SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR               ÉJSZAKA, FEKETE MÉNES Ó, éjszaka, fekete ménes! Mezõimet végigtapostad, de csikószem-csillagaid mégis nekem világítottak. Ó, éjszaka, fekete kendõ parasztasszony-erdõk fején! Szövetkezem a virradattal, és gyászodat letépem én. Sovány cserjék hófödte tájon - porcelán tálban õzgerinc. Sötétség, véres lakomádon csontig pusztítasz engem is. Bokorrá bûvölt paripám sörényét szélvésszel cibálod. Én erdõkkel, tornyokkal mégis szétszaggatom hóhérpalástod.                IMA Tömjénfüst-szürke fellegek. A zápor olvasóját morzsolják ráncos fák. - Miket motyogsz Anyóka-ország? - Könyörgök, holtjaim porából hogy kendert ne növesszen, kötéllé õket meg ne fonja nyakad köré az Isten. A keskeny hold fehér sebére könyörgöm hajnalok varát. Itt minden fûszál penge éle: szétszabja a tücsök szavát. Kötényemen vigyázva járkálj, félve sandíts az égre éjjel! Megvakít a tábornok-Isten ezernyi csillag-rendjelével. Vigyázz Te is, haló porodból hogy kendert ne növesszen, kötélnek téged meg fonjon nyakam köré az Isten.      INGEMET VARRJÁK A zivatar ezernyi tûje kihímezi a réteket. Kinek készítik e palástot - elhagyja Isten az eget? Vagy sebet ütnek, s nemsokára ezer pipacsból vérzik el a táj? Ki öleti virágba viharok sortüzeivel? Tû szaporáz - ingemet varrják; golyó kopog - gyilkoltatom. De csontjaimnál is fehérebb esõk mosdatta holnapom.   KÖNYÖRGÉS LÁNYOM ÉLETÉÉRT Halálunkat örökölted? Csak annyit, hogy meghalunk majd, rettegésünkbõl csak ennyit, sorsunkból csak azt a percet, amit kettévágnak õrült ollóként a mutatók - csak ennyit, semmivel se többet? S mi is - ollóként csapódtunk össze, kettémetszve sorsod? amikor azért öleltünk, hogy te végre megfoganjál, te, ki eddig nem jöhettél, kenyér, cigaretta, lakbér, kabát, cipõ, gyógyszer voltál. Három évig asztalunkon csontoddá száradt a morzsa, véred ittuk tejben, borban, fillérünk szemed ragyogta, három évig faltunk téged - neked mért nem kell a húsunk? Könyörgünk hozzád - egyél meg! Könyörgésünket meghallgasd! Rettegve hallom a farkast, aki tücsöknek álcázva hangjával füvet fûrészel, a virágot tövig rágja... Sötét van - villámok gyújtsák réteinket pipacs-lángra! Hogy az Isten lássa - égünk, ha nincsen is, lássa - égünk, hogyha vak is, lássa - égünk! Égünk áldozati tûzként, égünk érted, kicsi lányunk, hogy te nékünk megmaradjál, ne örököld a halálunk!       GYÓNTATÓ FEHÉRSÉG Hóhullás némasága, te gyóntató fehérség, függönyöd elõtt állva vallok - feloldozol még? Meggyónom gyávaságom, magányom, rettegésem, gyónom meleg kabátom, kiszikkadt ölelésem. Tudom, hazám is méltán nem fogadott fiának, bár cinkosa lehettem, mint folyondár a rácsnak. Vérem piros didergés; ereim jégvirága hasztalan dermed Isten sötétlõ ablakára.    SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR Szakadj, Magdolna-zápor, szoknyáiddal suhogva, akácfa-Jézus Krisztus lábát füröszd zokogva! Verejtékezõ vállán terülj szét csapzott hajjal! Orcádba szökõ véred pírja Nagypéntek-hajnal. Zuhogj - ha ily hatalmas, csodát tehet a kín; s Krisztus-sebek fakadnak a meggyfák lombjain. Nézem - s most döbbenek rá: mióta élek, várlak. Magdolna, drága tested itassa át ruhámat! Szakadj, Magdolna-zápor, szoknyáiddal suhogva, mint egykor Õt, fürössz meg és bocsáss el zokogva!        AJÁNLÁS A mezõ Veronika-kendõ: töröld belé az arcodat! Ne hitegesd magad, hogy e földön más nyomod is marad. S elég is ennyi. Ím, öregszik elfáradt arcoddal a rét, s kirohad fogaid közül a virágmag-keserüség. Vadvízzé simuló szemedre majd jégkéreg-szemhéj tapad; és pillaként verdes a nád a tél nyugodt egei alatt. A mezõ Veronika-kendõ: töröld meg veritékezõ arcod benne - magába oldja maró emléked a jövõ.      A JANTRA HÍDJÁN      BOLGÁROK Tûzvészek füstje száll - ma éjjel felmarja tán Isten szemét. Békákkal: rángó kézfejekkel matat az iszamós sötét. Krisztus vért veritékezõ arca a pipaccsal teli rét, s torra csendülnek fölöttünk csillagok ónserlegei. Bokrok turbánjai - törökké válik a föld is? Azzá válhat! Elbújtatja az anyanyelv szerzetesköntöse hazánkat. S ha elfogyunk - a nádasok törnek majd kopját a szélben, tenyerünk, arcunk ráncai tüntetnek minden levélen. Elvegyülünk a templomok falán a szentek seregébe, de emlékezni fog minden faág bordáink görbületére.      SZÉKELYEK Évszázadok kalászaiból kipergõ népek sorsa sorsunk? Ringunk a szél bölcsõdalában... Holnap ki tudja már, ki voltunk? Asszonyaink párnára, ingre mentik a szûkülõ hazát: vásznaikon az elkaszált rét nékünk pompázik tovább. Ûzhetnek - minket jégveréssel szögezett e földhöz az Úr, hol sírok kopjafái vívnak miértünk halhatatlanul. Szövetkezünk, hogy megmaradjunk. Oltár az asszonyok öle: átlobban öleléseinken Isten teremtõ gyönyöre. Ringunk a szél bölcsõdalában... Már borzolódnak a füvek. Villámlik - martalóc-vigyorba rándulnak újra az egek.   A JANTRA HÍDJÁN Kozák és lengyel nagyapáktól származó bolgár és magyar; május tizenhat, Jantra hídja, Tirnovo, éjjel egy, vihar. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Villám lobog - országhatárok népeket torzító hege, vagy mást jelent - leánymosollyá lobban el az idõk dühe? Mosollyá hamvad, mosolyoddá, mely hetedhét századot átjárt, míg kezed kezemben Petõfi sebébõl kihúzta a dárdát. A vihar elvonult, kitisztul az ég, már csillaggal tele: népvándorlás korabeli lószerszám ezüstverete. Mióta ismerjük mi egymást! Állunk a Jantra felett. Tenyeremmé szûkült hazám, hazámmá tágult tenyered.   TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM     OKTÓBER A szürke szerzetescsuhás krumpli bebújt a földbe, és rozsdás páncélban kísért bogáncsként Don Quijote. Milyen rontás vetkõztetett sorstalanná, bokrok, füvek? Esik - Merlin csontujja ír a vízre varázsgyûrüket? Esik - ezer Szent György hajít dárdát a sárkány-diófára. Esik - a pokol köreit rajzolgatja a pocsolyákra. A pocakos krumpli-barátok horkolnak már a föld alatt, és didereg bogáncs-sisakban, ami jó belõlünk maradt.     NOVEMBER A fonnyadó falevelek, mint öregasszony-ajkak. Szétgurult olvasószemek a földeken a varjak. És templomboltozat az ég, a felhõ isten árnya. Görnyed a novemberi rét bokrok alázatába. Imát motyognak levelek: elfonnyadt, ráncos ajkak. Megalvadt vércsomók utak ereiben a varjak.      JÖVENDÖLÉS EGY TÉLRÕL Fekete ágakra telepszik a hó - csíkos fegyencruhát kapnak majd a kopaszra nyírt, felemelt karu fák. Ez lesz az erdõ. De a réten ököllé fagy a rög, s az égbe varjakat hajigál a kínok s dühök vad feketesége.      TAVASZDAL Hóvirágok, ti vízbe fúló szájából villanó fogak, összezáródtok görcsben, a kín elsikoltatlan marad. E földön Isten mellkasán leomló sodronying a zápor, s holnap nem porzószál: fullánk mered reám minden virágból. Eszelõs ajkain: fehér hab reszket majd a meggyfalombon, fegyveren csillant fény a szó, engem vakít meg, ha kimondom. Hóvirágok, akik e tájban csontfénnyel villogtok köröttem, összezárt fogsorotokat feltépem én - sikoly a testem.      SZÁRSZÓI TÖREDÉK Városaid bogok a hálón, mit kivetett reám az Úr. Vergõdtem hát benned, Hazám, boldogan-boldogtalanul. Hozzám nõttek cseréptetõid: ne hántsd le pikkelyeimet! Tarts meg - a Semmibe ne ússzam, ha benned szomjan is veszek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Úgy halok meg, hogy igazi szép arcod nem láttam soha. Vagy arcod volna címered: e felpuffadt bankárpofa? Pénz kell? Mint halott koldus szalma- zsákját, feltépem az eget; fogadd el: zsugori kezedbe csillag - a vashatos - pereg.       REKVIEM-TÖREDÉK Dominó ez az éj, e csillag- pöttyös fekete csontlapok: holt fiam játéka, mit Isten asztalán szép sorba rakott. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Testünk elbukott forradalma, vérízû lett minden falat: törékeny nyakcsigolyád roppan guillotin-fogsorunk alatt.          KÖRVADÁSZAT Nyírfa s tükörképe a tóban: kártyalap. Isten és Sátán kártyáznak az õszi táj asztalán - Isten veszít s fizet lerogyó szarvast, felbukó nyulat. S jönnek a vadászok, puskacsõtorkolat szemük is, a véráztatta iszákon Európa térképe: vérfolt-fõvárosok, szájukat nyitják - csontokkal fehérlõ lövészárkokat. A tó partján döglött halak hevernek, mint kivájt szemek, - a vizek megvakultak, s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul, s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad.     SÁTÁN ÉS ISTEN FOGLYA Rám kattan, mint fénylõ bilincs, a reggel horizontja, világ priccsén felébredek: Sátán és Isten foglya. Esõ kopog az ablakon, minthogyha fakupában kockát rázna unatkozó börtönõröm, a Sátán. A szél Isten szakálla, leng, ördögmancs - ág cibálja, s jönnek az Úr angyalai: a felhõk bamba nyája. Nézek a szerteröppenõ siheder-ördögökre - elgörbült, vérrozsdás karom: platánlevél pörög le. Lenn förtelem, fennen közöny, sörét ver ablakomba, vadnyúl-irhámon hajbakap sátánhad, angyalhorda. Szabad álmomból ébredek: Sátán és Isten foglya, s rám kattan, mint hideg bilincs, a reggel horizontja.      TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM Mint papírhulladékkal teli réten ételt keresgélõ kutya, futkos pupillám a szemfehéren, de Istenre nem talál soha. Vágóhíd szemétgödrei, ti véres- tályogos koldusszemek, ti láttátok Õt, aki egykor kigondolt benneteket? Vadnyulak, akiket a róka úgy lóbál fogai között, mint tömjénfüstölõt - utolsó percetekben láttátok õt? Ágak közt zápor serceg, mintha Magdolna fésülné haját, villámlik - szikrát vet sörénye, nézem eszelõs-boldog mosolyát. A hold-tonzúrás éjszakában én is prédikáljam hülye vizeknek, hogy a Mennyek Országa õk, hol ponty-arkangyalok lebegnek? Futkos pupillám, mint a réten szemét közt turkáló kutya, papír, papír - Isten nevét nem írom reád többé soha.       HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA                                      Ady Endre emlékének                         I Különös éjszaka ez, be különösen fénylik - ahogy rásüt a gyertya lángja - poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, - milyen színjáték kezdetére várva? Különös éjszaka ez, kísértetesen ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága, akárha áttetszõ tenyér - nem látszik, csak a ránca; tenyerét az üvegnek ki feszíti? ki készül betörni hozzám? ki által leszek lesújtva vagy megáldva? Különös éjszaka ez, didergek a holdnak mindenen átható röntgenfényében állva, áttetszik benne húsom, csontjaimnak se látszik, csak az árnya, de véremen megtörik, nem hatolhat ereim pirosába, állok eleven vérfaként, pirosló ágaimat kitárva, kapaszkodom piros gyökereimmel a téli éjszakába, állok meggörnyedvén az éjnek fekete szelében - tündérfa, Isten-átka, törzsemen már a kidöntetés jelével - milyen szekerce sújtására várva? Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas. Hová fut? Milyen üzenet bízatott reá? Befútta az utat a hó, két oldalán a fákon varjak - csontvázakra aggatott kitüntetések. Hová futhatnék? Ez a föld fáiban is hõsi halált halt, csak a csillagok pislákolnak: felhõk sírdombjain a gyertyák. Didergek a mennyország - közönyös hangyaboly - küszöbén, tücsök a mesébõl. Kinek kell már az énekem? Alszik a hangya-Isten. Befútta az utat a hó.             II (Dal) Mint almafa lombján az ágak, áttetszenek húsomom a bordák, csüng rajtuk piros almaként a szívem - tépd le, Magyarország! Nem kell? Túl keserû gyümölcs? Az, hisz az Isten is kiköpte. „Testvér, mi var voltunk e föld sebén - lepergünk hát örökre.” Var voltam? Átvérzett kötés csak. Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát. Térképed nincs igazabb nálam, belém vagy írva, Magyarország. „Hallgass, testvér! Besúg a zápor, úgy ver, mint meghajszolt szivünk. Tavaszba, nyárba, õszbe, télbe: tömlöcnek négy falába ütközünk.” Piros csizmákban mégis, mintha szívek kelnének lábra, indulok már. „Piros csizmáid, mint két vérezõ seb, nem hiszem, hogy messzire jutnál.”             III Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben, s futott le pörögve, - talán a csillag, mely nevezteték Ürömnek, az hullott közibénk, mert a vizek megkeseredtek, és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs, átégette - íme, keresztülfúj rajtam a szél; állok, mint céllövöldében az átlõtt papírfigura, hallgatok ringlispilzenét, elõttem sörhab a hóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között, míg serényen töltenek, céloznak rám a legények. A csillag, mely nevezteték Ürömnek, hullott a vizeinkbe, és váltak forrásaink keserûvé; mint lúgot ivott cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország; katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket. Asztalomon a bor a gyertya különös fényében, mint vért buzgó seb, remeg; s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként forog körötte, és megperzselõdve a földre visszapereg. Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló földön, mint katonaindulót harsogó gramofonlemezen a tû, sistereg az a csillag, mely Ürömnek neveztetett.    IV (Voltak itt tavaszok) Voltak itt tavaszok! A fûzek - felbátorult béreslegények - tavak selyemszoknyáit túrták, kisasszonyokkal ciceréltek. Robogott Szent Györgyként a zápor, kõvé vált sárkánypikkelyek: dárdáitól recsegtek, törtek kastélytetõn a cserepek. A hóvirágok - ördögínybõl nõtt fogak - ha ránk vicsorogtak, csizmáink, jégállkapcsokat roppantva szét, rájuk tapostak. Láttuk a holdban: ezüsttálon Szent János levágott fejét, mosolygott ránk és prófétálta Krisztus-idõk jövetelét. Táncolhatott orfeumokban Salome szemérmetlenül, mi csillagos eget: gyertyákkal rakott asztalt ültünk körül. Virrasztottunk és énekeltünk, szomjan forradalomra, borra, ittunk, amíg tábornoki vállrojtokat termett a bodza. És réteket fércelt a zápor, - ki látta, míg tartott az ünnep: szapora tûk varrják az ország testére a katonainget. S nõttek a kukoricacsõre vicsorgó, sárga fogsorok, duzzadt a burgonya - a föld húsában rákdaganatok. Virágzó fák - egyenkokárdás besúgók - álltak sorfalat, és várták már Betlehem jámbor barmait a vágóhidak. A világ besoroztatott, - az erdõk napszítt zubbonyán a vér és genny átütni készült, és megteltek a vagonok:     ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN   V Különös éjszaka ez; szemközt a dombon, mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik, letépett ing a táj - kifosztott katonahulla az ország. Most látlak igazán, Uram! Ereid lövészárkok, piszkosan hömpölyög bennük a vér, két szemed két puskacsõtorkolat, fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved, mint dögön hízott eb, kushad közöttük. Most látlak igazán, Uram! Katonád voltam, kiállok a sorból, letépem vállrózsáimat, letépem vállaimról a Napot, a Holdat; sorakozzék fel a kivégzõosztag, szememen fehér kendõ: behavazott ország, holtomban is letéphetetlen. Ágak csapódnak ablakomba, mintha a Semmibõl lecsüggve kalitka imbolyogna, az verdesné az üveget rácsaival. Vergõdik benne foglya: a téli éjszaka. Ki szabadítja ki? Ki szabadít meg engem? Ágak csapódnak ablakomba, mintha ketrecem rácsai. Különös éjszaka ez, be különösen pislákol asztalomon a gyertya; átsüt a gyertyalángon a börtönõr szeme: Istené. Égek benne, és égnek könyvlapok, lobognak bibliám lapjai, lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint máglyán a holtak - égett toll szagát, égõ zsír bûzét érzem én, érzem már holtomig.           VI (Vadászat) Lovas-árnyalakok a ködben, a horizont körhintaként forog, vonulnak lassan festett naplementék, kútgémek, õzek, bõgõ szarvasok, cukormáz-tavon hatyúárnyak, s egymásba folyva virradatok, esték forognak a körhinta koronáján, deres mezõn: mézeskalács-sziven halastó tükrös négyszöge remeg, kicirkalmazva rajta: Örök Emlék, betûi közt halszáj tátong: cselédlány készségesen tárulkozó öle, s a messzeségbõl csizmák döngenek, tágul a táj s szûkül, új s új menetre fordul a körhinta, kíséri cigánybanda és katonazene, Rákóczi-induló, Radetzky-mars és Száz forintnak ötven a fele, s paták szikráznak, csizmák döngenek, lovas árnyalakok a ködben, forog a hinta, tart tovább a búcsú, körvadászat papírmasé lovon, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, hová futhatnál, virradat vada, hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz, elõtted válik hajlongó cigánnyá, s zendít rá trágár nótára a fûz, sörétszemekkel riasztgat a bodza, véredül fröccsen szét az áfonya, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, boldog, ki hulltát érezvén megállhat, s golyó teríti földre, nem kutya, és tart tovább a búcsú, a vadászat, a horizont körhintaként forog, mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak, lányszobák rózsaszínû álmai, bugyiké, akik letépetni vágynak, fonnyadt emlõké, kik gyötretni vágynak, lapos bukszák és duzzadó herék, hová futhatnál, virradat vada, kutyák kerülnek mindenütt eléd, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, és vár a bor a kocsmaasztalon, nagy kancsó és tizenhárom pohár, körben, mint Krisztus az apostolokkal, torzképül az Utolsó Vacsora, hová futhatnál, virradat vada, hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz, elõtted válik hajlongó cigánnyá, s zendít rá trágár nótára a fûz, üres a kocsma, de majd megtelik veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal, okádék bûzével, no meg a nótá édeskés akácvirágillatával, és kártya csattog, mintha angyalszárnyak, s holnap is tart a búcsú, a vadászat, forog tovább a horizont, forognak papírlovasok a papírlovon, mézeshuszárok a kalácslovon, egymásba folynak virradatok, esték, ezer éve vadászat, vigalom, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon, és kártya csattog, mintha angyalszárnyak, forog a hinta, kancsók, poharak, és Lement a nap a maga járásán, Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, tart még a búcsú, a hajtóvadászat, boldog a vad, ki puska elé állhat: SEBÉBÕL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.                               VII Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint erõszakolt asszony; lobog, mint katonavonat után lengetett kendõ; leng, mint akasztott hullája a szélben; remeg a gyertya lángja, mint döngetett kapu, - Uram, Tehozzád kérnek bebocsátást a holtak. Áttörnek égõ hajjal, lángoló körmökkel, füstölgõ orrlukakkal, jönnek Galíciából, Verdun és Doberdo alól, elözönlik a paradicsomot, és a Te szent trónusod elõtt összecsapnak újra. Ezt akartad, Uram? Ezt akartad Te, aki mint spongyát vetted kezedbe a világot, és letörölvén véle visszavont parancsolataidat, most utolsó csepp vérünk hulltáig csavargatod? Üres már a mennyek fekete táblája, Uram. Remeg, remeg a gyertya lángja, mint tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva; remeg a kardod, Isten: MOST ÉN KÖVETKEZEM?          VIII (Passio) Krisztus-éjszaka, tenyered átszögezték a csillagok. Tücsökcirpelés - tehetetlen kínban fogad csikorgatod. A Mindenség feszületérõl hogy nézel engem, Éjszaka! Még meddig hordja arcod e Veronika-kendõ Haza? Vérzõ vonásaid letörli talán mirólunk a jövõ. Borulj ránk, Megváltó Sötétség, Te sorsunkká feketedõ! Peregnek még harminc ezüstként kalászból a búzaszemek. De szomjunk enyhíteni gyûlnek ecetes spongya fellegek. A Mindenség feszületérõl meredsz rám, Krisztus-éjszaka. Ki Téged lát, nem futhat e kendõnyi országból soha.                       IX Különös éjszaka ez, be különös színben játszik a gyertya lángjánál a bor: színházi függöny vöröse, levonva még, - milyen színjáték kezdetére várva? Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lúgot ivott cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország. Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket. Különös éjszaka ez, az asztalon reszket a gyertya lángja, vergõdik, mint horogra akadt hal; remeg, mint tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva. És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak a sorok, mint máglyán a holtak - zsíros bûzüket érzem már holtomig. Miért nem vetsz a tûzre engem is, kiszáradt tündérfát, Uram? Üres a mennyek táblája, a csillag csak krétanyom repedéseiben. Ágak csapódnak ablakomba, mintha a Semmibõl lecsüggve kalitka imbolyogna, az verdesné az üveget rácsaival. Ki szabadítja ki foglyát: a téli éjt? És felragyognak ablakomon a jégvirág ráncai: tenyérráncok, - a fagy tenyerébõl ki jósol még nekem könnyû halált? Befútta az utat a hó...Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas. Hová fut? Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött Arcát a halál fekete szelébe tartva? Milyen üzenet bízatott reá?