belcsat

EGY ROKOKÓ GITÁR TÖRT AKKORDJAI CARL MICHAEL BELLMAN (1740-1795)

     Carl Michael Bellmanról addig nem sokat tudtak Magyarországon, de ez nem csak a hazai tájékozatlanságra jellemzõ: nagyjából így van ezzel az ún. mûvelt nyugat is. Szerb Antal kb. 10 sort szentel neki világirodalom-történetében, Babits és Szabó Lõrinc mûfordításai között hiába keressük nevét. Egyedül Weöres Sándor szeme akadt meg rajta: két szép versét, a legszebbek és legjellemzõbbek közül, már rég lefordította. Weöres mindenrõl és mindenkirõl tudott; nem tudom, milyen nyelven olvashatta Bellmant, de már vagy 15 éve arra buzdított, csináljunk egy teljes magyar kiadást verseibõl. Itt már kiderül, hogy Weöres nem volt egészen jól tájékozott. Bellman kb. 1700-1800 ismert szövegébõl eddig 300 jelent meg nyomtatásban; ezek közé tartozik az a 82 episztola és 65 dal, mely életmûvének csúcspontját jelenti: a Fredman episztolái (1790) és Fredman dalai (1791). Ezekben Bellman egy félig valós, félig költött hõs nevében szól, s mondja el mindazt, amit a maga nevében nem akart, vagy nem lett volna ildomos elmondania. Meglehetõsen szabadszájú és szabados erkölcsû világot csoportosít Fredmannak, a lezüllött, alkoholista órásmesternek alakja köré: a XVIII. századi, még félig kisvárosias, kispolgári Stockholm al- vagy félvilágát. Ennek népe éli a maga zajos, zsivajgó, bor- és pálinkagõzös életét, míg bele nem hal, s ennek számára írta Bellman a Fredman-dalokat, a bordalköltészet remekeit, melyek humora, iróniája és féktelensége egyedülálló ebben a látszólag múlékony, könnyû mûfajban. A többi: alkalmi költemény, és csak imitt-amott emelkedik az ilyenek szokott és elvárt színvonala fölé.
     Carl Michael Bellman életérõl nem sok a mondanivaló. Családja Németországból vándorolt be a XVII. század közepe táján; nagyapja az ékesszólás professzora volt Uppsalában, apja köztiszteletben álló magas rangú állami tisztviselõ. Carl Michael jó polgári nevelésben részesült, latinul, németül, franciául jól tudott. Belõle nem lett professzor, tisztviselõ is csak szinte névleg: egy városi sóhivatalban ábrándozta át sok tennivalótól nem terhelt napjait, míg III. Gusztáv király fel nem figyelt egy hódoló versére. Ezzel egy szerény királyi kegydíjhoz jutott, ami persze távolról sem fedezte költekezését. Élete végén megjárta még az adósok börtönét is. Halálakor családja meglehetõsen nehéz körülmények közé jutott.
     Mit tudott ez a "jó házból való" XVIII. sz.-i költõ a Stockholmon kívüli világról? Nos, õ éppoly keveset törõdött ezzel a világgal, mint az õvele. Skandináv nyelvterületen már kortársai ismerték és méltányolták, de híre-neve csak igen lassan jutott túl ezen az elég szûk körön. Elõször Németországban figyeltek fel rá a XIX. sz. elején, tíz-tizenöt évvel halála után. A Napóleon elõl menekülõ E. M. Arndt író rajzolt róla költõi arcképet útinaplójában. De verseinek fordítására csak jóval késõbb került sor, és a fordítások minõsége általában nem méltó az eredetihez. Igazi áttörésrõl szinte csak napjainkban beszélhetünk. 1989 májusában a stockholmi egyetem irodalomtudományi intézete nemzetközi szeminárium keretében mérte fel Bellman költészetének jelenlétét a különféle nyelvterületeken. Ma már az sem túlzás, ha világhírérõl beszélünk: vannak angol, francia, olasz, lengyel orosz, finn fordításai.
     Családja és kulturális háttere folytán Bellman mûvelt költõ: poeta doctus. Rendelkezésére álltak saját korának és a klasszikus ókornak kulturális kincsei, õ azonban ezekbõl meglehetõsen konvencionálisan válogatott. Irodalmi szárnypróbálgatásait kegyes iratok és zsoltárszövegek fordításával kezdte (persze házitanítójával a háta mögött.) A színvonalas francia mûveltség mondhatni egyetlen nyoma nála Boileau Art poétique-jának egy részlete: ennek fordítását illesztette bele egyik legismertebb episztolájának szövegébe, ám a francia eredeti szellemétõl mélységesen idegen összefüggésben. III. Gusztáv alatt a francia mûveltség volt a hangadó Svédországban, de Bellman versein nem a felvilágosodás nagy íróinak, hanem a kor francia operettszerzõinek hatása érezhetõ; persze nem gondolatilag, mert náluk gondolatokról alig beszélhetünk. Nekik a bellmani formamûvészet a cirádás, könnyed, lengeteg rokokó strófákat köszönheti.
     Errõl a felszínes franciás rokokó mázról lepergett a német irodalom hatása is. Hogy Lessing drámáinak súlyos mondanivalói nem vehették fel a versenyt a XVIII. századi svéd színpadokon a francia operettek slágereivel, azon nem lehet csodálkoznunk. Elgondolkoztató viszont, hogy pl. Gessner rokokó idilljei sem vonták magukra Bellman figyelmét. Õ meglehetõsen zajos vidámságban eltöltött évei után öregkorára mást keresett és fedezett fel a német irodalomban: Gellert kegyesen moralizáló Fabuláit fordította svédre. Ezek Bellman látókörének a nem túlságosan tág határai. De a világ nem csupán könyvekbõl áll.
     A kegyes fiatalság és a kegyes öregség között viszont Bellman nagy beleéléssel adta át magát a douceur de vivre, a dolce vita örömeinek. Elõször a vallásosságnak mutatott szamárfüleket. Fredman elsõ episztoláiban Szent Pál leveleit parodizálja, mint a bor és szerelem igehirdetõje. A rokokó formának és a leplezetlen, naturalista hangnak ez a keveréke meghökkentette még a felvilágosodás korának erotikus és vallási frivolitásoktól cseppet sem idegenkedõ közönségét is. Petõfi ötven évvel késõbbi bordalai hozzájuk képest Szabolcska Mihály-i reminiszcenciák Karinthy-változatban.
     Ez a vallásos-blaszfémikus témakör elég hamar eltûnik az episztolákból, de a formagazdagság és a realista részletek iránti érzékenység mindvégig jellemzõjük marad. Bellman költészete a hangok, színek és formák igézetében él, fény és mozgás áramlik a strófákban, és még a statikusabb jelenetek vagy rajzok is a mozgalmasság emlékeire épülnek, mint pl. egy feldúlt kocsma ivójának leírása az egyik episztolában. Szinte fékezhetetlen nyelvi és szerkesztési dinamika nyilatkozik meg a bonyolult, virtuóz rímképletekben is: megesik, hogy egy hosszú strófákból álló vers valamelyik sora nem a strófán belül rímel, hanem minden következõ szakasz megfelelõ sorával. Ez a csipkeverõ finomságú formai keret aztán a németalföldi mesterekkel vetekedõ, vaskosan naturalista tartalmakat foglal magába: egy Jan Steen, Teniers vagy Brouwer köznapian drámai levegõjét.
     A mondanivaló köznapisága nemegyszer az igénytelenség, sõt lényegtelenség határait súrolja, a formai csillogás kerül elõtérbe, és a következetlenségekkel sem törõdik Bellman: napsugár vagy holdsugár, ilyenkor egyremegy. Ez a már-már idegesítõ operettfelszínesség Strindberget is bosszantotta, aki a maga ingerült modorában Bellmant nemcsak mint III. Gusztáv talpnyalóját támadta, hanem mint felületes rímkovácsot is. De az õ rigorista "pártos" humortalanságától más nem is várható. Nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a rokokó operttdallamok szerkezete megkötötte Bellman kezét, aki minden nehézség nélkül összeszedett egy-két záporesõt, napsütést, holdfényt, szivárványt, hogy a strófát kitöltse, nem sokat adva a következetességre. Bellman maradandó versei között csak egyetlen egy van, amely III. Gusztávnak hódol igen szerényen. Annál maradandóbb azonban a kép, melyet a XVIII. századi Stockholm kispolgárairól, gyárilányairól, kocsmatöltelékeirõl, mesterlegényeirõl, bohém kocsmai muzsikusairól rajzol.
     Ez a világ a háttere a Fredman episztoláinak, nem a királyi udvar vagy a nagyúri paloták. Errõl a talajról emelkedik a magasba kétarcú költészete, "sárból s napsugárból". Itt karöltve jár a mámoros életöröm a halállal, és a táncmulatságok ugrabugráján majdnem mindig áttetszik a danse macabre gyászos kavargása. A rokokó itt nem csak a németalföldi festõk realizmusától kap bõséges vérátömlesztést; Bellman temperamentumától a középkor életérzése sem idegen. A XV. sz.-i francia Villont látjuk itt viszont rizsporos parókában, s gondolkodóba esünk, vajon csak alkati hasonlóságról van-e szó, vagy csakugyan ismerte volna Villont is, nemcsak Boileaut-t? Vajon véletlen-e, hogy az egyik bellmani dal szinte pontos párhuzama a kövér Margot balladájának? Vagy hogy az egyik episztola olyan közeli rokona annak a balladának, melyben Villon volt szeretõje hûtlenségét panaszolja? Sokszor szinte meghökkentõ a párhuzam azok között a villoni és bellmani sorok között, melyek a test halál elõtti megkínzatását és megaláztatást írják le, mint Fredman 30. episztolája, és Villon strófái a Nagy Testamentumban, közvetlenül a tûnt idõk szép asszonyairól szóló ballada elõtt. Csak egy villanásnyi összehasonlítás: Bellman: "...Rémít köhögésed, Üresen kongnak belsõ odvaid, Nyelved fehér. Hogy ráng a szíved, érzed? Szivacspuha a bõröd s izmaid. Sóhajts! - Mit látok rajtad? hullafoltot?" (Weöres Sándor ford.) Villon: "...Lelke és lélegzete elfogy, Szivébe epe mérge mar, S izzad! S óh mit izzad ki! Jaj!... A sápadt halál szele rázza, Orra megnyúl, ere feszül, Nyelve duzzad, lehull az álla, Csukló s ideg merevül." (Szabó Lõrinc for.) Bármily megvesztegetõ is a hipotézis, aligha tételezhetjük fel, hogy Villon közvetlenül inspirálta volna Bellmant. Ez a meglepõ és váratlan hasonlóság a középkori francia és a 300 évvel késõbbi svéd költõ között olyan egyedülálló vonással ruházza fel a rokokó svéd költészetét, melynek aligha leljük párját akár az akkori, akár a késõbbi Európában.
     Az állandó áttetszés a rokokó finomságok és a bellmani ironikus vaskosság, a gyalog járó realizmus között Bellman alkati sajátsága. Egyik leghíresebb verse Ulla Winbladot, a kisvárosi prostituáltat, a Fredman-episztolák központi hõsnõjét Vénusz alakjában lépteti fel, és a stockholmi Nemzeti Múzeum büszkeségének, François Boucher egyik mitologikus rokokó festményének középpontjában helyezi el. De a vers közepén kilép az édeskés boudoir-levegõbõl, és ahogy Biblia-paródiáiban a szent tanítást parodizálta, ugyanúgy szállítja le itt Vénusz-Ullát a valóság vaskosan naturalisztikus talajára. Átrendezõdik a szín: az elegáns meztelenségek helyét picérlányok, gyárilányok, dorbézoló szesztestvérek, iparoslegények veszik át: rousseau-i "pásztorok", akik meg se várják az estét és már délben részegen dülöngélnek egyik kocsmától a másikig.
     Bacchus és Vénusz páros csillaga ragyog vagy inkább imbolyog a szesz ködében az episztolák nagy része fölött. Számos vers vezérmotívuma a szesz gyújtotta mámor és a másnaposság összetörtsége. Egyik legmegrázóbb közöttük a 23. episztola: az alkoholista nyomorúság, majd az újabb ital bevétele után fellángoló vad életöröm egymásba fonódó tragikus és lángoló szimfóniája. Megrázó arcképe egy embertípusnak, aki a lét poklát és paradicsomát egyaránt az alkoholban találja meg. De a lét kínjára szórt átkok és a lét mámorának fellobbanása ebben a versben szimbolikus jelentõséget és általános (egzisztenciális) érvényt nyer: az élet képét mutatja fel itt Bellman, függetlenül az alkoholtól is. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor már évekkel ezelõtt lefordította, és bizonyára ennek alapján javasolta kiadásra Bellman összes versét.
     Vénusz, a másik csillag sem csupán rokokó bájt hint az episztolák szerelmi jeleneteire. Többször van bennük szó szeretkezésrõl, mint szerelemrõl, és a szeretkezés sem keresi az intimitást. A mitologikus díszletezés bordély-jelenetek háttere: Ulla Winblad "Vesta-szûz" lesz, de az asztal tetején, cselló-kísérettel "veszti el liliomát". Ugyanakkor a leplezetlen, durva szexualitást a nõi sors iránti részvét enyhíti. Nõi hõseinek kiszolgáltatottságát tisztán látja Bellman: számukra sûrûbb a különféle rendészeti paragrafusok hálója; "kuncsaftjaik", a férfiak átcsúsznak rajta, õk nem: dologház várja õket és a "közegek" zaklatásai. És mint a bor mámorának sötét összetevõje, a halál-hangulat belefonódik ezekbe a testi gyönyörökrõl szóló versekbe is: a frivol jelenetekben, a felvillanó nõi combok és mellek mögött ott leselkedik a halál rettenete. Az ágy ilyenkor nemcsak Vénusz oltára, hanem sírgödör is, és az eksztázis maga a halál.
     A svéd irodalomtörténet és kritika egyik hagyományos témája, mennyiben azonosítható Bellman az episztolák fõhõsével, Fredmannal. A legáltalánosabb, mondhatni, legkedvencebb, ugyancsak hagyományos válasz erre, hogy semennyiben. Ezt a puritánsággal igazán nem vádolható költõt megható igyekezettel mosdatják unokái. Társadalmi helyzete, mûveltsége kétségkívül felülemeli azon a kocsmai világon, melyrõl oly élethûen tudósít költészete. De hogy csak kívülálló szemlélõ lett volna, annak ugyanez a költészet a cáfolata. Ez ellen szól sok korabeli emlékirat, ellene szól verseinek élményszerûsége, ellene a nagy szobrász kortárs, Sergen nem egy rajza, mely a másnapos, roskatag Bellmant örökíti meg ébredés után, de máris a pálinkáspohár elõtt.
     A Bellman-versek kapcsolata az operettel nem szorítkozik a strófaszerkezetekre. Ebben a korban, generációkkal a mi passzivizáló digitális-akusztikus világunk elõtt, a színpad terjesztette a népszerû melódiakincset, és egy-egy korabeli slágert nem hangszórók bömböltek éjjel-nappal, hanem élõ emberek dúdoltak-fütyörésztek. Fredman episztolái és dalai is így terjedtek és keltek életre a közismert francia operettdallamok szárnyán. Ma azt is mondhatnánk, némi anakronizmussal, hogy Bellman a XVIII. sz. neves svéd popsztárja volt, saját dalainak híres tolmácsolója, egyfajta Georges Brassens vagy Jimmy Hendrix stb., s amikor olvassuk, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy ezek dallamokra íródtak, és csak így, szólóhangszer-kísérettel, gitárral, csellóval, kürttel elõadva tárják elénk szerzõjük költészetének teljességét.
     Handen, 1991. január 2.
                                                                            Csatlós János