RÉSZEG DERVIS 
 

Nem ma, tegnap sem gyülöltem én meg a pohárnokot. 
Részeg is már reggel óta nem ma, nem tegnap vagyok. 
Dicsekedve járok egyre, ünnepelni oly csodás: 
A világ baráti orca fénye, árny akármi más. 

Rossz oduk lakója lettem, korhely és koldusszegény. 
Réges-régen elfeledtem mind, amit tanultam én,  
Más se kell nekem, csupán e nóta és a kuncogás: 
A világ baráti orca fénye, árny akármi más. 

Járok sírok közt, melyekben jóbarátim fekszenek.  
Kérdezhetem-e a holtat, szeret-e vagy nem szeret?  
És a mélybõl, síri éjbõl hallik ily kiáltozás: 
A világ baráti orca fénye, árny akármi más. 

Vízfodorra könnyü pára száll a holdsütött tavon. 
Elhallgat a csalogány a mennybe nyúló cipruson.  
Egy, csak egy dalol, mely eddig néma volt, s a dal csodás: 
A világ baráti orca fénye, árny akármi más. 
           
             

VÖRÖS-TENGER

Szervusz, Vörös-tenger, te cápa-halleves,  
Néger nép kádja, üst, se vas, se réz - homok!  
A zátonyaidon se moha lengedez, -  
Virágzó mészkövek, akár kõkaktuszok. 

Szigeteid napizzitotta fövenyén,  
Miket az éjjeli dagály is elhagyott,  
Haldoklik búsan a sok-sok tengeri rém:  
Tritónok, kardhalak s nyolckaru polipok. 

Pirógák százai úsznak ki Afrika  
Partjairól, hogy gyöngyöket halásszanak,  
S arab partok felõl keletre hajtja a  
Lélekvesztõket a felukkák vad hada. 

Láncokba verve áll, ha négert fognak el,  
Rabszolgapiacon, megverve, véresen,  
De az arab, ha õt gyõzik le, sírra lel  
Rõtsárga-sáros és forrongó mélyeden. 

Mint lurkók közt tanár, halad a csónakok  
Között egy óceánjáró fenségesen, 
S hófúvást játszanak a fölkevert habok, 
S vörös rózsák s fehér jég a fedélzeten. 

Fölötte nincs erõd: vihart kavarsz talán,  
Hullámokat emelsz, mint kristályhegyeket, 
Cigarettára gyújt, sóhajt a kapitány: 
„Na, végre frissülés! Untam a meleget!” 

A vízbõl szállva fel, akár szitakötõk, 
Csillognak az aranyszín repülõhalak,  
A sarló-alakú földnyelv-föveny fölött 
A színek zöldbe és pirosba játszanak. 

Ragyog a levegõ, tüzek villódzanak,  
S úgy néz a nap le, mint a mesék madara:  
„Tenger, te nappal is csodák csodája vagy,  
De éjjel kétszeres káprázatú csoda!” 

Felhõkként siklanak párák a víz felett, 
Villannak éjsötét hablányok árnyai,  
Kigyúlnak idegen csillagképek: kereszt, 
Szekerce, égi kert gyémántvirágai. 

S mint bengáli tüzek, vibrálni kezdenek 
Varázsos-bûvösen hullámzó árjaid, 
Szikrák és sugarak - tán megirigyeled  
S újrateremted a mennybolt csillagait? 

S mikor felszáll a hold, s tündöklik a zenit,  
És erdõillatot sodor felénk a szél,  
Szueztõl kezdve már Bab-el Mandebig 
Felszíned, mint eolhárfán a húr, zenél. 

Akármily meredek, a parton ott tolong,  
S hallgat hullámmorajt csordányi elefánt, 
Cápáktól félnek, ám - habár fogyó a hold  
Beléd gázolnak a tükörképe után. 

És egyetlen valál a tengerek közül,  
Kiben beteljesült a zordon égi szó -  
Szétváltál, s mint szilárd fal, álltál kétfelöl,  
Míg átkelt Mózes, és meghalt a Fáraó. 
              
                    

   DAHOMEY

A király a vezérét hívta: „Hatalmas,  
Magas is vagy, a bõsz elefánt se különb,  
Ám még magasabb ama fõknek a halma,  
Amely általad épül a trónom elõtt. 

S amiként a te híred, az én kegyem épp oly 
Végnélküli, ó, te vitéz katonám. 
Tengerre s a Napra te vagy csak a méltó. 
Menj hát! Szolgád aranyarcu atyám!” 

A dobok dübörögtek, a nép felüvöltött, 
Térdelve köszönti urát a tömeg,  
Lányok dala szállt, harsogtak a kürtök,  
Visszhangzik a part meg a messzi vizek. 

Meghajtva fejét, ugrott le a szirtrõl  
A vezér, s befogadták õt a habok,  
S úgy tûnt, nem a tenger ölébe merült õ, 
A nap alkonyi óaranyába bukott. 

A dob süketíti, rivallva a népe; 
Már megvakitotta sósizü hab; 
Eltûnt. S ragyogott a király sima képe, 
Feketéllve, akárha pokolbeli nap. 
           
           

NIGER
 

És a városok körötte: mind szõlõszem, 
Bussza is és Homba és Timbuktu, a király, 
Már hangzásuk is napfényes énelõttem, 
Mintha dob dübögne, s álmom éled, visszaszáll. 

De nem hiszem, hogy a mappa igazít el,  
Hiszen az ostobaságnak is határa van!  
Odaírták: Niger... Ó, királyi Niger, 
Hogy sérthettek meg az emberek ily súlyosan! 

Hol fenséges tengerként folysz át Szudánon, 
Hol ragadozó homokkal vívod harcaid,  
És mikor már közeledsz az óceánhoz,  
Közepedrõl már nem láthatók a partjaid. 

Rózsaszín pofái vízilovaidnak  
Olyanok, akár cölöpre épült csoda-híd, 
S a hajócsavarokat is széttörik vad  
Krokodiljaid hatalmas farkcsapásai. 

Ó, Niger terólad készítek másfajta, 
Sosemvolt térképet, melynek örülhet a szem,  
Helyezek a gyöngéd, zöldellõ atlaszra  
Szalagot, aranybrokátból szabva, szélesen. 

Vérszín rubinokat teszek alul, balra -  
Ez a fémbõl öntött, furcsa istenek hona. 
Emberkoponyákkal s elefántagyarral  
Ki ásta el õket Benin horhosaiba? 

Szokoto bozótosára, kissé jobbra,  
Az atlaszra óriási smaragdot rakok, -  
Gazdagok a falvak itt, vadászni jó, s a  
Népük, mint madár, dalol, mind vígak, szabadok. 

Arrébb halovány opált, amelyben titkok  
Rejlenek, kék és piros lángok villódzanak, 
S felidézi nékem a szongáji síkot  
S a szongáji szultán házát: agyagfalakat. 

És csodás gyöngyszemmel jelölöm meg  
Timbuktut, fehér tetõk tündöklõ városát, 
Meghökkenve száll a kánya is fölötte,  
Látva sivatag szivében mimózák hadát. 

Látva sok-sok barna, vesszõkarcsú lányát 
(Balzsamoknál részegítõbb a leheletük), 
S szökõkútjait s piros rózsák virágát, -  
Költõiskolák a mestert övezik velük. 

Afrika szive daloktól, lángolástól  
Eleven, s tudom, ha olykor az ember fia  
Álmokat lát, amilyent sohase máskor,  
A te szeled hozta Õket hozzánk, Afrika. 

A TERMÉSZET 
 
A kis tavacska épp olyan nyugodt, 
Akár a csésze, mely vízzel teli. 

A bambusz kunyhókhoz hasonlatos, 
Fák lombja - háztetõknek tengere. 

S a hegyes sziklák, mint a pagodák,  
Magaslanak a virágok között. 

Jó arra gondolnom, hogy az örök  
Természet mitõlünk tanul. 
                     
 

   UTAM 
 
A terebélyes tölgyek árnyán  
Út nyílt a lábaim elõtt.  
Ily kedves út sohase várt rám, 
Sövény virágai között. 

Aggódva néztem, izgatottan,  
Hogy lepte be az est köde,  
S rokoni-ismerõs lett nyomban  
A keskeny út minden köve. 

De mért is indulnék el rajta?  
Hiszen odáig nem vezet,  
Hol lélegzetem elakadna,  
Meglátva a szerelmemet. 

Alig jött a világra, vasba  
Verték aprócska lábait,  
S nem járja árnyas fák alatt a  
Pagonyt, a föld virányait. 

Alig jött a világra, vasba 
Verték a kedvesem szivét, 
S nem lesz enyém soha, akit ma 
Szivem szeretni tudna még. 
                    
            
           KÉT ÁDÁM  
                          
Furcsa szavak nekem - „én egyedül”,  
Egy Ádám kívül van, egy meg belül. 

Az égi szerelemrõl verset költve,  
A külsõm épp szemet vetett a nõre. 

S a belsõ ellenségként lesi csak, 
Örökké gyötri õt a bús harag. 

És ha a külsõ furfangos beszéddel,  
Gyöngéd mosollyal és gyöngéd szemével 

Az asszonynál viszonzásra talál,  
Tiltakozik a belsõ: „Az nem áll! 

Tán nem tudod, mily kék az ég feletted,  
Víg kedved tágas pusztákon keressed! 

S hogy egy másik, csodás, szeretve már, 
Angyal-csapásokon jöttödre vár?” 

De ha a külsõ csak szaval hiába,  
S a nõnek nem kell vallomás, találka, 

S nem kíván verset, sem tüzes szemet - 
Dühöng a belsõ: „Elõször esett, 

Hogy megtaláltuk, kivel mind a ketten 
Oly boldogok lehetnénk, mint a mennyben. 

Te balfácán!” A világ útjain 
Civódva jár Pierrot s Harlequin. 
          
                                                
A SOK-SOK ÉGITEST KÖZÜL 
                                

A sok-sok égitest közül  
Zord földünk önként választottam,  
S e világon szívem örül, 
De akkor csak, ha víg uton van. 

Ha meglep titkon engemet  
A bú, lelkembe lopakodván, 
Elnézem a fellegeket,  
S a lelkem újra mosolyog már. 

S ha néha mégis álmodom  
Rég elhagyott édes hazámról,  
Én magam is csodálkozom,  
Mért dobban meg szivem magától. 

Hisz oly rég volt már, és amott,  
A mennyeken túl, hova úsznék...  
Hát nem mindegy, hogy hol vagyok,  
S fel is milyen vitorlát húznék? 
                 
 

                                     
A Vénusz messzi csillagán a  
Nap is aranylóbb, fényesebb,  
Vénuszon a vénuszi fáknak  
Levelei is kékesek. 

A gejzirek s a vízesések, 
A zúgva áradó folyók  
Szabadságról dalolnak délben,  
S éjjel mind lámpaként ragyog. 

A Vénuszon nem hangzanak vad  
Parancsok és bántó szavak, 
A Vénuszon az angyalok csak  
Magánhangzókkal szólanak. 

Ha azt mondják „eá” vagy „ée” -  
Az az öröm ígérete, 
„Uó”, „aó” - az õsi éden 
Aranyló emlékezete. 

A Vénuszon, a Vénuszon nem  
Fojtogató kín a halál.  
Aki meghal a Vénuszon, fenn,  
Mint könnyû légi pára, száll. 

S arany füstök kószálnak égkék 
Sátrak között, hol éj suhan,  
Vagy felkeresik, aki él még, 
Zarándokokként, boldogan. 
              
               
    AKROSZTICHON 
            
Angyal ült ki szélére a mennynek,  
Nézett-nézett ámulón a mélybe. 
Nem volt még az új világnak fénye. 
A pokolban senki sem kesergett. 

A piros vér félénk lüktetése, 
Halovány kezek - riadt virágok,  
Mától a világé lett az álmok 
Angyalának szent arcmása-képe. 

Túl szûk e föld! Lásson Anna álmot 
Otthonában szerelemrõl, árnyról,  
Végül a kinyilatkoztatások -  
Az övéi - könyve is kitárul. 
                
              

 NATÚRA 
 
Nem búsít, hogy a természetnek 
Lehullott rejtõ fátyola,  
Hogy õs erdõknek, õsz vizeknek  
Eltûnt faun- s najádhada. 

Nem emberi hangon süvít át  
A szél a sivatag felett, 
És nem az ember bágyadtságát  
Híresztelik az estelek. 

Nem, a natúra eme renyhe 
Átalakulásaiban -  
Öröklét zálogára lelnek 
A halandók bizonyosan. 

Költõ, te vagy, ki még megérted  
Az õsnyelv szörnyû szavait,  
Amelyen a szfinkszek beszéltek 
Sárkány-uralkodókkal itt. 

Isten voltál, dologgá lenned  
Kell s szólani prófétaként,  
Hogy hirtelen a föld, mely nemzett,  
Megrendüljön a tengelyén. 
              
 

       BAKA ISTVÁN: 
 

A börtönõrök ólom lábait  
Ólomgolyók váltják fel holnap reggel;  
Már hallom: szürke angyalszárnyaik-  
Kal surrogva hogy kísérnek a Mennybe. 

Fehér ingemet egyszer, de csak egyszer,  
Átüti majd forradalmuk szine;  
Mint zászlajuk, a vérem bíbor selyme 
Kibomlik, ellobog a Semmibe. 

Ólomgolyóként szálltam volna én át,  
Szürkén e tarka földi életen, -  
Meglelte mégis a költõi vénát,  
És megcsapolta a Történelem. 

Holnap az ég tarkóján felpiroslik  
A Napkorong, mint kegyelemlövés  
Kerek sebe; s a világról lefoszlik  
Létem: azaz maga a Létezés. 

Mert nem leszek, s ha nem leszek, ki tartja 
Atlaszként ezt a glóbuszt még tovább?  
Vagy tán verssor-vetéseim, kihajtva,  
Teremnek új Oroszhont, Afrikát? 

Ólomgolyóként átsurrantam én a 
Világon, s úgy szállt vélem, mint soha  
Még senkivel, az égen át a néma  
Kométa: az Orosz História.