Bartók 32 Galéria

Lisztes Edina:

MEDDŐHÁNYÓ

Térlat(tat)ás
Lisztes Edina fotókiállítása

Lisztes Edina idén végzett az Iparművészeti Főiskola fotószakán. Ez az új fotósgeneráció újrafogalmazza önmaga számára is a fotográfiát, hiszen az ezredforduló után már nem lehet úgy fotózni, mint annak előtte. A mediálódás, a digitalizálás korában jogos rákérdezni nemcsak a műfajokra, de a kép mibenlétére, értelmezésére is. Lisztes Edina az alapokhoz nyúlt vissza, amikor diplomamunkájában a binokularitást, vizuális beidegződéseinket tette próbára. Titokzatos "varázsdobozai" meglepetést tartogattak: fél szemmel más képet lehetett látni bennük, mint kettővel, érzékelhetővé téve, hogy a vizuális elemeket, egységeket nem elszigetelt jelenségként észleljük, hanem összefüggéseket látunk. Bizonyos optikai helyzetekben két alak felváltva, alakként vagy háttérként jelenik meg. A fiatal fotós ezeket a helyzeteket kereste, azt vizsgálva, hogy optikailag van-e különbség alak és háttér, pozitív és negatív tér között.

A diplomakiállításról készült tévéműsor kamerája nem tudta láttatni a szabad szemmel látható különbséget, csak az összefüggéseket. Munkában láthatóvá tette az optikai csalódást, az illúziókeltést, jól demonstrálva azok egyfajta magyarázatát: nemcsak egy ingerhatástól függ, hogy miként látjuk az optikai tartományokat, a szem a különböző optikai benyomásokat egyesíti egésszé (Köhler elv). Lisztes munkái rámutattak a vizuális (retinális) és a pszichikai mezők kapcsolatára, kölcsönhatására, a térérzet, térillúzió kialakításában játszott szerepére. Lisztes azonban nem akar konceptualizálni - mintha tartana attól, hogy nem lépett túl a perceptuális kategóriákon. szembesült azzal a kettősséggel, hogy az agy kategóriái önmagukban sohasem válhatnak saját alapon láthatóvá, de magában a látási folyamat minden stádiumában materiálisan jelen vannak, nélkülözhetetlenek.

Ez a fogalmi művelet válik e fotókon térbelivé, megtanítva arra, hogy a térbeli mező az az egyetlen elem, amiben mozgunk, s egy-egy élményünk "bizonyossága" is. Lisztes ezt a kettősséget a maga fotós módján oldotta fel, kerülte meg. A nem tisztán egzakt, elanyagtalanító fogalmi szemléletet társította a romló, pusztuló anyaghoz kötődő modelljeivel.
A Bartók Galériában rendezett Meddőhányó c. kiállítása ezt a kettősséget, ambivalenciát mutatta: ott voltak ugyan varázsdobozai is, de az optikai mellett már más "mezők" is teret kaptak a dunántúli ipari sivatagról készített sorozatában. Talán meddőnek érezhette előbbi kísérletét, ezért is lépett tovább: itt már nem a tér illúzióját kutatta, hanem egy olyan illuzórikus (utópikus) teret fedezett fel, mely nehezen képzelhető el, mégis létezik - mint egy rossz álom, mint belső (álom)kép kivetülése, lenyomata.

A négy kép szekvenciájában is érezhető az azonosság és a hasonlóság problémája, ellentmondása: egymás mellé téve a hasonló csoportok egybetartozása erősebbnek látszik-e, mint a szomszéd csoportoké? A képek kétdimenziós felületén a lineáris, nyitott egységekből zárt formát, teret hozott létre, ami végül is fontosabbá vált, mint a hasonlóság, vagy a mélység, közelség-távolság. Az álpanorámaként létrehozott (létrejött) zárt felület stabilnak, megformáltnak látszik, ezért nem kelti a folyamatos végtelenség érzetét. A képek egyszerre tűnnek távolinak és közelinek. Ehhez a fotós szándékosan nem használt nagylátószögű optikát, amivel könnyebben érhetne el meghökkentő hatást, de ez idegen tőle, nem a képpel akar elidegeníteni, hanem a látvánnyal, magával a helyszínnel.

Elidegenítő effektusnak tűnik az ezüst szín, ami egyben ki is emeli ezeket a képeket a hasonló témájúak tömegéből, másrészt az ezüst szürkeségét a kiegyenlítésre, a fehér-fekete semlegesítésére is felhasználja. Egyensúlyozva a szocio- és a lírai fotó között, megmarad a világ kettőségénél, olyan ellentétpárokat képezve, mint jó és rossz, objektív-szubjektív, igaz-hamis.
A képeken egyszerre holt és Holdbéli a táj, a meghívón is látható állványt mintha űrhajósok hagyták volna egy idegen civilizáció nyomaként maguk után. Vélhető kameraállványnak is, melyről e képeket készítette. Másrészt mintha a fotók is egy idegen világ aspektusából láttatnának. Egy katasztrófa, pusztuló civilizáció, kultúra nyomait egy halálraítélt kiállítási térben. A képek egyszerre tűnnek távolinak, elvontnak és közelinek, konkrétnak, sterilnek és érzékletesnek. Az a heideggeri példázat az üdvöt nélkülöző otthontalanságra. A térnyerés - irtani, szabaddá tenni a vadont - önmaga ellentétébe csapott át: a térvesztésbe, ahonnan elmenekültek az istenek és az emberek. Ez nem a meghódítandó Eldorádó, mint inkább annak ezüst visszfénye, a kollektív és egyéni válságok, megrázkódtatások megjelenései a tenger és a part réteges sávjaira bomolva. A puszták is vizek: egyben lehetnek a meditáció pusztái, a megtisztulás, újjászületés vizei is. E képek mintha a világtér és idő végén készültek volna, a tér(élmény) határait kutatva. A határtalanság, a képek kerettelensége - újabb ellentmondásként - jelzi a képek korlátozottabb vizuális mezőjét, az ezüst képfelületek kiterjedése új vonatkoztatási keretet jelent a szemlélő általános térbeli orientálódásához: a fehér fal üres helyén (vak)ablakul szolgál az üres térre, aminek a jelentőségét keret nélkül is kiemeli a vizuális mező heterogenitása (fehér falakon ezüst, szürke lapok).A nemlétező teszi hasznossá a dolgokat - mondta Lao-ce. A keleti ábrázoló művészet után a nyugati is eljutott az üres tér jelentésének megértéséhez. Már nemcsak a hézagok és köztes terek kitöltésekor fellépő hiánynak tekintik, hanem - Heidegger szavaival - a hely sajátossága "testvérének", létrehozásnak. A fotós szinte lemond az ábrázolásról, hogy kidolgozzon egy autonóm víziót, aminek ugyan megvan a külső megfelelője, de a képnek az ábrázolthoz való régebbi viszonyát egyfajta belső differenciált viszony váltja fel. A néző figyelméta képeken belüli eltolódás, "szembenállás" fogja meg a hasonlóság megfigyelésének, feltárásának művelete mellett. Hogy Lisztes Edina művészete, ez az újabb (utópisztikus) fényképezés is a régebbi kísérletező fotóművészet sorsára jut-e, az csak később derül majd ki. Az még a következő évtized/-század?/-ezred? varázsdobozának titka…

Palotai János (Balkon 1998. szeptember )