Hajdanán, az óvilágban, minden komoly társadalmi vita egyetemes volt. Másképp nem lehetett legitim. Mindenkinek abba a világtörténelmi folyamatba kellett belehelyeznie az álláspontját, amelynek az élén jártunk, s a vitatott álláspontról ki kellett mutatni, hogy az egyetemes történések félreértésén alapul.
A kultúra árujellegéről is így vitatkoztak. Ma is vitatkozunk rendületlenül. Mit nevezhetünk kulturális értéknek? Mit támogassanak az adónkból, mit ne és miért? De kinek jutna eszébe visszavezetni álláspontját az áru és a kultúra ontológiai lényegéig és a vitánkat keretező társadalmi formációnak az össztörténelmi folyamatban elfoglalt helyéig?
Emlékszem, szerettem ezeket a vitákat. Szerettem, hogy ilyenek voltak, hogy fönntartották a világ koherens értelmezésének igényét és lehetőségét. Úgy gondoltam, hogy az igényes értelmiségi ettől az igénytől igényes.
Persze az univerzális érvelés javarészt partikuláris érdekek álcázására szolgált, de azért volt önmozgása és önértéke. Le lehetett írni vele, legitim nyelvhasználattal, hogy a magyar társadalom a párt vezetésével zsákutcában halad előre.
Eladósodott, elbizonytalanodott, megrekedt, szellemileg is, fizikailag is elöregedett vezetés alatt álló országban folyt ez a vita. Mindenki féltette a javait s a jövőjét, aki a kultúrát hivatásszerűen termelte és fogyasztotta. Ez a félelem élesítette ki azt az abszurd kérdést, hogy áru-e a kultúra. Akik a szocializmus állagát őrizni akarták, azt mondták: NEM, akik a szocializmus állagát rontani akarták (ha nem is tudták, hogy ezt akarják) azt mondták: IGEN, akik rontva akartak megőrizni, azt mondták: IS.
A vitákat ugyan soha nem lehet lezárni, de diktatúrában általában mégis le kell, mert a szerkesztőségnek meg kell szólaltatnia a darab végén az Elvtárs Hangját. A vita lezárása gyakorta a vita kiherélésére szolgál. Ezúttal is. Dr. Senki megjelöli a józan középutat, mely Sehonnan Sehová vezet.
Révész Sándor
„Természetesen nem áru”
Csibra István: Is. Kritika, 1981, 6. szám
„A” kultúra természetesen nem áru, a kulturális termékek (értékek) nagy része azonban áruformában jelenik meg – a szocializmusban is. És ez nem dehonesztáló se a kultúrára, se a szocializmusra nézve. A szocializmus ugyanis árutermelő társadalom, és – minden ellenkező vélekedéssel szemben – nem is lehet más; nemcsak azért, mert hosszú történelmi időszakon át kényszerházasságban él a kapitalizmussal, hanem az emberiség fejlődésének pillanatnyilag legmagasabb fokát reprezentáló önnön belső természeténél és történelmi feladatánál fogva is. A romantikus antikapitalizmus analógiájára létrejött romantikus antiszocializmusnak minősítendő az a felfogás (és hellyel-közzel gyakorlat), mely az árutermelés mihamarabbi felszámolásának illúziójában ringatja magát, s úgy próbálja meghaladni a kapitalizmust, hogy visszahátrál a prekapitalista társadalmak naturálgazdálkodásához, a csereértékek szerepét megveti, csak a használati értéket hajlandó méltányolni, s nem számol az ilyen gazdálkodás és kultúra korlátoltságával és a belőle fakadó kultuszokkal.
Az emberiség visszafelé haladva nem mehet előre, nem tolhatja félre azokat az óriási vívmányokat, amelyeket – a korábbi társadalmi formációknál sokkal rövidebb idő alatt és sokkal hathatósabban – éppen a kapitalizmus produkált számára (persze elsősorban feltörekvő korszakában, ami azonban nem jelenti azt, hogy a világnak ne lennének ma is olyan térségei, ahol a tőkés árutermelés még progressziót képviselhet). (…)
A szocialista naturálgazdálkodás hajdani illúziói a valóság kemény tényeibe ütközve hamarosan szertefoszlottak. Csupán egyetlen terület van, ahol az effajta nézetek még mindig tartják magukat: a kulturális termelés, elosztás és fogyasztás területe. Ez fogalmazódik meg abban a behízelgő jelszóban, hogy „a kultúra nálunk bizony nem áru”. Nem áru, mert ideológiai, kultúrpolitikai okokból nem engedhetjük meg, hogy a kulturális termékeket kiszolgáltassuk a kereslet-kínálat kénye-kedvének. Nem áru, mert ha ilyen értelemben piacossá tennénk, mindent elöntenének a silány tömegkulturális termékek, a giccs, sőt netán a pornográfia, az alantas ösztönöket kiszolgáló (szub)kultúra. Nem áru, mert ha az lenne, meg kellene fizetni, mi pedig legfeljebb csak jelképesen fizetünk érte. (…)
A kultúra nem áru, de irdatlan sok – és némely ökonomisták és technokraták szemében feleslegesen kidobott – pénzébe kerül a társadalomnak. Folyton csak a markát tartja. (…) A roskadozó színházépületek, az elavult mozik felújítása, a papír, a nyomda, a filmszalag, az audiovizuális eszközök költségei, egy valamirevaló hangversenyterem óhaja, és az a rengeteg művész és kivált képzőművész – micsoda pénzeket vesz ez ki a társadalom zsebéből anélkül, hogy voltaképpen valamit is visszatenne, és éppen most, amikor a gazdaság, az ország olyan nehéz helyzetben van.
Gazdaságilag az ország most valóban nehéz helyzetben van (de korántsem reménytelen ez a helyzet, többek közt épp a kultúránknak köszönhetően!). Ámbár ilyen felfogás esetén a gazdaság mindig elegendőképpen nehéz helyzetben érezheti magát ahhoz, hogy a sor végére mutassunk, amikor a kultúra is pénzért jelentkezik. A csereértéket és a használati értéket, a gazdaságot és a kultúrát, a produktívat és az improduktívat, a haszonelvűséget és az értékelvűséget ilyen mereven szétválasztó, sőt egymással szembeállító felfogásnak ugyanis legfeljebb valaminő pragmatizmushoz lehet köze – a marxizmushoz aligha. A társadalomban gazdaságnak és kultúrának nem egymás mellett, hanem a szó szoros értelmében egymásban kell léteznie. Kultúrának a gazdaságban, gazdaságnak a kultúrában. Szubsztanciális értelemben semmi néven nevezendő okunk sincs tehát arra, hogy „gazdasági” termék és „kulturális” termék közt éles választóvonalat húzzunk, hogy az egyiket hasznos árunak, a másikat haszontalan, költséges luxusnak tekintsük. Megnézheti magát az a szocialista gazdaság, amely folyamatosan nem töltődik fel kultúrával, mind berendezéseiben, módszereiben és termékeiben, mind pedig – és mindenekelőtt – az ezeket létrehozó és működtető emberi közösségekben, egyedekben, sőt személyiségekben. A cselekvő ember ugyanis éppúgy „beleírja” személyiségét a gazdaság termékeibe, mint a szűkebb értelemben vett kultúra alkotásaiba. És persze terméketlen, életidegen marad az a kultúra is, amelyik elegánsan hátat fordít a gazdaságnak, a termelésnek. Minden áru végül is gazdaság és kultúra koncentrátuma, szimbiózisa (pozitív és negatív értelemben egyaránt). A kultúra tehát éppoly joggal benyújthatja a számlát a gazdaságnak, mint fordítva. A kultúra tehát éppúgy és épp annyira áru, mint ahogy és amennyire a gazdaság kultúra.
No jó, hát senki sem gondolta komolyan, hogy a kultúra materiális hordozója – például a könyv papírja, a film- és magnószalag, a hanglemez anyaga, a festmény vászna stb. – nem áru. Ám, ami rajta van: a voltaképpeni szellemi termék – az már végképp nem! És miért? Mert ez demoralizálná az alkotót, a közönség alantasabb igényeinek kiszolgálásárára késztetné. Ami a termékek szellemi összetevőjének mai honorálását illeti, ez mintha valóban nem arról tanúskodna, hogy az ilyesmi áru (tehát oly nagyon meg sem kell fizetni). Miközben minden szellemi kultúrán kívüli és kultúra körüli, a kultúra mentális hordozójául szolgáló objektum, termék, anyag szépen bebizonyította magáról, hogy ő igenis áru, mégpedig olyan méregdrága áru, a szellemi termék továbbra is szemlesütve a sarokba vonulhat, mivel ilyen, hovatovább megfizethetetlen árukat kell igénybe vennie, hogy nem-áru jellege egyáltalán megnyilvánulhasson. Vajon miféle „gazdálkodásra” ösztönözhet a kulturális szférán belül e két költségtényező ilyen kiáltó arcátlansága (például a szüntelenül a világpiaci árakhoz igazított papírárak és nyomdai műveleti költségek, illetve a szellemi munka honoráriumai)? (…)
A szocializmusban valamely dolog, akár kulturális termék árujellege önmagában nem tragédia, s főképp nem az ördögtől való. Egy áruval a szocializmusban legfeljebb az lehet a bajunk, hogy nincs, hogy hiánycikk, hogy indokolatlanul drága, hogy silány, hogy nem valóságos szükségletet elégít ki stb., s ez vonatkozik a kulturális termékre is, hozzátéve, hogy ez politikailag káros, eszmeileg mérgező, hazug, lélekrontó is lehet. Ez utóbbi miatt tehát akad félnivaló a „piacosságtól”. Ez azonban nem indok arra, hogy erről a területről száműzzük a gazdaságosságot, a keresletkutatást, az igények feltérképezését és az eszméinkkel-céljainkkal összeegyeztethető, egyáltalán nem jelentéktelen, s nem „alantas” kulturális igények kereskedelmi-szolgáltatási, tehát gazdasági csatornákon való kielégítését. A kulturális politikának ilyenformán csak az volna a dolga, hogy meghúzza azt az eszmei, politikai, erkölcsi, humánus határt, amely alatt tilt, mert a szocializmus érdekeivel ellentétesnek tart mindenfajta „kulturális” terméket, s amely fölött viszont bátrabban érvényesíthetők az áru- és pénzviszonyok, a kereslet-kínálat önszabályozó mechanizmusai. (…)
A szocializmusnak megvan az a nagy lehetősége, hogy az árutermelés tekintetében átvegye a kapitalizmustól mindazt, ami pozitív, s kiküszöbölje mindazt, ami negatív – épp teljesen ellentétes társadalmi berendezkedése alapján. Itt azonban még – valljuk be – sok a tennivalónk, mindkét vonatkozásban.
„Természetesen áru”
Hernádi Gyula: Igen. Kritika, 1981, 6. szám
A televízió Stúdió ’80 című kulturális magazinjának második számában, Jancsó Miklóssal közösen, többek között kifejtettük véleményünket a kulturális termékek áru voltáról, termelésüknek, forgalmazásuknak gazdasági mechanizmusáról, modelljéről. Az adást felháborodott hangú kritikák követték, spektrumuk az ízléstelen viccelődéstől a tudományoskodó, úgynevezett „elemzésekig” terjedt.
Mivel a televízió fent említett műsorában valóban kevés idő állott rendelkezésünkre, megpróbálom most és itt bővebben kifejteni nézeteinket. Ezek a nézetek két csomópont köré sűríthetők.
I. A kulturális tevékenység eredményei, termékei áruk.
II. Meggyőződésünk szerint a szocialista gazdaság válságból kivezető, jövőbeni útja a szocialista vállalkozás, illetőleg a vállalkozói szocializmus, mely gazdasági formáció nagyon eredményesen működtethető a kultúra területén is.
A kultúra fogalmának meghatározásához Barna József kutatásainak eredményeit hívom segítségül.
Szerinte a kultúra – a fogalom legszélesebb értelmében – nem más, mint a külső természet, az emberi természet és a társadalmi természet, döntően az utóbbi által determinált, de viszonylagosan és formálisan szabad tevékenységgel átalakított formája, amely megszüntetve-fenntartva magában foglalja az átalakított természetet is.
Van egy szűkebb kultúrafogalom is, amely elsősorban a köznapi és gyakorlati politikai szóhasználatban jelentkezik. Eszerint a kultúra csak a társadalom szellemi életének formáit, a tudományokat, a művészeteket, az erkölcsöt, az előbbiek területén folyó alkotótevékenységet, e szellemi javak terjesztésének, elsajátításának intézményesített tevékenységét, a közoktatást, a közművelődést, esetleg még a közegészségügyet foglalja magában. Mi Barna József ez utóbbi kultúrafogalmát használjuk.
Minden konkrét, sajátos fajtájú kulturális érték legátfogóbb érvényű mértéke a szabadság. A szabadság közös lényege a legszélesebb értelemben vett „természet” – a külső természet, az emberi természet és a társadalmi természet – objektív törvényszerűségeinek megismerésén és helyes gyakorlati alkalmazásán alapuló, történelmileg ellentmondásosan fejlődő, a maga dialektikus ellentétével, az alávetettséggel is összekapcsolódó emberi uralom a természet fent felsorolt három alapformája fölött.
A család feletti (népgazdasági, világgazdasági) szférában, fejlett társadalmakban a munkamegosztás természetes megvalósulási módja, formája a csere.
A cserére szánt tevékenységet (akár tárgyiasult, akár nem) árunak nevezzük. (A köznyelv megkülönbözteti a szolgáltatást mint nem tárgyiasult tevékenységet.)
Tapasztalati tény, hogy a csere törvényei szempontjából nincs különbség a jóllakást és a gyönyörködtetést, az élvezetet és a tanulást, az öltözködést és a gyógyítást, általában az előbbiek szerint definiált „kultúrát” szolgáló és a másfajta tevékenység között.
A szocialista vállalkozáskutatás egyértelműen Liska Tibor nevéhez fűződik. Az ő kutatásai nyomán kíséreljük meg körüljárni a szocialista vállalkozás, illetőleg a vállalkozói szocializmus fogalmát.
A szocialista vállalkozás lényege, hogy ne feltétlen azé legyen a föld és bármely társadalmi tulajdon használati joga, aki éppen megműveli, illetőleg gazdálkodik vele, hanem az művelhesse meg, illetve fejleszthesse, aki vállalja, hogy minden más versenyzőnél eredményesebben fog vele gazdálkodni, majd pedig pénzben megtérülő eredményeivel bizonyítja is a társadalmi vagyon távlatilag is legjövedelmezőbb, leghatékonyabb gyarapítását. A szocialista vállalkozási rendszerben a személyes társadalmi tulajdonban levő termelőeszközök nem örökölhetők, az kapja meg őket használatra, aki magasabb eredményt ígér a társadalomnak az eszközökért folyó versenylicitálásban. (…)
Az absztrakt, a személyes érdekeltséget majdnem lehetetlenné tevő, állammonopolista, személytelen társadalmi tulajdon szinte korlátlan uralma a háború után kezdődő és kétségkívül szükséges, rendkívüli állapotnak nevezhető történelmi időszak erőszakos meghosszabbítását jelenti.
A rendkívüli állapot harcai, küzdelmei hozták létre a szocializmust. Széttörték, megszüntették a magántulajdont, végrehajtották az extenzív fejlesztési stratégia legfontosabb akcióit, s ezzel megteremtették a vállalkozói szocializmust, azaz a szocializmus fejlettebb gazdasági formációjának előfeltételeit. (…)
Hallom az aggályoskodókat: miben különbözik a szocialista vállalkozás a magánvállalkozástól? A legfontosabban. A módban, ahogyan a vállalkozó hozzájut a vállalkozás lehetőségéhez.
Ha a gazdasági élet autóversenypálya, akkor a magánvállalkozó olyan versenyző, akinek van autója, benevez és elindul. A szocialista vállalkozó úgy kapja meg a közös társadalmi tulajdonban levő kocsit, hogy a többi versenyzőnél nagyobb sebességet, eredményt ígér a versenyzők nyilvános licitjében. (…)
Áru-e tehát jelenleg a kultúra, illetőleg a kulturális termék? Természetesen. Csakhogy nem mindig azonos annak a személye, aki megveszi, és aki használja. Felemás a helyzet. Az árut megveszi a költségvetés (intézményei vagy vállalatai közvetítésével) és félig-negyedig ajándékba adja a vásárló-használónak. A vásárló-használó csak a felét-negyedét fizeti ki a valóságos árnak, s így létrejön a jéghegy-effektus. Csak a víz felett úszó kis csúcs látható, a valóságos folyamatok illegalitásba kényszerülnek. Csak a látható, tiszta, elemezhető folyamatok ellenőrizhetők. A piaci viszonyok közgazdaságtana olyan tudomány, amelynek helyes használata nyomán az őszinteségig növekszik a társadalom önismeret-rádiusza. A nem piaci ügyletek gyakran és könnyen zuhannak a kendőzés csapdájába.
A valós piaci viszonyok említésekor, követelésekor általában két ellenérvet hall az ember. Az első érv: hogyan tudja megvásárolni a szegény ember a kultúrát akkor, ha valóságos értékén, tehát a mainál jóval magasabb áron adják-veszik? A második érv: fennáll annak a veszélye, hogy a piaci törvények érvényesülése esetén az emberek csupán az értéktelent, a könnyebben érthető giccset vásárolják meg.
Attól, hogy valami olcsó, hogy valamit olcsóvá tesz az állam, még nem vásárolják meg feltétlenül az emberek. Egy bizonyos kulturális színvonalat el nem ért ember számára József Attila Összes verseit hiába kínálják akármilyen olcsón, nem veszi meg. Nem beszélve arról, hogy ma is aránylag kevesen részesülnek az olcsó áruból. (…)
A szociálpolitikai szempontok bevitele az árpolitikába lényegében kényelem; felmentés akar lenni egy nagyon nehéz munkafolyamat alól, mely munkafolyamat központi célképzete, hogyan lehet az embereket valóban olvasóvá nevelni, hogyan lehet valakit ténylegesen kultúrszomjassá tenni.
Infantilizáljuk a nézőt, a befogadót, akit az ajándékozás, a zsebpénzfizetés és dotációk rendszerével felmentünk a döntés alól, hogy hova menjen, mit válasszon; ugyanakkor infantilizáljuk a művészt is, akinek ugyanazon dotációk rendszerével a hóna alá nyúlunk, mert feltehetően még nem elég érett ahhoz, hogy a közönségét ő maga teremtse meg magának, és akkor is fizetjük, ha érdektelen közönségnek, érdektelen terméket, művet alkot, mutat be. (…)
Vegyünk egy példát. Szocialista filmvállalkozásba kezdek. A vállalkozáshoz természetesen mozik is tartoznak. Rendbe hozatom őket, patika és kávéház ötvözetéhez teszem hasonlóvá mindegyiket. Export-import jogot is kapok, és hitelt a bankoktól. Elkészítek öt filmet. Összes ráfordításom 50 millió forint. Ez az 50 millió forint feltehetően 100 millió mai filmforintnak felel meg, ha igaz Marx Józsefnek a Stúdió ’80-ban elhangzott ama kijelentése, miszerint szocialista vállalkozásban féláron tudna filmet készíteni.
Jancsó Miklós utolsó két filmje külföldi eladásokból eddig 120 ezer dollárt hozott. Egy átlagos amerikai film import-ára 2-5 ezer dollár között mozog. Egy-egy közepes, de izgalmasra sikeredett amerikai film fél-egymillió nézőt vonz. Még a mai, nevetségesen alacsony helyárak mellett is 5-10 millió forint egy közepesen sikeres film bevétele. A 120 ezer dollárért átlagban 30 filmet vehetek, mely 30 filmnek 150-300 millió forint a bruttó bevétele. Az összeg oroszlánrésze a zsebembe vándorolna. És mindez csupán két Jancsó-filmből. Meggazdagodnék. A nyert pénzből újabb filmeket készítenék. És megengedném magamnak, hogy eljátsszam II. Gyula pápát, a mecénást. Olyan fiatal rendezőket menedzselnék, finanszíroznék, akiknek a jövőjében fantáziát látok. (…)
Egy társaságban, ahol előadtam nézeteinket, megkérdezték tőlem: „És ki fogja mindezt előkészíteni, engedélyezni? Ki fogja megcsinálni a szocialista vállalkozói rendszer politikai, jogi, eljárási formáit, a megalapozó törvényeket? Az új mechanizmust? Az első törvényes lökést?”
Fekete Sándort idéztem, aki az Új Tükör egyik legutóbbi számában szellemesen fogalmazta meg helyettünk is a választ. Kossuthék reformerek voltak, aztán forradalmat csináltak, a kommunisták forradalmat csináltak, és most radikális reformerekké kell válniuk. (…)
„Továbbra sem áru”
Hermann István: Nem. Kritika, 1981, 6. szám
Mi az oka annak, hogy mindenfajta kulturális terméknek megvan az ára, anélkül azonban, hogy közgazdasági értelemben csereértéke lenne? Hiszen nyilvánvaló, hogy akármilyen a színház- vagy mozijegy, a festmény ára, semmiképpen nem azt a társadalmilag szükséges munkaidőt fizetjük meg, amit a művészek beleöltek az alkotásba.
A marxizmus klasszikusai nem tekintették árunak a művészetet. Sőt, ellenkezőleg. Marx határozott gúnnyal beszélt azokról a polgári közgazdászokról, akik a művészetet áruként fogták fel, akik úgy gondolták, hogy „smithi értelemben vett termelő munkásoknak” tekinthetik az írókat, és megjegyzi, hogy az ilyenfajta próbálkozások arról tanúskodnak, „hogy a burzsoá még a legmagasabb rendű szellemi termelést is csak akkor ismeri el és bocsátja meg, ha úgy tüntetik fel, és hamis okfejtéssel kimutatják róla, hogy anyagi gazdagság közvetlen termelője” (Marx: Értéktöbblet-elméletek I. Bp., 1958, 251.).
Ugyancsak ismeretes az, hogy amikor Lukács György egy nyilatkozatában az új mechanizmus mellett foglalt állást, egyúttal hangsúlyozta, hogy ebből egyáltalán nem következik a kultúra és a művészet termékeinek áruvá válása. (…)
Igaz ugyan, hogy a költőien megírt regény nem áru, de a regényt előállító nyomdagépek, a papírfelhasználás stb. már éppen úgy kapcsolatba hozzák az áruforgalommal, mintha a maga valóságában áru lenne. Hasonlóképpen minden építőművészeti tevékenységnek számolnia kell azzal az áruterelés körülményei között, hogy jóllehet maga a művészei tevékenység és annak eredménye sem áru, de e tevékenység összes anyagi feltétele – mind technológiai, mind pedig ipari szempontból – az áruvilághoz tartozik.
Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy a művészet alkotásai, minthogy valamilyen értelemben szükségképpen kapcsolatba kerülnek az árutermeléssel, könnyen felvesznek olyan tulajdonságokat, amelyek egyébként csupán az áruk tulajdonságai. A manipuláció ezt a helyzetet elsősorban a kapitalizmusban, de a szocializmusban is még kiélezte. Az ember természetesen nem áru, de a szép arc vagy a szép test, haj stb. áruként jelenik meg. S nem is csupán a prostitúció árujaként; ezek az önmagukban árut egyáltalán nem jelentő tényezők adott társadalmi viszonyok között áruként funkcionálhatnak, például a reklámiparban is. Az a kérdés tehát, amelyet cikkünk elején fölvetettünk, részben itt kapja meg a választ: a szocializmus körülményei között azért van a kultúrának is részlegesen árutermészete, anélkül, hogy a kultúra áru lenne, mivel egyrészt a kultúra előállítása nem kizárólag kulturális munkákat, hanem árutermelő munkák sorát is igénybe veszi, másrészt pedig azért is, mert a szocializmus átmeneti körülményei között is áruvá válhat számos olyan dolog, tulajdonság stb., amelynek eredetileg árujellege nincs. (…)
Hasonlóképpen nincsen semmiféle közvetlen kapcsolat a mindennapi élet termelése és a kultikus vallási vagy állami szertartások között. A különböző állami, közösségi és vallási intézmények a történelem során mégis az ipar egész körét hozták mozgásba annak érdekében, hogy egy nem valóságos, egy közvetlenül nem igazolható – vagy legalábbis szükségességét közvetlenül nem bizonyító – intézményrendszer igényét kielégítsék. S nyilvánvaló, hogy a középület-építkezések, templomok, paloták stb. nélkül nem emelkedhetett volna az építészet oly magas fokra, mint emelkedett, s hogy a különböző ötvös- és egyéb művészetek fejlődése évszázadokon át beépült az állami, közösségi és vallási kultuszok kiszolgálásába. Az ilyen s hasonló jelenségek körét nevezzük imaginárius szférának, s ez nem más, mint az emberi létnek az a szférája, melyet egy vagy több korszakban szükségesnek tartanak anélkül, hogy szükségessége gazdaságilag közvetlenül átlátható lenne. Ilyen imaginárius szféra a művészet is. (…)
A modern kapitalizmus egész szemléletmódja az imaginárius szféra leépítését, illetve leszűkítését célozza. Az a szemlélet, amely nálunk is él, és amely szerint a tudományos kutatásnak éppen úgy a gazdaság közvetlen szükségleteit kell kielégítenie, mint ahogyan a művészet is csak harmadrangú kísérőjelenség, élvezeti cikk stb. – ebből a nézetrendszerből táplálkozik. Ez a nézetrendszer szükségképpen abba a gondolatkörbe kapcsolódik be, amely – a szocializmusban és a kapitalizmusban egyaránt – pusztán az árutermészetű, az áruként fölhasználható és eladható termékeket tudja értékelni.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a kapitalizmus maga is kénytelen volt különböző formákban korrigálni ezt a szemléletet. A modern kapitalizmusban a tudományos kutatásokat az állami források mellett mindenekelőtt bizonyos magánalapítványok biztosítják, s ezek részben éppen arra valók, hogy az imaginárius szféra kultúrateremtő, illetve a kultúrát biztosító tendenciáit erősítsék. Világos, hogy a kapitalizmus ezzel együtt a kultikus és tisztán kultikus tendenciák kiszolgálására is biztosít pénzt, de az is rendkívül fontos felismerés volt, hogy a kultúra speciális állami támogatása mind a jövendő nemzedékek nevelése, mind pedig az emberek szükségleteinek kulturális formálódása szempontjából még a kapitalizmus számára sem közömbös. (Így a kommunista mozgalmak és a szocializmus tapasztalatai alapján például a De Gaulle-ista Malraux, mint miniszter, szinte lemásolta a szocialista kultúrházak rendszerét, s a párizsi úgynevezett Pompidou-center létrejötte ennek a Malraux által képviselt törekvésnek az egyik eredménye, bár Malraux közvetlenül ez utóbbi megteremtésében már nem vett részt.)
A szocialista társadalom több okból is felhasználja azt a törvényszerűséget, hogy a kultúra nem áru. Egyfelől a volt uralkodó osztályok kulturális monopóliumának megsemmisítése nem mehet végbe anélkül, hogy tekintetbe ne vegyék ezt a tényt. Másfelől – általában – minden szocializmus közös jellemvonása, hogy a kultúrát érdeke eljuttatni a néptömegekhez, s ezért vagyoni cenzust lehetőleg nem alkalmaz. Más szóval: a szocialista rendszer a kulturális termékek átlagárait a néptömegek számára elérhető módon állapítja meg.
Kétségtelen, hogy amint a gazdaság az árutermelés irányában fejlődik, szükségképpen lépnek fel bizonyos, a kultúra nem-áru jellegével kapcsolatos ellentmondások is. Egyrészt a művészek között is akadnak olyanok, akik megpróbálják teljesítményeiket elsősorban a szabadpiacon érvényesíteni, másrészt, minthogy a műalkotások, kulturális termékek előállítása – az alkotói elképzelés kivételével – az említett módon az árutermelés világába tartozik, a belső ellentmondások is nagymértékben kiéleződhetnek. Ebből azonban senki se vonhatja le azt a következtetést, hogy maga a kultúra áru, s az ellentmondásokat a szabadpiaci törvények érvényesítésével oldhatjuk fel. A művészet, a kultúra továbbra sem áru, s a gazdaság- és kultúrpolitika aktuális feladata az előbb említett ellentmondásokat feloldani, mégpedig oly módon, hogy tudatosítja: amint ezt Lenin is leszögezte már, a kapitalista rend megdöntése után a kulturális forradalom a szocializmus és a kapitalizmus közötti harc központi kérdése, az egész szocialista építés, a szocializmusba való átmenet legátfogóbb kategóriája. A szocialista rend alapvető érdeke tehát, hogy a kulturális forradalom eredményességét ne kockáztassa azzal, hogy a kultúrjavakat odaveti a szabadpiac ármozgásainak. (…)
„Yorkshire-i puding és Kafka”
Bernáth László: Ne legyen áru! Kritika, 1981/9. szám
Miért gondolja Hernádi Gyula, hogy ha leírja ezt a két szót: tapasztalati tény – akkor ezt el kell hinni? Nem tudom, megpróbált-e már éhezők között hanglemezeket árusítani, ruhátlanokat színielőadásra hívni, nyomorban élőket a relativitás elméletére tanítani. Ha megpróbálta volna, aligha mondaná, hogy nincs különbség a kétfajta „áruféleség” cseréjének természete között. Mellesleg az egész „áru-e a kultúra?”-vita lényege annak eldöntése, hogy más árukhoz hasonló természete van-e a kultúrának, vagy sem? Ha ezt valaki „tapasztalati tényként” előre eldöntötte – akkor azzal nincs min vitatkozni. (…)
A kultúra-áru értékének kategóriája Hernádinál nem is kerül elő, csak a piac összefüggéseiben. Itt hajtja végre a számomra legképtelenebb gondolati manipulációkat. A piac úgy szerepel nála, mint valami abszolút szentség, mint egyedüli és cáfolhatatlan ítélethozó erő, élők és holtak, bajuszkötő, yorkshire-i puding és Kafka regényei felett.
Tulajdonképpen illetlenségszámba megy, de úgy tetszik elkerülhetetlen figyelmeztetni olyan közhelyekre, hogy soha, sehol, semmilyen árupiac – a legszabadabb szabad verseny korában sem – volt tiszta, manipulációtól mentes piac, ahol az értékviszonyok minden külső mesterséges befolyástól mentesen érvényesültek volna.
S most akkor a kultúrát tegyük ki ennek a mindig manipulált, sokszorosan ideologikus piac gátlástalan kénye-kedvének? Amikor azt se tisztáztuk – legalábbis Hernádi nem tisztázta –, mi adja a kultúrának mint árunak az értékét? Mert ha csak a piac spontán igényeit tartja egyedül mérvadónak, akkor erről katasztrofális példatárral rendelkezik a világ: mit jelent, ha a piaci kereslet szabja meg kizárólag a kultúra sorsát. Elég naponta a világsajtót végiglapozni, miről panaszkodnak angol színházi emberek, francia írók, olasz filmesek – s a sort a végtelenségig folytatni lehetne. (…)
Az valóban tapasztalati tény – Hernádi véleményével ellentétben –, hogy az anyagi jólét nem vezet egyenesen a kultúra árupiacára, sehol a világon. Nem logikus az az elképzelés, hogy ha majd mindenki gazdag lesz, akkor majd mindenki megveszi a kultúrát. Ellentétben a valódi árukkal, ezek iránt nincs spontán igény. A kultúra iránti vágy mértéke az ember belső gazdagságával, nyitottságával van egyenes arányban, és nem anyagi jólétével. Ehhez a belső gazdagsághoz pedig – sok egyéb mellett – éppen a kultúra juttathatja el az egyént. (…)
Nézzük Hernádi konkrét példáját: a magán-filmvállalkozást. Azt mondja: rendbe hozná a mozikat, és filmeket gyártana bankhitellel. Honnan gondolja, hogy a bank hitelt tudna biztosítani a számára? Különösen, ha minden „szocialista vállalkozó” hitelekért ostromolná a bankokat. S miért hiszi Hernádi Gyula, hogy Marx József stúdióvezetőnek igaza van, amikor kijelenti, hogy feleannyiért is tudna filmet csinálni, mint jelenleg? Mert az ötvenszázalékos rezsiköltség célját, okát, felhasználásának módját nem ismeri, vagy nem akarja elismerni, attól azok még reális számok. Mellesleg nem is olyan nagy számok, hiszen minden jel szerint a magyar filmgyártás így is olcsóbb a sokat emlegetett nemzetközi piacon, mint sok nyugati stúdió, különben nem jönnének ide filmeket csinálni. Aztán Jancsó két filmje a további példa, amelyért 120 ezer dollárt fizettek. De honnan veszi, hogy az általa gyártott filmekért a továbbiakban is ilyen árat kap majd? Ez az ár Jancsónál is az addigi legmagasabb. Egy sor filmünket semennyiért nem tudjuk eladni. Aztán a dolog veleje: a példa szerint a 120 ezer dollárért 30 amerikai filmet vehetne, amelyeket a nézők öt-tízmilliós összbevételért néznének meg. És akkor Hernádi mozijában magyar filmeket nem is forgalmaznának? Még Jancsót sem? Azok pedig nem hoznak öt-tízmilliót a konyhára. És én ugyan nagyon izgalmasnak érzem a mai amerikai filmgyártást, de kikérek magamnak még gondolatban is egy olyan filmgyártást és forgalmazást, amely Jancsó- (vagy Mészáros-, vagy Szabó-, vagy Kovács-, most nem a név a fontos) filmeket óhajtana gyártani kizárólag a nyugati világ számára, hogy itthon kizárólag amerikai tucatfilmeket vetíthessen. (…)
Cikke végén azt ajánlja Hernádi Gyula, hogy forradalmárokból váljunk radikális reformerekké. Tanácsa a történelem folyamán alighanem már rég realitássá vált. Amit azonban valójában ajánl, az radikális reform – visszafelé a történelemben. Az egyenlőtlenségek további növelése, az esélyek csökkentése azok számára, akik a kultúrát valóban a tömegek számára kívánják elérhetővé tenni. (…)
„Ideológiailag határozott nem”
Szük László: „Az nem lehet”. Kritika, 1981/9. szám
Szerintem viszonyaink között a kultúra ugyanúgy nem lehet áru, mint – teszem azt – a Parlament épülete, a Lánchíd vagy a Gellérthegy egésze; avagy – hogy sajtótermékeket is említsek –: a Magyar Közlöny. (…)
Csibra István valóságközeli eszmefuttatása a címbéli ist igenre formálja. („A kultúra tehát éppúgy és éppannyira áru, mint ahogy és amennyire a gazdaság kultúra.”) Óvatosan s – megbocsásson – a szofista dialektika szabályai szerint előadott véleménye Hernádi Gyula sajátszerű koncepcióját támogatja: a kulturális szakadék elmélyítésével kecsegtető „vállalkozási rendszert”. – A legvilágosabban – sajnos – Hernádi Gyula fogalmaz. Ám felfogásával szemben – nem kis örömömre – logikai kifogást emelhetek. Adós maradt ugyanis a fennálló érdemi bírálatával. A jelenlegi műhelyek miért nem alkalmasak, s miért ne lehetnének alkalmasak az ún. szocialista vállalkozásoktól remélt produkciókra? Kiváltképpen erről kellene meggyőznie az illetékeseket.
Jelenünk-jövőnk kulturális feladataival Hermann István válasza áll – harcias – összhangban. Ideológiailag a határozott nem kimondása fontosabb, mint a – valamivel – valósághívebb is tudatosítása. (…)
A fogalom és a funkció együttes méltatását élvezhetjük Roland Leroy magyarul is olvasható kötetében. (R. L.: A kultúra napjainkban. Bp., 1973.) E kötet szerzője megejtő világossággal tudatosítja a mozgalmi tennivalókat. „Csak a szocializmus érheti el a következő három döntő célt:
1. Állandóan emelni a társadalom egészének kulturális színvonalát.
2. Szüntelenül szélesíteni a kultúra kidolgozásában részt vevő személyek társadalmi bázisát.
3. Elősegíteni azt az új tartalmú kultúrát, amely a múlt kulturális örökségét kritikailag elsajátítja. (…)
A „kulturális termékek” árutermészetét gazdasági zubbonyba bújtatni: az innováció indokolatlan bálványozásával magyarázható. (…)
Nem kétséges, hogy az árumozzanat valóságos, és nem oktalanul idéz fel gazdasági meggondolásokat. De komoly hiba egy esetleges – hiszen tudjuk: kiiktatható – mozzanatot felnagyítani, és a távlati célkitűzéseket ennek alárendelni, a „valósághoz idomítani”. (…)
Nemrégiben elrémített egy nyilatkozat, amely hírül adta, hogy a rangos (pécsi illetőségű) költő, valamint a felkapott – fővárosi – író újabb kötetének megjelentetése mekkora áldozatot – értsd: ráfizetést – jelentett a kiadónak; mit sem számít, hogy a készlet az utolsó példányig elkel. Illetlen információ volt ez, bizony, dühödten olvastam. Képzelem, mit érezhettek az érintettek, s mire gondoltak azok, akiknek az újság jelenti a kultúrát. (…)
„Árfolyama legyen egy kultúrlénynek?”
Garai László: Nyílt levél Hernádi Gyulához. Kritika, 1981/10. szám
(…) A te gondolatmeneted ellen tehát nem az a kifogásom, hogy a kultúrát a gazdaság kategóriáiban kezeled, hanem az, hogy ezt nem következetesen teszed. Ha ugyanis következetesen járnál el, ekkor el kellene számolnod azzal, hogy a kultúra nemcsak dolog, amelynek más jószághoz hasonlóan csereértéke és ára van, hanem személy is: az a személy például, aki a kulturális javak fogyasztása révén megteremti saját tartalmas emberi életét. Vajon egy ember életvezetésének kultúrájára is elmondható, hogy a kultúra termelésének terméke, s hogy mint ilyennek csereértéke és ezzel összhangban megállapítandó ára van?
Gondolom, ezt a kérdést nem mint író utasítod el: nem azért mert az emberi méltóság meggyalázásának tartod, hogy árfolyama legyen egy kultúrlénynek, s ebbe belekalkulálják, hogy – mondjuk – életvezetése egészében kiegyensúlyozott ugyan, de egy gyönyörű szempár vagy egy ronda politikai esemény hatására átmenetileg hangulati labilitás figyelhető meg nála stb. Feltételezem, hogy a kérdést mint közgazdász tartod majd képtelennek: a miatt a benne rejlő ötlet miatt, hogy az árut fogyasztó személy is áru lenne, nem pedig a gazdasági viszonyok alanya, aki szabad akarattal választ, hogy milyen árut vásároljon a pénzéért, és hogy rendeltetésszerűen el is fogyassza-e a megvásárolt árut (például a kultúrjavat) vagy csak éppen a birtoklását élvezze.
Készségesen elismerem annak az abszurditását, hogy a kultúrjavat vagy más árucikket megvásároló személy is áru lenne, mert ebből két folyománynak kellene következnie: 1. hogy ne csak dolgokat termeljünk, amelyek alkalmasak arra, hogy személyek szükségleteit kielégítsék, hanem személyeket is olyan szükségletekkel, amelyek miatt kénytelenek lesznek árukat megvásárolni; 2. hogy ne csak nekem fizesse meg valaki az árum ellenértékét, hanem én is megfizessem valakinek – a vásárló ellenértékét. Készségesen elismerem, hogy mindkét folyomány abszurd, ám ez, úgy látszik, nem akadálya annak, hogy vaskos tények feleljenek meg nekik. Az első abszurditásnak megfelel például a reklámipar ténye: ennek az iparágnak a terméke ugyanis olyan ember, akinek szüksége támad árucikkekre, melyekre „természetes” szükséglete nem volt. Képletesen szólva azt mondhatnám, hogy míg a kézműves úton előállított reklám például így szólott hozzád: „Gyomorégés? Ship-szóda!” – addig a nagyipari módszerekkel előállított reklám nem vár, amíg neked természetes úton gyomorégésed képződik, hanem megtermeli legalább a félelmedet ettől a nyavalyától, hogy legyen mire a Ship-szódát ajánlani. A második abszurditásnak pedig olyan tény felel meg, amely még ennél is abszurdabb: a vevőt mint hiánycikket ugyanúgy csúszópénzzel szerzi meg a maga számára egyik-másik kapitalista vállalat (például a Lockhead), mint egyik-másik szocialista vásárló a maga dologi jószágát (Orion színes tv-t, bűvöskockát stb.).
Kérdezlek mint közgazdászt és mint abszurd-szerzőt (remélve, hogy e minősítések egyike sem sért): ha ilyen abszurd összefüggések az áru szabadpiaci rendszerében általában fennállnak, és eltérítik az árat attól a „természetes” vagy „normális” helytől, ahol a kereslet és a kínálat szabad játéka egy pillanatra vagy tartósabban rögzítené, akkor miért pont a „kultúra” nevű árucikk számára lenne tilalmas ilyen eltérítéseket alkalmazni? Például avégett, hogy megtermeljék vagy megvásárolják a kultúra fogyasztóját. Aki egyben a kultúra potenciális termelője is, különben. (…)
Azt, hogy a kultúra fogyasztója egyben a kultúra potenciális termelője is, ezt azért tartottam fontosnak leszögezni, mert akkorra már be kellett látnunk, hogy bármennyire is abszurd, de tény, hogy a különböző árucikkek fogyasztóját manapság önálló iparágban, egyre inkább nagyüzemi módszerekkel termelik. Ha éppen a kultúra az a hatásosan reklámozott árucikk, akkor ennek fogyasztóját termelve közvetve a kultúra potenciális termelőjét is előállítják.
De ha azzal az abszurditással már barátkozunk, hogy a fogyasztót a maga fogyasztási szükségleteivel megtermeljék, s hogy ezáltal a termelő személy képességét is közvetve megtrágyázzák és megöntözzék, akkor miért ne próbáljunk meg legalább tudomásul venni egy ennél nem abszurdabb további tényt: hogy a termelő személyt közvetlenül is termelik, olyan képességeket fejlesztve ki benne látásra, hallásra, összerendezett mozgásra, gondolkodásra, emlékeinek kellő pillanatban történő felidézésére vagy elfelejtésére, sőt alkotásra, amelyek a termelésben munkaerőként hasznosíthatók?
Úgy hírlik, az Egyesült Államokban a termelési költségek 2 százalékát fordítják a fogyasztó megtermelésére, tudniillik reklámra. Magyarországon viszont a nemzeti jövedelem 1,25 százalékát teszik ki a kulturális kiadások. Miért ne foghatnánk fel ezt a kiadást a termelő megtermelésének költségeként? (…)
Az Egyesült Államokban például nyilvánvalóan a termelő vállalatoknak van szükségük arra, hogy legyen vásárlójuk, a vásárló előállításának költségeit mégis – magával a vásárlóval fizettetik meg. Magyarországon pedig a személynek magának lenne szüksége arra, hogy képességei kifejlődjenek, tehát a képességeket kifejlesztő oktatási, képzési szolgáltatást és általában a kulturális javakat áruként neki kellene megvásárolnia. Ám miért ne fizethetné e költségeket ezúttal is a másik fél, esetünkben: az állam? (…)
A legtökéletesebb pálya tudvalevőleg a kör alakú, márpedig az égitestek időnként erről le-letértek, és csak egy hurokszerű kitérő után folytatták igazi útjukat. Nem lepne meg, ha lett volna valaki, aki ebben a kitérőben az isteni gondviselés keze nyomát ismerte volna fel, amely a teremtményeit nem bízza rá a törvények rideg tökéletességére, még az általa alkotottakéra sem.
Aberráció vagy gondviselés? Az egész kérdés érdektelenné vált abban a pillanatban, amint Kopernikusz új nézőpontból tekintett a rendszerre.
Nem ilyen aberráció (vagy gondviselés) a miénk is? (…)
Az aktuális kérdés tehát nem az, hogy áru-e a kultúra, hanem sokkal inkább az, hogy kultúra-e az a taburendszer, ami az áru- és pénzviszonyok tagadásán keresztül egész valóságunk, fejlődésünk lényegét igyekszik letagadni, amikor éppen a kultúrát szeretné e piaci viszonyainkból kihagyni – legalább a lényegét, legalább részben, legalább amennyire csak lehet.
Valójában ugyanis nem tudományos dilemmáról van szó, hanem csak elkeseredetten konzervatív hitvédelmi utóvédharcok folynak már „a kultúra nálunk nem áru” dogma védelmében, amely nagyobb és főleg károsabb bolondság, mint ha azt állítanánk, hogy a szocializmus viszonyai között a Föld nem gömbölyű és nem forog. (…)
„Árujellege föl sem merülhet”
Éles Csaba: Egy újabb nem! Kritika, 1981/10. szám
Amíg a társadalom uralkodó gazdasági és szellemi hatalma a kulturális javak szinte kizárólagos befogadója, addig a kultúra árujellege föl sem merülhet. Gondoljunk például a szabad athéni polgárokra, akiknek életében a színház a demokratikus államélet egyik, kiegészítő jellegű fóruma, s mint ilyen, természetesen ingyenes, más szóval százszázalékosan dotált. (A császárkori Rómában a cirkuszé volt a hegemón szerep, ami kulturális téren igen szemléletesen tükrözi a tényleges demokrácia hiányát!) Egy másik kor példájaként gondoljunk a mantovai Vincenzo Gonzaga udvarára, ahol előbb Monteverdi, később Rubens szolgálta ki a fejedelem különféle művészeti igényét.
A probléma tehát a kapitalista társadalomban, a totális áruvá válás társadalmában született meg. Vagyis akkor, amikor a kulturális jellegű termékek tömeges igénylése (és később az igény manipulálása) folytán – a kulturális szféra egészén belül – elkülönül egymástól elit- és tömegkultúra. Amikor olyan tömegek jelennek meg, amelyeknek kulturális igényeit a kapitalizmus pontosan úgy elégíti ki, ahogyan a munkaerejük újratermelését szolgáló bármely más igényt. Bár ez a mechanizmus alapvetően kultúraellenes, mégis működhet becstelenül és jó kereskedői becsülettel. (…)
A kapitalizmusban megszűnt a művészeti haladást képviselő alkotók akadémiai és udvari-mecénási védettsége. Az igazi szabad szellemek életszínvonala a származástól függött. Cézanne például azzal a tudattal festhetett, hogy egyetlen képét sem kénytelen megvásárlásra fölkínálni; de Van Goghot már azzal a tudattal gyötörte az alkotás kényszere, hogy valószínűleg egyetlen művéért sem kap valamirevaló árat. Egyik levelében (1888) tisztán fölfedi a kapitalista áruviszonyoknak kitett művész helyzetét: „Legutóbbi levelemben azt írtam Gauguinnek, hogy fessen az ember úgy, mint Bouguereau, és akkor reménykedhet, hogy keres. A publikum ízlése soha nem változik meg, örökké az édeskés giccs tetszik neki. A komolyabb tehetség ne számítson munkája gyümölcsére. Az emberek többsége – amely eléggé intelligens, hogy megértse és kedvelje az impresszionista képeket – túlságosan szegény ahhoz, hogy vásároljon.” (…)
Ilyen világtörténelmi-művelődéstörténeti előzmények után lépett színre a szocializmus, amely eddigi rövid története során is a kultúra és az ember legszervesebb kontaktusát teremtette meg. Világtörténelmi igazságot kellett szolgáltatnia mind a szépségre, az igaz szavakra éhezőknek, mind ez éhségek igaz művészi kielégítőinek. Az elsőt a proletárállam azzal az egyszerűnek tűnő közgazdasági bűvészmutatvánnyal érte el, hogy olcsóvá tette (vagy teljesen eltörölte) a kulturális javak és szolgáltatások árait. (…)
A szocialista kultúrában lényegében (a szükséges közvetítésekkel) megvalósult az, amit Cyrano de Bergerac a Holdbéli utazásban beszél el: a költők verseikkel fizetnek az étteremben. (…)
Csak ha tisztában vagyunk az alapokkal, akkor jöhetnek a „rázós” kérdések, a merészen görbülő kérdőjelek. Természetesen akkor sem téve zárójelbe a marxizmust. (…)
Lehet és tovább is kell gondolkodnunk azon, hogy az elfogadható árú, de magas szellemi-erkölcsi értékű kulturális javak valóban azokhoz jussanak el, akik arra objektíve rászorulnak. Vagyis: ha a kultúra, bár nem áru, de közmondásosan szólva pénzbe kerül, akkor a társadalom költségén ne mélyítsük, hanem csökkentsük társadalmi egyenlőtlenségeinket (vö. Ferge Zsuzsa régebbi és újabb kutatásaival stb.). A kultúra nem-áru jellegét és történelmi szerepét a mai árutermelő szocializmusban a jelenleginél sokkal differenciáltabban kell az árakkal, juttatásokkal és egyéb megoldásokkal kifejezni. (…)
„A műveszeti termék éppúgy áru, mint...”
Sz. Szabó László: A kultúra árujellegétől a giccs reklámjáig. Kritika, 1981/11. szám
(…) A leghevesebben a hatvanas évek végén, a hetvenes évek fordulóján folyt a disputa, az új gazdasági irányítás bevezetésének következményeként. „Gazdasági irányítás új módszereinek alkalmazása a kultúra területén torz gyakorlati kivitelezés zsákutcájába tévedt”- írta például Kardos György 1969-ben, a 72 238/1967. számú Kiadói Főigazgatósági rendeletet bírálva (A gazdasági mechanizmus alkalmazása a könyvszakma területén). A Kortárs 1969. áprilisi számában (507–518. old.) Lukács György a klasszikusokat hívta segítségül, s különösen Marx és Lenin ide vonatkozó gondolataiból kiindulva bizonyította, hogy „a kultúra értékei nem áruk”, olyannyira nem, hogy „még a személyi kultusz korszaka is respektálta ezt a marxi tételt”. (…)
Persze Csibra Istvánnak is igaza van, amikor az áruformában megjelenő kultúráról nem tud nem tudomást venni, s tényként rögzíti, hogy a kulturális értékek is dologi értékként, pénz formájában is közvetítődnek. Csakhogy Csibra Istvánnak a jelenség szintjén vizsgálódva van igaza. S nem közismert tétele-e a dialektikus materializmusnak, hogy a jelenség hamisan is kifejezheti a lényeget? Ilyenkor beszélünk a látszatról. És vajon nem a látszatról van-e szó akkor, amikor az áruformában is megjelenő kulturális értékeket lényegüket tekintve is árunak minősítjük? (…)
Szükségeltetik-e ilyen nagy mértékben a giccs dömpingje? S miért szükségeltetik a szocialista művelődéspolitika jegyében propagálni is ezeket, holott a dohányárukkal ezt már nem tesszük, s a szeszes italokkal is egyre ritkábban. Netán az egészségre káros dohányt és szeszt már komolyan vesszük, a kultúra és a művészet jegyében tetszelgő bóvlikat pedig olyannyira nem, hogy még reklámozzuk is? Ilyenformán: „A művirág örök dísz a lakásban. Beszerezhető a TVK mintaboltjában. Bp. V., Pilvax köz 2–4.” (Nők Magazinja, 1981. 4. szám.) Azért a természetes virág is illatos – évődnék, ha volna hozzá kedvem, de nincsen. Mert az ilyen jelenségek az igazi problémák. Amikor egyik kezünkkel romboljuk azt, amit a másikkal építünk. Nem tudom elfogadni azt a többek által hangoztatott tételt, hogy az effajta megnyilvánulásoknak semmi közük a kultúrához, mert más az üzlet és más a kultúraterjesztés. Még abban az esetben sem, ha elismerjük, hogy a giccs esetében szükségszerű átmeneti rosszról van szó. A jó ízlés, a szocialista ízlés jegyében protestálok az ellen, hogy a giccset ne csak megtűrjük, hanem – az árujelleg hatalmának engedve – még reklámozzuk is. (…)
Azok közé sorolom magamat, akik szerint a kultúra a létező szocializmusban áru, egyetértve József Attilával: „a művészeti termék éppúgy áru, mint az ipari vagy a mezőgazdasági termék”.
„A szabadság nem végső mérték”
Hoch Róbert: Gondolatok a vállalkozói szocializmusról. Kritika, 1981/11. szám
(…) Azt azonban már vitatom, hogy az (akár széles, akár szűk értelemben vett) kultúra legáltalánosabb, legátfogóbb érvényű mértéke a szabadság lenne. Véleményem szerint a teljes társadalmi lét és ezen belül a kultúra legfőbb mértéke: milyen mértékben biztosított az embernek mint társadalmi lénynek és mint egyénnek a kiteljesedése; az embernek a szó valódi értelemben vett emberré válása. A szabadság – akárhogyan is definiáljuk – önmagában az elembertelenedéshez is vezethet. Tehát ha van is önálló értéke a szabadságnak, alapjában véve mégiscsak eszköz az előbbi célok megvalósításához. Vagyis nem végső cél, végső mérték. (…)
A tőkés vállalkozó – Hernádi hasonlatához kapcsolódva – a saját versenyautójával versenyez. Annak tudatában kockáztat, hogy a saját versenyautóját törheti össze. És itt vége is a hasonlatnak. Az autóversenyző a saját bőrét viszi vásárra, ha más kocsiját használja is. De mit kockáztat a szocialista vállalkozó? Ráadásul ebben a versenyben – a hasonlathoz visszatérve – nem személykocsik, hanem többnyire kisebb-nagyobb autóbuszok versenyeznek. A benne ülők biztonsága valóban veszélyben forog. Hogyan felel az utasaiért és az utasainak a szocialista vállalkozó? (…)
Hernádi nemcsak szocialista vállalkozókról beszél, hanem vállalkozói szocializmusról. A költészetben és a szépirodalomban helyénvaló szavakkal és szórendekkel való gondatlan játék. Megengedhetetlen azonban az ilyen gondatlan játszadozás, ha a társadalomnak húsbavágó nagy kérdéseiről, jövőjéről vitázunk.
Az állam a játékszabályok betartásán őrködjék. Ez a tézis összhangban van a vállalkozói szocializmusról, a személyes társadalmi tulajdonról és az árutermelésről vallott nézetekkel. De összhangban van azzal az állítással is, hogy a társadalmi lét legátfogóbb mértéke a szabadság.
A fenti nézetrendszer alaposan különbözik attól a szocializmusképtől, amelyet létező társadalmi rendszerünk valósít meg, igaz, meglehetősen tökéletlenül. (…)
Az emberré válás folyamatának minden eddiginél magasabb lépcsőfoka, hogy a társadalom nem bízza (teljesen) vak törvényekre a fejlődést, hanem a valóság összefüggéseit feltárva maga határozza meg fejlődésének stratégiai és taktikai céljait: a megfelelő eszközöket felhasználva gondoskodik a célok megvalósításáról (s ha hibásak egyes célok, a korrekcióról is). Éppen ez a változás teszi lehetővé – egy meghatározott értelemben – a szabadság megvalósulását. (…)
A politikum elsődlegességét is csak úgy értelmezhetjük helyesen: a legszebb társadalmi célok is csak addig reálisak, amíg szilárd a szocialista hatalom. De az egyéb funkciók – többé-kevésbé szükségszerűen – ideiglenesen háttérbe szorítják az alapfunkciót. És ha a háttérbeszorítás tartóssá válik, akkor a szocializmus deformálódása elkerülhetetlen. Továbbá: a tudatosság körének kiszélesedése tágabb teret ad a hamis tudatnak is. Vagyis, ha a társadalom fejlődése nagymértékben a tudatos döntésektől függ, akkor persze a hibás döntések lehetősége is megnő. Én is hadd éljek közlekedési eszköz példával. Az eszméletlenségig részeg kocsist a lova hazaviszi. Az illuminált gépkocsivezető azonban nagy valószínűséggel az árokban köt ki. Azért nem merném a lovas kocsit magasabb rendűnek minősíteni a gépkocsihoz képest, mert az utóbbinál megnő a vezető, a vezető tudatosságának a szerepe. (…)
Gondolkodásunk súlyos defektje az uniformizálásra való törekvés. Sok gondunknak-bajunknak ez az egyik jelentős forrása. Ez volt a ’68-as reformnak is az egyik gyengéje. Szabadjon egy személyes megjegyzést tennem. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy közreműködhettem a reform előkészítésében, és ma is a reform továbbfejlesztését igyekszem szolgálni. Ám – véleményem szerint – a reform elveit túlságosan kiterjesztették a kultúra egyes területeire: nem különböztették meg kellőképpen a kulturális szférát és a szűken vett gazdasági szférát, s nem differenciáltak kellőképpen a kulturális szférán belül. (…)
Összegezve. Nem egyfajta egyszínűséget kell egy másikkal felváltani, hanem az eddigieknél differenciáltabb megoldásokat kell alkalmazni. (…)
Döngessünk-e nyitott kapukat?
Csibra István: Döngessünk-e nyitott kapukat? Kritika, 1981/12. szám
(…) Lám-lám, akik úgy érzik, hogy tabukat döntögetnek, nyitott kapukat döngetnek! Persze azt mondhatják, hogy a szocializmusbeli árutermelés tabuja valóban már a múlté, a kulturális termékek és szolgáltatások szocializmusbeli árujellegének tabuja azonban kemény valóság. Ám ez utóbbi vélekedés sem állja meg a helyét.
A Le Monde-nak adott 1978. novemberi nyilatkozatában Kádár János például a következőket mondja: „Vannak és lesznek olyan áruk és szolgáltatások – néhány alapvető élelmiszer, a közlekedés, gyermekruházat, oktatás, művelődés –, amelyeket államilag tartósan támogatunk, mert azt akarjuk, hogy azokhoz a társadalom legszélesebb körei jövedelmi viszonyaiktól jórészt függetlenül hozzájuthassanak.” Tehát a kulturális termékek és szolgáltatások szocializmusbeli árujellegét nem kérdőjelezi meg az, hogy a társadalom, az állam dotálja őket (ilyen alapon más termékek árujellege is megkérdőjelezhető lenne).
Aczél György a Reflektor 1981. 2. számában megjelent beszédében expressis verbis is kimondja: „A kultúra bizonyos szempontból természetesen áru, mert eladják, veszik. De nem úgy, mint a tőkés országokban, hiszen nálunk a kultúrának nem kis része nélkülözhetetlen szolgáltatás, és nem egyszerűen a piaci automatizmus szabályozza a forgalmát, hanem az érték, a szocialista értékrend.” (…)
Marx felfogásáról már volt szó. Azt kell még egyszer hangsúlyozni, hogy ő általában a szocializmusbeli árutermelést, s nem különösen a szocialista kulturális termékek árujellegét kérdőjelezte meg. (…)
Mindebből kitűnhet, hogy ha Liskának vitatkoznivalója van Hermann-nal, ám tegye, de ebben a vitában a kincstári sárkányon diadalmaskodó oppozíciós lovag koszorúját nem nyerheti el. (…)
Tanulságok és kérdőjelek
Szerdahelyi István: Tanulságok és kérdőjelek. Kritika, 1982/1. szám
(…) Szerkesztési elveinkhez híven a felháborodott „nem”-től a harcias „igen”-ig minden színvonalasan kifejtett elgondolást a nyilvánosság elé bocsátottunk. Ideje áttekinteni, mire jutottunk, mutatkoznak-e tisztázottnak tekinthető pontjai a nézetcserének, s melyek a legfontosabb, szaktudományos fórumokon tüzetesebben megvizsgálandó kérdések.
Mint oly gyakran, itt is számos félreértés származott abból, hogy homályban maradt: pontosan miről is vitatkozunk? A kultúra szó ugyanis több fogalmat takar, s a kérdés, hogy áru-e, más-más választ vonz, ha az egyik vagy a másik fogalomra gondolunk (…)
Hermann István a tágabb kultúrafogalomból kiindulva magától értetődően jutott oda, hogy a kultúra nem lehet áru, hiszen ilyen értelmezésben az illemszabályok betartásától a tapintatos viselkedésig számtalan olyan dolog minősül kulturális jelenségnek, ami történelmünk során soha nem volt adásvétel tárgya, s aligha lesz az bármikor. A szűkebb fogalomra tekintők számára – akik effajta jelenségekkel nem kerülnek szembe – ez korántsem ilyen közvetlenül belátható. (…)
Félreértések mutatkoznak a vitában szereplő másik fogalom, az áru mibenléte körül is; Szük László okkal írta, hogy előzetes kérdésként tisztázni kellett volna: „áru-e az áru”? A közkeletű meghatározás szerint az áru emberi szükséglet kielégítésére alkalmas munkatermék, amelyet nem saját fogyasztásra termelnek, hanem adásvétellel történő csere útján jut el a felhasználójához. E meghatározásban nem szerepel az a mozzanat, hogy az adásvételnek a – pusztán a kereslet és kínálat ingadozásaihoz igazodó – szabadpiaci körülmények között kell végbemennie. Akik tehát – mint e vitában oly sokan – „a kultúra nem áru!” vagy „ne legyen áru!” jelszót abban az értelemben hangoztatják, hogy a tudomány, művészet, közművelődés értékeit nem forgalmazhatjuk a szabadpiaci versengés keretei között, azok – hagyjuk egyelőre függőben, hogy indítékaik helyesek-e vagy sem – pontatlanul fogalmaznak: az államilag dotált, tehát szabadpiaci körülmények között jóval magasabb áron is eladható áru is áru mindaddig, amíg adásvétel tárgya, fizetni kell érte. (…)
Terták Elemér György cikkében felbukkant azonban egy olyan gondolat is, amelyik más hozzászólásokra – bár kimondatlanul – szintén jellemző, s amelyet közelebbről meg kell vizsgálnunk, mielőtt továbblépnénk. „Gondoljunk csak arra – írja Terták –, hogy ha a szülő az almát áruként vásárolja meg, de ingyen adja gyermekének fogyasztásra, attól még az alma nem szűnik meg áru lenni.” Azaz: ha egyszer valami áruformát öltött, akkor „ez az áruforma a továbbiakban is megmarad, legfeljebb nem válik érzékelhetővé” a fogyasztó számára.
Ebben a felfogásban az árujelleg olyasféle tulajdonsága a terméknek, mint az almának az, hogy ehető, s a ruhának, hogy viselhető. (…)
Ezzel szemben én úgy látom, hogy a termékek és szolgáltatások csak akkor és csak addig áruk, amikor és ameddig az árucsere viszonyai között funkcionálnak, s e viszonyokon kívül nem azok (legfeljebb a lehetőség rejlik bennük, hogy áruként is funkcionáltathatók legyenek). Az alma nem áru mindaddig, amíg a piacra viszi, s a szülő se áruként, hanem tízóraiként adja át ezt a gyermekének. (…)
A kulturális – tudományos, művészeti és közművelődési – szolgáltatások és termékek nemcsak a szocializmusban, hanem a kapitalizmusban is sokkalta bonyolultabb folyamatok részei, semmint hogy egyszerű igennel vagy nemmel lehetne válaszolni arra a kérdésre, áruk-e vagy sem. (…)
Az „áru-e a kultúra?” kérdésre ennek megfelelően azt válaszolhatjuk, hogy a maga egészében nem az – nemcsak nálunk, hanem a kapitalista országokban sem –, de a kulturális szolgáltatások és termékek nagyobb része a társadalmi folyamatokban vagy azok egy-egy szakaszában (állami ártámogatással többé vagy kevésbé dotált, nemegyszer pedig dotálatlan) árujelleggel is funkcionálhat, adásvétel tárgya lehet. (…)
Hernádi Gyula javaslata nemigen áll meg vitaellenfeleinek érveivel szemben – ami azonban nem jelenti sem azt, hogy az őszinte javító szándék hiányoznék belőle, sem pedig azt, hogy vitaindító gondolatai nem rendelkeznek igen jelentős problémafelvető – ha úgy tetszik, „heurisztikus” – értékekkel. Mert ha a kulturális intézményrendszer vállalkozói alapon történő átszervezésével – Liska Tiboron kívül – senki nem is tudott egyetérteni, abban a hozzászólók többsége egyetértett vele, hogy ez az intézményrendszer javítandó, továbbfejlesztendő.
A bajok forrását Csibra István, Szük László és Hoch Róbert egyaránt a technokrata gondolkodás térhódításában látja, abban, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta egyre inkább előtérbe kerül az a szemellenzős, csak a közvetlen haszonra tekintő szemlélet, amelyik a kulturális költségvetést mint improduktív tényezőt szeretné minél jobban lecsökkenteni, illetve a kulturális intézményektől azt kérné számon, hogy feleljenek meg a termelési rentabilitás – mint láttuk, itt teljesíthetetlen – követelményeinek. (…)
Minden érv amellett szól tehát, hogy a kultúrát „előállító” intézményrendszer jobb működésének feltétele nem az önfenntartásra ösztönző gazdasági keretek további erősítése, hanem épp ellenkezőleg, az, hogy tegyük e területen alapelvvé: a gazdasági szempontok a művelődéspolitikai szempontoknak szigorúan alárendelten s csak az utóbbiak érdekében működtethetők.
Úgy látom azonban, hogy – épp ezekre az érdekekre tekintve – a kulturális közvetítőrendszerben, a terjesztésben indokolt lenne kísérletet tenni a most bevezetett kisszövetkezeti, munkaközösségi – vagy akár a Hernádi Gyula által javasolt vállalkozási – formákkal. Ha a nagy könyvterjesztő vállalatok és a postai monopolhelyzetet nyögő lapterjesztés – valamint a kultúra terjesztésének egyéb területei – a jelenlegi formákban nem képesek hatékonyan megoldani feladataikat, ám árusítsák a nem kereskedelmi célzattal létrehozott szocialista kultúrát náluk ügyesebb, mozgékonyabb kereskedők, megkeresve ezzel a maguk hasznát is, de – s ez a lényeg – jelentős szellemi hasznot hozva a szocialista kultúrának.
- Kié a pénz? [5]