A KLASSZIKUS RÓZSA HÁDÉSZI HŰVÖSSÉGE Vlagyiszlav Hodaszevics a XX. századi orosz költészetben a hagyomány- őrző vonulat különcének számít, sajátosan “archaizáló-újító” lírája miatt már kortársai is végletes ítéleteket alkottak róla. Andrej Belij, az orosz szimbolizmus pápája és a modern orosz próza egyik megújítója szerint Hodaszevics “Isten kegyelméből való költő”, az orosz formalizmus kiemelkedő teoretikusa, Jurij Tinyanov pedig úgy vélekedik, hogy lírája nem korszerű, az archaizálás Hodaszevicsnél üres trükk csupán, hiszen lényegében nem csinál mást, mint a XIX. századi költőket utánozza.        Hodaszevics emberi portréja, melyet kortársai visszaemlékezéseikben rajzoltak róla - a számos memoár közül a legjobb harmadik feleségének, a ma is élő kitűnő költőnek és prózaírónak, Nyina Berberovának Kiemelés tőlem című, 1972-ben Münchenben megjelent könyve -, szintén nem mentes sem a szenvedélyesen túlzó végletektől, sem bizonyos előítéletektől. A sovány, sápadt arcú, beteges külsejű költő sötét, beesett szemekkel, pedánsan középen elválasztott hajjal a kor divatos “dekadens” típusának mintegy a jelképévé válik. A nők kedvence (viszonylag rövid életében négyszer házasodott), és nem veti meg az élet más élvezeteit sem. Kártyaszenvedélyét Hodaszevics például olyannyira lényegesnek tartja, hogy a költészettel állítja párhuzamba: “A hazárdjáték hasonlít a költészethez, mivel egyaránt megköveteli az ihletet és a mesterségbeli tudást” - írja. A költő gyakori vendége a kávéházaknak és borozóknak, noha egészsége fiatal korától kezdve eléggé ingatag. De Hodaszevicsben nincs meg az “aranyifjakra” jellemző “charme”, ítéleteiben kellemetlenül igazságos, gyűlöli a képmutatás minden fajtáját, gyilkosan ironizál, sőt - különösen az orosz századelő irodalmi életére visszaemlékező prózájában - nemegyszer tesz kortársaira epés, gonoszkodó megjegyzéseket. “Hangyasav csörgedezik az ereiben vér helyett” - mondta róla nem éppen jóindulatúan Viktor Sklovszkij.        Hodaszevics 1886. május 16-án született Moszkvában, édesapja, Felician Hodaszevics lengyel kereskedő volt, édesanyja, Szofja Brafman pedig litvániai zsidó családból származott. A családban eleve két nyelv volt használatos, a lengyel és az orosz, és Hodaszevics katolikus nevelést kapott. Tizenhat éves korában kezdett verset írni, ideáljának ekkor a szimbolista Balmontot tartotta, és Valerij Brjuszov - a kor legtekintélyesebb költője - egyengette irodalmi pályáját. 1904-ben beiratkozik a moszkvai egyetem jogi fakultására, majd egy évvel később a bölcsészkarra. Tanulmányait - tandíjfizetési problémák miatt, vagy lehet, hogy csak azok ürügyén - gyakran megszakítja, s végül nem fejezi be az egyetemet, nem szerez diplomát. Első verseskötete, az Ifjúság (Molodoszty) 1908-ban jelenik meg. Az ifjú költő versei elsősorban szellemi érettségükkel és romantikaellenességükkel tűnnek ki. A “hádeszi hűvösség”, a halál témája már első kötetében megjelenik, és végigvonul a későbbiekben egész munkásságán. Második kötetét Boldog házikó (Szcsasztlivij domik) címmel 1914-ben adják ki, s ez a könyv Hodaszevics útkereséseinek a lezárulását jelzi: programszerűen szakít a romantikával és a szimbolizmussal, s figyelme immár véglegesen a “kis világra”, az ember “intim” közegére irányul. Fordítói munkássága is ebben az időszakban kezdődik: előbb lengyel és francia, majd angol és héber költőket fordít oroszra.        A forradalom idején Moszkvában él, kénytelen különböző hivatalokban munkát vállalni, hogy megmeneküljön az éhezéstől. Harmadik kötete, A búzaszem útján (Putyom zerna) 1920-ban jelenik meg. E kötet tragikus hangvételű versei nagy formakultúráról tanúskodnak, aforisztikus tömörség jellemzi őket, s Hodaszevics megteremti a mindmáig egyedülállóan tökéletes orosz hexametert. 1921-ben megélhetési gondjai és betegsége miatt Petrográdba költözik, s 1922-ben, Oroszországból való elutazásának az évében ott jelenik meg negyedik s egyben a legismertebb verseskötete, a Nehéz lant (Tyazsolaja lira). Ebben a könyvében Hodaszevics már tudatosan archaizáló-újító költő, mivel az archaizálást (jelen esetben Gyerzsavin verskultúrájának a követését) az avantgardra jellemző vakmerőséggel vállalja, s tulajdonképpen ellenkező előjellel, de éppúgy újító, mint például a futuristák. Hodaszevics 1922-ben hagyja el Oroszországot, és először Berlinben telepedik le. 1925-ig élete szinte a szó szoros értelmében összekapcsolódik Gorkijéval. Berlinben együtt szerkesztik a Beszeda című irodalmi újságot, sőt Sorrentóban másfél évig Hodaszevicsék egy fedél alatt laktak Gorkijjal és családjával. Felhőtlennek nem mindig nevezhető kapcsolatuk 1925-ben megszakad, s ekkor Hodaszevicsék Párizsba költöznek. Gorkijról írott viszaemlékezéseiben Hodaszevics “gonosz nyelve” nem kíméli az egykori barátot sem. Hodaszevics Gorkijt mint írót nagyrabecsülte ugyan, de emberi gyengeségeivel sohasem tudott megbékélni.        Párizsban Hodaszevics az orosz irodalmi emigráció egyik vezető egyéniségévé válik, úgy is, mint költő, aki körül iskola szerveződött, és úgy is, mint irodalmi kritikus, aki több mint háromszáz cikket publikált különböző emigráns kiadványokban. Prózájának három legértékesebb darabja Gyerzsavinról 1931-ben írt taulmánya, Puskinról írott cikkeinek a gyűjteménye (1937) és visszaemlékezései, melyeket halála után, 1939-ben Nekropolisz címen adtak közre. Visszaemlékezéseiben “bálványokat döntöget”, s nemcsak Gorkijról fejti ki különvéleményét, hanem például Majakovszkijról is, akit “ellenforradalmárnak”, a futurizmus árulójának tart, és bemutatja, hogyan vezetett a költő útja a polgárpukkasztástól a szovjet konformizmusig. Az emigrációban egy verseskötete jelenik meg, az Európai éjszaka (Jevropejszkaja nocs), 1927-ben - a könyv Berlinben és Párizsban írt verseit tartalmazza. E versekben megfigyelhető, hogy Hodaszevics mennyire fogékony az abszurd iránt, s ezáltal verseinek ezoterikussága mintegy csökkenni látszik, már csak azért is, mivel lírai “hősei” gyakran chaplini tétovaságú groteszk figurák. Az emigrációban, szinte párhuzamosan a leningrádi Danyiil Harmsszal és Alekszandr Vvegyenszkijjel, megteremti az orosz “abszurd” költészet első darabjait.        Hodaszevics nem politikai okokból vált emigránssá, hiszen a politika igazából sohasem foglalkoztatta. “Kulturális” emigráció volt az övé, a forradalmat úgy élte meg, mint a kultúra pusztulását, a tökéletes elszürkülést és elszemélytelenedést, ahol a szuverén költő számára már nem teremhet babér. Úgy tűnik, hogy valójában Oroszországot is az emigrációban értette meg, s bár “nyugatos” költőnek “poeta doctus”-nak számított, élete végéig kínzó dilemmaként állt előtte az Oroszországon kívüli vagy belüli lét kérdése. Nyina Berberova így emlékezik vissza erre: “Hodaszevics azt állítja, nem tud úgy élni, hogy ne írhasson, de írni csak Oroszországban képes, ezért nem tud meglenni Oroszország nélkül, viszont Oroszországban sem élni, sem írni nem lehet.”        Hodaszevics rákban halt meg, 1939. június 14-én, Párizsban, ötvenhárom éves korában. A Szovjetunióban évtizedeken át még csak említést sem tettek róla, verseit és prózáját az utóbbi néhány [évben] kezdték hazájában megjelentetni.        Andrej Belij 1922-ben így jellemzi Hodaszevics verseit: “...egyszerű jambusok, nincs metafora, és nincsenek színek - olyanok, mint egy jegyzőkönyv, amely a szellem igazságát tartalmazza. Ezért modernebbek, mint a futurizmus, az expresszionizmus és más divatos tendenciák.” Hodaszevics “verssorainak zárt szigorát”, saját klasszicizmusát nem csupán formai okokból vállalja. Azt is tudja, hogy a huszadik század “megalázottainak és megszomorítottainak” kegyetlen világa iránt megértéssel, sőt együttérzéssel kell viseltetnie, s ebben költészete Rilkéére hasonlít, minthogy a szuverén szellemi világ következetes képviselete őt sem gátolja meg abban, hogy egyike legyen a leginkább szociális érzületű orosz költőknek. Az 1926-ban íródott Pétervár című verse is erről tanúskodik. A “szánalmas és egyforma bajokban vergődőknek” vigasztalás a vers, a “zenei harmónia”, amely fölemel a hétköznapokból, a “síri és orosz homályból”. Hodaszevics groteszk hangvételű “ars poeticá”-ja a klasszicizmust éppen ebben az értelemben tartja “formán túlinak”:     És versekből görbítve prózát,   kificamítva könnyedén,   oltottam a klasszikus rózsát   a szovjet vadalanyba én.   Szőke Katalin