Ó, HA EZEN AZ ÁHITOTT
Ó, ha ezen az áhitott nyugalmu
órán
hunyt szemmel kilehelném lelkemet!
Te, kis Chloém, keservesen zokognál,
s rettegve néznéd dermedt testemet.
S az asztalon feküdnék jó három
napig,
rejtelmekkel teli, szelíd magányban,
mint aranybárka, mely magába zárja
a földi bölcsek tanításait.
Jönnének társaim (nem tetemes a
számuk!)
a titkok titkáról csevegni, ám
te pillantásod, nem figyelve rájuk,
pihentetnéd a rózsán, violán.
Pajkos leány - a bölcselmet nem
érted.
Na és! De, kedvesem, halott szívem
felett
hallom, hogy mellemen hogyan cseréli
félve
a
jegestömlőt gondosan kezed.
1915
A PÉTER-PARKBAN
Egy vékony szíjon lógott,
nem lengve szerteszét.
A homokon lebillent
kalapja feketéllt.
Körmeivel kivájta
ökölbe zárt kezét.
Felkelt a nap, serényen
haladt a dél fele,
de
ő e nap tüzében
szemét nem hunyva le,
csak függött a magasban,
halálával tele.
És éles, éles szemmel
kelet felé figyelt.
Alatta
összegyűltek
némán az emberek.
S alig látszott a vékony
szíj, amin fityegett.
1916
VARRÓNŐ
Éjjel-nappal a fenti lakásban
kattog a varrógépe kitartón.
“ Minta után varrok” - felirás
van
éjfeketén keretezve az ajtón.
Hallva fölöttem örök kopogásod,
próbáltam kitalálni, mi dolgod:
varrod-e egyre az özvegyi gyászod,
hószinü matrózblúz-e a gondod?
Gyengülök, elfogy, elalszik a fényem,
ámde te rákezdesz, s ama percben
elsimulok anyaföldem ölében,
lüktet az élet is újra szivemben.
Drága
barátnőm, kit sose láttam!
Majd ha a lelki sebek behegednek,
holt fülem épp így illeti tán a
szertartás szava, hogyha temetnek.
1917
A TENGERPARTON
Hullámverés a tengeren,
kavics-cibálva,
vigasztalan dalol nekem,
mint Léthe
árja.
Szélcsend nyugalma, lusta, lágy.
De tiszta
fényben
honnan zuhant e kézre árny
baljós-sötéten?
Nem te gyötörsz még, elhagyott
testem,
te ájult?
Ím - a fehér hab felcsapott,
s már
messze száguld.
Kapaszkodik a birkanyáj
a dombra
bátran...
De Hádész
hűvössége száll
felém
a nyárban.
1917
NOVEMBER 2-ÁN
Hét nap, hét éjjel hánykódott a
láz
ködében Moszkva. Ám a durva doktor
bőven
csapolta vérét - s elcsigázva,
nyolcadnapon reggelre felocsúdott.
Az
emberek a pincékből kimásztak
az utcákra. Kivárva
az esőt, így
bújnak
elő a hátsó udvaron
a patkányok csapatai vigyázva,
és
szétfutnak, ha a közeli kőre
ereszről
az utolsó csepp lepottyan...
Dél
fele már csoportokba verődtek.
Nézték a kilyukasztott házakat,
ledöntött tornyocskákat; szótlanul
gyülekeztek
a füstölgő romoknál,
s számolgatták a golyónyomokat
a
falakon. A boltok előtt hosszú
sorok húzódtak. Szakadt vezetékek
himbálóztak. Üvegcserép csikorgott
a lábak alatt. Sárga szembogárként
nézett
a hűvös, novemberi nap
a hirtelen megvénült asszonyokra,
borotválatlan férfiakra. S nem
vér-,
keserű
epeszagú volt a reggel.
Amúgy a Presznyaitól a Rogozsszki
sorompóig, Balcsug s Lefortovo
között, a járdákon tolongva, mentek
az emberek. Mentek meglátogatni
rokont, barátot: élnek, halnak-e?
Mások szegényes elemózsiás
batyut cipeltek: valaha a jámbor
moszkvai
indult így a temetőbe
húsvét szent napján - egy piros
tojást
megenni bátyja vagy komája sírján...
Barátaimhoz mentem aznap én is.
Megtudtam: épek, otthon a gyerek
mind -,
mit kívánjak még? Indultam haza.
Sikátorok szele, a kósza vendég,
forgácsot,
csikket űzött, port kavart.
Lakásomtól öt háznyira benéztem,
szokás szerint, egy piszkos ablakon
az alagsorba, ott lakik barátom,
az
asztalos. Szokatlan dolgot művelt.
A gyalupadján felfordítva egy
hosszúkás, keskeny, rézsútos falú
nagy
láda állt. Ő festegette széles
ecsettel azt a ládát, és a deszkák
bíborszínt
öltöttek. Az ismerősöm
végzett
- előtte egy piros koporsó.
Bekopogtattam hozzá. Hátrafordult.
S én kalapom levéve, meghajoltam
Pjotr Ivanics, munkája, a koporsó,
s
a föld az ég előtt, mi ablakán
azúrlón
tükröződött. És a mester
is biccentett nekem, megvonta vállát,
s mutatta a koporsót. Elköszöntem.
Az udvarunkon fonott ajtajú
kosár körül a ház gyerekei
nyüzsögtek,
lökdösődve és rikogva.
A ritkás, összetört
vesszőfonat
mögött tollak fehérlettek. De most
-
nagyot nyikordult és kinyílt az
ajtó,
és egy galambpár, szárnylendítve
fölszállt,
s körözni kezdett, egyre magasabban,
a csöndes Pljuscsiha, a víz felett...
Hol mélyre bukva, hol egekbe törve
bukdácsoltak, mint tenger messzi
árján
fehérlő
bárkák. És a gyerekek
fütyültek, tapsoltak nekik... Csak
egy
fülessapkás, négyéves vasgyuró
csücsült le, szétterjesztve karjait,
és nézett fölfelé s némán mosolygott.
De én megértettem, szemébe nézve,
hogy csak magának szól a mosolya,
ama felfoghatatlan gondolatnak,
mely domború, még szemöldöktelen
homloka mélyén születik, s a szívét,
növését, nedveit hallgatja... Kínok
szaggatta,
szenvedő Moszkvánk ölében -,
parányi bálvány, ült egykedvüen,
megszentelt
és együgyű mosolyával.
S
a kisfiú előtt meghajoltam.
Otthon
teát
ittam, a héten összegyűlt
papírjaim rendezgettem, s leültem
dolgozni.
Ám, először életemben,
se a “Mozart és Salieri” , sem
a “Cigányok” nem oltották a szomjam.
1918
MAGAMRÓL
I.
Nem, bennem is van szép, de megnevezni
még önmagamnak is szégyenkezem,
másoknak meg - lelkem nem egyezik
ki
sértő
magasztalásukkal sosem.
Így élek hát - csodás ábrázatom
kaján, alantas álarccal befödve...
Barátnőm,
nézd: arany fűszálakon
mászik a pók, kereszttel megjelölve.
Anyja
mögé rejtőzik a gyerek,
s te magad is sietve kergeted
rózsaszinű
nyakadról undorodva.
S
haragod elől elszalad a pók,
szégyellve önmagát, nem tudva,
hogy
a bolyhos háta mily jel hordozója.
II.
Nem, tévedsz, önszerelmes nem vagyok.
A fáradt bérmunkásban jó mi lenne?
De a csodás, isteni eredetre
ismerve lényemben, elámulok.
Ha versekben lemeztelenedett,
alig tükrözve bár, igazi arcom
-
úgy tetszik, alkonyórán künn a
parton
görnyedezem a víztükör felett.
És hogy magamhoz vonzzam mennyemet,
a mélybe nézek, hol csillag remeg.
Oda merülve, ellobban világi
dolgokkal szennyezett tekintetem.
De
lángolón sötétjéből kiválik
csillagokkal koszoruzott fejem.
1919
SZÓTLANUL
Te megmutattad szótlanul,
mily takaros, mennyire tiszta,
ahogy a varrásod vonul
szegélyül a fehér batisztra.
S én elképzeltem: életem,
mint Istenujj alól a cérna,
a léten - lenge szöveten -
ily öltésekkel tart a célba.
Hol rejtve, hol meg láthatón
fut át hol létbe, hol halálba...
És mosolyogva forditom
kendőd
a visszájára, drága.
1918
HALÁSZ
Dal
Horgomra ráakasztom én
csillag-csalétkemet.
Úszóm a hószín hold a vén,
sötét
vizek felett.
Ülök, s míg dúdolom dalom,
az örök
ár halad,
s a nap minden reggel mohón
horgomra
ráharap.
Fárasztom
én őt estelig,
de mire
alkonyul,
csillagom elnyeli, s megint
a vízbe
visszahull.
Vén horgász, csillagaimat
hamar
felélem én.
Vigyázzatok! Az éjszaka
lesz úr
a föld szinén.
1919
HA
ÉLETEM HOSSZÚRA NYÚLNA
Ha életem hosszúra nyúlna,
lelkemről
porba hullana
napjaim alkonyán a durva
kísértések pókfonala.
Milyen bosszúságom lehet még,
s örömet várhatok vajon,
ha már nem itteni hidegség
fut, borzong át a hajamon?
Hallásom holt, szemem pihenhet,
az élet titkosan remek,
s szabad lélegzetem a mennyek
legével tölti lelkemet.
1921
BÁR MIT SE SZÁNOM MÚLTAMAT
Bár mit se szánom múltamat,
bár
a jövendőből se kérnék -
epés mosollyal nézem a
korok
közelgő messzeségét.
Mindenkinek
egyenlőn mérte
sorsát e kor méltányosan.
De néha mégis föl az égre
bámul az ember jámboran -
és háborogni kezd magánya,
és lelke büszkén szárnyra kél:
egyenlőtlenséget
remél
hetykén, merész tettekre vágyva...
Gránitlapok közt így tör át ma
a
gyönge fű, mint pengeél.
1921
NÉZEM
- S LENÉZEM A VILÁGOT
Nézem - s lenézem a világot.
Nézem magam - és megvetem.
A földre mennykövet kiáltok,
nem bízva zord egekre sem.
Én csak csillagtalan sötétet
látok, bár fényt áraszt a nap...
Így vonaglik a földi féreg,
szétvágva, ásóél alatt.
1921
NAPLÓMBÓL
Fülsértő
minden földi hang,
s a fény is elviselhetetlen,
akár a fog a megdagadt,
ínyből,
kibújna már a lelkem.
Kibúvik - és mindjárt vadul
ledobja
nyűtt burkát a sárba.
Ezerszemű
- az éjbe hull,
de nem e szürke éjhomályba.
És engem itt hagy fekve, mint
bankárt,
apacs-késtől lerogyva -
sebem szorítva rángani
s üvölteni világotokban.
1921
BACCHUS
Mágusként tavaszi zápor
függönyén át érkezem.
Hozok néktek Ázsiából
szőlővesszőt
kegyesen.
Metsszétek a csodaágat,
s mikor itt az ideje,
élető
nedűm kupákat
töltsön színültig tele!
Nőiteknek,
magatoknak,
szép szüzeknek töltsetek!
Aranyjogarommal ott majd
én is köztetek leszek.
Dalt súgok a kar fülébe,
s
forgok fénylő-szilajon,
részegek ködös szemébe
a csodát varázsolom.
S
adatik erő tinéktek
látni, mit nem lát a szem,
és öregség, síri éj nem
háborítja gyermekem.
Kígyófog se mar belétek,
bú se - míg mámorosan
le
nem dőltök mind a rétek
pamlagára boldogan.
Én meg - útra kelve, nyomban
rózsás ködbe rejtezem,
józanul - bármennyit ittam,
csak magamtól részegen.
1921
PSYCHÉNEK
Lélek! Szerelmem! Olyan tiszta
magasság lehelete száll
ajkadról, karcsú szárnyaiddal
oly kékbe lengsz, hogy néha már
nem bírva boldog kínom és szent
frigyünket százszor áldva meg,
magam gyönyörrel telve nézem,
magamnak csókolok kezet.
S törékeny, csúf edényemet:
magam hogy tudnám nem szeretni,
hisz drágább nincsen nála semmi,
mivel szinültig van - veled.
1921
LÉLEK
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent -
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s
hogy szenvedésből nékem mennyi jut -
a
fénylő lélek erről mit se tud.
1921
KÍSÉRTÉS
“ Elég volt! Nem kell ide szépség!
Dalt e világ nem érdemel.
Tasso, fáklyád veszítse fényét
-
Homérosz, feledjenek el!
És a Forradalom se kell már!
Szétszéledő
hadnépe, nézd,
egyetlenegy kitüntetést vár
s szabadságot - kupeckedést.
Hiába prófétál a téren
harmóniák éhes fia,
nem vágyik üdvösség-hirére
jómódú polgártársa ma.
Önelégült s csupa ravaszság,
kifakult zászlai alatt
magáról a sunyi pimaszság
s profit rühét vakarja csak:
Kereskedelem, tágulj innét, de
kulák vagy burzsuj nem vagyok,
a
szabadság tűzsüvegébe
dugom a napi hozamot.
Lélek! E meggyalázott mellben
oly
szűkösen vagy, szinte fáj.
Keress vigasztalást a mennyben,
s vissza se nézz a földre már!”
A szív haragvón így kísérti
Psychét, a tisztán álmodót.
S felel Psyché: - Milyen az égi,
honnan tudnád, te földi, mondd!
1921
KEDVES
AZ EMBER, A TERMÉSZET
Kedves az ember, a természet,
de sétálni nem szeretek.
S tudom szilárdan, hogy a népnek
verseim érthetetlenek.
Szemlélem, morzsákkal beérve,
mit
sorsom szűk marokkal ad,
a szílfát, fészer fedelére
hajlót,
s az erdős dombokat.
Se undok hírnevet, se vádat
e korszaktól nem várok én.
De én nyesem az orgonákat
terasz körül s a kert ölén.
1921
PARAFADUGÓCSKA
Parafadugócska, véged!
Az
erős jód lett a veszted!
Így emészti el a testet
észrevétlenül a lélek.
1921
FECSKÉK
Legyen szemed - napon túl lásd az éjt,
hol nem dereng a gyulladt hold
korongja.
Két fecske verdes, törne ég felé,
ablak
előtt, gyerekhangon csipogva.
Az
áttetsző, de kőkemény falat
nem döfhetik keresztül könnyü szárnnyal.
Nem röppenhetnek oda föl, szabad
kékségbe szív, se szárny nem juthat
átal.
Amíg a véred el nem hullatod,
amíg szemedben földi könnyek égnek
-
lélekké nem válsz. Várj és nézd,
ahogy
éjt nem takarva áradnak a fények.
1921
LIDA
Nem él magasztos-szép szavakkal,
de keblei, akár a hó,
s buján néz, sóhajtozva halkan,
organdikendője
alól.
Gyakorta
látom őt mezitláb,
a szemei egy csöppet bandzsák,
de mágnesük ahova von,
lohol a szív oda vakon.
Ha
tábortűznél ülve éjjel
dalolgatnak lánytársai,
hallgat, kezét keresztbe téve,
de dalra szomjas hajnalig.
A gitár mintha szenvedélyén
pengetne végzet-éneket,
s
beszélik, női tisztességén
jónéhány foltot ejthetett -
zülléssel töltött éjeket.
Tornácra megbeszélt jelekkel
csak
én nem hívom őt soha,
nem kell nekem se szerelemmel,
se
gyűrüvel vett éjszaka.
De kedves mégis néma árnya,
amint az alvó sok faházra
leszáll a reggel-szürkeség:
nesz nélkül, talpig fénybe mártva,
nyeli
el őt a messzeség,
mintha a Romlás Angyalának
szabadon nyújtaná kezét.
1921
AUTÓ
Megyünk, zord hallgatásba zárva.
Sivár
és nyirkos éjidő.
S - dalolva hívó kürt szavával
-
autó
kanyarodik elő.
Megcsillan lakkja feketéje,
kigyújtva reflektorait,
kiterjeszti a vaksötétbe
fehérlő
angyalszárnyait.
És felragyognak mind a házak,
mint ünnepdíszü bálterem,
és
egy járókelő e szárnyak
ívén át surran nesztelen.
A fény elobban, messzi égve,
esőt
kavar fel, mintha port...
De hallgass csak: megláttam én
egy
másféle, másik autót.
Az nem száguldoz éjjelente,
nappal robog, ha fény vakít,
s két szárnya van, akárcsak ennek,
de feketék a szárnyai.
S mindent, mi csak kerül a fénye
fekete kévéje elé,
azt
emlékezetemből végleg
eltünteti a feledés.
Megrozzant elmém elveszíti
Psychém,
a fénylő-kedveset,
karom vakon kinyújtva, senkit
és semmit föl nem ismerek.
A
világ egyszerű s egész volt,
de amióta járja az,
lélek s világ csupa fehér folt,
mintha fakítaná a sav.
1921
STANZÁK
Egy másodpercért adtam volna
egykor egy évet, életet...
Hisz fel se fogja a lator, ha
könnyen jött pénze elpereg.
Most, másmilyen napoknak jöttén,
ajkam kerítik ráncaim,
bölcs lettem és szigoru, fösvény,
megdrágultak a perceim.
Látok sokat, még többet értek,
őszülni
kezdett már fejem,
hallom
neszét a fűnövésnek,
a csillag útját ismerem.
S a hang, mi hallhatatlan néktek,
s a fény, mit nem láttok soha,
lázálmot álmodó pszichémnek
kavargó tapasztalata.
Most nem bántom magam: öregszem,
meggörnyedek - de odabent
gyűlik,
mit gyöngéd gyűlölettel
s oly mardosóan szeretek.
1922
GISELLE
Igen! Vak, édes szenvedélyben
emésszen el a láz, a láng!
Levélként tépd a szíved széjjel,
őrülj
meg, hívjad a halált!
S aztán? Kriptalapod levetned
kell újra, ott sincs nyugalom,
ugrálnod kell megint s szeretned
a
holdas, kéklő színpadon.
1922
MÁRCIUS
A hó megposhadt, összeroskadt végül.
Fojtó,
nehéz a nyirkos levegő.
A járdákra, akár tükrökbe, nézünk,
de
fenn, az égben - szürkeség, eső.
Hát nem csodás? Mit lábammal tapostam,
azon most égi arcmásom lelem,
s a mennyben, mely túlságosan közel
van,
csak azt, amit a földön, idelenn.
1922
MÁR
NEM HISZEK
Már nem hiszek a földi szépben,
s igazságától borzadok.
S köznapi örömökre én nem
tanítom, kit megcsókolok.
Szalad a lágy emberi testen
késem nyomán piros fonál:
mit csókolgattam én, növesszen
új
szárnyakat a női váll.
1922
A
TITOKZATOS MAYA FÁTYLÁT
A titokzatos Maya fátylát
nem lebbentheti föl kezem,
de látom a csodák világát
türöződni
a szemeden.
Felfoghatatlanul vegyülhet
ott utca s szerelmi varázs:
lángnyelvei
étheri tűznek
s egyszerüen - az olvadás.
Ott
fénylő kozmosz jön világra
a pillák függönye alatt.
Forog és kivirít, akár a
bicikliküllők
csillaga.
1922
BIZONYSÁG
Homályos volt és ismeretlen,
holdas magosban pisla fény.
S
úgy jelenik meg most előttem,
mint testet öltött, földi lény.
S ím - illedelmesen csevegve,
váratlan megzavarodom,
s egy hosszú hajszálat veszek le,
mely ott maradt a vállamon.
Hamiskásan sandít teája
mögül a vendégem felém.
S csészém csendítve kiskanállal,
csak bámulok s megértem én:
boldog kit álmok vadonába
csalt vágya, s benne tévedez,
s nem e világi boldogsága
felől
bizonyságot szerez.
1922
A
SZÍNPADON ZÁSZLÓK LOBOGNAK
A színpadon zászlók lobognak,
tűzoltók
fújják a rezet.
Szemed lehunyva hullj, zuhanj csak
magadba - mint hanyattesett.
A trombiták-izgatta nappalt,
kék hártyával bevont eget
bűvöld
meg egyetlen szavaddal,
s egy mozdulattal mesze vesd!
Szemhéjadat szorosra zárd hát,
lassítsd
keringő véredet,
s
szívd be a múlt idők homályát,
mely léted méhében lebeg.
Mint aki tevegel, s lebillen,
a púpról, hátrafele ess,
halj el - vagy inkább halj ki innen,
a rég feledettbe szüless!
S mint sivatagban délibábot,
láttatja újult örömed
a színpadi zászlónyalábot,
s nem bánt, ha trombita recseg.
|