ODÜSSZEUSZ TÉLEMAKHOSZNAK
            Télemakhoszom,  
                                      Trója ostroma  
            már véget ért. Nem emlékszem, ki gyõzött. 
            Talán a görögök, hisz ennyi hullát  
            mi, görögök, hagyunk csak idegenben...  
            És mégis, a hazafelé vivõ út  
            túl hosszú lett számomra, mintha csak  
            Poszeidón, míg ott vesztegettük az  
            idõt, a távot megnyújtotta volna.  
            Így hát nem is tudom, hová vetõdtem,  
            milyen vidék ez. Egy koszos sziget,  
            viskók, bozótok, disznóröfögés,  
            egy elvadult kert, valami királyné, 
            fû és kövek... Kedves Télemakhosz,  
            egyik sziget olyan, akár a másik, 
            ha túl soká bolyongsz már, és agyad  
            hullámszámlálgatástól kótyagos lett,  
            a szennyes láthatártól könnyezik  
            szemed, s a víz füled bedugaszolja.  
            Nem emlékszem, hogy végzõdött az ostrom, 
            és nem tudom már, hány éves lehetsz.  

            Nõj nagyra, Télemakhoszom! Csupán  
            az istenek tudják, találkozunk-e.  
            Már nem vagy az a kisded, ki elõtt  
            igavonókat fékeztem meg egykoron. 
            Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk. 
            De tán igaza volt, mert nélkülem  
            az oidipuszi vágyak elkerültek, 
            és álmaid se bûnösek, fiam. 
                      

                                                                           1972
                                                  
                  LITVÁN NOKTÜRN 
               
                                                            Tomas Venclovának
    I 
                
    A szél a tengert fölveri,  
    s úgy zúdul a fagy államára, mint feltépett szájról  
    szitokszók hordaléka,  
    egy szabályszerû dó-re-mi-  
    fá-szó-lá-ti-dót csalva ki a kémény-trombitákból. 
    Sok nem-cárnõ-se-béka  
    lapul a földre lenn,  
    pislog egy csillag tízkopekes ónja,  
    s valami arcszerû  
    folyik szét a fekete üvegen,  
    mint a zápor pofonja. 
                
    II 
                      
    Szevasz, Tomas. Az én  
    kísértetem, testemet egy tengerentúli szállodában hagyva,  
    északi fellegek  
    rajával szemközt evickél hazafelé, 
    az Új Világtól elszakadva,  
    riasztva tégedet. 
              
    III 
                   
    Késõre jár Litvániában.  
    A templomokból hazamennek, gyertyák vesszeit a tenyerek  
    zárójelébe zárva. A megdermedt udvarokban a 
    murvában tyúkok kaparásznak.  
    Zemaitija síkja felett  
    hó pilinkél, mint az égilakók pora.  
    És halszag árad  
    nyitott ajtók mögül. Egy félpucér gyerek 
    s egy kendõs vénasszony a tehenet pajtába hajtja már. 
    Kései zsidó vágtat  
    a kisvároson át; dübörögnek a kerekek  
    a macskaköveken;  
    s õ gyeplõt tépve, hetykén felrikolt: "Gerai!" 
              
    IV 
               
    Hogy rád törtem, bocsásd meg!  
    Tekintsd e megnyilvánulásomat  
    idézet visszatételének ama Kiáltvány soraiba: 
    csöppet tán raccsolóbb,  
    csöppet a messzi vándorlásoktól magasztosabb. 
    Ezért - ne vess keresztet,  
    ne tördeld kezedben a sapkád:  
    eltûnök, mire felharsannak virradatkor a  
    kakas-vezényszavak. 
    Hogy kéretlen jöttem, bocsásd meg! 
    Ne félj, ne hõkölj, nincs okod, lám:  
    az elmúlás a határõrsök kontójára szélesíti ki rádiuszát.  
    Bosszulón, mint a kõ a kútban, sárgyûrût kavarva,  
    a balti hullámok felett  
    én zümmögök, akár az a monoplán -  
    mint Darius és Girenas,  
    csak épp nem vérbe fagyva. 
                 
    V 
              
    Késõre jár a nagy Birodalomban,  
    a koldustartományban.  
    A Nyemanon át-  
    gázoló fenyõk serege, pikáit  
    emelve a sötétben elfoglalja Kovno városát.  
    Bíborszínûre válik  
    a falak mesze, s villódznak az utcakövek, mint a partra rántott 
    halak.  
    A helyi színház függönyét magasra vonják. 
    És három részre osztják, ami a legfontosabb, 
    nincs is vitaalap.  
    Huzat borzolgatja a tüll-  
    függöny rojtjait. Ragyogóbban ég a csillaga  
    is a vidéknek: mint a kártyalap, mibe beletrafáltak. 
    És sötétbe merül,  
    az üvegen dobolva, ujjaid torkolata.  
    Más torkolat se várhat. 
              
    VI 
              
    Éjfélkor a vakok  
    biztonságával szólnak a szavak.  
    A "haza" szó tapintásra olyan, akár lady Godiva.  
    A sarkok pókhálóiban 
    titkosszolgálati mikrofonok rögzítik a  
    matrac nyikorgását az énekes lakásán, s hogy sikít a  
    közös dal szótalan.  
    A szégyenlõsség uralkodik itt. A lomb, kívánva 
    választani a színe és a visszája között, felháborítja  
    a kandelábert. Itt, hangtölcsért eldobva 
    adnak hírt a világnak önmagáról, hangyahátra 
    taposva akaratlanul, a pulzus érthetetlen-ritka  
    morzéjával, csikorgó tollal. 
           
    VII 
         
    Hát innen származik a te  
    lisztes orcád, a semmibe fúródó szembogaraid, 
    selypítésed és a hajad homályos 
    és híg teaszíne.  
    Hát innen egész életed, lágy és becsületes mondataid,  
    mind veszõvel határos.  
    Hát innen van az én  
    - üvegeidben tükrözõdõ, mint léted folytatása -  
    leplemnek elmosódottsága, mint a lázadó koldus-füzes 
    satöbbi, rajzolat a tengerek színén,  
    az oldalak kifordulása, mely biztos pontot keres,  
    a sorsra, horizontra vágyva.  
              
    VIII 
               
    Az irkafirkáink, Tomas! az én lapszélre 
    futó állítmányom! a te alanyod elkomorult-néma 
    otthonülése! csipke és monogram véd- és 
    dacszövetsége,  
    a latin s cirill írás elegye: az eszközé a céllal: 
    a Bajszanagy rendelte így még.  
    Különnyomataink! a nyirkos, gyûrött lepedõkön 
    a közös agy laza tekervényeiben! - 
    kedveseink puha agyagjában, a nélkülünk felnövõ gyerekekben.  
    Mert ez csak a kamasz tekintetétõl  
    keletkezett kék véraláfutás a kozmosz-pofalemezen, 
    a próbálkozástól, hogy szemmel  
    becsüljük fel a távolságot ama litván kocsma és e  
    távoli arc között, mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba, 
    akár kancsal tatár a földpalánk mögé, 
    hogy szánkba dugjuk ujjunk - ebbe a Tamás sebébe - 
    s nyelvünket kitapintva, módján egy szeráfnak 
    kiigazítsuk az igét. 
              
    IX 
             
    Hasonlítok  
    reád, Tomas, te lényegében egy vagy énvelem, 
    te belülrõl kormozod be az üveget, mit én kívülrõl bámulok.  
    Egymásnak én s te  
    egy felvillanni képtelen  
    amalgámtócsa megdupláztatott  
    feneke lettünk végleg.  
    Ha fintorogsz, én gúnyosan mosolygok,  
    ha ásítasz, a számat szétszakító némaságig eljutsz,  
    én a föléd kitett  
    százwattos könnytõl három csermelyt ontok.  
    Foglyom vagy s én a foglyod,  
    a Castorban megmutatkozó Pollux,  
    a köznyelvben - egy-egy,  
    patt, fürge sziluett,  
    amely a fáklyafényben ide-oda leng, száll,  
    visszhang és visszajáró kopekek.  
    Minél elrontottabb a lét, bennünket annál  
    kevésbé láthat meg  
    az üres szempár. 
             
    X 
               
    Mit eszik a kísértet? Álmok szemetét, 
    határok korpáját, a számok héját: 
    vezeti a való címnyilvántartó füzetét. 
    Az utca homlokzatait, mint íny a fogait, összeszorítja még, 
    a kapualjak sárgáját, mint mamlasz holló sajtkaréját, 
    felfalja a sötét  
    rókája. Bosszút áll idõn a hely  
    saját állandóságáért - lakóival, a benne  
    levõ élettel, és kinyitja mind a zárat -,  
    majd - korszak telik el -  
    meglellek téged a rengetegeknek,  
    síkoknak ujj-zsírozta államok fölötti államában, 
    mely õrzi jól a gondolatokat, vonásokat  
    és leginkább a pózt: vizes 
    sokversztás kenderingben, csendülõ acélhajcsavarokban 
    Litvánia-anyácska szunnyad a folyó  
    felett, és te magad  
    hozzátapadsz fedetlen, üveges, félliteres 
    kebléhez nyomban. 
              
    XI 
             
    Vannak helyek, hol  
    semmise változik soha. Ezek 
    az emlékezet pótlói, a fixáló triumfusa. 
    Ott a sorompó meredeken magasba hatol. 
    Ott fiatalosak 
    az õrszemek. A múlt a köpenyes kamasz 
    tekintetével néz maga elé komor-szigorúan, 
    s a sors határsértõként hátrál vissza az 
    igazi öregségbe - köpésekkel a falon, 
    nyilalásokkal, panelformák végtelen, ravasz 
    lépcsõivel. Az éj azon- 
    ban valóban határ is, hol, akár tatárhadak, 
    a leélt élet területeit lerohanással 
    fenyegeti meg a valóság, s ez fordítva is igaz, 
    ahol fa lesz a tûzifából, amit újra felaprítanak, 
    ahol, mit szemhéj nem takar, 
    zsákmányként ragadja magával 
    a való nomádcsapata. 
             
    XII 
             
    Éjfél. Rikolt a szajkó, 
    s emberi hangon vádolja meg a természetet  
    a hõmérõ nulla fok elleni vétkeiért. 
    Vytautas, eldobva a kardot és a pajzsot,  
    svédek felé gázlót keresve, merül a hideg 
    Baltikumba. Egyébként véget ér  
    a föld itt egy mólóval, mely utánavetette magát 
    - mint síkos fokokon, hullámokon szaladva -  
    a menekülõ szabadságnak. Könny jut bérül 
    a hódnak erõfeszítéseiért: nem épülhet meg a gát;  
    egy könnycsepp, elszakadva  
    ezüstlõ csermelyétõl. 
           
    XIII 
             
    Éjfél az erdõs tájon,  
    köpenyszínû kormányzóságban. 
    Ékírás tornyokból. Szövetmaradék képiben  
    felhõ leng - küldte a szomszédos állam. 
    Odalenn  
    szántások, kazlak állnak,  
    cserép, vas, tégla, oszlopsor dereng,  
    plusz még az állam embere  
    szurkosvászon csizmában.  
    Az éji oxigént  
    betöltik a légköri zavarok, az imák, az idõ- 
    járásjelentés, híradó,  
    a bátor Koscsej  
    fölkerekített számokkal, himnuszok, foxtrott, boleró 
    s betiltások, miket imént  
    rendeltek ott el. 
            
    XIV 
            
    Kísértet járja Kaunast. A székesegyházban terem,  
    s mindjárt ki is fut. Átkullog a Laisves-aleján,  
    betér a Tulpéba. Asztalhoz ül.  
    A pincér bámul mereven, 
    s csak szalvétákat lát s a fûszer-tüzeket talán,  
    egy taxit, mely ködbe merül  
    a havas utcán. Én lefogadom,  
    irigykedsz. Mert elõbb-utóbb a láthatatlanság divatba jön,  
    mint engedmény, mit a léleknek tesz a test,  
    mint célzás a jövõre, vagy mint a Paradicsom 
    álruhája, a mínusz a köbön.  
    Mindennek nyeresége lesz  
    a hiányból meg a 
    testetlenségbõl: hegyek és folyók, 
    az órához olyannyira hozzászokott rézingalap, 
    Isten, ki mindezt fentrõl nézi csak,  
    a tükrök, folyosók,  
    s a megfigyelõ mind te vagy magad. 
               
    XV 
           
    Kísértet bolyong Kaunasban. Õ a te  
    kiegészítésed a rólam gondolt gondolat 
    levegõjéhez, tér a négyzeten,  
    de nem  
    egy jobb kor látnoki ígérete.  
    Ne irigyelj! Soroljad a  
    káprázatot a levegõ  
    sajátosságai közé - akár a kisbetûs szedést,  
    mely raccsolásként szóródik szét a homályban, 
    mint a légyzümmögés,  
    s mely alkalmatlan bár egy új Klió  
    étvágyát csillapítani, de tán a  
    lemeztelenített Uránia  
    fülébe súgni jó.  
    Csak õ,  
    a térbeli pont és az elvesztett körvonalak  
    Múzsája képes értékelni, mint  
    fösvény a pénzét, az állandóságot, 
    mint az azért való elszámolásnak  
    formáját, hogy mozognak lelkeink. 
             
    XVI 
             
    Ezért ragaszkodik hát,  
    Tomas, a betûkhöz a vastoll?  
    Nem ezzel  
    magyarázhatjuk a nehézkedést is?  
    Rekedten 
    hurrázva, elszakítva magam a hazai mocsaraktól, 
    még tõled is - mit rejtsem? -, 
    betûktõl, oldalaktól, 
    a - mondjam-e? - hangnak az értelem s a  
    testetlenség, a tömeg és szabadság  
    iránti szerelmétõl - megbocsásd,  
    s ne vágj pofát! -,  
    attól, hogy húshoz köt a rabság,  
    a testhez, csonthoz,  
    így szárnyalok a tintaszínû égi lakba, 
    az ablakfülkék mellett, ahol álmuk  
    a helyi angyalok alusszák:  
    náluk  
    s a denevéreknél is magasabbra. 
              
    XVII 
               
    Térbeli pont múzsája! Csak teleszkóppal észlelhetõ  
    dolgoké, maradéktalan 
    kivonásé! Zéró múzsája, te!  
    Te, ki a toroknak írod elõ,  
    ne siránkozzék untalan, 
    s nem kell a "lá" túlszárnyalása se,  
    mértékletességet tanácsolsz! Múzsa, halld meg, ím,  
    ez áriát, amit az okozat dalol az ok fülébe, 
    azaz a hasonmáshoz szóló éneket,  
    s fogadd el õt és dó-re-mi- 
    jét, ritka rangodban, az égben  
    odafent  
    a levegõ szempontjai szerint.  
    A levegõ az epilógusa  
    recehártyánknak - amennyiben nincsen lakosa.  
    Õ hát a mi haza- 
    takarodó "haza" szavunk. 
    Kopoltyúval bármennyit habzsolunk  
    belõle, csak befoltozza a végén  
    az egymással vetélkedõ sötét s fény. 
         
    XVIII 
          
    Határa van mindennek:  
    szembogárnak a horizont, fájdalomnak az emlékezet, a növésnek  
    a szélesedõ vállak.  
    Csupán a hang hagyhatja el a testet,  
    Tomas, mint egy kísértet:  
    a szó a hangod árvasága. 
    A lámpaernyõt félrelökve, 
    magad elé meredsz most, nézve  
    a levegõt: 
    benne forognak 
    szemed elõtt,  
    kik elõttünk beszédre  
    ajkat nyitottak. 
              
    XIX 
           
    A levegõ-birodalomban! Az oxigénkorty s a szótag 
    egyenlõségében! Áttetszõ és felhõkké összeálló  
    kilégzéseinkben! Ama világban,  
    melyben, miként az álmok a plafonra,  
    a mennyekre tapadnak "ó"-ink, csillag csillámlik a szájtól  
    diktált arculatával.  
    Így lélegzik a mindenség. Ekképp 
    kukorodik a kakasok szava, 
    megelõzve a gégefõ aszályát.  
    A nyelv tárgya a lég.  
    Az ég 
    magán- és mássalhangzó molekulák kórusa, 
    a köznyelvben - a lelkeké. 
             
    XX 
             
    Épp attól olyan tiszta. 
    Nincs a világon nála tisztesebb  
    (tán a halált kivéve),  
    ami papírlapot fehéríthetne vissza. 
    Minél fehérebb, annál embertelenebb.  
    Múzsám, nehetek végre 
    haza? Ama vidékre,  
    hol a dühöngõ Boreus tiporja le a szájak 
    trófeáit. Központozástalan  
    grammatikába. Édenébe  
    az ábécének, tracheának.  
    "Likbez"-edbe, mely arctalan. 
            
    XXI 
             
    A litván dombvidék fölé  
    könyörgés száll fel az egész  
    világért a sötétben: tompán zúgva, komoran 
    úszik a hang a falvak felett a Kursi turzás felé. 
    Szent Kazimieras és  
    a Csodatevõ Nikola  
    múlatja idejét,  
    a téli pirkadatra várva.  
    A hit határain túl, 
    saját sztratoszférádból,  
    ó, Múzsa, velük együtt nézz reá a 
    síkságok dalnokára, emberkézzel alkotott homályba 
    merült mezõk,  
    a jámbor tájképek énekesére!  
    Õrizd meg õt,  
    vigyázz házára és szívére!

                                                                                               1974 

    BOJTÁR ENDRE JEGYZETEI A VERSHEZ:

    I. versszak: "nem-cárnõ-se-béka": orosz népmesemotívum. 
              
    III.: "Zemaitija": Litvánia északnyugati része; "Gerai" : jól van! (litvánul). 

    IV.: "Kiáltvány": a Kommunista Kiáltvány. Elsõ mondatának hazajáró kísértete ezúttal maga a barátját képzeletben meglátogató költõ. Ezzel a viccel Brodszkij a továbbiakban is eljátszogat. 
             
    "Darius és Girenas": litván származású amerikai pilóták, akik 1933-ban az elsõ litván óceánátrepülés során Németország felett lezuhantak. Monoplánjuk, a Lithuanica roncsait a kaunasi történelmi múzeumban õrzik. 

    V.: "A Nyemanon átgázoló fenyõk... Kovno városát": utalás Napóleon hadseregére, amely 1812 júniusában a Nemunason átkelve elfoglalta Kovno (litvánul Kaunas) városát; "ami legfontosabb, ott három részre osztják": az üveg vodkáról van szó, amit gyakran hárman vesznek meg és isznak meg. 

    VI.: "titkosszolgálati mikrofonok": a címzett vilniusi lakása, ahol gyakran megfordult Brodszkij is, egy gyanús postahivatal (lehallgatóközpont) fölött volt, amin a két barát gyakran tréfálkozott. 

    VIII.: "Bajszanagy": az eredetiben "Makrousz", Marx és a bajuszos Sztálin egyszemélyben;  
               
    "litván kocsma": egy valóságos litván kocsma kapcsolódik össze itt "a litván határon lévõ kocsmával" Puskin Borisz Godunovjából;  
                
    "módján egy szeráfnak kiigazítsuk az igét": idézet Puskin Próféta címû versébõl, ugyanúgy ironikus kontextusba helyezve, mint a "Tamás sebébe", ami a címzett Tomas druszájára, Tamás apostolra utal. 

    IX.: "Hasolítok reád, Tomas": a Tomas név jelentése "hasonmás, iker", s ez a motívum többször is elõjön a továbbiakban;  
                  
    "százwattos könnytõl három csermelyt ontok": a villanykörtétõl könnyezem. 

    XI.: "Ott a sorompó": a versszak a szigorúan õrzött szovjet határ és az emlékezés határnélküliségének az ellentétére épül. 

    XII.: "Vytautas": 15. századi, kiemelkedõ litván uralkodó; 
              
    "Egyébként véget ér a föld itt": valószínûleg Palangáról van szó, a tengeri üdülõhelyrõl, ahol a móló Svédország felé mutat;  
             
    "Könny jut bérül a hódnak": a hód sírása gyakori szólás- és közmondásmotívum. 

    XIII.: "a bátor Koscsej felkerekített számokkal": a szovjet statisztikai adatok kapcsolódnak az orosz mesék gonosz, elpusztíthatatlan varázslójának az alakjához. 

    XIV.: "Laisves-aleja": Kaunas fõutcája, ahol a Tulpe (Tulipán) értelmiségi kávéház található;  
              
    "mínusz a köbön": a hiány, az ûr motívuma. 

    XV-XVII.: E versszakok a már említett kísértet, valamint az idõ (a történelem múzsája, Klió) és a tér (a csillagászat múzsája, Uránia) szembeállításának a motívumára épülnek, összekapcsolva a hasonmás témájával. 

    XIX.: "a gégefõ aszályát": a régi barométereken az "aszály" felirat volt a "vihar" ellentéte. A versszakban összekapcsolódik az "ég" mint a túlvilági létezés színtere és a "nyelv", amelyben a költõ léte tart. 

    XX.: "Likbez": a "likvidacija bezgramatnosztyi", "az írástudatlanság felszámolása" elnevezésû szovjet mozgalom rövidítése. 

    XXI.: "Szent Kazimieras és a Csodatevõ Nikola": Litvánia, illetve Oroszország védszentjei. 
                                                                     

              ZSUKOV HALÁLÁRA 

          Látom az unokák feszes sorát,  
          koporsót, ágyútalpra téve.  
          De nem hallik ide a trombiták  
          katonás, orosz gyászzenéje.  
          Érdemrenddel látom tetézve 
          mellét - de nincs már benne láng. 

          Katona volt, ki elõtt a falak  
          ledõltek, bár õ volt a gyengébb;  
          hannibáli hadmozdulatokat  
          láthattak a volgai sztyeppék. 
          Mint Belizár, Pompeius, ugyanazt  
          kapta - a bére kegyvesztettség. 

          Hány harcosa vérét ontotta ki  
          idegen földbe! Bántotta volna?  
          Vajon eszébe juthatott-e mind 
          az ágy fehérén, haldokolva? 
          Mit válaszol, a pokol bugyrai  
          közt rájuk lelve? "Hadakoztam." 

          Zsukov halott, igaz ügyért soha 
          többé már õ se kelne hadra.  
          Orosz históriánk lapjaira  
          más is került, ki bátran lépve a  
          meghódított fõvárosokba,  
          a sajátjába félve tért haza. 

          Marsall! A Léthe elnyeli talán  
          e szavakat, miként a csizmád,  
          vedd mégis, mint alvó hazám silány  
          obulusát - mi mást is bíz ránk?  
          Dob döng, pirókmód hadi fuvolán 
          visítanak - sirassanak csak!

                                                                                    1974 
            HÁBORÚ CIPRUSON 

            Golyók képében röppen a halál  
            magnóliacsalitból, párosával.  
            A robbanás, akár egy szétcibált,  
            ideiglenes koronáju pálma. 

            Üres villa. Repedt homlokzaton  
            dombormû: antik hõsök kéziharca.  
            Tengerben lángol az új Phaeton, 
            jóval kisebb dörgéssel lezuhanva. 

            S a fehérre hevített homokon  
            reklámplakátok pózában hevernek,  
            minthogyha csak napoznának, a testek:  
            nem mozdulón, túl minden alkonyon.

                                                                                    1974. július 21.