DIDO ÉS AENEAS

A nagy ember az ablaknál merengett, 
s a nõnek egy világ határa volt 
a férfi széles görög tunikája, 
melynek redõzete az elcsitult 
tengert idézte. 
                    Az ablak elõtt 
állt Aeneas, s tekintete oly távol 
volt már e várostól, hogy ajkai 
bezárultak, mint kagyló héja, melyben 
moraj lakik, s a serleg horizontja 
is moccanatlan volt. 
                             Dido szerelme 
halacska volt csak - képes volna tán 
hajója tajtékzó nyomát követni 
a karcsú test, s szilaj hullámokat 
hasítva utolérhetné - de õ 
képzeletében már a partra lépett. 
S a tenger könnytengerré változott. 
De, köztudott, a kétségbeesés 
pillanatában támad fel gyakorta 
a kedvezõ szél... Így hát a nagy ember 
elhagyta Karthágót. 
                             Dido csak állt 
a máglyánál, melyet a katonái 
gyújtottak meg a városfal tövében, 
és nézte, hogy a tûzben délibábként 
remegve, füst és lángok közt, hogyan 
dõl össze, hull szét hangtalan Karthágó 

sok évvel Cato jóslata elõtt.

                    
                                               1969 
 
 
           SZONETT

Be kár, hogy azt, amit jelent nekem 
a létezésed, néked az enyém nem 
jelentheti talán már sohasem. 
... Ki tudja, hányadszor dobom be most 
a drót-kozmoszba én, e grundon állva 
a rézgarast, a címer-koszorúst, 
s próbálkozom kétségbeesve-árván, 
hogy véled összekössenek... De jaj, 
annak, ki egy egész világ helyét 
nem tölti be magával, nem marad más, 
mint forgatni a számtárcsát, miként 
az asztalt egy spiritiszta szeánszon, 
míg visszhangot nem kelt a másvilágon 
a hördülõ, elaggott készülék. 
                
 
          KÉPESLAP K. VÁROSÁBÓL 

                                                 Tomas Venclovának

E romok az idõ s az oxigén 
gyõzelme. Egy újmódi Arkhimédész 
kiegészíthetné a régi törvényt 
egy új cikkellyel, hogy a térbe mártott 
testet a tér szorítja ki. 
                               A víz 
borús tükrében tördeli a Kurfürst 
kastélya romjait; ma biztosan 
jobban figyel a folyó jóslatára, 
mint ama dölyfös években, midõn 
a Kurfürst lakta. 
                        Kószál valaki 
falai közt, és turkál az avarban. 
A szél az, aki tékozló fiúként 
megtért az õsi házba, és az összes 
levél egyszerre hullt elébe.

A tartomány karácsonyt ünnepel. 
A palotát fagyönggyel koszorúzzák, 
elõtte fáklyák száza füstölög. 
Koszos, víg férfiak özönlik el 
lármásan, egymást lökdösve az utcát 
a helytartói palota mögött. 

A Helytartó beteg. A fekhelyen, 
sállal takarva, mit még Alcazárban 
vásárolt néhány éve, asszonyá- 
ra s titkárára gondol; odalenn 
õk üdvözlik a vendégek hadát ma. 
Aligha féltékenykedik. Ma már 

sokkalta fontosabb megbújnia 
a betegségek, álmok, a Hazába 
visszavezénylés halasztásai 
héjában. És mert tudja, hogy soha 
nem kell a csõcseléknek szabadság a 
jó hangulathoz, élte párja is 

megcsalhatja kedve szerint. Mire 
gondolna, ha a betegség, a bánat 
nem emésztené? Ha szeretne még? 
A gondokat ijedten messzire 
kergeti, fázósan megvonva vállát. 
... A fülledtség a vigalom hevét 

alig mérsékli. Jócskán ittasak 
a törzsfõk, bámulják a messzeséget 
üveges szemmel - ellenség sehol. 
Zárt fogsorukon vibrál a harag; 
mint a kerék, mit fognak még a fékek, 
mosolyba dermed mind, míg körbehord 

nagy tálakat a szolga. Dallamok 
foszlányai. Egy távoli kiáltás. 
Kisurrant már a vendégek közül 
a titkár és az úrnõ. A falon 
a császári sas, mely kitépte máját 
a Helytartónak, denevérszerû. 

És én, az író, ki sokfele járt, 
az ekvátort is átszeltem szamárral, 
nézem a táj szendergõ halmait, 
s összehasonlítom kettõnk baját: 
õt nem akarja látni már a Császár, 
engem fiam és Cynthia. Mi itt, 

itt rothadunk el. Ám e keserû 
közös sorsunk nem alapja a gõgnek, 
hogy megtagadjunk Istent és hitet. 
A sírban úgyis egyenlõk leszünk. 
Éltünkben hadd legyünk különbözõek! 
A palotából elfutnod minek - 

hazád felett ítélni nincs jogod. 
Kicsorbul az ítélet szégyenedben: 
másé hatalmad és örökösöd... 
Beh jó, hogy már nem érkeznek hajók! 
Beh jó, hogy végre befagyott a tenger! 
Beh jó az is, hogy fellegek között 

a madarak se bírnak ily tehert! 
Nem is lehet tán a szemükre hányni. 
De testünk súlyával arányban áll 
gyöngécske testük hangja, meglehet. 
Hadd szálljanak helyettünk õk hazáig! 
A hangjuk ott helyettünk is kiált. 

A Haza... Cynthiánál idegen 
urak, akárha új Háromkirályok, 
hajolnak éppen a bölcsõ fölé. 
A kisded alszik. Csillagfény dereng, 
mint keresztelõmedence alá hullt 
parázs. De elcserélik õk e fényt 

hazug dicsfényre, a szeplõtelen 
fogantatást pletykálkodásra, apját 
elhallgatni találnak így okot... 
A palota kihalt. Már fénytelen. 
Az utolsó fáklyákat is kioltják. 
Végül csupán két ablakszem ragyog: 

az enyém, aki hátat fordítok 
fáklyámnak, nézve, hogy süllyed korongja 
a holdnak, s látom - hóban - Cynthiát; 
s a Helytartóé, aki ott forog 
a fekhelyén, birkózva még a kórral, 
s fényt gyújt, hogy lássa támadó baját. 

A támadó meghátrál. Pirkadat 
híg fénye földünk hátsóudvarából 
ágaskodik, benéz kíváncsian 
az ablakon; de maradékokat 
lel csak a tegnap esti lakomából, 
ingadozik. Aztán továbbsuhan.

  
Palanga, 1968. január 
 
 
MAJDNEM ELÉGIA 

Hajdan a Tõzsde-oszlopsor alá 
futottam, az esõ végét kivárni. 
S azt hittem, hogy isteni adomány. 
S talán nem tévedtem nagyot. Akármi 
ért akkor, boldog voltam. Angyalok 
szolgája, vámpírokkal hadakoztam. 
A szép leányt, ki kecsesen futott 
a lépcsõn, úgy lestem, oly izgatottan, 
mint Jákob. 
                 Ám ez többé tán soha 
nem térhet vissza. Elrejtõzött. Mégis 
kérdõjel nélkül írom fel: "hova", 
az ablakon kinézegetve én is. 
Most szeptember van. Elõttem a kert. 
A távolban a mennybolt dübörög még. 
A sûrû lomb közt éretten a körték, 
mint férfiú-jelképek függenek. 
És szendergõ elmémbe, mint sivár 
konyhájába a kapzsi rokonoknak, 
csupán a zápor hangja lopakodhat: 
nem zene még, de nem is lárma már.

 
     ELÉGIA

Drága barátnõm, ugyanaz a kocsma. 
Ugyanazok a giccsek a falon, 
ugyanazok az árak. Tán a bor jobb? 
Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb. 
Fejlõdés nincs, de éppen ez a jó. 

A postajárat pilótája, mint egy 
bukott angyal, vodkát vedel magában. 
Múltat idézõn megindítanak 
a hegedûk. Az ablakon tetõk 
derengenek be szüzesség-fehéren. 
Harangok zúgnak. Besötétedett. 

Miért hazudtál? És fülem miért nem 
különbözteti már meg az igaztól 
a hazugságot? Új szavakra vágyom, 
miket te nem tudsz - tompa, idegen 
szavakra, ám azokra is csak a 
te fénylõ hangodon, mint azelõtt.