MEGTALÁLT VERSEK        SOVÁNY VIZEKBÕL Sovány vizekbõl bokrok arcát nem issza már az ég; kék hûvösségre zöld viharzást most váltott át a rét. Az ágközök üres szemében feketeség mered, s a füvek a kenyér-sötéten próbálják élüket. Szép arcod emlékként sugárzik, hiába vagy velem - csak az lehetsz már, aki voltál, élõnek jeltelen. Mint zöld beszédét elfeledve a lomb ring hangtalan, s már nem mondhat többet magáról, csak azt, hogy árnya van.                   MOST huszonnyolc éves vagyok, és nem tudok szeretni senkit. Szeretném, ha volna Isten, és megbüntetne. A kezemre verne vagy a sarokba térdepeltetne, leíratná százszor velem: Szeresd, akik téged szeretnek, hogy ne vedd el jogtalanul az õ szeretetüket! De nincsen Isten, csak a Sátán van. Õt látom. Kedvesem mosolyában is szarvának görbülését; patája az éjszaka, a patkója a hold. A várost, ahol születtem, mint lazán felvarrt gombot, leszakítja a földrõl. Szeretnék kisgyerek lenni, aki csak a kutyáktól fél és az idegenektõl. Most attól félek, hogy megszeretnek. A Sátán meggyûlölt engem; én nem merem õt gyûlölni sem. Mit tegyek, hogy magamra                                                                           hagyjon? Mit akar tõlem? Este a bokrok gonosz vénasszonyok; körém kuporodnak, motyognak, talán a nevemet mondják visszafelé, hogy megrontsanak. Ujjaikat, száraz, bütykös ágakat, összekulcsolják - érzem, hogy meg akarnak fojtani. És akkor valaki átölel, megcsókol, el akar vezetni innen. De akárha csiga mászta volna meg a számat, irtózom, és bár látom szárnyait, amint megcsap a tollak avas zsírszaga, elundorodom, holott az Angyal jött el értem. S az öregasszonyok összevihognak, elõttem ürítenek: varjú lesz minden ürülékcsomó. Nyitnám a szám, s egyszerre kívülrõl látom magam: fogaim sírkövek, a nyelvem kushadó eb, dögszagú. És megvirrad; Krisztus keze a hajnal, vérzik. Emelj föl engem! - mire kimondom, nem látom õt,                                                                     megindulok, a fény ürességében megyek - nincsen Isten, nincs bennem szeretet senki iránt; csak a Sátán van, aki gyûlöl engem, de nincsen terve vélem - hagy szorongani, hagy élni, zabálni, szeretkezni, pénzt keresni, hazudni - rám hagy mindent, mintha haladékot adna: mire?               A MEGSZÜLETÕNEK Te, aki még meg sem születtél, kinek csontja liszt és cukor még, húsod hogy épüljön, a borjat a tagló alá most vezették, combod még hálóban ficánkol, saláta levelén tenyérkéd ráncai is most tervezõdnek, ezüst hajad még holdsugárból, de koponyádnak glóbuszán az erek már délköröket szõnek; Te, aki vagy, de nem vagy mégsem, hallgass meg engem, akinek már tenyérráncai levelek erezetébe visszafutnak, halforma lábnyomaim is zavaros pocsolyákba bújnak, körmeimet várja a föld: éjében holdakként ragyognak; hallgass meg engem Te, kinek adatik megszületni holnap. Itt állok én, s szívem köré a vérerek úgy tekerednek, mint kígyó a tiltott gyümölcsre; miféle istenátka vert meg, hogy irtózik tõlem a föld; magamat kikkel fölfalatnám, szívükbõl-szájukból kivetnek? Magamból bujdosnék - hová? Idegeim, mint elszakadt vezetékek, egymásra hullnak; fölszikrázom, de nem zuhog a szomjas földekre a zápor a mennybolt száraz homlokáról, csak összezúzott madarak, csak megõrölt álmaim dere. Itt állok én, Te eljövendõ - de hát mit adhatok neked? gyermekkorom: vattacukorral beragacsolt ünnepeket? hogy édeskés lett, mire számhoz ért a szó: szabadság, jövõ; adjam a díszletek aszályát, az indulókat recsegõ májusi utcát, céllövöldék durrogását, vagy ami most sokasodik, magunkban is, a táblákat, hogy Eladó, Magánterület, Belépni tilos? Te, aki még meg sem születtél, kinek csontja liszt és cukor még, húsod hogy épüljön, a borjat a tagló alá most vezették, combod még hálóban ficánkol, saláta levelén tenyérkéd ráncai is most tervezõdnek, ezüst hajad még holdsugárból, de koponyádnak glóbuszán az erek már délköröket szõnek - amiért megszületned, élned érdemes, bennünk nem leled meg; hogy újra mondd az anyanyelv minden szavát, meg kell születned, hogy a világot elnevezzed: a szépet szépnek, a szerelmet szerelemnek, az igazságot igazságnak, és magadat, akiben élõbb lesz az élet: minden jövendõ kezdetének.   ISTEN FÛSZÁLA   DALOK HARMINCÉVESEN                   I A nyirkos égen fellegek: penészes, süppedt szalmazsákok, dér hull belõlük: fénytörek, - beh sivár, Uram, a lakásod! Itt varjakkal gombolt, fehér köd-ingben vár reád a rét, domb térdel, nyújt feléd esengve imára kulcsolt jegenyét. Hiába kérlelünk, Uram, - világod ily hamar meguntad? Ajtódra, látom, most akasztod a biztosítólánc-Tejútat.                  II Csillagok, csillagok, Mennyország kõkerítésén üvegcserepek, elvérzik rajtatok a zsoltár, Isten elébe nem mehet. Bordáimat ki lajtorjának hittem mennyekbe, most magamba visszahullva nézem, hogy könyököl ki Isten a holdra, mint homályló kocsmapultra. Tenger és ég ablaktáblái között vergõdõ légy volt énekem, végtelenbõl csak a határtalanba, - szavaim nem szabadulhatnak sosem.   A NAGY VADÁSZ Poharát duhajul az ég tükrébe vágta, és lõn éjszaka, csak tükörcserép-csillagok, csak a telihold csorbult szélû pohara világít, ám ha gally reccsen, ha a vadvizeket zápor hugyozza, Õ jár-kél közöttünk, és szemeibõl ólomsörét pislog, s mi kushadunk. Mert tekintetétõl a nyúlprém felbukfencezik kabátostul, és a gyertyaláng, mint asszony a kéjben, felszítva ráng fenséges horkantásai szelében. Mert állunk mindenütt a négy égtáj célkeresztjén, hiába lengünk ki jobbra-balra, telibe találja az utolsó szavunkat is. Jár-kél köztünk a Nagy Vadász, az ég tükörromja alatt, s iszákjából a megsörétezett hajnalok vére a földre csepeg, s éjszakává visszafeketedik.   POHÁRKÖSZÖNTÕ A poharakban bealkonyodik a vörösbor elkorhadtak a fény mestergerendái hamarosan fejünkre szakad a sötétség a föld már síkos testtel a vihar kezében vergõdik s mint kés alól kipergett pikkelyek csillognak a tavak villámok krétavonásaival felíratik a palaszürke égre egy láthatatlan kéz ítélete EMELJÜK HÁT POHARAINKAT mert többé nem fûzzük a prímás vonójába a térkép lapjait bankó helyett s malacformájú felhõk szájukban hold-citrommal nem lebegnek többé az alkonyatban mert mi lettünk a tavak melyekbõl a hajnalt kimerték s mi vagyunk az Isten hóbefútta lábnyomai a mi vérünk alkonyodik a borban IGYUNK HÁT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR        ÉJSZAKA A holdon mint egy léken át elfolyt a fény bora s dohszag maradt utána és a hordó-éjszaka s valami furcsa percegés a mennybolt dongái mögött talán egy patkány rágicsál talán Isten zörög vagy talán egy patkány az Isten de mindegy is hiszen mindegy kihez imádkozunk egy hordó mélyiben s hová jutnánk a korhadó dongákon túl ki tudja a Mennybe-e vagy egy sötét és nyirkos pincezugba     TÉLI REGGEL Behavazott táj abroszán a hajnal vörösborpecsét. Elmúlt a mámor, poharam földhöz csapom - szilánkja jég.     A SZÁZADVÉG KÖLTÕIHEZ A húsként pirosló alkonyatot ellepték csillag-kukacok, - hiába vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: nem nyomja el a rothadásszagot.            ZRÍNYI Az alkony feltépett hasából kifordult felhõk lóbelek a láthatáron gyûrûznek véresen      miért is látom mindenben ütközet nyomát én kinek könyvtárszobám lett a világ s nem ütközöm csak erdei vadakkal s zörög a sok pergamensárga nappal lapozhatom unottan      ez maradt s egy öregedõ asszony szoknyasuhogása ahogy esténként teremrõl teremre járva kioltja a fáklyákat mintha a szférák fekete ruhás angyala oltogatná a csillagokat és költhetem megint a verseket de engem már a vers nem költ meg újra s túl könnyû volt rímekbõl rakni várat követlek hát a sûrûségbe bújva soká rejtõztél tõlem Istenem most végre szemtõl szemben állsz velem FELISMEREM VADKANPOFÁDAT       ISTEN FÛSZÁLA                                   József Attila emlékének Nézem, ahogy a nyári alkonyat pirosló nyelve nyalogatja a fény sótömbjét, és lassan rám tapad cserepes ajkakkal az éjszaka. Micsoda szomjat kell majd oltanom a véremmel! Ostoba, hogy hihettem, hogy én vagyok e világ szomja, - most látom már: félhold-szarvat hord az Isten, s patanyomában összegyûlt esõvíz a tenger, kérõdzése ritmusára váltakozik a nappal és az éj, s mint vakondtúrásra, lép egy-egy világra. Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként leng a Tejút... De most mindent megértek. Sötét van, és Isten fûszála, én, ringok puha alsóajkán az éjnek.             ADY ENDRE VONATÁN     TRAUERMARSCH                                    Gustav Mahler emlékének Tratatatam, tratatatam, tratatatam... A messzeségbõl trombiták réztücsökcirpelése száll, elönti a Birodalom réteit a trombita-csiganyál. Tratatatam, tratatatam, tratatatam... Közeledik a gyászmenet, gyászfátyol-napfogyatkozás a hölgyek arcán s rettenet, de gyászölükben izgalom: nyirkosodnak a gyászbugyik, s jönnek a gyászfrakkos urak, éjbõl a frakk - a csillagok óraláncán fityeg a hold, és gyászos nemiszervük combjuk között lélekharangozik. Tratatatam, tratatatam, tratatatam... Az élen gyászkancán üget a tábornok, mindkét fülében vatta - ha villám csattog is, csak annyit hall belõle, mintha csészén ezüstkanál kocogna, plomba a tábornok fogában: sziklába töltött ekrazit, gyászzsebében a pakli kártya, s azt látja, ha álmodozik: a kártyalapok figurái egymásnak lábbal fektetett, véres katonatetemek. Tratatatam, tratatatam, tratatatam... Közeledik a gyászmenet, huszárok mentéjén a sújtás kanyarog, mint drótakadályok, vonulnak a sötét mezõn, cselédszoba-Birodalomban, a szénaboglyák - kiscselédek befülledt dunyhái között. Tratatatam, tratatatam, tratatatam... Trombita harsan - réztücsök, közeledik a gyászmenet, rulettgolyó-hold körbefutja az eget, csillagzsetonok gyûlnek az Isten asztalára, a gyászhintó lassúdan úszik, bakján a Sarkcsillag a lámpa, vonul a gyász-Göncölszekér, a tavak ablakát betörve vízmélyig gomolyog az éj. Tratatatam, tratatatam, tratatatam... Közeledik a gyászmenet, a réztücsökciripelésben nyikorognak gyászkerekek, s mint körfûrész, forog a hold, csillagon - görcsön - felsikolt, hasad a deszka-éj, az ében, szekercecsattogás - ki épít ravatalt vagy vesztõhelyet? Trombita-csiganyálas rétek, közeledik a gyászmenet, gyászkancáján üget az élen a tábornok, a hölgyek arcán gyászfátyol-napfogyatkozás, huszárok mentéjén a sújtás szögesdrót, zúzmaralepett, trombita harsan - réztücsök, gyászarkangyal suhog az éjben, lebeg a gyászolók fölött, óceánjáró-nyelv ütõdik fogsora jéghegyeibe, állnak cselédlány-dunyha boglyák trombita-csiganyálezüstben, rulettgolyó-hold fut az égen, csillagzsetonok halmait söpri maga elé az Isten, és réztücsökciripelésben - bakján a Sarkcsillag a lámpa - úszik a gyász-Göncölszekér. A tavak ablakát betörve, mint szétdurrant pezsgõspalack, vízmélyig gomolyog az éj. A TÜKÖR SZÉTTÖRT A tükör széttört, cserepeibõl a látvány összerakható még, de nem forr vissza mennybolthoz a föld, s éjszaka nélkül száll le a sötétség. A látvány széttört, cserepeibõl a tükör összerakható még, de helyet cserél mennybolt és a föld, s a nappalba átfolyik a sötétség, árnyam fekszik az ágyba asszonyomhoz, s aki a tû fokán átpréselõdik, az a pokolba jut. A tükör széttört, cserepeibõl a látvány térképe kirakható még, hol mindennek határa van, de a határok között összezagyvalódik tûpárna s Szent Sebestyén mellkasa, a harangok s az ágyúk bronza, és trombitaszínû sörrel indulókat hörpintünk ki a kocsmákban, s a hó az álcázóköpennyel felcserélhetõ. A tükör széttört, és széttört a látvány, s ki megpróbálja összerakni, össze- zagyvál tükör- és látványcserepet, a nappalok sötétséggel leöntve, s az asszonyok árnyunktól terhesek, a harangok kongásából kiöntik a messzehordó ágyúk robaját, és álcázóköpenyben minden évszak, s csizmát kell húzni újra - a világ cserepein ne járkáljunk mezítláb, s menetelünk sörszagú indulókra, a tû fokán lángnyelvek csapnak át.       ADY ENDRE VONATÁN Hová robog ez a vonat ki tudja az alkony fellegei mint asszonyi öl piros redõi szétnyílnak magába fogad az éj és robogunk tovább ki tudja hogy hová milyen éjszakába micsoda anyaméh micsoda város micsoda óceán magzatvize micsoda ringás vérpiros homály vár ki tudja istenem ki tudja csak robogunk tovább a semmibe Hová robog ez a vonat ki tudja fekete szûz égõ vörös szemekkel fekete csapzott hajzata vonódik utána sátán vasszüze hová fut ki tudja talán csak a sínek de ki tudhatja hogy a sínek is hol csavarodnak föl a semmibe aludni kellene igen aludni talán ha elszívnék egy cigarettát egy korty ital talán segítene tán elaludnék ha egy asszony árnya a fülke függönyén átkéklene de az is lehet rajtam kívül már a vonaton nem utazik senki se Hová robog ez a vonat ki tudja az állomások régen elmaradtak megfulladok de zárva minden ablak robogunk a földsûrû éjszakába a záporba holtak zilált hajába szikra száll vagy széttúrt csontok szilánkja ki tudja istenem ki tudja s ki tudja hogy kik ülnek itt velem mint röntgenképen áttetszik az arcuk hol szálltak fel s mért nem szól senki sem csak mosolyognak s áttetszõ kezükben fojtó illatú súlyos koszorúk ki tudja hogy a vonat hova fut meddig fúródik a párnás sötétbe mint rozsdás szög a Krisztus tenyerébe talán aludni kellene igen nem tarthat már nagyon soká az út hamarosan megérkezem   HALOTTAK NAPJA         ALKONY A rókabundás alkonyat most lendül át az égi partra, s csillag-sövényen fennakad bozontos, rozsdaszínû farka. Kitépi és tovább szalad, nyomára forró vért csöpögtet, és mint pityergõ vadnyulat, kiejti szájából a Földet.      AKKOR IS OTT IS A felhõk szürke rabnõruhájában sápadtan és félénken lépegetsz a lágerudvar-réten át a fény szögesdrótjai közt kelettõl nyugatig zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás kikericsét meggyalázhatják bármikor éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold reflektora végigpásztáz aludni nem hágy gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló sörényedben fürdettem arcomat gondolsz-e még vagy csak a holnapi holnaputáni robot jár eszedben amitõl lecsupaszított erdõkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz                                                                         egészen az alkonyatokban      de én a ködök krematórium- füstjében is érezni fogom tested illatát s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd mikor egy tiszt unott kézmozdulattal eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra     CIRCUS MAXIMUS Még kifeszül fölénk a mennybolt felhõkkel foltozott, kék sátora, beissza még a vért a megsötétült porond lucskos fûrészpora, a nézõtér is tapsol, bár a ponyvát morogva rázzák az ûri szelek, s a lyukakon átvillámlik a Semmi, az elõadás vége közeleg; ülünk még, bár hasadozik a vászon, elpattannak a fény kötelei, oszlopok dõlnek, ám mi egyre várunk, rettegéssel és reménnyel teli, bár elõttünk csak Isten és a Sátán megunt bohóctréfái zajlanak, s mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt rossz sátora fejünkre nem szakad.   SZÜRKÜLET A menny kilép medrébõl, szennyes árján felhõk - felpuffadt angyaltetemek - sodródnak és keringenek, a süllyedõ nap örvényébe bukva. Álarcot vált a város, most a benne kiterjedt ûrt a villanyfény befutja, s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran pislog a végtelenbe.       DE PROFUNDIS Kényszerzubbony volt már az anyaméh is s járkálok bár látszólag szabadon a Mindenség csak túlméretezett bolondokházi kórterem tudom döngettem hát a falakat hiába a mélységbõl kiálték ám az Isten csak a lélek légszomja és e szomjon s más kórtermeken kívül semmi sincsen átkopogok s ha néha jõ erõtlen morzén a válasz meg sem érthetem ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs vagy láthatatlan rabtartóm üzen ó nappalok fehér kendõi számat ki tömte be tivéletek nehogy kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen s még ez a semmi is fogy egyre fogy   CIRCUMDEDERUNT                                  H. G. emlékének A szürkület patkánya már elõbújt éles fogakkal feltöri a Nap dióhéját s farkával félresöpri a szalmaszál-sugarakat mint ruhásszekrénynek az éjnek szétnyílnak ajtószárnyai vállfán lóg Isten sok megunt palástja s a Megváltó vérbûzös rongyai e világ-pincében ahol körülkerítnek Isten-szemét és Sátán-limlomok mióta várom már ki szabadít meg és rémlik olykor ott fönn láb dobog álmomban mintha elhagyott lakásom látnám bár nincsen semmi más tudom patkányok árnyak s néha egy homályos fénycsík a felhõ-pókhálós falon         HALOTTAK NAPJA Egy kisfiú siet a parkon át, az esti szélben hintalánc vacog, zörög a megfakult viharkabát, az égen borbélytányér-hold inog. Az emlékmû talapzatán, akár angyalszárnyakból hullatott pihék, mécsek remegnek, szürke és sivár a kõ, a park, s páncélozott az ég. Mint oszlopról lehorgadó plakát, nyirkos csirizszagú a félelem, s megyek, megyek az õszi parkon át, zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.                             DÖBLING                                     Ilia Mihálynak „'S nem különben, mint a' kiégõ üstököscsillag iszonyú forgásában se határt se utat nem tart, de mint átok a' végtelen üregben maga magát emészti 's napsystemákat rendít meg, ugy bolyong czél 's törvény nélkül a hazátlan, hiv jobbágyokat csábít el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt 's végre maga kétségbe esvén nem ritkán önkezivel végzi örömtelen éltét."                                                        (Széchenyi István: Hitel) „Vannak, akik azt mondják: az ember ebben az életben sohasem tudhatja, vajon halála után elkárhozik-e, vagy sem, én sem tudhatok tehát semmit elõre. Ezeknek azonban ezt válaszolom: megnyílt elõttem az ég, és az Orion csillagképében ugyanolyan világosan olvashattam, mint a saját lelkiismeretemben, hogy én itt a földön meztelenül, a végsõ kétségbeesésben, a saját szennyemben fogok elrothadni és tönkremenni, hogy a másvilágon az örök kínra ébredjek, s ezeket a kínokat nem a kicsiny Föld, hanem a csillagok és a világmindenség dimenzióihoz mérten fogom szenvedni egyre növekvõ mértékben, amihez képest a saját nyelvem kiharapása valóságos gyönyörnek számítana.     Ó, Isten, miért is születtem én, nyomorúságos féreg, miért is emelkedtem ki a semmibõl?”                                               (A döblingi önvallomásokból)                                                                 I Éjszaka van magamra hagytak végre az orvosok az ápolók sehol körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország vagy a Döbling-Magyarország-Pokol Csend van tán Isten elharapta nyelvét csillag sem csikordul tengelyén hallgass te is aludj Széchenyi István legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én Beh jó hogy el van zárva minden ablak beh jó hogy itt benn minden óra áll míg így marad nem férkõzhet be hozzám a park ösvényein settenkedõ halál Éjszaka van magamra hagytak végre az orgyilkosok árulók sehol körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország vagy a Döbling-Magyarország-Pokol                   II Aludj aludj ne ébredj fel soha a hold ezüstlõ ingalapja lassan lengjen csak a részvéttelen magasban tebenned végre minden óra áll nem láthatod hol erdõkkel sötétlik mint ágyékszõrzettel a láthatár megnyílt a menny és méhébõl kihullott s már éhesen bõg a kisded halál nem hallod mert számodra nincs halál hallgass csak és szorosra zárd a szádat különben belsõ éjed szerteárad és nem lesz többé napja a világnak nyugodj meg Döbling anyaméh s te a Sátán magzata el ne hagyd soha csak ringatózz az alkony vérpiros homályában megszületned tilos aludj a percek gyertyái kioltva Döbling vén embriója és bolondja aludj aludj felébredned tilos    III Mióta ülök e karszékben nem tudom Magyarország nincs többé már csak bennem él ülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóit a havasok cukorsüvegét föl ne nyalják a hajnalok ülök csak mozdulatlanul a függönyök elvonva nem hallhatom a závárzatok zörgését ülök csak és ringatózom mint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunán bolond-sityakom félrecsapva hetykén ülök és ülök a holdfény hágcsója elõtt csak fel kellene állnom s megindulhatnék fölfelé elhagyhatnám örökre e világot e poklot ám én szólitom szolgáimat még szorosabbra azt a függönyt ne lássak semmit ne lássam a semmit mi is lehetne még az ablakon túl Mint a kiégõ üstökös mely iszonyú forgásában se határt se utat nem tart de átokként a végtelen rben maga magát emésztve nap- rendszereket rendít meg úgy bolyongnak cél s törvény nélkül a hazátlanok most én is így bolygok fényt vérzõ csillag és iszonyú csóvám forog forog Mi is lehetne még az ablakon túl ne lássak semmit ne lássam a semmit még szorosabbra azt a függönyt szólitom szolgáimat a világot a poklot elhagyhatnám örökre és megindulhatnék fölfelé a holdfény hágcsóján csak fel kellene állnom s csak ülök és ülök bolond-sityakom félrecsapva hetykén s ringatózom mint egykor rosszul ácsolt tutajomon az Al-Dunán s nem hallom a závárzatok zörgését felnyalják a hajnalok a havasok cukorsüvegét elrebbentették folyóimat Magyarország csak bennem él nincs többé nem tudom mióta ülök e karszékben iszonyú forgásomban se határt se utat nem tartva magam magamat emésztve cél és törvény nélkül bolyongva mint kiégõ csillag Isten eldobott kesztyûjét csóvámat vonszolva a végtelen ûrben mozdulatlanul ülök csak ülök karszékemben és szemem lezárva ajkaim lezárva                     IV Egy hosszú-hosszú kátránnyal befestett deszkakerítés és elõtte a sikátor ernyedt magatehetetlen porában futkározó kutya Sovány gacsos lábak fakóvörös szõr ernyõvázként nyíló-csukódó bordák Nápolyban láttalak vagy Debrecenben te loholtál le és föl Magyarország Mit kutakodtál boldogabb fogakkal lerágott Európa-csontokat szaglásztad félszegen az éjszaka kátrányával bemázolt Mennyország-falat De rés sehol de rés akkorka sem amin egyetlen csillag fénye át- türemlik szûkölünk csak Európa küszöbeitõl elvert kutyák Rohangásztál le-föl míg meg nem untad mindegy Nápolyban-e vagy Debrecenben aztán elült a fölvert fénytelen por elkullogtál a szürkületben                    V Döbling Döbling éjfélt üt az óra összeér két villám-mutatója Döbling Döbling Döbling dõl a zápor reszket a föld varangy-iszonyától megrázkódik holtjait kihányja csontszilánk-esõ zuhog a tájra Döbling Döbling éjfélt üt az óra összeszikrázik két mutatója bokor-csontparipát regulázva lovagol az erdõk õszi váza hadonásznak ördögmancsok ágak angyalhaj-viharba markolásznak Döbling Döbling Döbling dõl a zápor reszket a föld varangy-iszonyától poklok és a mennyek összecsapnak villám reccsen és kettéhasadnak felhõ-angyalingek angyalborda- xilofont ver a sátáni horda harangszoknyák alá nyúl a dögnép kitépi a kongás ágyékszõrét Döbling Döbling éjfélt üt az óra összeforr két villám-mutatója súlyos kriptafedelét a holdnak félrehengerítették a holtak s mélyébõl sivalkodva kitörnek az Orion-csillagbeli szörnyek elözönlik a levert vidéket Haynau- és Bach-pofáju rémek Döbling Döbling Döbling dõl a zápor függöny lebben ablakom kitárul s bandái a felbõszült dögöknek rozzant karszékem körül pörögnek orromat fricskázzák és röhögnek s óbégatnak te tetted te tetted te aki e népet fölemelted tenkezeddel sírba is te lökted Döbling Döbling éjfélt üt az óra csótányként bagzik két mutatója s míg összetapadnak büdös kéjben seregek rohamoznak az éjben ágyú morran és dörög a dobbõr jönnek föld alól és fellegekbõl a vetések lángtalppal taposva sercegve ég az Isten-borosta Döbling Döbling Döbling dõl a zápor csárdás döng a föld-ég reng a tánctól röpülnek a párok vígan ropja akasztott emberrel a bitófa dübörög a csárdás lángban állnak villámsújtva a nagycenki hársak Döbling Döbling éjfélt üt az óra elszenesedik két mutatója Döbling Döbling Döbling dõl a zápor megrázkódom varangy-iszonyától Döbling Döbling megszökött az Isten pisztolyon az ujjam mint kilincsen Döbling Döbling Döbling angyalborda- xilofont ver a sátáni horda Döbling Döbling köröttem pörögnek Haynau- és Bach-pofájú szörnyek Döbling Döbling Döbling dõl a zápor dübörög a tánc a deszka lángol Döbling Döbling összekapaszkodva angyallal az ördög ropja ropja Döbling Döbling Döbling körbefognak s óbégatnak rémek és a holtak te tetted te tetted és röhögnek fölemelted sírba is te lökted zápor dõl a pokol tüze lángol LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL                      VI Mióta ülök e karszékben nem tudom elmúlt az éj és elszállt a vihar virrasztásommal Isten mit akar azt sem tudom élem vagy álmodom és csigaként tapogatózva lassan mászik már elnyûtt függönyeimen a hajnalfény a nyálkás förtelem s minden a megszokott elunt alakban írószerek s a könyvek szétdobálva az asztalon a pohár peremére mint tüdõbeteg felköhögött vére vörösbor szárad sarkukig kitárva az ablakaim de már nem az éj poklára nyílnak messze-messze jár a zivatar a kísértõ halál s nincsen pokol mert nincsen semmi sem nem fegyver csörren és nem ló dobog nap-zsandár váltja csak hold-silbakot nincsen pokol mert pokolibb a menny Mióta ülök e karszékben nem tudom már elhalványult rég az Orion elszállt az éj elmúlt a zivatar virrasztásommal Isten mit akar virrasztásommal Isten mit tehet aludnék már s tudom hogy nem lehet vén embrió Döbling méhébe zárva ki szülhet engem újra e világra Mint a kiégõ üstökös mely iszonyú forgásában se határt se utat nem tart de átokként a végtelen üregben magát emésztve halad kiégõ csillag ezt az aluvó naprendszert újra megrendítenéd aludj inkább és hunyj ki jeltelen amíg a virradat vörös csuklyás bakó az égi vérpad grádicsára lép