Gli spiriti del viso
A rossz keresztje
A völgy-templom
Õsz
Szeptember
Téli szonettek
Meghalt Blok
Anyanyelv
December
 
 
 
 

A szemnek lelke van. Nem fon be minden 
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy 
Fonatba fonja. S így ítél: „Igen”, „Nem”.

Bár eltorzult, megtört a fény a szemben, 
Illat-lapokból kristályt épitett. 
Néz: hallgatásával üzen neked. 
De álma távol tágasabb teret lel.

Mint hegy köde, mely lelkedre borul. 
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,

Hogy boldog fényben, harmatban a rét, 
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tûrõ isten képe.
              
              

Mi akkor úgy esett meg, 
Hogy értelmezheted?
Krisztus keresztje mellett 
Ott állt még két kereszt.

Kimondanád-e már a 
Kísértést vagy soha? 
A Bûnnek is oltára 
A Romlás-Golgotha!...

Krisztus keresztje mellé 
Állt másik két kereszt: 
Bár egyszerû, e rejtélyt 
Hogy értelmezheted?
         

       1904.
          
       

Visszhangja öblös-zengõ. Réteket 
Homály országol. Szentségeknek éje.
És csöndes ormot, földi lelkeket 
Szent áhitat hat át, a mennybe nézve.

       
1910.
       
                
       ÕSZ
               
A földre hullt levél ajándék, 
Körötted bíbor verssorok... 
Tündöklõ-csöndes a halál még, 
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át 
A távol épp így senyvedez; 
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!... 
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

           
        1905.
       
        

                
Szeptember csöndje kórház
Rendjével oly rokon!
Tuberkulózisos láz 
Ég sápadt arcokon.

Sürög-forog a gondos 
Nõvér is szüntelen; 
S hisszük: az égi orvos 
Segít a betegen.

A nõvérkével suttog, 
S ha mindent megbeszélt -
Köpeny-fehérét ormok 
Rejtik s a tiszta ég.

Kihûlt a táj, ma már vad 
Hóviharokra kész, -
Midõn a kóros lázat 
Kivágja a sebész.

           
         1912.
      
         

            
               1
        

A csengõ messzi tájról dalba fog... 
A puszta szunnyad, vége nincs, se hossza... 
Kihalt az út, s elvetve már a kocka, 
Szentséges éj, juttatsz-e egy zugot?

S akárha jóstükörben, látva látom, 
Közeli menedékhelyen családom, 
A ünnep mézszín lángjai alatt.

S a szívem, titkos rejtekébe vágyva,
Fénylobbanásra vár. De gyors futása 
A szánnak messze, messze elragad.

           
   2
             

S kihúnyó gõgöm végsõ mérlege: 
Lelkem a gyûlölttõl nem szabadulhat,
Míg kit szeretni nem tudtam, vele
Nem váltok megbocsátó csókot, újat. 

Így futottam át rideg teleket: 
Bolondja minden édes, déli kéjnek, 
Kit ünnepére hívott a Természet.

De felleg-éjt és hócintermeket, 
Fagyos hófúvás-rekviemet vélem
Rokonitott zord mesterem sötéten.

                  
   3
             

A tûz elõtt halomban áll a fa,
Fõzz kását, s ez az óra kielégít; 
S feküdj le, ha az álom ágyba szédít... 
Az öröklét sírmélyi éjszaka!

Az éltetõ vizek forrása jégben, 
A tûzpatak kihûlt, megdermedett, 
Ó, ne keress, letépve leplemet!

Hasonmásom száll sírba szolgaképpen, 
S eldobva minden testit, épitek 
Nem földi templomot a messzeségben.

            
     4
      

Babérerdõvé bûvölte hideg
Börtönünket a Múzsa, földre szállva; 
És benne maga a Mennyei áll ma, - 
Fa, lomb való s álom között lebeg.

„Hitetlen! - hallom édes suttogását. - 
Panaszszavad az énekedbe szállt át? 
Te ág-csontvázat zörgettél, a hullt

Avart, a barna, száraz szemfedõket, 
Mint tölgy a hóban: ág közt szél tutult;
S én csillagból hívtalak, te csüggedt.”

                
      5
           

Téged gyûlölnek. Szolga-eb szalad
Utánad. Ám, tudója bûvöletnek, 
Delphoi vadja voltál, kit neveltek 
Polühümnia prófétáinak.

Ahol a lelkem sajkája elérte 
A partot és a sorsnak átadott,
Jegorij áll, a farkasok vezére.

Hada üvöltve ott sámánkodott; 
S gyermekkoromtól értem: hív az éjjel 
A dermedt sztyeppe hontalan tüzével.

             
       6
            

Táplálják mégis hírek a hitet, 
Nem hunyt ki az ígéret napvilága, 
S az éji órán, halld, kakas kiáltja: 
Tavasz - legszebb, legszentebb - közeleg.

Kürtszava harsog, s felnyílnak elõtte
A tél-kapu utolsó zárjai,
Reggel-vezér, himnuszod megelõzve.

S eltûnnek éjfelek vad árnyai, 
Szeretteid megtérését a földre
Gyorsítják szíved dobbanásai.

               
    7
         

S úgy tetszik, gyászhintó ragad magával,
Égre meresztem halott szemeim, 
S havas, kopár hegyek ösvényein 
Hajszolja kocsisom lovait átal.

S mellettünk futva, egy árnyékvonat
A hó fagyos fehérjében szalad; 
Nem látszik, csak a vezetõje arca,

Akárha, rajta tetszve át, a hold-
Fény folyna össze rózsás virradattal, 
S utat a Fénylõ Asszony mutat ott.

          
      8
         

Nem alkalmas talán sétaidõre 
Az éjfél, ám úgy tetszik, útra kél 
A pestis-szellem, s reszket, aki él,
És tömlöcébe rejtõzne elõle.

Lábaimat viskómig vonszolom, 
Rozzant falán át szél süvít morogva, 
De langyos zúgban meghúzódhatom.

Varázskörén belül meleget ont a 
Tûzhely, kondér kotyog a vaslapon; 
S Agní ragyog, barátként mosolyogva.

             
       9
       

Amott a mennyben büszkén szállanak 
Az éj dicsõi - szárnyas testtelenség.
Emitt emlékefosztott dermedettség, 
De mélyiben már születik a Nap!

Gyúl alabástrom ujja közt a lámpa 
Psychének, bárha pislákolva még. 
Gyémántrögökkel játszik fönn a kék.

Fenyegetõ, órjás az égi kristály. 
Fedél alá fuss, hol hasábfa ég,
A lét sötét, a fagy kopját hajít ránk.

          
     10
          

Nincs bennünk gõg sem, aggodalmasan 
Óvjuk a lángot, mely bennünk kigyulladt 
S a kedvesünkben - bármily nyomorúak 
Lét s szerelem, lelkünknek szárnya van.

Testünket a taréjló tûz hevíti, 
És puha, borzas gyapjú melegíti, 
Az állatálcás ember boldogabb, -

Sítalpon siklik, szarvasok nyomába.
Ki a szikrát csiholta, szétszakadt
Szellemre s testre - kettõs vágyvilágra.

       
            11
         

Küzd, ideje elõtt, a tavaszért,
Lehétõl olvad már a téli börtön. 
S a ló vigyázva lép a jégre rögtön, 
Reszketve, míg a túlpartra nem ér.

A február egén a Halak úsznak, 
És sugarukkal sírhalmokba szúrnak, 
Izgatva-vonzva földi lelkeket.

Szokásuk vad, törvényeik szeszélyek:
Tegnap még minden fagyba dermedett,
Ma olvadástól kéklenek a rétek.

          
    12
          

A sok-sok jelenés csalóka ám: 
Bennük, Uram, a lényeg vagy csalás van? 
S nem álmot és valót vegyít-e vágyam?
Te vagy a lét; de nem lelem nyomát.

A szerelem - hiszem, nem csak kísértet!... 
De álmodozva is szerethetek,
A kedvest várva rettegek, remélek...

A télben is húsvét harangja zeng, 
És síri holtakat keltegetek, 
Míg engem is síromba zárnak végleg.

      
1919. december - 1920. február
        
         

Ajtó, kivágva a kopár falon, 
S a szétdobált, felszaggatott kövek, 
S feszítõvas s a hulladékhalom, 
És a mögöttük táruló üreg, 
S fehérlõ hamvak, szerteszórva-szállva, - 
Az Úr szava: „Higgy a feltámadásban!”
          

1921. augusztus 10.
         
          

Az anyanyelv a dalnokok hazája, 
Hol õsök titkos kincse rejtezik, 
S mennybéli éneket sugall nekik
A földanya tölgysuttogás-varázsa.

Mint egykoron, fogantatásra vár a 
Föld méhe, mely fölött szellem kering... 
S a venyigén szavak dús fürtjeit 
Mézzel telíti mélyének világa.

Magasztosan fölfénylik messzirõl,
Visszhangjaként a szférai zenéknek.
Bölcs láng elemeként ragyogva föl.

S nyelv, fény - a himnuszokban frigyre lépnek, 
Mint szén, amely gyémántként tündököl, - 
Elõfutárai a teremtésnek.

                 
        1927. február 10.
           
                  

     
  (A Római naplóból) 
      
Ti, kiknek vésõje, ecsetje
És lantja múzsák szent frigye,
Ti e világból elvezettek
Egy más lét ligeteibe.

S minél tisztábban adja vissza
A mû a föld arculatát, 
Annál világosabb a titka,
Mi benne él, egy más világ.

S szemünk most ámuldozva nézi, 
Mit meg se látott napra-nap,
Ahogy a rónát szél becézi,
S fenyõk zöldellnek hó alatt.

                  
1944. december 29.