Didergés
E földet el kell hagyni végleg,
Bacchusnak búcsút
mondhatok,
Isten hozzátok, jó
borok,
Nektár, mit a szüret
kipréselt
Épp mostan, éltem
alkonyán.
Jöjj, hívlak, kétségbeesésem!
Korsóm tekerd körül
kötéllel,
S akassz fel rá! egy korty
csupán.
Üres kupám, mely egykor
éltet
S derût csöpögtetett
belém,
Most síromon hever szegény,
Miközben más szuszog,
pöfékel,
Hol én csücsültem,
éppen ott.
Mint színpadon, a cimborákat
Úgy látom: tûz
körül pipáznak,
S a kampón más kalapja
lóg.
Rémlik, kupát ürít
az Elnök
A kocsmaasztal túlfelén,
S babéros kancsót
nyújt felém
Rõt parazsas pipája
mellõl,
Ám kancsi, vak, mint jómagam.
De már nem érzek
ízt a számon,
Akár a frissen sült
kalácson,
A légy, mivel melege van.
A négyes számú
krigli õre,
Rózsás pofáju
cimborám,
Mint ánglius matróz,
vidám,
Akárha tíz font vón
a bére -
Küld ám a poklok mélyire,
És menten kétfelé
hasítna
Ha lelkem égõ kínjait
ma
Feledve, nem iszom vele.
De nem: nem ízleli a nyelvem
Többé az óbor
csöppjeit:
Még annyit nyög ki
tán: proszit,
S a vér megáll az
ereimben;
Már zsibbatag, nehéz
a comb,
Karom jeges, fagyott a lábam,
Orrom csöpög, s az éjszakában
A lelkem rémülten bolyong.
Igen, ahol Bacchus mosolygott
Szuszékomról is egykoron,
Mivel kecsegtetsz még, csehóm?
Útravalóm sovány
savó most
És zabpehelyleves csupán,
Hashajtópor papírtasakja,
Doktorköpeny, sok száraz
flaska:
Csak ezt hagyom magam után.
Baka István fordítása