttá, hogy a „Farkasok” a Royal Szállóba költözve hatékonyabban kivegyék a részüket a szabadságharcból azáltal, hogy a Nagykörút egy részét a tőlük telhető maximális mértékben ellenőrzésük alá vonják.
A harci részvétel önkéntes alapon történt. A jelentkezők hangoztatták is: „harcolni akarnak a ruszkik ellen”. Arról nincs adatunk, hogy hányan nem vállalták a fegyveres konfliktus kockázatát.
A Royal vállalatvezetője kinyittatta az I. és II. emeleti szobákat. Kovács Dezső száz főnek rendelt vacsorát, a nemzetőr-parancsnokság számlájára. Azt mindenesetre kedvező fejleménynek élték meg, hogy itt – az előző bázishelyekkel ellentétben – volt konyha. A fegyveresek a szálló italkészletét fogyasztották, de az élelemszerzésben Dóczi Dénes is jeleskedett. Egyes utalások szerint a felkelők nagy része túlzásba vitte az italozást.
Másnap reggel csatlakoztak azok is, akik november 3-án már hazamentek, egyesek Nagy Imre hajnali rádióbeszédétől indíttatva. Ekkor, november 4-én már a korai órákban egyébként is egyértelművé vált a szovjetek szándéka. A Lenin körút más részén lévő nemzetőrök riasztották a csoportot, a Főkapitányságról megérkező Drbál is a szovjet támadásról beszélt, hozzátéve, hogy Nagy Imre az ENSZ-csapatok támogatását kéri. A Nagykörúton, a Royal Szálló környékén akkor még sokáig nem mutatkoztak a megszállók, de azt látták, hogy a Sztálin úton (Andrásssy út) a Parlament felé haladtak a harckocsijaik.
A katonai tanácsadók hallották a rádióban, hogy „a Munkás-Paraszt Kormány szovjet segítséggel leveri az ellenforradalmat”. Felhívták szolgálati helyüket, a Petőfi Akadémiát, ahonnan Ligeti Rudolf őrnagy azt az utasítást adta, hogy ne térjenek vissza, hiszen az Akadémiában nem csinálnak semmit. „Tegyenek a legjobb belátásuk szerint.”
Kovács Dezső az ebédlőben felállt egy székre, és így intézett beszédet fegyvereseihez: „a szovjet csapatok [...] megtámadták a forradalmi kormányt, és most mindnyájunknak az a feladata, hogy harcoljunk a támadókkal szemben, az utolsó csepp vérünkig.” A nyugati segítséggel is biztatott: Magyar származásúakból álló francia légionáriusok is jönnek, már az osztrák határon állnak. Arra hívta fel még a figyelmet, hogy a szovjetek gyalogsággal támadnak (nem tudjuk, miért gondolta ezt), ami ellen a szabadságharcosok könnyen fognak majd védett helyről szembeszállni. Kisebb egységek kialakítására adott utasítást, hogy a szovjet katonákat több irányból lekössék. Egy másik résztvevő szerint ezt mondta: „Aki magyarnak érzi magát, az az utolsó csepp vérig harcol, mert ha szovjet fogságba esik valaki, azt úgyis agyonlövik. Aki nem akar harcolni, az álljon ki.” Senki sem állt ki.
Kovács Imre ezt mondta: „aki magyarnak érzi magát, az becsületesen harcoljon a forradalom megvédése érdekében.” Igyekezett felrázni mindenkit, nehogy eluralkodjon a csüggedés. Emellett az óvatosságra is felhívta a figyelmet, mivel bejelentés érkezett egy felkelő haláláról. Más visszaemlékezés szerint a „Kiskovács” szidta a szovjeteket és a kommunistákat, az utóbbiakat árulóknak nevezve. E változat szerint azt is hozzátette, hogy a csoportban is lehetnek árulók: nehogy „megtűrjünk ilyet magunk között”.
A szabadságharcosok – a lakók bevonásával – már reggel megkezdték a barikádok építését. Egy katonai szemtanú szerint 4-én a Dob utca és a Dohány utca között hat-hét barikádot emeltek. A két legnagyobbat – amelyek a Wesselényi utcánál épültek – kidekorálták Lenin-, Sztálin-, Rákosi-képekkel és -szobrocskákkal.
Eközben egy motoros futár azt a hírt terjesztette, hogy városszerte nagy harcok folynak, de a szovjetek egymás után számolják fel a csoportokat, csak a Corvin köziek tartják magukat. Kovács Dezső azon a véleményen volt, hogy ez azért lehetséges, mert ők nehézfegyvereket tudnak bevetni, „nekünk is szereznünk kellene néhányat. [...] [Mert] nincs más választásunk, ki kell tartanunk.”
Másvalaki pedig azt hozta hírül, hogy a Honvédelmi Minisztériumot a szovjetek bekerítették, és az ott lévő tiszteket lefegyverezték. Ekkor állítólag Koczka százados kijelentette, hogy „a Honvédelmi Minisztériumból jövő utasításokat nem fogadjuk el”.
A „Farkasgazda” óhaja teljesült: még a reggeli órákban egy egységétől leszakadó tüzér törzsőrmester – Pongrácz alhadnagy közvetítésével – hozott két aknavetőt. Ám e fegyverekhez nem volt sem műszer, sem kezelőszemélyzet. Az egyiket a Lenin körút és Majakovszkij utca sarkán lévő barikádnál állították fel, a másikat pedig a Vörös Csillag mozi bejáratánál helyezték üzembe. Kőrösi főhadnagy elmagyarázta a kezelését a felkelőknek. Úgy gondolta, hogy az aknavetők felhasználhatók a harckocsik ellen, s „bár irányzék nincs hozzá, megpróbálunk közvetlen irányzással lőni”.
Ezeken kívül még egy nehézgéppuska is a „Royal-csoport” rendelkezésére állt, amelyet a Royal Szálló mögé, a Hársfa utcában lévő barikádnál, a Dob utca és a Majakovszkij utca közötti szakaszon helyezték üzembe. Ennek kezelésére ugyancsak Kőrösi főhadnagy oktatta a civil fiatalokat.
A Majakovszkij utca, Hársfa utca sarkán lévő háztartási boltot felnyitották, és mintegy 2,5 hordó benzint vittek el, amelyekből a fiatalok üvegekbe töltötték a tartalmat. Az üvegek összegyűjtésében a lakók is segítettek. A fentieken kívül nagy mennyiségű lőszert, kézigránátot, kézifegyvert is lepakoltak a Royal Szálló előtt. Állítólag Kovács Imre vezetésével a Nyugati környékéről egy fegyverekkel megrakott Wippont hoztak. A fegyverpróba közben valaki átlőtte a vízvezetéket a pincében, hamarosan bokáig állt a víz, szakembert kellett kihívni.
A parancsnokság a katonai tanácsadókkal kijelölte a rajok harci álláspontját a szálló emeletein, beosztotta a golyószórók és a géppuska kezelőit. „A létszám, fegyverzet összeírása azonban nem sikerült, mert állandó volt a vándorlás.” A Royal Szálló fegyvereseinek létszáma a nap folyamán számos csatlakozóval bővült. Közülük Futó Jánost és Tóth Máriát tudjuk megnevezni. Futó golyószóróval jött, de Tóthnak is volt fegyvere, noha ő egészségügyi szolgálatra jelentkezett. Több osztagot a Royal külső védelmére vezényeltek. A Forgó-raj a szállóval szemben foglalt el tüzelőállást, mások a Lenin körúton a Majakovszkij utcáig és a New York-palotáig, a Majakovszkij utcában is egészen a Lövölde térig.
A parancsnokság utasítása értelmében csak parancsra szabadott lőni, bármiféle mozgás észlelése esetén jelentést kellett tenni, de egyébként meg kellett várni, amíg a megszálló erők beérnek a Royal Szálló elé, és csak ekkor szabadott támadni, elsősorban kézigránátokkal és benzines palackokkal. Koczka százados, amikor megmutatta, hogyan kell összecsavarni a kézigránátokat, kijelentette, hogy azokat a harckocsi elejére, a benzines palackokat pedig a hátsó részére kell dobni, miután áttörték a barikádot. Kovács Dezső azt javasolta a rajparancsnokoknak, hogy mivel nagyobb egységeket a szovjetek könnyebben megsemmisíthetnek, osszák fel a rajokat három-négy fős csoportokra, és lesből támadjanak.
Néhányan a csoport külső kapcsolatait keresték fel. Marián István ezredeshez már nem tudtak eljutni a Műszaki Egyetemhez, hogy a megígért két adó-vevőt elhozzák (velük ment volna 13 technikus is), hogy állandó kapcsolatban maradhassanak. Kovács Dezső utasítást kért volna a Nemzetőr-parancsnokságtól, Kopácsi ezredestől, de nem ért el senkit telefonon. Onnan a továbbiakban sem jelentkeztek. Fón Györgyöt és Tompa Gyulát „Farkasgazda” a Bródy Sándor utcába küldte Döbrentei Lajos őrnagyhoz, de ők már nem tértek vissza.
A főparancsnok a VII. kerület pártházban (Lenin körút 6.) lévő csoportnál tájékozódott, amely már megküzdött a szovjet páncélosokkal. Az egyik vezetőjük ígéretet tett arra, hogy támogatni fogják a Royal Szálló védőit, ha támadás indul ellenük.
Felmerült – valószínűleg Dóczi és egy látogatóban lévő lengyel újságíró kezdeményezésére –, hogy orosz nyelvű röpcédulákkal jobb belátásra téríthetik a szovjet csapatokat. Dóczi néhány társával elindult, hogy keressen egy cirill betűs írógépet, de a lövöldözések miatt nem tudták a céljukat elérni.
Mivel harc egyelőre nem bontakozott ki, a „Farkasok” a vélt árulók leszámolására indultak. Az Eötvös utcai csoport tagjai elpanaszolták nekik, hogy a VI. ker. Hadkiegészítő Parancsnokságon lévő parancsnokuk le akarja fegyverezni őket.
Erre a „Royal-csoport”mintegy hatvan tagja – parancsnokukkal az élen – behatolt a „Kiegre”, hogy előállítsák Miseta János századost, akinek az intézkedését árulásnak minősítették. Az objektumban található kézifegyvereket (kb. 60 darabot) Misetával együtt a Royal Szállóba szállították, ahol a századost felelősségre vonták. Ott a nagy hangzavarban valakit felhívtak, aki jó véleménnyel lehetett Misetáról, mivel elengedték, „de a jövőben még a gyanú árnyéka sem merüljön fel ellened, [...] mert kinyírunk”.
Mások úgy emlékeznek, hogy három katonatisztet (is) bekísértek („más harcol és vérét hullatja, ti pedig elbújtok”), akiket a csoport egy amputált lábú tagja, valamint Kovács Imre trágár szavakkal szidott. Kihallgatták őket, de további sorsukról nincsenek adatok, legvalószínűbb, hogy e tisztek bántódás nélkül, perceken belül elmehettek.
A Csengery utcai parancsnokkal, Steiner Lajossal – nem kellően tisztázható okokból – Kovács Dezső vagy Kovács Imre konfliktusba került. Egyik verzió szerint a „Kiskovács” két fegyveressel felkereste és megfenyegette: „vigyázz magadra, mert ha mindenbe beleütöd az orrodat, akkor a számodra is lesz egy golyó a géppisztolyomban.” Előzőleg a két kísérőjének azt az utasítást adta, ha 10 perc múlva nem jönne ki, akkor lőjék szét az épületet. Egy másik verzió szerint Kovács Dezső főparancsnok a Steiner-csoport bázisának bejáratánál azt az utasítást adta, hogy amennyiben tíz perc múlva nem jönne ki, akkor bent mindenkit mészároljanak le. Állítólag az ott lévő fogoly ÁVH-sokat akarták elszállítani.
Harc a megszálló erőkkel
November 4-én, a délutáni órákban a csoport egyik részlege – közöttük Forgó Lajos raja – a November 7. tér és a Majakovszkij utca között összecsapott a szovjet erőkkel. A Majakovszkij utca sarkán lévő aknavetőjükkel célba vették a megszállók páncélosait, de arról nincs adatunk, hogy kárt okoztak-e a harckocsikban. Két lövedékük azonban eltalálta a Lenin körút 70. épületet, de szerencsére egyik sem robbant fel. (Mint korábban említettem, hiányzott a fegyverről az irányzék.) Nem sokáig használhatták, mert besült, üzemképtelenné vált. Hamarosan egy páncélos szét is nyomta.
A Forgó-raj benzines palackokkal és géppisztolyokkal támadott, de nem tudtak kárt tenni a szovjet harckocsikban. Egy 16-20 fős részleg a megszállta a Lenin körút 23. házat, és az II. emelet 5. lakásból vették célba a szovjeteket. Hamarosan elfoglalták az I. emeleti Vörös Meteor SE irodahelyiségét is, amelynek ablakai szintén a körútra nyíltak. A felkelőket ekkor – többek szerint – a két katonai tanácsadó, elsősorban Koczka Endre irányította. Valószínűleg ekkor senki sem esett áldozatul a harcnak.
A szovjetek azonban valószínűleg felmérték, hol tartózkodik a környék legjelentősebb ellenálló csoportja, és 4-én késő este vagy éjszaka aknatűzzel, harckocsi-ágyúzással támadták a Royal Szállót. A felkelők többsége pihent ekkor, vagy a Szabad Európa Rádió adását hallgatta. A csoportnál lévő katonai adó-vevőt egy híradós katona próbálgatta, s mivel tíz perc múlva kezdték meg a szovjetek az aknázást, a főparancsnok és mások ezt azzal magyarázták, hogy bemérték az adó-vevőjüket.
Kovács Imre megnyugtatta a csoport tagjait, és megmutatta, hogy vész esetén merre lehet elmenekülni. A Royal Szállóban továbbra is az maradt a parancs – amelynek megvalósítását valószínűleg Koczka százados javasolta –, hogy senki se tüzeljen addig, amíg a páncélosok be nem érnek a szálló elé, és akkor kell megcélozni azokat benzines palackokkal, kézigránátokkal.
Ám a szomszédos épületekben lévő szabadságharcosok nem tartották be ezt az utasítást, és rálőttek a harckocsikra. Előzőleg kilőtték az utcai lámpákat, hogy a szovjetek ne lássák a Royal Szállót. A jóval hatékonyabb harckocsilövedékek azonban visszaűzték őket az épületek belsejébe.
Ekkor azonban már a főparancsnok parancsára a Royal Szállóban lévő felkelők is bekapcsolódtak a harcba, a benzines palackokat, a kézigránátokat – kettesével összecsavarva – kihajították, de a sötétség őket is zavarta a célzásban, a kézifegyverek természetesen nem jelentettek komoly veszélyt a páncélosokra. Egy szemtanú szerint ennek az összecsapásnak két szovjet katona esett áldozatul, azonban mások ezt cáfolják.
A harci események után, 5-én reggel, a két katonai tanácsadó túlságosan veszélyesnek ítélhette a helyzetét, úgy döntött, hogy magára hagyja a csoportot. Ezt az elhatározást azonban bölcsebbnek tartották, ha nem osztják meg a civil fegyveresekkel, így azt közölték az őrséggel, hogy ellenőrzik a főbázison kívüli osztagokat. Rajtuk kívül többen is elmenekültek. Másokat viszont Kovács Imre (más alparancsnokokkal) zavart vissza, és így kiabált velük: „szégyelljétek magatokat, most akartok elmenni, amikor a legnagyobb szükség lenne rátok.” A létszám azonban nem csökkent jelentős mértékben, mert számos corvinista és más szabadságharcos csatlakozott hozzájuk.
November 5-én folytatódott a harc, de alig maradtak fenn erről konkrétumok. A délután folyamán a szovjetek ágyúval belőttek a Lenin krt. 23. második emeleti lakásába, aminek következtében ketten – Katona Antal és Nagy Gyula – meghaltak, a többiek elhagyták az épületet.
Kovács Imrét többedmagával a Steiner-csoport segítségül hívta, hogy a Szófia utcánál fedezzék a Csengery utcaiakat, amikor három szovjet harckocsit felrobbantanak, amelyek „minden ok nélkül lövik a házakat”. Ez azonban nem sikerült. A „Farkas-csoport” egy jelentősebb része áttelepült a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumba, Steinerékhez, és onnan folytatta a harcot. Mások feltörték a Lenin körút 48. földszintjén lévő Erzsébet vendéglőt, és kötözőhelyet létesítettek ott.
Este súlyosodott a tűzharc. Másfél órás tüzérségi és aknatűz-előkészítés után a liget irányából a Wesselényi utcán harckocsik és páncélautók jelentek meg, amelyek lerombolták a barikádokat. Nincs semmilyen adat, ami azt bizonyítaná, hogy a szabadságharcosok közül újabb áldozatokat követelt volna a harc. A szovjet veszteségeket illetően viszont a legellentmondásosabbak a forrásaink: egyesek szerint a felkelők ezen a napon sem tudtak semmiféle veszteségeket okozni a megszállóknak, a másik változat szerint viszont csak a november 5-i összecsapások nem kevesebb, mint 40-50 szovjet katona életébe kerültek a Royal Szálló közvetlen környékén. Részletesebb adat azonban egyetlen páncélos megsemmisítéséről, egyetlen szovjet katona haláláról sincs, s már ez önmagában is teljesen valószínűtlenné teszi a fenti halálozási adatot.
Ezen a napon a Központi Katonai Kórház két mentőse kötszert, gyógyszert hozott, és Radó György orvos-ezredes megbízásából a parancsnokot hívta.
A felkelők csapdától tartottak, ezért az egyik mentős túszként ott maradt, míg Kovács Dezső a másikukkal, Hegedűs Lászlóval tartott. Radó a kórházban támogatásáról biztosította a szabadságharcosokat – ott volt Steiner Lajos is, a Csengery utcaiak parancsnoka –, és ilyen hazafias kijelentést is tett: „az embernek csak egy hazája van, s azért harcolni kell. Én és Steiner olyan idegállapotban voltunk, hogy ennek hatására elsírtuk magunkat” – idézte fel Kovács Dezső. Elmondta az orvosoknak (Radó, Havasi László alezredes, Iván László őrnagy), hogy a Népliget felől aknával lövik őket, s bár Radóék támogatni akarták a szabadságharcot, fegyvert – páncélöklöt – nem tudtak nekik szerezni. Fél óra múlva vissza kellett térnie, a túsz miatt. Búcsúzáskor a két felkelőparancsnok kijelentette: „az utolsó töltényig harcolni fogunk”.
Ezt az ígéretét a „Farkasgazda” nem tartotta be. November 6-án vagy 7-én már céltalannak ítélte az ellenállást, előbb sebesültet szállított a Péterfy-kórházba (itt volt már Pongrácz Róbert, sebesülten), majd a Központi Katonai Kórházban röpcédulákat készített és terjesztett.
Steiner viszont telefonon sürgette a visszatérését, hogy együttesen törjenek ki a szabadságharcosok a szovjet gyűrűből. Kovács Dezső kifejtette a meggyőződését, hogy nincs már értelme a harcnak, a fegyvert tegyék le, és szökjenek el onnan. A kórház előtt találkozott Pigniczky László törzsőrmesterrel – ekkor már ott állt alkalmazásban –, akitől hallotta, hogy erős tűzharcok miatt a Royal Szállóból még a sebesülteket sem igen tudják elszállítani, s ez megerősítette a döntését, hogy nem tér vissza. Mások viszont úgy tudták, hogy „Farkasapó” a Forgó-csoporttal vagy „10-15 megbízható emberével” legalábbis átmenetileg a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban tartózkodott, Steineréknél.
A harcok idején, főleg november 6-ától már jelentékeny mértékben kicserélődött az egykori Wesselényi utcai – Almássy téri csoport. A régiek közül már csak mintegy negyvenen tartottak ki, részben a közeli Steiner-csoporttal szinte összeolvadva. A kerület más részeiből, szomszédos kerületekből érkezett erősítés, így a Török Sándor vezette 12 fős osztag az Izabella utcai Élelmiszeripari Technikumból, valamint a Hársfa utcai diákotthonból 25-30-an.
A corvinisták (közülük Ács Sánta Bélát, Preiszmajer Ágostont, valamint a Tóth II. nevű férfit ismerjük név szerint), később a szintén corvinistákhoz tartozó Vajdahunyad utcaiak Sipőcz József vezetésével (Varga János, Bérczi Miklós „Jampec”, a korábban Práter utcai Kludsky Géza, valamint Ferenczi János, és rajtuk kívül még kb. heten) és az Eötvös utcaiak (egyelőre senkit nem tudunk közülük megnevezni) részvételével lényegében egy kb. 120 főnyi új csoport alakult. Kovács Dezső távozásával nem került főparancsnok e szabadságharcosok élére, hanem a korábbi vezetők többnyire egymástól függetlenül irányították az általuk már jól ismert osztagokat.
Noha a következő napokban is igen súlyos harcok folytak a Royal Szállónál és környékén, igen csekély számúak és fragmentálisak az ezzel kapcsolatos forrásaink. A szabadságharcosok harci lelkesedése a nyugati hatalmak támogatásán alapult. „Ezt a reményünket az utolsó pillanatig táplálták a nyugati rádiók adásai és a SZER...”
A Royal Szállót 6-án nyolc-tíz harckocsi lőtte. A Dob utca és a Körút északi kereszteződésénél viszont mindvégig tüzeltek a szovjetekre. A védők egy része – így a corvinista Preszmájer Ágoston is – az épület hátsó, Hársfa utcai részét tartotta ellenőrzése alatt, hogy elejét vegyék a hátba támadásnak. Ehhez a szemben lévő épületet (Hársfa utca 53.) is el kellett foglalni, de mivel a házfelügyelő nem volt hajlandó kinyitni, szétlőtték a kaput.
Dóczi Dénes, Galló József, Nagy József és még kb. négy fegyveres továbbra is a Lenin körút 23. ház II. emeleti lakásából vették célba a szovjet páncélosokat. Itt november 7-éig tartották magukat. A lakást három belövés érte, egy felkelő halálos sebet kapott.
A Lenin körút 41. épületnél, ugyanezen a napon, 6-án – valószínűleg a Dob utca sarkán felállított nehézgéppuskával – kilőttek egy harckocsit. Kissé távolabb, az Izabella utca, Szófia utca kereszteződésénél Kovács Imre négy fegyveres társával a háztetőkön másztak át, hogy fentről „kipiszkálják az oroszokat”. Egy szovjet osztag azonban meglepetésszerűen feljött a padlásra, és egyikük lelőtte Kálinger Istvánt.
E helyszín közelében, a Szófia utcában lőtték le Gozon Gyulát, állítólag a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériummal szemben lévő épület erkélyéről, de valószínűbb, hogy halálát a harc forgatagában a véletlen okozta.
Az ÁVH-sok lázas kutatása a harcokkal egy időben is folytatódott. Felkai Lászlót szintén október 6-án tíz fegyveres előállította a Pannónia utcai lakásából, azzal a gyanúval, hogy a szovjetek kémje, el is árulta nekik, hol van a Hársfa utcai forradalmárok parancsnoksága. Először odavezették, majd át a Royal Szállóba, ahol több fegyveres körbevette, és azt kiabálták, hogy „ki kell nyírni”. De hamarosan Kovács Imre igazolta, hogy nem ÁVH-s, s ez megváltoztatta a közhangulatot. Felajánlották, hogy maradjon, ezt ő elfogadta, fegyvert is kapott.
A következő két-három napban folytatódott a harc, a Royal Szálló védői mindinkább fogyatkoztak – miközben a szovjetek nagy erőkkel támadták az épületet. „Kiskovács”, aki talán már csak egyedül volt a régi vezetők közül, még mindig bízott az ENSZ-csapatok segítségében. „Senki ne higgyen a Magyar Rádiónak, mert az hazudik” – hangoztatta.
November 8-án a páncélautóval érkező szovjetek behatoltak a Lenin körút 41.-be, keresték a szabadságharcosokat, akik valószínűleg az áttört falú pincéken menekültek el. Ezt követően újabb nagyobb tűzharc bontakozott ki, és a Dob utca – Lenin körút sarkán egy szovjet katona halálos sebet kapott.
November 9-én a déli órákban a Royal Szállóba is benyomult egy tucatnyi szovjet gyalogsági katona. Kovács Imre néhány társával le akart menni a szálló pincéjébe fegyveresen, ezt az egyik alkalmazott szerencséjükre nem engedte, de valahogy kijutottak az épületből. Egyik forrás szerint Kovács Imre úgy szökött meg a Royal Szállóból, hogy öccse, Kovács Gáspár, állandóan lőve, fedezte.
Ekkorra már sokan elmenekültek, a bent maradókat (a szálloda vendégeivel együtt mintegy 30 fő) viszont elfogták (köztük csak Priska Tamás Józsefet, az egykori főparancsnok sógorát tudjuk megnevezni), bár már fegyvertelenül, mert a felkelők korábban puskáikat, géppisztolyaikat eltüntették.
A szovjetek mindenkit megmotoztak, egy sebesült katonánál találtak egy pisztolyt. Egy ideig nem is engedték ki őket. Voltak, akiket a szovjetek a parancsnokságukra vittek, kihallgattak, majd hazaengedtek. Egy Csaba nevű Royal-fegyveres a szomszéd ház udvarában próbált elrejtőzni, őt a házfelügyelő feljelentette, és a rendőrség 9-10-én éjszaka el is vitte.
Ekkor még a Posta- és Közlekedésügyi Minisztériumban lévő fegyveresek (főként Steiner Lajos csoportja, valamint a Sipőcz József vezette Vajdahunyad utcaiak, de lehettek közöttük a korábbi Wesselényi utcai – Almássy téri csoportból is) ellenálltak, s csak másnap, november 10-én – egy hírre – határoztak úgy, hogy a Szabadság-hegyen, a Vörös Csillag Szállóban felkeresik Király Bélát, és az ő parancsnoksága alatt folytatják a harcot. Ez azonban nem valósult meg, mert bár ott ismét felfegyverezték őket, nem kerültek szembe többet a szovjet erőkkel.
Összegezve: a Royal Szállót, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumot védő szabadságharcosok a belvárosi körzetben valószínűleg a legtovább tartottak ki. Az itteni harcok mindkét oldalról viszonylag csekély veszteséggel zárultak. A források – ahogy korábban említettem – három Royal-beli halottról számoltak be, a szovjet áldozatokról az igen ellentmondásos adatok miatt még a becslés sem könnyű: emberveszteségük öt-tíz között lehetett. A két objektum és a környék épületei igen súlyosan megrongálódtak.
Bizonyos vádak szerint a csoport részt vett a fosztogatásokban is, állítólag feltörtek egy trafikot és egy édességboltot a Lenin körúton, és az egyik lakótól 6000 Ft értékben vittek el ruhaneműt. Mindezekben azonban nem bizonyítható e felkelők vétkessége. Az viszont valószínűnek tűnik, hogy egyesek – így Galgóczi Zoltán – részt vettek a Divatcsarnok kifosztásában (Dóczi Dénes viszont igyekezett meggátolni a rablást), mások – így Bakos Gyuláné – a Royal Szállóból tulajdonítottak el különböző tárgyakat. Állítólag a Royal Szálló fegyveresei kifosztották az Erzsébet vendéglő raktárát.
A „Farkasok” parancsnokságának korábbi tagjai közül Kovács Imre és Dóczi Dénes Kovács Dezsőhöz csatlakozva – röpcédulagyártással és -terjesztéssel – mintegy tíz napig a politikai ellenállást választotta, míg Drbál Ferenc, Fón György, Pigniczky László, Pongrácz Róbert – csakúgy, mint Forgó Lajos, Galló József, Gerő Ottó, Marsányi László, Nagy József (a két Nagy Józsefből az egyik), Purjesz János, Szécsényi István, Szili László, Tóth Mária – sürgősen elhagyta az országot.
Epilógus
A „Wesselényi” csoport tagjait egy évvel később, 1957 őszén tartóztatták le a nyomozó hatóságok. Többségük felett a Kovács Dezső és társai per keretében a katonai bíróság ítélkezett. Kiss István Gábor őrnagy tanácsa büntetéskiszabását (1958. június 30.) a jogerősen eljáró Szimler János alezredes tanácsa teljes mértékben jóváhagyta (1958. október 4.). Kovács Dezsőt, Kovács Imrét, Dóczi Dénest, valamint Modori Sándort halálra ítélték, és 1958. október 7-én kivégezték. Szegi István és Varga József életfogytig tartó, Győr Zoltán és Kovács Gáspár 15 év, Péli Gyula és Priska József Tamás 12 év, Sárosi Béláné két év börtönbüntetést kapott. A katonák közül Kőrösi Lászlót és Koczka Endrét tíz évvel sújtották, Besnyő E. Józsefet viszont felmentették.
Galgóczi Zoltánnal, Nagy Józseffel, Bakos Gyulánéval szemben elsősorban a Köztársaság téri ügy, Babér Istvánnal szemben az Aradi utcai önbíráskodás miatt nyújtották be a számlát. Galgócziékat Tutsek Gusztáv tanácsa (1958. szeptember 4.) és a másodfokú Borbély János tanácsa (1958. november 24.), Babért első fokon szintén a Tutsek-tanács, jogerősen a Vágó-tanács ítélte halálra. 1958. november 28-án, illetve 1959. február 13-án hajtották végre a verdikteket.
Kovács Attila, Tompa Gyula, Vári Rudolf, Vona János ellen nem indítottak eljárást, rövid előzetes letartóztatás után szabadon engedték őket. A többi résztvevő további sorsáról semmit sem tudunk.
Források
Ács Sánta Béla és társai ÁSZTL V-141307.
Futó János és társai BFL 9019/59.
Galgóczi Zoltán és társai BFL 8068/58.
Hazatérés (Rendezte: Pigniczky Réka. Magyar–amerikai dok. film, 2006)
Hercegh Benjámin és társai MOL 46/60.
HL 56-os gyűjtemény
Kovács Dezső és társai ÁSZTL V-143661., HL 278/58.
Kovács István és társai ÁSZTL V-150005.
Preiszmajer Ágoston és társai BFL 1820/57.
Priska Tamás József személyes közlése, 2005.
Steiner Lajos és társai BFL 7098/57.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [2].