„Keményebb vagyok, mint a maffia
Én csinálom a törvényt Romániában, mint Szicíliában
Én vagyok mindenki keresztapja
Azért születtem, hogy győztes legyek”
(Florin Cercel: Világszínvonal)1
ŞMECHERIE – kif. finom rafinéria, becsapási módszer felsőbb szintű pénzügyi specialisták között; országos szintű szélhámosság
(Traian Tandin: Az alvilági argó szótára)2
Évekkel ezelőtt keltette fel az érdeklődésemet a manele, mely a romániai változata a Délkelet-Európában elterjedt, alacsony presztízsű, orientális jellegű, hibrid vagy etno-pop műfajoknak, melyek többnyire a rendszerváltás időszakában, a populáris kultúra termelésében fenntartott állami monopóliumok megszűnése után törtek be a formálódó piacokra.3 Az iskolázott, európai értékek elsajátítására törekvő román közönség, valamint a civilizálódás folyamatát siettető román elit a műfajt mélyen elítélte, a posztszocialista káosz4 szimbólumaként a Nyugathoz való tényleges felzárkózásra és a nemzet igazi értékeire nézve egyaránt károsnak tartotta. Ezeket az aggodalmakat erősítette, hogy a dalok tekintélyes része a verejtékes munkát mellőző alvilági életet és annak jellegzetes alakjait ünnepelte, egy olyan világ képét festette le, melyet a családi kapcsolatokon – vagy a férfiak szerelmi és szexuális győzelmein – túl a ravaszkodás, a bizalmatlanság és a pénz uralma határoz meg. Magukról az előadókról úgy hírlett, hogy rövid idő alatt mesés vagyonokra tettek szert. Többen közülük személyes viszonyban álltak az alvilág hírhedt figuráival, akik „maguk írják a törvényt”. A műfaj társadalmi beágyazottságát és a hozzá fűződő félelmeket tovább erősítette, hogy bár előadóinak többsége roma származású, sikereik és elismertségük egyáltalán nem korlátozódott a roma kisebbségre, az általuk képviselt kulturális szenny kiáradással fenyegetett. A manele elleni tisztító hadjáratok fénykorában a tiltakozók közt éppúgy ott voltak például a Fekete-tenger partjának egykori alternatív életforma-közösségeiből kinőtt liberális értelmiségiek, mint a neonacionalisták, vagy épp azok a roma aktivisták, akik a fejlődő NGO-nyelvezetnek megfelelően a sztereotípiák megerősítésétől tartottak. Úgy tűnt, hogy a manele a posztszocializmus román társadalmának alávetett osztályai és az „újgazdagok” számára egyaránt valamiféle populáris kozmológiát képvisel, az új világ ferde – vagy éppenséggel túlontúl őszinte – tükrét mutatja.
A műfajt övező morális pánik mára már enyhült, a manele sokat veszített egykor nyomasztó mindenütt jelenvalóságából. Ez részben annak köszönhető, hogy a fiatal értelmiség tagjai elődeikkel szemben már inkább az elnyomottak némileg egzotikus zenei önkifejezését, esetleg a rap és hip-hop autochton megfelelőjét látják benne, vagy népi társadalombírálatként, a posztszocializmus folklórjaként kezelik. A korábbi pánik és vele a kíváncsiság enyhülése annak is betudható, hogy a maneléről folyó romániai diskurzusokban „fentről” és „lentről” részt vevő egykori és mai szereplők közt a társadalmi távolság inkább csak növekedni látszik. Bukarestbe érkezve egy etnográfiai terepmunka megkezdésének reményében találkoztam Dan Bursuckal, aki a műfaj első számú producereként és menedzsereként ismeretes. Az általa vezetett Millió Dollár nevű mulatóhelyre invitált, a bejáratnál egy autó várt rám, mely egyenesen a producer villájához vitt. Beszélgetésünk végén Bursuc azt mondta, hogy ha tényleg meg akarom érteni ezt a történetet, akkor menjek el Bukarest legrosszabb hírű negyedébe, a város délnyugati részén található Ferentariba, mert a manele onnan származik. Doktori munkám, és a jelen írás is, arra a 16 hónapra épül, amit ebben a negyedben töltöttem.
A szegénységkutatás szegénysége
A városi szegénység és marginalitás etnográfiai kutatásait gyakran bírálják elméleti gyengeségeik miatt.5 A történelmi, gazdasági vagy politikai körülményekre való tekintet nélkül ezeknek a kutatásoknak a tárgyai mindenkor forró témáknak számítanak, így a róluk szóló viták hevessé és ellentmondásossá válnak. Jellemző retorikai fordulat például, hogy a vita egyik szereplője olyan kijelentéseket vagy következtetéseket tulajdonít a másiknak, melyek az utóbbi fél véleménye szerint soha nem hangoztak el részéről. Más esetekben a felek kölcsönösen a pejoratív értelemben használt „ideológia” vagy „ideologikus” kifejezésekhez folyamodnak annak érdekében, hogy kétségbe vonják az általuk bírált elemzéseket, mivel azok „eltorzítják a valóságot”.
A kutatás terepén, az elemzés során, valamint a beavatkozás vagy mobilizáció érdekében használt fogalmak és kategóriák tisztázatlan viszonya, valamint az ebből adódó félreértések szintén gyakori jellemzői ezeknek a vitáknak. A városi szegénység és marginalitás témái e kontextusok mindegyikében „problémaként” jelennek meg: egyrészt a kutatók által felvetett kérdések értelmében, másrészt köznyelvi formában (mint például a „problémás családok” esetében), harmadrészt a közpolitika formálóinak szempontjából (például a „társadalmi integráció” akadályaiként). A megértésre, javaslattételre, a közfigyelem felkeltésére vagy a beavatkozásra irányuló igények sok esetben jóval azelőtt fogalmazódnak meg, hogy maga a kutatási folyamat elérkezett volna arra a pontra, amelyet a középszintű elmélet fogalmával határozhatunk meg. Igyekezve megfelelni a különböző elvárásoknak, a kutatók ilyenkor hirtelen átlépnek empirikus eredményeik szintjéről arra a magasabb absztrakciós szintre, amit a „szegénység”, a „romák”, az „afro-amerikaiak” és egyéb általános kategóriák jelölnek. Ezen a ponton szükségszerűvé válhat a spekuláció, mely aztán teret enged azoknak a vitáknak, melyekben a felek egymást kölcsönösen az „ideológia” címkéivel illetik.
Ilyen körülmények közt érthető a szegénység és marginalitás vizsgálatára jellemző alacsony szintű elméleti kidolgozottság. A hatvanas évek közepétől felforrósodó amerikai szegénység-vitákban „az áldozat hibáztatása” (blaming the victim) maradt a bírálat legfőbb eszköze. Mint arra William Julius Wilson nemrégiben felhívta a figyelmet, a szegénység újratermelődéséről szóló vitákban a struktúra (így a gazdasági viszonyok, a munkaerőpiac állapota, az oktatási rendszer és családszerkezet) vagy a kultúra (így a jelentésalkotás és döntéshozatal folyamatai, valamint a belőlük adódó világkép) egymást kölcsönösen kizáró szempontokká váltak.6 Ahogy egyes beszámolókat azért bíráltak, mert az áldozatot hibáztatják, úgy másokat azért tartottak aggályosnak, mert fertőtleníteni akarják a szegényeket, vagyis elfedik a szegénység valós következményeit. Hasonló dilemmákra épül a méltó és méltatlan szegények kategóriáival kapcsolatos szakmai viszálykodás, mely végső soron maga vált a társadalmi peremhelyzetek átfogó megértésének akadályává, középosztályi értékítéleteket helyezve a társadalomtudományi elemzés szempontjai elé. Ez történhetett akár azért, mert ilyen értékek alapján ítélkeztek az alávetett társadalmi helyzetben lévőkről, akár azért, mert igyekezve elkerülni az ilyen buktatókat, figyelmen kívül hagyták a társadalmi különbségtételnek azokat a formáit is, melyek különben meghatározzák a kutatás résztvevőinek elképzeléseit a társadalmi világ felosztásáról.
Nem különösebben bonyolult felismerni ezeknek a vitáknak a terméketlen voltát. Ilyen körülmények közt revelációval járt például annak belátása, hogy az alávetettek körében megjelenő erőszak a kirekesztettség és megfosztottság formájában jelentkező strukturális erőszakra reagál, hogy megbélyegezett területek vagy városrészek lakói bensővé teszik a stigmát, és azt igyekeznek környezetükben másokra hárítani, ami végső soron közösségeik teljes széttöredezéséhez vezet.7 Hasonló felismerésekkel jártak a föld alatti gazdaságról szóló beszámolók, melyek rámutattak arra, hogy az állam által elhagyatott területeken a helyi intézmények – mint például a helyi egyház, civil szervezetek és más segítők – maguk is kétes üzletek részeseivé váltak, habár eredeti céljuk az ezeket fenntartó körülmények javítása volt.8 A szegénység következményeiről szóló, gyakran szegényes viták kontextusában szintén jelentős volt az a felismerés, hogy a korrupt helyi hatalom képviselői iránt érzett bizalmatlanság összefügg „az utca törvénytárának” (code of the street) kialakulásával, melynek segítségével a szegénynegyedek lakói vitás ügyeiket saját eszközeikkel, egymás közt rendezik.9 Hasonlóan jelentős megfigyelés volt, hogy az amerikai gettóban továbbra is a drogkereskedelem a leginkább toleráns és színvak foglalkoztatási szektor, függetlenül az egyenlő esélyekre irányuló programok esetleges eredményeitől.10 Hogy megfelelően pozicionálják magukat, a kutatók néhol arra hivatkoznak, hogy ők „fel merik vetni” ezeket az témákat, habár tisztában vannak a strukturális viszonyokkal vagy a negatív előítéletek megerősítésének kockázatával. Mint azt Philippe Bourgois megjegyzi Puerto Ricó-i származású kelet-harlemi crack-kereskedőkről írt híres etnográfiájában: „Abból a tisztességes vagy»politikailag érzékeny« megfontolásból adódóan, hogy negatív képet festhetek a szegényekről, nem vagyok hajlandó figyelmen kívül hagyni vagy lekicsinyelni a társadalmi szenvedést, melynek tanúja voltam, mert ez az elnyomók oldalára állítana.”11
Ezeket a vitákat természetesen csak az amerikai akadémia és közpolitika kontextusában, továbbá az Egyesült Államok változó politikai és gazdasági körülményei közt lehet teljességgel értelmezni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az amerikai szegénységkutatás előfeltevéseinek európai – pontosabban kelet-európai – átvétele már önmagában azt sugallja, hogy mivel a szegénység és kirekesztés területén a problémák hasonlóak, úgy a kormányzati és civil beavatkozás szintén hasonló mintákat követhet az óceán mindkét oldalán.12 Hasonló dilemmák jellemezték a szegénység és etnicitás – másként mondva „a romák” – problémáival kapcsolatos akadémiai és közpolitikai vitákat a rendszerváltás utáni Kelet-Európában. Az utóbbi évtizedek során térségünkben így vált általános gyakorlattá a gettó fogalmának használata a térbeli és társadalmi kirekesztés változatos formáit illetően. Szociológusok, aktivisták vagy rap-énekesek többé-kevésbé hasonló módon folyamodtak ehhez a fogalomhoz, melynek a segítségével az általuk vizsgált helyi jelenségeket, beavatkozásuk vagy dalaik sajátos tárgyát univerzális folyamatokhoz, diskurzusokhoz igyekeztek viszonyítani. Egy ilyen gyűjtőfogalom valóban hasznos lehet az figyelemfelkeltés vagy adománygyűjtés céljából, ám magyarázó ereje kérdéses, mivel összemossa az etnikailag vegyes és homogén, vidéki és városi tereket, melyekben a szegénység valamilyen formája megtalálható. Az ilyen fogalmakra épülő értelmezési stratégiák továbbá hozzájárulnak a kirekesztés újratermeléséhez az elemzés szintjén, amennyiben a szegények és kirekesztettek világát úgy ábrázolják, mint ami teljességgel különálló, és elzárt a társadalom nagyobb megbecsültségnek örvendő tagjainak világától. A városi szegénység etnográfiai hagyományába tartozó munkák több helyen is megkérdőjelezték ezt a feltételezést, egyebek mellett hangsúlyozva a tisztelet vagy tisztesség keresését a hátrányos helyzetben élők közt, vagy rámutatva arra, ahogyan a marginalitás körülményei közt létrejött kifejezésformák – például a zene vagy a beszéd terén – idővel átkerülnek a főáramba, nyersanyagot szolgáltatva szélesebb körben népszerűvé váló filmek, zenei termékek előállítóinak. E folyamatok sokszor megerősítik azt a nézetet, hogy a társadalom perifériáján zajló élet valójában nem más, mint a politikai és gazdasági elit, a hatalmi központok és a tiszteletre méltó társadalmi osztályok világának tükre, mely mindazt megmutatja, amit a hatalom birtokosainak módjában áll elrejteni, vagy amitől maguk is szabadulni igyekeznének. Mint arra Keith Hart felhívta a figyelmet, a szegények és a gazdagok körében, a fejlődő és fejlett országokban egyaránt léteznek informális gazdaságok, és ezeknek inkább a terjedésére lehet számítani olyankor, amikor tovább növekszik az állam tehetetlensége az őt fenntartó tágabb gazdasági környezet ellenőrzésére.13 James Scott ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy a formális rend bizonyos mértékben mindig informális folyamatokon élősködik, amit a formális rendszer nem ismer be, ám nélküle nem tudna létezni, egymaga nem tudja sem megteremteni, sem ellenőrizni azt.14 Szintén Hart utal arra, hogy az elemzés szempontjából az informalitás fogalma azért lehet hasznos, mert tartalma egyszerre pozitív és negatív: informálisan cselekedni annyit tesz, mint szabadnak és flexibilisnek lenni, ám arra is vonatkozik, amit az emberek nem tesznek, ahogyan nem követik a szabályokat, és így tovább.15 A peremhelyzettel foglalkozó kutatások olykor hajlamosak a kirekesztést végrehajtó államot úgy ábrázolni, mint egyfajta jól koordinált testet, mely aktívan cselekszik, egyformán eltökélt terveket hajt végre fennhatóságának egész területén. Ilyen előfeltevésekkel nehezen ragadhatóak meg az olyan esetek, amikor az állami jelenlétet főként annak gyengesége határozza meg, így a hatalomgyakorlás a kirekesztéssel szemben inkább az ignorancia következményeiben érhető tetten.
Különbség és alsóbbrendűség
Közismert, hogy a sztereotípiák és a kívülállókról szóló elképzelések egy-egy közösség saját értékeinek megfogalmazását segítik elő. Mint arra Simon Harrison felhívja a figyelmet, minél közelebbről vizsgáljuk a különbségről mint alsóbbrendűségről (difference-as-inferiority) szóló elképzeléseket, annál világosabb, hogy ezek eltorzult vagy elnyomott hasonlóságok észlelését fejezik ki, vagyis azt jelképezik, amit az érintett csoport tagjai saját magukban lebecsülnek vagy megtagadnának.16 Taussig a mimézis fogalmával írja le azt a társadalmi viszonyt, melyben az egyik fél a másikat utánozza, vagy a másik úgy látja, hogy ezt teszi. Az ebből adódó hasonlóság fenyegető lehet, mely a különbözőség hangsúlyozását teszi szükségessé.17 A másokról szóló, leginkább radikális és megosztó elgondolások továbbá gyakran azokra vonatkoznak, akikkel különben – még ha nem is szándékosan – a legszorosabbak a kötelékeik. Ez a mechanizmus különösen jól tetten érhető azokban az esetekben, ahol a kisebbségi vagy marginális helyzetű másokra tekintő többség egy más viszonyrendszerben maga is alacsony, elmaradott státuszban áll, vagy áldozati szerepet követel magának. Sorin Mitu szerint a szenvedélyes önrágalmazás a román eszmetörténet lényegi alkotóeleme a felvilágosodás és romantika korszakától, beleértve a külföldiektől (pontosabban nyugatiaktól) jövő sértéseket, és a románok más európai népekhez képest elmaradott állapotával vagy akár a bűnözésre és törvényszegésre való hajlamukkal kapcsolatos sajnálkozást.18 (Mitu 2001) A kulturális elmaradottság hangsúlyozása természetesen összehasonlítást feltételez egy egyenlőtlen viszonyrendszerben.19 A felsőbbrendűként elfogadottak mellett már a korai modern román eszmetörténetben feltűnnek a cigányok, mint akik szintén a legalsó helyet foglalják el a társadalomban – elnyomás alatt élnek, széthúznak, elutasítják a felvilágosodás értékeit, makacsul ragaszkodva hagyományos életformájukhoz – így a románok önképének azokat a motívumait testesítik meg, melyektől a legsürgősebben meg kell szabadulniuk a fejlődés reményében.
A történeti folyamat részletes tárgyalása nélkül itt elegendő annyi, hogy ez az ellentmondásos viszony az utóbbi években csak felerősödni látszik a nemzetközi migráció fellendülése és az Európai Unióhoz való csatlakozást követő konfliktusok nyomán. Az így kialakult vitákban a román sajtó képviselői vagy a politikusok azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy a román és a roma kategóriák összetévesztését, összekeverését kiküszöböljék. Néhány éve a román állampolgárok útlevelein az addigi ROM országkódot Románia francia nyelvű megnevezése nyomán ROU-ra cserélték, szintén a félreértések elkerülése végett. A hétköznapi beszéd vagy az újságírói nyelvezet számos példát nyújt olyan esetekre, amikor a románok sértve érezték magukat, miután nyugatiak véleményük szerint összetévesztették őket a cigányokkal, vagy számon kértek rajtuk valamit velük kapcsolatban. Ilyen esetekben a hasonló incidensekről szóló történetek, valamint a cigányellenesség köznapi formái gyakran kiegészítik egymást, legalábbis az egyik témáról a másikra való átlépés meglehetősen egyértelműen tűnik a beszélők számára. Az ilyen inzultusokra való hivatkozás igazolja a szigorú határmegvonást a „mi” és a velünk összeegyeztethetetlen cigányok között.
Mint arra a kortárs romániai cigányellenesség köznapi megnyilvánulásaiból következtetni lehet, a cigányoknak tulajdonított megvetett és elítélendő tulajdonságok – nevezzük úgy, hogy a civilizáció teljes hiánya – az állam és a központi hatalom ellenőrzésén kívül eső peremterületeken lokalizálhatók. Ezek a szegénynegyedek és más átmeneti zónák azonban nemcsak kívül esnek az európai normáknak megfelelni törekvő, civilizált állampolgárok világán, hanem egyúttal sajátos erővel is rendelkeznek, mely által képesek a tiszteletre méltó többséget invázióval fenyegetni, etnikai hovatartozásuktól, származásuktól, lakóhelyüktől függetlenül.20 Erre utal a cigányia (ţiganie) kifejezés is, mely nem csupán egy cigányok által lakott helyre utal. Jelölhet bármilyen olyan helyzetet, mely túl van az általánosan elfogadott törvények hatókörén, olyan piaci sokadalomra emlékeztető szituációkat, ahol idővel már követhetetlenné válik, hogy a zajos tömegben ki mit akar mondani vagy csinálni. A cigányia tehát ebben a pusztán etnikus térnél elvontabb értelmében nem is feltételezi cigányoknak tartott emberek jelenlétét, sokkal inkább azt az alteritást jelképezi, mellyel szemben a civilizációnak mint folyamatnak az igénye egyáltalán megfogalmazható. A cigányia így többszörösen is veszélyzónának tűnik, nemcsak azért, ami határain belül történik, hanem azért is, mert ezek a határok maguk is bizonytalanok: terjeszkedésük megakadályozása folytonos elhatárolódást igényel mindazoktól, akik a civilizált státusz megtartására törekednek, míg térben, egzisztenciálisan és vele szimbolikusan is számolniuk kell a bukás lehetőségével. Ahogy a migráció a küldő és befogadó államok közti konfliktusokkal együtt félreértésekre adott okot a románok és romák megkülönböztetését illetően – így végső soron kétségbe vonva az európai civilizáció tereiben való jogos jelenlétüket –, úgy a keveredés szintén fenyegetőnek tűnik a nemzetállam keretei között, a városok peremén vagy a társadalom alsó rétegeiben, a roma és nem roma románok által közösen lakott városi szegénynegyedekben.
Mahala és cigányia
„Mahala és cigányia, amióta benned vagyok
Nem maradt hús rajtam, nem maradt hús rajtam,
A kicsinyke, ami maradt, jaj, jaj, mind megsült, mind elégett
Megették az ellenségeim, jaj, jaj, megették az ellenségeim. ”
Ahogy a néhai híres romániai cigány előadó, Florică Roşioru énekelte egyik mesterművében,21 a mahalák vagy szegénynegyedek kedvezőtlen, romboló és végső soron a pokolhoz hasonlító körülményei idővel elnyelhetik azokat, akik itt élnek. Más peremterületekhez hasonlóan ennek a bukaresti negyednek a lakói is igyekeznek kiemelkedni hátrányos helyzetükből. Az ehhez rendelkezésre álló szűkös eszközeik közé tartozik saját értékeik és erényeik bizonyítékainak felmutatása, melyek révén megkülönböztethetik magukat és az általuk még ellenőrizhető legközvetlenebb tereket – például a ház és a háztartás világát – tágabb környezetüktől. Ezek a stratégiák elkerülhetetlenek egy olyan helyen, ahol a tágabb társadalom által felhalmozott problémák személyes problémákká alakulnak át, melyekkel gyakorlati kihívások formájában kell megküzdeni a mindennapi életben. Másként fogalmazva, a boldogulás stratégiáit és azok morális diskurzusait olyan körülmények közt szükséges kialakítani, melyeket a térbeli megbélyegzettség, a helyi állam gyengesége, az állandóan változó gazdasági viszonyok, továbbá a mindennapi ügyletekben az informalitásra való hagyatkozás jellemez.
Ellentétben azzal az elképzeléssel, mely a kelet-európai városi peremvidéket tömbházak végtelen soraival azonosítja – és így valamiképp a helyi szocialista modernizáció sikerét feltételezi –, ennek a bukaresti szegénynegyednek a nagy része inkább egy faluhoz hasonlít, az épített környezet és az ott élők hétköznapi gyakorlatait tekintve egyaránt.22 Ezen túl két épülettípus emlékeztet a kommunizmus idejére, a környék részben vidékről jött szegények által lakott munkásnegyeddé (cartier muncitoresc) való átalakításának befejezetlenül maradt kísérletére. Ezeknek az ötemeletes tömbházaknak két típusa létezik a negyedben, melyeket az itt élők ma is egykori lakóikra utalva különböztetnek meg, akiket már aligha lehet itt találni. A tömbházak jobbik részét, melyekben kétszobás lakások találhatók meleg vízzel és fűtéssel, eredetileg a hadsereg tagjainak szánták, helyi vélekedések szerint ezt igazolja, hogy még az 1977-es nagy bukaresti földrengést is kiállták. A tömbházak rosszabbik fajtájában lévő egyszobás lakásokban sem fűtés, sem meleg víz nincs – ezeket valamikor azoknak a család nélküli munkásoknak (nefamilişti) építették, akik vidékről jöttek Bukarestbe, hogy a metró építésén és más állami beruházások kivitelezésén dolgozzanak. Habár ezeket a lakásokat eredetileg csak ideiglenes munkásszállóknak szánták, tervezett lerombolásuk vagy átépítésük elmaradt, és a kilencvenes évek zűrzavaros tulajdonviszonyai közt ezek a nyomorúságos épületek váltak a bukaresti társadalom még otthonnal rendelkező legszegényebbjeinek lakhelyévé. A környéken ezeket a tömbházakat nevezik gettóknak, de talán ennél is gyakoribb a bennük meghúzódó drogosokkal való azonosításuk.
A csavargók és a civilizáltak
Megbélyegzett helyeken az egyéni tisztesség hangsúlyozása az egyik legfőbb eszköz a személyes méltóság bizonyítására. Ismerve a civilizáció fogalmával kapcsolatos szenvedélyes vitákat a román eszmetörténetben, politikában és közbeszédben, talán nem meglepő, hogy a negyed lakói számára szintén ez a fogalom jelenti az egyik legfőbb eligazodási pontot a körülöttük lévő társadalmi világ felosztásában. Erre hivatkoznak akkor, amikor emberek közt tesznek különbséget, vagy amikor a magán- és nyilvános szféra között lévő bizonytalan határokat egyeztetik. A negyed lakói tehát igyekeznek megvédeni saját méltóságukat azokkal a közállapotokkal szemben, melyeket olykor a rendszerváltás következményeinek tulajdonítanak általában, más esetekben a drogok megjelenéséhez kötnek – a kétféle kiindulópontot hasonló mintájú történetek követhetik. Szomszédaim gyakran hangsúlyozták, hogy ők „civilizált házban” élnek, védekezve a látszólag mindenütt jelen lévő vadaktól (sălbatici) vagy csavargóktól (vagabonzi), mely a droghasználókra éppúgy vonatkozhat, mint bárki másra, aki nem tiszteli kellően a háztartás és család elsődlegességét, idejét és pénzét a magánszféra határain túl vesztegeti el. Az ellentétpár egyik oldalán ott vannak a szófogadó vagy kötelességtudó (cuminte), avagy egyszerűen csak „civilizált” emberek, akik fő erénye, hogy távol tartják magukat az utca életétől, így a köztereket csak a legszükségesebb célokra használják, mint amilyen például az egyik helyről a másikhoz való eljutás. Nem sokkal a negyedbe való beköltözésem után több szomszédom is figyelmeztetett, hogy jobban járok, ha elfogadom a tanácsukat, és nem ismerkedek senkivel az utcán. Mint mondták, ott bárki visszaélhet a bizalmammal csupán azért, hogy később kizsákmányolja azt. Amikor azt kérdeztem, hogy miért is tenne így bárki, a válasz csak annyi volt, hogy azok csavargók. Az utcán folyó életnek ezt a megközelítését foglalta össze a szokványos „szia, szia” (salut, salut) köszönési formula: a hétköznapi kockázatok elkerülésének legjobb módja, ha a szomszédok találkozáskor csak a köszönésre szorítkoznak – úgysem választhatják meg egymást. Így megadják a minimális tiszteletet, anélkül hogy többet kellene törődniük egymással. Egyik szomszédom, Ion bácsi23 egy idős cigány ember volt, aki egyik lábát elvesztette, mikor még rakodómunkásként dolgozott a kommunizmus idején. Szeretett a tömbház előtti padon üldögélni, nézelődni, és a járókelőkkel beszélgetni. Látta, hogy mit csinálok a negyedben, így egy nap magához hívott, és ezt mondta: „Jobb, ha itt maradsz, és nem járkálsz annyit, itt nem olyan, mint a te városodban. Ezek itt mind drogosok és őrültek. Kérnek tőled egy cigarettát, és ha azt mondod, nincs nálad, akkor összebalhéznak veled, te meg egyedül vagy. Ezért mondom neked, amit mondok, én tudom, hogy mit láttam. Idegen vagy, nincs itt az apád, az anyád, nincsenek rokonaid. Semmid sincs. Nem bízhatsz senkiben mostanság, főleg ezen a környéken, a sok bolond és drogos között. Ők nem tudják, miért jöttél ide, de te okos fiú vagy, nem akarod magadat megveretni, ugye? Ne menj oda, ahol zenét játszanak, mert ott mindig vannak részegek. Odaadom neked a pénzt, gyere, hozz nekem egy sört, veszek egyet neked is, ha akarod.”
Szomszédaim úgy hivatkoztak a mi civilizált tömbházunkra (bloc civilizat) és közvetlen környezetére – ahol kiskertjeiket ápolták –, mint egyfajta szigetre a hanyatlás közepén. Ilyenkor főleg a tőlünk pár sarokra lévő utcákra hivatkoztak, és az ott lévő „gettóra”, melyeket a drogosok fészkeként tartottak számon. Valójában egy olyan tevékenységet, mint a droghasználat, aligha lehet egy bizonyos lehatárolt zónához kötni. Éppen ellenkezőleg, a drogkereskedelem volt az egyik csatorna, mely a negyedet a város más részeivel összekötötte: mint azt sokan állították, a drogkereskedelem koncentrációja miatt a város más részeiről is ide jártak a fogyasztók, a környéken jártas ismerőseim pedig mindig nagy figyelmet tulajdonítottak az általuk már ismert és az ismeretlen drogosok megkülönböztetésének. Ettől függetlenül a drogosok voltak a negyed romák és nem romák által egyformán megvetett alakjai, az alsók közt a legalsók. A mi tömbházunk közvetlen szomszédságában, egy transzformátorház mögötti telek volt az egyik szokványos hely, ahol a hajléktalanok tábortüzet gyújtottak, és ahová a drogosok jártak egy-egy dózist beadni maguknak. A civilizáció munkájának gyakorlati és szimbolikus jelentőségét igazán egy nyári délután értettem meg. Ezen a délutánon egy szerhasználó közvetlenül a mi tömbházunkkal szemben halt meg herointúladagolás következtében. A haláleset, aminek tanúja voltam, abban az évben már a harmadik volt ugyanazon a helyszínen. Miután a lakókat kikérdezte a rendőrség, és a mentők elvitték a halott testet, szomszédaim visszavonultak a tömbház körüli kiskertbe, tovább ápolták virágaikat, arról beszélgetve, hogy mennyivel jobb volt Ceaușescu idejében. Akkoriban az olyan üres telkeken, mint ahol ez a haláleset történt, még zöldségeket termeszthettek maguknak. Így alakították hát újra a civilizált tér eszméjét közvetlen környezetükben.
A törékeny és állandó védelemre szoruló civilizáció talán még szélsőségesebb megjelenítője volt az a zaklatott házmester asszony, aki a szomszédokkal többször kezdett zajos vitákba az utcán olyan kihágások miatt (például hogy a bejelentettnél többen tartózkodnak a lakásban, vagy csavargókat eresztenek be, akik összemocskolják a lépcsőházat, és ott drogoznak), melyek valójában meg sem történtek, csupán ő képzelte el őket. Összességében a civilizáció ilyesfajta eszméjének való megfelelés a gyakorlatban rendkívüli módon korlátozza az egyén mozgásterét és kapcsolatait, így nagyon szűkös kereteket szab a mindennapi életnek. Így beszélt erről Bogdan, egy kora középkorú gépkocsivezető, aki a környéken nőtt fel: „ebben a negyedben nincsenek barátok, felejtsd el ezt az ötletet, mind csak azért lógnak kint, hogy valami hasznot szerezzenek. Itt félni kell. Azt hiszed róluk, a barátaid, egyszer beengeded őket magadhoz, aztán meg rád rontanak (tăbărî), és sosem szabadulsz tőlük, mindenedet elveszik, és csak a csupasz segged marad.” Hozzá kell tennem, hogy az ilyen intő megjegyzések általában épp egy későbbi személyes látogatás ötletének felvezetéséül szolgáltak, jelezve, hogy az illető fel van ruházva a magánszférába való belépéshez szükséges erényekkel.
Valójában aligha volt valaki a negyedben, aki ne tartotta volna magát valahogy civilizáltnak, és a civilizáció ellenségeit ne másokban találta volna meg. Másképp gondolkodtak a civilizációról például azok a fiatalok, akik rendszeresen kint voltak az utcán. Giovanni – ahogy a barátai hívták – a húszas éveiben járt, és autószerelésből kereste a pénzét. Apja zenész cigány családból származott, a kommunizmus idejében nagybőgőn játszott lagzikban és más eseményeken, hogy a gyári munkája mellett járulékos keresethez jusson. Mint sok más öreg zenész a negyedben, ő is szívesen emlékezett azokra az időkre, mikor a havi bér mellett még ugyanannyit vagy akár többszörösét is meg tudta keresni egy-egy lakodalomban. Akkoriban találkozott későbbi román feleségével, Giovanni anyjával. Giovanni fivére úgy volt ismeretes a barátok közt, mint Lorenzo, ő egy nyomdában dolgozott, időnként mint egyedüli aktív kereső az egész családban. A testvérek mindketten cigányoknak tartották magukat, habár néha hozzátették, hogy ők valójában „fele-felék” (jumi-juma). A fiúk számára azonban az etnikai címkék jelentésénél sokkal fontosabbak voltak egyéb elfoglaltságaik. Mint sokan mások, ők is úgy tartották, hogy ez a létező legrosszabb hely, ahol élni lehet Bukarestben. Sokszor felidézték azt a szép és tágas lakást, ahol addig laktak, míg az épületet privatizálták. Az egykori otthon emlékei továbbra is fontosak voltak számukra, amikor meg akarták különböztetni magukat jelenlegi lakókörnyezetüktől. Büszkén hirdették, hogy a város más részein is vannak barátaik. Legszívesebben rapet és hiphopot hallgattak, szemben a román manelével, ami különben a legelterjedtebb zenei stílus volt a negyedben. Amikor volt pénzük és szabadidejük, Bukarest egyik nagy köztéri parkjába jártak ki – a negyedtől messze –, hogy barátaikkal marihuánát szívjanak. Semmi más nem tudta a fiúkat olyan izgatottá tenni, mint egy ilyen kirándulás. Az út otthonról a többi barát lakóhelyéig, majd végül a parkba már magában is egy rítus volt. Ilyenkor a legdivatosabb ruháikat vették fel, a tömegközlekedési eszközökön zenét hallgattak a mobiltelefonjaikról, miközben végig énekeltek és bohóckodtak. Rendszerint kinéztek maguknak egy lányt a buszon vagy metrón, megpróbáltak olyan közel menni hozzá, amennyire csak lehet, majd bámulni kezdték – anélkül, hogy közben egy szót szóltak volna –, egészen addig, amíg a lány válaszolt, vagy a zavar más jeleit mutatta. Éppen ez történt egy nyári délután a bukaresti metróban, amikor egy biztonsági őr közbelépett, és civilizált magatartásra (comportament civilizat) szólította őket. Ez mélyen megsértette a fiúkat. Az őr szidalmai vitát indítottak a metrón a civilizáció természetéről. Lorenzo az őrhöz fordult, és azt mondta, „mi nagyon is civilizáltak vagyunk, oké? Az én nevem Lorenzo.” A negyedben lakó fiatalok közt elterjedt szokást követve angol szavakat kevert a beszédébe, hogy kijelentéseinek további erőt adjon: „I am a civilization man, yes?” Később leszálltunk a metróról, ám a beszélgetés tovább folytatódott a történtekről. Lorenzo így szólított meg engem, „látni fogod, Grigore, hazamész ennyi idő után Magyarországra, de te is olyan őrült (nebun) maradsz majd ezzel a civilizáció-dologgal, mint ezek itt Romániában. Mit jelent nekik a civilizáció? Ha csak megsértettük volna azt a lányt, vagy megütöttük volna… de nem csináltunk ilyet. Csak ültünk a metrón, megpróbáltunk beszélgetni egy lánnyal, hogy vagy, ilyesmi, hát mi nem volt ebben civilizált?” Levonva a következtetéseket, Giovanni így felelt: „Szerintem ez az őr részeg volt, megverem, ha még holnap is itt látom.”
A biztonsági őr felszólítása egy olyan helyzetben érte a fiúkat, mikor épp átlépni készültek abba az állapotba, melyet a „rafináltság”, azaz şmecherie sokféle és különböző formáival asszociáltak. Az őr végső soron ebben a törekvésükben akadályozta meg őket. A şmecherie elemi formáiban vonatkozhatott egyfajta hiperaktivitásra, amikor a test kimért és stílusos, de egyúttal folyamatos mozgásban van, vagy az önkifejezés bizonyos módjaira (akár a beszéd, éneklés vagy tánc formájában), melyek kellően hathatósak ahhoz, hogy kiváltsák, majd fenntartsák más emberek figyelmét – azaz a negyed nyilvánosságában, az utcán megszerezhető szimbolikus javak egyik legfőbbikét. A köznapi élethelyzetekre jellemző unatkozás pillanatok alatt fordulhatott át ilyesfajta vetélkedéssé mások figyelméért, mely a şmecherie tanulásának egyik fontos interaktív keretét adja. Mint erre még visszatérek, a şmecherie elemi formáit a komplexebb változataival az az elképzelés kapcsolja össze, mely szerint a társadalmi világot az állandósággal és változatlansággal szemben az állandó változás jellemzi, a szabályok minden helyzetben újratárgyalhatók, így a várható eseményeket vagy mások reakciókat aligha lehet egyszerű minták alapján kiszámítani – nem utolsósorban azért, mert a köznapi ügyletek során a felek valós szándékaikat igyekeznek elrejteni. Ebben a környezetben mások figyelmének felkeltése és minél hosszabb ideig való fenntartása nyit utat a hatalom és minden olyan egyéb haszon megszerzése felé, melyhez csak azok férhetnek hozzá, akik nem mások által írt törvényeket követnek, hanem – legalábbis időlegesen – maguk alakíthatják azokat.
A korábban idézett civilizált nézőpontból, vagy a civilizáció feltételezett fő ágensének, az államnak a szempontjai szerint a şmecherie természetesen negatív jelenségnek számít, magyarázat a korrupcióra, az ország elmaradottságára, a Nyugathoz való felzárkózásának elmaradására. Így tehát mindenkor hivatkozni lehet rá, amikor politikusok, újságírók, az európai értékeket méltató értelmiségiek és tisztelettudó állampolgárok a román társadalom periférikus helyzetének okait kizárólag magában a román társadalomban keresik. 2012 nyarán például a Bukarest belvárosát – vagyis az egykori „kis Párizst” – is lefedő egyes számú szektor polgármesteri hivatala plakátkampányba fogott az utcai koldusok ellen. A képen olvasható szöveg – a hatalmi nézőpontot követő fordításban – megálljt parancsolt a „csalásoknak” (stop şmecheriei), mondván, hogy a koldusok „becsapnak téged (te şmecheresc), ne adj nekik pénzt!”. A rendőrség telefonszámán kívül a plakáton még egy idézet is szerepelt, melyet a szektor polgármestere név szerint jegyzett: „a şmecherie a közösség legnagyobb ellensége”. Mindezt illusztrálandó, a plakát közepén egy arctalan figura látható, aki egyik kezével feltehetően kéreget, miközben előtte nagy mennyiségű készpénz van érmékben és bankjegyekben felhalmozva.
A plakát tükrözi, hogy a tiszteletre méltó állampolgárok vagy a fejlődés és civilizáció motorjának gondolt állam számára mit jelent a şmecherie. Másként fogalmazva jelképezi a helyi, gyakorlati tudás sokrétűségével szemben azt a fajta leegyszerűsítést, ami Scott szerint minden szabványosításra épülő modernista társadalomszervezési kísérlet lényegi eszköze, és ami az ilyen kísérletek gyakorlati kudarcának fő oka is egyben.24 Amikor a civilizáció nézőpontjából szóltak, vagy ha közvetlenül rákérdeztem, ismerőseim a negyedből szintén úgy határozták meg a şmecher alakját, mint olyasvalakit, akinek befolyása, sok pénze, és nagy autója van, melyekre aligha tehetett szert tisztességes úton. Az ilyen definíciók csupán a naiv kérdezősködésnek megfelelő tartalmatlan válaszok voltak, melyek azt sugallják, hogy bizonyára a kérdezővel lehet valami baj. A negyedben szerzett tapasztalataim alapján idővel már alig tudtam elképzelni, hogy bárki számára is hihető vagy kielégítő volna ez a fajta leegyszerűsítő ábrázolás egy ilyen bonyolult, sokrétű jelenséggel kapcsolatban. Ismerőseim például finom megkülönböztetéseket tettek aközött, ha valaki magatartása vagy üzleti megoldásai révén tiszteletet és elismerést ébreszt másokban, vagy ellenkezőleg, ha elítélendő módon félelmet és rettegést kelt velük környezetében.
Ha a şmecherie elemi formáinak egy része a test-technikák révén közelíthető meg, úgy egy másik részéhez a nyelvi kifejezésformák adnak kulcsot. A negyedben előszeretettel bíráltak azokat, akik túlzottan ragaszkodnak a román nyelv szabványos formáihoz. A bírálat szerint a teljesen helyes és formakövető beszéd a gyengeség jeleként értékelhető, sőt akár úgy is tűnhet, hogy buzi (bulangiu), aki így beszél. Ismerőseim az utcán újra meg újra elmagyarázták, hogy milyen szavakat lenne jobb elhagynom, és mit kéne használnom helyettük, hogy ezzel is segítsenek az effajta veszélyek elkerülésében. A nyelvet teljes mértékben a szabványok szerint használók azt árulják el magukról, hogy bizonyára sok iskolát végeztek. Akinek sok iskolája van, az a depriváció egy sajnálatos formájának elszenvedője, mivel már csak egyféleképpen tud beszélni és cselekedni – úgy, ahogy az iskolában megtanulta. Másként fogalmazva képtelen arra, hogy különféle módokon beszéljen a változó körülményeknek, érdekviszonyoknak vagy cserepartnereknek megfelelően.
A beszéden túl a különféle helyzeteknek, így például a jövedelemszerzés lehetőségeinek a felmérése tekintetében is hajlamos azt feltételezni, hogy a dolgok valamiképp mindig ugyanúgy vannak. Ebben a tekintetben a „balekokkal” (fraieri) mutat hasonlóságot. A formális értelemben vett iskola azt az illúziót hirdeti, hogy a dolgok változatlanok, és a világban lehetséges mindig egy bizonyos típusú tudásra hagyatkozni. Ismerőseim életkorukra való tekintet nélkül szívesen kérkedtek azzal, hogy „kinek hány osztálya van”, és ilyen helyzetekben nem volt kétséges, hogy azok élveznek előjogokat, akik több ideig tanultak. Mások néha elmerengtek azon, hogy ha több a türelmük lett volna, vagy nem lett volna szükségük túl hamar önálló keresetre, és továbbtanulnak, akkor jobb munkát szerezhettek volna a számukra elérhető – vagy csak megálmodható – lehetőségeknél. Ám az ilyen megfontolások inkább olyankor merültek fel, amikor ismerőseim elábrándoztak, vagy épp a kiábrándultsággal és unalommal (plictiseală) küzdöttek. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy a formális értelemben vett iskola ellentéteként meghatározott „élet iskolája” (şcoală vieţii) az, ahol elsajátíthatók a valódi siker zálogát jelentő készségek és tudásformák. Ezek a tanok a világ állandó változására épülnek, ahol ezért a legfőbb érdem – csakúgy, mint a legfőbb szükségszerűség – a változó lehetőségek időszerű észlelése, az erre vonatkozó helyes intuíciók, melyek által az iránytűn még időben fordítani lehet. Az élet iskolájára az egyéni adottságokon kívül a hozzáférés tekintetében nem jellemzőek az egyenlőtlenségek, hisz a formális iskolával ellentétben ennek legfőképp az utca a színhelye. Az élet iskolája továbbá egyike azoknak az elképzeléseknek, melyek ugyanúgy szerepelnek a manele-dalszövegekben és a hétköznapi interakciókban, így kapcsolatot teremtenek a társadalmi világ előbbire jellemző absztrakt reprezentációi és a hétköznapi gyakorlatok közt.
Az utcán való megjelenéshez és hatékony fellépéshez szükséges egyfajta erő (forţa). Ez az erő nyilvánul meg például a negyed életében a legfontosabb rituális alkalmaknak számító esküvőkön és lakodalmakon, melyeket részben az utcán szokás tartani. Az ünneplő család ilyenkor kinyitja a ház udvarát, a hangszórókból messzire hallható a zenészek játéka, és akár egész nagy tömeg is verbuválódhat a környékbeliekből, akik az előadás nézőiként garantálják az új párral kibővült család jólétének elismerését. A családtagok és meghívottak helye az udvarban felállított hosszú asztaloknál van, ám amikor a fogyasztást követően kilépnek az utcára, hogy a hívatlan bámészkodókból álló közönség előtt mulassanak, a férfiak rendszerint így kiáltanak fel: „megjött az erő!” (a venit forţă!). Ezeket az utcai ünnepségeket elvileg törvény tiltja Bukarestben a forgalom megzavarása és a rendetlenség más megnyilvánulásai miatt. Ám a negyedben egy olyan esetnek sem voltam tanúja, amikor a rendőrök az összejövetelt valóban leállították volna. Ha megjelentek, akkor rendszerint különösebb feltűnés nélkül felkeresték a házigazdát, majd távoztak. Olykor csak a gyerekek vagy a fiatalok szóltak a távolodó rendőrautó után: „csúszópénz, csúszópénz!” (şpagă, şpagă!)
Az ilyen rituális eseményeken kívül az erő a hétköznapok nyelvi interakcióiban vagy a cserefolyamatokban is jelentős szerepet játszik, ám ilyen esetekben sem azonosítható nyíltan durva nyelvi formákkal vagy nyíltan erőszakos viselkedéssel. Ahogyan arra az élet iskolájával kapcsolatos elképzelések nyelvi modelljéből következtetni lehet, a rátermettséget a pusztán erőszakos megnyilvánulások helyett a kódváltás terén mutatott kiválóság mutatja. Ez egyrészt a többértelmű kijelentésekre vonatkozik, melyek a párbeszéd folytatásának mindig számos különböző folytatását teszik lehetővé. A kódváltás mesterei másrészt a körülményektől függően egyaránt beszélhetnek például úgy, „mint egy bolond” (ca un prost) vagy „mint a televízió” (ca televizorul), ahogy körükben az idegen nyelvek használatának és keverésének is nagy a kultusza. A migrációs tapasztalatoknak, nem kevésbé az otthon látott feliratos latin-amerikai szappanoperáknak köszönhetően ezek közt egyértelműen a spanyol az első.
Az utcán folyó társas élet alapegységeire és így a család, valamint a „vad” külvilág közt lévő médiumnak nevezhető klikk vagy társaság (gaşcă vagy anturaj) működésére épp a nyílt erőszak hiánya jellemző. A tagok intim viszonyát a gyakori színlelt verekedés és sértegetés mutatja, vagy például az, hogy különösebb retorzió nélkül turkálhatnak egymás zsebeiben. A kívülről cigányiának tekintett negyed vegyes összetételét jellemzi, hogy minden társaságnak, melyet a negyedben lakva megismertem, egyaránt voltak roma és nem roma román tagjai, akik előszeretettel kezdtek a koraújkori hitvitákra emlékeztető ironikus disputákba arról, hogy végső soron cigánynak vagy románnak jobb-e lenni ebben a világban. A társaságokat egymáshoz képest ugyanakkor az elzárkózás jellemezte, tagjaik kölcsönösen azt állították, hogy „nem ismerik egymást”, akkor is, ha feltűnően kicsi volt a fizikai távolság szokásos találkozóhelyeik, azaz az általuk szimbolikusan elfoglalt utcasarkok vagy más helyek közt. Ennyiben hasonlóan működtek azokhoz a titkos társaságokhoz, melyeknek az egyik funkciója az információk nemkívánatos áramlásának megfelelő helyen történő leállítása. Ez kulcsfontosságú minden olyan környezetben, ahol a szűkös térben való együttélés miatt közkeletű az a sejtés, hogy egy-egy emberről mások mindig többet tudnak annál, mint amit az illető gondolna.
A tényleges rokoni viszonyt természetesen nem feltételező „testvérként” (frate) való tartós elfogadottság egyet jelent a kölcsönös védelem, ellenőrzés és támogatás hármas mechanizmusával. A testvérek folytonosan biztosították egymást arról, hogy ha egyiküket támadás vagy rossz szándékú gúnyolódás éri másoktól, akkor azt a többiek úgy tekintik, mintha őket támadták vagy gúnyolták volna, így kölcsönösen osztják majd a lehetséges viszontválasz szándékát. Másként mondva, „egymás mögött állnak” (sunt in spate), ahogy ezt a viszonyt a köznapi nyelv és sok manele-dalszöveg is leírta. A férfiak olykor büszkélkedtek a fegyvereikkel vagy a tulajdonukban lévő más erőszakra alkalmas eszközökkel – egyesek kimondottan ilyen tárgyak gyűjtőinek állították magukat. Ezek többek közt az utcai kereskedelemben fontos közvetítő szerepet játszó droghasználók révén nem voltak nehezen hozzáférhetőek, hasonlóan az utcán állandó körforgásban lévő mobiltelefonokhoz, autórádiókhoz vagy a Moldovai Köztársaságból származó csempészcigarettához. Egyfajta csendes fegyverkezés volt ez. Ismeretségi körömben az ilyen eszközöket, vagy a velük való kérkedést – a színlelt agresszió más formáihoz hasonlóan – inkább viccelődésre, egymás tesztelésére használták, mely bizonytalan helyzetekben a megfelelő reakció méréseként a rend helyreállítatásának aktusát, az ehhez szükséges erőt jelképezte.
Vaskereskedés és utcai gazdaság
A fentieknek megfelelően sok ismerősöm ahelyett, hogy csak egyfajta jövedelemteremtő formát űzött volna, inkább az utca által kínált lehetőségeknek és erőforrásoknak a sokféle kiaknázására törekedett, ezeknek a gyakorlatoknak az alapján termelt értéket, és így alakította ki a személyes érdemmel kapcsolatos elképzeléseit. Az a kiterjedt spoitori25 cigány kereskedő család, akikkel a negyedben a legszorosabb viszonyt ápoltam, egyfelől érdekeltségeket tartott fent a környék szabadtéri piacain. Pontosabban a piacok mellett, ahol a rendvédelmi szervekkel mindig változó megegyezésben, engedély nélkül árusítottak a csomagtartóból nyáron görögdinnyét, krumplit és gumipapucsokat, a hidegebb évszakokban pedig az Európa nevű nagybani kínai piacról beszerzett ruhaneműt. Az engedéllyel járó kötelezettségek híján áraikat mindig a hasonló cikkeket árusító piaci standoknál lévő árak alatt tarthatták. Piaci tevékenységükkel párhuzamosan egy telket is béreltek a negyedben, ahol vasgyűjtő központot (centrul de fier vechi) tartottak fent hivatalos engedéllyel. Ahogy a piacon folyamatosan változtak az árak, úgy a negyedben a vasgyűjtés is a jelen lévő kereskedők versenye szerint alakult, akik egymás ajánlatainak tükrében váltogatták áraikat, és igyekeztek az utcai fémgyűjtők lehetőleg minél stabilabb körét maguk mellett tartani.26 „Itt futnod kell” – mondogatták a cigányok. A vasgyűjtő központban folyó napi munka 24 órát vett igénybe. A hivatalos nyitva tartás ideje kora reggeltől este 11-ig a teljes menetrendnek csak az egyik részét tette ki. Habár 11-kor a hivatalos nyitvatartási idő befejeződött, és az ajtókat becsukták, a férfiak arra járó ismerőseikkel kint maradtak az utcán néha a kora hajnali órákig, ittak, beszélgettek, és közben várták az éjjel hozott árut. A család valamelyik fiatalabb férfi tagja feleségével az éjszakát a telep sarkán felállított fakalyibában töltötte, hogy ne történjen lopás, és hogy legyen, aki átveszi, ha újra áru érkezne. Gépek híján a bejövő fémanyagot – akár egész autóroncsokat – a spoitori cigányok kézi körfűrészekkel és kalapácsokkal daraboltak fel.
Az üzletemberek (bişniţari) – ahogy a spoitori cigányok szerették nevezni magukat – a legális és illegális területek közt húzódó vékony határon egyensúlyozva úgy használják mindkét terület forrásait, hogy közben nem esnek bele egyiknek a csapdájába sem. Amellett, hogy elutasítják a bűnözőket, nem vádolhatók a „munkások” (muncitori) szerencsétlenségével sem, akik azért vannak szegénységre ítélve, mert saját területükön a legminimálisabb hasznot is elfogadják, tekintet nélkül arra, hogy az mennyi robotolással jár. Ugyanakkor a gazdasági tevékenységek tükrében válik érthetővé, hogy az oly sokat ünnepelt şmecherie bizonytalan és kockázatos élethelyzetek elfogadását, az állandó készenlét normalizálását segítette elő számukra. Ahogy Lucian, 30 év körüli kereskedő mondta, „Én nem vagyok balek (fraier), csak ránézek egy emberre, és már tudom az összes gondolatát, hogy mi van és mi nincs a fejében, ha az ellenségem, vagy valaki közel hozzám, ha valamit el akar mondani nekem, vagy ha el akarja rejteni. Ezt mind érzem. Haljon meg a fiam és a lányom, ha hazudok, de én azt is érezni tudom, ha a rendőrség mögöttem van. Így volt múltkor is, éreztem, hogy lehet valami, gyorsan rakjunk rendet, és a rendőrök már ott is voltak. Én olyan ember vagyok, aki bármit gyorsan megérez. Lehet, hogy éjjel három van, itt alszom (a vasgyűjtő telepen lévő kalyibában), és úgy vagyok, mint ahogy most is, rosszul érzem magam, majd meghalok a fáradtságtól, de ha meghallom a legkisebb zajt, azonnal ugrom, míg mások csak tovább alszanak.”
A vasgyűjtés az egyik legvirágzóbb üzletág maradt a válság után is, melyről úgy tartották, hogy ezt az ágazatot egyáltalán nem érintette. A vasazás különbözik a kereskedelem más formáitól, ahol kiküszöbölhetetlen a keresleti oldal, vagyis a vásárlók esetleges érdeklődéséből adódó bizonytalansági tényező. A felhalmozott vasra mindenkor adott a biztos kereslet. A telephelyeken dolgozó vaskereskedő családok szerepe a hagyományos értelemben vett közvetítés, melynek során a vasat kis mennyiségben megvásárolják az utcai gyűjtőgetőktől, majd magasabb áron, tonnákban felhalmozva eladják nagyobb magánvállalkozóknak, de leginkább az ipari hulladékfém gyűjtésében vezető szerepet játszó Remat nevű cégnek. Ismerőseim egybehangzó állítása, valamint a cég egyes dolgozóitól kapott információk szerint a felhalmozott készleteket a fővárosból kamionokon a conştanţai kikötőbe vitték, ahol a tengeren át elérhető külföldi célpontokba – főként ázsiai országokba – juttatták tovább.
Ha az üzleti hierarchia felsőbb részein a vasgyűjtés folytatódó sikerének oka a globális kereskedelmi hálózatokba való bekapcsolás volt, a legalsó szinten a drogpiac alakulásának volt fontos szerepe. A vasgyűjtés az az ágazat, mely a negyed jórészt hajléktalan drogfogyasztó közösségét a leghatékonyabban vonta be a helyi gazdaságba. A helyi drogpiac és a fogyasztói szokások jelentős változásokon estek át a legális szerek (dizájnerdrogok) vagy románul az etnobotanice megjelenésével, melyek olcsóbbak voltak a korábban ismeretes drogoknál, és nyilvános üzletekben lehetett őket szabadon vásárolni, mint emberi fogyasztásra nem alkalmas növényvédő szereket. A hírek szerint Kínából érkező szerek olyan kémiai képletekre épültek, melyeket folyamatosan változtatni lehet, így mire a hatóságok egy bizonyos kombinációt felismertek és betiltottak, már újabbak voltak kint a piacon. A szakemberek a legális drogokat a régieknél veszélyesebbnek ítélték meg, mert a szerhasználat testi és pszichikai következményei legtöbbször ismeretlenek voltak számukra.
A droghasználat volt a negyed legsúlyosabb problémája – habár ezt a beavatkozás más formáiban érdekelt civil szervezetek nem mindig ismerték be –, a szenvedő drogfüggőknek éppúgy, mint a negyed lakóinak. 2011-ben, miután médiabotrány tört ki a szerek körül, döntés született Bukarestben a legális drogokat árusító nyilvános üzletek bezárásáról. Az üzletek valóban eltűntek a városközpontból, ám a negyedből nem, itt még egy évvel később is működött egy üzlet egy főút mentén, az illegalitás legkisebb jele nélkül.
Tanúja voltam, ahogy az üzletet egy őrző-védő szolgálat tagjai védik a razziát tartani szándékozó rendőröktől. A szerhasználat mindennapos láthatósága növekvőben volt a környéken.
Egyre szokványosabb látványnak számítottak a drogosok, amint injekciózták magukat, a szeméthalmokat túrták, vagy az utcai társaságokkal üzleteltek. A drogok, a kóbor kutyák vagy nemkívánatos társadalmi csoportok esetében a hatósági eljárás közös logikája a városi problémáknak a központban való láthatatlanná tételére épült, melyeket aztán hagytak felhalmozódni a perifériák „szabad zónáiban”, ahol megoldásukról az ott élőknek magánúton kellett gondoskodnia. Ilyen megoldásnak tekinthető a droghasználók utcai gyűjtőkként való bevonása a hulladékfémmel való kereskedelembe. Folyamatos készpénzhiányuk miatt a legkockázatosabb helyekre is megpróbálnak eljutni, akár építkezésekről, bontásokról, a szemétből vagy a föld alól is előkerítik a hulladékfémet, amit aztán eladhatnak. Az utcai gyűjtögetők körében ennek következtében gyakoriak voltak a testi sérülések és fogyatékosságok, amit munkájuk során szereztek.
A kereskedők büszkén mondták, hogy rendelkezésükre áll az összes szükséges engedély, továbbá, hogy állandó kapcsolatban vannak ügyvédekkel és ügyészekkel az esetleges akadályok elhárítása érdekében. Ám egy olyan területen, mint a hulladékfémmel való kereskedés, a legális és illegális tevékenységek közötti határ aligha meghúzható. A negyedben ismeretes volt, hogy a rendőrség megbüntetheti a kereskedőket is, ha telephelyeiken lopott árut talál. Azzal azonban a folyamat minden résztvevője tisztában lehetett, hogy egy-egy telep többtonnányi készletéből aligha lehetne az egyes tárgyak vagy darabok eredetét visszavezetni. Nem láttam egy olyan esetet sem, hogy a rendőrség vagy másmilyen hatóság képviselői ilyesmire kísérletet tettek volna. A környék utcáin, ahogy Bukarest más részein is, gyakran hiányoztak a csatornafedelek – esetenként kisebb kivágott fák kerültek az így keletkezett lyukakba, hogy az autók és a gyalogosok ne szenvedjenek balesetet.
Ahogy az utcai gyűjtögetők, úgy a cigány üzletemberek is nélkülözhetetlenek voltak az üzleti hierarchia magasabb pozícióiban lévőknek. Munkájuk a különféle típusú hulladékfémek összegyűjtésével, majd szétválogatásával együtt a változó helyekről jött áru szimbolikus megtisztítását is jelentette. Ők vállalták magukra a láthatóságot, amivel hozzájárultak a kereskedelmi lánc további szereplőinek láthatatlanságához, másként fogalmazva a „formális zóna” kijelöléséhez. Mikor a negyedből távoztak a regionális cégcsoport kamionjai, hogy az árut immár nagy tételben ipari telephelyeikre, majd onnan a tengerparti kikötőbe vigyék eladni, már senkinek nem kellett afelől érdeklődnie, hogy az egyes darabokat kik és honnan kerítették elő.
Ahogy egy volt roma politikus mondta nekem, aki egy időben a városi és az országos politikában is próbálkozott a negyed képviselőjeként: „nem itt van az igazi şmecherie, hanem a parlamentben meg a kormányban, és ott is marad, ott szedik meg magukat a legjobbak, nem az utcán. Ezek itt csak az idejüket vesztegetik, azt hiszik, hogy rafináltak, de nem azok. Szerintem ők ártatlan emberek, mert nem tudják, hogy mit tesznek, és mi történik velük. Ők csak élnek, és közben játszanak kicsit.”
Jegyzetek
1 Florin Cercel: Talie mondială, http://www.youtube.com/watch?v=HNn68Ayv82I [3]
2 Tandin, Traian (2009): Dicţionar de argou al lumii interlope. Codul infractorilor. Bucuresţi: Editura Meditaţii.
3 Lásd Buchanan, Donna A. szerk. (2007): Balkan Popular Culture and the
Ottoman Ecumene: Music, Image, and Regional Political Discourse. Lanham (MD): The Scarecrow Press.
4 A fogalomhoz ld. Nazpary, Joma (2002): Post-Soviet Chaos. Violence and Dispossession in Kazakhstan. London: Pluto Press.
5 Számos példát nyújt erre az a vita, melyet Loic Wacquant kemény hangú bírálata indított el a 90-es évek amerikai gettó-etnográfiáiról, lásd: Wacquant, Loic (2002): Scrutinizing the Street: Poverty, Morality, and the Pitfalls of Urban Ethnography. In: The American Journal of Sociology, Vol. 107 (6): 1468–1532.
6 Wilson, William Julius (2009): More than Just Race: Being Black and Poor in the Inner City. New York – London: W. W. Norton & Company.
7 Wacquant, Loic (2008): Urban Outcasts. A Comparative Sociology of Advanced Marginality. Cambridge: Polity Press.
8 Venkatesh, Sudhir A. (2006): Off the Books. The Underground Economy of the Urban Poor. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
9 Anderson, Elijah (2000): Code of the Street: Decency, Violence, and the Moral Life of the Inner City. New York – London: W.W. Norton & Company.
10 Bourgois, Philippe (2003). In search of Respect. Selling Crack in El Barrio. Second Edition. Cambridge – New York: Cambridge University Press.
11 Lásd Bourgois 2003, 12.
12 Lásd Wacquant 2008.
13 Hann, Chris-Hart, Keith (2011): Economic Anthropology. History, Ethnography, Culture. Cambridge: Polity Press, 112–115.
14 Scott, James C. (1998): Seeing Like a State. How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed. New Haven-London: Yale University Press.
15 Lásd Hann-Hart 2011.
16 Harrison, Simon (2006): Fracturing Resemblances. Identity and Mimetic Conflict in Melanesia and the West. New York-Oxford: Berghahn Books.
17 Taussig, Michael (1993): Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses. New York – London: Routledge.
18 Mitu, Sorin (2001): National Indentity of Romanians in Transylvania. Budapest–New York: CEU Press.
19 Melegh Attila (2006): On the East-West Slope. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe. Budapest – New York: CEU Press.
20 Vö.: Port, Mattijs van de (1998): Gypsies, Wars & other Instances of the Wild. Civilisation and its Discontents in a Serbian Town. Amsterdam: Amsterdam University Press.
21 Florică Roşioru: Mahala şi ţiganie, Cintece lăutăreşti. Eurostar, 2007.
22 Bukarest történetéről az egyik újabb monográfia: Ciná, Giuseppe (2010): Bucharest, from Village to Metropolis. Urban Identity and New Tendencies. Bucharest: Editura Capitel.
23 A szövegben megszólalók valódi neveit álnevekre cseréltem.
24 Scott 1998.
25 A spoitori (egyes számban spoitor) a romániai cigányság egyik, a romani nyelvet anyanyelvként használó alcsoportja. Nevük a csoport hagyományos mesterségére, a rézművességre utal, habár a szakmát ma már nem gyakorolják. Lakóhelyük főként Románia déli része, de az utóbbi években kiterjedt migrációs hálózatokat alakítottak ki Olaszországban és Spanyolországban. Mivel saját magukra legtöbbször a spoitor megnevezést használják, én is így utalok rájuk. Ennél valamivel ritkábban cigányoknak (ţigani) is szokták mondani magukat.
26 2012 nyarán abban a fémgyűjtő központban, ahol dolgoztam, kilónként számolva a vas vagy bádog ára egy lej körül mozgott (50-60 forint), a réz ára 20 lej volt (1200 forint), a bronzot 12 lejért vették át (700 forint), az alumíniumot 3 lej körüli áron (170-180 forint), a rozsdamentes acélt 4 lejért, az ólmot pedig 2 lej 50 baniért (150 forint). Az árfolyamváltozás miatt ezek az összegek csak hozzávetőlegesen értendők.
- Roma-dosszié [8]