1867

Az éji kert ölén, hol érik már a mangó, 
     táncolja Miksa azt, mi majdan lesz a tangó. 
Az árnyék bumerángja vissza-visszaringó, 
     s mint hónaljban, a hõ épp harminchat fokos.

Villog hol itt, hol ott a mellény hófehéren. 
     Mint bonbon, olvad egy mulatt leány a kéjben,
szuszogva édesen a férfi édenében. 
     Ahol kell - szõrös, ahol kell - sikos.

Az éji csend ölét a dzsungel árnya óvja,
     és Juarez, ki a progresszió motorja, 
a peonoknak, kiknek nem volt két pesója
     se tán soha, az új puskákat osztja szét.

Závárzat kattan; egy kockás lapú füzetbe 
     a fegyverszámokat Juarez feljegyezte. 
S az ágon trópusi tarkán csücsült felette 
     egy papagáj, és dalolt eképp:

A gõg, amely csupán a rózsákat szagolná, 
     nem jobb, de tisztességesebb a honfi-póznál.
S ebbõl is, abból is vér, könny dagad folyóvá.
     Fõként a trópuson, hol a halál is, ó,

úgy terjed, mint a légyrajokkal a ragály, és 
     akár egy felkapott, új, kávéházi frázis, 
és ahol háromszemûek a koponyák is,
     és mindegyikben - dús fûcsomó.

         JEVGENYIJHEZ 

Mexikóban felmásztam a piramisokra. 
Kifogástalan geometriai forma
mindegyik a Tehuantepec-földszoroson szerte. 
Jó volna hinni, valamennyit egy ûrbéli nép emelte, 
mert efféléket rabszolgák építenek különben. 
S kõgombák sorakoznak itt a földben.

Agyagistenkék, melyeket könnyen hamisítanak,
oly könnyedén, hogy egyre nõ a mendemonda-áradat. 
Különbözõ jeleneteket ábrázoló reliefek,
egy megfejtetlen ábécé, mely körül kígyó tekereg,
egy nyelvé, melynek nem volt "vagy" szava.
Ha megszólalhatna, ugyan mit mondana?

Semmit. Legjobb esetben gyõzelemrõl 
a szomszéd törzs felett, széttört fejekrõl 
mesélne. Arról, hogy az áldozóedénybe 
csorgatott embervér a Napistennek étke; 
arról, hogy nyolc erõs ifjút ha feláldoznak este,
a napkeltét ez jobban biztosítja, mint a vekker.

Akkor már jobb a szifilisz meg az ágyútorok, 
jobb Cortez is, mint ezek az áldozatok. 
Ha már hollók vájják ki szemünket úgyis,
jobb, ha a gyilkos gyilkos, és nem asztronómus.
Mellesleg a spanyolok nélkül nem tudtuk volna meg, 
hogy ami történt, hogyan is történhetett.

Unalmas ez az élet, Jevgenyijem. Akárhova elfutsz,
mindenhol kegyetlenség, ostobaság fogad: "Szervusz, 
lám, itt vagyunk!" Lusta vagyok megírni versben. 
Ahogy a költõ mondaná: "az elemekben..." 
Ezt láttam én már ott is, a hazai mocsarak között. 
Most kiegészítem csak: és minden délkörön.

              A MOCSARAK KÖZT MEGBÚVÓ FALUT... 

A mocsarak közt megbúvó falut már elfeledted, 
a világvégi kormányzóságban, ahol a kertek- 
ben nincsenek madárijesztõk - nincs mit óvniuk, 
s hol út helyett a szurdok, rõzsegát az út.
Meghalt már Násztya néni, s nem él már 
                                                       Pesztyerev, s ha mégis, részegen a földön hentereg, 
vagy ágytámlánkból fabrikál épp valami furát,
talán egy kertkaput vagy viskója ajtaját. 
Ott télen fát aprítanak, s csücsülnek a melegben, 
s a csillag füsttõl pislog a megdermedt egekben. 
És nem menyasszonyi ruha, az ablakban por 
                                                             ünnepe 
kavarog, és üres szerelmünk hûlt helye.