A dolgozat első részében (amely előadásként A szociális munka lehetőségei a serdülőkori problémák kezelésében témában Pécsen, 2001. október 31-én rendezett konferencián hangzott el) szociális munkásként szerzett tapasztalataimmal arra a kérdésre keresem a választ, hogy a társadalom különböző rétegeiben alapvetően mik határozzák meg a serdülők, fiatalok magatartását, az elszakadásnak, leválásnak és lázadásnak mik lehetnek a mozgatórugói. Illusztrációképpen bemutatok egy családot, amely – szándékom szerint – azt példázza, hogy a magukra hagyott, stigmatizált és perifériára szorult családok milyen mértékben süllyednek apátiába, hogy sem önmagukért, sem egymásért nem képesek felelősséget vállalni. Az elmúlt két év történéseit, az utcai zavargásokat pedig abból a szempontból járom körbe, hogy a fiatalok erőszakos megnyilvánulásai milyen értelemben tekinthetők lázadásnak.
Az előadás és egyben az írásom címe azonos Ladislav Fuchs regényének címével – tőle vettem.
Lázadás vagy konformizmus
Winnicot szerint
„...az emberi természetnek vannak olyan jellegzetességei, amelyek minden csecsemőben, minden gyerekben és minden emberben, kortól függetlenül megtalálhatók. Ezért a kora csecsemőkortól a felnőtt függetlenségig tartó személyiségfejlődés leírása mindenkire alkalmazható, tekintet nélkül nemre, fajra, bőrszínre, hitre vagy társadalmi helyzetre. A megjelenési formák változhatnak, az emberi létnek azonban vannak közös nevezői.”
Az egyetemes szabályszerűségekkel foglalkozó pszichológia írja le a kamaszkor jellemzőit, amelyek között a leggyakoribb a lázadás fogalma. Szociológiai megközelítésben azt kérdezzük, hogy az univerzális szabályok miként működnek konkrét társadalmi térben, amelyet meghatározott kultúra, státusz, hatalmi pozíció, települési elhelyezkedés jellemez. Kijelentő módban fogalmazok, de feltevéseket értek alattuk, mivel állításaim mögött nem húzódik módszeres kutatás, viszont kérdések megfogalmazásához elegendő alapot nyújt az a tapasztalat, amelyet a szociális munka mindennapi gyakorlatából merítek. Azt kérdezem: nem tehetjük-e árnyaltabbá és ezáltal konkrét társadalmi térbe helyezhetővé ezt az életszakaszt, ha felbontjuk összetevőire a fogalmat? Az általános megközelítésben ugyanis a leválás, elszakadás és lázadás mint szinonimák szerepelnek, de ha önkényes definícióm szerint a leválást mint függetlenedést, azaz a személyiség érési szakaszát kísérő identitásalakulást, az elszakadást mint válsághelyzetet tekintjük, s a lázadást fenntartjuk egy olyan folyamat leírására, amelyben valamilyen elköteleződés, teljesítményre motiváló érdeklődés formálódik, talán differenciáltabban tudjuk hozzákapcsolni azokhoz a társadalmi helyzetekhez, amelyekkel a szociális munkás találkozik. E három fogalommal a szocializáció eltérő útjait szándékozom megkülönböztetni, amelyek a szociokulturális háttéren alakítják a nemzedékek kapcsolatát. E magatartásváltozatokat megpróbálom hozzárendelni az egyes társadalmi helyzetekhez, az adott csoport tipikus normáival szakító egyéni utat tekintem – a konformizmussal szembeállítva – lázadásnak.
A lázadó mint archetípus végigkíséri az európai kultúrtörténetet. Elektra mint drámahős és Szókratész mint valóságos athéni filozófus – lázadók, s ugyanezt a szerepet töltötték be Spartacus és Bar-Kochba a római birodalomban, majd VIII. Henrik és Luther a római egyházzal szemben, s a feudalizmus évszázadai alatt a parasztfelkelések vezérei. Azonban a lázadás mint eszmény, a személyiség kibontakozásáért és korlátok alóli felszabadításáért vívott küzdelem a felvilágosodás szellemi megtermékenyítéséből a romantika talaján nyert megfogalmazást, amely a továbbiakban visszavonhatatlanul az individualitás, a személyes autonómia érvényesülését jelentette a szecesszión és a XX. század első évtizedeinek avantgárd mozgalmain át a 60-as évek lázadásaiig. Akár egyéni küzdelemként, szembefordulásként vagy kivonulásként, akár társadalmi csoporttá szerveződve jelent meg, a lázadásváltozatok közös vonása az addigi megmerevedett társadalmi értékek, szabályrendszerek megváltoztatása valamilyen új magatartás, létforma, ízlésvilág, eszmerendszer jegyében. Az életkori válság, a személyiség önmagára ébredése, a „Ki vagyok én?” vívódó megválaszolása, az egyediség érzelmi átélése és intellektuális megragadása pedig elkerülhetetlenül kérdőjelezi meg, illetve veszi semmibe az előző generáció életelveit és viselkedésnormáit.
Ma megragadható-e az ebben az értelemben felfogott lázadás? Az a benyomásom, hogy nemzedékektől függetlenül egy domináns értékrendszer uralja az egyéni törekvéseket, s ezt leginkább a „helyzetben lenni” fogalommal vélem leírhatónak. Ki hogyan kerülhet „helyzetbe” ma ebben az országban, ki mit ért ezalatt, s milyen áron érhető el ez a cél? Részletes rétegződési elemzés nélkül a rendszerváltás utáni magyar társadalom négy fő társadalmi kategóriájára fókuszálok:
1. A legfelső réteg, amely a társadalom legszűkebb s egyben legmeghatározóbb csoportját alkotja, akik a gazdaságban, a politikában (a kettő láthatóan egyre inkább azonos), valamint a média, sajtó területén olyan pozícióra tettek szert, amelyben az anyagi javak birtoklása és a befolyás jelentik az önbecsülés és a társas kapcsolatok választásának legfőbb hajtóerejét. Az ebben a rétegben kamasszá váló gyerekek számára a legmeghatározóbb életszervező érték az a modell, amelyben a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke a család révén biztosított, azaz mind az anyagi javak, mind a kapcsolatok, mind pedig azok a készségek, amelyekkel el tud igazodni a felnőttek követendő és megkérdőjelezetlen világában. A célirányos életpálya-tervezés lényege: a felmutatható és érvényesíthető pozíció megszerzése, s ehhez a hasznosság instrumentális elve társul. Ezek mentén történik az iskolaválasztás, s a kapcsolatok rendezőelve is ehhez igazodik. Az ebbe a körbe tartozó gyerekek és fiatalok életvilágában valószínűbb az egyéni szellemi és üzleti teljesítményekkel és/vagy ügyeskedéssel elérhető kiemelkedés, s kevésbé az új magatartásformák keresése, amelyek szembehelyezkednének a szülők legfőbb életelvével. A modellkövetés haszonnal jár, s az ebből adódó szociális nyereséggel szemben a lázadás elveszti létjogosultságát.
Erre a jelenségre inkább a leválás fogalmát alkalmazom, a függetlenedés értelmében, amelynek feltételeit a szülők társadalmi státusza teszi lehetővé. Ezt erősíti a lakáshitelek 2001-ben bevezetett feltételrendszere, de világosan látható a mindennapi életben, amikor a fiatalok folytatják az apa vállalkozását, átveszik irodáját, rendelőjét, vagy a szülők kapcsolatai révén kerülnek biztos egzisztenciát jelentő állásokba.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a kapcsolati hálók kommunikációs és mobilitási jelentőségének kutatásai közül az egyik elemzés M. Granovetterhez fűződik, aki megkülönbözteti az erős kötéseket (rokonok, barátok) a gyengéktől (távolabbi ismerősök). A kutatások megmutatták, hogy a kapcsolati láncolatokon keresztül megvalósuló munkahelyszerzés során – főként a magasabb iskolai végzettségűek esetében – mindkét kötéstípust igénybe veszik, s minél kiterjedtebb a hídszerű gyenge kapcsolatok hálózata, annál eredményesebben (Granovetter 1988).
2. Középosztálynak nevezik azt a gazdaságilag és kulturálisan rendkívül tagolt társadalmi halmazt, amelyre való hivatkozás az elmúlt tizennyolc év politikai kurzusainak vezérszólama. Felső rétege értékválasztásaiban, életformaeszményeiben a társadalom politikai és gazdasági felső osztályát követi, bár forrásai annál szűkösebbek. A lázadást a fogalom fenti értelmében ebben a körben sem vélem tipikus kamaszkori reakciómódnak. A karrierutak, fogyasztási igények, társasági formák sokkal valószínűbben mutatnak felfelé igazodást.
A középosztály tömegét alkotó diplomások, alkalmazottak, vállalkozók, magas státuszú szakmunkások, technikusok többsége számára megnyíltak ugyan a magasabb életminőséget ígérő életutak, amelyek azonban a rapszodikus, politikafüggő gazdasági és jogi környezetben kiszámíthatatlanok és tervezhetetlenek, s állandó – feszültséggel járó – készenlétet követelnek. A biztonság és gyarapodás elsődleges értékei mozgatják a gyerekekre irányuló családi elképzeléseket. A helyzetük megtartásáért, biztonságáért az ebbe a körbe tartozó családok teszik a legtöbb erőfeszítést, s élik át azokat a kríziseket, amelyek a gyerekek biztonságérzetét és önbecsülését alakítják. A középosztályhoz tartozók tipikusan a legfőbb értéket jelentő biztonság jegyében tekintélyekhez és intézményekhez kötődnek, ez jelöli ki ideológiai és politikai irányultságukat. A felemelkedés biztos útja változatlanul az intézményes képzés, azaz a tanulás. A tömegessé vált közép- és felsőfokú képzés összes anomáliái közvetlenül csapódnak le e réteg társadalmi integrációjában, ill. ennek kudarcában, az üzleti világban kínálkozó pályák mellett a politikai pártok, állami-önkormányzati állások kecsegtetnek karrierrel, ill. azok előiskoláival. A sikertelenség, a kudarcok csak kivételesen váltanak ki egyéni lázadó reakciót, az ebből fakadó indulatok kanalizálhatók politikailag irányított tömegérzületbe és formálhatók tömegjelenetekké.
A frusztráció és irigység motiválta indulatok meghatározott ideológiai töltéssel és politikai irányultsággal csak látványként mutatnak lázadásképet, valójában tekintély által irányított és hagyomány legitimálta rendre vágynak, amely kárpótolhat a személyes élet bizonytalanságáért. Ez a társadalmi csoport – nyilván eltérő mélységben – iskolázottsága révén rendelkezik olyan fogalomkészlettel, amellyel személyes indulatait a lázadás mezébe képes öltöztetni, de ellenállási akciói a neheztelés és düh, gyűlölködés mellett nem tartalmaznak cselekvési alternatívákat, innovatív jövőprogramokat. A társadalompolitikai változásokkal (reformok) szemben főként részükről megmutatkozó ellenállás kiterjed azokra a fiatalokra is, akik a meglévő intézményes lehetőségekben látják egzisztenciájuk stabilitását, a beilleszkedés az elégedettség, sikeresség legfőbb záloga, így legfeljebb kivételesen s nem korosztályi magatartásként valószínűsíthető az értékteremtő individuális lázadás.
3. Az alsó középosztály létfeltételeinek állandó bizonytalansága, a munkalehetőségek szerinti hullámzása egyik forrása lehet családi konfliktusoknak, pszichés és kapcsolati feszültségeknek. Itt jelenik meg élesen a szülők korlátozott lehetőségei és próbálkozásai, küzdelmei és lemondásai, valamint a kamaszok csoportkonformizmusa közötti ellentét.
A kortárscsoportok a sikerességhez vezető értékeket közvetítik: azok a javak, amelyek a felső szűk réteg számára elérhetők, sőt természetesek, ebben a körben is az egymás közötti rivalizáció, az odatartozás emblémájává válnak. Ezeknek a szórakozásra, tárgyakra irányuló vágyaknak a kielégítését azonban a szülők többsége nem képes előteremteni. Így a kortársak és a szülők hatása közötti versengésben az elszakadás lehetősége rejlik, amit nem lázadásnak, inkább olyan elbizonytalanodásnak tartok, ahonnan lefelé, a leszakadás irányába is nyitott az út. Ennek legbiztosabb és szokványos menete az iskolai kudarcok következtében előálló érdektelenség, majd az elismerés keresése a kortárscsoportokban.
Innen nyitott az átmenet abba a kategóriába, amelyet
4. osztályalattiként határoz meg a szociológia. Ez az a társadalmi csoport, amely a társadalom intézményeihez csak a kényszerítés erejével vagy úgy sem kapcsolódik, a leszakadás megnyilvánul mindenekelőtt az alacsony iskolázottságban vagy éppen a teljes iskolázatlanságban, a hosszan tartó, ill. állandósult munkanélküliségben, a patológiás reakciókban, az alkalmi munkából és/vagy az állami juttatásokból szerzett családi jövedelemben, s ahol a mindennapi életet a jelenhez kötöttség uralja, nincsenek jövőtervek, így nincs jelentősége és vonzása azoknak az intézményeknek, programoknak sem, amelyek a gyerekek jövőjét alapozzák meg. Ők alkotják a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem kiterjedt klientúráját.
Az osztályalatti fogalmát a szociális szakemberek elutasítják, mert megbélyegzőnek tartják. R. Dahrendorf mindenekelőtt az amerikai társadalom egyik strukturális kategóriájaként mutatja be, jelezve, hogy leírása részlegesen alkalmazható az európai nagyvárosok leszakadt, véglegesen perifériára került csoportjaira, melyek közös vonása a gettólét. Miután Magyarországon is az egyik legfontosabb és legnehezebb politikai feladat a minden tekintetben leszakadt, marginalizálódott és elszigetelt enklávékban élő, nagytömegű társadalmi csoport integrálása, érdemes idézni Dahrendorf megfontolásait.
Az alsó középosztálybeli dolgozó szegényeket így jellemzi:
„Csak igen nehezen tudnak teljesen részt venni a társadalom életében, ugyanakkor nem vesztették el visszavonhatatlanul polgársághoz való jogaikat. Nemcsak a jobb napokra emlékeznek, hanem megvan a hozzáértésük – legalábbis részben –, hogy kivergődjenek a szűkölködésből.”
Ettől a társadalmi helyzettől határolja el az osztályalatti kategóriát, amelynek
„… létrejöveteléhez a toborzódás, a meghatározás és a magatartás szisztematikus folyamatainak kell meglennie. […] olyan csoportról beszélünk, amelyben összegyűlnek a patologikus társadalmi jelenségek, hogy hosszú távú helyzet teremtődjék. Az osztályalatti sok tagja a kisebbségekhez tartozik, és hiányos családban él. Hajlik az aberrált viselkedésmódra. […] az osztályalattiként megfogalmazott társadalmi kategóriát olyasmi különíti el a többiektől, amit jogosultsági korlátoknak nevezhetünk. A hivatalos, normál politika nem jut el ezekhez az emberekhez. Ha a gazdaság nekilódul, ők akkor is lemaradnak. Ha vannak is körzeteikben iskolák, gyermekeik nem járnak oda, és az iskolák előbb-utóbb bezárnak. Tán még állásokhoz is lehetne jutni, de nem töltik be őket. Egyesek esetleg nem nevezik ezt a jogosultság korlátjának, a hivatalos társadalom mindig is a szegényeket magukat kárhoztatta sorsukért.” (Dahrendorf 1994)
A szociális munka teendői
A civilizációs szakadék, a kulturált együttéléshez szükséges készségek hiánya, a kapcsolatok képlékenysége, a destruktív és öndestruktív magatartások gyakorisága folyamatosan szembesít a szociális munka lehetőségeinek és eredményességének kérdésével. Mi a beavatkozás lényege? S hol vannak a támogatás határai? Fenntartható-e az a szociálpolitikai nézet, amely szerint mindenkor sorsszerű, külső meghatározottság a többszörösen hátrányos helyzet, amely független az érintett személytől, s ezért érdemes a segítségre? S az állami segítség legfontosabb módozataként a legkülönbözőbb jogcímeken nyújtott, feltétel nélküli anyagi támogatást értve, amelyekkel kizárólag a mindenkori másnap látható előre, a nyomorúságból történő kivergődés esélye nélkül. Ezzel ellentétben és ehelyett nem éppen a helyzettel való személyes küzdelem mellé szükséges állni, szakmai hozzáértéssel felkelteni és támogatni a változási szándékot? Az idézett „jogosultsági korlát” a foglalkoztatási diszkriminációban és kiszolgáltatottságban a legszembetűnőbb, míg az oktatási intézményekben zajló szegregációs folyamatok politikai konfliktusként manifesztálódnak. A helyzet destruktív dinamikáját azonban éppen az a tény erősíti, hogy nem egyirányú folyamatról van szó: nehezen szűrhető ki ugyanis a foglalkoztatási diszkrimináció az alacsony iskolázottság meghatározta szűk alkalmazási lehetőségekből, a tanulás társadalmi kényszerének elutasításából, a munkakultúra hiányából. S hasonlóképpen az iskolai és lakóhelyi szegregáció sem védhető ki pusztán politikai-adminisztratív eszközökkel, mivel ez utóbbi eljárások csak erősítik a helyi közösségek kulturális-civilizációs megosztottságából fakadó belső feszültségeit. A helyi közösségek élményei erősebbek minden elvi szempontnál, bárhogy nevezik is azt: a politikai korrektség nem szolgáltat meggyőző érvet a deviáns magatartásokkal és a félelem motiválta agresszióval szemben. Míg a lakóhelyi szegregáció az együttélés civilizációs konfliktusaira adott reakció, amelynek spontán folyamatait semmilyen intézkedés nem lehet képes visszaszorítani, az iskolai elkülönítést korlátozó jogszabályok az egyetlen esélyt nyújtják a fiatalabb nemzedékek integrálására.
A segítő szakmák kezében vannak azok az eszközök, amelyek az individualizáció erősítésével megtörhetik a marginalizált társadalmi létbe született gyerekek kényszerű alkalmazkodását az előző nemzedék megmerevedett kulturális mintáihoz.
A gyerekek legkorábbi életszakaszától szükséges felismertetni azt a magától értetődő összefüggést, hogy a szülő meghatározó a gyerek személyiségének alakulásában, s a személyiség több mint táplálékra szoruló élőlény. Mire a szülő a gyerek kamaszkorában szembesül a kezelhetetlen helyzettel, már alig vagy egyáltalán nem módosíthatók azok a pályák, amelyekre a fiatal sodródott. A gyerek családról történő leszakadása valójában egyéni változata, leképeződése a család társadalomról történt végzetes leszakadtságának.
A szülők pszichológiai kultúrájának hiányával mégsem tekinthetjük végzetesnek a gyerekek életperspektíváit, s ez éppen Winnicot gondolatainak szellemében indokolt: ha a személyiségfejlődés szabályai egyetemesek, minden gyereket megillet az a biztonság, az a figyelem, ami az identifikáció folyamatait kíséri. Ezért a szociális munka szempontjából kiemelten fontosnak tartom, hogy azokat a szülőket is szükséges ráébreszteni erre a feladatra, akik saját hagyományaik, családi mintáik szerint a gyerekekben továbbéltetik a leszakadás élményét: a korai szexkapcsolatok támogatásával, a felelőtlen terhességgel, az idősebb gyerekekre osztott szülőszereppel, a családon belüli megmerevedett koalíciókkal, a kommunikációs stílussal. Az állami támogatások feltételei körül jelenleg zajló politikai vita a segélyezés radikális kérdései között például csak óvatosan érinti a nagycsalád mint jövedelemforrás gyakorlatát. Sőt, egy egészen kifordult logika azzal próbálja cáfolni a fenti állítást, hogy a sok gyerek vállalását azért sem motiválhatja az állami juttatásokra való jogosultság, mert a gyerekekre fordítandó költségek lényegesen magasabbak a remélt jövedelemnél. Mintha racionális és hosszú távú költség-haszon számításokra alapozott döntések eredményeként születnének a fiatalkorú szülők gyerekei, s mintha nem éppen az lenne a legkritikusabb kérdés, hogy valóban a gyerekek fejlődését szolgálják-e az e jogon elnyert támogatások, s az állami juttatásokon túl megkapják-e ezek a gyerekek mindazt, amit elsődlegesen a család nyújthat! S mindezek előtt a legdrámaibb kérdés: nem éppen az abba az iskolázatlan, sem saját életéért, sem másokért felelősséget vállalni nem képes társadalmi rétegbe születő gyerekeknek az élethelyzetén lenne szükséges változtatni, akik jelenlegi tudati-civilizációs szintjükön a gettólétből devianciával tudnak kitörni, vagy a szülők nyomában halad az életük a kilátástalan nyomorúság felé? A felelősség kialakítása a döntési képesség elsajátításán alapszik, ahogy Dahrendorf egy későbbi munkájában kiemeli:
„Kell hogy az embereknek lehessen és legyen lehetőségük a választásra. Első pillantásra elég is, éppen elég feladatot ad a polgárjogok bővítését, a jólét és a társadalmi pluralitás kiterjesztését illetően. Az opciók önmagukban mégsem elegendők.
A választási lehetőségeknek értelmük kell, hogy legyen. Ez azonban csak akkor van így, ha be vannak ágyazva bizonyos mértékadó értékszemléletbe. […] Az életesélyekre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az opciók önmagukban nem elégségesek, az én szóhasználatomban azokat ligatúráknak kell kísérniük. A ligatúrák mély kötések, melyeknek megléte értelmet ad a választási lehetőségeknek. Ezek kötőanyag módjára összetartják a társadalmat. Leírhatjuk ezt úgy is, mint azoknak a normáknak a szubjektív belső oldala, amelyek a szociális struktúrák biztosítékai.” (Dahrendorf 2004)
A gyerekek jogán feltétel nélkül biztosított állami juttatások a szabadságlehetőségek kitárása helyett a jelen állapotok rögzítéséhez járulnak hozzá.
Felidézhetném azokat az eseteket, amikor cigány gyerekektől jövőtervük iránt érdeklődve, értetlen zavar volt a válasz, vagy esetleg azokat a legképzetlenebb munkákat említették, amelyeket közvetlen látóterükből ismertek. S e gyerekek közül néhányukról rövid időn belül kiderült, intelligenciájuk, szorgalmuk – megfelelő támogatással – nagyratörőbb vágyakat is beteljesíthetne, s így el is jutottak az érettségiig. S bár a képességek láthatóvá válásához és erősítéséhez működtek programok, számos feltétel hiányában sokkal több emberi lehetőség maradt rejtve és veszett el végérvényesen. Mindemellett több olyan program ismert, amelynek keretében a képzés biztosította választás lehetőségével hosszú ideje módszeresen foglalkoznak szakemberek (magyarmecskei iskola, Alsószentmárton).
S természetesen azok az esetek vannak többségben, amikor a beleszületéssel kijelölt sorsot mint megkérdőjelezhetetlen természeti adottságot fogadták el az érintettek, s a felkínált választási lehetőségben rejlő erőfeszítés és kockázat visszarettentette őket az újrakezdéstől.
A szociális munka gyakorlatában ezek a családok követelik meg a hosszú távú, jövőre irányuló feladatot, hiszen a kettős szorítás, amely a gyerekek életvilágának keretét adja, sem segélyezéssel, sem hatósági intézkedésekkel nem oldható fel. Egyfelől ui. a gyerek a szülők szűk horizonton megélt valóságát, indolenciáját, fékezhetetlen indulatait tapasztalja meg, míg másik oldalról azt az élményt kapja, hogy rövid időn belül mellőzött lesz azokon a terepeken, ahol ő egy a többi gyerek között. A kirekesztés lehet spontán folyamat, amely pedagógiai jó szándék ellenére is elkülöníti a társaitól azokat, akik kommunikációs hátrányaik, a szülői agressziós minták, higiéniai hiányok, pszichés és magatartászavaraik következtében nem tudnak kapcsolódni azokhoz a társas formákhoz (pl. kölcsönös látogatások, közös játék), amelyek között a kortárskapcsolatok gyerekkortól alakulnak. A kommunikációs hátrányok közül egyik legmegrázóbb tapasztalatomra utalok: a szülők írástudatlansága, rendkívül korlátozott ismeretszintje, helyzetükből fakadó alacsony önértékelése a gyerekekkel való mindennapi érintkezésben is lecsapódik A világba belevetett gyerekek ugyanúgy nyitottak és érdeklődők, mint előnyösebb környezetbe született társaik. A néhány éves korukban feltett „mi ez?” és „miért?” kérdéseikre azonban nem kapnak választ, enyhébb változatban a szülő elismeri, hogy nem tudja a feleletet, gyakoribb esetben gorombán ellöki és megalázza a gyereket. Így lesz ellenséges a megismeréstől elzárt valóság, amelynek tárgyai, jelenségei érthetetlenek, ezért (is) rombolhatók. Ezzel ellentétes és ritkább tapasztalat, hogy az egyes gyerekekre fordított érdeklődés és megerősítés nemcsak a konkrét esetben hoz(hat) eredményt, hanem a felszínre hozott képességek és önbizalom szétsugároz(hat) a szűkebb környezetre, s a büszkeség további erőfeszítésekre ösztönöz(het). Ez azonban célzott figyelmet követel a gyerekintézmények képviselőitől, és fokozott erőfeszítést, alkalmazkodást és életmódváltozást a családoktól és gyerekektől.
A szorítás másik oldalán az intézményes világ áll, amelyben önkormányzatok, gyámhivatalok, oktatási intézmények a civilizációs deficitben és végzetes nyomorban élő családokkal foglalkozást letudhatják a segélyek kiosztásával, aminek következményeként a védekezés és támadás technikájaként mindkét oldalon (család és intézmények) kifejlesztik magukban a felelősség elhárításának rutinos játszmáit. A szociális munka klasszikus dilemmája, nevezetesen, hogy segítés vagy kontroll, ma átértelmezésre szorul a családvédelem gyakorlatában, beleértve a kamaszokkal való foglalkozást is. Valóban nehéz megtalálni az egyensúlyt az intézményes világtól elidegenedett és elvadult (brutalitás, önbíráskodás) családok meggyőzése és a kontroll között. A jelenbe zárt családi életet szükséges átfordítani a gyerekekben megtestesülő jövőre irányultságba, ami nem ritkán a szülővel szemben gyakorolt kontrollal jár, azaz a gyerekek érdekében lenne szükséges következetesen képviselni ezt a gyakorlatot. Ennek egyik változata, hogy a gyerekvédelmi támogatás, a családi pótlék a gyerekért illeti meg a szülőt, ezért kizárólag az ő érdekében használható, ami legfőképpen a tanulásban, a beilleszkedéshez szükséges készségek elsajátításában kell hogy testet öltsön. S ez nem más, mint a rendszeres óvodába és iskolába járás jelentőségének megértése, s ha valóban gyerekvédelemről beszélünk, ezek teljesítése lehet a gyerektámogatás feltétele. A rászorultság elvével társuló szakszerű kontroll, minden bürokratikus és hatalmi kockázata ellenére is, nagyobb esélyt ad a gyerekek sorsszerűségének kivédésére. A rászorultság fogalmi kiterjesztéséről szólnak a jelen (szociál)politikai vitái, amennyiben nem pusztán a jövedelmi helyzet értendő alatta, hanem mindazok az egyéni-családi erőfeszítések, amelyek a nyomorból való kitörésre, az integrációra irányulnak.
Laikus képviselőtestületek számára a helyüket nem találó fiatalok általában zavaró tényezőkké válnak. Legjobb esetben görcsös próbálkozások történnek valamilyen helyi foglalkoztatási lehetőség megtelepítésére, amire azonban legkevésbé a sodródó kamaszok aspirálnak, a helyi iskolák tudomásul veszik a lemorzsolódást, s hogy – különféle praktikákkal, pl. magántanulóvá minősítéssel – helyben termelik ki a képzetlen, munkanélküli és csak a devianciában magukra találó kamaszok gangjeit. Mind az önkormányzatok, mind a gyerek- és oktatási intézmények célprogramokat teljesítenek, s érdektelenné válik vagy elhomályosul a mindennapok folyamata, amelyben egyes emberek, családok élete alakul. A „projektek” jól kiépített személyes és pártérdekek hálói mentén realizálódnak, s ami ezen kívül húzódik, legfeljebb döntések és programok tárgyaként szerepel.
Elfogadva a pszichológiáról bevezetőben mondottakat, jelen társadalmi viszonyok között nemcsak a szülők helyzete és attitűdje nehezíti a kamaszok beemelését egy igényesebb életbe, hanem az a feszültség, hogy a szabályok érvényessége relativizálódik: ha a társadalom felső szintjein átértékelődnek a tettek, s következmények nélkül maradnak nyilvánvalóan kriminális cselekmények, még a politika világától legtávolabb élők is érzékelik azt a társadalmi légkört, amely felszabadítja az amúgy is puha erkölcsi korlátokat.
Ugyanakkor azonban a természetes igazságérzet, a politikai belátás sem homályosíthatják el a szociális munka legfőbb célját: a változásra törekvést. S ez szükségképpen azzal jár, hogy követelményeket, magatartásszabályokat szükséges meghatározni azoknak a szülőknek, akik szocializációjukból, reménytelen élethelyzetükből és kulturális elszigeteltségükből eredően nem képesek felmérni gyerekeik jövőbeli társadalmi integrációjának jelenbeli feltételeit és esélyeit.
S ez érvényes a kamaszok esetében is, amikor először szembesülnek a szülők azzal, hogy a kamaszkori önállósulás nemcsak tőlük, a családtól történő el-, hanem a társadalomról való leszakadásban ölt testet. Az érzelmi elhanyagolás, az életperspektívák iránti szülői érdektelenség s az a gyereknevelési gyakorlat, amely kizárólag negatív tartalmú szabályok (tiltások) sulykolásában és ezek brutális érvényesítésében merül ki, a sajátos jellegzetességeket mutató, az agresszív magatartást jutalmazó ifjúsági szubkultúrában tör felszínre.
Egyetlen család
A körjegyzőség vezetője azzal a jelzéssel fordult a gyerekjóléti szolgálathoz, hogy a 16 éves Márta erkölcstelen (!) viselkedésével közfelháborodást kelt a jegyzőség székhelyén. A jegyző azt a tájékoztatást adta, hogy Mártáék egy kis faluban laknak, a szülők nem dolgoznak, alkoholizálnak, emellett kiemelte, hogy az anya iskolázott, intelligens asszony, de nem törekedtek többre, és ezért lecsúsztak.
A rendezett arculatú, de élettelen kis falu utolsó házában lakik a Juhász család: szülők három gyerekkel, Mártával és két testvérével, a 18 éves és a 10 éves fiúkkal. A kert elhanyagolt, az elvadult fák és gaz mögött bújik meg a roskadozó kicsi parasztház. A házon belül a szegénység jellegzetes képe: a sötét, szűk konyhában rendetlenség és az otthonosság hiánya. Az egyik szoba zsúfoltságában is feltűnő azonban a – hasonló miliőkben nem éppen tipikus – könyvespolc, amelyet 10-15 évvel ezelőttig megjelent könyvek töltenek meg: klasszikus irodalom, képzőművészet.
A napközbeni látogatáskor csak Mártát és apját találjuk otthon. Úgy tűnik, Márta szeretné távol tartani apját a beszélgetéstől, mintha szégyellné. Az apa középkorú, de öregesen összeaszott, elesett megjelenésű. Azért kísér ki, hogy lehetősége legyen szóba elegyedni, leolvashatni róla a magányt és szomorúságot. Arcizmai remegnek, majd váratlanul hátramegy, s amikor visszajön, bajszán vörösbor cseppjei fénylenek. Vasutasként dolgozott, s miután érszűkülete miatt leszázalékolták, itthon próbálkozott, sok lehetőség azonban nem adódott. Felesége évekig itthon volt a gyerekekkel, néhány hónapja jár egy ruhaipari kft.-be dolgozni, ahol hajnalban kezdenek, és este tér haza. A gyerekekről nem sok közlendője volt, mintha nem is érintkeznének egymással.
Márta alacsony, gyerekes testű kislány, helyes, intelligens arccal, amit pimaszosan flegma mimikával igyekszik elrejteni. Nehéz megközelíteni: zavartsága miatt közlései szűkszavúak és kategorikusak. A 9. osztályt egy másik településen kezdi el számítástechnika szakon, de a kollégiumban lakás gondolatát határozottan elutasítja.
Az anyát csak hétvégén sikerült otthon találni, bizalmatlanul és félve mert csak kijönni a kertkapuhoz, nem engedett be, a rozoga kerítésen keresztül tudtunk néhány szót váltani. Kórosan sovány, igénytelen megjelenésű. Zavarából nyilvánvaló volt, hogy senkit nem akar közel engedni az életükhöz. Tompa hangján tudomásul vette, hogy Márta miatt vonjuk beszélgetésbe, amelyre hosszas győzködés után sor is került.
Más alkalommal Márta és bátyja arról panaszkodtak, hogy milyen üres, sivár az élet a faluban, a nagyobb fiúk együtt motoroznak, a nyári szünidő csavargással telik, átjárnak a szomszéd falvakba, így a körjegyzőség székhelyére is, ahol a fiatalok buliznak, s ez okoz konfliktust az ottani környezettel. Mártát egy-egy beszélgetésre sikerült megnyerni, óvatosan lehetett szóba hozni a partnerkapcsolatokat, amiket tagadott, s a terhesség kockázatát mint témát is elhárította. Bátyjáról is ekkor tudtuk meg: szakközépiskolai tanulmányait megszakítva alkalmi munkára jár építkezésekre, bár a fiút általános iskolája kivételesen jó képességűnek jellemezte, aki matematikai készségei alapján informatikai tanulmányokat folytathatott volna; majd eljutott hozzánk egy betörési kísérlet híre, amiben állítólag ő is részt vett.
A tanév megkezdése után három hónappal arról tájékoztatott Márta új iskolája, hogy rendszeresen hiányzik, magatartásproblémáival nemcsak az iskolai helyzetekben kerül konfliktusba, hanem társaival való viszonya is feszültséggel terhelt.
Amikor azzal a szándékkal kerestük fel a családot, hogy a 16. évének betöltése ellenére a tanévet be kellene fejeznie, Márta bejelentette, nem hajlandó tovább itt folytatni tanulmányait: az iskola önkényesen másik szakra rakta át, amihez semmi kedve. Márta anyja a további tervekre irányuló érdeklődésre közönyösen reagált: majd jár jövőre a nagyváros esti gimnáziumába.
És addig? – szembesítettük a helyzettel. Ő napközben dolgozik, nem tudja, mi történik a gyerekeivel egész nap, addig még nyolc hónap van hátra. Ennyi idő alatt mi történik egy 16 éves lánnyal egy eseménytelen és esélytelen környezetben? A válasz vállvonogatás s a kérdést elhárító súlytalan ígéret: az jobb lesz.
Nem lehetett megkerülni, hogy az anya felelősségével foglalkozzunk, s ezért a továbbiakban mindenekelőtt vele igyekeztünk olyan kapcsolatot kialakítani, amelyben fokozatosan tárult fel a lecsúszás folyamata: az anya menekülése a házasságba a rendezettnek látszó, de belül rideg, szeretet nélküli családból. Férjével azzal a szándékkal költöztek vidékre, hogy itt gazdálkodni kezdenek. Az asszony középfokú végzettségével addig adminisztratív munkakörben dolgozott, a falu nem fogadta be őket, senkihez nem fordulhattak tanácsért, s amire alapozták volna egzisztenciájukat: az állattartás, bukással végződött. A férje rohamos leépülése mellett minden teher ráhárult, s így nem lévén más választása, végre rászánta magát, hogy elmegy fizikai munkára. Jelenlegi munkahelyén teljes kiszolgáltatottságban, éhbérért dolgoznak. Napi konfliktusai a munkahelyén arról szólnak, hogy a cég tulajdonosai a falusi, képzetlen asszonyok rászorultságát kihasználva a végsőkig kizsigerelik őket, s ő az egyetlen, aki emiatt szót emel, kockáztatva a munkanélküliséget, s ezt a feszültséget sem a férjével megosztani nem tudja, sem energiája nem marad a család összetartására. Fokozatosan jutottunk el annak megfogalmazásáig, hogy amennyiben ő kimozdul ebből az apátiából, s valamilyen, a képességeinek megfelelőbb munkát talál, ennek energiája visszahat majd gyerekeire is, hiszen kimondta: Márta őt követi, szoros szövetség van köztük. Ennek ellenére szinte semmit nem tudott arról, gyerekei hol, kivel és mivel töltik napjaikat. A tehetetlenségbe beszorítva nem is érzékelte azokat a veszélyeket, amelyek kamaszkorú gyerekeit fenyegetik.
Ekkortól azon dolgoztunk, hogy találjunk Mártának olyan képzési lehetőséget, amelybe már a nyár folyamán bekapcsolódhat, mivel több mint kétséges volt, hogy valóban elkezdené az esti gimnáziumot, s ha mégis beutazgatna a nagyvárosba, az ottani csavargás sem ígér sok biztatót. Egyidejűleg az anya számára olyan átképzési programot kerestünk, ami a kitörés lehetőségét jelenthetné. Márta ugyan alkalmanként megjelent a munkaügyi kirendeltségen, de ezután feladta, s már az új tanévben egy szomszéd faluban napközben találtunk rá egy középkorú férfi társaságában.
Anyja, otthagyva munkahelyét, időközben elvégzett egy vendéglátó-tanfolyamot, de minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült számára munkahelyet szerezni. Együttműködésünk még akkor sem szakadt meg, amikor a körjegyzőség feleslegesnek tartotta a családsegítő munkát, de bezárult a kör azután, hogy az anya, visszasüllyedve a munkanélküliségbe, Márta jövőjével kapcsolatban csak annyit volt képes megfogalmazni: valóban otthagyta az esti gimnáziumot néhány hét után, és most nem csinál semmit.
Néhány évvel később egy véletlen találkozás alkalmával az anya büszkén újságolta, hogy eljött a faluból, a férjétől megszabadult, azt az életet már nem bírta tovább. Segédmunkát vállalt a nagyvárosban, albérletben lakik és verseket ír, ezzel kapcsolódik egy ezoterikus érdeklődésű társasághoz. Márta pedig férjhez ment.
A történet igazán a polgármester szavaival válik „kerekké”: természetesen az ő számára Juhászék csak a falu végi leszakadt, lumpen családot jelentik, miközben a falu jellemzéseként említi, hogy zárt közösség, amely nem fogad be senki beköltözőt, a szépen felújított klubház üresen kong, a szociális munkások által kezdeményezett családi délután iránti teljes közönyt is az általános bezárkózással magyarázza, s eközben érintetlenül hagyja az a felvetés, hogy talán azért csellengenek és válnak deviánssá a fiatalok, mert ha a szüleiket nem kötötte ide semmi, számukra sincs kapaszkodó. Láthatóan nem érti, miért tartozna rá egy – vagy éppenséggel több – család élete.
(A történethez hozzátartozik, hogy az a jegyzőnő érzi önmagát feljogosítva erkölcsi ítélkezésre, akinek működését megvilágítja az idős asszony halálával végződő eset, amelyet a Beszélő 2006. július–augusztusi számában megjelent írásomban bemutattam [2].)
Egy alsóközéposztályba sorolható család talajvesztése és stigmatizálása szükségszerűen vezet a belső kapcsolatok széthullásához, az egyéni ambíciók feladásához és a képességek elenyészéséhez ott, ahol a helyi társadalom választott képviselője rögzült és megrendíthetetlen csoportjellemzőként fogadja el a kirekesztést, és fel sem teszi a kérdést: mi a feladata egy polgármesternek? S felteszi-e a laikus testületek tagjai közül bárki, hogy milyen erkölcsi kódex szerint minősíthet egy jegyzőnő fiatalokat? Valójában arról az intézmények közvetítette szemléletről van szó, hogy a gyengékkel szemben tud működni a kontroll, miközben a szétesett helyi közösségek változatlanul magukra hagyottan zárulnak be. Márta iskolája is önkényesen döntött arról, hogy milyen szakra „rakja át”, s aztán a dacos, összeférhetetlen lánytól könnyedén megszabadult. Az intézmények és választott képviselők számára ismeretlen a dialógus mint a problémakezelés hatékony és méltányos eljárása. Nem önmagában az egyenlőtlenség bomlasztja a társadalmi integrációt, mivel az természetes és kívánatos is, hanem annak szélsőségessége, kiterjedtsége és rögzültsége, a mobilitási lehetőségek lezárulása.
Az anya helyzete és birkózása a fullasztó kilátástalansággal egyetlen utat kínált: a szálakat elszakító menekülést. A vállalkozásoknak kiszolgáltatott képzetlen munkavállalók ellenállását könnyű megtörni a munkanélküliség fenyegetésével, ezért használhatók 10-12 órás munkaidőben, megalázottan. Majd következik a munkanélküliek képzése használhatatlan vagy az adott térségben esélytelen szakmákra, miközben tudható, hogy az immár 20 éve folyó képzési dömping leginkább a munkaügyi apparátusok létét hivatott igazolni, nem kevés költségvetési támogatással. Az üresség és talajvesztettség oldása alkohollal az apa és az iskolai lemorzsolódás a tehetséges fiú esetében arról a társadalomról adnak hírt, amely csak azoknak nyit utat, akik harcra készen tudják, hogyan kell és lehet bármilyen eszközzel „helyzetbe kerülni”, vagy akár csak talpon maradni.
Egyetlen ember
2008. február 27-én Bp. Újlipótváros egyik forgalmas utcáján cigány koldus áll az egyik kapualjban. A zsidó identitású szociológus járókelőként megszólítja a fiatal férfit, s élethelyzetéről kérdezi. A beszélgetés során egy tipikus életút mozaikjai tárulnak fel: pici korától állami gondozásban élt, az életveszélyes putriban 10 testvérével laktak valahol az Alföldön, ezért vitték őket intézetbe. Onnan kikerülve magára utalva és magányosan a legutóbbi időkig albérletben (?) lakott, építkezésen végzett alkalmi munkájáért a vállalkozó nem fizette ki a bérét, ezért a szállását el kellett hagynia, így hónapok óta kapualjakban húzza meg magát. A szociológus megpróbál tanácsokat adni, milyen intézményekhez, szervezetekhez fordulhat, ahol támogatást kaphat. A beszélgetés meglehetősen szűk fogalomkörben halad: csak az éhség és a hideg szavak ismétlődnek, ezért a szociológus – aki egyébként nem híve a leereszkedő alamizsnaosztogatásnak – a pénz mellé a szomszéd üzletből hozott meleg süteményt nyújt át a férfinak, aki isten áldásával köszöni meg az adományt.
2008. március 7-én Újlipótváros ugyanezen pontján, ugyanez a hajléktalan férfi a népszavazáson IGEN szavazatra buzdítja az arra haladókat, nagy hangerővel érzékeltetve ennek jelentőségét: a zsidók miatt, ellenük kell a szavazás, ők ui. a mások kifosztásából lettek gazdagok!
A rasszizmus ilyenkor azonnal kéznél levő vádját kivédendő világossá szándékozom tenni: az esemény számomra nem pusztán egy cigány ember zsidózásáról szól! Egyediségében mutatja azt a jelenséget, ahogy a legelesettebbek tudatlansága felhasználhatóvá válik politikai célokra, ez sokszorozódik meg a tömeges agresszióban, a szitokként üvöltött szavakban. Biológiai szükségletekre szűkült létezésében még saját fenyegetettségének tudata sem jelzi számára, kik mire használják.
Lázadás és rombolás
Camus meghatározásában:
„A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyén. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott. Változtatásra törekszik. De változtatni annyi, mint cselekedni, s a cselekvésből holnapra gyilkosság lesz, pedig a lázadás még azt se tudja, hogy jogos-e a gyilkosság. A lázadás pontosan azokat a cselekedeteket nemzi, amelyek jogossá tételét tőle várják. A lázadásnak tehát önmagából kell merítenie az indokait, mivel másból nem merítheti. Önvizsgálatra kényszerül, hogy megtanulja, miképpen viselkedjék”. (Camus 1992 )
2006 őszétől olyan események zajlottak le Budapest utcáin, valamint egyéb köztereken, amelyek részben politikai, részben közrendészeti-büntetőjogi ügyeknek minősülnek. A hatalmi érdekből felgerjesztett indulatok a külvárosokból az ország központjába sűrítették azokat a fiatalokat, akik eddig legfeljebb meccseken érezhették tömegerejüket, s teremtettek harci jeleneteket.
2006 óta a különböző eseményekhez kapcsolódó rombolási rohamokban feloldódó tömegélményt a rendőri sorfalakkal szembeni erőfitogtatás fokozza a részvevőkben paroxizmussá. A mögöttük meghúzódó és az eseményeket ideológiai jelentéssel felruházó erők révén ez a családtól, iskolától, munkahelytől elidegenedett társadalmi csoport emelkedik politikai tényezővé. A tömegbe olvadással elnyert jelentőség tudatában megélhető a kontrollálatlan indulatkiélés: a generációk közötti feszültségek, amelyeket a családban, lakóhelyen, iskolában, esetleg már hatósági irodákban, rendőrségi-bírósági tárgyalókban, fogdákban ezek a fiatalok átéltek, elenyésznek abban a kórusban, amelynek közönséges jelszavait, gyűlöletáriáit a legidősebb korosztályokhoz tartozók is zengik. Éltes korú nők és aggastyánok látható örömmel vetnek el minden kulturális féket, amivel összeolvadnak azokkal, akiknek nincs mit levetniük, hiszen nem is sajátították el.
A kapucniba rejtett arcok, az egyenpólók és a paramilitáris uniformisok, a kopasz fejek és az utcaköveken visszhangzó nyilascsizmák az individualitás megsemmisülésének tünetei.
A szociális munka tapasztalatából megválaszolható az a kérdés, hogy hol veszett el ezeknek a kamaszoknak és fiatal felnőtteknek az egyéni arca.
2001-ben a szociális-gyermekvédelmi praxis nézőpontjából tettem fel a kérdést: valóban lázadás-e az, amit a definíció szerint a serdülőkor jellemzőjeként megkérdőjelezetlenül fogadnak el a velük foglalkozó szakmák képviselői, s azt a feltevést fogalmaztam meg, hogy a társadalom különböző rétegeiben, bár rendkívül eltérő okokból, a konformizmus jellemzi a serdülők, fiatalok magatartását. Míg a felső rétegek esetében az életpálya a szülők státusza által kijelölt úton nyújt biztonságot, sikert és elismerést, addig a hierarchián lefelé haladva jellemző a szülőktől elszakadó, a kortárscsoportokba beolvadó és az együttességben feloldódó magatartás. Az alsó rétegek csoportkonformizmusának éppen az a vonzereje, hogy az egyéni produkció esélytelenségével szemben a csoportban kivívott szereppel nyerhető elismerés. Ezekben a politikaivá minősített és hatalmi célokra használt tömegakciókban két ellentétes érzelmi-indulati erő találkozott: a leszakadt fiatalok totális negativizmusa összeolvadt a középosztályi idősebb generációk tekintélytiszteletből fakadó vezérszükségletével. S mint ahogy ezt Pataki Ferenc kifejtette, a múlt állandóan ismétlődő újjáélesztésével az idősebb generációk adnak tárgyat, célpontot a fiatalabbak destruktív késztetéseinek.
Ortega az észt s az erre alapozott civilizációt és kultúrát tekinti a legfőbb tekintélynek, amely nem azonos a vezér megkövetelte hódolattal.
„A gondolkodás feltételezi, hogy az ember azt hiszi, birtokában van az adott gondolat észokainak, következésképpen hisz benne, hogy létezik ráció, létezik a felfogható igazságok világa. A gondolkodás, a véleményalkotás egyaránt erre a világra hivatkozik, ennek veti magát alá, elfogadja a szabályait és ítéletét, következésképpen arra a hitre épül, hogy az együttélés legmagasabbrendű formája a párbeszéd, melynek során megvitatjuk eszméink észokait. Csakhogy a tömegember úgy érzi, kicsúszna a lába alól a talaj, ha vitatkozna, s ösztönösen elutasítja azt a kötelezettségét, hogy elismerje ezt a rajta kívül álló legfőbb tekintélyt. […] Ez egyenértékű azzal, hogy lemondunk a kulturált együttélésről, s visszahanyatlunk a barbár együttélésbe. Megszűnik az érintkezés minden megszokott formája, s a vágyak közvetlen keresztülvitele a cél. A lélek bezártsága […] arra sarkallja a tömeget, hogy beleszóljon a közélet minden kérdésébe, egyszersmind elkerülhetetlenül arra készteti, hogy egyetlen beavatkozási móddal éljen: az erőszakkal.” (Ortega 1995)
Az antiglobalisták tiltakozó akciói és a budapesti tömegtombolás között a rombolás látszólagos hasonlósága ellenére világos a különbség: az előbbi ui. megfogalmazza célját, még ha ez vitatható és módszerei elfogadhatatlanok is. A magyarországi utcai őrjöngésben részt vevők öntudatlanul adják át önmagukat egy olyan politikai erő eszközének, amely éppenséggel e tömeg társadalomról történt leszakadtságát használja ki saját hatalmi ambíciójának megvalósítására.
A publicisztikai vagy köznapi megbotránkozáson túl annak az ifjúsági tömegnek a rekrutációja a kérdés, amely legfőbb jelszavával (ria-ria-Hungária!) politikai rendszereken átívelve újratermelődik. A futballcsapatokhoz kapcsolódó hordák harci üvöltése felhangzott már az előző évtizedekben, amikor az állami erőszakszervezet tartotta kordában, anélkül hogy a rendzavaráson túl különösebb politikai jelentést tulajdonított volna a vérszomjas kórusnak. Korosztályi magatartásként kezelt rendészeti jelenség maradt egészen a legutóbbi időkig, amikor az utca vált olyan politikai színtérré, ahol lebontva a törvényesen emelt kordonokat, parlamenti párt és egyéb közjogi tekintélyek nyújtotta támogatással szétverték a civilizációs és kulturális korlátokat. E jelenségek szembeötlő sajátossága az anómia társadalmi állapotához történő alkalmazkodás. R. Merton a társadalmilag kitűzött és elfogadott kulturális célok és az elérésükhöz szükséges intézményes eszközök közötti feszültségben definiálta az anómia állapotát, amelyhez öt különböző alkalmazkodási magatartástípust fogalmazott meg. Közülük a lázadás mind a kulturális célok, mind az intézményes eszközök tekintetében elfogadást és elutasítást egyaránt tartalmazhat.
„Átmeneti reakciót jelent, amelynek során az egyén megpróbál új célokat és eljárásokat intézményesíteni, hogy azután azokat a társadalom többi tagja is elfogadja. Itt tehát olyan erőfeszítésekről van szó, amelynek célja a fennálló kulturális és társadalmi struktúra megváltoztatása, nem pedig e struktúrán belül az erőfeszítések módosítása. […] ”
A lázadást megkülönbözteti a nehezteléstől, mely utóbbi a
„savanyú a szőlő mintájára működik, s pusztán annyit jelent, hogy a kívánt, de elérhetetlen célokban valójában nem nagyrabecsült értékek testesülnek meg… A lázadás viszont igazi átértékeléssel jár: a frusztráció közvetlen vagy közvetett tapasztalata a korábban megbecsült értékek teljes megtagadásához vezet… A neheztelő egyén elítél valamit, amire titokban törekszik, a lázadó viszont magát a törekvést ítéli el. A két érzés különbözik ugyan, de a szervezett lázadás a neheztelők és elégedetlenek széles tömegeire számíthat támaszul, mihelyt kiéleződik az intézmények válsága […] mindenkor inkább a felemelkedő osztály, nem pedig a legelnyomottabb rétegek tagjai szerveznek a neheztelő és lázadó egyénekből forradalmi csoportot.” (Merton 1980)
Kizárólag az utcai tömegakciókat szem előtt tartva, nyilván nem tekinthető rájuk érvényesnek az „új célok és eljárások intézményesítésére” való törekvés. A politikai támogatás-ösztönzés mögött ugyan világos a hatalmi ambíciók intézményesítésének szándéka, de a rombolási dühben nem fedezhető fel a Camus által megfogalmazott tisztaságigény, mint ahogy a kulturális célok és/vagy az elérésüket szolgáló legitim eszközök átértékelése sem. A változtatás erőfeszítése helyébe a mindent szétszaggató, darabokra zúzó, bemocskoló fizikai erő lép.
„A destruktivitás két különböző formában jelenhet meg: lehet spontán, s lehet a karakterstruktúra által meghatározott. Az első a szunnyadó – de nem feltétlenül elfojtott – impulzusok hirtelen, különleges körülmények által kiváltott kitörése, a másodikban ezzel szemben a karakterben permanensen jelen levő, bár nem mindig megnyilvánuló vonásról van szó. […]
A civilizált világ története számtalan elrettentő példával szolgál arra, milyen különböző formákban jelenhet meg a – látszólag – spontán destruktivitás. […] Sokszor az a benyomásunk, hogy a destruktivitás orgiáinak vagyunk tanúi, amelyeket sem hagyományok, sem eredendő erkölcsi tilalmak nem tudnak megfékezni. […] A pusztító ösztön bemutatott kitörései mindazonáltal nem nevezhetők spontánnak, nem mondhatjuk, hogy minden okot nélkülöznek. Először is, mindig vannak olyan külső körülmények, amelyek a pusztítás kitörését elősegíthetik: ilyenek a háborúk, a vallási és politikai konfliktusok, a nyomor, a szélsőséges unalom vagy a jelentéktelenség érzete. Másodszor, a szubjektív motívumok sem hanyagolhatók el: ilyen a csoportnarcizmus szélsőséges szintje […], vagy az önkívületi állapotra való hajlam […]. A hirtelen indulatkirobbanások okát nem az emberi természetben kell keresnünk: a pusztítási hajlamot a permanens negatív körülmények folyamatosan erősítik, kitöréseiért pedig általában váratlan traumatikus hatások a felelősek.” (Fromm 2001)
A tömegben történő feloldódás konformizmusa elemezhető a politika, a büntetőjog, a szociálpszichológia optikájából, valamint a szocializáció egyéni defektjei mentén. A destruktív őrjöngés mélyén közös vonásnak az őket körülvevő valósággal szembeni értetlenséget, a kollektív regresszió állapotát tartom.
A tömeget jogellenességre késztető, a formátlan indulatokat tömegdemonstrációkba terelő politikai szereplők demonstratív jogsértő akciói, rejtjeles szövegei szavakba rendeződnek, a világot mozgató eszméket és erőket ugyan e fiatalok nem értik, de a kódolt szövegből felfogják a negatív tartalmú indulati üzenetet. Az idegen, meg nem értett valóságban konkrétumok kellenek: tárgyak, épületek és azonosítható, megragadható emberi csoportok, akikkel szemben a területbirtoklás mint az erőfölény barbár vágya kiélhető.
M. Edelman a politikai szimbólumokról szóló elemzésében kiemelten foglalkozik a nyelv szerepével, amelynek a politikai észleléssel való kapcsolatában idézi G. Orwellt:
„Ha a (politikus) megszokta, hogy újra meg újra elmondja ugyanazt a beszédet, akkor talán ugyanúgy nincs is tudatában annak, amit mond, mint aki a templomban a litánia válaszait hajtogatja. A tudatosság eme lecsökkent állapota pedig, ha nem is nélkülözhetetlen, de mindenesetre kedvező feltétele a politikai konformizmusnak.”
Majd Edelman így folytatja:
„Ha a szónokok és hallgatóik ilyen esztétikailag értéktelen örömökben részeltetik egymást, az veszélyeztetheti a racionális cselekvést, mivel akadályozza a részvevők helyzetének és érdekeinek módszeres elemzését.” (Edelman 2004)
Egyes ún. elemzők a rombolásban a radikális ellenállás heroikus gesztusát üdvözölték, mintha itt ’56 vagy a párizsi ’68 remake-je zajlana. A rombolási rohamokban legalább kettős paradoxont vélek felfedezni: a fiatalokkal a mindennapi élet helyzeteiben egyébként közömbös vagy éppen kritikus idősebb korosztály saját ideológiai-politikai dühének tevékeny megvalósítóját látja a kamaszok és fiatal felnőttek sokaságában, s ebben a folyamatban múltbeli kultuszok híveivé gyúrják a jelenükkel s még inkább jövőjükkel szemben érdektelen és tehetetlen fiatalokat.
A szociális munka, a pedagógia, a közösségfejlesztés nagy dilemmája, hogy miként érhetők el azok a kamaszok, fiatalok, akik masszába szerveződve, politikai tényezővé minősülve a társadalmi békét veszélyeztetik. Mindegyik szakma területén ismertek jelentős kezdeményezések a helyüket nem találó, a megértés gondolati műveletétől mindig távol álló, önmagukat értéktelenként elszenvedő s ezért destruktív indulataikat kiélő fiatalok kezelésére. Közülük azok bizonyulhatnak eredményesnek, amelyek individuumokként ismerik el a korosztályhoz tartozókat, s személyiségekként működnek velük együtt, hogy perspektívákat nyújtsanak számukra. És éppen ezeket a szakmai erőfeszítéseket semmisíti meg az a politikai kíméletlenség, amely a legszemélyesebb hatalmi érdektől vezérelve kizárólag tömegként használja fel az individualitásukban éretlen és sérült, a világot értetlenül szemlélő, a végtelen belső ürességet gyűlölettel kitöltő fiatalokat.
Ismét R. Dahrendorfra hivatkozva állítom, hogy a legszakszerűbb és legelkötelezettebb integrációs programok sem tudják teljes körűen átfogni a barbárságra hangolt, racionálisan megközelíthetetlen társadalmi csoportokat:
„Nincs ipari társadalom a csavargók, tolvajok és munkára nem foghatók üledékcsoportja nélkül.” (Dahrendorf 1994)
Majd későbbi művében az anómia állapotából kivezető megoldások mérlegelésekor az Európában elterjedt állapotból indul ki:
„Az anómia, mindenféle cselekvés tetszőleges volta olyan világba vezet el, ahol ember embernek farkasa (hogy még egyszer idézzük Hobbest). Semmi sem jellemzőbb a struktúrák felbomlására, mint az állandó veszélyérzet. Lehet, hogy néhol ezt eltúlozzák, Európában sokakat egész életükben a korábbiakhoz hasonlóan nem érint a bűnözés terjedése. A normanélküliség veszélyeitől való félelem mégis az életérzés része lett, ráadásul ez a kiút lehetőségeit illető tanácstalansággal párosul.” (Dahrendorf 2004)
Elvek és élmények
Írásomban azt az állítást igyekeztem alátámasztani, hogy a lázadás olyan individuális értékteremtő magatartás, amelyre a társadalmi hierarchián lefelé haladva egyre kisebb az esély. Az individualizáció olyan szociális környezetben és pszichés feltételek között alakulhat ki, amelyek biztosítják az életutak közötti választást, az egyéni döntés lehetőségét, a döntéssel vállalt felelősségre pedig az lehet képes, aki el tud igazodni az őt körülvevő világban. A tájékozódáshoz szükséges a tanulás, s ennek támogatását tekintem a szociális munka egyik legfontosabb s egyben legkritikusabb feladatának.
A bemutatott család példája azt is megmutatja, hogy miközben a család tagjai egyéni kiutakat keresnek, és elveszítik a családban rejlő kötőerőt, a társadalom számára is elvesznek azok az egyéni képességek, amelyek megfelelő figyelem és támogatás esetén teljesítményekké forrhattak volna. A társadalmat nem a felépült létesítmények (klubház) tartják össze (melyek egyébként szükséges, de nem elégséges feltételek), hanem az intézményektől elvárható figyelem, amely minden egyes ember, család sorsát jelentősnek és értékesnek tekinti.
Az utcai zavargások hatására azt a kérdést próbáltam körüljárni, hogy a tömegőrjöngésekre most már programszerűen készülő és egyre politizáltabb módon láthatóvá vált korosztályra vonatkoztathatók-e a lázadás fogalmi jellemzői. A gondolatmenetből következően éppen ez(ek) a csoport(ok) áll(nak) a kreatív értelemben felfogott lázadástól a legtávolabb, mivel a részvevők a csoportkonformizmuson keresztül ideológiai-politikai indulatok destruktív végrehajtóivá válnak.
S ahogy e minden civilizációs féket elvető, az öncélú rombolásban örömet találó társadalmi csoport mások céljainak öntudatlan kiszolgálójává vált, úgy használják ki a példaként felidézett cigány férfit a gyűlölet szócsöveként. A harci dühtől lihegő gyújtogatók nem érzékelik, kik miért adták a szájukba a(z egyébként számukra érthetetlen) történelmi szimbólumokat, politikai jeleket.
A szociális szakma alapját nemzetközileg elfogadott etikai elvek képezik, amelyek között kiemelt értéket jelentenek a szolidaritás, az antirasszizmus, az emberi jogok képviselete. Ezek érvényesítése azonban koronként és országonként változó programokban fogalmazódik meg, amelyek a társadalompolitika alapjait érintik.
A szociális biztonság nem következhet be személyes felelősség nélkül, s ez a legszegényebb, legelesettebb társadalmi csoportok esetében a gyerekek választási esélyével, azaz az állami gyerektámogatások feltételhez kötésével történhet. S ahol már nem lehet szó választásról, mert a rombolásban találta meg önmagát egy korosztályi csoport, ott nem lehet kétséges a büntetőjog határozott érvényesítése. Ily módon válhatnának az etikai elvek a mindennapi valóság részévé és alakítóivá.
Köszönöm Pataki Ferenc tanár úrnak az érdeklődését, amivel több dolgozatomat olvasta, és kritikai észrevételeivel mondanivalóm alaposabb kifejtésére ösztönzött, hasonló megerősítést kaptam barátaimtól: Vercseg Ilonától és Heindl Pétertől, akiknek szintén köszönettel tartozom.
Hivatkozások
Camus, Albert (1992): A lázadó ember. h. n., Bethlen Gábor Könyvkiadó, 19. o.
Dahrendorf, Ralph (1994): A modern társadalmi konfliktus. Bp., Gondolat, 239., 241. o.;
Uő (2004): Egy új rend nyomában. Előadások a szabadság politikájáról a 21. században. Bp., Napvilág Kiadó, 40., 66. o.
Edelman, Murray (2004): A politika szimbolikus világa. Bp., L’Harmattan, 97. o.
Fromm, Erich (2001): A rombolás anatómiája. Bp., Háttér Kiadó, 396–397. o.
Granovetter, Mark (1988): A gyenge kötések ereje. Szociológiai Figyelő, 3. sz.
Merton, Robert (1980): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Bp., Gondolat, 355., 383–385. o.
Ortega y Gasset (1995): A tömegek lázadása. Bp., Pont Könyvkereskedés, 68. o.
Pataki Ferenc (2008): Visszapillantás 2006 őszére. Az események társadalom-lélektani tényezői. Bp., Demos.
- Játéktér [7]