LEGENDA, HÁT LEHULLASZ   NYÁR. DÉLUTÁN                    1 A fû komoly, meleg szagában megyek a dörmögõ mezõre a fák közül, hol már homály van s szorongva alvad rá a földre. Ha most csak ketten énekelnénk! Hogy lobbanna piros harag! De pipacs lett az is - letépem, és szoknyája ölig hasad.                  2 Emlõnyi árnyú lomb itatja a gödrök ritkuló sötétjét, s levélrés-szájához tapadva tûnõdve csókolja a kékség. Ezer szemével néz a bodza. S mit lát? A tó tükrén lebeg, alatta felhõ túr habosra zölddé penészedõ eget.                  3 Vigyázz! Leejtett cigarettád elfonnyaszt egy poros virágot. Így gyötri asszonyod szerelmét ölében hamvadó magányod. S hová árnyad vetült, a hûvös érintéstõl lehull a harmat, és ezüstjén egy pillanatra megvillan véletlen hatalmad.                  4 Vízben fuldokló lombjukért hogy remegnek a parti fák! Sötétség öble már a rét, magánnyá merevült a nád. A bogarak, gombok a fán, elalszanak a zöld kabáton, s a talpig lekaszált füvek fájdalmát elnyomja az álom.                  5 És száll a csend - a hold mosatlan ablaka mögé lép az Isten; egykedvûen néz - túl homályos üveg, hogy lásson és segítsen. S engem gyanakvó csillagok követnek már a tájban, kutatva, merre ballagok a megjelölt homályban.       AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK Azt hittük, hogy a dzsungelek szobánkban folytatódnak, hol partizánmód rejtezik s szép tervet szõ a holnap. De - míg kirakatok jegére dermedtek rá a városok - otthonunk búvóhely-homálya megszelidült s hozzánk szokott. S éjszaka, míg a székre tett ruhákban megköt a sötétség, álmunkban már megvásárolható formákba öltözik a szépség. Azt hittûk, hogy a dzsungelek szobánkban folytatódnak, s most rettegünk, gerillaként hová rejtõzhet még a holnap.     OLY BIZONYTALANNÁ Oly bizonytalanná tehet egy ilyen esõs, õszi nap, ha most behunynád a szemed, homálynak hihetnéd magad. S a befüstölt, hideg szobából csak nézed, míg esteledik, ahogy az ablakon a zápor parasztarca veritékezik.          DAL Ó, virradati rétek: átizzadt, szürke ingem, kiterített magányom! Hová vezettek engem? A rengeteg szivébe, mely õzekkel dobog, de minden levélrése kéklõ farkastorok? - Vissza az éjszakába! A sötét ég alatt te vonszolod a holdat, mint vasgolyót a rab.     ERDÕ, ERDÕ Erdõ, te zöld reménytelenség, vadak félelmével teli! Fél lábon álló tölgyeid rokkantak emlékmûvei. Az éj, e csillaggal kivert vaskesztyû Isten kezén, áganként tördel. Kínjaid rõzséjét gyûjtögetem én. Ösvényeid korbácsütések mindig kiújuló nyoma. Mért hittem: zászlóforma szélnek lehetnél tartóoszlopa? Erdõ, te zöld reménytelenség, te szorongásommal teli! Téged is, engem is szoborrá dermesztnek Isten kezei.         ITT Itt minden gyom örül a délnek, hogy nem kell másra vetnie parányi árnyát. E vidéknek holtan se lennék semmije. Minden bokor magának térdel, esdvén az Istentõl esõt, s ha küld - kuporgatja a tócsák ezüstfilléreit a föld. S azt is tudom, mindegy e tájnak, leszek vagy nem leszek jelen; csecsemõ arcáról a légy: elröppen emlékezetem. Csontjaimmá szikkadt magányom nem mállik szét soha e földben, - a kiürült jövõbe lépek mégis, hogy sorsommal betöltsem.     LEGENDA, HÁT LEHULLASZ                                Pass Lajosnak Legenda, hát lehullasz, jövõnkbõl varrt ruha! Erdõvé válhatunk mi, szarvasokká soha. Havas táj keszkenõjét bevérezzük ma még. Holnapra lágy humusszá feled már e vidék. Szél leng az alkonyatban: ingünk volt - ám mi többet magunkra föl nem öltjük. Soká késett az ünnep. Legenda, hát lehullasz, sorsunkká nyûtt ruha! Állunk, mint holtra dermedt erdõk agancs-sora.   MIÉRT HALLGATSZ, TAVASZI ERDÕ Miért hallgatsz, tavaszi erdõ? Én együtt suttognék veled. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked? Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé gyötrött zöldedre kérlek én. Zizegsz csak - s megadás-fehéren virágzik szilva és kökény. Mindegy - benned leltem hazát, itt legalább megtûr a közöny. A fák közt szél vesszõfutása: beléálmodhatom dühöm. Hogy hittem én tebenned, erdõ! Hallgass csak! Ím, letérdelek. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked.    KÖNYÖRÖGJ ÉRETTEM     NEM VAGY ITT Fûvek, virágok esti hamva, kátránnyal itatott vizek; mint ázott ing, hozzám tapadva csattog, szorít a rémület. Mint meglazult szeg, porba hullt már a fény a lombrések közül; puhány-magányom összecsúszkál s ezüstlõ nyállal megjelöl. Hiányodhoz már szoktatom magam, míg kék borosta serken a csöndre, s rozsdás fájdalom piroslik vasbavert szivemben. Kiköpte szájából a zöldet, sötétlõ ásítás a fa, embernyi árnyak gömbölyödnek begörbült ágain:                akasztottak közt jössz haza.          VÉGIGVER RAJTAD Ebben a sûrû, otthonos homályban jól érzem magam. Az avarból elõkotorhatom, mint megbarnult fényképeket, összegyûlt éveinket. Süppedõ, langyos korhadék: a fekhely törött rugóival. Levélfoszlányok: elrongyolt bankjegyek - ebédpénz, lakbér, kiszámolt örömök: mozi, vacsora, cigaretta, bor. Fakéreg tiszta illata: hajadé? összebújtunk, egymás felé növõ magányban. Ó, ez az erdõ, ez az erdõ! Fonnyadó délutáni fényben állok a fák között: eget markolnak vagy homályt csak - karjaid, milyen sok karcsú, védtelen, sovány karod! Ölelés-erdõ, fázós, felhõk kesztyûit keresõ, didergõ, lombok kabátujjába, takaróm alá bújó, arcomat cirógató: szeretõ-erdõ, feleség-erdõ, megsokszorozott szerelmem erdeje, szavainkkal, leveleink soraival telerótt; levélerezet-erdõ: ráncainké. Jó itt, ugye, milyen jó? itt nélküled is minden terád emlékeztet, terólad összegyûjtött hasonlatok erdeje ez. És nem viták, veszekedések, békülõ, kényszeredett ölelések, visszanyelt szavak, megbánt szavak, szavak: szeretkezéshez hazudottak, õszinték, félig igazak, újra igazak - szavak erdeje? Szél jár. Jó volna azt mondani: gyöngysorok csörrennek össze nyakadon, ha szél jár, és verdesi az ágakat, esõt hoz, lassú, szemerkélõ esõt, hazuggá vált jelszavak ritmusával, szorongást; újságok, könyvek, kérvények lapjaiként zizegve, földre hullva, tölgyek odvába, mint fiókba gyûrve; szél jár, kopogtat, verítékezik ablakunkon, esõt hoz, idegen léptek kopogását a ház elõtt, szívdobogást, ideges ujjaid dobolását az ágy szélén, a párnán. Végigver rajtad, erdõ, végigver rajtad, szerelmem, szorongásom, hazám.   SZERELMESVERS Hóhullás-arcú Asszonyom, vetés-didergésem terítsd be! Zuhogj, havazd fehér kötésed feltépett rettegéseimre! Mert fönn a Hold gonosz vigyorgás, s mint hülyék nyála, csorg a fénye. Reszketve bámulom - az Isten belehülyült hát közönyébe? Szõjél, Te Zivatar-szövõszék oly sûrû leplet, hogy ne lásson engem, ki sorsom megtagadtam: gyomként tenyészni a világon. Dermessz meg, hogy szét ne omoljak! vagy vadvíz-üresség szemem Te kösd be, hogyha meg óvhatsz, fehér kendõddel, Szerelem! És jöjjön el a Te országod, szenteltessék a Te neved... Mint kenyeret, törd meg halálom s fald föl, hogy egy legyek veled.   KORA-TAVASZI ÉJSZAKA Kora-tavaszi éjszaka. Alszol - a takarón kezed, álmodban csillagok fagyott rügyeit melengeted. A ház elõtti fán, az ágak közein: sisakréseken keresztül bámul ránk a hold - Isten néz farkasszemet velem? Gyönyörû oltalmam, a holdfény dárdája téged nem sebez meg, mellbimbóid hegyekre épült végvárai a szerelemnek. Elalszom én is, rettegésemet lágy szuszogásod szertefújja... S nyelved és nyelvem lángjai holnap összelobbannak újra.       KÖNYÖRÖGJ ÉRETTEM Száz szirmod, cseresznyefa-boszorkány, sistereg, feketére sül, szél-szította leveleid lángokként nyaldosnak körül. De szenesedõ csontjaidból vércseppek buggyannak - csodát teszel holtodban, s térdre hull stigmáid elõtt a világ. Hagytalak elhamvadni! Isten nem bocsát meg nekem soha. Feloldozhatsz-e még, szerelmem, elvirágzó cseresznyefa? Könyörögj érettem, ki tested vallattam késsel és fûrésszel, inkvizítorodért, kinek te gyümölcsöt teremni égsz el. Bár tudom: enkárhozatom alól nem oldozhat föl engem az ima, csak ha elégek véled - hát belévetem magamat lombod szent lángjaiba.            BALLADA Hold ezüst útja a tavon ne lépj rá szép leány Mennem kell ne tartsatok vissza mennem kell meg kell õt találnom ne zörögj mákgubó a szélben hívó hangját nem hallani ne bújjatok el margaréták ingének gyöngyházgombjai ne szaggassatok pipacsok irigy kurvák vörösre mázolt körmei mennem kell meg kell õt találnom mennem kell ne tartsatok vissza Hold tüllje lesz menyasszonyi fátyolod szép leány ruhádat kagylók karmai megtépik szép leány szûz öledet megökleli nádtorzsa szõrös buzogány nem kedvesed szemefehérje hal villan át az éjszakán ne ereszkedj közénk a mélybe maradj a parton szép leány A sebtiben varrt éj-szövetbõl a csillagfény mint férc kilóg fölfejtem én varrok belõle ágyunkra súlyos takarót fölfejtem én varrok belõle fekete võlegényruhát böködöm Sarkcsillaggal sodrok a holdfénybõl ezüstfonált mennem kell ne tartsatok vissza nem várhatok tovább Fölfejted szép leány belõle varrhatsz majd halotti lepelt a súlyos koporsófödélre csillaggal íratik neved ne lépj rá szép leány a tóra csalás a hold-ösvény csalás Mennem kell gyûrûm elveszett ha nem lelem felhúzza más fél pár cipõm is elmaradt oltár elébe hogy megyek fátylam is elring a tavon mit bánom én legyen csalás hold útján bár elsüllyedek mit bánom én ha látomás Gyûrûzik majd tested felett a víz fehér cipõd a hold felhõk sarában elmaradt lábodra föl nem húzhatod ne lépj a tóra szép leány csalás a szerelem csalás Mennem kell meg kell õt találnom mennem kell ne tartsatok vissza ne szaggassatok pipacsok kurvák vérvörös körmei ne bújjatok el margaréták ingének gyöngyházgombjai ne zörögj mákgubó a szélben hívó hangját nem hallani határok fûrészfogain lépkedve is megtérek hozzá népeket földhöz szögezõ esõben visszatérek hozzá Kharónnak szemem garasával fizetek és átkelek hozzá mennem kell úgyis megtalálom mennem kell nem tarthattok vissza Hold ezüst útja a tavon megnyílt alattad szép leány Ölelj ölelj tó-võlegényem ne sirass engemet anyám         FEGYVERLETÉTEL             TEMESVÁR. DÓZSA TÁBORA Holnap - szügyig húsunkban gázolnak úri mének. Egy éj - s a virradat tüzes billoggal csontig éget. De ma - ma gyõztesek vagyunk, jövõtlenek, de bátrak. Hazudj hát még szebben, papunk! Erjedj borrá, gyalázat! Holnapra elvégeztetett: bakó, bilincsek, börtön. Hadd higgyük hát - ma még lehet -, országunk volt e földön. Ha gyõzünk - tán a gyõzelem fordul majd ellenünk. S ha nem - kitépett nyelvemen dadog tovább hitünk. Ha gyõzünk - vértõl részegen királlyá tesszük Dózsát. S ha nem - hát egy marad velem, holtunkig osztva sorsát. Vetéseket arat a tûz, erdõn karóvá ég a fa... Egedbõl nézz le ránk s utolszor hazudj nekünk, Isten Fia!              1514 Hol arcomat megmerítettem virradatkor, bedõlt a kút. Tükörképem most lenn, a földben, siratja az elhamvadt falut. Szelek pányváján messze kószál sorsomtól elkötött lovam. Bújdosni így is jó leszek már és Istenként asszonytalan. De nem görbítem vissza mégsem az envéremtõl sáros kaszát. Inkább dobom a gabonába: hullassa termõ bánatát. Megyek toportyánnak, bokornak, míg embergúnyám lelkemig szakad. Megyek - s füvekkel, fákkal megosztom növénnyé torzult árnyamat.       VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA I.                     „Zöld erdõ harmatját,                       Piros csizmám nyomát                       Hóval lepi be a tél.” Zöld erdõ harmatában gázolt a ló alattam... Édes Hazám, ki bûne, hogy Benned nem maradtam? Havas táj vicsorít rám, bújdosni kell halálra. Bércek szaggatta kendõ Magyarország határa. Ki int vele? Ki intne? Talán ha nem suhánggal... Füttyömre nem felel már lóhorkanás, madárdal. Zöld erdõ harmatává hívesül veritékem. Piros csizmám nyomából toportyán nyalja vérem.        VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA II. Kikericsek lilája - holtak földbõl kiöltött nyelvei. A vadvizek rongyát a zápor vasszürke cérnával szegi. Hazámba bújdosom hazámból. Istennel ámítom magam, - de rothadó húsába gázol sár-béklyós, elkínzott lovam. Mondogatom - csak megmaradni! Tavaszodik már a vidék. A hóvirág - imára? késre? - lehajtja reszketõ fejét. Hazámba bújdosom hazámból, ünnepek üszkével teli. S ingemet asszonyom: a zápor vasszürke cérnával szegi.         PRÉDIKÁTOR-ÉNEK Ím, két lélegzetvételed között a csend vagyunk, Uram! Sorsunkká dermed némaságod - fordítsd ránk kegyelmed, ha van! A meggyötört arcú vizeknek is kín, ha kiürült egek tükrei csak. Ezt lássuk eztán óvó tekinteted helyett? Mint félig béna nyelv, sajogva forgunk az éj szájüregében, még motyogunk, kemény fogakba ütközve, túl minden reményen. Tárgyakká hûlnek a szavak és tömlöcfalakká a tárgyak, és szétszór közönyöd alatt bennünket s elfelejt e század.           PETÕFI Piros zászlók, világszabadság - pipacs gúnyolja versemet. Hazámmá rothadok - akárki: barát vagy ellenség temet. Megfulladsz vélünk, Magyarország, minden folyód kötél, hurok. Ledöfködik kozákdzsidával erdõidet a záporok. Egymásra rímelõ virágok: sárgára sárga, kékre kék... Mit meg nem írhatok, a dalt teremné máris e vidék? Piros zászlók, világszabadság - pipacs gúnyolja versemet. Hazámmá rothadok - ki engem megtagad, õt tagadja meg.   VÖRÖSMARTY. 1850           I A cserjés börtönrácsba horgad. Már negyedik napja virrasztok s nézem, az úton hogy vonulnak szürkületté fakult parasztok. Hogy hozzámvénült ez az ország! Elerõtlenedtek a fák. Ó, erdõk, falvak, ki parancsolt vigyázzban állnotok tovább? Dereng a kút ráncos vize: garasra préselt unalom. Nézek rá, mint a semmibe, melyen még gyûrüzik dalom. És megszállják az eget szürke egyenkabátos fellegek... Hogy hozzámvénült Magyarország! Erdõk, fák, falvak, emberek. II Zsandárköpenyként gyûretik a víz a szélben, - nádasok õrláncai állják körül a benne bújdosó napot. E tó az ég kifolyt szeme vagy Istené. Továbbmegyek. A réten prokrusztész-kaszával egyformára nyesett füvek... Nyesettek? Így nõnek. Miért is képzelsz oda erõszakot, hol gyomként teremnek a bátrak, s pipacsszinük is átkozott. E tájhoz hozzáöregedni lehet csak. Ráncos az idõ. Bánatunk üres szemgödör - hiába néz farkasszemet vélünk a jövõ.     VÁZLAT A VÉN CIGÁNYHOZ     1 Ki tette le a fegyvert Világosnál? A versek? A verseim? Ki ûzött e vadonba, ahol minden levélrés egy áruló szeme? Minden fûszál kettétört kard. Minden lehullott gally koldusok kiszáradt, alamizsnáért könyörgõ karja. Minden zörej, még a lepergõ levelek alig hallható nesze is puskadördülések visszhangja vagy a homlokba fúródó lövés maga. Ösvények hurkai fojtogatják az erdõt. Tisztássá irtódott a holnap. Nincs menedék, fegyvertelen csöndjét a rengetegnek ágak pattogása töri -, pisztolyt emelnek önmagukra a fák? A rétek már kezesedve ringatják csendõrlovak árnyát. A tó, reszketõ varrólány, az ég hóhéringét ráncolja gondosan báli ruhák fodraivá. E tájba volna még visszaút, tudom.                 2 Sortûz elé? Esõ kopog, pergetve tompa dobverõit. Fogaim közt virág vacog; tán azt hiszi, havasok õrlik. Zöld szárát rágom - keserûség itatja át minden szavam. De hát miféle havasok közt õrölsz te engemet, Uram? Mint én e gyomot, úgy szorítod összezárt szádba sorsomat. Csillogjatok keserû nyáltól, virág-kínlódású szavak! Oda az emberek vetése. - Míg gyászba varrják az eget az éj vastûi, rongy virágom szorongatom és rettegek.        FEGYVERLETÉTEL Azt hittük, sorsunk szálait jövendõvé szövi e kor. Megszõttek szõnyeggé, mire a hódító tipor. Harcolni? Itt, ahol a domb s a rétek kendõjén a dér a gyõzteseknek felkínált só és kenyér? Gyászunk sötétlik, mint a vérben megalvadt rög feketesége. Szétporladunk vagy eljutunk a zsarnok szivébe? Mint sziklák közt a tûz, lapuljon fogaink mögé a nyelvünk! Égessen, mit kimondani nem lehet, legalább mibennünk!       VÉGVÁRI DAL Csend támadt - a feldúlt vidékrõl a zivatar már elvonul, s ágak ínyérõl vicsorít ránk esõcsepp-fogsorral az Úr. Végigezüstlik a tócsán a rettegés, szellõ ha rebben. Hõköl a ló... Továbbereszt vagy szétszaggat bennünket az Isten? A rongyos, megfakult mezõket rólunk, Uram, letépheted - Magyarország határait ránk rajzolták a sebhelyek. Annak oltalmazzuk, ki tõlünk elhódította - legalább kardunk élén csillogjon ez az esõcsepp-gyöngysoros világ!