TRISZTÁN SEBE       AENEAS ÉS DIDO                                                        „Így hát a nagy ember                                                                 elhagyta Karthágót...”                                               (Joszif Brodszkij: Dido és Aeneas)                       1 Dido, királynõm, nem látlak soha. A hullámok meanderei kéken futnak, s mint Ariadné fonala, vezetnek új hazába, hol a népem tán Minotaurusszá változik bús nászunk után - miatt? -, hisz labirintus bejáratául tárult szép öled, s mi összebogozott, a gyûlölet fonalaként fog visszagombolyodni néped kezébe népemnek kezébõl. Találkozom hát véled újra - végül együtt fogunk mi árnyakként bolyongni; s a vér-iszamós csatatereken is vágytól síkos öled keresem.                       2 Fanyar a búcsú? Fanyarabb a bor s a borszín tenger, melybe rózsaujját a hajnal mártja. Vérünk bárha forr, jó tudni: fenn, Olimpuszon mi újság; különben fuccs a bornak és a kéjnek, és Gorgó-fõt növesztenek az éjek, ránk ég a virradat, mint Nessus-ing. Irigyebbek a mi isteneink, Dido, de késõ lenne már cserélni. Megnyugtató mégiscsak, hogy az égbõl megüzenik gyakorta, hogy mitévõ legyek, - nem kell a döntéstõl se félni. Máglyára lépsz, ha elhagylak? Na és?! Nem én akartam - égi rendelés.                      3 Mellettem alszik már Lavinia; keményebb húsú, ifjabb, mint te voltál; de az a tûz, amely a húsból oltárt varázsol, benne nem lángolt soha. Mindegy - csak szüljön, kéj nélkül foganva teljen meg évrõl évre, mint a kamra! Hideg szemûek s idegen, latin beszédûek lesznek a fiaim. Új - még kicsiny - hazámat isten óvja! Miért fáj jobban Karthágó, mint Trója? S bár oldalamról annyian kidõltek, miért csak azt az egyet - hervatag szépasszonyt: téged hívlak napra nap? Dido, királynõm, gyûlölöm e földet.            FREDMAN SZONETTJEIBÕL                                                     Csatlós Jánosnak                     No. 1 Vendég vagyok még e világban, ám a házigazda sûrûn sandít már az órára; száraz bort kínál, de száraz a szava is, - késõre jár talán, búcsúzni kéne, bár a kerevet meg az asztalon a sültek, serlegek, hiába mennék, nem eresztenek; megvárjam, míg az utcára kivetnek, hol lészen sírás és lészen fogak csikorgatása? elõre vacogtat a sötétség, mely odakünn fogad... Fölvettem a menyegzõi ruhát, s választott voltam, nem hivatalos csak, - engedj még csendben ülnöm itt, Világ                  No. 2 Ura! Fiad menyegzõjére jöttem, s lehet, hogy már túl mámoros vagyok, de mit tegyek? megártott óborod: Te is megháromszorozódsz elõttem. Vagyok, akár a mustármag, melyet szádból kiköptél, ám a földbe vetve, én, legparányibb, felnövök egedbe, - fészkelhet rajtam angyalsereged. Vagyok, mint a kovász, mit három mérce liszthez kevertek, s - megposhasztva - én a tészta is, amely kenyér lesz végre; mennybéli manna s földi televény... Ha már a hús-vér szégyenébe hoztál, hadd üljek még terített asztalodnál,                   No. 3 Világ Ura! Ne nézd a számlapot! Virrad már, meghasadt az égi kárpit, s gyulladt szemed szigoruan világít reám... Szólhatnék bár az angyalok nyelvén, ha nincsen bennem szeretet, zengõ érc s pengõ cimbalom leszek csupán, - Te látod lelkemet, Uram, s nem tükör által, nem homályosan, de színrõl színre, hogy szerettem én élni - ha bûnben is! - e sártekén; sokat szerettem - megbocsáthatsz nékem... Az asztalvégre húzódnék szerényen, csak még ne küldj el innen, Istenem, és bort is tégy elébem! Úgy legyen!            TRISZTÁN SEBE                              „Noch ist kein Schiff zu sehn!”                         (Richard Wagner: Tristan und Isolde)                        1 Sebembõl romlott éjszaka szivárog s a holdfény gennye; átvérzem a reggel gézeit; ájulásomban a tenger megbillen, túlfolyik a láthatáron, mint serleg peremén, s az ûrbe fröccsen, - kialszik sisteregve csillagom... Reád köszöntöm - félig már vakon - Isten borát, mely habzik-forr elõttem: a tengerár sós-keserû vizét, mely elválaszt és mégis összeláncol véled, Izolda, - tajtékos öled örvénylik benne, nyílik és bezárul... Bár elragadna! Fúlhatnék beléd! Halál se kell már nékem kívüled.                     2 Mily csodakard hasított rád sebet? Öled a halálon ütött seb, résre nyitott kapu egy más szabásu létbe, hol élõ vagy halott vagy, egyremegy, s nappalnak, éjszakának egy a tétje: a kéj.         Sötét vizekre szállt hajód, Izolda, és megmámorosodott az árboctól, mit én döftem beléje, - hogy száguldott velem, hogy ringatott! S fehér vitorla: inged hogy dagadt! Jó kapitányod - valld meg! - voltam én. Voltam teérted bélpoklos, lovag, pojáca, koldus, legvégül halott. S nincs még hajó a tenger felszinén.                      3 Ha jössz is, késve érkezel, Izolda. Kornwall órája döccen, meg-megáll; kerülgetitek - Marke, a király, s te - egymást, mint nagy- és kismutatója. Ó, bár ki tudnám zökkenteni az idõt, mely palotádban megkötött habarcsként, ám énnálam, mint a köd, úgy gomolyog - egyszerre tél, tavasz, nyár, õsz, mióta minden évszakom te lettél: holtomig tartó öröklét, éji verõfény, alkony-virradat... Akárhová is hívsz, követlek önként. Sebem piroslik - nézd! hajnalodom; hallgasd! halálomnak kimondalak.