Bartók 32 Galéria

SIC TRANSIT GLORIA MUNDI

A Duna Budapestnél: 442 cm Benczúr Emese, Bodóczky István, Fábián Noémi, Fukui Yusuke, Gerhes Gábor, Koronczi Endre, Nagy Kriszta, E. Mutt, Peternák Miklós, Révész L. László A kiállítást 1998. november 27-én este 6 órakor Merhán Orsolya nyitja meg

FOLYAMAT GALÉRIA A BARTÓK 32 GALÉRIÁBAN BARTÓK 32 GALÉRIA A FOLYAMAT GALÉRIÁBAN

A pillanat megragadása az élet, melyet a múlttá forduló jövő táplál, s ha nincsenek is emlékeink, tetteink emlékeznek, s ha nem jövendölünk is, jelenre irányuló figyelmünk várja a jövőt. A rögzítés gesztusával kimerevítjük azt, ami eleven, az emlékek egymásratolulva kioltják egymást, a gondolatfonal összegabalyodik; összetapadt és kigubancolhatatlan, sötét és átláthatatlan kóccá csomósodik.
Az idő, ha növel vagy csökkent, fonnyaszt vagy érlel, koptat vagy fejleszt, ha nem is egyenletesen, de egyirányba folyik ( csak a dolgok ismétlődnek. S ha az időfonal meg is szakad, vagy elképzelésünk van többféle időfolyamról és különböző ritmusú változásokat és hosszúságú tartamokat tapasztalunk is, biológiánk folytán és fogalmaink által lineárisnak éljük meg az időt( mérjük meg és egészítjük ki a fehér foltokat. A nem lineáris idő csak rejtély marad és csak az öröklévaló szempontjából látszik egyszerűen negyedik dimenziónak.

Néha tűnhetik úgy, mintha választásaink következményeként többirányúvá volna tehető az idő és hogy haladása gyorsítható vagy lassítható lenne, vagy, hogy az események sorrendeje felcserélhető, s mintha egy kicsit játszhatnánk az okkal és okozattal egészen az idők végezetéig.

A kiállítás a profán időnek azzal az aspektusával foglalkozik, amelyik egyszerűen múlik; ha nem figyelünk rá, akkor is telik, felőrli az állandóságot. Arról az időről szól, ami Van; mint egy közeg, amibe létezésünk ágyazódik, amiben az események megtörténnek, vagy inkább csak végbemennek.

Szó sincs kiemelt, jelentősnek tartott pillanatokról, korszakokról, történelemről vagy történelmi időről, sem fordulópontokról, és nem szökik át a Szent időbe és az örökkévalósággal sem lép titkos szövetségbe. (Ha ez utóbbiak megtörténnek, akkor az az idővel való foglalkozás szándéka ellenére valósul meg: az idő óhatatlanul mutatja meg más aspektusát is, és a művek sem hagyják magukat egy irányba terelni.)

A kiállított munkák az idő múlásának nyomait őrzik( bennük maga az idő, vagy "munkája" a főszereplő, illetve magában a műben dolgozik az idő - vagyis az mutatkozik meg, amit mi az idő munkájának tartunk. A művek kikerülik a "minden az időben zajlik" parttalansághoz vezető trivialitást egyszersmind túllépnek az idő folyásának egyszerű ábrázolásán vagy szimbolikus megjelenítésén; mindazonáltal a vázolt intervallumon belül a lehető legszélesebb spektrumban mozognak. A különböző műfajú alkotásokban nem csak, hogy különféle módon és eszközök által van jelen az idő, s az egyes művek más(más időfelfogásról árulkodnak, de bennük az idő-problematika is az áttételesség külünböző szintjein fogalmazódik meg, sőt nem is feltétlenül kellett jelenlennie az eredeti alkotói szándékban.

The catalogue English	A katalógus szövege Magyar

A kiállításon résztvevő művészek november 30-i kezdettel hétfőként a Folyamat Galériában is bemutatkoznak a Lánchíd budai hídfőjénél. A Folyamat Galéria a Lánchíd budai hídfőjénél levő vízállásmérő készüléknél van, a gráfpapírok cserélése - azaz az ünnepélyes megnyitók hétfőnként este 7 órakor veszik kezdetüket.

Benczúr Emese november 30. Bodóczky István december 7. Fábián Noémi december 14. Fukui Yusuke december 21. Gerhes  Gábor december 28. Koronczi Endre január 4. Erdei Zsuzsa  január 11 Peternák Miklós január 18. Révész L. László január 25. E. Mutt február 1.

FOLYAMAT GALÉRIA A BARTÓK 32 GALÉRIÁBAN BARTÓK 32 GALÉRIA A FOLYAMAT GALÉRIÁBAN

 

A pillanat megragadásán áll az élet, amit a múlttá forduló jövő táplál; s ha nincsenek is emlékeink, tetteink emlékeznek, s ha nem jövendölünk is, jelenre irányuló figyelmünk várja a jövőt. A rögzítés gesztusával kimerevítjük azt, ami eleven, az emlékek egymásratolulva kioltják egymást, a gondolatfonal összegabalyodik; összetapadt és kigubancolhatatlan, sötét és átláthatatlan kóccá csomósodik.

Az idő, ha növel vagy csökkent, fonnyaszt vagy érlel, koptat vagy fejleszt, ha nem is egyenletesen, de egy irányba folyik csak a dolgok ismétlődnek. S ha az időfonal meg is szakad, vagy elképzelésünk van többféle időfolyamról és különböző ritmusú változásokat, és hosszúságú tartamokat tapasztalunk is, biológiánk folytán és fogalmaink által lineárisnak éljük meg az időt mérjük meg és egészítjük ki a fehér foltokat. A nem lineáris idő csak rejtély marad és csak az örökkévaló szempontjából látszik egyszerűen negyedik dimenziónak.

Néha tűnhetik úgy, mintha választásaink következményeként többirányúvá volna tehető az idő és hogy haladása gyorsítható vagy lassítható lenne, vagy, hogy az események sorrendje felcserélhető, s mintha egy kicsit játszhatnánk az okkal és okozattal egészen az idők végezetéig.

***

A kiállítás a profán időnek azzal az aspektusával foglalkozik, amelyik egyszerűen múlik; ha nem figyelünk rá, akkor is telik, felőrli az állandóságot. Arról az időről szól, ami Van; mint egy közeg, amibe létezésünk ágyazódik, amiben az események megtörténnek, vagy inkább csak végbemennek.

Szó sincs kiemelt, jelentősnek tartott pillanatokról, korszakokról, történelemről vagy történelmi időről, sem fordulópontokról, és nem szökik át a Szent időbe és az örökkévalósággal sem lép titkos szövetségbe. (Ha ez utóbbiak megtörténnek, akkor az az idővel való foglalkozás szándéka ellenére valósul meg: az idő óhatatlanul mutatja meg más aspektusát is, és a művek sem hagyják magukat egy irányba terelni.)

A kiállított munkák az idő múlásának nyomait őrzik, bennük maga az idő, vagy “munkája” a főszereplő, illetve magában a műben dolgozik az idő – vagyis az mutatkozik meg, amit mi az idő munkájának tartunk. A művek kikerülik a “minden az időben zajlik” parttalansághoz vezető trivialitást egyszersmind túllépnek az idő folyásának egyszerű ábrázolásán vagy szimbolikus megjelenítésén; mindazonáltal a vázolt intervallumon belül a lehető legszélesebb spektrumban mozognak. A különböző műfajú alkotásokban nemcsak, hogy különféle módon és eszközök által van jelen az idő, s az egyes művek más-más időfelfogásról árulkodnak, de bennük az idő-problematika is az áttételesség különböző szintjein fogalmazódik meg, sőt nem is feltétlenül kellett jelen lennie az eredeti alkotói szándékban.

Tatai Erzsébet

---

A “Sic transit gloria mundi” kiállításon a galériavezető, Tatai Erzsébet koncepciója és válogatása értelmében olyan műveket láthatunk, amelyek az idő múlásával, mint megállíthatatlan és megfellebbezhetetlen folyamattal foglalkoznak. A folyamatnál nincs jobb szó erre a jelenségre, amely már a régi korok keresztény európai művészetében megjelenítve is tulajdonképpen paradoxonra épül: az örökkévalót, a maradandót megcélozva tettenérni a pillanatot, megállítani a múló időt, és ennek a kimerevített pillanatnak vizuális formát adni. Azonban ami a hagyományos képzőművészeti alkotásokat a kortárs daraboktól a leginkább megkülönbözteti, az a koncepcióban is kifejtett lineáris idő jelenléte illetve jelen-nem-léte a művekben. A hagyományos képzőművészeti alkotásokban, az alkotófolyamat végtermékeképpen létrejött kész mű a befejezés pillanatában függetlenné válik az alkotás körülményeitől, magától az alkotótól. Tehát a folyamat fogalom bármilyen aspektusától elszakad, tisztán példázva a “Sic transit gloria mundi” eszmeiségét, hogy az örökkévaló, változatlan létezőhöz képest a legjobb tudás szerint elvégzett munka, létrejött mű csak pillanatnyi, földi hívság, és a halandó ember dolga és sorsa ennek a maradandónak az elérését megcélozni, azzal a tudattal, hogy bár az ember a változatlan isteni dicsőséget az elmúlás szakadatlan, emlékeztető megjelenítésén keresztül közelítheti meg leginkább, a tökéletesség csak elérhetetlen vágy marad. A kortárs képzőművészetben azonban felmerül a probléma, hogy a tér és idő relatívvá válásával, a léptékek és mértékek összekuszálódásával, a virtuális valóságoknak, a multimédiának, az információdömpingnek korában milyen pillanatot emelhet ki a művész, és milyen formába öntheti azt? Hol és miben találhat olyan biztos pontot, szilárd koordinátarendszert, amelyhez képest megőrizheti tájékozódó képességét és a valóság folyamából való választási jogát és lehetőségét? Kiválaszthat-e, ki tud-e választani az idő monoton folyamából összegző és lényeges pillanatokat, ha az idő egyre absztraktabb, egyre többsíkú, egyre fenyegetőbb tényezővé válik?

Leegyszerűsítve, ezekkel a problémákkal szembesülnek a művészek ezen a kiállításon, és különböző formában erre keresik a választ. A legtöbb művésznél maga az idő múlásának folyamata vagy az alkotófolyamat válik művé vagy a mű tárgyává. Koronczi Endrénél a kopott, elhasználódott padlószőnyeg, Benczúr Emesénél “egy hét fogyasztása és termelése” őrzi a múló idő nyomait, valamint utal a folyamatra.

Koronczit több éve foglalkoztatja a kölcsönhatás, a súrlódás, az egymáshoz kopás, hasonulás konkrét és elvont értelmű jelentése egyaránt. Művei szisztematikusan, filozofikus konceptualiz-mussal keresik a választ a problémakörre, Benczúr Emese az alkotófolyamat ironikus parafrazeálásával, a lebomlás és felépítés monoton körforgására való utalással, egy banális szlogen hímzett megsokszorozásával más oldalról, de hasonló kérdéseket vet fel. Párhuzamos még velük Fukui Yusuke önmagát változtató, időben megvalósuló, lírai egyszerűségű Vízrajza. Önépítő műve amolyan meditatív vízóra-objektum. A három művészt (ezen a kiállításon) összeköti, hogy alkotásaik kapcsán a folyamat maga válik művé, az alkotó egyéniség kivonul a műből, s így a tárgyiasság, a személytelenség lesz rájuk a jellemző. Ellentétes előjellel dolgozik Fábián Noémi és Bodóczky István, náluk ugyanis éppen az egyéniség és a személyesség kérdése kerül előtérbe. Műveikben az egymásra torlódott valóságtöredékek alkotójuk személyes művészi kézjegyét őrzik. Számunkra olvashatatlan, titokzatos naplóik sorsuk, jellemük lenyomataként épül a műbe. Organikus, lírai absztrakt alkotásaik az ő misztikus, szubjektív idejüket, múltjukat idézik. A megfejthetetlen szöveg, a közlendő történet maga kalligrafikus elemmé válik. A szubjektív idő ironikus feldolgozását nyújtja Gerhes Gábor Fekete fiók, elillant ifjúság címet viselő, falra rögzített doboz szekretere valamint Nagy Krisztának a művésznő 1994-es emlékeit és benyomásait őrző játékos-gyermekded, infantilizáló naplótöredékei. Az önironikus, szellemes képzettársítások, a művek könnyedsége jótékony kontrasztot jelent az eddigiekhez képest. A videó, illetve a komputeres képalkotással készült művek Peternák Miklós videóinstallációja, Révész L. László interaktív műve és a titokzatos, E. Mutt kimerevített csendélete megint más-más szemléletet képvisel. Peternák installációja a pillanat rögzítésével késleltetett ismétlésével majd törlésével az idősíkok manipulálásának lehetőségeivel játszik. Révész elegáns, a címhez híven franciás könnyedségű művénél a néző kedvére indíthatja el vagy állíthatja meg az időt, Peternák gondolatát a nézőpontok bonyolult sokféleségével, az objektív narráció és a szubjektív líra, a külső és belső idő párhuzamos jelenlétével árnyalja, E. Mutt pedig egy barokk csendéletet emel át más korba és médiába, az idő és a műfaj, a korszerűség és reprodukció összefüggéseit vetve fel. A kiállítás műveit a Folyamat Galéria alkotóinak a Duna vízállásának időtlen folyama által ihletett fríze köti össze.

Merhán Orsolya

Kiállított művek / Exhibited works:

---

JELENHÁROMSZÖG 1985/1993

Három SONY fél collos, szalagos videó-magnó (VTR) működik, egyetlen videó-szalaggal. A szalagra két VTR képet rögzít (legyen ez az 1. és 3.) míg egy, a középső VTR (legyen ez a 2.) lejátssza az (1.) által rögzített képet. Minthogy egyetlen szalag fut mindhárom gépen, melyek képforrása egy kamera, így e szalag három pontja között létesül kapcsolat: ahol a szalag érintkezik az 1.-2.-3. VTR-ek felvevő/lejátszó fejeivel. “Mi” ezt monitor segítségével tudjuk megtapasztalni. Az 1. és 3. VTR. (a rögzítők) a kamerától “ugyanazt” a képet kapják, vagyis ez a kép “egyidejűleg” két helyen is a szalagra kerül. Ám míg az 1. VTR által felvett kép eljut a 2. VTR-hez, mely lejátssza (ez a monitoron látható, s kamerával újra felvehető), a 3. által rögzített kép a rendszer működése során nem látszik (ez lesz a szalagra rögzülő végső felvétel). Mikor az 1. VTR által rögzített kép a 2. VTR (lejátszó) után a 3.-hoz ér, az letörli, minthogy egyfelől már korábban rögzítette, másfelől “ekkor” az épp aktuális (kamera-) képet rögzíti. Vegyünk egy példát (…)

a fenti állandósítási kísérlet mindig tartalmaz anomáliákat, kis változásokat, s ez az öngerjesztő metamorfózis végső soron a két tartam egymáshoz közelítése révén mindkettőt tágítja: Ennek ára a – bármilyen minimális, de permanens – változás. Az állandóság tehát, paradox módon, itt a változás állandóságában, a metamorfózisban valósulhat meg. Nevezhetjük ezt egyben a jelen működésének is, minthogy állandóságra való törekvése közben állandóan úgy kénytelen változni, hogy ezzel táplálja saját “jövőjét” s – másfelől – ugyanezt tárolja saját múltjaként. A két “kép” tehát azonos, de míg az egyik a – saját jelene által generált – “jövőből” ismét a jelenbe ér, hogy újabb “jövőt” generáljon majd törlődjön, addig a másik, a múltként tárolt csak egy irányban gyűlik, akkumulálódik, a “jövőként” felhalmozott részt fogyasztva annak ígéretével, hogy az épp frissen, a jelenből odaért jövő “már korábban” rögzült, megvan, s ez érvet ürügyként használva törli tehát, mint amire tovább már nincs szükség, hiába valóban megtörtént (az ér-zékelhetőég próbáján átjutott) alternatíváról vagy alteregóról van szó. Lehetetlen elhallgatni azt a következtetést, hogy a múlt később történik meg, mint a jövő, de mindennek csak a jelenen belül, a jelen részeként van értelme. Amennyiben belátjuk, hogy a jelen nem a jövőt a múlttól elválasztó tartomány neve, hanem saját magában is értelmezhető idődimenzió, akkor el kell fogadnunk, hogy fentiek szerinti jövő és múlt ennek részei, mégpedig ebben a sorrendben.

Peternák Miklós (részlet)

TRIANGLE OF THE PRESENT 1985/1993

Three Sony half an inch video tape recorder (VTR) is operated with one tape. Two VTRs record pictures on the tape (#1 and #3), while one, the middle VTR ("2) plays the picture recorded by #i. Since one tape runs through all three machines, which get their pictures from a camera, a relationship will be established among three points of this tape: on the spots where the tape touches the recording and playback heads of VTRs #1 #2 and #3. "We" can experience this with the help of a monitor. VTRs and #3 get the "same" picture from the camera, so this picture is recorded on the tape simultaneously at two places. However, while the picture recorded on VTR #1 will get to VTR #2, which plays it back, the picture taken by VTR #3 is not visible during the functioning of the system (that will be the final recording on the tape). When the picture recorded by VTR #1 gets to #3 after being played back on #2,#3 will erase it, since it has already recorded it, ottlerwise it is just recording the then actual camera picture. Let us have an example: (…)

the above experiment with stability will always possess some anomalies, minute changes, and this self-generating metamorphosis Finally, through the nearing of the two durations will expand both of them: the price of this is change, however minimal and permanent. Here stability, in a paradoxical way, can be realized through the stability of change itself, through metamorphosis. We might as well call this a function of the present, since during its struggle towards permanence it is constantly forced to change so as to nourish its own "future", on one hand, and to store the same stuff in its own "past", on the other. The two "pictures" are therefore identical, but while one is reaching back to the present from its own self-generated "future", so as to generate a new "present" and then be erased, the other, stored as past, is only growing in one direction, accumulated while consuming the part accumulated as "future" with the promise that the "future", freshly arriving from the present will have "already" been recorded "earlier", we have got it, which gives it a pretext to erase it as henceforward unnecessary, in spite of the fact that we are talking about an alternative or alterego that has really happened (it has crossed the test of perception). It is impossible to deny the conclusion that the past can happen later than the future, but all this means something only within the framework of and being a part of the present. If we realize that the present is not the name of a domain that separates the "future" and the "past", but a whole dimension of time interpreted in itself as well, we will accept that, according to the above, future and past are parts of it, and in that order.

Miklós Peternák

In: Tűzoltó 72 (1991 – 1995) Bp. p. 24.

Sic transit gloria mundi

***

The exhibition concerns itself with that aspect of profane time which passes plainly, which passes whether or not we are aware of it, and which consumes permanence. It speaks of the time which IS; into which like a medium our existence is embedded, in which events occur, or rather, merely befall.

There is no mention whatsoever of highlighted, putatively significant moments, periods, history or historical time, nor of turning points; time does not make a shift to Holy time or engage in a secret alliance with eternity. (If the latter did happen, it would be against the intention of this discussion of time, because time inadvertently reveals other aspects too and neither do the works allow themselves to be chanelled into a single course.)

The exhibited works preserve traces of the passing of time. Time or its ‘workings’ is the protagonist in these works. Many of them expose ‘time at work’, that is, all that we consider the ‘work of time’. These works of art avert the nonsensical notion of ‘all happens in time’, exceed the simple portrayal or symbolical representation of time passing, nonetheless they cover the whole spectrum outlined above. Greatly varying in genre, the works at the exhibition feature time in many different ways and via manifold means. Each of them speaks of a different concept of time, but the problem of time manifests itself at different levels of indirectness, without necessarily being initially part of the artist’s intention.

Erzsébet Tatai

Presented and selected by the curator Erzsébet Tatai, the works at the exhibition ‘Sic transit gloria mundi’ concern themselves with the passing of time as an unstoppable and incontrovertible process. ‘Process’ is perhaps the most appropriate term for this phenomenon which, even in the Christian art of ages past, has a strong paradoxical character: the underlying desire to seize the moment with eternity and permanence in mind, to halt passing time and render the frozen moment in a visual form. The principal difference, however, between traditional and contemporary works of art lies in the presence or non-presence of linear time, as defined in the exhibition’s concept. In the art of the past the ready work (the consequence of the creative process) became independent from the circumstances of creation, and indeed the artist himself. Therefore it lost any aspect of the notion of ‘process’, clearly displaying the tenets of ‘Sic transit gloria mundi’ [So passes away the glory of this world]: the work performed to the best of one’s ability (the created work of art) is merely a momentary, mundane pleasure in comparison with the Eternal and the Everlasting. Thus it is the duty and destiny of mortals to attain this Permanence knowing all along that, although the beaten track to endless divine glory leads through the ceaseless reminder of fleeting time, perfection will forever remain an unfulfilled desire.

However, today, in the age of virtual reality, multimedia and information, when space and time have become relative, scales and standards entangled, the problem arises in contemporary art which moments can the artist highlight and what form can he render it in? Where and in what can he locate solid points of reference, a stable system of co-ordinates relative to which he can maintain his sense of direction and his right and opportunity to choose from the flow of reality? Can he, from the monotonous flow of time, cull condensed and essential moments—given that time is becoming a more and more abstract, multifaceted and threatening phenomenon?

It is roughly these problems that the artists are trying to tackle at this exhibition. With most artists the process itself (of time passing) or the creative process becomes the work of art or the subject of the work of art. In Endre Koronczi’s work the frayed, shabby carpet floor preserves traces of passing time and refers to a process; in Emese Benczúr’s it is the “consumption and production of a week”.

For many years now Koronczi has been concerned with the concrete and abstract meanings of interaction, friction, abrasion and assimilation. Systematically, with philosophic conceptualism his works seek an answer to these issues. In the embroidered multiplication of a banal slogan Emese Benczúr raises similar questions from a different viewpoint by the ironical paraphrasing of the creative process, by reference to the monotonous circulation of decay and growth. Fukui Yusuke’s work, a self-changing, temporal and lyrical Hydrography, is akin to these. His self-constructive work is a kind of meditative water-clock object. What these three artists have in common (at this exhibition at least) is that the process itself becomes their work of art: creator quits his or her work and thus causes an element of objectivity and impersonality to enter in.

The works of Noémi Fábián and István Bodóczky are quite the contrary; the question of individuality and personality come to the fore. Accumulated fragments of reality preserve a personal artistic autograph. Their mysterious diaries—unintelligible to the outsider—enter their works as an imprint of their fate and character. These organic, lyrical, abstract works evoke the artists’ mystical, subjective time and past. The indecipherable text, the story itself becomes a calligraphic element.

Gábor Gerhes’ Black drawer, Days of Youth slipping by, a box-escritoire attached to the wall, offers an ironical interpretation of subjective time, as does Kriszta Nagy’s playful, childish, infantilistic diary fragments preserving her memories and impressions of the year 1994. The self-ironical, witty associations, the lightness of the works are a salutary contrast to previous shows.

The exhibition has a number of video and computer-generated works to offer too. Miklós Peternák’s video installation, László L. Révész’ interactive work and the mysterious E. Mutt’s frozen frame of a still-life represent yet other viewpoints. Peternák’s installation—involving the recording a given moment, its delayed repetition and deletion—plays with the possibilities of manipulating layers of time. In Révész’ elegant, airy work in the French style (as suggested by the title) the viewer may start or stop time at will. Révész further elaborates Peternák’s concept by a complex diversity of viewpoints and the parallel presence of objective narration and subjective poetry, internal and external time. E. Mutt shifts a baroque still-life to another age and medium, thus touching on the theme of the relation of time and genre, the contemporary and the reproduction.

The works of the exhibition are connected by a frieze created by the artists of Process Gallery, inspired by the timeless flow and fluctuation of the Danube’s water-level.

Orsolya Merhán

Új Művészet, 1999/4.

FOLYAMAT GALÉRIA A BARTÓK 32 GALÉRIÁBAN BARTÓK 32 GALÉRIA A FOLYAMAT GALÉRIÁBAN