OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTÕK VERSEI    FJODOR SZOLOGUB Hol rejtõzõl  Tied vagyok, halál  Boldogok, kiknek szomját oltja...  Kupacba gyûlt szeméten  Zarándok  Csalódva e silány világban  A nádas rengve-ring  Szürke ördögorsó  Magam csaptam be magamat  Földhöz szorítottam fülem  Jeliszavéta, Jeliszavéta  Ha zord nap múltán éje les  Most új csodák napjai jönnek  Himnuszok a hazához  Morzsányi örömek  Mély álom igázott  Magasan trónol a hold fenn  Fogoly vadak  Az õsz király kutyája  A Nürnbergi hóhér  Amikor kutya voltam  Triolettek  Anna Ahmatovának  Aszteroida  Piros pipacs sárga száron  A hangulatok jósködében      HOL REJTÕZÖL            Hol rejtõzöl, ki-se-mondható  Szépség, létünk titka te?  Hova tünt el illatárasztó,   Tiszta fényként szerteáradó   Põreséged öröme?    Bárha megjelennél álmaim  Árnya fátylán énnekem,   Bárha könnyedén lebegve, mint  Látomás, magányom percein   Átsuhannál csendesen!    1887. január 5.                         TIED VAGYOK, HALÁL     Tied vagyok, halál! Csak téged  Kereslek, - s gyûlölöm a létnek   Sekélyes, földi bájait.   Megvetem az emberi vágyak  Vásárát, ünnepet, csatákat,  A sürgés, lárma csak taszít.  Én igazságtalan nõvéred,   A hazug, semmit-érõ élet  Hatalmát régen elvetem.   Én, aki szépséged megértve,   Beléptem titkos bûvkörébe,   Lába elé nem eshetem.  Nem gondolok vad dáridókra,  Szemem vakítja már a pompa,   Lecsuknám álmos héjait,   Mióta ráhullottak végre,   Áttetszõbben, mint kristály fénye,  Hideg, jégtiszta könnyeid.             1894. június 12.                    BOLDOGOK, KIKNEK SZOMJÁT OLTJA...     Boldogok, kiknek szomját oltja  Források józan itala,   Akik a mámorító borra,   Vígságra nem vágytak soha.   De aki megismerte már a   Pezsgõ, fanyar örömöket,   Kit gyönge habjuk csókja bágyaszt,  Kívánja édességüket.  Boldogok mind a természetben  Szunnyadó élettelenek, -   Boldog a kõ, víz s a felettem   Márványló, égi fellegek.   De aljas szomjak töltenek meg,   Hol tudatod tüze vakít,   Szárnyukszegett vágyak gyötörnek  S teljesületlen álmaid.                    1894. július 13.               KUPACBA GYÛLT SZEMÉTEN               Kupacba gyûlt szeméten,   Poros palánk tövében,   Sikátor-rejteken,   Csak május végén nyílva,  Szépséggel nem vakítva,   Bús orbáncfû terem.  Értelmetlen ödöngve,   Kóroktól meggyötörve,   A sovány talajon,   Virult hamu-homályban,   Örömtelen magányban  Komor talentumom.                1895. május 26.                           ZARÁNDOK    Ígéretét követve megy,   Rongyos, poros zarándokgönce,  Mezitláb, lázas - lépeget:   Egy hátra, két lépés elõre.   S egyenletesen váltakozva,   Tûnik fel új s új messzeség,  Kifogyhatatlan, mint a búja, -  És Jeruzsálem messze még...  A vágy örök lázában égve,   Így halad az emberi nép,   Elérhetetlen messzeségbe,   Rejtélyes végzete felé.   S elébe sorsa egyre-egyre   Új s újabb gátakat emel,   S a zarándoktól messze-messze  Szentséges Jeruzsáleme.                1896. 7-12.                  CSALÓDVA E SILÁNY VILÁGBAN             Csalódva e silány világban,   Hol nõ sírt, gyermek gügyögött,   Az égbe, álom-örömök   Honába, felhõn túlra szálltam,   És röptöm gõgös magasából   A földet átformáltam én,   S vakítón csillogott felém,   Mint aranyszállal átszõtt bársony.   Aztán, hogy álmom megszakadt,   S megújult létem durvasága,   Megkínzott-kínzató hazámba   Elhoztam égi titkomat.                        1896. augusztus 11. Volga                   A NÁDAS RENGVE-RING    A nádas rengve-ring,   Susog-zizeg,   S felém mosollyal int,   S beszél, rebeg   Nem zúgva-zengve,  De szárazon,   Elszenderedve   Forró napon.  Szellõ fodrozza csak   Folyónk vizét,   Hol csöndesség fogad,   S oly lágy a lég,  S hová örömteli  Hír érkezett,   Hogy mégis létezik   A fénylõ hõsi tett.  S tisztán a mennyeken   Sors-csillagom  Fellobbant fényesen,   Ki-nem-hunyón,   S a csillagon csodás   Álom terem,  És égi látomás  Leng lelkemen.              1898. szeptember 12.              SZÜRKE ÖRDÖGORSÓ                   Egy szürke ördögorsó   Futkos-kering, fejem körül pörögve, -   A Rosszal együvé, halálos körbe  Karcolja tán a sorsom-életem?                   E szürke ördögorsó   Gonosz vigyorral végleg elcsigázott,  Míg járta, járja még a kerge táncot, -   Titokzatos barát, segíts nekem!                    A szürke ördögorsót   Kergesd el innen bájoló varázzsal,   Vagy - hogyha másképp nem megy - egy rugással,   Ráolvasással tán legyõzheted.                     E szürke ördögorsót,   Kaján dögöt, pusztítsd el, bárha vélem,  Hogy legalább a végsõ tisztességen   Ne szitkozódjék hamvaim felett.                1899. október 1.                   MAGAM CSAPTAM BE MAGAMAT              Magam csaptam be magamat,   Hogy csakis idegen kezekkel   Okozhatták kínjaimat,   Borítva százszám rút sebekkel.  Hogy idegen tekintetek  Rontása mérgezett meg engem,  S feledtetni szégyenemet,   Bosszút kell nékem is lihegnem.  Hogy minden ellenség s barát   Szenvedéseimen nevet csak,   S hogy gyengeség a békevágy,  És csak hamis nyugalmat adhat.  De élni kell - mit is tegyek? -,   Csalódtam és csalódom is még,  S borítanak majd új sebek   Százszám, és meggyötörnek ismét.                    1900. június 25.                   FÖLDHÖZ SZORÍTOTTAM FÜLEM              Földhöz szorítottam fülem,   Azt hittem, lópaták dobognak, -  De csak morognak, sustorognak   Alant - erre fülel fülem.  Nem hangos lárma, ám szünetlen,  De hát ki suttogása szól   Vállam alatt, a föld alól,   S vajon mirõl cseveg szünetlen?  Rút féreg mászik? Nõ a fû?   Vagy tompán vízcseppek csöpögnek?   Körös-körül némák a völgyek,   Száraz a föld, hallgat a fû.  Prófétahang e halk sustorgás?   Vagy talán oda hívogat,   Hol örök nyugalom fogad,   E bús morgás, sötét sustorgás?              1900. december 31. Miraksz                         JELISZAVÉTA, JELISZAVÉTA            Jeliszavéta, Jeliszavéta,                               Úgy várlak én!  Meghalok érted, Jeliszavéta,                                Láng kap belém.   Hiába várok a válaszára,                                Remélve még.   Jeliszavéta õsök honába                                Tért vissza rég.  A sírkövére, a sírkövére                                Más táj vigyáz.   Elhunyt. Elrejti kriptája végleg -                                Féltékeny ház.   Legyõzte holta, de az se gyõzhet                                 Szerelmemen,   Erõs a sírja, de még erõsebb                                 A szerelem.  Jeliszavéta, Jeliszavéta,                                 Úgy várlak én!   Meghalok érted, Jeliszavéta,                                  Láng kap belém.  A szent igéket, a szent igéket                                  Nem feledem.  Jeliszavéta, csak véled éled                                  Az életem.  Ledobni terhünk, ledobni terhünk                                  Ideje már,  Szétfoszlik földi, nyomasztó terhünk,                                  Mint köd, homály.   E földi terhünk - idõ, tér - eltûnt,                                   Tûz füstjeként.   Ledobjuk földi, nyomasztó terhünk,                                    S gyõzünk mi még.  Jeliszavéta, Jeliszavéta,                                    Úgy várlak én!   Meghalok érted, Jeliszavéta,                                    Láng kap belém.  Tündöklõ fényben fogadlak én ma,                                     Szerelmesen.   S egyesülünk majd, Jeliszavéta,                                     Szerelmesem.                 1902. június 21-22.     HA ZORD NAP MÚLTÁN ÉJE LES    Ha zord nap múltán éje les   Erõ- és hitfogyatkozásnak,   Az én utam vezesse lábad,   Énhozzám jöjj, Engem szeress!  Minden mulandó földön-égen, -   De íme Én törvényt adok,   Mely mindörökkön élni fog:   Engem szeress, szeresd a Létem!  Minden vagyok, ne mást keress!   Az élõ nap forrása vérem.   Vagyok a gyászos, földi éjben   Az igaz út. Engem szeress!             1903. január 20.                     MOST ÚJ CSODÁK NAPJAI JÖNNEK                              Most új csodák napjai jönnek.   Hatalmas munkába fogok.   Megint világot alkotok,   Ki mennyet alkottam s a földet.  Ideje már teremtenem.   A föld ledobja ósdi terhét.   És álmom és szerelmem ismét   Új, másik emberfajt terem.  Ne késs, halál, jöjj, kedvesem,   A bûnös létet összezúzva,   Az alkotáshoz add meg újra  A szabadságot énnekem!            1903. január 21.                            HIMNUSZOK A HAZÁHOZ                 1    Szülõhazám! Tenéked költöm,   Bútól gyötörve, himnuszom.   Nincs nálad kedvesebb a földön,                 Oroszhonom!  Síkjaidon, zord némaságban,   Oly gyötrelem, szomoruság van,   Bánattól szürkék az egek,   Mocsaraid közt, bágyadozva,  Fonnyadt virágként kókadozva,   Látom halvány szépségedet.  Szigoruságától terednek  Elkomorul a bús tekintet,   S a lélek bánattal teli.   De még a kétségbeesésed   Is édesebb, mint égi kéjek,   Reménytelenség s béke is.  Nincs nálad kedvesebb a földön,  Szülõhazám, Oroszhonom!   Bútól gyötörve, néked költöm                Megannyi himnuszom.             1903. április 6.      2    Szeretem oly sok bús vidéked,  Ó, szent hazám, Oroszhonom!  S a bajt, mire ítélt a végzet,   Nem félem és nem átkozom.  S minden utad oly kedves nékem,  S bár fenyegessen esztelen,   Homállyal, sírom hidegével,  Már el nem hagyhatom sosem.  És nem könyörgök a gonosznak,   S mint bemagolt imát, ma már  E négy szót ismételgetem csak:   „Micsoda bú! Micsoda táj!”               1903. április 8.      3                Örökre merült el a búba,   A bajba, szülötte hazám!   Ott messzire kéklik a túlnan   Szép tája - a léte vidám.  Ott, rég szabadulva, a szellem,   Vendégeivel ül lakomát, -   S bár messze szakadt az orosz, nem  Felejti a drága hazát.  És esztelen, álmai-ûzve,   Mint visszaidézve az árny,  Csak vonzza a falvai füstje,   S kívánja hona nyomorát.             1903. április 10.                        MORZSÁNYI ÖRÖMEK    Morzsányi örömek, nem ragadtalak-e el   titeket a léttõl?   Csodálatos, bölcs könyveket,   a muzsika titokzatos varázsát,   megható-ájtatos imákat,   ártatlan, kedves gyermekarcokat,   édes illatokat,   s csillagokat, - elérhetetlen, tündöklõ  csillagokat.  Ó, öröm-töredékek,   nem törtelek-e le benneteket a létbõl?  Mért sírsz hát, szívem, miért zúgolódsz úgy?  Te csak panaszkodsz:  „Kurta,  és inkább keserû, mint édes   illúzióként röppent el az élet,   s már nyoma sincs.”  Nyugodj meg, hallgass el, szívem!   A dobogásod kimerített engem,   És elhagy már az akaratom is.               1904. június 6. Sziverszkaja                            MÉLY ÁLOM IGÁZOTT                       Mély álom igázott,   Rám bú nehezült.   Sirályhad rikácsolt  Az ablak elõtt.  A hajnal üzente:   „Fogadd a cárt velem,  Fölvertem a mennyet,  Lángolva, fényesen.”  S a szél is, a vágynak   Tüzével, mely örök,   Hívott: vele szálljak   Folyam árja fölött.  De aludtam a bánat   Barlang-fenekén.   Víg, távoli tájak:  Nem láttalak én!                 1904. június 13.                     MAGASAN TRÓNOL A HOLD FENN     Magasan trónol a hold fenn.                        Néma táj.  Kimerültem én a csöndben                         Máma már.  Körülöttem nem ugat fel                        Senki még.  Telve búval, félelemmel                         A vidék.  Üresek a fényes utcák,                          Mind halott.  Nem hallik se lépés, hullt ág                         Sem ropog.  Bajtól tartva, most a földet                           Szagolom.  Idegen nyom szaga terjeng                           Utamon.  Gyors léptektõl fel nem ébred                            A világ.   Kire várok, ellenség-e                            Vagy barát?  Senki sincs, csak a hideg hold                            S én magam.   Nem, nem bírom, - felvonítok                             Hangosan.  Magasan trónol a hold a                              Mennyeken.  Bú és sóvárgás kolonca                               Szívemen.  Testvérek, a csend ma túl nagy,                               Kelni kell.  Ugassunk és vonítsunk a                              Holdra fel!       1905. február                        FOGOLY VADAK    Fogoly vadak vagyunk, hát  Bõgünk százféleképpen.   Ajtónk szorosra csukták,   Nem feszegetjük mégsem.        Ha szívünk hagyományhoz hû töretlen,       Az ugatás marad vigasztalásul.       Hogy bûz és szenny van itt az állatkertben,      Már elfeledtük régen, meg se látjuk.      Ismétléshez szivünk hozzászokott már,       Kakukkolunk, saját hangunk is unva,       Megszoktunk, változás itt nem vár,      A szabadságról rég nem álmodozva.    Fogoly vadak vagyunk, hát  Bõgünk százféleképpen.   Ajtónk szorosra csukták,  Nem feszegetjük mégsem.                           1905. február 24.                          AZ ÕSZ KIRÁLY KUTYÁJA     Midõn az õsz királynak   Kutyája voltam én,   Kényeztetett a dáma,   S magasztalt ifju, vén.  Csak hát a sok nagyúr mind   Oly szörnyû bûzt lehelt,   Akár a bõrcafat, mi   A kutyának se kell.  Savanykás illat kelyhe   Volt ott a dámahad,   Akárha mind cipelne  Rózsás girlandokat.  Ringyókra fintorítva,  Kijárt egy-egy vicsor,   Hiszen az eb se bírja,   Mit el nem bír az orr.  Egyet szolgáltam hûen,   Csak magát a királyt,  Bár õ is szörnyû bûzben,   De népe élin állt.  Õvéle telt az éjjel   S a lármás nappalok.  Becézgetõ kezével   Gyakran borzolgatott.  Csak egy apród, pirosló   Orcájú, víg kamasz,  Õ mondta: durva, morgó   Csahos vagyok s pimasz.  De rá, mert kisfiú tán,   Nem haragudhatok,   Bár szõröm tépte durván,  És farkon ragadott.  Mindenkit, ámde õt pont   Meg sem moroghatom,   Szaglott, mint a velõscsont:  Legdrágább illatom.  Korholták bár a lurkót,   Pajkoskodott velem,   És egyszer megriasztott,   Meg ám, de rémesen.   Kifundált egy szeszélyes  Játékot: ráakaszt   Farkamra egy veszélyes   Csörgõt, gyúlékonyat.  A trón alatt aludtam,   Hol székelt a király,   S egyszercsak felugortam:   A farkam lángban állt.  Borzas farkkal a lángot   Csak felszíthattam én,   Akár tûzszínû zászlót,   Lázongás idején.  Üvöltve nyargalásztam,   Mint ló, kit farkas ûz.   De nem csitult a lázam,   Belém kapott a tûz.  De csörgõmet lekapta   Egy udvaronc keze,   S a farkam gyógyítgatta   Dámák sereglete.  Jó nagyot kacagott a   Rossz tréfán a király,   De az apród pofonra   Mégis remegve vár.  Düh nélkül verték, ám õ  Is viccbõl zokogott, -   Hisz maga a királynõ,   Az is leányka volt.  Rég éltem én át mindezt,   És nyoma sem maradt.   Mi szaglott, mi hevített,  Már rég a föld alatt.  Kutyáknak itt mi juthat?  Lerágott csontdarab, -   Az ízes illatoknak   Illúziója csak.  De, íme, újra élek,   Hiába undorodom:   A lelkem kutya-lélek,   De nincs már szimatom.              1905. február 24.                            A NÜRNBERGI HÓHÉR     Ki tudja, hogy a hóhér   Mily unalomban él!   Ha volna rája mód, rég   Nem nyúlna pallosért!  Tanultam egykor én is   Klastromfalak között,   A bölcselet s a kín is   Egyformán üldözött.  De ifjan elvetettem   A zord bölcselmeket,  S szabadulásom menten   Nürnbergbe vezetett.  Kivégzés volt a téren:   Napbarnitott nyakat   A bíbor vér ködében  Vágott át épp a kard.  Elbûvölt a kivégzõ   Kard baljós pírja és   Az õsz bakó megértõ,   Bús bágyadtsága is.  Tanulni hozzá mentem,   A pallos már enyém,  S a lányába szerettem,   És hóhér lettem én.  A nép félelme megfoszt,   Hogy cimborám legyen,   Munkám elõtt a pallost   Magam fenegetem.  Egyedül lépek, ím, a  Vérpadra, amikor   Még horkol-hörg a bíra   Ágyában valahol.  Kezét az áldozatnak   Jól összekötözöm.   Ha villan pallosom, csak  Unalom, nem öröm.  Erõsen lecsapok még,   S roppan a csigolya,   És valaki a lelkét   Kezembe ejti ma.  S kibuggyan bíborló ár,  S a hullát elviszem,   Valaki pallosomnál  Áll sötét-vörösen.  Komótosan vonulva,   Emelt fõvel megyek,   A gyalázatot unva   S nappali éjemet.  Szigoruan a házam   Ablakán kopogok,   S a vérszomj otthonában   Sem hagyja a bakót.  Fiam alázatos még,  Elnyúlt a szûk padon,   Megint kötéllel kötném   Meg bánatom.  Könnyek meg jajgatások, -   Hóhér vagy itthon is.   Nyírzizegés, sírások -   Unalmas minden itt!  Ki tudja, hogy a hóhér   Mily unalomban él!   Ha volna rája mód, rég   Nem nyúlna pallosért!                1907. február 22.                         AMIKOR KUTYA VOLTAM                 1    Bocsáss meg, Uram!   Még a földön, ott alant,   Sokat veszekedtem.  Vonítottam éjjel,   S a magam vérével   Csonton verekedtem.  Szolgáltam neked,  És szerettelek,   Gazdám, igaz hittel.  A síromra írd fel   Ezt a néhány szócskát:  „Itt nyugszik a Volcsok,   Hozzám hû õ volt csak.”                        2    Figyelka vagyok, elõkelõ kutya,   Lábam hosszú, karcsú és kecses.  Életemnek nincsen búja és baja,   Hogyha úrnõm lágy kezébe vesz.  Kényes orrom nem bántják itt rossz szagok.  Csontot rágni? Más se kéne még!   Ha úrnõmtõl édességet is kapok,   Megnyalom szép, hófehér kezét.  Még a párnám is tollas, puha,   S földi éden lett az életem.   Eblelkem meg nem tagadom én soha,   Élvezz, élj és ne nyüszíts sosem!     1911. július       3    Oly sanyarú az osztályrészem,   De mégsincs szívemben harag.  Kurkászhatok a hideg réten   Rossz ételmaradékokat.  Hínárlepett kanálisokból   Iszom a poshadó vizet.   S a fûbõl - érzi még a rossz orr -  Nyom szaglik: száraz és öreg.  Ám hogyha lópaták dobognak   Az úton, nyári estelen,   Futok nyüszítve, riadozva,   S a zabtáblába rejtezem.  De jól tudom, ünnepem eljõ,   És lelkem is mennyekbe száll,  Ha majd egy részeges tekergõ  Kõvel halántékon talál.  Felugrom s felüvöltök rögtön,   Elterülök a kavicson,  Kurta kínomba beledöglöm,  S a lelkem istennek adom.     1911. július       4    Édes isten - tévedtél velem te,   Elrontottad éltem valahol.   Vad kutyák társává hogy tehetted,   Akinek a lelke is mosoly!  Nem akartam terveid zavarni:  „Ha kívánod, kutya leszek én.”   Megtanultam úgy-ahogy ugatni,   S vonítok telihold idején.  Mégis, édes isten, öl a bánat.   Kutyaéletet nem akarok.  S gondold meg - hogy õrizném a házat!?   Hiszen mûvész, poéta vagyok.     1912. július 18. Ubriasz         5    Dölyfös, önhitt-elbizakodott vagy,   De szememben szánalmas, silány,  Poéta, panamakalapodban,   Aki bottal támadtál reám.  Ostoba, te, mitõl ijedtél meg?   Hisz rád még csak nem is ugatok.   Még sohase martalak meg téged.  Én csak dalt és verset faragok.  Fel se fogtad: nemhiába élek,   Hogy az én ebsorsom hõshöz méltó volna,   Hogy éjfélkor senki ily bús szenvedéllyel,   Mint én, nem vonít a holdra.  Szánalmas tudor, ily bánatokkal   Hogy itatnád át a versedet?   Kiabálsz csak és csapkodsz a bottal,   A vonító bút nem ismered.  Menj csak innen, durva verscsináló,   S gyáván ne hajíts felém követ!  Lábikrádba fogamat se vájom,  Bárha éjjel szörnyen szenvedek.  Távozz, távozz innen, minek veszekednénk?  Megvetem csak öntelt hangodat,   Gúnyos nevetésed, szemed gõgös kékjét,  És magas, keményített gallérodat.  Ha az útról elzavarsz, oly mindegy,   Elkergettek sokszor már az emberek.  De vigyázz, míg hadonászol, porba ejted   Rossz szemed kipótló cvikkerüveged.     1912. július 19. Ubriasz            TRIOLETTEK       1    Nyomasztó és gonosz vidékek:   Földem, anyám mégis te vagy!  Néma anyám, szeretlek téged,   Nyomasztó és gonosz vidéked!  E földet átölelni vad   Kéj mámorító májuséjben!   Nyomasztó és gonosz vidékek:   Ó, föld, anyám mégis te vagy!          1913. március 5. Minszk - Vilna              2    A tájon magam ballagok.   A föld meg én, más nincs köröttem.   Megyek megújult õsidõkben.   A tájon magam ballagok  Én, gyújtva fényes csillagot   A kéklõ mennyei mezõben.  A tájon magam ballagok.  A föld meg én, más nincs köröttem.     1913. március 5. Minszk - Vilna             5    Mily keserû az italom!   Szívemben szétárasztja mérgét.   Megcsal szerelmem, mint a hírnév.   Mily keserû az italom!   Mind, mind, epesztõ bánatom   Hazug, hiú, nincs benne érték.  Mily keserû az italom!   Szívemben szétárasztja mérgét.    1913. március 6. Makosino. Vasúti kocsi               11    Milyen öröm - csak úgy mezitláb   Lépkedni sáros utakon,   Könnyû tarisznya vállamon!  Milyen öröm - csak úgy mezitláb  Szelid alázattal tarisznyát  Hordozva költenem dalom!  Milyen öröm - csak úgy mezitláb   Lépkedni sáros utakon!     1913. március 10. Korolevka - Alekszandrija            17    Sóhajt alattam a moha.   Meg-megremegnek árva nyírfák,   Erdõn finom ködpára ring át,   És csak az erdõ, csak moha,   Sóhaj dalom minden szava.   Látom a föld s menny délibábját.  Ó, erdõ! Ó, puha moha!   Ó, gyöngéd reszketésü nyírfák!     1913. április 15. Toszno - Pétervár             ANNA AHMATOVÁNAK   Oly gyönyörû-csodás a mennybolt,   S mezõk virága, hegy köve,   S az örökkön igaz Apollón   Legkedvesebb leánya, te,  És ez a gyöngéd izgalom, mely  Csipkebokorként lángban áll,   Ha verseid zenéje zeng fel,   A méhe mézes ajkra száll,  S úgy tetszik, keblébõl kitépve,   Egy jámbor asszony nyújtja át   Kegyes szivét, elénkbe téve,   Mint bortól mámoros kupát.          1917. március 23.                   ASZTEROIDA  A Marson túl, a Nap körül keringek én,   Bús aszteroida, a Földnek ismeretlen.   Vérem bensõ kohóm megolvasztotta fém,                 És remegõ kolloidok a testem.  Tehozzád, földi társam, nem simulhatok,   A Sárkány messze fútt, a puszta, ûri éjbe.  Távolról sejditem csak a fénylõ Napot,                   S nem bújhatok soha a Föld ölébe.  Irigykedem reád: bár gyönge vagy, szabad,   Kisebb körben mozogsz, de új s új útra térve,   S én örökös köröm ismétlem, ugyanazt,                    Unt-végtelen vihartól ûzve-tépve.     1918. június 7. Knyazsino - Kosztroma. Útközben         PIROS PIPACS SÁRGA SZÁRON     Piros pipacs sárga száron,   Cigarettám parazsa,   Kéken kanyarogva, szállón  Kígyózik a magasba.  Szürke hamva, már kihûlve,   Szertehullik könnyedén.  Percnyi otthonomban ülve,   Gondtalan melegszem én.  Éltem könnyû füstje szálljon!   Már nem bánom, bármi volt.   Ködbe rejtezett a távol, -   Mit remény! Mit bánatom!  Mindenünk mulandó-álnok,   Füst a kéjünk és a búnk;   S szabadságról szõve álmot,   Mosolyogva hamvadunk.     1919. március 20.       A HANGULATOK JÓSKÖDÉBEN    A hangulatok jósködében  Eljössz te hozzám napra-nap,   S rajzolják az ismétlõdések   Ugyanazon vonásokat.  Ugyanazt szeretjük örökre,  És ugyanazok álmaink,   S az élõ lélek végtelenbe  Is ugyanúgy kívánkozik,  És földi álmodon elárad,   Mit ihleted öröme ad,   S ugyanazon aranykupába   Tölt mérgeket a hangulat.          1920. augusztus 3. Knyazsino