OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTÕK VERSEI   INNOKENTYIJ ANNYENSZKIJ Költészet  Levelek  Ideál  Május  Szeptember  November  Az élet lokálja  A visszatérés búja  Bánat  Szürkületi trilógia                  Orgonalila homály                  A múlandóság bánata                  Behozták a gyertyát  Õszi trilógia                  Õsz, barátném, itt vagy                  Augusztus                  Ez Vallen-Koskiban esett meg  Lidércnyomás-trilógia                  Lidérces álmok                  Kijevi barlangok                  Az meg ez  A gyász trilógiájából                  Gyászszertartás elõtt                  Ballada  Fénylõ glória  Vasúti trilógia                  A pályaudvar búja                  A vagonban                  Téli vonat  Éji stanzák  Tavaszi románc             KÖLTÉSZET Sinai tüzes csúcsára érve,   Hol fényének homálya ül,   Reménytelen, vad szenvedéllyel   Imádd Õt ismeretlenül.     De fuss a kék tömjén ködétõl,  A dicsõség koszoruját   Megvetve... Fuss a temploméjbõl,  Ne halld meg papjai szavát!     A messzeségbe - óceánba  Merülve - áhitozz csodát,   Keresd a sívó pusztaságban   Saruja megszentelt nyomát.               LEVELEK     A menny fehérén bágyatag  Aranylik már az égi lámpa,  És felkavart levél-hadak   Cikcakkja száll az õszi tájra.     Keringenek a levelek,   A föld porába egy se hullna...  Ó, hát megint elérkezett  A rettegésünk perce újra?     Vagy a csalóka lét felett   Nem a Teremtõ szava zengett,   S nincs véged és nincs kezdeted  Tenéked, én, hiába esded.                   IDEÁL  Gázlángok tompa lobbanása   Halotti-halvány fõk felett,   S unalmad lázas lázadása:  Elhagyni asztalt, székedet.     S zöld arcuak közt ülve, titkon,  Leplezve lelked undorát,   Csak fejted-oldod a papíron  A lét meggyûlölt rébuszát.                  MÁJUS     Virágzó-halovány a menny,   De hervad a májusi nappal,   S csak a homályos üvegen   Égnek tüzek az alkonyatban.     Árnyak közül elénkbe tûnt,   Egy percre bár, aranyba mártva,   Az, ami voltunk... vagy leszünk:  Az örök változás világa?     S nem fordíthatod el szemed   Aranya vibráló porától,   Ez tán a skála-estelek   Legbúsabb hangja a világról,     Amely, bearanyozva még,   Elpusztul mindjárt, meg sem értve,   Hogy az öröm, mi benne ég,   Csupán a május cselvetése,     Hogy visszahozhatatlan és   Fakult, ami bearanyozta...   Hogy csak az alkony lop kevés  Pírt még a rózsás ablakokra.                SZEPTEMBER Arannyal futtatott, de satnyuló liget   A lassú kór, a láz még csábos bíborával,   S a késõ nap heve megkurtult sugarával   Érlelni gyönge már a dús gyümölcsöket.  S megsárgult szõnyegek, s goromba nyomaink,  S hazug szavai egy utolsó párbeszédnek,   S parkokban mélyenincs tavak homálya ring  Az érett szenvedést rég elfogadni készek.  De veszteségben is szépségeket talált   A szív és szédülést a rossz varázslatokban,   S ki megkóstolta már a lótuszt, izgatottan   Beszívja most az õsz bódító illatát.              NOVEMBER A bíbor tûz mily gyönge, bágyadt,  A sárga reggel mily halott!   Tegnapról mára már az ágak  Hálózata sem változott...     Egy vígaszom maradt: a képen   Fehér s ezüst vonásokat   Láthatok ott is, hol setéten  A tusba mártott toll szaladt...     Köd foglya lett a nap korongja...   Ó, bár a tájon szán suhanna,   Gomolygó hófelhõk alatt! -     Rézfüttyû széltõl részegülve,   Szelnénk a parttalan havat,  Megdermedt habjain repülve...           AZ ÉLET LOKÁLJA     Márványló Psyché alatt a  Fikuszok ugyanazok,   Ugyanaz a szolgahorda,  Kába párák és zajok...     Rossz borok, lerágott bordák,   Hamvadó szivarhalom,   Arcokon harag, gonoszság,   A szivekben unalom...     Késõ, hóbefútta éj ez,   Mégis itt maradsz te is;   Álmaid lidérce kérdez:   „Alkohol kell vagy hasis?”     Ám a tornácon se jó vár:   Felhúzott gallérral õ   Számlád írja, gyertyacsonknál,  A koporsókészitõ.          A VISSZATÉRÉS BÚJA     A dóm szines ablakait már   Nem aranyozza az azúr,  A korál vihara is elszállt   A sötét boltozat alól.     Az északi kapun beléphet   A néma árnyak sora most,   De sápadt angyala az Éjnek   Kathizmát még nem olvasott...     Poros búcsúsugárban égve,  Imával meg nem váltott vétke   Nyomasztja a leélt Napot,     Mint Botticelli angyalálma,   Aranyló fürtöt hullatott   Elnémult hangszere nyakára.       BÁNAT     Rózsás-fehér oválisokban,   A pirkadat köve alatt,  Kötött egy furcsa kéz csokorba   Acélos-kék virágokat.     S a mérget csillogásba zárva,   Legyekre lesnek szirmaik,   Tarkán, szemérmetlen kitárva   A lét pucér határait.     De amikor heteken át csak   Emésztenek a lázaid,  Megérted az egyformaságnak   Titkát: a bódító hasist,     Megérted, centifóliákra   Színek varázsa hogy tolul...   S rombuszokat rajzolsz, a Bánat   Lépcsõit, akaratlanul.           SZÜRKÜLETI TRILÓGIA             Orgonalila homály     Az utcánkat hó borítja vastagon,   Orgonalila homály fut a havon.     Röptiben bepillantott az ablakon,  S rádöbbentem, hogy szeretem õt nagyon.     Kérleltem az orgonalila homályt:  „Térj be hozzám, itt a kuckóm vár reád.     Nem a régi búmat kell oszlatni szét,   Oszd meg vélem, kedvesem, a magadét!”     Már csak messzirõl hallottam, mit felelt:   „Ha szeretsz, a nyomom úgyis megleled.     Hol jég kéklik vékonyan örvény felett,  Elidõzöm ott, ha végzem röptömet.     De a tûzhelyednél meg ne lássanak...  Az enyém csak az, ki bátor és szabad.”               A mulandóság bánata     Már elmerült a nap. A balkonra tekint  A sárga hold ködös, még árnyatlan korongja,  S hiába fénylenek kitárt ablakaink,   A sápadt bú a vak falakat már bevonta.  Mindjárt leszáll az éj. A mennyeken ború...   A szívem fáj ezért a végsõ esti percért:   Mert benne él, mi volt - a vágyódás, a bú,   És benne már, mi jõ - a csüggedõ felejtés.  Itt álom lett az est: félénk, de röpke is,  Ám szívednek, ahol se húr, se könny, se illat,   S hol széthullt s összefolyt a felhõk ezre is,   Már sokkal kedvesebb, mint alkony rózsapírja.                                                                                                1904 nyara Jalta      Behozták a gyertyát     Nem rémlik-e néha neked,   Hogy az est puha szürkületében,   Közel van egy oly közeged,   Hol más ez a lét is egészen.     Hol ölelkezik árnnyal az árny,  Az a perc csodatéte az égnek,   S egymásba hatol sugarán   A szemünknek a lényem, a lényed.     Nem ijesztjük el ezt a csodát,   Moccanva se, szólva se, félve,   Mint távoli táj moraját   Figyelõ, ki fülelget az éjbe.     De ha gyertya lobog, e világ  Elenyészik, a semmibe szállva,  Csak a szem sietõs sugarán   Iramodnak az árnyak a lángba.                                                                                                                                                           1904             ÕSZI TRILÓGIA           Õsz, barátném, itt vagy     Õsz, barátném, itt vagy újra vélem,   De az ágak hálóin soha   Sápadtabbnak nem látszott a kék menny,   S holtabbnak se alkonyod hava.     Nem láttam még avart, szomorúbbat,   S feketébbet, mint a vizeid,   S hogy fakó-agg egeden vonulnak,   Csüggesztõbbnek rõt fellegeid.     Bénán, mindent végignézve, állok...  Ó, a lég is furcsa ízû, új...   De tudod... meglátni mégis fájóbb  A szavakat titoktalanul...                  Augusztus    Még fények égnek a lombárnyas út felett,  De ágak rése közt némán dereng a kékség:  A játékos is így mosolyog és remeg,   S már lesni sem meri a kocka pördülését.  Függöny mögött a nap. A ködlõ föld szinén   Lassan vonulnak el a hûlõ vágyak, álmok...   A fülledt dáridó s a tegnapszülte fény  Elmúlt-kihunyt, s csupán az õszirózsa lángol...  Vagy gyászmenet halad fehéren, lombon át?   S megfakult koronák ívén tüzek lobognak  Remegve s kérdezik: „S te? mily sors vár reád?”  A temetõharang réznyelvén szólogatnak.  A játék végetért? elúszott a menet?   De megvilágosul a szívben mind, mit érzett:  Ó, hogy megértek én becézõ meleget   S virágoskerteket, hol úr már az enyészet...      Ez Vallen-Koskiban esett meg     Ez Vallen-Koskiban esett meg,   Esõ zuborgott szüntelen,   S a meredélyrõl deszkák estek,   Hulltak alá töméntelen.     Mi a dermesztõ éj után csak   Vacogva ültünk, könnyesen,   S a vízbe rongybabát dobáltak,   Hogy jó mulatságunk legyen.     Úszott az ázó bábu ringva   A habzó vízesés felé,   Soká keringett-pörgött, mintha   Magát még visszaküzdené.     De tajték mindhiába nyalta   Élettelen, sovány kezét, -  Végzete megváltozhatatlan:   Új kínok ezre várja még.     Nézd, a morajló patakáron   Szófogadóan eluszott;   Mutatványáért jogos áron  A finn félrubelest kapott.     S a baba kirepült a kõre,   És a folyó tovább loholt...  Ez a komédia a szürke   Reggelen oly szomoru volt.     Maga a menny olyanná válhat,   S a tünde, játszó sugarak,   Hogy szívednek a bábu-bánat  A szívedénél súlyosabb.     Átérzel mindent, mint fa lombja,  S hogy él a szürke szikla is,   Barátod õ, s barátod hangja,   Mint gyerekhegedû, hamis.     S megérti szíved is, hogy véle  Csak rettegése született,   S magányosan, patak vizében   Sodródó bábuként lebeg...          LIDÉRCNYOMÁS TRILÓGIA                 Lidérces álmok     „Vár? Izgatottan? Jóra nem vezet.   Indulna ajtót nyitni? Nem lehet!   Értse meg: önhöz egy bolond kopog be,   Ki tudja, éjjel hol s kivel hevert le,   Lerongyolódott, szórja szitkait,   Markába szúrós kavicsot szorít;   Majd zsebbõl kikapott másik kezével   Meghajigálja elszáradt levéllel,   S csókolni vágyik önt, és könnyei   Foltjával fürtjeit beszennyezi,   Ha arcát sebtiben még visszarántja,  Borulva szégyenének bíborába.     ..............................................   Hallgasson rám!... Ijesztgettem csak: Az   Oly messze már, halott... Nem volt igaz  Se suttogása, sem kopogtatása -   Ez csak 'a vér szava', a kín marása...   Mit tûrök én is, tûrök egyre önnel...   Vagy foglyul ejtett viharunk üvölt fel?   De mégsem! Ön nyugodt... Csak sápadóbb,  S megrándul ajka... Ostoba vagyok...   Itt másra várnak megbeszélt találkák...  Mindent megértek: félelmét, a vágyát,   Tekintetében titkos fényeket.”   Kopognak? Jönnek? Fölemelkedett,   Látom - a lámpa lángját lecsavarta,   Haját kibontja... Rózsás lett az arca...  Kígyózva hullnak fürtjei... Közel   Hozzám... Egy tûzben égek véle el...   Karját körém kulcsolja s von magával,   S csiklandoz és becéz selyemhajával...   Ez hát a büszke férfiész, a hív,   Nem állja ki, ha megrezzent a szív,   Elvész a nedvdús, rózsaszínü hõben!     .....................................................   És hirtelen más lény lett énbelõlem...   Ágy... Gyertyafény. Az utca bús kövén   Esõ locsog... Csak álmot láttam én.           Kijevi barlangok     Zölden a gyertya lecsöppen,  Bágyadtan árad a tömjén,   Valami vállig a földbe   Süllyed a mély üreg éjén.     Valaki hangja a csendbõl  Csendit imát a sötétben,   S valaki õket „keresztrõl”   Enyhiti sárga vizével.     „Gyorsan-e?” - Csak ne siessél...   Zúg a harang a füledben,   Ám a sötét folyosóéj   Egyre adós felelettel.     Nem akarom, soha már!   Semmi, se út, se barát?   Sóhajtól elhal a láng?   Kússz csak a csendbe tovább!              Az meg ez    Csak a jég sír olvadozva,   Ám az éj, akár a kõ.  És a tested végigfutja  Láza, lángként terjedõ.     De locsognak, oldva-lopva,  Jégkockák a fejeden,  Nem számolgatják, hogy ott csak  Két párnád tart melegen.     S hogy tábortûz füstködébe   Fekhetsz majd elevenen,  Ha taszít a lámpa fénye  Síkos baltaéleken.     De örömmel tölt az éjben   Szíved álma és vigasz,  Mindent megbocsát... csak éppen  Ez legyen ma Ez, ne Az.         A GYÁSZ TRILÓGIÁJA                Gyászszertartás elõtt                     (szonett)     Két napja suttogás: a ház  Vendége kõmerev,   S szúrós krizantém-hervadás  Fojtó füst lengedez.     Békét kívánok néki hát,   S magunknak idefenn,   Vagy bûzlõ börtönajtaját  Bezárták teljesen?     „Õ holt! De lánya, özvegye...”   Szavak, szavak, szavak.   Fehér tükrökben Rettenet     Dalolja énekét,   És Félelmünk hajlongva a   Gyertyákat osztja szét.           Ballada    Kora reggel, köd tejében ázva,   Felrakták a terhet, útra készen...   A kétfogatú elõtt a lámpa  Csak hunyorgott, füstöt ontva kéken.     Mögöttünk a kihalt nyaraló van...   Sárga, nyirkos... Értelmetlen vásznak   Függnek balkonjáról... ám mohóan   Mind letépték már a dáliákat.     „Áldja Isten!...” Meglódult a ló már,   Gyászi maskarába maszkirozva...   Sárga eb a rozzant nyaralónál  Farkával fenyõt püfölt csaholva.     De hamarosan homokba huppant,   Mint halottas ágyon, elterülve...   S rettegve levettük kalapunkat,   Nem is mertük visszarakni többet.     ...Átkozott légy! Aki egykedvûen áraszt   Violát s fenolt is, szörnyû Dáma!   Ha akarnám - elfogadhatnálak...   „Hát akard s próbáld meg!” - súg a Dáma.     Ajánlás    Néktek küldöm, katonazenészek,   Kik e verset elfújtátok egykor,  S versszakot be nem tartó zenétek  Sokkal búsabb, sokkal csendesebb volt...                                                                               1909. május 31.                      FÉNYLÕ GLÓRIA                                   (szonett) Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak   Kialvó lángját fojtogatta még,   De a kanyargó füstök égre szálltak,  Színek fakultak, sápadozva rég.     S oly sóvár-esztelenné lett az álmom  Imák és könnyek fojtó tengerén,  Hogy fénylõ glória ragyog hajában   S fekete fátyla áttetszõ ködén.     És válaszul fülönfüggõinek   Hûs ametisztjén rezdültek tüzek,  A tömjén kéken illatozó álma     Szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt...   Ezért imádom úgy a fátylakat,  S oly kedves égi glóriák sugára?          VASÚTI TRILÓGIA                     A pályaudvar búja     Ó, hétköznap-öröklét   Unalmának fullánkja...   Porülte déli hõség,   Vasúti tarka lárma.     Félholt legyek kioszkfal  Deszkájához tapadva,   Süket, vak és konok raj,   Friss mészben megragadva.     Zöld zászló leng fakultan,   Gõz pöffen sófehéren,  Visszhangtalan sikoltva   Síp szól a messzeségben.     S elválás emblémája   A csalfa randevúknál -   Az óránál megállva   Félkaru kalauz vár...     Van undokabb e pontnál,   Mely nem moccan semerre,   E szendergõ lapoknál   A rezegõ delekben?...     Bármi lehet, csak ez nem...   Mássz oda - ez a dolgod;  Mindegy - legalább ez nem,   Mocskos vagy bár és forró!     Meghalni arctalan, vak  Örvényben elmerülve,   Mint dívány - kábulatnak  Csinvatján elterülve!...             A vagonban     Elég a tett, elég a szó,   Mosoly se kell, csak néma béke.  Alacsonyan kering a hó,   Csüggedt a mennyek szürkesége.     Vad harcban, mit nem értenek,   Rekettyék bolydulnak setéten.   „Majd holnap - mondom én neked -,   Ma kvitt vagyok veled s te vélem.”     Nem kérlelek, nem álmodom,   Bár bûneim egekbe nõttek,   Nem vágyom másra - bámulom   Az elfutó, fehér mezõket.     S te szépségben ragyogva csak   Bizonygasd, megbocsátanál már,   Ragyogj, akár az alkonyat   Pírjába dermedõ, sivár táj.           TÉLI VONAT     Megperzselte a ködön át   Szeme a hómezõ-setétet,   S égõ szökõkút-aranyát  Pöfögte füst-leheletének.     Tudom - dühödt sárkány liheg,   A hó, mint bolyhos prém, bevonja,  Álmukból fölveri robogva   A babonás vidékeket.     S utána, megfáradt rabok,  Sírok hideg gödrébe szánva,   Futnak koporsó-vagonok  Fülsértõ lánccsikordulással.     Amíg pislákoló, törött   Lámpást a jobb kezébe fogva,  Rossz álmok, gondjaink között   Az Éjfél lép a vagonokba.     Mint szerzetes kísértete,   S minél tompábban kong a lépte,   Álmunk annál lidércesebb,   S légszomjtól fuldoklóbb a lélek.     És több a szó, mely szó se tán,  A szuszogások taszitóbbak,  S fejek a párnák bíborán  Most még vadabbul hánykolódnak.     Mint zsebmetszõ, leselkedik,   Míg élünk, még lopakodik csak,   Forralja némán mérgeit,   Csitítja vétkes vágyainkat.     S tengely zörög, kerék kopog,   És céltalan, kopár a távol...   S ki virraszt, megundorodott   A félig-létek káoszától.     De olvad éjünk... Roskatag,   Õt hívtuk õsz Alkonyatának,   Elhagyja már a Virradat   Az Árnyat, a halottas ágyat.     Szemébe néz a szenvedés,   Ki éjjel kínjait feledte,   S vonatról a csörömpölés  Az éj jegét megint leverte.     Gõzfelhõk, sárguló falak,   Tûzpirosat kerítenek be,  És fájó foggal újra csak   Harapni kell hideg kövekbe.                ÉJI STANZÁK     Nem villódzik már az esti kertben  Napsugár az árnyas lomb között.  Benned minden édes-érthetetlen,  De szavadra emlékszem: „Jövök”.     Füst-sötét, de levegõsebb-lágyabb,   Zsengébb vagy, mint serkenõ levél.   Nem tudom, ki, de nagyon kivánhat,  Álom vagy, de nem tudom, kié.     Nem követnek pusztai lakodnak  Küszöbéig gyémántos tüzek,   De a violák úgy illatoznak!   S szõnyeget eléd terítenek.     Ez az éj is régi álomképem,   De nem én epedtem-vágytam itt:   Nyírfán csüggõ lámpa üvegében   Gyertya lángolt, ontva könnyeit.         TAVASZI ROMÁNC     Nem gyõzött még folyónk talán,   De kék jegét már felszakítja,   Nem olvad még az ég se, ám  Hó-serlegét a nap kiitta.     Ajtód nyitod, s a szíveden   Elsuhanó szoknyák zizegnek...   Még nem szeretsz, de higgy nekem,  Már lehetetlen nem szeretned.