CSALÓDÁSOM A PSZICHOANALÍZISBEN!?

A krízis és a regresszió összefüggéseit keresve kezdtem el olvasni Ferenczi Sándor tanulmánykötetét.1 A könyv olvasása közben azt éltem át, hogy valami megérintett, elért hozzám, túljutott a szakmai rétegeken, a személyes teremig hatolt. Ez a megérintõdés egy belsõ történés elindítója lett.

Ezzel egy idõben, mintegy elfedve, hogy e belsõ történésekre figyelni tudjak, azt a késztetést éreztem, meg kell hogy írjak egy cikket, melyben a pszichoanalízisben való csalódásomat és hitem visszaszerzésének történetét osztom meg az olvasóval. A késztetésemnek engedve, szinte azonnal hozzá is láttam a munkához.

Mindezek közben az a sejtésem támadt, hogy az engem ilyen mélyen megérintett gondolatok, egy bennem zajló történethez, történelmemhez, esetleg saját analízisemhez kapcsolódnak, mintegy annak folytatásaként. Azt is be kellett látnom, hogy ez idõ tájt mindezeknek utánagondolni, az összefüggéseket felfedni, a történet kezdetét megismerni képtelen vagyok. Mintha valami távol tartani igyekezne engem ettõl a megismeréstõl.

Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni, a történet kezdetének megismerése felé terelt. Amikor azt láttam, ez kapcsolatos lehet akár a fogantatásommal, születésemmel, pályaválasztásommal, esetleg az analízisemben megélt élményeimmel, tanácstalan, értetlen lettem. Ez a nem értés kissé furcsa volt számomra, el is bátortalanított, de abban reménykedtem, ez az állapot nem maradhat tartósan így.

Jóllehet a történet kezdetérõl nem tudtam magamnak számot adni, valami mégis arra ösztönzött, hogy a csalódásaimról írjak.

Asztmás gyermekkori (5–11 éves korom között) betegeskedéseim, majd törékeny egészségi állapotom (11–27 éves korom között) után, az analízis elsõ évét követõen hosszan tartó egészséges korszak következett az életemben, ami egészen 1993 tavaszáig (37 éves koromig) tartott. Ekkor újra beteg lettem. Egy vírusos fertõzés következményeként, elõször jobb oldali tüdõgyulladást kaptam. Nem vettem komolyan, dolgoztam tovább. Azt hittem, ez lábon kihordható. Ekkor még az az élmény munkált bennem, amit a pszichoanalízisem során építettem fel magamban: én egészséges vagyok, engem elkerül a betegség, legyõzhetetlen vagyok. Azt gondoltam, a saját, sikeresnek megélt, befejezett analízisem megvéd a betegségekkel szemben, illetve, hogy általa olyan eszközhöz jutottam, ami segít túljutni a testi, lelki bajokon. Abban bíztam, a lélek értése megvéd a bajokkal szemben.

Pedig már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor a saját analitikusom hetekig járt orvoshoz testi bajai miatt. Óvatosságra inthetett volna analízisben éveket eltöltött munkatársaim öngyilkossága. Kételyekkel kellett volna élnem akkor, amikor analízisben megõszült kollégák rossz élethelyzetét láttam. Ezek azonban engem, mintegy elvakult hívõt, meg sem rendítettek. Mindenre volt egy magyarázatom: “Kevés ideig járt analízisbe”. “Akkor hagyta abba, az analízist amikor az igazi munka elkezdõdhetett volna”. “Rossz analitikust választott”. Gondoltam: “Mindezek rám nem érvényesek”. “Én bezzeg majd másként csinálom”.

Az 1993-ban átélt élmények csalódottá tettek. Az antibiotikumok nem hatottak testi betegségeimre. A tüdõgyulladást arcüreg-, majd mellhártyagyulladás követte. Betegségeim ilyen gyors ütemû szaporodását látva az a gondolatom támadt, talán segítségére lehetek testemnek azáltal, hogy analizálni kezdem bajaim esetleges lelki eredetét. Folyamatosan “beírtam magam” saját rendeléseimre. “Analitikus órákat vettem magamtól.” Ennek ellenére, azt éltem át, a helyzet változatlan, egy helyben topogok, a lelkem nem képes segíteni a testemnek. A testem meghalni készül, és ebben nem engedi, hogy a lelkem megakadályozza. Olyan érzésem volt, mintha a testem megsértõdött volna, és cserben akarja hagyni a lelkemet. Hiába jöttem rá, hogy az elkezdett reformtáplálkozást a testem nem szereti. A visszatérést a jól bevált korábbihoz (hús, csoki stb.) nem fogadta el kiengesztelõ ajándékként. Az sem segített, hogy megértettem, az idõközben átélt lakáscsere nem hozta meg a várt örömet. Az sem billentett vissza, hogy beláttam, a feleségem hét év gyes utáni munkába állását mint egy nagy veszteséget éltem meg. Azt is felfedtem, hogy a külsõ, nem pszichoterápiás munkákat nem szeretem, védtelenné, kiszolgáltatottá tesznek. Mindezek megértésével sem tudtam megállítani az önpusztító folyamatot. Azt éltem át, ebbe most akár bele is halhatok. Elvesztettem a hitemet a sérthetetlenségembe, sebezhetetlenségembe. Több, az általam vezetett terápiában is megtorpantam. Azt tapasztaltam, a pácienseim olyan rétegekhez értek el, ahol én már nem tudom biztonsággal tovább vezetni õket, ahol én már nagyon bizonytalanná váltam. Egyfajta delegálást éreztem felõlük, mely így szólt: “Menj, és dolgozz magadon, hogy velünk is továbbjuthass”.

A csalódással szembe kellett néznem. Fel kellett adnom azt a hitet, mely azt sugallta, a pszichoanalízis olyan, mint egy védõoltás, megvéd minden testi és lelki bajtól. Le kellett gyõznöm azt a nárcisztikus érzést, amely arról szólt, már soha többé nem kell segítséget kérnem másoktól, egyedül is boldogulok saját sorsom alakításában. Számot kellett vetnem azzal is, hogy mint pszichoanalitikus-jelöltnek, korlátozottak a segítés, a gyógyítás lehetõségei, továbbá le kellett számolnom a pszichoanalízis mindenhatóságával is.

Csalódásomat, sértettségemet azt követõen tudtam távolabb engedni magamtól, miután képessé váltam arra, hogy a helyzetemnek egy merõben más oldalát is lássam. Ebben a pácienseim — Menj, és dolgozz magadon — rejtett üzenete, továbbá a terápiás munkámnak az az alapossága segített, hogy az elakadásaimat törekszem mindig végiggondolni, megérteni, ehhez akár külsõ segítséget is kérve.

Amikor azt tapasztaltam, hogy a pszichoanalitikus kezelésekben olyan elakadásaim vannak, melyeknek okát felfedni képtelen vagyok, sejtettem, amit már korábban is gyanítottam, a pácienseim lelki történéseinek olyan területére érkeztünk, ami bennem is tisztázatlan, bennem is fehér folt. Tudtam, ennek feltárására egyedül képtelen vagyok.

Amit önmagam miatt megtenni még nem voltam képes, a pácienseim, a hatékony munka érdekében szinte kötelezõ volt. Ezzel a nézõpontváltozással szabad utat adtam önmagamnak ahhoz, hogy felhívjam a pszichoanalitikusomat az analízis folytatását kérve. Mivel õ feltehetõleg érzékelte veszélyeztetettségemet, szinte egy hónapon belül lehetõséget adott (heti egy alkalommal, a krízist tartva a fókuszban) a történtek, élmények analízisére.

Ez alatt a kilenc hónap alatt, sokszor furcsa, megdöbbentõ élményeim, ráismeréseim voltak. Ehhez hasonló megdöbbenéseket Jung önéletrajzi írásaival2 ismerkedve éltem át. Igaz, akkor azokat kételkedve olvastam, hitetlenkedve abban hogy ezek egyáltalán lehetségesek.

Az egyik ilyen élményem a gyermekkorom színterén zajlott.

Szüleimnél, gyermekkorom színterén vendégeskedtünk a családommal. Egyik délután feleségemmel és gyermekeimmel a Tiszára mentünk horgászni, amikor a folyó felé vezetõ úton egyszerre éltem meg a jelen itt és most valóságát és egy hét-kilenc éves korai élményemet, amikor a barátommal, kezünkben a horgászbottal megyünk egymás mellett a Tiszára. Szinte éreztem a testemben a hét-kilenc éves gyermeket. Láttam a társamat. Igaz, rövid idõre, de megéltem az élményt, amely visszaidézte testemben, érzéseimben, hangulatában ezt az emléket. Ez a kettõs átélés, a múlt ilyen szintû átjárhatósága, megjelenése, bevallom egyszerre hozta a rémület és a jó érzés kettõsségét. A rémületét, hogy ilyeneket élek át, hogy korábban sohasem tapasztalt élményeim vannak (fõleg az után az eléggé zárt keretek közé kényszerített világ után, amiben ez ideig éltem). Jó érzést okozott, hogy egy ilyen belsõ szabadságot élek át, hogy a félelmeim ellenére is befogadom azokat, elfogadom, hogy ez is az én részem, hogy a múlt és a jelen így elférnek egymás mellett. Olyan volt ez, mint egy fontos találkozás az eddig kirekesztett belsõ világom egy részével. Talán ennek a “belsõ vasfüggönynek a széthúzása” vezetett el ahhoz az élményhármashoz, amit ezt követõen írok le.

A vírusfertõzéses betegségeim során azt éltem át, ebbe bele is halhatok. A testem nem akar élni, a lelkem tehetetlenül áll felette. Minden erõfeszítésem eredménytelen. Úgy gondoltam, a halál ilyen közelsége engem soha még meg nem érintett. Az, hogy ez mennyire nem így van, a következõ élménybõl derült ki számomra. Ez alatt a kilenc hónap alatt egy olyan szabadságban éltem, aminek következményeként a tudattalanom eddig be nem járt területeire kaptam bebocsátást. Az egyik analitikus órán egy zuhanásos élményem volt. Azt éltem át, esem valahonnan lefelé. Ez a zuhanás furcsa, de kellemes volt számomra, amit egy nagy döbbenet követett. Leestem, lezuhantam, odaütõdtem a betonhoz. Mély fájdalmat éltem át. Testem fájdalmától mélyebb volt a lelki kín: nem vigyáztak rám. Halni hagytak. Ilyenkor hol vannak azok, akiknek meg kellene védeniük engem ettõl a szenvedéstõl.

Testem ott feküdt a hideg kövön, fölötte egy árnyék lebegett. Hol közelebb jött, hol eltávolodott. Hol elment, hol visszatért, benne a “menjek vagy maradjak” döntés küzdelmével. Maradhatok-e ott, ahol ilyen fájdalmat kell átélni, ahol ennyire nem vagyok fontos. Testem némán várt, a döntés a lelkem kezében volt. A döntést hosszan tartó vívódás elõzte meg. A maradásnak ára van. A sebezhetetlenség, a feltétel nélküli bizalom élménye elveszett.

Ez annak az öt-hat éves gyermekkori élményemnek az újraélése volt, amit az unokatestvéreimmel való játszás során éltem át. Azon versenyeztünk, ki ér fel leghamarabb a lépcsõn a padlásra, és ki jön le leggyorsabban a magtárba. A verseny közben egyik unokatestvérem meglökött és lezuhantam. Két napig feküdtem eszméletlenül. Talán ennyi idõre volt szükségem a döntéshez. Nehéz ezt a “hipnogóg”, az “intenzív képzeletet mûködtetõ” állapotot megmutatni, leírni, melynek során ezeket az élményeket az analitikus díványon átéltem. Egyszerre voltam belül és kívül, egyszerre éltem át az élményt a testemmel, érzéseimmel és láttam kívülrõl. Hol az egyik, hol a másik elem kapott nagyobb hangsúlyt.

A második élményem a születésemmel kapcsolatos. Magzati életemben azt hiszem, jó dolgom volt édesanyám hasában. A belsõ programom szerint egyre közelebb kerültem valami nagy változáshoz. “Tudtam” azt is, még van egy rövid idõm, amit kihasználhatok arra is, hogy felkészüljek erre a változásra. Ekkor kezdtek el zaklatni. Én “tudtam”, hogy ennek nincs itt az ideje. Durvák voltak, erõszakosan bántak velem. Azt akartam, hagyják abba. Szerettem volna elbújni. Nem tudtam. Nem értettem, mi történik velem. Fájt, amit tettek. Kényszerítettek arra, hogy menjek elõre (szülessek meg). Haragudtam. Megsértõdtem. Abbahagytam minden aktivitást. Nem mentem tovább. “Tehettek velem amit akartok, én nem teszek semmit” érzése volt bennem. Tudtam én, ebbe bele is pusztulhatok. Kezem a testemhez lapult. Az egész testem beszorult. Fojtó, összepréselt állapotban voltam idõtlen idõkig. Éreztem, itt fogok elpusztulni, ha nem történik valami. Kezdtem dühös lenni. Az, hogy innen kijussak, (hogy megszülessek) nem csak az én dolgom. Eddig minden olyan jó volt. Hol van ez a jó? Hol van az a jó, akitõl mindezt kaptam? Ki az, aki ezt teszi velem, aki hagyja, hogy ezt éljem át? Ekkor még nem döntöttem véglegesen arról, hogy menjek vagy maradjak. Nagy volt a döntés terhe. Tudtam, ha maradok, vége mindennek, ha megyek, akkor is vége mindennek. Valami örökre elveszett. Talán a hosszan tartó kínszenvedésnek akartam véget vetni, amikor apró pingvinszerû mozgásba kezdtem. Éreztem, testem benedvesedik. Lassan, nagyon lassan haladok elõre, és kezdek kiszabadulni fogságomból, ebbõl az idõtlen idõ óta tartó állapotból. Nem tudtam mi vár rám odakint. Ezek után nem voltam túl bizakodó. Valamit, talán a bizalmat örökre elvesztettem.

A harmadik élményem is hasonlóan fontos volt számomra, amit eredetileg ötéves koromban élhettem át.

Egyik éjszaka felébredtem, mert pisilnem kellett. A bili a szoba másik részében, édesapám ágya alatt volt. Letérdeltem és pisiltem. A félhomályban, amikor édesapám ágya felé néztem, azt láttam, valaki ott fekszik mellette. Rosszat sejtve visszanéztem a mi ágyunkra, ahol édesanyámmal szoktam aludni. Õt nem láttam az ágyunkban. Döbbenten fordítottam a fejemet hol az egyik, hol a másik ágy felé. Rosszul látok — gondoltam. Ugye nem lehet igaz — kérdeztem magamtól. Végül mégis szembesülnöm kellett a ténnyel, a rideg valósággal. Sejtésem beigazolódott. Igen, ez õ. Ez mégiscsak õ. Ez a nõ, aki édesapám mellett fekszik, nem más, mint az én anyám. Az én… Testem összeomlott. Vállaim befelé fordultak. Megsemmisültem. Becsaptak, megcsaltak, hazudtak nekem. Az, hogy nappal még megsimogatni sem engedi magát az apámnak, az, hogy én vagyok a legfontosabb, hogy csak engem szeret, az mind-mind egy nagy hazugság. Visszamentem az ágyamba. Befordultam a fal felé, hogy semmit se lássak. Tudtam, errõl a nagy fájdalmamról soha senkinek nem beszélek. (Végül is harminc évig ez sikerült is, azért az sem olyan rossz teljesítmény.) Talán még azon az éjszakán elfelejtettem az élményt. A csalódást, a nem bízást magammal hurcoltam huszonöt-harminc évig. Ez mindig jelen volt velem az emberi kapcsolataimban.

Az elsõ fiam, Máté születése és az azt követõen átélt kapcsolatunk voltak azok, amelyek enyhítettek ezen a nagyon szorító és kirekesztõ érzésen, azon, hogy a valakihez való tartozás elõbb-utóbb csalódással végzõdik.

Amikor Ferenczi cikkének olvasása közben a pszichoanalízisben megélt csalódás megírásának gondolata fogalmazódott meg bennem, nem voltam azzal tisztában, hogy mi is történik velem. Nem vettem észre, hogy Ferenczi két gondolata, mint értelmezések hatottak rám. Nem realizáltam, hogy a cikk megírása, a csalódás megfogalmazása saját analízisem folytatása lett. Az írás kezdetén még nem tudtam összefüggésbe hozni azt a megállapítást; “nem tudom, az én történetem ennek a cikknek a kapcsán hol is kezdõdik, csupán azt tudom, hogy a pszichoanalízisben megélt csalódásom mikor kezdõdött”. Ma már tudom, hogy a pszichoanalízisben, pszichoanalitikusban való csalódásom áttétel, mely alapvetõen a korábban leírt csalódásokat volt hivatott lenyomatként õrizni.

A saját analízisem folytatódása azért is fontos számomra, mert a kilenc hónap alatt az érintettségem mélylélektani részét azt hiszem, sikerült elég alaposan körbejárni, míg a kiváltó események megismerésével kapcsolatosan az volt az élményem, az eszemmel megértettem, felfogtam, mi történt, de az érzéseimben, a testemben nem történt meg az ezzel kapcsolatos átbillenés. Ezt segítette Ferenczi két gondolata. Azt, hogy ez hogyan is történt, mi az, ami elért hozzám, talán úgy érthetõ meg a legjobban, ha megismerjük ezeket a részleteket a könyvbõl. Az egyik gondolat3 a pszichoanalitikus elkötelezettségérõl szól: “az orvos, aki az analízist könyvbõl tanulta, de önmagát nem vetette mélyreható lélekelemzés alá, vagy éppen a betegeknél sem szerzett felõle tapasztalatot, sohasem lehet az analízis helyességérõl meggyõzõdve. Kisebb-nagyobb fokú, olykor a meggyõzõdéssel határos bizalma lehet iránta, e mögött azonban mindig ott lappang az elnyomott kétség”.

Ez a részlet azt a kérdést vetette fel bennem: kiben is csalódtam? A csalódásom mirõl is szól? A részlet kapcsolódott továbbá a kliensek delegálásához, amely arra szólított fel, ismerjem meg önmagam, lépjek túl a saját elakadásaimon, hogy a pácienseknek segíteni tudjak az övék megismerésében, feldolgozásában.

Ferenczi második gondolata a trauma hatására átélt regresszióról szól:4 “a betegek azt szerették volna, ha gyermek módjára dédelgetnék, ápolnák és sajnálnák õket. Ez esetben az önszeretés gyermeki stádiumába való visszaesésrõl lehet beszélni”.

Amikor ezt a részt elolvastam, szinte azonnal el is felejtettem. Hatott rám, de nem tudtam felfogni. Többször kellett újra olvasnom és csak azt követõen tudtam továbblépni. A gondolat továbbra is velem maradt és valahol a mélyben folytatta ténykedését. Az újra és újra olvasás során azt éltem át, valami eltalált, megérintett, jó érzésekkel szinte szétterül a testemben.

Ennek a cikknek a kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogyan is indult az én csalódásom története.

Amikor beteg lettem, hetekig nem vettem róla tudomást. Feleségem, szüleim unszolására végre rászántam magam, hogy felkeressek egy belgyógyászt. A kolléga miután megvizsgált, kikérdezett a tünetekrõl, és megtudta, hogy az állapotom hetek alatt alakult ki, azt mondta: “Igen, ez az a vírus lesz, amibe az elõzõ napokban halt bele két, veled egykorú. Komolyan kell venni.” Ez elég volt ahhoz, hogy megrémülve egy hétig odahaza maradjak. Ez a két mondat mélyen megérintett és elindított bennem egy változást. Akinek eddig éreztem magam: sebezhetetlen, erõs, mindent kibíró, minden nehézséggel megbirkózó, egyszerre távolra került és helyébe lépett a beteg, a veszélyben lévõ kiszolgáltatott én állapotom. A belsõ iránytûm teljesen elvesztette mûködõképességét. Egy helyben, a se elõre se hátra állapotában voltam. Elvesztettem minden olyan kapaszkodót, ami kivezethetett volna ebbõl a kétségbeesett állapotból. Egy verembe estem, a regressziós verem állapotába kerültem, nem látva onnan semmi kiutat. Ami legjobban jellemezte ezt a helyzetet: eltûntek az érzéseim, indulataim és csupán a kétségbeesésem maradt meg. A regressziós verembe talán az által kerültem, hogy a csalódásaim miatti érzéseim a mélybe tolódtak, pedig okom lett volna haragudni az analitikusomra, aki nem védett meg a “visszaeséstõl”, a szüleimre, akikkel már átéltem ezt az élményt, a feleségemre, aki nem segít nekem ebbõl hamar kijutni. Úgy éreztem, a dühömet nem mutathatom ki, mert elveszítem az esélyét annak, hogy segítséget kapok. Segítséget kérni nem volt szabad attól, akire haragszom. Ezzel a logikai csapdával maradtam egyedül a regressziós veremben. A krízis irodalma után kutatva leltem rá saját krízisemre. Az elkezdett munka tovább folytatódhatott. A kezdeti ellenállásban azt éltem meg, szabad utat csak arra kapok, hogy egy látszólag érzelmileg távolabbi eseménnyel foglalkozzam, a pszichoanalízisben való csalódással. Most azt látom, ebben az a védelem fejezõdik ki, amivel az ép énem a csalódásoktól akart megvédeni. Mintha azt mondta volna: Ezzel dolgozhatsz, ezzel jól boldogulsz, ez sikerélményt ígér. Szinte lépésrõl lépésre engedett tovább. Úgy bánt velem (úgy bántam magammal), mint egy “elég jó anya”, aki ismeri gyermeke teherbírását, érzékenységét. Miután megismerhettem, átélhettem a pszichoanalízisbe való csalódásomat, továbbléphettem, hogy felfedjem a folyamatot. A következõ lépés a pszichoanalitikusomban való csalódás élménye volt. “Õ sem védett meg a betegségtõl”-érzés. (Ezt az élményt sem éltem meg korábban.) Ezt követte a felnõttvilágban való csalatkozás. A felnõttvilág számomra az újrakezdés élményéhez kapcsolódott. A felnõtt tud vigyázni magára. Ha felnõtt leszek, én is tudok. Mivel nem tudtam, önmagamban is csalódnom kellett, abban a hitben, hogy vigyázni tudok önmagamra, hogy a gyermekkori beteges világomból egy egészséges felnõttvilágba kerülök, aminek a biztosítéka, hogy ez így marad, abból a biztonságból származott volna, amit az analízisemben teremtettem meg, építettem fel. Ezen a láncolaton keresztül jutottam el az õsi sebig, a szüleimben, és fõleg édesanyámban való csalódásig. Ferenczi értelmezése kapcsán ebben a sorban összekapcsolódott a gyermek vágya a szeretetre, kényeztetésre és az ambivalenciája a szeretni vagy büntetni érzésre, a felnõtt korban átélt hasonló érzéssel. Így esetemben az õsi élményfeldolgozás felõl jutottam el az indulatáttétel feldolgozásáig olyannyira, hogy amit addig oly hosszasan halogattam, hogy pszichoanalitikus jelöltbõl pszichoanalitikus legyek, ennek a felismerésnek hatására tudtam meglépni. Vállalni tudtam a közösséget az addig tudattalanul elutasított pszichoanalitikussal (az anyával), aki nem védett meg, aki miatt a csalódást átéltem.

A cikk megírásának gondolata, úgy érzem, azt a kettõsséget hordozza, amely ebben a leírt problematikában benne foglaltatik. Lehetõséget kínált a probléma elfedésére, azaz annak végiggondolására, színes, érdekes kifejtésére, amit az analízisben átélt élményem megírása jelenthetett volna. Ugyanakkor megkímélte a probléma kreatív továbbvitelét is. Ez a cikk része lett saját analízisemnek, mely által sikerült újabb részt megérteni önmagamból, újabb tudattalan “õserdõt” birtokba venni, így ez a cikk már megtette a dolgát, ami miatt mégis közreadom, az a remény, hogy mások számára is gondolatébresztõ, élménymegosztó lehet.

Jegyzetek

1 Ferenczi Sándor 1982. Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Budapest: Magvetõ Kiadó.

2 C. G. Jung 1987. Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest: Európa.

3 A részlet az “Ideges tünetek, keletkezése és eltûnése a pszichoanalízis folyamán” címû fejezetbõl való.

4 A részlet a “Háborús neurózisok pszichoanalízise” címû fejezetbõl való.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu