1867
          Az éji kert ölén, hol érik már a mangó, 
               táncolja Miksa azt, mi majdan lesz a tangó. 
          Az árnyék bumerángja vissza-visszaringó, 
               s mint hónaljban, a hõ épp harminchat fokos.
          Villog hol itt, hol ott a mellény hófehéren. 
               Mint bonbon, olvad egy mulatt leány a kéjben,
          szuszogva édesen a férfi édenében. 
               Ahol kell - szõrös, ahol kell - sikos.
          Az éji csend ölét a dzsungel árnya óvja,
               és Juarez, ki a progresszió motorja, 
          a peonoknak, kiknek nem volt két pesója
               se tán soha, az új puskákat osztja szét.
          Závárzat kattan; egy kockás lapú füzetbe 
               a fegyverszámokat Juarez feljegyezte. 
          S az ágon trópusi tarkán csücsült felette 
               egy papagáj, és dalolt eképp:
          A gõg, amely csupán a rózsákat szagolná, 
               nem jobb, de tisztességesebb a honfi-póznál.
          S ebbõl is, abból is vér, könny dagad folyóvá.
               Fõként a trópuson, hol a halál is, ó,
          úgy terjed, mint a légyrajokkal a ragály, és 
               akár egy felkapott, új, kávéházi frázis, 
          és ahol háromszemûek a koponyák is,
               és mindegyikben - dús fûcsomó.
                                                                                      1975 
             JEVGENYIJHEZ 
          Mexikóban felmásztam a piramisokra. 
          Kifogástalan geometriai forma
          mindegyik a Tehuantepec-földszoroson szerte. 
          Jó volna hinni, valamennyit egy ûrbéli nép emelte, 
          mert efféléket rabszolgák építenek különben. 
          S kõgombák sorakoznak itt a földben.
          Agyagistenkék, melyeket könnyen hamisítanak,
          oly könnyedén, hogy egyre nõ a mendemonda-áradat. 
          Különbözõ jeleneteket ábrázoló reliefek,
          egy megfejtetlen ábécé, mely körül kígyó tekereg,
          egy nyelvé, melynek nem volt "vagy" szava.
          Ha megszólalhatna, ugyan mit mondana?
          Semmit. Legjobb esetben gyõzelemrõl 
          a szomszéd törzs felett, széttört fejekrõl 
          mesélne. Arról, hogy az áldozóedénybe 
          csorgatott embervér a Napistennek étke; 
          arról, hogy nyolc erõs ifjút ha feláldoznak este,
          a napkeltét ez jobban biztosítja, mint a vekker.
          Akkor már jobb a szifilisz meg az ágyútorok, 
          jobb Cortez is, mint ezek az áldozatok. 
          Ha már hollók vájják ki szemünket úgyis,
          jobb, ha a gyilkos gyilkos, és nem asztronómus.
          Mellesleg a spanyolok nélkül nem tudtuk volna meg, 
          hogy ami történt, hogyan is történhetett.
          Unalmas ez az élet, Jevgenyijem. Akárhova elfutsz,
          mindenhol kegyetlenség, ostobaság fogad: "Szervusz, 
          lám, itt vagyunk!" Lusta vagyok megírni versben. 
          Ahogy a költõ mondaná: "az elemekben..." 
          Ezt láttam én már ott is, a hazai mocsarak között. 
          Most kiegészítem csak: és minden délkörön.
                                                                                          1975

                  A MOCSARAK KÖZT MEGBÚVÓ FALUT... 

    A mocsarak közt megbúvó falut már elfeledted, 
    a világvégi kormányzóságban, ahol a kertek- 
    ben nincsenek madárijesztõk - nincs mit óvniuk, 
    s hol út helyett a szurdok, rõzsegát az út.
    Meghalt már Násztya néni, s nem él már 
                                                           Pesztyerev, s ha mégis, részegen a földön hentereg, 
    vagy ágytámlánkból fabrikál épp valami furát,
    talán egy kertkaput vagy viskója ajtaját. 
    Ott télen fát aprítanak, s csücsülnek a melegben, 
    s a csillag füsttõl pislog a megdermedt egekben. 
    És nem menyasszonyi ruha, az ablakban por 
                                                                 ünnepe 
    kavarog, és üres szerelmünk hûlt helye.
                                                                                           1975-76