SZTYEPAN PEHOTNIJ        TESTAMENTUMA        ELSÕ FÜZET        (1972-1990)      RASZKOLNYIKOV ÉJSZAKÁI Már elmerült az alkonyat A csatornák piszkos vizében, Pétervárt a sugárutak Kötéllel verik a sötétben. Az éjszaka, csillagait Vonszolva, mintha lánca volna, Elõbotorkál, s én a csörgõ Lombokat hallgatom szorongva. A hold Pugacsov koponyája, Repedt vigyorgás odafenn, A mélyben bõgés, kocsmalárma, Baltaként rándul meg szivem. Vak koldus a bérház sötétje, Nyújtja az udvar tenyerét, Fölötte csillagok kelése Fakad. Mert koldusarc az ég.      KUTYA Körülhemperegted a fákat, Leráztad irtózatod, Szabad vagy - horpaszodban már csak A belek láncát lógatod.   De - míg buzgalmad feledi Az udvart, tornáctól az ólig - A vadvizekre emberi Dühök homloka ráncolódik. A felhõk közt bakancsszögek: Rúgások csillagképei; Lekushadsz, s rettegõ szemed Füvek pillája verdesi. S amint a holdon feltünik Eszelõs, hû tekinteted, Mint egy nagy gazda lábait, Végiszagolod a fûzeket.    RACHMANINOV ZONGORÁJA Hó és üszök hó és üszök A zongorád te számüzött Oroszhon tüllök tükrök és Vad vodkabûz vak szívlövés Hó és üszök hó és üszök Bóklászva billentyûk között Megfagy megég az ujjad és Elvérzik közben Puskin is Hó és üszök hó és üszök Hollócsõr váj fagyott dögöt Sötét a menny fehér a sík Mindegy fehér vagy bolsevik Hó és üszök hó és üszök Hazád örökre ellökött Hófútta sík a zongorád Kereshetsz rajta új hazát Hó és üszök hó és üszök Te zongorádba számüzött Honvágy emészt szeszlángu tûz Vad szívlökés vak vodkabûz              PRELÛD           Szergej Rachmaninov emlékének Vonatok állnak néma és sötét Vágányokon vak és koromszagú Vonatok             és a szél a balti szél Hold-váll-lapos felhõ-köpenybe bújt S állnak pokolból fölfelé növõ Jégcsapok éjlõ obeliszkjeid Ó város éles szemfogú jövõ Sebzettje             szétnyílsz mint éjféli híd Vonatok állnak néma és kihalt Vágányokon s a váltók fogsorán Tél-epilepszia okád szilaj Tajtékot             Észak ó fehér leány Néva-seb Éva-hasiték                                  magad Megadva nyúlsz el míg zihál a szél És tomporod fagyára rátapad Vér-ondó-foltos lepedõd a Tél      HODASZEVICS PÁRIZSBAN Lobog a tûz, de meleget nem ad, Csak megmorog, mint vackából a vad. Lobog a lélek rozzant tûzhelyen, Fölötte fortyog, fõ a förtelem. A tálalón borospalack nyoma: Azúr helyett glazúron glória. Kátrányszinû s klozettszagú az égbolt. Csukd be a század ablakát! Elég volt! Hová lett Moszkva? Pétervár hava? Gorkij Szolovkit jóváhagyta ma. A moziban Chaplin bohóckodik... E korszak semmitõl sem ódzkodik. Rút katlanából ránk borult a szenny. Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.   Vlagyiszlav Hodaszevics, a XX. század egyik legnagyobb orosz költõje párizsi emigrációban halt meg, 1939-ben. Utolsó éveiben nem írt verset.  MÁSODIK FÜZET           (1991)         TÉLI ÚT Téli út. Cuppog a hó Isten Ködnemezcsizmája alatt. Napokká dermednek a röpke Pillanatok, amerre elhalad. Az én csizmám lyukas. A hólé Nyelvével körülnyalogat, Megízlel - jó lennék-e estebédre A fagyhalál falkáinak? Köröttem varjak. Mint a tû, jár Nagy sárga csõrük - fércelik Vetések elnyûtt, oldalgombos ingét, Majd bosszankodva szétszedik. S alóla kitetszik Oroszhon Már hullafoltos mellkasa, Kurgán emelkedik - a bomlás Gázaitól felfúvódott hasa. Téli út. Nagyokat cuppant a hó, Amerre Isten elhalad. Elfehéredett száj a vidék - csókját A csizmatalphoz tapasztja a fagy.   HIDEG TEREMBEN HÖLGYEK ÉS URAK Hideg teremben hölgyek és urak A zongorista frakkja ránctalan A februári utcán szél ugat Matróz üvölt vöröskozák rohan A vérszag úgy üt át a parfümön Ahogy kötéseken a vér maga De még belül vagyunk a bûvkörön Még szól a drága bécsi zongora Majd puskatussal törnek ablakot Szuronyra tûznek mindegy férfi nõ De csak ha minden húr elhallgatott A bolsevik mûvészettisztelõ Kultúrát hoznak újat persze õk Lesz benne Hej bunkócska és Chopin S lesz tornyuk is még egekre törõbb Mint Péter-Pál‚ künn a szigeten A zongorista frakkja fekete Remegve várjuk mindjárt végetér Prelûd s a kor s az élet is ha le- Csapódik ránk a lakkozott fedél        OROSZORSZÁG ASSZONYAIHOZ Asszonyok védték - a Bocskarjova- Osztag - a Téli Palotát, S Kerenszkij is, hogy futnia Kellett, mit rántott fel? Nõi ruhát. Harcba az álnok, durva, férfi Bolsevikkal ki szállt? „Das ewig Weibliche”! S hogy kihunyt a fénye, Vakon bolyongunk hetven éve. Lapátos, köpködõ, pufajkás Menyecskéink volnának Éva Leányai? A hattyú markáns Szerszámát értük fogadta be Léda? Otromba férfizajtól és kenõ- Olaj szagától kótyagos fehérnép, Ha benned olykor fölragyog a Nõ, Letérdelünk elõtte önként. Nem, addig nem lesz boldog újra Oroszhon, míg trónjára nem Nõt ültet (lenne bár oly kurva, Mint Katalin volt) a Történelem.   LENINGRÁDI ESTE Az este, mint a vaddisznósörét, Szétfröccsent már a téglafalakon, Tócsákba gyûlt az alvadó sötét, Hörög a bérház-állat még s vakon Mered maga elé, de féreg-fények Rágják belülrõl, majd az ablakok Szemgödrein kimásznak - ennyi éhet Nem csillapíthat egyetlen halott. Neonbetûk - nagy, megsárgult fogak - Csorgatják nikotinos nyálukat, Egy égi száj jelmondatot böfög: Lenin-ikonosztáz a tér fölött... S az utcák orrlikát átjárja a Felhõ-pelenkák angyalhúgyszaga.       A TENGERHEZ Tenger, te szüntelen idegroham Önmagad kényszerzubbonyában, Örökké habzó száj - megláttalak, S mindjárt pofádba köpni vágytam. Te, rángógörcsök végtelenje, tenger, Hazámat körbe-körbe rázod - Te õrjited meg sós gyûlöleteddel, Hogy eleméssze a világot? Nyál tengere, amit összefröcsögtek Kongresszusok küldöttei, Sirályok õrködnek fölötted: Iljics dús szemöldökei. Partodon állva nézem én: Hullám vonul hullám után dörögve, Mint november hetedikén Menetelõk a dísztribünt köszöntve. Ó, szovjet népek tengere, belõled Vízcseppként párolognék el, de menten Határõr jön kutyával, s visszazökkent Álmomból, elkérve a dokumentem.   A SZIGETEKRE SZÁNON A szigetekre szánon - jössz, ha hívlak? Tudod, nem ülhetsz cifra szánra, s én sem, Hát zötykölõdsz a trolibuszülésen, Ahol körülleng romlottan a scsí-szag. De vodka vár és halkonzerv, ha végül Megérkezel hozzám a kis lakásba. Kezdhetnél máris söprésbe, mosásba, De jobb, ha most a testünk összebékül, Kirángva minden vágyát és dühét. Hisz annyi csüng a létünk szennyesétõl Nehéz felhõ a leningrádi égrõl, Nincs gõz, amely kitisztázhatja még... Múzsám, ne sírj, ne is nevess, ha kérdem: A szigetekre szánon - jössz-e vélem?      IN MODO D'UNA MARCIA* A vonat kifutott s vele Mása.     A Vörös Nyil, a moszkvai gyors Hazavitte, - hisz ott a lakása.     Ez a sors - motyogom -, ez a sors! Be is ugrom a boltba; ha vodka     Van a polcon, a szatyrot elõ! Mit üvölt ez a kasszai szotyka?     Sose tudta ez itt, mi a nõ. Hazaballagok, és fel a Schumannt!     Ez a kvintet olyan csudaszép, Hogy a könny a pohárba lecsurran:     Be gyalázatos-édes a lét! Mibe fogjak a vodka után még?     Mit is ír ma a Pravda, a Trud? A világban unalmas a játék:     Csak üres fecsegés, csupa rút Pofa áll komoran a tribünön,     Mig alattuk özönlik a tank S a rakéta, - bevallom e bûnöm:     Örömet sosem érzek alant. Ha fölöttem a drága, csak akkor     Legyek én az alatta-való! De elúrhodik itten az aggkor:     Aki nem szenilis ma, csaló. A vonat kifutott s vele Mása.     A Vörös Nyil a kék sineken Röpiti, - hiszen ott a lakása:     Nem a Múlt, se Jövõ - a Jelen. * Schumann Esz-dúr zongoraötöse II. tételének tempójelzése     ALÁSZÁLLÁS A MOSZKVAI METRÓBA Van mozgás még hisz a metró szalad Az állomások bugyrai között Mint pokolbéli Möbius-szalag Sínpár kering föld mélyén föld fölött S fortélyos belsõ végtelenbe zárva Nem futhat máshová csak önmagába Van haladás hisz itt a föld alatt A mozgólépcsõ mint Kharübdisz nyelve Lökõdik egyre és ki ráragad Bendõbe süllyed majd sötét belekbe De már elébb márványfoggal darálja A csarnok mérges nyálu Szkülla-szája Hádész e hely a kárhozott hadat Trolibuszok Kharón sajkái hozzák Az ötkopejkás obulusokat Automaták nyelik le és beosztják Hány lélek juthat egyszerre a mélybe Minósz s Rhadamantüsz ítéletére Mint Orpheusz poklokba is leszállva Kereslek drága Mása tégedet Eurüdikémet kit a vodka lángja S a reménytelenség elégetett S mert érmém nem maradt elém lökõdnek Acélkarokkal alvilági szörnyek Kit lágyíthatnék meg dalommal én Talán az ellenõrnõ-Kerberoszt Ki öklét rázza és üvölt felém S ígér milíciát és Tartaroszt Nem inkább vissza föl a napvilágra Bakkhánsnõk vermutmámoros karába Fönn dermedt minden bárha zúg a mély A GUM s a Mauzóleum alatt Van haladás van mozgás még s esély Míg jár alant a kék metróvonat S fényszóró-szájjal éjszakát zabálva Végül magát a földfelszínre rágja         A NAGYSZÍNHÁZBAN Két felvonás között a páholyok A karzat s földszint publikuma kint A díszcsarnokban és a folyosók Cirádás útvesztõiben kering A nõkön prémek drága új ruhák Egy hideg szépség úgy hordja fehér Kavargó tülljét mint a hófuvást S beáll a sorba õ is szendvicsért Tolong zsibong a felhevült tömeg Elõadásról senki sem beszél Vajaskenyéren sonka halszelet Pohárka pezsgõ vermut többet ér Annál mi fent a színpadon ma már Lejátszódott és még játszódni fog Egykutya cári tiszt vagy komiszár Ha oldaladnál tûsarok kopog A jegyszedõnõk is lazítanak Szigoru sorfaluk keményitett Kötényben most felbomlik varjuhad Rebben föl éhség háború perek És bent a függöny mint kötés min át- Ütött a vér homálylik bíboran Elfedve még az új tragédiát Mely végkifejlete felé rohan A nagy finálét melyben színre lép S magába mint verembe hull a nép          HARMADIK FÜZET                   (1993)       SZENTPÉTERVÁRON ÚJRA Leszállt a köd nem tudtam merre járok Az utcatábláig se láttam el Valahol elmaradtak a barátok Vacogtam és nem volt számomra hely A városban ahol születtem egykor Valamelyik ötéves hajnalán Hittem sokáig jõ egy kedvesebb kor Száz grammokon kihúzhatom talán Addig de hamarabb fogyott el ám a Polcról a vodka mint a fett betûk A hírlapokból s nem jut nékem mára Se több tütü de kaphatok tetût Szentpéterváron újra hát megértem Mondtam magamban hogy Lenin ledõl Szél fútta el és visszahozta Péter Lázálmait a Finn-öböl felõl Leszállt a köd nem láttam merre járok Dohogtam csak hogy nyugtassam magam S szorongtam is megásták már az árkot Hol kuksolok majd géppisztolyosan Vacogtatott a téli éj az utcán Puskin vagy rendõr sziluettje nem Suhant át tévelyegtem mint a pusztán Mózes hada bár egyszemélyesen S ahogy megálltam öklömet emelve Mely mint a cékla ázott veresen Borscs-sûrü ködben tejföllel keverve Magam magamnak voltam levesem De csillagok zsírkarikák nem úsztak Fejem fölött ily savanyú-sovány A lé amelybe csontnak s némi húsnak Pottyantam rég egy téli éjszakán Kondér-korom korom kora belõled Hogy mászhatnék ki síkos vagy nagyon Mindegyre visszacsúszom jól kifõzted Uram te is de jól van rádhagyom A sûrüjében itt alul nem is rossz Elszopogatni szaftos kézfejem Csak arra kérlek túl soká ne kínozz Egyszerre szúrj villádra Istenem Így szónokoltam alig állva lábon De Isten messze volt vagy nem figyelt S mint baltáját Raszkolnyikov kabátom Alatt cipeltem súlyos szívemet Hideg volt köd volt s az jutott eszembe Köpönyegem megint letéphetik És rémlett hallom közeledni szembe A Bronzlovas dübörgõ lépteit De nem jött senki csak a holtak árnya S a köd gomolygott ballagtam tovább Lámpák derengtek rám fagy-celofánba Csomagolt sápatag hortenziák S úgy tetszett ekkor árnyék lettem én is Halvány akár a téli alkonyok Mikor Péter-Pál tornya tûjén végig Isten hasából arany vér csorog Megdermedt lábam haza nem találhat Lépegetek de máshová oda Hol Mandelstam lohol telefonálgat S ír konyhaasztalán Ahmatova A zöld szalonban tea gõze terjeng Szivarfüstfelhõn puttó könyököl Elõszobából sárcipõt levetve Blok lép be és a kerevetre dõl Hodaszevics heringgel a kezében Csúszkál a járdán Puskinról motyog S megindulnak Kronstadt felé a jégen Végsõ rohamra a bolsevikok Ez volt az álom amit rám bocsátott A fagy amíg a járdaperemen Csücsültem ám megleltek a barátok És hazavittek még elevenen      TÁRSBÉRLETI ÉJ Kihûlt, mosogatólészürke éjben Fekszem: kanál a dézsa fenekén; Arcomra zsír tapad piszkosfehéren - Bemocskol és elémelyít a fény; S csak bámulom, az ablakra meredve, Hab-felhõk közt hogy úszik és forog A porcelántányér-hold ellebegve; Körötte dermedt zsírcsepp-csillagok. A közös konyhában csöpög a vízcsap, - Fazékon koppan? fogolykobakon? De elnyomja, ahogy magáról hírt ad: Doni kozákmód hortyog szilajon Subov, a Nagy Honvédõ veteránja, S kontráz az „afgán” unoka, Oleg. Egyiknek jobb, a másiknak bal lába Már túlvilági úton lépeget. Ivanovéknál ódon ingaóra Kerek lapátjával komótosan Meri a másodperceket s kidobja, Gödör szélére hányja gondosan. Ha éjszaka vizelhetnékje támad Ivanovnak, s a klozettra kimegy, Orra bukik, s nem sejti, hogy a század Sötétlõ sírja nyílt elõtte meg. Annuska nénit végre ágyba dönti A fáradtság - most álmában szalad Piacra, feketézni, és kiönti A drága napraforgóolajat. Kerék visít, gurulnak jobbra-balra A szétválasztott törzsek és fejek... Annuska, tégy megint ikont a falra, - Tán bûneid levezekelheted! Mindenki alszik. Hol hanyatt, hol hasra Fekve csak én nem nyugszom el soha, - Így fordul át hol írásra, hol sasra* Az orosz história garasa. Száz gramm kenyér vagy vodka - újraélem A háborús fejadag mámorát, S találgatom: kopott kanállal, vélem, Milyen levest merít az új világ. Kihûlt, mosogatólészürke éjben Fekszem a dézsa síkos fenekén, - A zsíros fényt, mely rátapad, megérem, Hogy kéjesen lenyalogatom én; Ahogy kóborkutyanyelvét kinyújtva Lámpasavót a Néva lefetyel, S ha jóllakott sovány kosztjával, újra A régi gazda lábához hever. * A forradalom elõtti pénzérméken a cári címersas volt a „fej”.      IMMANUEL KANT Immanuel Kant, Ön a példánk mától, Hisz kenyerünk a filozófia, S akárcsak egykor Ön, Kalinyingrádból Mi sem tesszük ki lábunkat soha. Immanuel Kant, az imperatívusz Minékünk épp oly kategórikus, - Akármilyen impertinens a stílus, Legfontosabb parancsolat a kuss. Professzor úr, az már az Ön hibája, Hogy a nyomába Hegel s Marx eredt, Majd jött Lenin, Sztálin, s porosz hazája Szovjet-Oroszhon tartománya lett. Elképzelem, ahogy professzor úrt a Zónában, mint egy osztályidegent, Furkósbottal tanítaná az urka* Brigádvezetõ, hogy mit is jelent Nálunk bírálata a tiszta észnek; Nem komplikált - se több, se kevesebb: Ki tiszta ésszel él, bolond vagy részeg, S a legjobb kritikák a lágerek. Nem futhat Kant professzor úr a mától, Bölcselme börtön-filozófia, - Nem menekülhet el Kalinyingrádból, Ki Königsbergbõl sem mozdult soha. * Urka: a köztörvényesek elnevezése a lágernyelvben        ELÕADÁS UTÁN Mint Saljapin a Don Carlos után* Úgy lopakodtam haza tegnap este Bár nem dörögtek ágyúk és talán Célgömb se kószált tarkómat keresve Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú Hogy én is az Escorialba vágytam Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú Erzsébettel sem osztanám meg ágyam Talán szuronyt szegezve lenne jó Rohanni basszus-hangú ágyuszóra? Inkább Fülöp s az inkvizíció Mint Posa márki uljanovi póza Saljapin aznap mint atya s király Don Carlosszal leszámolt volna végleg De közbeszólt egy véresebb viszály Mit õ nem értett és ma más sem ért meg Félbeszakadt az az elõadás Az utcák operája hangosabb volt Így hát ki nyerte meg ma is vitás Apák s fiúk között a régi harcot Hogy így esett ne vádold Saljapint Ágyúk a basszusánál öblösebbek Lelépett hát a színpadról s a kínt Azok folytatták kiktõl jött az ötlet Hogy talpra állítsák a fejeket Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet Míg összeállt a Matrjoska-sereg Egymásba visszadugható vezérek Mint Saljapin a félbeszakított Don Carlosról mentem haza lopódzva Ágyú se szólt Maxim se kattogott Éreztem mégis üthet még az óra S ránk villan újra Iljics fogsora A jövendõ-protézis Auróra 1917. október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdõdött a Téli Palota ostroma. Az elõadást nem tudták befejezni; a mûvész az egymásra lövöldözõ vörös- és fehérgárdisták elõl bújkálva menekült hazáig.         ÁLMATLANSÁG                        1 Fekszem az ágyban váltogatom a Testhelyzeteket plagizálva Proustot De szinte minden emlékem eliszkolt Ebbõl se lesz regénytrilógia Egy vers talán s oly ízeket se kelt Mint madeleine-sütemény teában ázva Agyrémek és álmatlanság az ára Hogyha az ember oly soká vedelt Míg kiürült mint egy vodkásüveg Elméje s más nem is maradt reménye Ha meg nem is de visszaváltja végre Ki italától megrészegedett Nem alhatom s a lelkiismeret Furdal hogy mindenem eltékozoltam Még porcikáról porcikára holtan Másenyka téged is felejtelek Mióta nem vagy asszonyöl se kell Nem lobbant lángra résbe zárt parázsa Csupán a csapvíz kémiai násza A tiszta szesszel más nem érdekel                       2 Hiába húzom össze úgy magam Hogy ki ne lógjon takaróm alól a Hiányod rég egy másvilági tóba Merültél s úszkálsz benne boldogan Halacskám már csak én vergõdöm itt Ágyamba mintha szárazra kivetve És visszavágyom éjsötét vizekbe Hol fojtogattak hínár-fürtjeid Amíg te voltál véled érkezett Hozzám a tenger éltetõ dagálya S rózsás kagyló-öled magába zárta Gomolygó miriádnyi gyöngyömet Te jól tudod kétéltû nem vagyok Tüdõsök közt a parton meg nem élek Szétpattan már halhólyagom a lélek S nem dobnak vízbe bárhogy tátogok Uszonyt növesztek Mása szárny helyett Hogy befogadjon vízalatti mennyem S megkérem Istent adjon vissza engem Az óceánnak amely egy veled   HA MINDEN SZÉTHULL Ha minden széthull benned kívüled S vacog a lelked mint egy pirogárus A Néva-parton s úgy zsibong fejed Mint délután a Balti pályaudvar És ereid aluljáróin át A fáradt vér özönlik egyre sildes Sapkában munkából jövet s lohol Hogy le ne késse szíved vonatát Ahonnan épp most ugrik le a váltás Reménnyel oxigénnel még teli De mindhiába agyadig nem ér el Mint május elsején a gyárkapun Lakat van rajta és a mondat kulcsát Mely elfordulna benne nem leled Csak rozsdásan csikordulsz elakadnak A szavaid és vörösre fagyott Öklöd akár illetlenül kilógó Tagot hiába gyûröd vissza a Zsebedbe szégyenedben úgy kalimpálsz Egész testeddel mintha az Idõ Combjai közt                     ezért kíván magába Fogadni tán e kapualj ahol Sikos sötétségben elõre-hátra Botladozol de végsõ rándulásod Után se lágyabb egyre merevebb Leszel hacsak föl nem cibál idõben És litvánul vagy lettül szitkozódva Ki nem zavar a házfelügyelõnõ       TESTAMENTUM Ha meghalok, a nyirkos pétervári Talajba engem ne temessetek! Porhüvelyem enyhébb vidékre vágyik, - Itt még a hant is szürke és rideg. Ha feljönnék kísérteni síromból (Csak levegõzni, mert nyomaszt a föld), Megsüketülnék a dühös Kirovtól, Ahogy Kobára átkokat süvölt. A piszkarjovi dámán, mint darázsraj, Fürtökben lógna millió halott; Megfagytak, éhenhaltak a blokádban, S harsogva szidják Hitlert, Zsdanovot. Körültáncolna meggyilkolt, kivégzett Forradalmárok, cárok serege, S százezrivel a lágerjárta lélek: Szibéria jeges lehelete. Inkább a forró déli sztyeppe áldott Füvén szórjátok szét a hamvamat, Hol polovec, tatár, kozák csatázott, S békét kötöttek rég a föld alatt. Vagy egy kis Moszkva-széli temetõbe, Hol bíborszínü bokrok, laboda Között pihent le Másám csöpp idõre: Feltámadásig, - ássatok oda! Burok-koporsó rejtsen embrióként! Gyökér-köldökzsinór köt össze itt A Föld-Anyával, - szívom majd a hólét: Vérét az Utolsó Ítéletig. Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra Ágyúszava, mindegy lesz énnekem, S az is, hogy mennybe szállok vagy pokolra Taszít alá közömbös végzetem.