Ó, HA EZEN AZ ÁHITOTT

Ó, ha ezen az áhitott nyugalmu órán

hunyt szemmel kilehelném lelkemet!

Te, kis Chloém, keservesen zokognál,

s rettegve néznéd dermedt testemet.

S az asztalon feküdnék jó három napig,

rejtelmekkel teli, szelí d magányban,

mint aranybárka, mely magába zárja

a földi bölcsek taní tásait.

Jönnének társaim (nem tetemes a számuk!)

a titkok titkáról csevegni, ám

te pillantásod, nem figyelve rájuk,

pihentetnéd a rózsán, violán.

Pajkos leány - a bölcselmet nem érted.

Na és! De, kedvesem, halott szí vem felett

hallom, hogy mellemen hogyan cseréli félve

A PÉTER-PARKBAN

Egy vékony szí jon lógott,

nem lengve szerteszét.

A homokon lebillent

kalapja feketéllt.

Körmeivel kivájta

ökölbe zárt kezét.

Felkelt a nap, serényen

haladt a dél fele,

szemét nem hunyva le,

csak függött a magasban,

halálával tele.

És éles, éles szemmel

kelet felé figyelt.

némán az emberek.

S alig látszott a vékony

szí j, amin fityegett.

Éjjel-nappal a fenti lakásban

kattog a varrógépe kitartón.

„ Minta után varrok” - felirás van

éjfeketén keretezve az ajtón.

Hallva fölöttem örök kopogásod,

próbáltam kitalálni, mi dolgod:

varrod-e egyre az özvegyi gyászod,

hószinü matrózblúz-e a gondod?

Gyengülök, elfogy, elalszik a fényem,

ámde te rákezdesz, s ama percben

elsimulok anyaföldem ölében,

lüktet az élet is újra szivemben.

Majd ha a lelki sebek behegednek,

holt fülem épp í gy illeti tán a

szertartás szava, hogyha temetnek.

A TENGERPARTON

Hullámverés a tengeren,

kavics-cibálva,

vigasztalan dalol nekem,

mint Léthe árja.

Szélcsend nyugalma, lusta, lágy.

De tiszta fényben

honnan zuhant e kézre árny

baljós-sötéten?

Nem te gyötörsz még, elhagyott

testem, te ájult?

Í m - a fehér hab felcsapott,

s már messze száguld.

Kapaszkodik a birkanyáj

a dombra bátran...

felém a nyárban.

NOVEMBER 2-ÁN

Hét nap, hét éjjel hánykódott a láz

ködében Moszkva. Ám a durva doktor

nyolcadnapon reggelre felocsúdott.

az utcákra. Kivárva az esőt, í gy

a patkányok csapatai vigyázva,

Nézték a kilyukasztott házakat,

ledöntött tornyocskákat; szótlanul

s számolgatták a golyónyomokat

sorok húzódtak. Szakadt vezetékek

himbálóztak. Üvegcserép csikorgott

a lábak alatt. Sárga szembogárként

a hirtelen megvénült asszonyokra,

borotválatlan férfiakra. S nem vér-,

Amúgy a Presznyaitól a Rogozsszki

sorompóig, Balcsug s Lefortovo

között, a járdákon tolongva, mentek

az emberek. Mentek meglátogatni

rokont, barátot: élnek, halnak-e?

Mások szegényes elemózsiás

batyut cipeltek: valaha a jámbor

moszkvai indult í gy a temetőbe

húsvét szent napján - egy piros tojást

megenni bátyja vagy komája sí rján...

Barátaimhoz mentem aznap én is.

Megtudtam: épek, otthon a gyerek mind -,

mit kí vánjak még? Indultam haza.

Sikátorok szele, a kósza vendég,

Lakásomtól öt háznyira benéztem,

szokás szerint, egy piszkos ablakon

az alagsorba, ott lakik barátom,

A gyalupadján felfordí tva egy

hosszúkás, keskeny, rézsútos falú

ecsettel azt a ládát, és a deszkák

bí borszí nt öltöttek. Az ismerősöm

Bekopogtattam hozzá. Hátrafordult.

S én kalapom levéve, meghajoltam

Pjotr Ivanics, munkája, a koprsó,

is biccentett nekem, megvonta vállát,

s mutatta a koporsót. Elköszöntem.

Az udvarunkon fonott ajtajú

kosár körül a ház gyerekei

mögött tollak fehérlettek. De most -

nagyot nyikordult és kinyí lt az ajtó,

és egy galambpár, szárnylendí tve fölszállt,

s körözni kezdett, egyre magasabban,

a csöndes Pjulscsiha, a ví z felett...

Hol mélyre bukva, hol egekbe törve

bukdácsoltak, mint tenger messzi árján

fütyültek, tapsoltak nekik... Csak egy

fülessapkás, négyéves vasgyúró

csücsült le, szétterjesztve karjait,

és nézett fölfelé s némán mosolygott.

De én megértettem, szemébe nézve,

hogy csak magának szól a mosolya,

ama felfoghatatlan gondolatnak,

mely domború, még szemöldöktelen

homloka mélyén születik, s a szí vét,

növését, nedveit hallgatja... Kí nok

parányi bálvány, ült egykedvüen,

Otthon

papí rjaim rendezgettem, s leültem

dolgozni. Ám, először életemben,

se a „ Mozart és Salieri” , sem

a „ Cigányok” nem oltották a szomjam.

MAGAMRÓL

I.

Nem, bennem is van szép, de megnevezni

még önmagamnak is szégyenkezem,

másoknak meg - lelkem nem egyezik ki

Í gy élek hát - csodás ábrázatom

kaján, alantas álarccal befödve...

mászik a pók, kereszttel megjelölve.

s te magad is sietve kergeted

S haragod elől elszalad a pók,

szégyellve önmagát, nem tudva, hogy

a bolyhos háta mily jel hordozója.

II.

Nem, tévedsz, önszerelmes nem vagyok.

A fáradt bérmunkásban jó mi lenne?

De a csodás, isteni eredetre

ismerve lényemben, elámulok.

Ha versekben lemeztelenedett,

alig tükrözve bár, igazi arcom -

úgy tetszik, alkonyórán künn a parton

görnyedezem a ví ztükör felett.

És hogy magamhoz vonzzam mennyemet,

a mélybe nézek, hol csillag remeg.

Oda merülve, ellobban világi

dolgokkal szennyezett tekintetem.

csillagokkal koszoruzott fejem.

SZÓTLANUL

Te megmutattad szótlanul,

mily takaros, mennyire tiszta,

ahogy a varrásod vonul

szegélyül a fehér batisztra.

S én elképzeltem: életem

mint Istenujj alól a cérna,

a léten - lenge szöveten -

ily öltésekkel tart a célba.

Hol rejtve, hol meg láthatón

fut át hol létbe, hol halálba...

És mosolyogva forditom

HALÁSZ

Horgomra ráakasztom én

csillag-csalétkemet.

Úszóm a hószí n hold a vén,

sötét vizek felett.

Ülök, s mí g dúdolom dalom,

az örök ár halad,

s a nap minden reggel mohón

horgomra ráharap.

de mire alonyul,

csillagom elnyeli, s megint

a ví zbe visszahull.

Vén horgász, csillagaimat

hamar felélem én.

Vigyázzatok! Az éjszaka

lesz úr a föld szinén.

HA ÉLETEM HOSSZÚRA NYÚLNA

Ha életem hosszúra nyúlna,

napjaim alkonyán a durva

kí sértések pókfonala.

Milyen bosszúságom lehet még,

s örömet várhatok vajon,

ha már nem itteni hidegség

fut, borzong át a hajamon?

Hallásom holt, szemem pihenhet,

az élet titkosan remek,

s szabad lélegzetem a mennyek

legével tölti lelkemet.

BÁR MIT SE SZÁNOM MÚLTAMAT

Bár mit se szánom múltamat,

epés mosollyal nézem a

sorsát e kor méltányosan.

De néha mégis föl az égre

bámul az ember jámboran -

és háborogni kezd magánya,

és lelke büszkén szárnyra kél:

hetykén, merész tettekre vágyva...

Gránitlapok közt í gy tör át ma

a gyönge fű, mint pengeél.

NÉZEM - S LENÉZEM A VILÁGOT

Nézem - s lenézem a világot.

Nézem magam - és megetem.

A földre mennykövet kiáltok,

nem bí zva zord egekre sem.

Én csak csillagtalan sötétet

látok, bár fényt áraszt a nap...

Í gy vonaglik a földi féreg,

szétvágva, ásóél alatt.

NAPLÓMBÓL

s a fény is elviselhetetlen,

akár a fog a megdagadt,

í nyből, kibújna már a lelkem.

Kibúvik - és mindjárt vadul

de nem e szürke éjhomályba.

És engem itt hagy fekve, mint

sebem szorí tva rángani

s üvölteni világotokban.

BACCHUS

Mágusként tavaszi zápor

függönyén át érkezem.

Hozok néktek Ázsiából

Metsszétek a csodaágat,

s mikor itt az ideje,

töltsön szí nültig tele!

szép szüzeknek töltsetek!

Aranyjogarommal ott majd

én is köztetek leszek.

Dalt súgok a kar fülébe,

részegek ködös szemébe

a csodát varázsolom.

S adatik erő tinéktek

látni, mit nem lát a szem,

és öregség, sí ri éj nem

háborí tja gyermekem.

Kí gyófog se mar belétek,

bú se - mí g mámorosan

pamlagára boldogan.

Én meg - útra kelve, nyomban

rózsás ködbe rejtezem,

józanul - bármennyit ittam,

csak magamtól részegen.

PSYCHÉNEK

Lélek! Szerelmem! Olyan tiszta

magasság lehellete száll

ajkadról, karcsú szárnyaiddal

oly kékbe lengsz, hogy már

nem bí rva boldog kí nom és szent

frigyünket százszor áldva meg,

magam gyönyörrel telve nézem,

magamnak csókolok kezet.

S törékeny, csúf edényemet:

magam hogy tudnám nem szeretni,

hisz drágább nincsen nála semmi,

mivel szinültig van - veled.

LÉLEK

A lelkem, mint a telehold, olyan:

oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.

Magának ég az égen, odafent -

és nem szárí tja fel könnyeimet:

s nem fáj neki soha az én bajom,

s nem érti szenvedélyes sóhajom;

KÍ SÉRTÉS

„ Elég volt! Nem kell ide szépség!

Dalt e világ nem érdemel.

Tasso, fáklyád veszí tse fényét -

Homérosz, feledjenek el!

És a Forradalom se kell már!

egyetlenegy kitüntetést vár

s szabadságot - kupeckedést.

Hiába prófétál a téren

harmóniák éhes fia,

nem vágyik üdvösség-hirére

jómódú polgártársa ma.

Önelégült s csupa ravaszság,

kifakult zászlai alatt

magáról a sunyi pimaszság

s profit rühét vakarja csak:

Kereskedelem, tágulj innét, de

kulák vagy burzsuj nem vagyok,

dugom a napi hozamot.

Lélek! E meggyalázott mellben

oly szűkösen vagy, szinte fáj.

Keress vigasztalást a mennyben,

s vissza se nézz a földre már!”

A szí v haragvón í gy kí sérti

Psychét, a tisztán álmodót.

S felel Psyché: - Milyen az égi,

honnan tudnád, te földi, mondd!

KEDVES AZ EMBER, A TERMÉSZET

Kedves az ember, a természet,

de sétálni nem szeretek.

S tudom szilárdan, hogy a népnek

verseim érthetetlenek.

Szemlélem, morzsákkal beérve,

a szilfát, fészer fedelére

Se undok hí rnevet, se vádat

e korszaktól nem várok én.

De én nyesem az orgonákat

terasz körül s a kert ölén.

PARAFADUGÓCSKA

Parafadugócska, véged!

Í gy emészti el a testet

észrevétlenül a lélek.

FECSKÉK

Legyen szemed - napon túl lásd az éjt,

hol nem dereng a gyulladt hold korongja.

Két fecske verdes, törne az ég felé,

nem döfhetik keresztül könnyü szárnnyal.

Nem röppenhetnek oda föl, szabad

kékségbe szí v, se szárny nem juthat átal.

Amí g a véred el nem hullatod,

amí g szemedben földi könnyek égnek -

lélekké nem válsz. Várj és nézd, ahogy

éjt nem takarva áradnak a fények.

LIDA

Nem él magasztos-szép szavakkal,

de keblei, akár a hhhó,

s buján néz, sóhajtozva halkan,

a szemei egy csöppet bandzsák,

de mágnesük ahova von,

lohol a szí v oda vakon.

dalolgatnak lánytársai,

hallgat, kezét keresztbe téve,

de dalra szomjas hajnalig.

A gitár mintha szenvedélyén

pengetne végzet-éneket,

s beszélik, női tisztességén

jónéhány foltot ejthetett -

zülléssel töltött éjeket.

Tornácra megbeszélt jelekkel

csak én nem hí vom őt soha,

nem kell nekem se szerelemmel,

De kedves mégis néma árnya,

amint az alvó sok faházra

leszáll a reggel-szürkeség:

nesz nélkül, talpig fénybe mártva,

mintha a Romlás Angyalának

szabadon nyújtaná kezét.

AUTÓ

Megyünk, zord hallgatásba zárva.

S - dalolva hí vó kürt szavával -

Megcsillan lakkja feketéje,

kigyújtva reflektorait,

kiterjeszti a vaksötétbe

És felragyognak mind a házak,

mint ünnepdí szü bálterem,

í vén át surran nesztelen.

A fény elobban, messzi égve,

De hallgass csa: megláttam én egy

másféle, másik autót.

Az nem száguldoz éjjelente,

nappal robog, ha fény vakí t,

s két szarnya van, akárcsak ennek,

de feketék a szárnyai.

S mindent, mi csak kerül a fénye

fekete kévéje elé,

azt emlékezetemből végleg

eltünteti a feledés.

Megrozzant elmém elveszí ti

karom vakon kinyújtva, senkit

és semmit föl nem ismerek.

de amióta járja az,

lélek s világ csupa fehér folt,

mintha fakí taná a sav.

STANZÁK

Egy másodpercet adtam volna

egykor egy évet, életet...

Hisz fel se fogja a lator, ha

könnyen jött pénze elpereg.

Most, másmilyen napoknak jöttén,

ajkam kerí tik ráncaim,

bölcs lettem és szigoru, fösvény,

megdrágultak a perceim.

Látok sokat, még többet értek,

a csillag útját ismerem.

S a hang, mi hallhatatlan néktek,

s a fény, mit nem láttok soha,

lázálmot álmodó pszichémnek

kavargó tapasztalata.

Most nem bántom magam: öregszem,

meggörnyedek - de odabent

s oly mardosóan szeretek.

GISELLE

Igen! Vak, édes szenvedélyben

emésszen el a láz, a láng!

Levélként tépd a szí ved széjjel,

őrülj meg, hí vjad a halált!

S aztán? Kriptalapod levetned

kell újra, ott sincs nyugalom,

ugrálnod kell megint s szeretned

a holdas, kéklő szí npadon.

MÁRCIUS

A hó megposhadt, összeroskadt végül.

Fojtó, nehéz a nyí rkos levegő.

A járdákra, akár tükrökbe, nézünk,

Hát nem csodás? Mit lábammal tapostam,

azon most égi arcmásom lelem,

s a mennyben, mely túlságosan közel van,

csak azt, amit a földön idelenn.

MÁR NEM HISZEK

Már nem hiszek a földi szépben,

s igazságától borzadok.

S köznapi örömökre én nem

taní tom, kit megcsókolok.

Szalad a lágy emberi testen

késem nyomán piros fonál:

mit csókolgattam én, növesszen

A TITOKZATOS MAYA FÁTYLÁT

A titokzatos Maya fátylát

nem lebbentheti föl kezem,

de látom a csodák világát

Felfoghatatlanul vegyülhet

ott utca s szerelmi varázs:

s egyszerüen - az olvadás.

a pillák függönye alatt.

Forog és kivirí t, akár a

BIZONYSÁG

Homályos volt és ismeretlen,

holdas magosban pisla fény.

s úgy jelenik meg most előttem,

mint testet öltött földi lény.

S í m - illedelmesen csevegve,

váratlan megzavarodom,

s egy hosszú hajszálat veszek le,

mely ott maradt a vállamon.

Hamiskásan sandí t teája

mögül a vendégem felém.

S csészém csendí tve kiskanállal,

csak bámulok s megértem én:

boldog kit álmok vadonába

csalt vágya, s benne tévedez,

s nem e világi boldogsága

A SZÍ NPADON ZÁSZLÓK LOBOGNAK

A szí npadon zászlók lobognak,

Szemed lehunyva hullj, zuhanj csak

magadba - mint hanyattesett.

A trombiták-izgatta nappalt,

kék hártyával bevont eget

s egy mozdulattal mesze vesd!

Szemhéjadat szorosra zárd hát,

lassí tsd keringő véredet,

s szí vd be a múlt idők homályát,

mely léted méhében lebeg.

Mint aki tevegel, s lebillen,

a púpról, hátrafele ess,

halj el - vagy inkább halj ki innen,

a rég feledettbe szüless!

S mint sivatagban délibábot,

láttatja újult örömed

a szí npadi zászlónyalábot,

s nem bánt, ha trombita recseg.

DALOLNI, ÉLNI MEG SEM ÉRI

Dalolni, élni meg sem éri:

törékeny tákolmány e lét.

Szeg a szabó, az ács meg épí t:

ház, varrás foszlik szerteszét.

hallom meghatva hirtelen:

hogy lüktet mégis szüntelen.

Unalmas napjait se bánva,

a nő í gy rakja, félve még,

szerelmes-izgatott kezét.

VERSSORAIM ZÁRT SZIGORÁTÓL

Verssoraim zárt szigorától

Én kakofóniára vágyom,

legyen csikorgó, mint a vas.

Ritkás magánhangzók közében

lélegzetem fölszabadul.

A mássalhangzók tömegében

jégtáblák torlódnak vadul.

Kedves a görbe nyí l, mely érces

Szeretem a villanyfürészek

visí tva-jajgató dalát.

És minden szép harmóniánál

drágább nekem, mit ád a lét,

ha félelmem borzongva átjár,

s kiver a hideg veriték,

vagy álmom, melyben szerteröppen

szétrobbant egykor-egy-magam,

mint sár, mely abroncsverve fröccsen

a létnek más szféráiban.

A VAK

Útját bottal tapogatva

ballag tétován a ak,

lábát óvakodva rakja,

s dörmög az orra alatt.

S hályogos szemefehérje

tükrén egy egész világ:

tócsa, ház, palánk, tehénke

és az égbolt messzi kékje -

hideg teámat, arcomat...

sötét vadonba, téli nap!

Csillogva bí bor esti fényben

fusson a szogos toll tova!

mindent kimondó sóhaja.

Reszketve, fürge fodrozással

a toll kettéhasadt hegyén,

indul, szalad - s a lap havában

csak ama csúcsok diagramja,

sok pillanatnyi sziklaél,

ahol, feljutva s lezuhanva,

a lelkem szenvedése él.

AN MARIECHEN

Mért álldogálsz a kocsmapultnál?

Illik tehozzád, azt hiszed?

Talán ha fürgébb lányka volnál -,

de sápatag vagy és beteg.

Rikí t egy óriási rózsa

még csókolatlan kebleden -,

egy sí rcsokor, akármily ócska,

szebb dí szed volna, kedvesem.

Korán meghalni oly csodás, mí g

Amúgy apád-anyád talál itt

szolid férjnekvalót neked.

Az az úgynevezett derék úr,

nincs nála tiszteségesebb,

lesz gyönge válladon nehéz súly,

mely megkurtí tja életed.

Jobb lenne tán - e gondolattól

én magam is megrémülök -

kopár ligetben, alkonyatkor,

gazember karmai között.

Jobb lenne tán megélni sorra,

pár röpke másodperc elég:

a porba hullnál megtiporva,

gyalázatot követne vég.

a sűrű nyí resben magad,

s baloldalt kés állna lilás, még

kislányos mellbimbód alatt.

MINT SZORGOS MÉHE

Mint szorgos méhe, éneked

zendí tve lí ra húrjaként, te

függeszkedsz, gondolat, lélek -

az örökös rózsa felett.

Féltékeny kelyhét izgatott

érinted - titokzatos létbe

hatolsz be, mí g szí vogatod.

Zuhansz omst, fejjel lefele,

illatozó mélység szivébe -

és újra felröppensz az égbe,

de már virágporral tele.

Fura lakodba elsuhansz

félrészegen, elnehezedve,

mézet s az Istennek viaszt.

A FÖLD ALATT

Nem lép el és nem forgolódik,

csak némán himbálja magát,

s görcsös-remegve ráncolódik

könyökben a kopott kabát.

Katona jön be, iskolások,

egy munkás, kék a zubbonya -,

dühe szorí taná oda.

Itt alkot s rombol szét szünetlen

világokat, kéjjel teli,

de egy vénasszony figyeli

Ajtaja tárul, látszanak

párnái, székek és palackok.

s a hibbantat kikergeti.

És most a mélyes mély homályból

a görnyedt, nyurga agg kilábal,

kabátja s a keménykalap:

a hajdani úri divat,

megy fölfelé az alvilágból,

mint Hádész árnya - föl a fénybe,

berlini nappal lázködébe.

kék sivatag van odafenn...

S dühöm, sérelmem forr-zubog,

és az idegen gránitot

botommal egyre csak verem.

AGYONGYÖTÖRVE KELT A HAJNAL

Agyongyötörve kelt a hajnal.

Nem Istent hí vtam harcra ki -,

titokban átsuhantak rajtam

a rádió hullámai.

S úgy tetszik: most is bennem élve,

az ereimben futkos a

és Moszkva lází tó szava.

Elfojthatatlanul, kuszáltan

a csöndemben keresztezik

egymást a lélekéj-tudással

Melbourne visszhangos éjei.

S fúródnak széttagolt agyamba

valami számok és nevek,

az óceáni viharok vad

moraja s tompa rejtjelek.

Megyek - s rettegve hallgatom csak

a zajt, mit nem hall senki itt.

Kezemmel fülemet befogtam -

örökkön az a hang! Pedig...

Ó, ha ti is megértenétek,

Európa sötét fiai,

még mily erő döfi belétek

nem látható sugarait.

KÉPTÁR

Járom a termeket, de már a

szép és igaz elundorí t.

A még sosem látott csodákat

És terhes, olykor szinte fáj a

lelkem - hányadszor? - adni ott

a mások-megálmodta tájnak

egy órán, mely rég elfutott.

A géniusz az ég felé tör

s aláhull. Egyet mondhatok:

Nem! már elég! Szemem lezártam

örvendek, hogy a patikában

van savanykás piramidon.

MÍ G LÁNGOLÓ, IFJÚ A LÉLEK

Mí g lángoló, ifjú a lélek,

ártatlanul lecsupaszí tsd,

szentséges háborgásait!

Légy szemtelen, utáljanak bár,

új igazságokat találtál -,

de hiszen újak is - neked.

csalódtál egy kicsit, ne bánd,

teázgatásod énekeld meg,

a lepkeszárnyak hí mporát!

Alkoss merész-határozottan,

hajlí tsd a szolga-szavakat,

és szórd világodra nyugodtan

áldásaid s átkaidat!

S tudd meg végül, felfogni mindent

új módon mennyire csodás,

szavak bolondját, részegí tsen,

bármily nehéz - a hallgatás!

BALLADA

Magamnál nem vagyok soha,

téboly kerülget engemet,

ha terhes asszonyával a

félkarú a moziba megy.

Angyaltól kaptam lantomat,

Charlot-idétlenségeken.

Miért vonszolja éveit,

ily nyomorult hogy is lehet

e békés, jámbor férfi, mí g

ingujja üresen fityeg?

Téboly kerülget engemet,

ha terhes asszonyával a

félkarú hazafele megy

a mozi végén, éjszaka.

üvöltve megsuhogtatom,

s az angyalokat elverem,

s az angyalok a drótokon

áttörve szállnak ég fele,

fölvert galambok serege

Ekkor, levéve kalapom,

ingujját lágyan megfogom,

s ily szókkal szólí tom meg őt:

- Pardon, monsieur, ha a pokol

fogad be majdan engemet,

hol dölyfös lelkem meglakol,

mí g ön nejével fenn lebeg

a mennyekben, s szemléli, hogy

milyen siralmas itt, alant,

s hall sok csodás, szép dallamot,

s hhó-szárnyai sugárzanak,

tollat dobjon le énnekem:

mint hópehely, hadd ülne meg

lángok-perzselte mellemen.

A félkarú előttem állt,

egy csöppet elmosolyodott,

és már nejével messze járt,

nem is emelve kalapot.

JOHN BOTTOM

1.

John Bottom restone-i szabót

becsülte városa.

Jól varrt és gondosan szabott,

s nem számolt fel sokat.

2.

Imádott asszonyával egy

csinos házban lakott,

s nap mint nap váltogatta a

3.

megrendeléseket.

Cégérnek ajtaja fölé

kitett egy vaskezet.

4.

Kip-kop - ajtót nyit Mary, ha

végy róla, Bottom, méretet,

5.

Ám egy napon... vagy ez neki

csak rémlett volna tán? -

John háza ajtaján.

6.

Légy mindörökre átkozott,

te tizennégyes év!...

Mint másét, elérte hamar

a sor Bottom nevét.

7.

s egy álló nap bámulta csak

a szép kis házikót.

8.

Mary is oly kedves neki,

s a ház is oly remek!

De mit tegyen? Magával ezt

elvinni nem lehet.

9.

Fénykép és hajfürt - asszonya

többet nem adhatott,

s a kontinensre vitte a

hajó John Bottomot.

10.

Bátran harcolt, tudta, mit

kí ván a becsület,

és február harmadikán

éjszaka elesett.

11.

Repesz találta mellkasát,

átfúrta a szivét,

és légnyomás sodorta el

letépett jobbkezét.

12.

Elfoglalták az árkokat

a német támadók,

s elvitték Johnt reggel felé,

koporsót is kapott.

13.

Találtak egy halott kezet

onnan versztányira,

s mellé tették gondosan...

Épp ez volt a hiba.

14.

Szegény John! Nem övé, az egy

ács bütykös mancsa volt.

Nem foghatott volna ilyen

15.

S John lelke felbőszült nagyon

a mennyország ölén:

„ Minek nekem az ács keze?

Adjátok az enyém!

16.

Húsz évig szabtam én vele,

mindegy, mi a fazon!

enélkül John se John!

17.

sehogyse fekhetek!”

18.

nem békélt meg soha,

de panaszát elnyomta az

angyalok kórusa.

19.

Nejének meg megí rta az

ezredes úr maga,

20.

Két évig sí rt az özvegye:

„ Ó, John, te drága John!

Hol eltemettek, sí rodat

sohase láthatom!...”

21.

Megvertük a németeket,

a harcnak vége már.

Kemény békét diktált nekik

Versailles-ban a király.

22.

S hol ismeretlenül hevert

a hős a sí rba' lenn,

eljöttek dí szes marsalok

hozzá egy reggelen.

23.

S kiásták Johnt - a londoni

ott temették el lobogók,

24.

S kí sérte maga a király,

mí g népe zokogott,

ily tisztesség jutott.

25.

S mi több, osztályrészével is

már büszkélkedni kész.

De még bántotta egy dolog,

egy bánat - az a kéz!

26.

Szegény John! Nem övé, az egy

ács bütykös mancsa volt.

Nem foghatott volna ilyen

27.

És sok-sok gyászoló anya

John sí rjához naponta a

térdét meghajtva lép.

28.

Egy év is eltelik -

a messzi Restone-ban marad,

s csak ontja könnyeit.

29.

„ Magára hagytad Marydet,

ó, John, kegyetlen John!

Hol eltemettek, sí rodat

sohase láthatom!...”

30.

Az apátságba küldik őt

a szomszédasszonyok,

a névtelen közös apa

s fiú, férj nyugszik ott.

31.

De Mary sí r: „ Én nem megyek!

Én mást nem akarok!

Ami közös, az senkié!

John asszonya vagyok!”

32.

jókedve messze szált.

És Péter apostol elé

ily kérelemmel állt:

„ Péter apostol - mondta John -,

hallottam egykoron,

hogy éjfélkor leszállhat az

Nyisd hát ki a kaput nekem,

engedj kí sérteni

hadd súgjam meg neki,

hogy én vagyok az, én vagyok

az apátságban, ott

sí rjában én vagyok.

36.

Hogy én vagyok az, én vagyok,

hadd mondjam meg neki -

a szám földdel teli.”

37.

Péter megrázta kulcsait

s í gy szólott komoran:

„ Azok bűnös lelkek. Te nem

kí sérthetsz sehogyan.”

38.

S vad fájdalommal, szótlanul

ment onnan John Bottom.

ez a paradicsom.

39.

bús lelke fénytelen,

és látni sem akarja már

dí szsí rját odalenn.

PÉTERVÁR

Szánalmas és oly egyforma bajokban

Félholt kí sértet, én bolyongtam

csupán a kí nlódók között.

a zubogó teavizet;

nemezcsizmáik is megégtek,

mí g hallgatták verseimet.

S a sí ri és orosz homályból

virágos hí rnök jött felém,

s zenei harmónia tárult

szédí tő szelekből elém.

Mentem jeges vizek fölött, hol

csúszkálva, rossz szagú halam,

és vesekből görbí tve prózát,

kificamí tva könnyedén,

oltottam a klasszikus rózsát

a szovjet vadalanyba én.

Bennem a kezdet és a vég is.

Kevés, mit véghezvittem, mégis

a lácban tartós szem vagyok:

e boldogság megadatott.

Az új, de nagy orosz hazában

két út keresztjén, hol korok

peregnek s szélkavart homok.

Vlagyiszlav Hodaszevics a XX. századi orosz költészetben a hagyományőrző vonulat különcének számí t, sajátosan „ archaizáló-újí tó” lí rája miatt már kortársai is végletes í téleteket alkottak róla. Andrej Belij, az orosz szimboliszmus pápája és a modern orosz próza egyik megújí tója szerint Hodaszevics „ Isten kegyelméből való költő” , az orosz formalizmus kiemelkedő teoretikusa, Jurij Tinyanov pedig úgy vélekedik, hogy lí rája nem korszerű, az archaizálás Hodaszevicsnél üres trükk csupán, hiszen lényegében nem csinál mást, mint a XIX. századi költőket utánozza.

Hodaszevics emberi portréja, melyet kortársai visszaemlékezéseikben rajzoltak róla - a számos memoár közül a legjobb harmadik feleségének, a ma is élő kitűnő költőnek és prózaí rónak, Nyina Berberovának Kiemelés tőlem cí mű, 1972-ben Münchenben megjelent könyve -, szintén nem mentes sem a szenvedélyesen túlzó végletektől, sem bizonyos előí téletektől. A sovány, sápadt arcú, beteges külsejű költő sötét, beesett szemekkel, pedánsan középen elválasztott hajjal a kor divatos „ dekadens” tí pusának mintegy a jelképévé válik. A nők kedvence (viszonylag rövid életében négyszer házasodott), és nem veti meg az élet más élvezeteit sem. Kátyaszenvedélyét Hodaszevics például olyannyira lényegesnek tartja, hogy a költészettel állí tja párhuzamba: „ A hazárdjáték hasonlí t a költészethez, mivel egyaránt megköveteli az ihletet és a mesterségbeli tudást” - í rja. A költő gyakori vendége a kávéházaknak és borozóknak, noha egészsége fiatal korától kezdve eléggé ingatag. De Hodaszevicsben nincs meg az „ aranyifjakra” jellemző „ charme” , í téleteiben kellemetlenül igazságos, gyűlöli a képmutatás minden fajtáját, gyilkosan ironizál, sőt - különösen az orosz századelő irodalmi életére visszaemlékező prózájában - nemegyszer tesz kortársaira epés, gonoszkodó megjegyzéseket.

„ Hangyasav csörgedezik az ereiben vér helyett” - mondta róla nem éppen jóindulatúan Viktor Sklovszkij.

Hodaszevics1886. május 16-án született Moszkvában, édesapja, Felician Hodaszevics lengyel kereskedő volt, édesanyja, Szofja Brafman litvániai zsidó családból származott. A családban eleve két nyelv volt használatos, a lengyel és az orosz, és Hodaszevics katolikus nevelést kapott. Tizenhat éves korában kezdett verset í rni, ideáljának ekkor a szimbolista Balmontot tartotta, és Valerij Brjuszov - a kor legtekintélyesebb költője - egyengette irodalmi pályáját. 1904-ben beiratkozik a moszkvai egyetem jogi fakultására, majd egy évvel később a bölcsészkarra. Tanulmányait - tandí jfizetési problémák miatt, vagy lehet, hogy csak azok ürügyén - gyakran megszakí tja, s végül nem fejezi be az egyetemet, nem szerez diplomát. Első verseskötete, az Ifjúság (Molodoszty) 1908-ban jelenik meg. Az ifjú költő versei elsősorban szellemi érettségükkel és romantikaellenességükkel tűnnek ki. A „ hádeszi hűvösség” , a halál témája már első kötetében megjelenik, és végigvonul a későbbiekben egész munkásságán. Második kötetét Boldog házikó (Szcsasztlivij domik) cí mmel 1914-ben adják ki, s ez a könyv Hodaszevics útkereséseinek a lezárulását jelzi: programszerűen szakí t a romantikával és a szimbolizmussal, s figyelme immár véglegesen a „ kis világra” , az ember „ intim” közegére irányul. Fordí tási munkássága is ebben az időszakban kezdődik: előbb lengyel és francia, majd angol és héber költőket fordí t oroszra.

A forradalom idején Moszkvában él, kénytelen különböző hivatalokban munkát vállalni, hogy megmeneküljön az éhezéstől. Harmadik kötete, A búzaszem útján (Putyom zerna) 1920-ban jelenik meg. E kötet tragikus hangvételű versei nagy formakultúráról tanúskodnak, aforisztikus tömörség jellemzi őket, s Hodaszevics megteremti a mindmáig egyedülállóan tökéletes orosz hexametert. 1921-ben megélhetési gondjai és betegsége miatt Petrográdba költözik, s 1922-ben Oroszországból való elutazásának évében ott jelenik meg negyedik s egyben a legismertebb verseskötete, a Nehéz lant (Tyazsolaja lira). Ebben a könyvében Hodaszevics már tudatosan archaizáló-újí tó költő, mivel az archaizálást (jelen esetben Gyerzsavin verskultúrájának a követését) az avangardra jellemző vakmerőséggel vállalja, s tulajdonképpen ellenkező előjellel, de éppúgy újí tó, mint például a futuristák. Hodaszevics 1922-ben hagyja el Oroszországot, s először Berlinben telepedik le.1925-ig élete a szó szoros értelmében összekapcsolódik Gorkijéval. Berlinben együtt szerkesztik a Beszeda cí mű irodalmi újságot, sőt Sorrentóban másfél évig Hodaszevicsék együtt laktak Gorkijjal és családjával Fehőtlennek nem mindig nevezhető kapcsolatuk 1925-ben megszakad, s ekkor Hodaszevicsék Párizsba költöznek. Gorkijról í rott viszaemlékezéseiben Hodaszevics „ gonosz nyelve” nem kí méli az egykori barátot sem. Hodaszevics Gorkijt mint í rót nagyrabecsülte ugyan, de emberi gyengeségeivel sohasem tudott megbékélni.

Párizsban Hodaszevics az orosz irodalmi emigráció egyik vezető egyéniségévé válik, úgy is, mint költő, aki körül iskola szerveződött, és úgy is, mint irodalmi kritikus, aki több mint háromszáz cikket publikált különböző emigráns kiadványokban. Prózájának három legértékesebb darabja Gyerzsavinról 1931-ben í rt taulmánya, Puskinról í rott cikkeinek a gyűjteménye (1937) és visszaemlékezései, melyeket halála után, 1939-ben Nekropolisz cí men adtak közre. Visszaemlékezéseiben „ bálványokat döntöget” , s nemcsak Gorkijról fejti ki különvéleményét, hanem például Majakovszkijról is, akit „ ellenforradalmárnak” , a futurizmus árulójának tart, és bemutatja, hogyan vezetett a költő útja a polgárpukkasztástól a szovjet konformizmusig. Az emigrációban egy verseskötete jelenik meg, az Európai éjszaka (Jevropejszkaja nocs), 1927-ben - a könyv Berlinben és Párizsban í rt verseit tartalmazza. E versekben megfigyelhető, hogy Hodaszevics mennyire fogékony az abszurd iránt, s ezáltal veseinek ezoterikussága mintegy csökkenni látszik, már csak azért is, mivel lí rai „ hősei” gyakran chaplini tétovaságú groteszk figurák. Az emigrációban, szinte párhuzamosan a leningrádi Danyiil Harmsszal és Alekszandr Vvegyenszkijjel megteremti az orosz abszurd költészet első darabjait.

Hodaszevics nem politikai okokból vált emigránssá, hiszen a politika igazából sohasem foglalkoztatta. „ Kulturális” emigráció volt az övé, a forradalmat úgy élte meg, mint a kultúra pusztulását, a tökéletes elszürkülést és elszemélytelenedést, ahol a szuverén költő számára már nem teremhet babér. Úgy tűnik, hogy valójában Oroszországot is az emigrációban értette meg, s bár „ nyugatos” költőnek „ poeta doctus” -nak számí tott, élete végéig kí nzó dilemmaként állt előtte az Oroszországon belüli vagy kí vüli lét kérdése. Nyina Berberova í gy emlékezik vissza erre: „ Hodaszevics azt állí tja, nem tud úgy élni, hogy ne í rhasson, de í rni csak Oroszországban képes, ezért nem tud meglenni Oroszország nélkül, viszont Oroszországban sem élni, sem í rni nem lehet.”

Hodaszevics rákban halt meg, 1939-be. június 14-én, Párizsban, ötvenhárom éves korában. A Szovjetunióban évtizedeken át még csak emlí tést sem tettek róla, verseit és prózáját az utóbbi néhány évben jezdték hazájában megjelentetni.

Andrej Belij 1922-ben í gy jellemzi Hodaszevics verseit: „ ...egyszerű jambusok, nincs metafora, és nincsenek szí nek - olyanok, mint egy jegyzőkönyv, amely a szellem igazságát tartalmazza. Ezért modernebbek, mint a futurizmus, az expresszionizmus és más divatos tendenciák.” Hodaszevics „ verssorainak zárt szigorát” , saját klasszicizmusát nem csupán formai okokból vállalja. Azt is tudja, hogy a huszadik század „ megalázottjainak és megszomorí tottjainak” kegyetlen világa iránt megértéssel, sőt együttérzéssel kell viseltetnie, s ebben költészete Rilkéére hasonlí t, minthogy a szuverén szellemi világ következetes képviselete őt sem gátolja meg abban, hogy egyike legyen a leginkább szociális érzületű orosz költőknek. Az 1926-ban í ródott Pétervár cí mű verse is erről tanúskodik. A „ szánalmas és egyforma bajokban vergődőknek” vigasztalás a vers, a „ zenei harmónia” , amely fölemel a hétköznapokból, a „ sí ri és orosz homályból” . Hodaszevics groteszk hangvételű „ ars poeticá” -ja a klasszicizmust éppen ebben az értelemben tartja „ formán túlinak” :

És versekből görbí tve prózát,

kificamí tva könnyedén,

oltottam a klasszikus rózsát

a szovjet vadalanyba én.

VERSEK, NAPLÓRÉSZLETEK

A hajnalórán

s lágy fény dereng a mennyek boltján.

Virág világol

s hószí n homok,

s a messzeség ezüstje tárul.

Elébe mennék,

jer vélem - ott

HÁRSLOMBOK ÁRNYA

Bús férfiszí vem csendetekre gondol

és csöndes, álmodó gyerekkorára.

HARANGVIRÁG

Virág-harangom!

Ha megcsendí ted kéklő hajnalod,

mezí tlábas bojtár szalad a tarlón.

JUHARFA

Juharfa, terebélyes!

Aranybetűket í r reád a napfény,

juhásznak enyhadó, a méhnek mézes.

Minden korok

mozognak, lendül és lobog,

mi szépet éltünk adhatott:

zöld lomb s a kék mennyboltozat -

minden korod -

aláhull, fölfelé robog,

elhagyva mindennapokat,

föld s menny közé lendí tik ott

minden korok.

homokba bújtam, pázsiton szaladtam,

méhecskék, pillangók barátja voltam.

Csak aszattal, bogánccsal verekedve,

Daugava nádasát kagyló-lovakkal,

tippanból font szekéren jártam egyre.

Nádszállal - ví g kölyökkel - cimboráltam,

bár gyönge hangú, lomha volt a társam.

Majd messzi útra indultam sietve.

Gyermeki lényemet csak az gyötörte,

hogy nem szerettek úgy, ahogy szerettem.

Szí vemben égő seb maradt örökre

minden közöny-fogadta, bús szerelmem.

Én oly kevésre vágytam, s azt se kértem -

gyöngéd szorongás zárta össze ajkam,

de látta az, kinek szemébe néztem:

egy fénysugár csak, és felszökne sarjam,

egy morzsa szeretet, - csak ezt akartam!

Nem sí rtam én sokat gyerekkoromban,

hisz ember oly ritkán került elém;

egyedül éltem, négy fal közt, magamban,

A sí rást már csak ifjúként tanultam,

nyújtotta férfikéz, hiába bújtam.

S jaj, bánatot bár addig nem ismertem:

Ha eltemetted, mind, aki kedvesed,

ha bús magányod téged is eltemet,

miként a napsugár tavasszal,

gyermeki múltad igéz, vigasztal.

És szí ved újra édesen ébredez,

lurkó, a rétre futsz, hol a méh neszez.

Fűszálakon ezer szivárvány -

futsz, aranyarcu, szinekbe zárván.

Az árnyas rétre siklanak

a fürge napsugár-nyilak, -

„ Hé, napsugár, utolérlek ám -

várj csak, no várj!”

Sok éve már, s az a kifiu, lám,

ma is fut a fény, a fények után;

ragyog szeme, és soha meg nem áll,

mí g nincs szivében a napsugár. -

Várj csak, no várj!

visz-visz a ló, ringatva a hátán.

Széna áll a napban, asztagba rakva -

lekaszált szénám hol illatozol még,

bár lekaszálva illatoznék én is!

Í gy szólt a széna: „ Várd ki az órád!”

eldobott kövem, te, hogyan ragyogsz még,

bár kidobva én is, mint te, ragyognék!

Í gy szólt a kő: „ Csak várd ki az órád!”

Föld piheg a napban, felszántva mélyen -

felszántott földem, te is hogy pihegsz még,

bár felszántva én is, mint te, pihegnék!

Í gy szólt a föld: „ Csak várd ki az órád!”

visz-visz a ló, ringatva a hátán,

hozzád, tehozzád!

támad a messzeségből.

Széttárva izmos szárnyait,

oda törekszik a fekete héja,

De visszataszí tja a szél;

megpörgeti, földre veri.

S a héja, akárha megfutamodna,

visszarepül hólepte, sötét

Az én szí vem most szüntelen zokog;

sehol sincs menedék e zokogástól.

s a hegy fölött balcsillagom ragyog.

Naptól aligha. Szenvedély szavától?

Szivárvány nem a párán lengedez?

Mint új szikra, melyet boldogság csihol csak?

sáfránysárgán, vérversen.

mit nem gyújtottak sohasem.

Hol az út a boldogság honába?

„ Nem tudhatom, sose voltam boldog,

oly boldog-fehéren száll az égen.”

Oly boldog-fehéren szállsz az égen.

„ Nem tudhatom, sose voltam boldog,

álmodtam csak - ha a messzeség hí v,

s nem látsz többé -, de a szelek tudják,

a szeleknek csupa tánc az élet.”

Szelek, hol van a boldogság útja?

Hisz tinéktek csupa tánc az élet.

„ Nem tudhatjuk, boldogok sose voltunk,

álmodtunk csak, bánatban tanyázunk,

bár a földet körbejártuk százszor,

nem találtuk -, de a nap tán tudja,

mindent meglát, boldogságtól fénylik.”

Nap, mutasd meg a boldogság útját!

Mindent meglátsz, boldogságtól fénylesz.

„ Hogy mutatnám, sose voltam boldog,

álmodtam csak - évezredek óta

fényt árasztok mindenekre, én meg

vak vagyok -, de kérdezd meg a holdat,

mindent meglát, azt is, mit homály rejt.”

Hold, mutasd meg a boldogság útját!

Mindent meglátsz, azt is, mit homály rejt.

„ Hogy mutatnám, sose voltam boldog,

éjhomályban keresem a múltat,

nem tudhatom -, de a lányom tudja,

Hold, akkor hát add nekem a lányod!

„ Kérd meg őt, ha futja bátorságod!”

Jaj, nem merem, fejem beleszédül.

Földi fehér,

égi ború,

végtelen út.

Itt a halál,

zord sivatag,

szállnak a szürke

kányahadak.

Nem, nem igaz,

nap fele fut

végtelen út.

Aznap minden virág -

Aznap minden virág kinyí lt a kertben,

sóvárgó láztól égtek már az éjben,

s a nap felé fordultak önfeledten.

Tajtékzik minden ág szirom-fehéren,

még lombja sincs, s virágban áll a meggyfa,

s virág-falanx bokrokra tör merészen.

Nem aggódnak: „ S mi lesz, ha újra fagyna?”

Körtáncot jár kék, zöld, fehér s a sárga,

a vizeket virág-bársony takarja.

A mennybolt kékje ragyog a világra.

BÍ BOR VIRÁGOK

Bí bor virágok!

VIRÁGZÓ MEGGYFA

A meggyfa már virágban:

szirmok szelí d fehére ágain,

Szerelmem csordulásig

megtölti szí vemet,

mint illatos virágpor

az almáskerteket:

ott harmat hull a fákra,

a virágporszemek

körötted lengve szállnak

s dalolnak is neked.

Állsz körbevéve, karcsún,

sugárzik mosolyod -

körötted egy aranyló

Becéznek, rád tapadnak

az arany porszemek,

s köt néked aranyinget

a néma szeretet.

E milliókból egy is

ha látná bánatod,

mind elnémulna, volna

aranyszí nük fakóbb.

Szerencsém jót kiván:

szemed ragyog reám;

szerencsém jót igért:

a szí ved értem ég.

Virág a szerelem jele!

s haraggal van tele -

A nap aranysugarai -

a nap aranysugarai ölelnek,

s zöld suttogása zsenge leveleknek.

Szerelmek langyos lehellete árad,

lelkem hegyormain a hó elolvad,

Akárha zöld pókháló selyme vonna

fonalain a nap csodás honába,

hol ringat majd a dajka-nap korongja -

s új létezés örök nyugalma várna.

Közelegsz, édes évszak, drága nyár.

A langyos rét fölött magasba száll,

mint karcsú füst, a lenge illatár.

Jöjj újra, nyár!

1.

Hogy hí v a rét!

Pollen tapad rád, csillogó aranypor!

Ragyog ruhád a sok virágsziromtól!

Piros virághad!

Mi tág kapu a szerelem honába!

Mondd, mi neszez, mi zúg ott?

- Már hallom is világosan:

azt szinte meg se hallanám.

Felismerem, megismerem,

a tó az - a lázas békebontó.

a tó, csak a tó nem hullámaival;

nem nyugszik, bárha mesze még a vész,

s ha csendes újra már a táj,

nyugalmat akkor sem talál,

a mélyben új meg új viharra kész

a lázas, a békebontó.

Alig eszméltél a létezésre,

már magad szeretnéd megmutatni;

bár körötted szürke még a hajnal.

Izgatott szived szavakra vágyik:

mélye fájdalmában lel reájuk,

Szavaid oly lomhán, mint a szí nméz

- virágédesség a bú-epében -

olvadnak nehéz, sötét arannyá.

Benne rejlik minden módozat még,

lélek él e néma költészetben,

lényegét más lelkekkel megosztva.

Üldögélek egy kicsit magamban,

gondolat-telí tve, egyedül;

vidám a kedvem, szomorú a kedvem,

önmagamba zárom önmagam;

jó volna ülni-ülni, fel se álni,

és gondolkodni í gy tovább, örökké.

Isten és ember, mindenség és sors,

a kezdet és a vég, miért s hogyan?

Találgatván az élet titkát,

nemcsak a tied, még sok millió

emberi agy zavarodott meg.

nem halad a test, a lomha:

döngeti a húst a lélek,

gyöngeség bilincsét törve.

Vagy kiszabadul a lélek,

vagy magát végleg megadja:

vágyik megválni a hústól.

Holtra fáradt már a lélek,

nem halad a test, a lomha.

Egy mély, nagy gondolat,

nyögnek az emberek már ezredéve.

Egy mély, nagy gondolat

gyermeki fájdalom vár enyhülésre.

Az örök, mély gondolatot,

amely a Földanyára kí nt hozott,

mi, fiai, mikor nyögjük ki végre?

Kedvetlenül görnyedeznek

álomittas, kedvetlenül

kí nokat kerül a szí vem.

egyenesen áll a szélben -

szí v, te kiegyenesedsz-e?

Földre görnyesztnek a kí nok.

A gondolat elszáll

s újra visszajön:

kopog még a harkály

Gondolat a kí nnal

osztja meg baját:

rágja még farontó,

száraz bár az ág.

Gondolatok ezre

szerteszét szalad:

Nem hittem volna, hogy

ez az egész:

a hajnal felragyog,

És nem a gondolat

fontos - a tett -

amilyen, úgy fogadd,

úgy a tied.

Az eszme arra kell:

alkosson és

láttassa, mit nevel

az éjsötét.

Pihenni nem tudok - se napközben, se éjjel.

A látomások új s új garmadája jön,

és gondolatrajok röppenek szerteszéjjel.

Álmommal úgy kötöm meg én értelmemet,

ahogy tüzes csikókat kötnek pányvavégre,

hogy megfékezve, békén legelésszenek.

Sörényes, szép fejük nyújtják az éji légbe,

s nyerí tve futnak ők a hajnalfény elébe.

Naptalan nappal,

csillagtalan éj -

hí v szünetlenül

visszhangtalan hang

Eszméleted alján

földnehéz sötét -

eszméletbe lépj

a küszöbön át.

Küszöb, magasló,

félelmes ajtó -

néznek rád zordul!

a küszöbön túl.

Emberi lélek, nyomorú lélek,

természettel egynek mért hiszed magad?

Emésztő kétely, kí n és indulat

széttépnek téged, nyomorú lélek.

Tökéletesség, közöny a természet,

néki az ember s fájdalma minek?

Végtelenül szép, végtelen hideg,

a másvilágon ilyen tán az élet.

hóból a párna,

reá hanyatlom

s a messzeségbe nézek.

Csúcsok fölébe,

csillagvilágba,

amí g csak ellát

a két szemem:

amí g csak láthat

a két szemem,

amí g az elmém

meg nem zavarodik egészen.

---------------------

- De mégis egyre följebb visz az út:

a távolság fogy, mint a reggel árnya,

de a te utad még messzebbre fut.

---------------------------------

A tested itt a földhöz nem tapad már,

szánakozás, múlt nélkül tiszta szemmel

nézed, miként aranylik rád a reggel;

s csúcsok havának érzed lelkedet;

elolvad minden durva és nehéz,

...De a te utad még messzebbre fut...

------------------------------------------

Mögötted minden fogy, mint reggel árnya,

de még tovább, a nap felé halad

az örökléten át a te utad...

s a szomjas föld epedve

hozzájuk í gy könyörgött:

„ Ne napot, vakitót - csak az enyhet!

bár fúlna sárba, sötétbe a táj,

termékenységet esdve,

libben a kék egekre.

A LÁNY DALA

Rózsáim, ó, be szépek -

be szépek!

Tündököl az egész kert -

egész kert

hogy tündököl, be szép lett!

Palánk alól a dudvát -

a dudvát

kitépni, ó, ha tudnád -

ha tudnád

kitépni mind a dudvát -

akkor tenéked adnám -

od'adnám

a legszebb szirmu rózsám -

a rózsám:

magam tenéked adnám.

Meggyfa hajladoz nevetve,

bí borszí n bogyók füzére

ring az ágain, s a gyepre

csábí tó szemekkel néz le;

rét kapdossa fel sietve,

Száz kí váság, ezernyi vágy

lép egymás húlt helyére;

de szí vem mégiscsak reád -

egy élten át -

vár, mint virág a méhre.

Nevetésemvbe akadnak

fürtjei sötét hajdnak -

rám miért is pillantgattak

selyemfátyladból kiszökve?

Most már te sem szabadulhatsz;

meghódí tlak nevetéssel!

Haragudni ne merészelj -

a szánakozás megölne.

Ha más leányra lelsz is,

nem hagylak futni én,

kikaparom szemét, és

enyém maradsz, enyém.

Habár fehér a karja,

s ládája is teli -

nincs ily szép rózsaarca

s aranyhaja neki.

Tenéked más ilyen lányt

magam se lelhetek -

a sok butuska, hitvány

nem ért meg tégedet.

Én valamennyiüknél

ezerszer szebb vagyok -

elmédet elgyötörnék

a szürke köznapok;

s melletted elhaladva

s széttépem száz cafatra,

ki tőlem elszakí t.

Mondd, köreimhez

mért közeledtél?

El se mehetnél

már sohasem -

kéjben, aranyban,

lágy füvü réten,

hegymeredélyen

jársz te velem.

Hol tova út nincs,

nyomra se lelhetsz,

még le sem ülhetsz;

csak mi vagyunk.

Rajta, a táncot

elszakadunk.

Az ablakon beárad

a bús öröm dala -

a csalogány szavában

a lélekmély szava.

De mindig egy a nóta,

nincs benne változás -

a szerelmet dalolja

örökké, semmi mást.

Ó, ily nótába fogni

én magam is tudok -

„ Szeretsz, szeretsz!” - dadogni,

amí g a föld forog.

Megágyazok neked a nap hevében;

csí pőd alatt virágból lesz a párna;

gondjaidat, mint kapcsokat letépem;

eszméid terhét, én, én szenvedem meg;

helyetted én megyek a Golgothára.

Almavirág hó-szirmával behintlek,

mely belefáradt önnön illatába,

és friss levéből új erőt merí thetsz.

S megoltalmazlak, két karomba zárva.

Isszuk egymást, mintha szomjúság gyötörne,

sóvárogva gyötri-szí vja szám a szádat,

sóvárogva a virágot meg se látjuk.

Édes nektár részegí tőn illatozva,

lassan árad szerteszét az ereinkben.

Mindent adva, mindent véve, mindent értve,

A kezedhez érve én magamat érzem,

boldogí t, ha hófehér kezed megérint.

Csókunkban megállt örökre minden óra,

lelkem és a lelked egy patakba folyt ma.

Nagyon szeretsz ma engem -

tudom, miért:

mert akkor úgy epedtem

szerelmedért;

mindabból, ami lényed,

s érted hevül,

rám nem sütött a fényed,

rám egyedül.

Adósom vagy, fizess meg

a múltadért;

nagyon kell most szeretned -

tudod, miért.

Valamit én is értek.

- Kimondjam-e?

megfejteném rejtélyed -

akarod-e?

Csak én vagyok, ki érzi,

benned mi ég;

mint egy tükörbe, nézni

tudok beléd.

megfizetek,

csak érezném örökké

szerelmedet.

MI A FÉNY?

Te vagy a fény, öröm s a nevetés te vagy,

a föld minden melege él tebenned, -

a föld súlyával vonzz engem magadhoz -

és el ne engedj!

nem is kell néki semmi sem,

de mindenekre képes.

A kicsit naggyá növeli,

a durvát gyöngéddé teszi,

fölemel elbukottakat,

életre kelt halottakat -

láng-hunytán lánggal égek.

*

áldjon meg téged a nap meleg sugárral,

áldjon meg téged a nappal új dologgal,

áldjon meg téged az éj, ahogy te engem

megáldasz minden kincseddel s magaddal!

Megajándékoztál szí veddel, mától

két szí vvel élek én,

*

Két órjás láng van mellkasomba rakva,

hogy meg ne égjek,

megyek, hová a napfény küld, a fagyba.

*

meghalni minket,

A szerelem gyöngéd

beceszavai,

a forrongó vágyak

sajgó kí njai.

parányi szirma-hullt virág

többet jelent nekem -

ha kezembe veszem; -

parányi szirma-hullt virág,

selyem-burokban -

ez a virág volt akkor

hajadba fonva.

Kezemben a szulák virága

be gyorsan hervad!

Be sebesen foszlik le már a

szirmairól az illat!

Tépek majd sok csodás virágot,

s mind ontja illatát,

de visszasajdul, mint az álmok,

az egyszer-volt virág.

Ha arra járok én, ahol az emlék

virága kúszik fel a falra -

a boldog pillanat eszembe jut még,

az álom illatával átitatva.

Ó, mily kevés a jó, mit ád az élet!

Nemesre, szépre oly ritkán találunk!

Fukar volt hozzánk az anyatermészet.

Visszfény csupán a szép, amit látunk,

a boldogság szegényes földi képe -

a női arctól fénylik csak világunk.

torzzal, gonosszal szembeszáll erénye,

szentség a test szelencéjébe zárva.

Utolsó kincsem adtam néked,

melyet gyerekkorom hagyott reám:

a magány mélységének örömét,

magára marad,

ereje legyen a magányhoz.

Mondd, kedvesem, én kedvesem,

- Embertömegre néztem én sokáig.

- A tengerárra néztem én sokáig.

- Ennen lelkembe néztem én sokáig.

- A te szemedbe néztem én sokáig.

- Halál torkába néztem én sokáig.

Ó, kedves, kedvesem --

Eldurvult kezeimmel,

ó, hadd becézlek!

Kí nomból örömed meg-

- Amit örömnek hí vnak,

nem érzem.

Hogy is becéznél?

- Mit gyöngédségnek hí vnak,

nem értem.

Igyál vizet, mit néked én merí tek;

hosszú az út, kiszikkadt már a szí ved,

s a tenyered kicsi, hogy megmerí tsed.

Zizegve fodrozódik,

reszket a lomha ár,

mint ajkadon a bú is

megrezzen s tovaszáll,

nincs nyoma már.

Mosolyog ajkad, ám a

szemed borús, sivár;

lelked epedve várja,

múlik-e már.

Mí g ömlik még a könnyed,

nem múlik a pohár,

mí g bútól fárad szí ved,

nyugalmat nem talál,

jaj, soha már.

Még zizzen, fodrozódik,

reszket a lomha ár,

csitulva ringatózik,

s mire az éj leszáll,

nincs nyoma már.

A tested, lelked adnád,

ha bármit is tehesz -

de annak nem segí thesz,

kit legjobban szeretsz!

A szí ved ég a vágytól:

eldobnád életed -

de tehetetlen állsz csak,

Hogy fújjad kő-szí vébe

a szerelem tüzét?

Hogy érje el a vágy a

boldogság szigetét?

Jaj, gyöngéd szó a kí nját

enyhí tni nem elég,

folyó hideg vizét.

A VÁGY, AMELY BENNEM LAKIK

A vágy, amely bennem lakik,

kitörni vágyik a fényre;

döngeti szí vem falait -

vajon kitörhet-e végre?

Egy pillanat nyugtot nem ad,

mint tigris ketrece rácsát,

harapja, tépi napra nap

a szí vem sok suta álmát...

Piros virágom, édesem,

miért is hullsz le a porba?

Nap gyújtott lángra ékesen -

de széttipor ma a csorda.

Piros virágom, fényed ég,

a szí vemet sugarazva.

Házam kietlen és sötét -

s te énvelem vagy a rabja.

Kietlen az élet -

tartalma te voltál;

virága a létnek -

voltál az oltár;

hidegszik a létem -

te felheví ted;

s ha éjlik az éltem -

fényre derí ted.

Újra a napról

szólhat az ének,

s bár kebelem holt,

fészke reménynek.

Lánykám, neved ki

adta néked?

„ Nap vagy, szemedben

csillagfények!”

Virágként szedsted

Korsódba merted

vágyom én is,

csillag fénylik.

Ha a napok futása téged elhágy,

ha - gyökeres fa - kifordulsz a földből -

csak a saját korodnak halsz meg akkor,

Minden teremtés benned éled újjá,

mi volt, mi lesz - te visszatükrözöd,

képmás, tükör s vezércsillag leszel.

Sokáig forrt az éjben

szerelmed itala,

mí g elforrt, semmivé lett

lágy zamata.

A zöld edénykét tedd el,

múljék a mámorod!

Kopogtat már a reggel,

nyiss ablakot!

Mí g másokért élsz, gyarapí tsd erőd

magadnak, fel ne hagyj e küzdelemmel -

s mindig megújuló erő és fegyver

Ne alkudozz alantas lelküekkel,

leköpnek s eltaposnak vak tömeggel.

Magad segí ts, küzdj, töpengj, mérlegelj,

boldog a magad uraként leszel.

Zokogtam

s nevettem,

dühöm pohara

gyakorta kicsordult;

jajongtam,

ha sajgott a seb még,

de újra a harcba siettem,

amikor behegedt;

haragomban üvöltve

szórtam az átkokat én,

de tudtam, a rossz majd

nyomtalan elszáll.

Megtölti a lelkem

száz emberi érzés,

ttitkom sose volt

Szerettem a lángot,

de éltem a fenség

Szerettem az embereket,

és csak a vadság

hadakoztam e létben.

A sok heves érzést,

mi él a szivedben,

kitörni törekszik

és forr, pezseg egyre,

miként nevezed meg?

Megférnek-e benned?

Verdesnek örökkön,

rángatva a féket,

széttörni akarják

a szí ved edényét,

lobbantva a létet.

Ha lángol a szí ved,

vidd hát a szabadba,

hol emberek várnak,

szí vükbe fogadnak,

örök-sugarasnak.

hetyke merészség:

utcai népség

bámulatára.

szórja a szélbe:

utcai népre,

hadd riadozon!

Reccsen a kárpit,

százfele tépje:

városa népe

ámulatára.

És szeme vessen

fáklyai lángot:

hulljon a hályog,

lázban a város.

Új diadalra:

indul a harcba,

lázad a nép is.

Patakok száza

fut kacarászva,

mind egy irányba,

egyfele tart;

ví g vizerecske

mint cérna szála,

feszül ki rajt;

csermelyek együtt

vágnak világnak,

mint a leányhad:

karba a kart.

S úgy fecserésznek,

mint a leányok,

kiverik az álmot.

Vár a virágos

Daugava rájuk,

tavaszi lázuk

oltja hamar;

hordja a terhük

tenger ölébe,

virág-fehérbe

öltözik a part.

Tenger fölött már

itatja a földet.

Szorí tsuk most egymás kezét -

szabadság hajnalpí rja ég!

Ma egy a célunk, s egy az út:

kitárni minden zárt kaput!

Szétszéledünk holnap, de ma

ledől az első vár fala!

Ti holnap ülhettek ví g ünnepet,

de ránk a küzdelem s a munka vár,

Szétvált utak, egmáshoz jöjjetek,

világ szegényei

egyesüljetek!

E nagy napok most megmutatják néked:

Egyedülálló nyí rfa, nézd, körötted

Amint a nyúlánk nyí rfa csúcsa látja:

friss zöld lepel borul megint a tájra.

Nem, nem csapott be álmod és reményed,

nem volt hiába annyi szenvedésed.

Jó mélyet lélegezz, s kiáltsd a szélnek:

Sok lángoló szí v

sok zsenge szár;

sok éj sötétje

népet takar,

hamvába hal;

sok csont fehérlik

a réteken,

vér ömlik-árad

töméntelen;

sok sebzett mellnek

nyögése száll,

a földre görnyed

sok büszke váll;

hullám toronylik

s a mélybe hull,

majd újra s újra

fölcsap vadul;

száz elcsitul, de

ez nem a vég:

helyükre még;

elnémul egy, ám

tí z más sikolt,

mí g egy üvöltés

a horizont,

a föld remeg,

darázsként zúgnak

homokszemek;

házaitok,

derékba törnek

vasoszlopok;

a menedéknek

véretek ontva

leomlanak.

Sziklák ledobják

a várakat,

s nyújtózva újra

ujjonganak.

Hol leltek akkor

búvóhelyet,

mikor hegy és völgy

bosszút liheg?

A tó, a tenger

se rejteget,

benneteket;

árnyas vadon tán

oltalmat ad?

Áttetsző néktek,

s be sem fogad;

föld néma szája

testeteket

magába zárja,

s kénfüst lebeg.