MIÉRT RÓZSÁLL A HOLD AZ ÉGREMiért rózsáll a hold az égre szállva
Mért leng a szél is oly negédesen, Sajkák se ringnak fodrozó vizen, Mikor a lelkem sóvárog utánad? Mikor nem látom a szemeidet,
S a messze kígyózó
folyó nyugalma
Idegen kertek alléinak árnya
-
A drága múltba lelkem
visszaszáll ma,
Regények szózatát
megértheted,
De könnyen szõtt mesém
adós marad
Szememben érzõ lelkü
olvasó
1906-1907. november ÉDEN!
A múltat éles fény hasítja át - Akárha nyár után a téli égen Látnád a nap kioltott sugarát. Száraz virág, köteg
szerelmi posta,
Más tanításra
lelsz másfajta kéjben,
1907. szeptember Rólatok, ti nyári
kéjek,
A szökõkút vízködében
Szirmok illatárja édes,
S utána fényes jõ megint, Ha reggel tükrömhöz ülök majd, Felejti szívem már a kínt. Púderrel sápasztom
a képem,
Nem rebegek sem ó-t,
sem átkot,
De szenvedõ arcot se vágok,
Azt mondanák mind: „csak
megjátssza,
Faggattok néma végzetet, Tengerbe süllyedt kincsek kutatói, - Ti már a kürtszót lesitek? Eljõ, mint íratott,
az óra,
Egy a folyó, de cseppje más
mind,
Jól lát szemünk,
fülünk is hallja
Készülj a kürtre,
és ne bánjad
MAGOSBA
S földemrõl az éj elköltözött. Kettõnk közt egy keskeny ablakocska, De mi leigázzuk az idõt. Láncoknál erõsebb
kötelékünk,
De - vagyok, nem törtem össze,
Sándorokként vágunk
a világnak,
Mint altatódal,
Mint szerelmesek izgatott
Mint ütközetbe hívó
trombita,
fehérlõ házfalakat látok, violáktól illatozó kertet, õszi alkony sápadt napkorongját, és fuvolákat hallok messzirõl. Ha azt mondják nékem:
„Alekszandria”,
Ha azt mondják nékem:
„Alekszandria”,
leigáznám Etiópiát és Perzsiát, elkergetném a fáraót, piramist építtetnék magamnak, nagyobbat, mint Kheopszé, és lennék a legdicsõbb Egyiptom lakói között! Ha furfangos tolvaj lehetnék,
Ha második Antinoosz lehetnék,
Ha a bölcsek legbölcsebbje
lennék,
Ha legalantasabb rabod lehetnék,
„miért süt a nap? miért fúj a szél? miért születnek az emberek?” A világ bölcsei így
feleltek:
„Miért alkották így
az istenek?”
ÖRÖK ISTENEK
e gyönyörû világot! Hogy szeretem a napot, a nádasokat s a tenger zöldes csillogását akácok karcsú ágai között! Hogy szeretem a könyveket (a barátaimét), magányos otthonom nyugalmát, hol ablakomból láthatom a messze nyúló dinnyéskerteket! Hogy szeretem az utcák tarka népét, a dalokat, kiáltozást s a napfényt, kacagva labdát kergetõ fiúkat! A hazatérést kedvre derítõ sétáim után, már estidõben, az elsõ csillagok alatt, fényárban úszó szállodák közt egy már a távolba veszõ baráttal! Hogy szeretem én, örök istenek, a tündöklõ szomorúságot, a mulandó szerelmet, a halált, az életet nem szánva, hol minden drága nékem, és amelyeket szeretek, Dionüszoszra esküszöm, a szívnek s édesízû testnek minden erejével!
a csatatéren, hol nyílvesszõk, kopják suhognak, amikor a trombita harsog és tûz a nap, délben, a haza dicsõségéért elesve és hallva körötted: „isten veled, hõs férfiú!” Édes meghalni tisztes öregként ugyanabban a házban, ugyanazon az ágyon, ahol születtek és meghaltak õseid, gyermekeid körében, akik már megférfiasodtak, és hallva körötted: „isten veled, apám!” De még ennél is édesebb, még bölcsebb, eltékozolva minden birtokod, eladva az utolsó malmodat azért a nõért, akit másnapra elfelejtenél, és hazatérve víg dáridó után a házba, melyet már dobra vertek, megvacsorázni és százegyedszer olvasva újra Apuleius történetét, meleg és illatos fürdõbe ülve, nem hallva semmiféle búcsúszót, felvágni az ereidet; s a hosszú ablakból a mennyezet alatt viola illatozna, pirkadna már, és fuvolák szólnának messzirõl. HOL SZÜLETTEM Viszontláttam a várost, hol születtem, s leéltem ifjúságomat; tudtam, hogy ott se rokonom, se ismerõsöm nincs már, tudtam, hogy régen elmosódott emlékezetem, mégis a házak, girbe-gurba utcák, a tenger messzi zöldje felidézték elõttem a megmásíthatatlant, - a gyermekkor lepergett napjait, az ifjúságom terveit, sok álmát, a füstként szétfoszlott szerelmet. Mindenkinek idegenül, egy fitying nélkül, azt se tudva, hol is hajtom le majd fejem, egy külvárosba csöppentem, ahol csukott spalettákon túl fények égtek, s énekszó hallatszott, dobbal kísérve, a legbelsõ szobákból. Egy földig érõ
függöny elõtt göndör,
Jaj, elhagyom most Alekszandriát, s nem láthatom viszont sokáig! Látom Ciprust, az Istennõnek kedvest, látom majd Thiroszt, Ephészoszt és Szmirnát, látom Athént - az ifjúságom álmát, Korinthoszt és a távoli Bizáncot és minden vágyam koronáját, minden törekvésemnek célját - meglátom a hatalmas Rómát! - Mindent láthatok én, csak tégedet nem! Jaj, el kell hagynom téged, örömem, s nem láthatlak viszont soká-soká! Sokféle szépség tárul majd elém, sokféle szempárba feledkezem, sokféle ajkat csókol majd az ajkam, sokféle fürtöt simogat kezem, sok-sok nevet fogok suttogni boldog légyottra várva, sokféle ligetben. Mindent láthatok én, csak tégedet nem! 1905-1908.
Alázatos kavics se kérdi, Parittyából hová repül, S olvad a hó, napfény ha éri. A nyíl hegye se kérdi meg, Miért itatta át a méreg; S miért zaklatná szívemet: E vágyak a tieid? enyémek? Miféle célba száll a kõ? Barátot, ellenséget ér el, Vagy hullta csak kihalt mezõ, - Egykedvüen fogadom én el. A bölcs íjász akarta ezt, Aki ha int, a fagy fölenged, S a seb? nem oly nehéz a seb Alázatos tekintetemnek.
Agyagból kék galambokat, Beléjük lelket is lehelve. S megrebbent toll-zizergetéssel És összebújt a kis csapat, Kerek kupámra telepedve. Pirosló málnát csipegettek, Kortyolták lustán a tejet, Fejük fölszegve, csõrük tátva, S rajuk már elevennek tetszett, Bár messzi nem repülhetett, S tudtam, csak agyagból a szárnya. S váratlanul lélektelennek Láttam rejtélyes mûvemet, S rémkép lett mindenik madárka, És lelkem vágyakozni kezdett; Hogy élõek, de szelidek Kapják ajándékát szivemnek. 1913.
Szerelmem kimeríthetetlen, Határtalan, mint sztyeppi táj, S mint végzet, elkerülhetetlen. Miért szeretlek tégedet? Gyalázat, üdvösség a vége? De inkább pusztuljak veled,
Ostoba szív, csak verne, csak verne - Ütem szerint... Úgy tetszik, mintha szétrepedezne - S jár megint. Gondolat, álmok - úr
ma a rozsda
Tavaszodat már hiába
hívod,
(1913) J. Jurkunnak 1 Nem vagyok én, csak geográfus... Egy olyan ország geográfusa, melyet naponta fölfedezhetek, és minél ismerõsebb, annál varázsosabb és meglepõbb. Nem mondom azt, hogy ez az ország az Ön lelke (már Verlaine tájhoz hasonlította a lelket), mégis az Ön lelkéhez leghasonlóbb. Nincs tenger ott, se erdõk, nagy hegyek, csak tavak és folyók (szláv, nem orosz folyók) vidám partokkal s bús énekekkel, fehérlõ felhõkkel az égen; ott mindig április van, napsütés, szélzúgás, vitorlák és kutak, kékségbe tûnõ darucsapatok; akadnak szomorú, mégsem komor vidékek, s úgy tetszik nékem, valaha ezt az országot, mely derûs ma, gondtalan, az ellenség szilaj lovai megtaposták s a nehéz kocsikerekek, s most visszaréved olykor tûzvészek hajnalaira; utak is futnak benne, kétoldalt nyírfasorral, és udvarházak, ahol azóta csapszékekbe ûzött mazurkát jártak egykor; ott megismerheti a szánalmat s a gyöngédséget, duhajkodást, kurtát, akár a tavaszi zápor; vörösbegy válaszol a lányok énekére, s Szûz Mária kikukucskál csúcsíves kapuszárnyai mögül. De én másféle geográfus is vagyok, nemcsak a léleké. Nem olyan, mint Kolumbusz vagy Przsevalszkij, az ismeretlenbe szerelmes, örök bolyongásra ítéltek, - minél többet tudok valamirõl, annál több csodálatraméltót találok és szeretek benne. Ó, borostyánszirmú rózsa, rózsaszín borostyán, topázok, mézzel vegyített ámbra, bíborló borok: montrachet és chablis, szmirnai part rózsálló alkonyon, dombok lágy domborulata a völgyek homálya fölött, õsi és örök éden! De csitt!... egy geográfusnak sem illik szerénytelennek lennie. 2 akárha elsõ lenne vagy utolsó, nem tudhatom, csak azt tudom, hogy másmilyen nem is lehetne. Tán Vénusz csillaga megteheti, hogy minden este nem száll az égre, bár láthatatlan, felhõ takarja? Tán Juno madarának farka, bár összecsukva, nem hordozza-e mégis kelet minden smaragdját és zafírját? Az én szerelmem egyszerû s hiszékeny, de elkerühetetlen és nyugodt is. Nem kínál titkos találkozókat, létrát, lámpajeleket, se szerenádot, lopva váltott szavakat a bálban, célzások, maszkok idegenek tõle, már szinte szótalan: magában egyesíti a fivér figyelmét, barát ragaszkodását és a szerelmes szenvedélyét, - mily nyelven szólalhatna meg? Ezért is hallgat. Nem romantikus, túlzásoktól, negédes csecsebecséktõl mentes, a gazdagságában szegényes, de teljesség magában. Tudom, hogy ez nem az ifjú szerelme, Ki gyermek még - a férfié (talán az aggastyáné). És olyan egyszerû, olyan parányi (talán unalmas?), de ez mind én vagyok. Dícsérhetnénk-e tán az embert, csak mert lélegzetet vesz, néz és mozog? Más szerelembõl bennem nem maradt, csak féltékeny irigység, de már nem éget, mert jól tudom, hogy semmi, sem az, de még Ön maga sem, választhat minket el. Ez olyan egyszerû, mint szomjat vízzel oltani, nincs igazam tán? |