| Noémit Rómában ismertem meg:
a málló vakolatok, az anyag időégette jelei érdekelték, mint előtte évszázadok
óta oly sok művészt, ezekből ott aztán volt elég, de ő nem érte be azzal, amivel
majd mindenki megelégszik, a kopírozással, vagy az atmoszféra impresszionisztikus
megragadásával, ő legalább egy eredeti metafora erejéig művészileg is magáévá
akarta tenni Rómát, melynek neve visszafelé olvasva, mint tudjuk, AMOR. Erre akkor már
tulajdonképpen készen is volt a megoldása: a
réteges viasztábla, benne az eltűnő írással, ami csodálatosan rímelt Rómára. 
A viaszkép-sorozat azután még sokáig foglalkoztatta
és valóban, az írás képe különlegesen alkalmas arra, hogy az őt gyötrő kínról,
a múltról, tágabb értelemben az időről beszéljen. Ott a megdermedten is meleg
hatású anyag, a fakóarany méhviasz fogadta magába és nyelte el az írást, amelyet a
művész bár beleégetett, mégsem bizonyult maradandónak, hiszen olvashatatlanná vált
éppen az anyag által, hiába írta-égette Noémi új és új rétegekbe a
mondatokat.
Ezen a kiállításon, ezeken a szigorúan sorakozó
írópultokon is a múlt, az idő és az írás áll figyelme középpontjában. Itt
bebizonyítja nekünk, hogy a feketével fehérre rótt betűk sem romolhatatlanok, elég,
ha véletlenül, vagy szándékosan behajtjuk füzetünket, a szöveg máris elmosódik, s
itt kezdődik az ő munkája, az így létrejövő tárgyat alakítja művé. Noémi
képes arra, amire kevesen: érzelemmel, mégis józanul gondolkodik a múltról. Az
írásból, mondja, nem olvasható ki múltunk, csak
az írás képéből rajzolódik ki valami, ami azonban egészen más, mint amit
betűinkkel leírtunk. |
(Zárójelben jegyzem meg, hogy
az elmosódó szövegű lapok sorozata a kép eszközével mondja el a
művészettörténet, de a történettudomány, azaz a múlt kutatásának egyik alapproblémáját, nevezetesen, hogy amit látunk az a mi mai
szemléletünk alkotása, és nem a múlt egzakt képe.)
Ez a felismerés persze nem szünteti meg a múlt iránti vonzalmunkat, sőt még csak
fokozza hiányérzetünket, hiszen a múlt mi vagyunk, s valahonnan innen eredhet a múlt fájdalma - idegen szóval a nosztalgia -
is bennünk. Az emlékezés elvesztésének lassú folyamatát dokumentálja Noémi,
szinte belénk sulykolja: milyen hiábavaló is visszaidézni az előző fázist, amely
(egyébként) már maga sem pontosan értelmezhető.
Fontos, hogy már az első lapon sem olvasható az írás, ez azt jelzi, hogy nem egy
konkrét szöveg, vagy tartalom metamorfózisáról van szó, hanem általánosabb
érvényű a probléma. De ez a reménytelenség sem veszi el kedvünket a múlt
vizsgálatától, újra és újra megpróbáljuk
felidézni egykori önmagunkat és mint Kosztolányi novellájában a fiatalkori énjével
összetalálkozó felnőtt, kutatjuk, hol romlottunk el, hol tévesztettünk utat, de
azután öntudatunk győz: végül is ez a látszólag csak alaktalan foltokból álló mai énünk is érvényes. Vagyunk akik vagyunk,
életünk minden fázisában, ezekhez a lapokhoz hasonlóan, önálló jellemmel,
jellemünkkel, amely sokszor előttünk is rejtélyes módon alakul, de mindig megőriz
valamit az előző szakasz formáiból. 
A fokozatosan elhomályosuló írások sorozatában új
minőség, kép, képek kelnek lassan életre: a betűk, a sorok, haj-szálgyökérzetet
eresztenek, szoktuk is mondani, hogy bizonyos tulajdonságaink, vagy események okai a
múltban gyökereznek. Azt hiszem elkerülhetetlen,
hogy eszünkbe jussanak a Rohrsach-teszt paca-képei is, mert ott is egy jelentés
nélküli, aleatorikusan generált, tengelyesen szimmetrikus kép hív elő válaszokat a
páciensből.
Ez a mű a konceptuális művészet anyagtalanságával
közli üzenetét, sokat bíz a gondolatra, keveset az érzékekre, hazafelé menet
nem a lapok érzéki elemein, hanem a felvetett problémán gondolkodunk el.
|
