ÉGÉS  Téli alkony. A láng  fahasábot ölelget -  szél kócolja haját  asszonyfej-sziluettnek.  Hogy hullámzik e haj,  vakitóan-aranyló!  De amit betakar,  nem látod az arcot.  Robogó viharába  a fésü se téphet:  szeme villog, a lángja  ha rád lel, eléget.  E tüzet lesem egyre.  Száz nyelve beszél is,  szól lobbanva "Te engem",  szól lankadva "ne érints!"  El is önt a meleg.  Csontom ropog, és ez  hangzik "még közelebb!",  majd "ne, eressz, elég lesz!"  Lobogj csak elõttem,  mint bandita, tépett  gúnyáju, a döbbent  éjben, tüze még egy  telemnek! E göndör  hajfürtöt öröktõl  ismerem. És mi téged -  a sütõvas is éget!  Ugyanaz vagy, akárcsak  valaha. Teneked nem  kell álca-hasábfa,  lecsupálva, mezítlen.  Egyedül te vagy az,  aki elnyeri végre:  mérheted önmagadat  a sorshoz - elégve!  Mélyes mélybe futó,  aki ég fele szökken,  tarkálló, ragyogó,  hát itt vagy elõttem!  Rejted az arcodat, ám  a lényed elárul,  senki se tudna talán  a hûlt hamujából  így feltörni, magát  elemésztve, kifúlva.  Meghalnál, de a vágy  feltámasztana újra.  Vétkezz, szórjad a lángot  a világra, magadra!  Táncolj, mint a menádok,  ajkadat beharapva!  Vézna vállaidat  sírás rázza, süvöltözz!  Õ, ki az ég ura, hadd  nyeldesse a füstöd!  Így recseg, omlik alá  a selyem, ha kibomlott.  Fellobban hol a száj,  hol az arc, hol a homlok.  Így hagyják el a sebzett  hal testét is az ikrák,  így pattognak, a mennyet  csillagozva a szikrák.  Ugyanaz vagy, akár  rég. Ha kifogysz, mi marad?  Sors-hamu, lét-üszök, árny,  kihülõ parazsak,  tél, fagy reggeli fénye,  seprû tánca a hóban.  És feldúlva, kiégve  elmém romjai holtan.                                                                                  1981                    A FENEVAD HELYETT...  A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,  a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,  ruletteztem a tengerparti nyárban,  ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.  Gleccserrõl a világ felét szemügyre vettem,  háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.  Elhagytam az országot, ahol születtem.  Városnyi ismerõs feledte el, hogy éltem.  Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,  azt hordtam ott, mi most van épp divatban,  vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,  és bor helyett csak száraz vizet ittam.  Az õrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,  héját is megrágtam a számûzetés kenyerének,  torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;  suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.  Mit mondhatok az életrõl? Hogy hosszúnak találtam.  Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.  De míg agyaggal nem tömik tele a számat,  ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.                                                                                       1980            EZ VOLTAM Ez voltam, e furcsa lény,  akit óva, tenyérrel  simogatsz, rideg éjjel  lehajolva fölém.  Ez voltam, e lény, de csak  miután te kilested  a homályban e testet  s a vonásaimat.  A te mûved a fül,  ez a két puha kagyló  a fejemre szavadtól  növekedve került.  A te mûved a hang,  a redõnyt lebocsátva  te helyezted a számba  a hivó szavakat.  Ez voltam, e fényre-vak.  Titok õre, virágzás:  a te mûved a látás.  Emlék, nyom is így marad.  A világok is így  sokasodnak az ûrben,  pörög egyre hevülten:  adományteli mind.  Így fordul az útján  hol a fénybe, hol éjbe,  kivetve az ûr hidegébe,  melegébe planétám.                                                                            1981