MOST, SOK MINDENT ISMERVE MÁR...
          Most, sok mindent ismerve már 
          az életemrõl - városokról, börtönökrõl,
          szobákról, hol az õrület kerülgetett, 
          de elkerült, a tengerekrõl, amelyekben 
          majd elmerültem, s azokról, kiket 
          nem tarthattam meg öleléseimben -, 
          most azt mondhatnád, felsóhajtva, rólam: 
          "A sorsa bõkezûen bánt vele", 
          s kik asztalodnál ülnek, eltöprengve 
          és egyetértõen bólintanak.

          Ki tudja, talán igazad van. Eddigi 
          egyéb erényeidhez tedd hozzá még az elõrelátást.
          Azokban az években, mikor ugróiskolát 
          játszottunk a mozi elõtt a járdán, 
          ki gondolt volna nagyobb távolságra a
          megdermedt, szétnyitott tenyér ujjainál, 
          melyek a "fej" s az "írás" közt feszültek?

          Senki se. Hanyag búcsúintésed az utca 
          másik végérõl a rádiusz elsõ
          szakasza lett: a levegõ más tájakon 
          sûrûbb, mint bármi, a Whatman-papírra emlékeztet,
          s a zápor bevonalkázza a nyomokat, 
          miket a kék gumi le nem radírozott még.

          Honnan tudjam, tán, éppen most, mikor 
          írom e sorokat, csücsülve 
          egy téglából rakott kisvárosban, Amerika
          közepe táján, te elmész a mustár- 
          színû ház mellett, melynek nyirkos falai között
          egy újabb nemzedék kínlódik, kihajol az ablakán,
          az illegális félgömb szürkés-
          barnás és málnarózsaszín foltját figyelve.

          Azazhogy - a legrosszabbat megúsztuk. 
          A legrosszabb csak a regények lapjain 
          történik meg, s azokkal, akik nálunk 
          annyira jobbak, szem elõl veszíted
          õket azonnal, és tragédiájuk
          visszhangja orsósurrogással olvad össze, 
          mint messzi repülõgép berregése a
          szirmok közötti méhezümmögéssel.

          Mi már nem látjuk egymást - oly nagyon 
          megváltoztunk kívül s belül. 
          Ha látnánk is, látnánk akkor sem egymást,
          de azt, amit a húsunkkal az évek
          mûveltek, csak a csontunkat kímélve; 
          és a kutya se ismeri meg szagról 
          vagy forradásáról a jövevényt.

          Azt mondod, bõkezûség? Ó, igen, 
          ahogy forgácshoz bõkezû a hullám. 
          Aki sorsára nem panaszkodik,
          nem is méltó rá. De ha az idõ
          fáradozásai eredményét felismeri 
          a szétfoszló emlékezet alapján, 
          akkor - úgy vélem - a te arcod is 
          alkalmas arra, hogy díszítsen egy 
          bronz emlékmûvet vagy - mélyén a zsebnek - 
          egy még el nem költött kopejkát.

                                                                 1984
               
              ITÁLIÁBAN
                 
                  Roberto és Fler Calassónak
                 
          Éltem egykor a városkában én is, ahol szobrok
          nõttek a házakon, s ordítva: "minden romlott!",
          futott a helyi filozófus, szakállát lengetve, 
          s megkurtította létedet a rakpart végtelenje.

          Most száll le ott a nap, kariatidákat vakítva.
          De akik engem úgy szerettek, a halálból vissza 
          nem hozza senki. Elveszítve üldözése tárgyát,
          a kutya is maradékokat szimatol s hozzálát,

          s ebben az emlékezetre hasonlít. Alkony; hangok 
          a távolból, "pucolj innen, barom!" - efféle harsog 
          idegen nyelven számomra. De ezt könnyen megértem. 
          S nincs szebb e lagunánál; galambdúc a végén;

          s aranyfényével megkönnyezteti a szememet. 
          Az ember, elélve addig, mikor már nem lehet
          szeretni õt, már nem akar szembeúszni az árral,
          inkább maga is elrejtõzik a perspektívába.

             
                                                                   1985

               BETLEHEMI CSILLAG
             
        Fagylepte tájon, mely hõséghez inkább, mint hideghez 
        szokott hozzá, s inkább sima lapályhoz, mint hegyekhez,
        egy barlangban kisded született, hogy megváltsa a világot;
        míg künn, egy téli sivatagban erõs hófúvás volt.

        Minden nagynak tetszett neki: az anyamell, az ökrök orrlikán
        gomolygó sárga pára, a királyok - Gáspár, Boldizsár, 
        Menyhért; az ajándékok, miket idehoztak.
        Õ még csak pont volt. És pont volt a csillag.

        Fürkészve, rezzenetlen, ritkás felhõkön keresztül, 
        a jászolban mocorgó gyermekre a mennybõl, 
        a messzeségbõl, mélyibõl a legvégsõ határnak, 
        nézett a barlangba a csillag. Tekintete az atyának.
         
                                                                     1987. december 25.
         

                 ÚJ ÉLET
               
        Képzeld azt, hogy a háborúnak vége, béke honol a világon.
        Hogy láthatod még magad a tükörben. Hogy a szarka
        vagy a rigó, nem pedig junkers csiripel az ágon. 
        Hogy túl az ablakon nem romjai, hanem barokkja
        a városnak: píneák, pálmák, borostyán, magnólia, 
        babér. Hogy a vas-ligatúra, melynek csipkéiben senyvedett
        a hold, kibírta a mimózák nyomását plusz még a vad 
        agávék robbanásait. Hogy életedet újra kezdheted.

        Az emberek kimennek a szobákból, hol a székek, mint a lágyjelek 
        vagy mint a "b"-betûk, a szédüléstõl védnek. 
        Maguknak tán, amúgy nem kellenek már senkinek,
        a szorzás szabályainak meg az úttest kövének.
        Ez a szobrok hatása. Azaz az üres falmélyedéseké.
        Illetve, ha nem is szentség, de legalább szinonimája.
        Képzeld, hogy igaz mindez. Képzeld azt, hogy magadról beszélsz,
        ha róluk szólasz, létszámfölöttivé, idegenné válva.

        Az élet épp így kezdõdik újra - a vulkánkitörés 
        képeivel, a dereglyével, melyet a vihar elragadott.
        Az általuk keltett érzéssel, hogy te egyedül vagy és 
        úgy bámulod a katasztrófát. Azzal, hogy bármely pillanatod 
        visszafordíthat, meglátod a heverõt, virágokat
        a sárga kínai vázában a rég elhûlt kávé mellett. 
        Ordító színük, ajkuk fonnyadtsága ott
        különben szintén a katasztrófára figyelmeztet.

        Minden tárgy sebezhetõ. A gondolat róluk gyakran,
        ó, jaj, gyakran meg is feledkezik. Amúgyis rabszolgák a tárgyak: 
        a gondolaté. Innen formájuk, mely a fejbõl kipattan,
        helyhezkötöttségük, s hogy - akár Pénelopé - várnak,
        azaz szükségletük a jövendõ. Hajnalban kakas kukorékol.
        Az új életben, a hotelben, a fürdõkádból kimászva, 
        lepedõbe burkolva olyan vagy, mint a négylábú bútor-
        nyáj - vas- és faalkalmatosságok - juhásza.

        Képzeld azt, hogy az eposz idillel végzõdik. Azt, hogy a szavak 
        csupán a lángnyelv visszája: a monológé,
        mely felfal nálad jobbakat is, mohón, mint a fahasábokat;
        hogy számára tebenned túl kevés a felhasználható és 
        kevés a hõ. Ezért is úszhattad meg épen.
        Oly könnyedén ezért békélsz meg a helyi pomónák, 
        vertumnuszok, vénuszok és céreszek közönyével.
        Ezért is tarthatod meg ajkaid közt e pásztori flótát.

        Akármennyit mentegetõzhetsz. Ászaidat rejtegetheted,
        az asztalra ki tudja, hogy milyen bubik terülnek. 
        Képzeld, hogy minél õszintébb a hang, lesz annál kevesebb 
        benne a könny, a rettegés s a szerelem, akárkit illet.
        Képzeld, hogy néha rádión a régi himnuszt hallhatod. 
        Képzeld, hogy minden betû után más betûk kísérete 
        kullog, alkotva akaratlan "betsy"-t és "ibrahim"-ot,
        az értelmen s az ábécén túl lendítvén a tollhegyet.

        Szürkület az új életben. Kabóca-"cé" zenél; 
        klasszikus perspektíva, mely nem tölti meg a tankot 
        avagy a nyirkos ködgomolygást, ahol véget ér,
        csupasz parketta, mely sohasem ismerte a tangót. 
        Az új életben nem mondják a pillanatnak: "Állj meg!", 
        mivel megállván azon nyomban füstbe megy.
        S elég, ha arcod megcsillan emitt már, hogy a másik
        oldalra üdvözletet firkants s ráragaszd a bélyeget.

        A szoba fehér falai még fehérebbre válnak
        a rájuk mintegy elrettentésül vetett
        pillantástól, mely nem a mezõk tágasságát,
        hanem a spektrumból hiányzó színeiket szokta meg.
        Sok mindent megbocsáthatunk a dolognak - s a leginkább ott,
        ahol e dolog véget ér. Végsõ soron a kíváncsiság érzete,
        eme üres terek s a hozzájuk tartozó absztrakt tájak
        iránt, képezi magát a mûvészetet.

        Az új életben jobb a felleg, mint a nap. A zápor,
        szünetlen lévén, olyan, akár az önismeret.
        A maga idején a vonat, melyet nem is vártál 
        a peronon esõköpenyben, késés nélkül érkezett. 
        Hogy hol a horizont, arra a vitorla a mérce. 
        Többre tartja a szem habnál, rongynál a szappanmaradékot.
        S ha kérdi valaki: "ki vagy?", feleld: "ki, én-e?
        én senki", mint Odüsszeusz, becsapva Polüphémoszt.

                                                                                   1988.

               
          MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA
                
          ... ki tudja, az a hajcsár hol bukkant elõ?

          A sivatagban, mit a mennyei erõ 
          csodákra választott, megszálltak éjszaka,
          tüzet raktak. A hóbefútt barlangban a
          kisded, a szerepét nem is sejdítve még,
          szunnyadt, feje körül viselve fénykörét, 
          mely megtanulta beragyogni nemcsak azt
          a világot, mely itt van - hol minden csak piszkozat - 
          a jelenben, de mely csillagként földre süt, 
          amíg csak a világ világ lesz: mindenütt.


                                                               1988. december 25.
         

          NEM SZÁLLT EL A MÉH...

                                                         Suzanne Martinnak

        Nem szállt el a méh, helyén áll a lovas. A Janikulum
        kávéházban egy új pasas fecseg a régi zsargonon. 
        A jég lehetõvé teszi, miközben a pohárban olvad,
        hogy kétszer lépj ugyanazon vízbe, nem oltva szomjad.

        Nyolc év repült el. Háborúk lobbantak fel s kihunytak,
        családok hulltak szét, az újságképeken pofák virultak,
        repülõgépek zuhantak le, "Istenem!" - a bemondó sóhajtozott. 
        Moshatsz fehérnemût, de a bõröd ki nem vasalhatod.

        Hogy ne mozdíthasd emlékezetbõl, megkövülnek
        a dolgok; ám eltûnni a keletkezésnél könnyebb
        a távlatban, amely kilép a városból, évekké kopva, 
        hajszolva a tiszta idõt, melyben nincs öröm s terrakotta.

        Az élet, kedvesem, elképzelhetõ nélkülünk is - hát mivégre
        léteznek tájak: dombok, fenyvesek s a tiszta égre
        gomolygó felleg, ama csatatér fölött vonulva át,
        hol szobrok hûlnek s ünneplik a testalkat diadalát.

                                                                   1989. január 18. 

          KEDVESEM, MA KÉSÕ ESTE...
           
        Kedvesem, ma késõ este kiléptem a parti sétányra a házból 
        friss levegõt szívni, amely az óceán lehelete.
        Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezõje lángolt,
        és felhõ tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

        Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
        tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
        szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad, 
        és, a leveleidbõl ítélve, rémesen elbutultál.

        Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok 
        gyászszertartásain - õk már tömött sorokban 
        távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
        felfoghatatlanabbak, mint ami kettõnk között van.

        Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
        már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
        de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
        az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

        Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
        mi más õrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
        Mivel az emlékezettel szemben az idõ vereséget szenved.
        Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
         
                                                                   1989. január 18.
                                                          

              VERTUMNUS
             
                  Gianni Buttafa emlékének
        I

        Elõször számodra idegen szélességi körön láttalak.
        Lábad se tetted be oda; de dicsõséged elérte
        a tájakat, hol a gyümölcsöket többnyire agyagból csinálják. 
        Térdig hóban magasodtál elõttem, hófehéren,
        s mi több - mezítelen, a féllábú s szintén csupasz 
        fák társaságában, az alacsony hõmérsékletek specialistája
        minõségében. "Római istenség"-
        hirdette a kifakult tábla, 
        s nekem te isten is voltál, amennyiben a múltról többet
        tudtál, mint én (a jövõ akkoriban engem 
        kevésbé érdekelt még). 
        Másrészt meg göndör fürtöd, széles arcod 
        miatt a kortársamnak tetszettél. S habár egy szót sem 
        érthettél helyi dialektusunkból, szót értettünk valahogy.
        Kezdetben én fecsegtem; Pomonáról valamicskét,
        folyóink kanyarairól, a szeszélyes idõjárásról, pénzrõl, 
        a zöldséghiányról, az évszakok szeszélyes
        váltakozásáról - oly dolgokról, melyekrõl véltem, te is érted,
        ha nem is lényegük tekintve, de a panasz hasonló 
        tónusa révén. Lassan-lassan (a panasz univerzális
        õsnyelv; nem volt más, bizonyára, egykor,
        mint "juj" meg "jaj") te kezdtél reagálni:
        homlokráncolva, hunyorítva; arcod alsó része
        mintegy felolvadt, s megmozdult az ajkad.
        "Vertumnus" - préselted ki végül. - "Engem Vertumnusnak hívnak."

        II

        Télvégi, szürke, pontosabban színtelen napon volt.
        Végtagjaid, vállad, törzsed, ahogyan témáról témára 
        szökdeltünk, lassan-lassan 
        rózsásak lettek és szövetbe burkolóztak:
        ing, nadrág, tökfedõ, zakó, sötétzöld
        télikabát, Balansiagi-márkájú cipõ.
        Kívül is egyre langyosabb lett, s te idõnként, megdermedve, 
        feszülten hallgatóztál: hogy susog a park, 
        olykor ragacsos levelet sodorgattál, keresve
        a pontos szót, a pontosabb kifejezést. 
        Mindenesetre, ha nem tévedek, 
        azon pillanatig, mikor felbuzdulva alaposan, 
        szónokoltam a történelemrõl, a háborúkról, éhínségrõl, 
        aljas kormányzatokról, elvirágzott már az orgona,
        s te ültél a padon, emlékeztetve messzirõl 
        egy közönséges állampolgárra, kit meggyötört az állam; 
        a hõmérsékleted 36,6 volt. 
        "Menjünk!" - szóltál hozzám, a könyökömhöz érve. 
        "Menjünk; megmutatom neked a tájat, ahol születtem s felnõttem." 

        III

        Az út oda, természetesen, felhõkön át vezetett,
        melyek színe hol gipszre, hol márványra emlékeztetett, ám 
        olyannyira, hogy úgy tetszett, te éppen erre 
        gondoltál: elmosódott körvonalakra meg a
        káoszra, a világ-romokra. De ez jelentette volna
        a jövõt - abban az idõben, amikor te már 
        léteztél. Valamivel késõbb, kihalt kávéházban,
        egy naptól fehérre hevített, alvó városka zugán, 
        hol egy túlbuzgó építész miatt most minden csupa boltív, 
        megértettem, hogy tévedek, beszélgetésed hallva
        egy helyi vénasszonnyal. Ez a nyelv elegynek bizonyult:
        az örökzöld suttogás és az örökkéken csevegõ hullámok 
        elegyének - s olyan sebesnek, hogy beszélgetésetek alatt 
        te a szemem elõtt többször is átváltoztál õbeléje.
        "Ki volt ez?" - kérdeztem késõbb, mikor kimentünk.
        "Ez?" - megvontad a vállad. "Senki. Istennõ - tenéked."

        IV

        Kissé hûvösödött már. Velünk szemben gyakran 
        bukkantak fel járókelõk. Néhányan biccentettek,
        mások meg félrenéztek, csak profiljuk látszott.
        Azonban valamennyi fekete hajú volt. 
        Mindegyikük háta mögött kifogástalan perspektíva,
        a gyerekek mögött is. Ami meg az öregeket illeti: 
        övék mintha begörbült volna kissé, mint a csigaház. 
        Valóban, a múltból mindenhol sokkal több volt,
        mint a jelenbõl. Több évezred, 
        mint csillogó autócsoda. Az emberek s a szobrok, 
        közeledésük s távolodásuk mértékében,
        nem növekedtek és nem kisebbedtek, 
        megértvén, hogy nagyságuk változhatatlan.
        Furcsa volt téged természetes környezetben látnom.
        De az a tény kevésbé furcsa volt, hogy szinte mind
        értettek engem. Ezt bizonyára az ideális 
        akusztika okozta, az architektúra mestermûve,
        vagy - a te beavatkozásod; az abszolút hallás
        tehetsége a tagolatlan hangokat megérteni.

        V

        "Ne csodálkozz: specialitásom a metamorfózis.
        Bárkire nézek - tüstént azzá lesz, mi én vagyok. 
        Tenéked ez kapóra jön. Külföldön legalábbis."

        VI

        Negyedszázad múltán hallom a hangodat, Vertumnus,
        ahogy e szavakat kiejted, s érzem magamon 
        dél szülötténél szokatlanul szürke szemed fürkészõ
        tekintetét. A háttér - pálmák,
        akár a tramontána által összeborzolt
        kínai hieroglifák, és ciprusok, 
        mint egyiptomi obeliszkek. 
        Délidõ; roskatag balusztrád; 
        és Lombardia napjától befröcskölt halandó arcmása
        az istenségnek, mely számára ideiglenes, 
        de számomra az egyetlen. Kopaszodón, bajusszal, 
        inkább à la Maupassant, mintsem Nietzsche, 
        erõsen - tán a nagyobb kamuflázs kedvéért - 
        kitágult törzzsel. Másrészt nem nekem kell 
        az átmérõvel dicsekednem, Szaturnusznak tettetnem magam,
        a teleszkóppal kacérkodni. Semmi sem adatik ingyen, 
        az idõ különösképp. A mi gyûrûink - 
        inkább a fák évgyûrûi a tönkök távlatával, 
        semmint falusi körtáncé vagy 
        az ölelésé. Érinteni téged éppen olyan, mint 
        a sejtek asztronómiai összegét érinteni,
        melyeknek ára örökkön - a sors, 
        de amellyel csakis a gyöngédség arányos.

        VII

        S berendezkedtem a világban, melyben gesztusod s szavad 
        csalhatalanok voltak. A mimikrit, az utánzást 
        lojalitásnak tartották. Elsajátítottam a tereppel - 
        úgymint bútorzattal és redõnnyel - való összeolvadás mûvészetét 
        (ami évek során hatással volt a ruhatárra is).
        Ajkamról beszélgetés közben az egyes 
        számú névmás helyett a többes számú szólalt, 
        s ujjaimban a galagonyabokor élénksége ébredt.
        Az óvakodó figyeléssel is felhagytam. Ha dobogást hallok
        hátam mögül, nem remegek. Lapockáimmal, mint a cúgot, 
        érzem hogy oszlopsor-benõtte utca húzódik mögöttem,
        hogy messzi végén ugyancsak az Adria 
        hullámai kéklenek. Összegük, feltétlenül,
        a te ajándékod, Vertumnus. Ha úgy tetszik - visszajáró,
        aprópénz, amellyel a gazdag végtelenség 
        a végest elhalmozza olykor. Részben - babonából,
        részben, bizonnyal, amennyiben egyedül 
        a véges az, mely a boldogság érzékelésére képes.

        VIII

        "Ebben az értelemben van az ilyeneknek, mint én,"-
        kuncogtál - "a magadfajtából némi haszna."

        IX

        Évek múltával úgy tetszett nekem, hogy az életöröm 
        mintegy a második természeteddé változott.
        Még meg is játszottam magam, valóban oly veszélytelen
        az istenségnek az öröm? Nem öröklétével fizet 
        vajon végeredményben életöröméért
        az istenség? Te csak legyintettél. De senki,
        senki, Vertumnusom, nem örült úgy a tündöklõ vizeknek, a 
        bazilika téglájának, a fenyõk tûleveleinek,
        a kézírás makacsságának. Jobban, mint mi! Sokkal 
        jobban. Már úgy tetszett nekem, megfertõzött téged a mi 
        mindenevõ természetünk. Valóban: a kilátást
        a balkonról a tágas térre, a kongó harangokat,
        a halak áramvonalát, a csak profilban látható
        madár megszakadt koloratúr-áriáját,
        a babér ovációvá erõsödõ ütemes tapsát, 
        bankjegyek zizegését - azok tudják megbecsülni csak, 
        kik tudják, holnap, legjobb esetben holnapután
        mindennek vége lesz. Lehetséges, hogy éppen tõlük
        tanulnak örömet, mosolyt a halhatatlanok.
        (Hiszen a halhatatlanoktól idegenek az efféle aggodalmak.)
        Ebben az értelemben van a magamfajtájából hasznod.

        X

        Senki sem tudta sohasem, hogy töltöd éjszakáid.
        Ez nem is olyan különös, ha számításba vesszük
        a származásod. Egykor, éjféltájt, a világ közepén, 
        homályos csillagok közt leltem én rád, 
        s te rám kacsintottál. Titkolódzás? De a kozmosz egyáltalán
        nem titkolódzás. Épp fordítva: a kozmoszban minden 
        látható szabad szemmel, és takaró nélkül alszanak.
        A közönséges csillag izzása olyan, 
        hogy ha kihûl, ábécét képes alkotni meg a 
        növényzetet, az idõ formáját: azaz bennünket a 
        múltunkkal, a jövõnkkel, jelenünkkel 
        satöbbi. Mi csupán hõmérõk 
        vagyunk, a jég fivérei s nõvérei, 
        és nem a Betelgeuze. Téged a melegbõl alkottak,
        s attól vagy mindenütt jelen levõ. Nem könnyû elképzelni 
        téged valamely különálló, ráadásul fénylõ pontban.
        Ezért vagy láthatatlan. Az istenek nem hagynak nyomot 
        a lepedõn, utódaikról már nem is beszélve,
        beérik a kézalkotta hasonlósággal, 
        egy kõfülkében vagy a fasor végén, 
        boldogok lévén, hogy kisebbségben maradtak.

        XI

        Jéghegy úszik a trópusok felé. A teve, füstöt eregetve, 
        valahol északon egy betonpiramist reklámoz. 
        Te szintén, ó jaj, kitanultad már, hogy nézd le
        igazi kötelezettségeidet. Egyre inkább 
        egymásra hajaz a négy évszak, összekeveredve,
        akár egy szenvedélyes utazó kopott 
        pénztárcájában a frank és a líra,
        korona, márka, font és rubel. 
        A hírlapok "melegházhatásról" s a "közös piacról" fecsegnek, 
        de sajognak a csontok, akár otthon, akár egy külhoni ágyban. 
        Figyeled, még a naplopó Christo aknamezõn futó
        elõdje is elpusztul-széthull az évek során.
        Az eredmény - a madarak nem kelnek útra
        idõben Afrikába, a hozzám hasonló pasasok
        mind ritkábban s ritkábban térnek meg haza, 
        a lakbér meredeken felszökik. Nem elég, hogy lakni kell valahol, 
        de ráadásul jó sokat leperkálhatsz havonta.
        "Minél banálisabb a klíma" - ahogy megjegyezted -, 
        "a jövendõ annál elõbb jelenné változik."

        XII

        Forró júliusi reggel a tested hõmérséklete
        lejjebb zuhan, hogy elérje a nullát.
        A hullaház horizontális tömege
        úgy néz ki, mint a kertszobrászat
        nyersanyaga. Kezdve a szívrohammal 
        s végezve a merevséggel. Ezúttal nem hatnak 
        többé a szavak sem: a nyelvem 
        számodra többé már nem idegen,
        hogy kifüleld. És nem lehet
        még egyszer ugyanabba a felhõbe lépni. Légy bár
        isten. Annál inkább, ha nem vagy.

        XIII

        Télen a glóbusz gondolatban belapul. A szélességek,
        különösen szürkületkor, egymásra csúsznak.
        Az Alpok nem akadály. Az eljegesedés szaga terjeng.
        Szaglik, tenném hozzá, a neolit és a paleolit. 
        Köznyelven - a jövõ. Mivel az eljegesedés
        a jövõ kategóriája, amely oly idõ, 
        mikor többé már senkit sem szeretsz,
        még magadat sem. Mikor a holmid magadra öltöd, 
        még nem számítasz rá, hogy le is dobhatod hamarosan
        valakinek a szobájában, aztán nem jöhetsz ki
        a házból egy szál kék ingben, nem is beszélve
        arról, hogy anyaszülten sem. Sokat tanultam 
        tõled, de mégsem ezt. Bizonyos értelemben
        nincs a jövõben senki sem; bizonyos értelemben
        senki se drága nékünk a jövõben.
        Persze, ott mindenütt morénák és cseppkövek derengenek, 
        mint louvre-ok s felhõkarcolók szétfolyó körvonalai.
        Persze, mozog valaki ott: vagy mamutok vagy 
        bogár-mutánsok alumíniumból, némelyek - sítalpon. 
        De te a szubtrópusok istene voltál, felügyelet 
        jogával erdõvel vegyes feketeföld-zónák felett - 
        hona felett a múltnak. A jövõben nyoma sem lesz,
        s te semmit sem tehetsz ott. Lassan elfoglalja
        télen az Alpok láncait, a kedves Apennineket,
        elragadva hol az erdei tisztást virágostul, hol egyszerûen
        valami örökzöldet: magnóliát, babérágat;
        és nem csak télen. A jövendõ mindig
        bekopogtat, ha meghal valaki.
        Különösen, ha ember. Még inkább, ha isten.

        XIV

        A hajnal színeire kipingált kutya 
        az éjszaka-színû járókelõt csaholja.

        XV

        A múltban nem halnak meg, akiket szeretsz! 
        A múltban õk lesznek a távlat, vagy mögéje bújnak. 
        A múltban a hajtókák szûkebbek; egyetlen félcipõd
        a radiátor elõtt gõzölög, akár a bugi-vugi romja.
        A múltban a kihalt parki ülõpad 
        keresztlécei sokaságával az egyenlõség
        tébolyult jelére emlékeztet. A múlt szele 
        mindmáig felkavarja a latin
        s a glagolita elegyét a lecsupázott parkban: 
        zsé, csé, sá, scsá plusz iksz, ipszilon és zé, 
        s te hangosan kacagsz: "Ahogy e vezetõtök mondta volt,
        nem ismerek az abrakadabránál semmi jobbat."

        XVI

        Negyedszázad múltával egy hátgerinchez hasonló
        villamos szikrát lobbant az alkonyi égen, 
        akár polgári díszlövést egy örökre kihunyt 
        ablak tiszteletére. Egy caravaggio két berninit ér,
        gyapjúsállá vagy pedig egy opera- 
        áriává átalakulva. S ezek a metamorfózisok is 
        felügyelet nélkül maradva mára,
        tehetetlenség folytán folytatódnak. Más tárgyak, amúgy, 
        megkövülnek abban az állapotban, melyben hagytad õket,
        ezért aztán senkinek a zsebéhez 
        nem mérhetõk. A ragaszkodás demonstrációja? Vagy csak hajlam
        a momumentalitás iránt. Vagy az ajtót pimaszul 
        betöri a jövõ, s az el nem adott lélek 
        szemünk elõtt nyeli el a klasszika, 
        a piros fa és a Fabergé-tojás státuszát?
        Legvalószínûbb az utóbbi. Ami metamorfózis ugyancsak,
        s ugyancsak a te érdemed. Nem nekem kell a koszorúdat
        fonnom, hogy halántékod ékesítse e rendkívül
        aszályos esztendõ végezetén.
        Egy otrombán berendezett, de nagy lakásban,
        mint juhászkutya, kit gazdája elhagyott,
        négykézlábra ereszkedem,
        s a parkettet kaparom, mintha alatta volna elásva - 
        mivelhogy onnan árad a meleg - 
        a te mostani létezésed. 
        A folyosón, a másik végén edények csörögnek;
        az ajtón túl ruhaszegély suhog, s hideg huzat jár.
        "Vertumnus" - suttogom, a barna padlódeszkához tapadva,
        verejtékesen. - "Vertumnus, térj vissza hozzám!"

       
                                                              München, 1990. december
                        
              A szerzõ jegyzetei: 
                         
      Vertumnus - a római mitológiában a változások istene (mind az évszakok, 
      mind a folyók áramlása, mind a gyümölcsérés és az emberi hangulatok változásáé). 
      A termékenység istennõje, Pomona egyik férje volt.

      Gianni Buttafava (1939-1990) híres színházi és filmkritikus volt, valamint az orosz irodalom elismert mûfordítója.

      A "caravaggio" és a "bernini" szavak szándékosan íródtak kisbetûvel, mivel 
      egy aukción az egyikük mûvét kb. 100 millió, a másikét mindössze 50 millió
      lírára értékelték.

              
                     LIDO
                     
        Rozsdás román tartályhajó bukdácsol a tengeri kékben, 
        mint félretaposott cipõ, amit leráncigáltak éppen.

        A matrózok egy szál gatyában - onanisták, szoknyapecérek - 
        napoznak a fedélzeten, ha már e déli tájra értek,

        de nincs egy kanyijuk se, hogy a városba kimenjenek,
        amely a messzeség ölén, akár egy képeslap, remeg

        az alkonyathoz gombostûzve; míg felettük felhõnyájak
        vonulnak, hónalj-veritékszag és pengése egy gitárnak.

        Ó, Földközi-tenger! a te sivatagod után úgy
        vágyik az utcák pókhálójába gabalyodni a lábuk.

        A fedélzeti felépítmények és a lerobbant bázis 
        a kikötõt bámulják kukkeren, mint teve az oázist.

        Jaj, csak homokban elporladva, szétszórva fejékedet,
        juthatsz a tû fokán keresztül, más mód erre nem lehet,

        hogy a kerek asztalhoz ülhess, valami helybéli édes
        leánnyal, s girlandok alatt hallgathasd a gyönyörûséges

        kék déli égen, melyet a nap fényessége jár át,
        hogy zizegnek, mint bankót nyálazó ujjak, a pálmák.

             
                                           1993
            
                MIHAIL BARISNYIKOVNAK
           
          Régen a gyepet kannarózsával locsoltuk.
          A szúnyogokra elöltöltõs puskát fogtunk.
          A bogarat, mint törököt húztuk karóba.
          S nem dongott a bogár, szúnyog se szállt zokogva.

          Most minket öntöznek, s mind ritkábban - a zápor.
          Sebet kapunk akárki agyarától. 
          Mit érdekel a bogarak dongása minket -
          már gépek plagizálják õrületeinket.

          Fut az idõ, s nem körbe ám, hanem elõre.
          S aszongyák, nem csúcsra jutunk, hanem gödörbe.
          És azt mesélik, akik most érkeztek onnan, 
          hogy jobb ott az idõ, amikor nálunk rossz van.

          Emlékszel-e a múzeumra, hol láthattad
          sokszor egy realista remekét: "Nem adtak?" 
          Múzeum volt-e? S múzeumnak miért ne hívnánk
          azt, ami most les vissza itt ránk?

          Utazzunk el talán Hispániába, ott a 
          spanyolok mindig kaphatók a táncra és a bokszra, 
          s úgy áll a lábuk, mint a vázában a rózsa,
          s ledöfik a bikát, egy csöppet sem habozva.

          Hacsak felhõk nem zavarják meg a pilótát;
          mintha valaki kezébe venné a spongyát, 
          hogy letörölje krikszkrakszát a fénynek,
          mi oly erõs, mint ami a lelkünkben égett.

                  
                                                                1993
                                                                                                     
            RITRATTO DI DONNA
                    
            Nem elsõ frisseségû - mint virágai 
            kezében. S bennük is - önáltatásai
            élnek s jövendõszomja. Barna szempár
            vizslatja a jövõt merészen, 
            ahol vázáról, vízrõl szó se lészen.
            Herbárium vár.

            Ettõl a ráncai. Elõbb a száj,
            aztán a bordó taft, mely arra vár, 
            hogy mint a függöny, libbenjen magasra, 
            s feltárja járás-mechanizmusát, ahogy
            a sorsa zsákutcába jutott; 
            a jóst is megzavarva.

            Harisnyás lába úgy csillog, akár a 
            vizes palack - most úszott át talán a
            Boszporuszon, és Európa aszfaltját 
            kívánta meg, vagy épp ellenkezõleg, 
            Ázsia pusztaságait, de fõleg
            homok- s bazaltját.

            Dekoltázsában kámea. Alatta a 
            csipke fehére s napok halmaza,
            mit Nap nem érhetett, 
            s nem tudja azt sem, hogy a csont miféle,
            ami marokban el se férne;
            fehérítõ-terek.

            Mi van mögötte - tõrökön s fali-
            szõnyegen kívül? A tegnapjai.
            Évtizedek. Petrov személye
            s Szidorové, nem is beszélve már
            Ivanovról, kikért - hiába bár - 
            lángolt a vére.

            Mi áll elõtte? Isztambul. A tél. 
            A konzul vigyora. Bazári dél 
            zsibongása. Minaretek, 
            föld-föld vagy föld-turbán (másképpen:
            felhõ) osztályúak az égen.
            Más rasszjegyek.

            Plusz ez a mohazöld, a lapu vad 
            karéját formázó kalap. 
            Fecsegõ piktor. Karszék. Az efféle 
            tárgyat szerette egykor Anglia. 
            Asztalkán Ámor: egyetlen nyila 
            áll tegezében.

            Kifestett, összezárt ajak 
            kiáltja: néki fontosabb a "majd" 
            a "mostan"-nál és fontosabb még
            az "akkor"-nál is! Mert a vászon út,
            amelyet végigjárva odajut,
            hová nem juthat másképp.

            Így költöztek be istenek a kõ- 
            be és a fába, míg helyükre õ 
            nem jött: az ember. Végül 
            a metamorfózis-inerciák
            sziénaszíne, rózsalakk, mi ránk 
            tekint a képrõl,

            s nem õ maga. Mert õ maga
            megvénül, megbomlik agya, 
            meghal golyótól vagy kerék alá gurulva.
            De ott, ahol nem úr az aggkor, 
            s nincs szükség testre, az marad, mi akkor 
            volt Isztambulban.

                                                                                        
                                                                        1993
                               
                   AUDENBÕL
               
                        Stop all the clocks, cut off the telephone.
                                                                 W. H. Auden
                                      
          Az órát állítsd meg, feledd a telefont,
          S hogy ne nyüszítsen, ott a kutyának a csont,
          Takard le zongorádat; szipognak, amíg
          Dob perdül tompán, s a koporsót kiviszik.

          Rajzolja repülõ a magyarázatot, 
          Miért üvölt a mennyekben, hogy "Õ halott",
          S a gyászszalag is elrejti bánatodat, 
          S rendõrök sötét kesztyûkben hadd álljanak.

          Õ Északom volt, Dél, Kelet- és Nyugatom,
          Hatnapi munkám s édes-szép vasárnapom,
          Szavak s motívumok, a névmás-ötvözet. 
          A szerelemnek vége nincs, hittem. De lett.

          Oltsd ki a csillagképeket, s ne nézz soha 
          Föl. Szedd szét a napot, és csomagold be a 
          Holdat. Teáscsészéd tengerrel töltve meg.
          Mostantól bennük semmidet se lelheted.
           

                                                                         1994
               
             MELPOMENÉ TEMPLOMA
                       
          Felszállt a függöny: ó, jaj, párbaj van a szinen.
          A szekundánson barna, megfakult köpeny. 
          S valaki a hóba zuhan, s hörög: "Hát csak nem?"
          De nem talál a célba senki sem.

          Az ablaknál ül, a sála öleli át. 
          Míg létezik tekintet, létezik a táv. 
          Zongora torlaszolja el a szobát.
          Belép a doktor, s szól: "Kár volna hát..."

          A hófúvás olyan, mint mikor valaki tésztát szeletel.
          Hideg van, s befúj, ahol csak egy résre lel. 
          Vetetlen ágy. A test mozdulatlan hever.
          Nõ rázza vállát és kiált: "Michel! Michel,

          ébredjen! Eltelt kétszáz év! A lényegét
          nem az adja, hogy kétszáz. Hanem, hogy a szerepét
          eljátszotta! A jelmezeket a moly rágta szét!"
          Michel mosolyog, és kínját legyõzve még,

          kezét nézõk felé fordítja, mintha kölcsönt kérne: 
          "Ha színház nincs, senki se tudná, hogy mi - én, te -
          létezünk! És fordítva!" A teremsötétben
          nem hangzik más, csak a nézõk mérsékelt hümmögése.
            
                                                                    1994. március

                        
         UTÁNUNK, TERMÉSZETESEN, NEM VÍZÖZÖN...
                          
          Utánunk, természetesen, nem vízözön,
          s nem is aszály jön. Az igazság birodalmának inkább 
          mérsékelt lesz az éghajlata, mind a 
          négy évszakot megtalálhatod benne, 
          hogy a kolerikus, szangvinikus, flegmatikus és melankolikus
          irányíthassa sorban: mindegyik
          három hónapon át. Az enciklopédia szempontjából
          ez jó sok. Bár, vitathatatlan, 
          a változó felhõzet, a hõmérséklet szeszélyei 
          megzavarhatják a reformátort. De a kereskedelem istene
          örül csak a keresletnek a gyapjúholmik, 
          angol ernyõk és átmeneti kabátok iránt.
          Legbõszebb ellenségei a stoppolt zoknik és a 
          kifordított zakók. Úgy tetszik, az ablakon kopogó esõ 
          a tájnak és az anyag egészének épp ilyen
          megközelítésére biztat: mert ez a leggazdaságosabb.
          Lám, mért is hiányzik az alkotmányból az "esõ" szava.
          Sõt, általában, egyetlen cikkely se szól 
          a barométerrõl, sem azokról, kik görnyedezve,
          éjféltájban, a zsámolyon, egy gyapjúgombolyaggal,
          akárcsak a leleplezett Alkibiádész,
          ütik agyon az idõt, divatlapokat lapozva az 
          eljött Aranykor gõzfürdõ-elõterében.
                           
                                                                       1994
                          
              ROBINZONÁD
                      
          Új mennybolt hetedhét határon túl. 
          Kisdedek visítanak, hogy magukra vonják a gólyák
          figyelmét. Az öregek szárnyuk alá dugják a fejüket, 
          mint a struccok, fúrva emellett csõrüket nem a 
          tollukba, hanem tulajdon hónaljzatukba. 
          Meg lehet vakulni az ultramarin bõségétõl,
          mely nem ismer vitorlát. A fürge csónakok
          hasonlatosak a jól körülrágott - ikráig lecsupaszított! - 
          halhoz. Evezõsök merednek belõlük, kiadva a 
          mozgás titkát. Hajótörés áldozataként,
          húsz év alatt én eléggé belaktam ezt a 
          szigetet (amúgy, meglehet, hogy kontinenset), 
          és ajkaim maguktól mozognak, mint olvasáskor, kiejtve:
          "trópusi növényzet, trópusi növényzet."
          Ez bizonnyal a parti szél; a nap második felében 
          különösen. Azaz, amikor már
          megüvegesedett tekintetem nem különbözteti meg
          tulajdon lábnyomomat a homokban Péntek 
          lábnyomától. Ez tán az írásbeliség
          kezdete. Vagy a vége. 
          Különösen az esti óceán szempontjából.
                               
                                                                                           1994