A történetírás manapság mind többet és egyre gyakrabban foglalkozik önmagával. Erre nem egyszer a historiográfia mûfajának keretei között, olykor viszont a történetírás elméleti alapjainak filozófiai igényû vizsgálódásával kerít sort. Világosan megmutatkozott az önreflexió iránti fokozott igény Oslóban a 19. Nemzetközi Történettudományi Kongresszuson is, ahol feltûnôen sok ülést szerveztek az olyan kérdések megvitatására, mint a globális történelem módszerei és fogalmai, a professzionális történetírás problémái, vagy a történész felelôssége az emlékezet és a kollektív identitás megkonstruálásában és fenntartásában. Semmi kétség, e kérdések napirendre kerülése egyfajta szellemi válság tudatosításának az igényét jelzi, amit viszont a tudományos megismerés alapjainak újragondolása követ. Ezt a benyomást erôsíti az is, hogy a diskurzusok szinte mindig a körül a kérdés körül forognak: objektív-e, illetve mennyire lehet egyáltalán objektív a történetírás. Georg G. Iggers, napjaink egyik legtekintélyesebb historiográfusa nem véletlenül választotta a 20. századi európai és észak-amerikai történetírásról írt legutóbbi munkájának rendezôelvéül azt a kérdést, hogy miként változott az idôk során az objektivitásnak, vagyis a múltnak mint racionálisan megismerhetô valóságnak a fogalma. A mából visszatekintve pedig azért tûnhet ez fontos és kiemelt problémának, mert a posztmodern felfogás lényegében illúziónak minôsíti a szakszerû történetírás objektivitás iránti igényét. Iggers nem tartozik ugyan a posztmodern lelkes és feltétlen hívei közé, ám végül ô sem hárítja el magától teljesen a posztmodern teoretikusai által megfogalmazott episztemológiai szkepszist.[1]
------
Az ,,objektivitás-probléma"
és a magyar történészek
Nálunk mind ez ideig alig érzékelhettük a
probléma történetírói tudatosítását,
bár utóbb idehaza is akadt néhány historikus,
aki számot vetett az objektivitás fogalmi revíziójával.
Kövér György, amikor a honi társadalomtörténet-írást
nemzetközi tudományos kontextusban vizsgálta, futólag
említést tett a ,,linguistic turn" által kiváltott
sokkról is, amely - szerinte - kizárja azt a lehetôséget,
hogy a társadalomtudományos történetírás
válságára a múlthoz történô
változatlan visszatérés legyen a válasz.[2]
Engel Pál pedig egy vele készített interjúban,
ahol történetírói ars poeticájáról
faggatták, kertelés nélkül kijelentette: ha a
történetkutatás nem is, a történetírás
kétségkívül
olyasfajta szellemi tevékenység, amely kívül
esik a tudomány körén. Hiszen, így Engel, a felkutatott
tények egy kerek történetben fogalmazódnak történelemmé,
amelynek nyelve és felépítése egyaránt
az irodalmiság, a fikcionalitás szabályait követi.[3]
S nem hallgathatom el, hogy magam egy egész könyvet szenteltem
annak a problémának, hogy a mód, ahogyan a történész
az emlékezés, illetve az emlékezet megôrzött
anyagából népének (vagy az emberiségnek)
a múltját elbeszéli, közvetlenül megszabja
a múlt így megrajzolt képét.[4]
Ezek a szórványosan idézhetô hazai megnyilatkozások
azonban határozottan kivételt képeznek. Történészeink,
már ha egyáltalán tudnak, vagy hajlandók tudomást
venni a tudományos megismerés újabb keletû szkepticista
kritikájáról, makacsul és egyöntetûen
kitartanak a történetírói objektivitás
- lényegében Ranke óta töretlen - múlt
századi dogmája mellett.
E beállítottság jellemzô példáját
adja Ormos Mária, aki elôzetesen megértônek mutatkozik
ugyan a tudományos szkepszis felvetésével szemben
(,,bizonyos határig osztom a történelem tudományosságát
megkérdôjelezôk álláspontját"),
ám nála ez csupán annyit jelent, hogy elismeri: a
múltat illetôen ismereteink nem teljesek, tekintve, hogy a
források nem egészen esnek egybe a múlt valamikori
valóságával, hiszen ,,értékük más
és más, de mindegyik viszonylagos." Majd így folytatja:
,,Jelenti-e vajon mindez együttvéve azt is, hogy történelem
mint olyan nem is létezik? Azt hiszem, hogy nem." Végül
pedig elismétli a jól ismert történetírói
hitvallást ,,A történelemírásnak és
a történésznek az a dolga, hogy az emlékek -
írásbeliek és nem írásbeliek - segítségével
minél hitelesebben feltárja és átadja mindenkinek
a történelmét. Igaz, ez sohasem lehet teljes, és
nem lehet minden vonatkozásban pontos. (...) Mindazonáltal
[a történész] a megélt és ezáltal
létezô történelmet akarja megérteni és
megértetni."[5]
Hiba lenne, ha az objektivitás problémája iránt
idônként megmutatkozó érzékenységet
egyes-egyedül az elméleti önreflexió felettébb
ritka megnyilvánulásaihoz kapcsolva vizsgálnánk.
Több haszonnal jár, ha a történészeket ,,mûködés
közben" figyeljük meg, ami a mûveikben implicite benne
rejlô szemléleti elemek és beállítottságok
rekonstruálására, rendszerezésére és
kontextualizálására indít bennünket. Nem
tûzhetjük azonban célul magunk elé a mai magyar
történetírás egészének ilyen értelmû
,,átvilágítását"; ezt a szerzô
korlátozott szakértelme eleve meghiúsítja.
Arra törekszünk tehát, hogy a rendszerezés szándékával
elsôsorban a kora újkort, illetve a modern kort, s csupán
elvétve például a középkort érintô
újabb történetírói termést vegyük
szemügyre úgy, hogy kiderüljön belôle: honnan
hová tart történetírásunk és milyen
válaszokat kínál azokra az égetô kérdésekre,
melyeket a rendszerváltozás, valamint az évezredforduló
egymásra rakódó problémái egyre nagyobb
nyomatékkal vetnek fel számunkra.
Változás és folytonosság történetírásunkban
Az utolsó negyedszázad magyarországi történetírásának
értékelése során látszólag egyetértés
uralkodik a diszkontinuitás tényét illetôen.
Eltérnek viszont a vélemények abban a tekintetben,
hogy miben rejlik a korábbi domináns történetírói
diskurzustól való elszakadás lényege. Az egyik
álláspont szerint a változás abban áll,
hogy történetírásunk egyszeriben visszatalált
arra a második világháború után elhagyott
útra, amely a nemzeti történelem hiteles ábrázolását
követeli meg a historikustól. ,,A külföldi szellemtudomány
és a belsô magyarországi szellemi fejlôdés
- hosszabb távon - érdekes (és értékes)
hatást gyakorolt a magyarországi történelemtudományra.
Fôleg a fiatal és fiatalabb történészgenerációban
erôsödött meg és kezdett lombosodni a nemzeti szellem.
(...) Annyi hamis és a mai magyarságtól idegen bálvány
tanaiból kiábrándulva, számos hazai történész
felfedezte magyarságtudatát és egyben a feladatot
is, ami a felismeréssel együtt járt. Hol volt a kezdet?
Kié az érdem, hogy a nagy háború, az »ötvenes
évek«, illetve a levert forradalom után nemzeti történelmünk
birtokbavétele ismét megkezdôdhetett? Ma már
felállíthatjuk a határköveket, s megállapíthatjuk,
hogy az új történeti folyamat a hetvenes évek
elején vette kezdetét..." - vonja meg a mérleget az
emigráns pozíciójából ítélô
historikus.[6]
Szintén a hetvenes évtizedhez, az évtized a derekához
köti a nevezetes historiográfiai váltást a másik
megítélés, amely a társadalomtörténet
váratlan hazai megjelenésében jelöli meg a változás
okát. Igaz, Benda Gyula szerint a ,,látványos fordulat"
ekkor még nem járt együtt nemzedéki váltással,
és a kutatások intézményi rendje sem módosult
érdemben a korábbiakhoz képest, hiszen minderre majd
csak a következô évtizedben került sor. Akkor, midôn
,,a társadalomtörténet sajátos történeti
véletlenek révén alulról szervezôdött
meg, s e formájában modellként szolgált más
tudományterületek számára is, gyûjtômedencéjévé
lett számos új társadalomtudományi és
történeti törekvésnek. Ez egyben változást
hozott a beszédmódban is."
A szerzô - Gosztonyival éppen ellentétben - abban
látja tehát a historiográfiai változás
értelmét, hogy az ekkortájt jelentkezô ,,széles
értelemben vett társadalomtörténeti szemlélet
egy új civil társadalom alapvetô beszédmódjává,
diszkurzusává válhat, s leváltja az állam,
a politika, az eseménytörténetre épülô
nemzeti történelmet".[7]
Elgondolkodtató, hogy miért ítélik meg
történészeink szinte egy idôben egymástól
ennyire különbözôképpen a hetvenes évek
állítólagos historiográfiai fordulatát.
Anélkül, hogy mélyebben belemerülnénk a
kérdés vizsgálatába, annyit mindenesetre megállapíthatunk,
a nézetek szembeötlô eltérése a hagyományos
értelemben vett történetírói diszciplína
felbomlásának vagy folyamatos erodálódásának
a következménye. A diszciplína hagyományos fogalmán
az értendô, hogy a modern történetírás
múlt századi létrejöttekor azt a funkciót
töltötte be, melyet a modern nemzetállam valóságosságának
(legitimitásának) igazolása és lelki-kulturális
identitássá transzformálása írt elô
számára.[8]
A szakszerû történeti elbeszélés e formájának
társadalmi elfogadottságát utóbb a szakma professzionalizációjával
együtt járó intézményesülés
szilárdította meg. A történetírás
azonban az utóbbi idôben láthatólag kezdi elveszteni
az ôt annak idején a szaktudomány pozíciójába
emelô funkcióját, azt a sajátszerû hivatását,
hogy megteremtse és ápolja a nemzeti identitást. Nem
állítom, hogy e téren betöltött szerepe
mára teljesen elenyészett volna, az viszont tagadhatatlan,
hogy elsôként a társadalomtörténet, újabban
pedig az új kultúrtörténet paradigmájának
hatására immár végérvényesen
szertefoszlott az egy és oszthatatlan történészidentitás
puszta lehetôsége is.[9]
A dolgot tovább bonyolítja, hogy Európa középsô,
keleti és délkeleti régióiban, vagyis az úgynevezett
posztszocialista országokban az ötvenes (a volt Szovjetunióban
a húszas) évek is már valóban komoly töréshez
vezettek a nemzeti történetírásban. A törést
akkor az váltotta ki, hogy a korábban szinte kizárólagosan
a nemzetállami identifikáció ügyét magáénak
valló és abban leginkább érdekelt történettudományt
ettôl kezdve erôszakkal az osztálypolitika közvetlen
szolgálatába állították. S midôn
e merôben másfajta politikai elvárás és
hatalmi eszközökkel szorgalmazott társadalmi funkció
szorítása idôvel valamelyest mégiscsak lazulni
kezdett - erre nálunk, többek egybehangzó véleménye
szerint, a hetvenes években került sor -, akkor a kényszerûen
feladott eredeti funkció újra féledt. 1989 után
pedig egy csepp kétség sem férhetett ahhoz, hogy mi
kölcsönözhet megint értelmet és mi adhat érvényes
közösségi feladatot a történetírásnak:
természetesen a posztkommunista nemzetépítés
(vagy inkább újraépítés) lelkes és
öntevékeny szolgálata. A nemzeti hagyomány ekkoriban
kibontakozó, s a régió mindegyik országában
feltûnôen virulens politikai kultusza e fejlemény bizonnyal
legékesebb tanújele.[10]
-
0 Ott azonban, így Magyarországon is, ahol e historiográfiai visszaút már némi elôzményre is támaszkodhatott (emlékezzünk a hetvenes évek említett váltására), a nemzetivé visszaalakulás folyamata kevésbé drámai körülmények között következett be. Ez teremt azután alapot a honi történetírással kapcsolatban (is) gyakran elhangzó ama vélekedésnek, mely szerint a késô kádári és a posztkommunista idôszak történetírása között (a jelenkorkutatás kivételével) szinte nincs is érdemleges különbség, nem beszélhetünk tehát semmiféle tudományos rendszerváltásról. Ám amíg egyesek ezt erôsen kárhoztatják (mivel elmaradt a tudomány olyannyira kívánatos szemléleti és személyi felfrissülése), addig mások számára (Glatz Ferenc történeti publicisztikájának minduntalan visszatérô megfogalmazásában) a kontinuitás azt bizonyítja, hogy már a kádári korszak is ,,jó úton haladt". ,,Az a rendszerváltás, ami végbement és végbemegy Magyarországon, nagyrészt annak köszönhetô, hogy a történettudomány végül is szakított mind a proletárdiktatúra, mind az ún. reális szocializmus ideológiai rendszerébe beépített történelmi alaptézisekkel."[11]
--
1
A marxista-leninista fogalmi alapokra átállított
és az osztálypolitika ideológiai szükségleteihez
idomított kelet-európai történetírások
ugyanakkor tartósan már azért sem válhattak
tökéletesen zárt szellemi képzôdményekké,
mert rájuk is hatott némiképpen az akkor sommásan
burzsoáként megnevezett (megbélyegzett) nyugati történetírás
megannyi új tendenciája. Az államtörténetírással
szembeni ellenáramlatként színre lépô,
s hosszú idôn át jószerivel szcientista, újabban
viszont inkább hermeneutikus beállítottságú
nyugati történetírás különösen
ott éreztette hatását, ahol az állampárt
egyébként is engedett valamennyit ideológiai monopóliumából.
(Mindenekelôtt magyar és lengyel viszonylatban igaz e megállapítás,
ugyanakkor merôben másként alakult a helyzet például
Ceauescu Romániájában.)[12]
2 Sôt, idônként éppen ez a szellemi
orientáció tûnt hatalmi szempontból számára
veszélytelenebbnek, melyet tolerálhatóbbnak ítélt
a nemzeti történetkép érdekében teendô
engedményeknél is. Hadd említsek ez utóbbira
egyetlen szemléltetô példát. Andorka Rudolf
saját bevallása szerint azért kezdett történeti
demográfiával (a cambridge-i minta szerinti családrekonstitúcióval)
foglalkozni, mert fônökei és végsô soron
a politikai elit nem tûrte a korabeli népesedési folyamatok
kapcsán kezdett demográfiai kutatásait. A ,,nemzeti
sorskérdésként" definiált és módfelett
átpolitizált jelenkori népesedési probléma
vizsgálata helyett vagy részben vele párhuzamosan
(pusztán egzisztenciális okokból is) járhatóbbnak
tûnt számára a nyugati történettudomány
egyik aktuális irányzatának adaptálása,
azt ugyanis ekkor már nem nehezítették meg számára
a hatóságok.[13]
Márpedig az, ami ekkoriban igazán hatni tudott a nyugati
historiográfia korabeli kínálatából,
éppen nem a német historizmus hagyományára
emlékeztetett. Most nincs hely annak taglalására,
hogy a különféle ,,új történetírások"
a maguk határozottan állam- és eseménytörténet-ellenes
beállítottságuk folytán miként segítették
elô a nemzeti történetírás szétesését.[14]
A folyamatból számunkra itt csupán az érdekes,
hogy a hetvenes évek Magyarországán a történetírás
egyrészt kereshette (idôben visszafelé haladva) a nemzeti
funkció újraélesztésének a lehetôségét
- ezt hangsúlyozza Gosztonyi - másrészt az osztálypolitika
rabságából lassanként kiszabaduló történetírás
elôtt az elôre menekülést ígérô
másik út is megnyílni látszott ezt emeli ki
Benda. Az utóbbit választva, tehát a nemzeti helyett
immár kifejezetten a nemzetközi történészdiskurzus
világához csatlakozva vált végre lehetôvé,
hogy fellazuljanak vagy akár el is szakadjanak azok a kötelékek,
melyek a történetírást közvetlenül
a politikához és az ideológiai elvárásokhoz
fûzik.
Mondani sem kell, az útkeresés ezen utóbbi válfaja
nem a mainstream történetírást, hanem a kutatói
közösségnek elsôsorban azt a kisebbségét
jellemezte, melynek tagjai még nem, vagy tartósan rosszul
integrálódtak a tudomány akadémiai és
egyetemi intézményi rendjébe.[15]
Így fest tehát a közeli múlt képe,
amely afféle elôtörténetként máig
sok tekintetben meghatározza történetírásunk
lehetséges tájékozódását és
tényleges eredményességét. Nem célom
a honi történetírás mûhelyeinek, mûködési
mechanizmusainak és a mûvekben testet öltô teljesítményének
,,parttalan" áttekintése. Mivel szilárdan hiszem,
hogy a nemzeti történetkép, a nagy nemzeti narratíva
ápolásán munkálkodó (s ma is
mainstreamnek
számító) történetírástól
elszakadva kerülhetünk leginkább összhangba korunk
aktuális szellemi kihívásaival, történetírásunknak
ezért kizárólag ezzel a többé-kevésbé
az 1990-es évtized idôhatárai közé esô,
szûkebb vetületével kívánok foglalkozni.
A ,,társadalomtudományos"
történetírás hazánkban
Korábban szó esett már arról, hogy miért
kezdett Andorka Rudolf az 1970-es évek elején történeti
demográfiával (is) foglalkozni. Ez azért is fontos
számunkra, mert a társadalomtudományos történetírás
éppen a történeti demográfia (és nem például
a társadalmi struktúra vizsgálata vagy a mobilitáskutatás,
netán a kliometrikus gazdaságtörténet)[16]
nyomán honosodott meg hazánkban. Az e márkanévvel
illetett ,,új történetírás" fôbb
ismérvei a következôk: kvantifikáció, modellalkotás
(pontosabban: elméleti modellek történeti tesztelése),
interdiszciplinaritás, komparáció, a narratív
elôadásmód felcserélése a pôre
analízissel, végül a nemzeti közösség
története helyett fôként az alsó népcsoportok
és társadalmi rétegek vizsgálata.[17]
A KSH Könyvtára körül tömörülô
kutatóknak (Andorka Rudolf, Benda Gyula, Dányi Dezsô,
Faragó Tamás, Fügedi Erik), az innen koordinált
család- és háztartásvizsgálatoknak,
továbbá egy-két akadémiai történésznek
(Granasztói György, Katus László, Szûcs
Jenô), valamint a még Louis Henry korai vizsgálatait
elsôként hasznosító Kováts Zoltánnak
köszönhetôen a Cambridge Groupnak, a téma nemzetközi
tekintetben több évtizede vezetô mûhelyének
tevékenységével szinte egy idôben nálunk
is gyökeret vert a társadalomtudományos történetírás.
Ám ez akkoriban szinte fel sem tûnt, legalábbis nem
keltett különösebb szenzációt. Sôt.
Így fordulhatott elô, hogy a külföldön rangos
helyeken is szívesen látott magyar történész
szerzôk e témáról itthon legföljebb a KSH
úgyszólván szamizdat jellegû belsô kiadványaiban
publikálhattak. A zömmel a 18-19. századi falusi népesség
családnagyságát és háztartásszerkezetét
anyakönyvek és adókönyvek minuciózus feldolgozásával
rekonstruáló társadalomtörténet-írás
nálunk az 1970-es, 1980-as években élte fénykorát,
azóta szemmel láthatóan visszaesett a témakör
iránt mutatkozó hazai tudományos érdeklôdés,
bár teljesen azért nem enyészett el.[18]
-
8
Mivel hosszú idôn át a történeti demográfia
ezen áramlata jelentette idehaza a társadalomtudományos
történetírást, általa érzékeltethetjük
leghívebben annak fôbb szemléleti és módszertani
attribútumait. Faragó Tamás nem pusztán demográfiai
érdeklôdésû (hanem emelletta település-
és várostörténetre, valamint a rétegzôdéskutatásra
irányuló, sôt a kvantitatív mentalitástörténetet
is érintô) társadalomtörténeti munkásságának
példáját használjuk fel erre a célra.[19]
-
9
Faragó, helyesebben a vele szemléltetni kívánt
új (társadalomtudományos) történetírás
elôször is határozottan szembehelyezkedett a gazdaság-
és társadalomtörténet-írás kevés
számú, még a két háború között
iskolázott itthoni mûvelôje által képviselt
tradícióval, nem tagadva meg tôlük eközben
az elôfutároknak joggal kijáró nagyrabecsülést
sem. Ez kivált Szabó István életmûvének
a méltatása kapcsán kapott hangot. Faragó fontosnak
tartja megjegyezni, hogy Szabó egyik 1940 körül keletkezett
tanulmányában csíraszerûen már ,,felismerhetjük
a mai szociológiai szemlélet és problémafelvetés
egyes elemeit". Majd így folytatja: s ,,ugyancsak igen korszerûnek
mondható..., hogy megközelítése interdiszciplináris".[20]
Végül: ,,Szabó István azonban nemcsak a konkrét
adatfeltárásban és problémamegoldásban
szerzett elévülhetetlen érdemeket, hanem szemléletével
is újat hozott" azáltal, hogy ,,a felsô rétegek,
az uralkodó osztály, közvetve pedig a politikai eseménytörténet
helyett a nép, a parasztság, illetve a társadalom-
és gazdaságtörténet középpontba helyezésére
törekedett".[21]
Igaz, Szabó és nemzedéktársai még
nem azt a fajta társadalomtudományos szemléletet és
módszertant követték, ami csak jóval késôbb
alakult ki, s ez burkolt kritika alapjául is szolgál, imigyen:
,,Talán egyedül a demográfiai és gazdaságelméleti
gondolkodás hiányát, illetve formalitását
róhatnánk fel egyik-másik írásának."
Faragó azonban rögtön hozzáfûzi: Szabó,
természetesen, még nem meríthetett abból a
tudásból, ami e téren azóta felgyûlt.[22]
-
2
Ennél sokkal egyértelmûbb a kritikai és
az elhatárolódási szándék akkor, amikor
Wellmann Imre újkeletû munkásságát értékeli,
a Faragó által egyébként kifejezetten nagyra
becsült historikusnak a tízkötetes
Magyarország
története kora újkori, 1989-ben publikált IV.
kötetébe írt népesedéstörténeti
fejezetét elemezve. Értékelését a következô
lesújtó kijelentéssel zárja: ,,Az 1950-es évek
közepén-végén kialakult és az 1980-as
évek elejéig rendkívül dinamikusan fejlôdô
történeti demográfia egyszerûen eldübörgött
a magyar történettudomány mellett."[23]
Faragó nem állt teljesen egyedül akkoriban ezzel
a véleményével, melyet a társadalomtudományos
orientációjú történetírás
nevében a mainstream történetírás felett
a jelzett esetben nyíltan is megfogalmazott. Szintén e kötet
kapcsán fejti ki Bácskai Vera és különösen
Benda Gyula, hogy az 1930-as években, majd közvetlenül
1945 után iskolázódó tudósnemzedékek,
mostani mûveik bizonysága szerint, semmilyen fogékonyságot
sem mutatnak az 1960-as évek óta lendületesen fejlôdô
gazdaság- és társadalomtörténet szemléletmódja,
fogalomkészlete és módszerei iránt.[24]
S vajon a deklarációkon túl érdemben mi
különbözteti meg az új, a társadalomtudományos
történetírást attól, ami a Magyarország
története tollhegyre tûzött népesedés-,
város-, gazdaság- és társadalomtörténeti
fejezeteinek szemléletét jellemzi? Ennek tisztázása
végett legjobb lesz, ha megismerkedünk azokkal a társadalomtudományos
történetírói normákkal, melyeket nemegyszer
külön is fontosnak tartanak megfogalmazni maguk és mások
okulására. Adjuk át a szót Faragó Tamásnak.
,,Melyek lehetnek az adott korszak társadalmi rétegzôdésének
feltárására alkalmas legcélszerûbb módszerek?"
- teszi fel a kérdést, majd nyomban meg is válaszolja.
,,Tapasztalataink egyértelmûen azt sugallják, hogy
az elsô lépés a probléma kijelölése,
a fogalmak meghatározása és ezek alapján a
megválaszolni kívánt kérdések feltevése.
Ezt követi a szükséges adatbázis összeállítása,
amely nem azonos a nyers, forrásokból kiírt adatok
tömegével, hanem azok különbözô mûveletekre
alkalmas, formára átírt és bizonyos szempontok
szerint elôrendezett halmazát jelenti. [...] Az elemzés
során célszerû a mérésre törekednünk,
függetlenül attól, hogy a rétegzôdés
melyik megközelítését alkalmazzuk. Ugyanígy
célszerû az összehasonlításra törekvés
is, azonban mindkettônél szükséges a vonatkozó
szabályok betartása."[25]
Hogy milyenek ezek a ,,vonatkozó szabályok", melyek betartására
óva int, azt a szerzô máshol fejti ki bôvebben.
A fogalmi kiindulópont tekintetében például
szerinte ez azt jelenti, hogy ,,szilárdan megalapozott, térben
és idôben egymással, illetve más tudományágak
eredményeivel való összehasonlításra alkalmas
megállapításokhoz csak konzisztens, egyértelmû
fogalomrendszer használatával juthatunk". Egyedül ez
képes garantálni a tudományosság megkövetelte
racionális magyarázatot, valamint ennek köszönhetô,
hogy nem feltétlenül adunk többé hitelt a struktúrákkal
kapcsolatos tapasztalatoknak, a szabályozásukra hivatott
normáknak, a bennük óhatatlanul megnyilvánuló
szubjektivizmusnak. Hiszen ,,egy kapcsolat, egy struktúra létezése,
súlya és a róla alkotott elképzelések,
ítéletek néha egymástól nagyon messze
eshetnek."[26]
A szubjektivitásból fakadó veszélyek elhárításához,
Faragó szerint, a fogalomrendszer gondos megválasztása
mellett a kvantifikáció és a statisztikai reprezentativitás,
végül pedig az teremt további biztosítékokat,
hogy az összehasonlítás révén az eredményeket
az esetek hosszú sorára általánosíthatjuk.[27]
Faragó rendre alkalmazza is az egyes témákban
folytatott vizsgálódásai során a felsorolt
kutatási elveket; így tesz akkor is, amikor a történeti
térbeliség kérdését tárgyalja.
Ennek kapcsán egymás után áttekinti a különbözô
diszciplínák és aldiszciplínák (település-
és gazdaságtörténet, néprajz, földrajz)
térrel kapcsolatos elgondolásait azért, hogy a társadalomtudományok
térszemléletében rejlô fogalmi lehetôségeket
kiaknázva sikerrel juthasson túl a településtörténet
történeti táj és régió koncepcióján.[28]
S ez csupán egyetlen a számos kínálkozó
példa közül.
Ilyen volt tehát az 1980-as évek diskurzusa, melynek
történész szószólói a szociológia
és a többi kemény társadalomtudomány mintájára
remélték a történetírást tudományosabbá
(vagy éppen tudománnyá!) tenni. Ám azóta
történt egy és más, melyek eredményeként
ma már mind kevesebben gondolják úgy, hogy a társadalomtudományos
modell az egyedüli, vagy legalábbis a legüdvösebb
megoldás a történeti kutatások megújítására.
Elôször is meginogtak a pozitivista (a szcientista) társadalomtudományi
gondolkodás eddig és oly hosszú idôn át
biztosnak vélt episztemológiai alapjai. Hadd szemléltessem
ezt továbbra is azon a területen maradva, melyet Faragó
Tamás munkássága kínál számunkra,
nevezetesen a családtörténet példáján.
A kultúra mint a társadalomtörténet
új paradigmája
Faragó, emlékezhetünk rá, attól remélte
vizsgálódásainak szilárd tudományos
alapokra helyezését, hogy: 1. konzisztens és egyértelmû
fogalmak szabják meg a kutatás tárgyának és
szempontjainak a kiválasztását;
2. nagy tömegû (statisztikailag reprezentatív), homogén
és összehasonlítható adatbázist alkotunk,
hogy sikerrel tesztelhessük az elméleti modellt. Kérdés:
lehetséges-e mindez egyáltalán? Ha, mondjuk, az anyakönyveket
(e forrás a 2. pontban foglalt követelményeknek rendszerint
mindig és mindenhol megfelel) arra használjuk fel, hogy kiderítsük:
mi az elsô házasságkötéskor az átlagos
házasodási életkor a 18. században, elôbb-utóbb
belebotlunk abba a fogas kérdésbe, hihetünk-e vajon
az ott megvallott, az anyakönyvben feljegyzett életkori adatoknak?
Nem adhatunk a kérdésre teljesen megnyugtató választ.
Az ok hasonló ahhoz, ami miatt az eredetileg határozottan
a társadalomtudományosság eszményének
elkötelezett Melegh Attila idôvel maga is elbizonytalanodott
más - jóllehet nem kifejezetten társadalomtudományos
- történetírói eredmények láttán
forrása szavahihetôségével kapcsolatban. ,,Valahol
a 18. év körül a nôknek házastársat
kellett találniuk maguknak - szól megfigyelése a 18.
század végérôl két lokalitás kapcsán.
Ez a jelenség persze lehet a forrás, az anyakönyvterméke
is, amennyiben az életkorok nem a tényleges leélt
évek számát tükrözik, hanem a bemondottakat.
(...) Tehát egy szokás mondathatta velük az így
hullámmá összeálló életkorokat."[29]
(Kiemelés - Gy. G.) Amennyiben viszont egy számunkra merôben
idegen mentalitás lenyomatát kell látnunk a társadalomtudományos
történészek által teljesen objektívnek
vélt történelmi forrásban, akkor vajon nem ezt
a múltbeli mentalitást kellene inkább vizsgálni,
hogy megtudjuk: mirôl is szól tulajdonképpen a 18.
századi anyakönyvi bejegyzés? Ha a korabeli magyar társadalom
idôtudatát illetô (Melegh Attila által, sajnos,
figyelmen kívül hagyott) újabb kutatások eredményeit
tekintjük, a legcsekélyebb kétségünk sem
lehet afelôl, hogy az idôt
bemondás alapján rögzítô
forrásunk egyáltalán nem bizonyul ,,megbízhatónak".
Következésképpen egyáltalán nem, vagy
csak erôs megszorításokkal kvantifikálható,
és nem is modellezhetô szabadon a társadalomtudomány
szája íze szerint, mivel a szóbeli emlékezeten
és hagyományon alapuló idôképbôl
szinte teljesen hiányzik a szilárdság és a
pontosság. Tóth István György mutatott rá
gazdag anyag feldolgozásával, hogy az idô megvallása,
ha nyoma maradt egyáltalán a forrásokban, erôsen
egyes konkrét alkalmakhoz kötôdik. Ezzel magyarázható
például, hogy adatközlôink miért tüntetik
fel magukat olykor idôsebbnek, máskor pedig jóval fiatalabbnak:
a perbeli tanúk ,,akkor vallották magukat öregebbnek,
ha valamilyen régebbi tényt kellett megerôsíteniük",
ha viszont a jelenhez közelebbi eseményrôl számoltak
be, megelégedtek a fiatalabb életkorral.[30]
-
0 Az oralitás és a neki megfelelô mentalitás,
valamint az azt idôvel felváltó írott kultúra
térfoglalásának, az alfabetizáció hazai
folyamatának a szerzô utóbb külön monográfiát
is szentelt.[31]
Talán éppen ezek a belátások késztették
Melegh Attilát arra, hogy a ,,statisztikai leírások"
szigorúan társadalomtudományos eljárását,
melyhez idézett tanulmányában az életciklus
vizsgálata során még erôteljesen ragaszkodott,[32]
idôvel teljesen feladja, hogy végül átengedje
magát a kvalitatív megközelítés csábításának?
Legalábbis erre vallanak újabb kiskunhalasi kutatásai,
melyek során a házasságtörést immár
az egyházi normatív szabályozás felôl
igyekszik megközelíteni.[33]
Ám ezzel már ugyancsak messze került a ,,tudományos"
megközelítésnek attól a Faragó által
megszabott normájától, amely az objektivitás
érdekében a történészt eltávolítaná
a struktúra és a kapcsolatrendszer tapasztalati világától
és annak utólagos (történészi) megítélésétôl.
Úgy tûnik, Melegh nem egészen társtalan
ezen az úton, hiszen a házasságkötés,
a válás, valamint a házasságon belüli
és kívüli szexualitás körében végzett
újabb kutatások kivétel nélkül a narratív
források kvalitatív megszólaltatását
ambicionálják. A kutatók ez esetben már nem
annyira a makrostruktúrák, hanem sokkal inkább a mentalitás,
vagy a viselkedési stratégiák mikroszintû rekonstrukciójára,
illetve történeti antropológiai megértésére
törekednek.[34]
---
4 Ennek pedig gyakorta az esettanulmány (vagy esettanulmányok
sorozata) felel meg, és a szerzôk némelyike tudatosan
épít a fikciós narráció eszköztárára,
amint Hudi József példája is mutatja. ,,Az a
rendkívüli
házasság, melyet az alábbiakban vázlatosan
ismertetünk
- írja -, a
protestáns köznemesség 18. század
végi családi életéhez nyújt adalékokat.
A történet végkifejlete, akár a klasszikus görög
tragédiáké, már a kezdô felvonásban
tételezett: a házasságra szociálisan éretlen
gyermek-
lányt özvegy édesanyja hozzákényszeríti
egy hozományvadász érett férfihoz, kit nem
szeret, s mindent megtesz azért, hogy közös életüket
elviselhetetlenné tegye."[35]
Ám nemcsak a házassági szerzôdésekre
és fôként a házassági bontóperekre
alapozott kutatás, hanem a nô (mint anya, feleség és
munkaerô), a gyerek (és a szülôk gyerekhez fûzôdô
viszonya), valamint az otthon, a magánélet privát
tere beletartozik a család (és háztartás) történeti
vizsgálatának a keretébe. Különösen
azóta kerültek e témák a kutatás elôterébe,
hogy a társadalomtudományos orientáció mellett
létjogosultságot szerzett az antropológiai történetírás
is. Mind közül a nôtörténet, illetve a nemek
története (gender history) vált - koncepcionálisan
- leginkább meghatározóvá. Magyarországon
a gender fogalmi bázisán eddig nemigen folyt még kutatás,
a nôtörténeti irodalom azonban ma már viszonylag
tekintélyesnek mondható. Hosszú idôn át
a nô gazdasági szerepe állt az érdeklôdés
középpontjában a középkort illetôen
éppúgy, mint a rákövetkezô évszázadokban
egészen az 1950-es évekig.[36]
A megközelítési módot itt szinte mindig a statisztikai
eszköztár használata, és változó
mértékben ugyan, de többnyire a társadalomtudományos
beállítottság hatotta át. A nôi szociabilitás
másik fontos terepe, az egyesületi-társas élet
is kezd az utóbbi idôben kutatókat magához vonzani,
sôt errôl a témáról azon nyomban szintetikus
munkák születtek.[37]
-
7 A nô mint külön történeti kutatás
tárgya kedvezô lehetôséget teremt egyúttal
a pszichotörténeti megközelítés, valamint
a kollektív emlékezet adta szemléletmód érvényesítésére
is.[38]
Más lett a sorsa a gyermek történetére irányuló
hazai történetírói érdeklôdésnek,
amely viszonylag kései fejlemény, s ráadásul
nem is foglalkoztat túl sok kutatót. Mivel Philippe Ariés,
a gyerekkor mint téma történeti kutatásának
úttörô kezdeményezôje eleve mentalitástörténetként
fogta fel a tárgyat, ez a fajta beállítottság
vált nálunk is szinte egyedül meghatározóvá.[39]
Péter Katalin, a téma elsô számú hazai,
nemzetközileg is elismert kutatója szintén ennek a tradíciónak
a keretei között marad, ám ennek ellenére folyton
Ariés fô tézisét igyekszik empirikus úton
cáfolni. Fôúri magánlevelek, sôt újabban
jobbágyokra vonatkozó dokumentumok felhasználásával
bizonyítja, hogy legalábbis a kora újkor századaiban
egyáltalán nem volt ismeretlen a számunkra ma olyannyira
természetes bensôséges szülô-gyerek kapcsolat.[40]
Végül a magánélet tere, az otthon és
a lakás idôvel szintén bekerült a történeti
kutatások fókuszába. Az otthonkultúra és
a térhasználat historikumának hazai vizsgálatakor
különösen sokat köszönhetnek a történészek
a narratív forrásoknak (sôt a lakásleltárakat
is gyakran ilyen módon dolgozzák fel), és többnyire
esettanulmányok formájában jelenítik meg az
elsôsorban vizsgált városi középpolgárság
és munkásság múltbéli magánéletét.
Ezt a megközelítést elsôsorban Hanák Péter
ösztönözte.[41]
Tôle függetlenül és idôben is korábban
kezdôdött a jobbára paraszti otthonok társadalomtudományos
történeti vizsgálata, amely a tárgyi kultúra
egyedi háztartásokhoz kötött rekonstrukcióját
célozta. A hagyatéki leltárak kvantitatív kiértékelésén
nyugvó elemzések követendô mintáját
a hetvenes és a nyolcvanas évek dereka között Benda
Gyula és Tóth Zoltán munkálta ki,[42]
ám a téma ilyesfajta kutatása azóta is folytatódik
történetírásunkban.[43]
Az anyagi kultúra kutatását a nemegyszer szerencsés
forrásadottságok, valamint a már kidolgozott megközelítési
módszerek egyaránt segítik, mivel bizton támaszkodni
lehet akár az angol (L. Weatherill), akár a francia (D. Roche)
kutatási tapasztalatokra.[44]
Ezzel szemben a fogyasztástörténeti vizsgálatoknak
jóval kedvezôtlenebbek a feltételei. Különösképpen
azért, mert ritka a megfelelôen hasznosítható,
ráadásul rendszeres formában hozzáférhetô
forrásanyag, de ma még többnyire az elemzés módszerei
is kialakulatlanok. Az elszórtan fennmaradt háztartási
naplók nem többre, csak esettanulmányok készítésére
adnak lehetôséget, a jelenség szisztematikus és
nagyobb idôtávot átfogó elemzése így
jó ideig várat még magára.[45]
Eddig azt próbáltam egyetlen, bár belülrôl
felettébb szerteágazó téma kutatási
tapasztalatainak és a teljes publikációs termésnek
legföljebb szemléltetô jellegû áttekintésével
bizonyítani, hogy történetírásunkban mennyire
elterjedt a mikrotörténeti módszer.[46]
Ami a korábban domináns társadalomtudományos
orientáció mellett, értelemszerûen, nagyobb
teret enged a kultúra és a mentalitás vizsgálatára
,,szakosodott" történetírói iskoláknak
és szemléletmódoknak. Annak érzékeltetésére,
hogy milyen erôs késztetések hatnak történetírásunkban
ebbe az irányba, hadd említsek két olyan példát,
amelyek némileg távol esnek az eddig bemutatott tematikától.
Klaniczay Gábornak a középkori magyarországi
szentkultuszokat tárgyaló monográfiája a medievisztika
világába kalauzol bennünket.[47]
Az imponálóan bôséges forrásanyagon és
szakirodalmon nyugvó európai összehasonlítás
tárgya a középkori királyi hatalmat legitimálni
hivatott szimbolikus reprezentáció, s e célból
nemcsak az írott, hanem az ikonográfiai források is
terítékre kerülnek a mûben. A mentalitástörténeti
felvetés szinte önként adódik a témaválasztásból,
hiszen a szerzô a középkori (királyi) hatalom
egyik éltetô forrásaként a (világi) személy
szakralizálására irányuló (kulturális)
gyakorlatot tünteti fel, melyet megannyi helyi változatában
és idôbeliségében be is mutat. Klaniczay így
a Jacques Le Goff, a kora újkor tekintetében pedig Peter
Burke által alkalmazott paradigmának a hazai historikumát
tárja fel munkájában.[48]
Másik példánk az utóbbi évek hazai
történeti könyvkiadásának egyik legnagyobb
bestsellere, Ungváry Krisztiánnak Budapest II. világháborús
ostromáról írt (s már a megjelenés évében
egymás után háromszor is kiadott) könyve.[49]
A közönségsiker több okra visszavezethetô,
ám bizonyára a mû újszerû szakmai kvalitásainak
is van benne némi része.
Az magától értetôdik, hogy a politikai tabuktól,
valamint a levéltárak tiltó rendszabályaitól
megszabadult, 20. századdal kapcsolatos történeti kutatás
valóban sok újat és meglepôen izgalmasat mondhat
az olvasónak. S ha erre ráadásul olyan hadtörténeti
munka keretében kerül sor, amilyet John Keegantôl szokhattunk
meg, aligha marad el a várva várt olvasói érdeklôdés.
A honi hadtörténetírás azonban mind ez ideig,
sajnos, nem vett tudomást arról a ,,forradalomról",
amely Keegan egy 1976-os könyvétôl, az egyetlen fejezet
erejéig (!) magyarul is megjelentetett The face of battle (A csata
arca) címû munkától számítható.[50]
Keegan újdonságszámba menô módszerének
az a lényege, hogy a historikus a háború, helyesebben
a csaták valóságos eseménytörténetét
jeleníti meg, korábban jórészt mellôzött
narratív források megszólaltatásával.
Keegan történeti antropológiai látószöge
a hadviselés és a háborúskodás közvetlen
emberi tapasztalati univerzumát tárja elénk ahelyett,
hogy hadászati-hadtudományi nézôpontból,
tehát hadmérnöki szempontok alapján beszélné
el egy-egy ilyen esemény lefolyását.
Ungváry, természetesen, a történet immár
tárgyilagos elmondhatóságával szemben támasztott
jogos követelményeknek is meg kíván felelni;
ábrázolásmódja így valóban nem
is nélkülözi a konvencionális hadtörténetírás
megannyi szokványos kellékét. Ugyanakkor szinte elsôként
kap a magyar olvasó magyar historikustól olyan, a múltban
jelentôs hazai hadi eseményrôl szóló történeti
beszámolót, melynek szerzôje komolyan veszi az ostrom
katonai és civil oldalon szerzett tapasztalatait, és egyúttal
meg is jeleníti ezt a szubjektív világot.
A mikrotörténeti módon mûvelt mentalitás-,
kultúr- és társadalomtörténet a múltról
szükségképpen erôsen mozaikos képet ad,
ami részben abból fakad, hogy a történész
rendszerint esettanulmányt ír, sôt a kérdésfeltevései
is rendre ,,a normális kivételes", tehát az egyedi,
a különös vagy a deviáns kategóriájára
vonatkoznak.[51]
,,"
1 Mivel már a társadalomtudományos történetírás esetében is igencsak kérdéses volt, hogy a kutatások eredményei (s azok szemléletmódja) mennyire integrálhatók a nemzeti történet nagy narratívájába, ez a probléma még hatványozottabb a mikrotörténet-írás esetében. Ennek ellenére sem ismeretlen az a törekvés, hogy a nemzeti történet keretébe illesztve is elmondható legyen az így elôállt történeti tudás. A törekvést jótékonyan segíti, hogy a múlttól eltérôen ma már nem afféle akadémiai privilégium nemzeti történelmünkrôl összefoglaló munkát írni, mint volt hosszú idôn át (részben még az egyetemi tankönyvek tekintetében is). Korábban a szakma hatalmi hierarchiájában elfoglalt hely döntött arról, hogy szerkesztôként és szerzôként ki vehet részt a nemzeti történet kanonizált felfogását reprezentáló mû megalkotásában. Ma viszont az a helyzet, hogy közvetlenül a megsokasodott oktatási igények ösztönöznek összefoglaló munkák készítésére, melyekben így azok is szóhoz jutnak, akik egyébként mikrotörténeti kutatásokat (is) folytatnak.[52]
--
2
Ez magyarázza, hogy - noha kivételként - mégis
létezik ma már olyan összefoglaló mû, melynek
egyik-másik szerzôje (Dobszay Tamás és Fónagy
Zoltán) elsôként kísérli meg beemelni
a nagy nemzeti történeti narratívába a társadalomtudományos,
illetve mikrotörténeti és történeti antropológiai
történetírás egyes témáit és
kézzelfogható eredményeit. Külön alfejezetekben
foglalkoznak ugyanis a szerzôk a család és a háztartás,
a
nemi szerepek, az életciklus szakaszai, az idô- és
térfelfogás, a társadalmi fegyelmezés stb.
kérdéseivel.[53]
-
3
Nem állítom, hogy a tág értelemben vett
hazai társadalomtörténet-írás egésze
egyöntetûen ebbe az irányba tart. Tény ugyanis,
hogy akár a mobilitás (beleértve a migrációt
is), akár a társadalmi rétegzôdés kutatásában
mind a mai napig továbbra is a makrostrukturális, statisztikailag
megalapozott és ,,hagyományosan" társadalomtudományos
szemléletû megközelítés az igazán
mérvadó. Azok a frissen megjelent rétegmonográfiák
is erre vallanak,[54]
-----
4 melyek elôzményeikkel együtt kellô alapul szolgáltak a reformkortól a második világháború végéig tartó évszázad hazai társadalomtörténetének elsô, kifejezetten makrostrukturális szempontok szerint megírt összefoglalásához.[55]
-
5
A ,,levéltári forradalom" hatása
a történetírásra
1989 tavaszán a rendszer egyre élesedô válságának
biztos jeleként a Közgazdaságtudományi Egyetem
egyik nagy elôadótermében került sor arra a mintegy
ötszáz fôs hallgatóság részvételével
rendezett viharos tanácskozásra, amely az Elhallgatások
és torzítások, avagy hogyan kutatható a közelmúlt
magyar történelme? sokatmondó címet viselte.
E sorok írója tartotta az egyik elôadást, melyet
mások referátumai, majd hosszas vita követett.[56]
Az elôadók a történész szakma és
közvetve a szélesebb közvélemény azon erélyes
kívánságának adtak ekkor hangot, tegyék
már végre hozzáférhetôvé a közelmúlt
szigorúan zárolt archív dokumentumait, hogy tényszerûen
megismerhetô legyen minden, ami a múltban velünk megesett.
A rendszerváltozás azután évek múltán
meg is hozta mind a cenzúra, mind pedig a levéltári
kutatási korlátozások radikális felszámolását.
Ám csupán idôlegesen hárultak el a kutatást
akadályozó ilyesfajta akadályok, hiszen idôközben
két ponton is újra gúzsba kötötték
a levéltári adatok történetírói
felhasználását (és persze az egyén információs
önrendelkezési jogát is). A személyiségi
jog védelme címén idôben visszamenôen
is titkosították (anonimizálták) azok személyét,
akik egy-egy történeti esemény (negatív) közremûködôiként
kerülhetnének a kutatás látókörébe.
Sôt, a Történeti Hivatalban ôrzött megfigyelési
ügyiratok esetében az anonimizálás odáig
terjed, hogy a valamikori megfigyelt a róla akkoriban jelentô
besúgó személyérôl utólag sem
szerezhet tudomást.[57]
,,"
7 Banktitok védelme címén pedig azóta újabb hatékony gátat emeltek a kutatás elé. A banki ügyek visszamenôleges titkosítása ugyanis olyan abszurditásokhoz vezet, hogy (amint az adatvédelmi ombudsman maga mondja) ,,például a középkor végén elzálogosított szepesi városok története sem kutatható, mivel a Thurzó-bankház közremûködésével történt az ügylet a magyar és a lengyel uralkodó között".[58]
,,"
8 Ám most nem is ez, hanem fôként az
a kérdés foglalkoztat bennünket, hogy a források
hirtelen megszaporodása és szinte korlátozás
nélküli hozzáférhetôsége, illetôleg
a korábbi történetszemléleti kötöttségek
megszûnte megújította-e vajon a jelenkorkutatást
szemléleti és módszertani tekintetben?
Ez a kérdés került az oslói történész
világkongresszuson a valamikori cseh disszidens történész,
Vilém Preèan által szervezett, s igen nagy érdeklôdéssel
kísért kerekasztalülés homlokterébe is.
A levéltári kutatások újmódi szabályozása
nyomán a közelmúlt, vagyis a kommunizmus korszaka elfoglalhatta
végre helyét a szakszerû történetírás
legitim témáinak sorában.[59]
Ám ennél sokkal többet, vagy lényegesen jobbat
már nem mondhatunk a fejlemény további historiográfiai
következményeirôl.
A vitaülés elôadásaiból, illetve az
egyes hozzászólásokból kiderült, hogy
,,a rendszer megváltozása (ami a levéltárak
megnyitását is eredményezte), bár érdemben
befolyásolta a legújabb történelem kutatásának
mennyiségét és formáit, végül azonban
nem hozta magával a kutatási technikák lényegi
változását. Egyszóval, szólt a lengyel
elôadó summázata - »a levéltári
forradalom« semmilyen metodológiai forradalomhoz nem járult
hozzá."[60]
Mindenekelôtt azért nem, mert a politikatörténet
- könnyen magyarázható okból - megmaradt domináns
megközelítésnek, s ez eleve szûk teret hagy a
szemléleti és módszertani megújulás
számára. Aligha kell hosszasan ecsetelni a jelenség
nyitját: a titkok java része közvetlenül a politikai
döntések világához kötôdött,
elsôsorban rájuk volt tehát mindenki kíváncsi.
Vessünk most futó pillantást arra, hogy e téren
mi a helyzet nálunk.
Érdemben nem cáfolhatom az oslói tanácskozás
(posztszocialista országokból érkezett) elôadóinak
imént idézett megállapítását,
noha számos jele akad a módszertani újító
törekvéseknek is. A jelenkorkutatás körébe
vágó és általam legjelentôsebbnek ítélt
újabb történetírói alkotások, érdekes
módon, éppen azok, melyek szerzôi a politikatörténeti
diskurzus keretein belül maradva is megpróbálnak valamiképpen
túljutni a módszertani és tematikai beidegzôdéseken.
Úgy tûnik, a biográfia mûfaja nyújtja
ehhez a legkézenfekvôbb kiindulópontot. Hadd emeljek
ki az egyébként módfelett gazdag szakirodalmi termésbôl
három olyan munkát, melyekkel alátámaszthatom
álláspontomat.
Rainer M. János kétkötetes monumentális Nagy
Imre-biográfiája, melynek szakmai értékelése,
sajnos, még várat magára, látszólag
szokványos ,,politikai életrajz", olyan tehát, ami
erôsen emlékeztet például Romsics Ignác
Bethlen Istvánról szóló könyvére.[61]
Rainer minden bizonnyal tudatában volt a vele szemben támasztott
kettôs kihívásnak, annak, hogy egyszerre kell tényszerûen
,,teljes" és immár korrekt képet adnia a hazai kommunista
mozgalomról és uralmi gépezetrôl (államrendszerrôl)
- ezt fejezi ki a ,,politikai" életrajz alcím; továbbá,
hogy lehetôleg a biográfiaírás mai szakmai elvárásainak
is meg kellene felelnie. Ez utóbbi, valljuk be, nem mindig és
nem egyenletesen valósult meg, mivel Rainer hôse nem sok valóban
személyes nyomot hagyott maga után. Legkevésbé
sem sablonos életútja ellenére a vele kapcsolatos,
a rá vonatkozó, valamint a tôle származó
dokumentumok roppant szegényesen vallanak Nagy Imre személyiségének
titkairól. A szerzô úgy segít tehát magán,
hogy a hiányzó dokumentumok helyett a számára
egyedül hozzáférhetô, ám többnyire
személytelen hangvételû ideológiai diskurzusszövegek
retorikai elemzésével igyekszik közelebb kerülni
Nagy Imre személyiségéhez. Ennek során jól
hasznosítja azokat a narrációelemzési technikákat,
melyekkel a legújabb irodalomelméleti (hermeneutikai) irányzatok
ajándékoznak meg bennünket.
Némileg más a helyzet Kövér Györggyel,
aki - miután egy, a kommunista hatalmi hierarchiában Nagynál
jóval jelentéktelenebb funkcionáriust állított
elbeszélése középpontjába - nem kényszerült
politikai életrajz írására. Szabadon maradt
tehát elôtte a terep, s ô élt is a kínálkozó
lehetôséggel (és az immár kedvezô forrásadottságokkal),
hogy pszichotörténeti fogalmakat segítségül
híva kísérje figyelemmel egy identitásteremtô,
identitását többször is elvesztô, majd újraalkotó
kommunista személyiség belsô vívódásait,
majd sorozatos metamorfózisait.[62]
Végül: a titkokat nemcsak az írott forrásokban,
hanem a kimondatlanul és persze leíratlanul maradt szubjektív
tapasztalatokban is fellelhetjük, ahogy arra a II. világháborús
megszállás idején tíz- és százezres
tömegben megerôszakolt magyar (illetve osztrák és
német) lányok és asszonyok memóriáját
,,életre keltô" nôtörténeti kutatások
kapcsán korábban már utaltunk. Hasonló célokat
tûzött maga elé az az ötvenhatos üldözöttek
közvetlen leszármazottainak a személyes emlékeit
megelevenítô, s e memória anyagát történeti
beszámolóvá gyúró izgalmas könyvnek
a szerzôpárosa is (Kôrösi Zsuzsanna és Molnár
Adrienne), akik ezzel nyomban a hazai orális történeti
feldolgozás úttörôivé léptek elô
(módszertani diskurzus persze korábban is folyt már
e témában).[63]
------
3
A mûben az az igazán újszerû, hogy a történész
a narrátor megszokott szerepébôl visszahúzódva
az elbeszélô hangját átengedi azoknak, akikrôl
a történet szól - jóllehet továbbra is
ô határoz afelôl, hogy mirôl essék szó
egyáltalán (ô kérdezi ki interjúalanyait);
és természetesen ô dönti el, hogy milyen narratív
szerkezetben beszéltessék el a megtorlás évtizedeinek
megannyi személyes története (ô szerkeszti kötetbe
az interjúk formátlan anyagát). Az orális történet
az átélt, a személyesen megtapasztalt múltbeli
valóság emlékezésen átszûrt elbeszélése,
és mint ilyen, közeli rokonságban áll mindazon
történetírói törekvésekkel, melyek
éppen ennek az ,,elveszett világnak" a rekonstruálására
vállalkoznak.[64]
Az olvasónak talán feltûnt, hogy az utolsóként
taglalt három mû az 1956-os Intézet kiadásában
jelent meg. Ez ahhoz a problémához vezet át bennünket,
hogy vajon miként alakult a történetírás
intézményi infrastruktúrája az utóbbi
egy évtized során.
A megfeneklett tudományos infrastruktúra
Mályusz Elemér, midôn az 1940-es években
politikailag egyre inkább jobbra sodródva elôször
az imrédysta Egyedül vagyunk hasábjain, majd könyv
alakban is közreadta fejtegetéseit, a népiségtörténeti
irányzat lehetôségei felôl vette számba
a ,,magyar történettudományt" (ez volt könyvének
is a címe). Ebben a szemléleti problémákon
túl nagy teret szentelt a kutatás intézményi
rendjének, az Akadémiának, az egyetemnek, a Történelmi
Társulatnak, a múzeumnak és a levéltárnak.[65]
Mályusz példáját követve az alábbiakban
magam is igyekszem röviden számot vetni a kutatás és
a tudományos kommunikáció terén bekövetkezett
újabb fejleményekkel, feltéve, ha vannak egyáltalán
érdemleges új fejlemények.
Ami a kutatások intézményes rendszerét
illeti, ténylegesen nem beszélhetünk számottevô
változásokról az 1989-et követô idôben.
Bár az Akadémia (az MTA Történettudományi
Intézete) az általa foglalkoztatott kutatók számát
és szakmai erôforrásait tekintve idôközben
lényegesen meggyengült, végül mégis talpon
maradt. A történetírás (és a történelem
oktatásának) egyetemi mûhelyeiben tömörülô
történészek száma ugyanakkor aligha nôtt
az eltelt idôben (a Bokros-csomagból következô
létszámcsökkenést az új egyetemeken alapított
történelmi tanszékek legföljebb csak kiegyenlítették),
a korábbinál viszont jóval önállóbb
arculatot öltöttek a szakmai hatalmi pozícióikat
jelentôsen megnövelô tanszékek és intézetek.
Hiszen az Akadémiától (TMB) hozzájuk került
át a doktori képzés mûködtetése
(PhD-programok indítása a valamikori aspirantúra helyettesítésére),
valamint a tudományos fokozatok odaítélésének
kiváltsága. Emellett hallatlanul megnôtt az egyetemi
tudós- és tanárközösségek öntevékeny,
nemegyszer saját kiadói hátteret is magáénak
tudó publikációs tevékenysége.
A szervezeti rendet és a kommunikációs formákat
illetô decentralizáció mellett néhány
újonnan alapított kutatóintézetet lehet még
megemlíteni, közülük fôként az 1956-os
Intézet igazolta eddigi kutatási eredményeivel életrehívásának
jogosságát.
Az internet korában különösen visszásan
hat mindaz, ami a történettudományos információközlés
írott formáit ma Magyarországon általában
jellemzi. Nem is csak az a gond, hogy évtizedek óta szinte
változatlan folyóirat-szerkezet felel meg a szakma kommunikációs
igényeinek; nagyobb baj, hogy ezek az olykor igen nagy hagyományú
és szinte kivétel nélkül napi anyagi gondokkal
küszködô orgánumok úgyszólván
semmit sem változtattak korábbi szerkesztési elveiken
s a lapjaikon érvényesülô történetszemléleten.
Nem csoda tehát, ha számukra nem az on-line változat
elindítása a legfontosabb cél, mint a nyugati világ
történeti folyóiratai jelentôs hányadának
esetében, hanem az, hogy a következô szám megjelentetéséhez
mindig elôteremtsék a szükséges anyagi fedezetet.
A tartalmi megcsontosodás következtében pedig a
vezetô orgánumok mellett egész egyszerûen ,,elhúz"
a szakma fejlôdésének útja; az intellektuálisan
legizgalmasabb írások szerzôi jó érzékkel
már eleve nem is ide, hanem a kulturális vagy tágabb
profilú tudományos lapokhoz (2000, Holmi, Századvég,
BUKSZ, Replika, Limes, Café Bábel, Mûhely), vagy külföldi
szakfolyóiratokhoz küldik be tanulmányaikat megjelentetés
céljából. Egyetlen olyan tisztán történettudományi
szakfolyóirat létezik ma Magyarországon - ez a szegedi
egyetem történészei által szerkesztett Aetas
-, amely változatos tematikus számaival, nagyfokú
elméleti érzékenységével, és
nem utolsósorban a fiatal szerzôk felkarolásával
valóban be tudja tölteni azt a szerepet, ami egy történeti
folyóirattól az évezredfordulón joggal megkövetelhetô.
S nagy reményekre jogosít a zömmel doktoranduszhallgatók
szerkesztésében 2000-ben megindított elsô hazai
társadalomtörténeti folyóirat, a Korall léte.
Égetôen nagy szükség van az ilyen és ehhez
hasonló kezdeményezésekre, mert különben
elôbb vagy utóbb súlyos szakmai kár származik
abból, ha nem megy végbe gyökeres átalakulás
a folyóiratok terén, valami olyasmi, amire újabban
könyvkiadásunk mutat pozitív példákat.
Jegyzetek
[1]
,,Az a magabiztosság, melynek jegyében a professzionális
történészek Ranke után feltételezték,
hogy a forrásokba belemerülve a múlt valóságát
érzékelik, már jó ideje megváltozott.
(...) Inkább tudatában vagyunk ma már annak, hogy...
[a források] mennyire nem a valóságot közvetítik
számunkra, lévén, hogy maguk is narratív konstrukciók,
melyek ezen valóságokat, nem kénytelen-kelletlen,
hanem a tudományos eredmények és a tudományos
beszédmód által diktált módon rekonstruálják."
Georg G. Iggers:
Historiography in the twentieth century. From scientific
objectivity to the postmodern challenge. Hannover-London, 1997, Wesleyan
University Press. 144. A posztmodern történetfelfogáshoz
lásd Keith Jenkins: Re-thinking history. LondonNew York, 1991, Routledge.
5971.; Joyce ApplebyLynn HuntMargaret Jacob: Telling the truth about history.
New YorkLondon, 1994, W. W. Norton and Company. 198241.
[2]
Kövér György: Milyenek vagyunk? A ,,Hajnal István
Kör - Társadalomtudományi Egyesület" - tíz
év múltán.
Századvég, 1997. tavasz.
48.
[3]
Beszélgetés 2000-ben Engel Pál történésszel.
2000, 1998. 12. sz. 4.
[4]
Gyáni Gábor:
Emlékezés, emlékezet és
a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág.
A könyvben Engel Pál felfogásának egynémely
belsô ellentmondásáról is szó esik.
[5]
Ormos Mária: Történelem és történetírás.
Korunk,
2000. 7. sz. 4, 11.
[6]
Gosztonyi Péter: Történelemszemlélet, történelemtudat
és történeti irodalom Magyarországon. Korunk,
1995. 4. sz. 34.
[7]
Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás
helyzete és perspektívái. Századvég,
1997. tavasz. 36.
[8]
Bôvebben lásd Gyáni Gábor: Emlékezés...
32-33.
[7]9
Vö. Rolf Torstendahl: Thirty-five years of theories in history. Social
science theories and philosophy of history in the Scandinavian debate.
Scandinavian
Journal of History, vol. 25 (2000) no. 1-2. 25.
[10]
A jelenség hazai szimptómáit elemzi Gyáni Gábor:
A hagyomány mint politikai kultusz. 2000, 1992. 7. sz. 3-7; uô:
Political uses of tradition in postcommunist East Central Europe.
Social
Research, vol. 60 (Winter 1993) no. 4. 893-915. A kérdésrôl
folyó diskurzushoz vö. Szabó Miklós: Restauráció
vagy a történelem kritikus feldolgozása. Magyar Lettre
International, 1992. ôsz; Lányi Gusztáv: Föltámadás
és/vagy restauráció? A ,,múlt szerepe" a politikai
rendszerváltásban. Magyar Tudomány, 1993. 2. sz.;
László János: A közép-kelet-európai
kollektív élmény. In uô: Szerep, forgatókönyv,
narratívum. Szociálpszichológiai tanulmányok.
Budapest, 1998, Scientia Humana. 200208.
[11]
A humán- és társadalomtudományok egészét
érintô negatív álláspontra példa
Bence György: Átmenet és átmentés a humán
tudományban. BUKSZ, 1992. ôsz. 348-356. A kádári
idôszak apológiáját árasztó pozitív
megítélés idézett megnyilatkozása: Glatz
Ferenc: Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás.
História,
1993. 910. sz. 61. Lásd még uô: Pozitív múltszemléletet!
História, 1993. 56. sz. 2, 23.
[12]
,,Ceauescu idejében az uralkodó diskurzus - sôt bizonyos
értelemben az egyedüli - nacionalista diskurzus volt. Azt mondhatjuk:
»egyedüli«, mivelhogy elkerülhetô lehetett
volna, de nem volt keresztezhetô, sem cáfolható világos
érvekkel, és nem lehetett melléje állítani
más, összefüggô diskurzust. Ha pedig a történészeknek
olykor sikerült is elmenekülniük kevésbé viharos
tájakra, vagy pedig szakmai finomsághoz folyamodtak, a népesség
egésze - a mûködô propaganda-csatornák révén
- szenvedélyesen nacionalista népbutításnak
(demagógiának) volt alávetve." Lucian Boia: Történelem
és mítosz a román köztudatban. Bukarest-Kolozsvár,
1999, Kriterion. 89-90. Ugyanakkor a román történetírás
1989 utáni alakulása is többnyire a kontinuitás,
semmint a radikális változás jegyeivel jellemezhetô:
Uo. 299-303.
[13]
,,Az eredmények azt mutatják, hogy a születéskorlátozás
már 1790 körül megjelent Magyarországon." Beszélgetés
Andorka Rudolf szociológussal. Aetas, 1996. 4. sz. 116. (Az interjút
Pozsgai Péter készítette.)
[14]
Gyáni Gábor:
Emlékezés... 38-44.
[15]
Errôl fôként a Hajnal István Kör példája
kapcsán szól Benda Gyula: i. m.; Kövér György:
i. m.
[16]
A kliometrikus történetírás elmaradt hazai adaptációját
ecseteli Kövér György: A magyar gazdaságtörténet-írás
régi útjai. BUKSZ, 1992. nyár, különösen
181-182.
[17]
Lásd a
Világtörténet címû folyóirat
1986. 3-4. számát, különösen Robert W. Fogel:
,,Tudományos" és tradicionális történetírás.
7-40; Jürgen Kocka: Elméletek és kvantifikáció
a történetírásban. 53-63.
[18]
Ezt bizonyítja a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének
legfrissebb évkönyve is a benne található több
idevágó új kutatási beszámolóval:
Pozsgai Péter: Család, háztartás és
tulajdon Torna vármegyében a 19. század második
felében. In Faragó Tamás-Ôri Péter (szerk.):
Történeti demográfiai évkönyv 2000. Budapest,
2000, KSH. 166-225; Heilig Balázs: Paraszti háztartások
és háztartásciklusok Szôlôsardón
a 19. század második felében. Uo. 225-266. Korábban:
Bácskai Vera:
Család, háztartás, társadalom
a 19. század elején. /Történeti statisztikai
füzetek 11/ Budapest, 1992, KSH Könyvtár és Dokumentációs
Szolgálat; Holló Szilvia Andrea: Zsidó háztartások
a Vízivárosban a XIX. század elsô felében.
Fons,
1998. 4. sz. 551587.
[19]
Kapóra jön, hogy a szerzô összegyûjtve nemrég
könyvben is megjelentette másfél évtized szakirodalmi
termését, melynek egyes darabjait annak idején eldugott
helyeken tette közzé. Faragó Tamás: Tér
és idô - család és történelem.Társadalomtörténeti
tanulmányok (19761992). Miskolc, 1999, Bíbor.
[20]
Faragó Tamás: Parasztságtörténet és
történetírás. In uô: i. m. 299.
[21]
Uo. 303.
[22]
Uo. 299300.
[23]
Faragó Tamás: Óbor új palackban? In uô:
i. m. 334.
[24]
Benda Gyula-Bácskai Vera-Faragó Tamás: A negyedik
kötet társadalomképe. BUKSZ, 1991. ôsz. A bemutatott
gondolatmenet Benda Gyula írásából való
(316).
[25]
Faragó Tamás: A falusi társadalom rétegzôdésérôl.
In uô: i. m. 85.
[26]
Uô: Háztartás, család, rokonság. In uô:
i. m. 190-191.
[27]
Uo. 192.
[28]
Faragó Tamás: Településtörténet,
történeti táj, történeti térbeliség.
Uô: i. m. 11-34.
[29]
Melegh Attila: Nôi és férfi életpályák
két 18. századi mezôvárosban. In Nagy Beáta-S.
Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Nôi
szerepek a társadalomban és az alkotómûvészetben.
Debrecen, 1997, Csokonai. 159.
[30]
Tóth István György: Harangkongás és óraketyegés.
In Zimányi Vera (szerk.): Óra, szablya, nyoszolya. Életmód
és anyagi kultúra Magyarországon a 1718. században.
Budapest, 1994, MTA TTI. 116, 128.
[31]
Tóth István György: Mivelhogy magad írást
nem tudsz... Az írás térhódítása
a mûvelôdésben a kora újkori Magyarországon.
Budapest, 1996, MTA TTI.
[32]
Ez az Egyesült Államokban s úgyszintén a hetvenes
években elôtérbe került kutatási téma
a társadalomtudományos történetírásnak
volt az egyik hajtása. Lásd az irányzat programadó
mûvét, Tamara K. Hareven (ed.): Transitions. The family and
life course in historical perspectives. New York, 1978, Academic Press.
[33]
Melegh Attila: Házasságtörés Halason a 17-18.
században. In
Történeti demográfiai évkönyv
2000. 266-292.
[34]
A szorosabban mentalitástörténeti megközelítést
Tóth István György alkalmazza a szexualitás múltját
vizsgálva: Peasant sexuality in eighteenth-century Hungary. Continuity
and Change, vol. 6 (1991) no. 1. 4358; uô: ,,Komám nincs és
feleségem vagyon" (Meddôség és fogamzásgátlás
a 18. századi magyar parasztságnál). In Zimányi
Vera (szerk.): i. m. 133145. A 1820. századi paraszti szexualitást
és gyermekszülést a bába tevékenységének
prizmáján keresztül, történeti-néprajzi
eszközöket is latba vetve átfogóan tárgyalja
Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban
(18. század vége - 20. század közepe). Budapest,
1996, Centrál Európa Alapítvány. A magánélet
(a házasság) egyházi normatív szabályozását
veszi górcsô alá Kiss Réka: Matrimoniális
causák a küküllôi református egyházmegye
jegyzôkönyveiben. Házasság, válás
egy 17. századi erdélyi egyházmegyében. In
Kósa László (szerk.): Fiatal egyháztörténészek
kollokviuma. Budapest, 1999, ELTE. 41-59. A válás során
követett férfi és nôi stratégiák
elemzésére kerít sort esettanulmányában
Mátay Mónika: Barta Gergely contra Zefer Mária: egy
XIX. századi debreceni válóper dilemmái. In
Bódy Zsombor et al. (szerk.):
A mesterség iskolája.
Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára.
Budapest, 2000, Osiris. 244-275. A házasságkötéskor
követett s a házassági szerzôdés révén
írásban is rögzített férfi és nôi
stratégiákat, valamint a polgári válás
szociológiai mozgatórugóit elemzi Gyáni Gábor:
Hétköznapi
Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón.
Budapest,
1995, Városháza. 12-28.
[35]
Hudi József: Egy pápai válóper a 18. századból.
In Nagy Beáta-S. Sárdi Margit (szerk.): i. m. 164-171. Hasonló
jellegû feldolgozásra példa Németh László
Sándor: A házi szövetség felbontása, avagy
Pálóczi Horváth Ádám házassági
bontóperének rövid summázata. Holmi, 1996. 6.
sz. 748-754.
[36]
Szende Katalin: A nôi munka a középkori gazdaságban.
Aetas,
1995. 1-2. sz. 179-194; uô: Craftsmen's widows in late medieval Sopron.
In M. Hietala-L. Nilsson (eds.): Women in towns. The social position of
European urban women in a historical context. Helsinki-Stockholm, 1999.
13-24; Péter Katalin: Nôi családfôk Sárospatakon
a 16. és a 17. században. Századok, 1989. 5-6. sz.
563-606; Gyáni Gábor: Család, háztartás
és a városi cselédség. Budapest, 1983, Magvetô;
uô: Patterns of women's work in Hungary 1900-1930.
European Review
of History, vol. 5 (1998) no. 1. 25-37; Nagy Beáta: Nôk keresôtevékenysége
Budapesten a 20. század elsô felében. In Hadas Miklós
(szerk.):
Férfiuralom. Írások nôkrôl,
férfiakról, feminizmusról. Budapest, 1994, Replika.
155-176; Petô Andrea: Women's employment and lifestyle in a Hungarian
city of heavy industries in the fifties. In
History Department Yearbook1993.
Budapest, 1994, CEU. 265-277; Susan Zimmermann: Making a living from disgrace.
The politics of prostitution, female poverty and urban gender codes in
Budapest and Vienna, 1860-1920. In History Department Yearbook 1994-95.
Budapest, 1995, CEU. 67-93; Karády Viktor: Felekezet, cselédsors
és szexuális deviancia az 1945 elôtti Budapesten. In
uô: Zsidóság és társadalmi egyenlôtlenségek
(1867-1945). Történeti-szociológiai tanulmányok.
Budapest, 2000, Replika. 141-169.
[37]Petô
Andrea:
Nôhistóriák. A politizáló magyar
nôk történetébôl 1945-1951. Budapest, 1998,
Seneca; Tóth Árpád: A társadalmi szervezôdés
rendi és polgári normái. Fons, 1998. 4. sz. 411481;
Susan Zimmermann: Die bessere Hälfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen
im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Wien-Budapest, 1999, Promedia-Napvilág.
[38]
Lafferton Emese: Hysteria and deviance in fin-de-siécle Hungary.
Ilma's case. Replika, 1998. Special issue, 75-99; Vári Sándor:
Nôi hisztéria Budapesten az 1880-as években. BUKSZ,
1999. nyár, 174-184; Petô Andrea: Átvonuló hadsereg,
maradandó trauma. Az 1945-ös nemi erôszak esetek emlékezete.
Történelmi
Szemle, 1999. 1-2. sz. 85-109.
[39]
Philippe Ariés: A gyermek és a családi élet
az ancien régime korában. In uô: Gyermek, család,
halál. Tanulmányok. Budapest, 1987, Gondolat. Az azóta
megjelent egyetlen újabb, ám szintén több évtizedes
külföldi szakmunka is Ariés fô tézisére
épül: Elisabeth Badinter:
A szeretô anya. Az anyai érzés története
a 17-20. században. Debrecen, 1999, Csokonai.
[40]
Péter Katalin (szerk.):
Gyermek a kora újkori Magyarországon.
Budapest, 1996, MTA TTI. Lásd különösen a kötetbe
írt saját tanulmányát (A gyermek elsô
tíz esztendeje); uô: Jobbágy gyermekek a kora újkori
Magyarországon. Mûhely, 1999. 5-6. sz. 141-149. A 19. század
elejéhez e tekintetben is fontos hozzájárulás
Bácskai Vera: A vállalkozók elôfutárai.
Nagykereskedôk a reformkori Pesten. Budapest, 1989, Magvetô.
184-196.
[41]
Hanák Péter (összeáll., bev.): Polgári
lakáskultúra a századfordulón. Budapest, 1992,
MTA TTI; Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi
térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998, Új
Mandátum; Vigh Annamária: Egy polgárlakás Budapesten.
In Tanulmányok Budapest Múltjából XXVII. Budapest,
1998. 77-85; Cieger András: A Lónyay-Kappel vagyon nyomában.
Egy ,,újarisztokrata" család vagyoni helyzete és életkörülményei
a 19. század második felében. Történelmi
Szemle, 1998. 1-2. sz. 87-113.
[42]
Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi család és gazdaság
a XVIII. század közepén (Parraghy László
hagyatéka).
Agrártörténeti Szemle, 1984. 1-2.
sz. 1-84; Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma
a századfordulón. Történelmi rétegzôdés
és társadalmi átrétegzôdés a polgári
átalakulásban. Budapest, 1989, Akadémiai.
[43]
Benda Gyula: A lakásfelszereltség változásai
Keszthelyen 1790-1848. In Novák László-Selmeczi László
(szerk.): Építészet az Alföldön. Nagykôrös,
1989. 133-160; Németh Erika: Négy ruszti lakásbelsô
a 17. században. In Zimányi Vera (szerk.): i. m. 87-99; Peterdi
Vera: Gyáripari termékek a budapesti polgári háztartások
konyháiban (1880-1945). In Néprajzi Értesítô,
LXXVI. Budapest, 1994. 259-279; Granasztói Péter: Eltûnt
mindennapok nyomában. Mezôvárosi társadalom
a tárgyak tükrében (Kiskunhalas 1760-1850). Tabula,
1998. 1-2. sz. 25-60; uô: A tárgyaktól a tárgyak
rendszeréig. Két példa a faktoranalízis alkalmazására.
In Bódy Zsombor et al. (szerk.): i. m. 87-109; Güntner Péter:
Társadalmi rétegzôdés és vagyonszerkezet
Sopronban a századfordulón. In uo. 176-202.
[44]
Vö. Lorna Weatherill: Consumer behaviour and social status in England,
1660-1750. Continuity and Change, vol. 1 (August 1986) no. 2. 191-217;
Daniel Roche: The people of Paris. An essay in popular culture in the 18th
century. Leamington Spa, 1987, Berg.
[45]
J. Újvári Zsuzsanna: Egy kereskedôcsalád metamorfózisa
(A mezôszegedi Szegedi család). In Zimányi Vera (szerk.):
i. m. 33-87; Gyáni Gábor: i. m. 1995. 53-76; uô: Középosztályi
fogyasztási kultúra és az áruház.
Budapesti
Negyed, 16-17, 1997. nyár-ôsz, 101-127; Vigh Annamária:
Reggeli, ebéd, vacsora a Koronaherceg utcában. In Tanulmányok
Budapest Múltjából XXVIII. Budapest, 1999. 319-329.
[46]
Ezt az átalakulást korábban a várostörténet
példáján már bemutattam. Gyáni Gábor:
Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény
és irányzatok.
Századvég, 1997. tavasz. 55-69.
[47]
Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban.
Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest,
2000, Balassi.
[48]
Jacques Le Goff: Saint Louis. Paris, 1996, Gallimard; Peter Burke:
The
Fabrication of Louis XIV. New Haven-London, 1992.
[49]
Ungváry Krisztián:
Budapest ostroma. Budapest, 1998, Corvina.
[50]
John Keegan: Waterloo. Budapest, 1990, Európa.
[51]
A normális kivételes fogalmához vö. Szekeres
András: Mikrotörténelem és általános
történeti tudás.
Századvég, 1999. tél.
15.; Szíjártó M. István: Történeti
antropológia és mikrotörténelem. BUKSZ, 2000.
nyár. 153, különösen a 23. jegyzet.
[52]
Csupán a 19. századról három egyetemi tankönyv
látott egymással nagyjából egy idôben
napvilágot. Gergely András (szerk.): 19. századi magyar
történelem 17901918. Budapest, 1998, Korona; Veliky János
(szerk.): Polgárosodás és szabadság. Magyarország
a XIX. században. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó;
Estók János:
Magyarország története 18491914.
Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó. S e mellett se szeri,
se száma a század egyes alkorszakairól írt
újabb keletû összefoglaló munkáknak (Csorba
László, Diószegi István, Velkey Ferenc).
[53]
A szóban forgó izgalmas szövegrészek ,,A rendi
társadalom felbomlása" címû, szokványos
társadalomtörténeti áttekintést sejtetô
fejezetben olvashatók. Gergely András (szerk.): i. m. Különösen
5782.
[54]
Mutatóul néhány az újabban megjelentek közül:
Mazsu, János: The social history of the Hungarian intelligentsia
18251914. New York, 1997, ARP; L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élô
kispolgár. Debrecen, 1997, MediaDUP; Ódor Imre et al. (szerk.):
Mágnások,
birtokosok, címereslevelek. /Rendi társadalom polgári
társadalom 9/ Debrecen, 1997; Fónagy Zoltán: Nemesi
birtokviszonyok az úrbérrendezés korában. Századok,
1996. 6. sz. 11411192; Hajdu Tibor:
Tisztikar és középosztály
18501914. Ferenc József magyar tisztjei. /História könyvtár.
Monográfiák 10/ Budapest, 1999, MTA TTI.
[55]
Gyáni GáborKövér György: Magyarország
társadalomtörténete a reformkortól a második
világháborúig. /Osiris tankönyvek/ Budapest,
1998, Osiris; a migrációkutatás terén a kétféle
megközelítést elegyíti, Puskás, Julianna:
Ties that bind, ties that divide. 100 years of Hungarian experience in
the United States. New York, 2000, Holmes and Meier.
[56]
Az elôadás szövege ,,Láthatási jog" címen
a HVG-ben látott napvilágot (1989. május 13. 4-7);
valamivel hosszabb változatát lásd Gyáni Gábor:
A levéltárak és a kutatás szabadsága.
Hiány,
1990. március 13. 3-6.
[57]
A történeti kutatás útjába emelt ezen
újabb adatvédelmi gátakról több fórumon
is diskurzus folyt az 1990-es évek során: Kresalek Gábor
(szerk.):
Levéltár és nyilvánosság.
Budapest, 1992, BFL; Nyerges András (szerk.): Közérdekû
iratok, adatok és az állampolgár. Budapest, 1996,
BFL. A Történeti Hivatal adatszolgáltatásának
egyes anomáliáiról pedig Kenedi János: K. belügyi
iratfelmérô jelentése a kastélyból. Budapest,
2000, Magvetô, 42-115.
[58]
Interjú Majtényi László adatvédelmi
biztossal. BUKSZ, 2000. ôsz. 258. Az interjút Mihalicz Csilla
készítette. Az ilyen és hasonló adatvédelmi
korlátozások lehetséges tudományos következményeirôl
esettanulmány formájában adtam számot. Gyáni
Gábor: Mire ne emlékezzünk - mit ne feledjünk!
Az emlékezet mint történelemformáló erô.
In Boros Géza (szerk.): Az emlékezésrôl.
Kiállítás
és szimpozion. Budapest, 2000, MAOE. Különösen 76-79.
[59]
Vilém Precan: The opening of archives and the history of communism
(1990-2000). In Proceedings. 19th International Congress of Historical
Sciences. Oslo, 2000, University of Oslo. 452.
[60]Andrzej
Paczkowski:
The end of communism: Consequences for Polish historiography.
Konferencia-elôadás.
Oslo, 2000. augusztus 7.
[61]
Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. 1896-1953.
1. köt. Budapest, 1996, 1956-os Intézet; 1953-1958. 2. köt.
Budapest, 1999, 1956-os Intézet; Romsics Ignác:
Bethlen István.
Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató
Intézet. (Második kiadása: Budapest, 1999, Osiris.)
[62]
Kövér György:
Losonczy Géza 1917-1957. Budapest,
1998, 1956-os Intézet. A könyvrôl más helyen részletesebben
is szólok: Tragédia két felvonásban. A kommunista
identitás metamorfózisai. In Gyáni Gábor:
Emlékezés...
161-177.
[63]
Kôrösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben
éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa.
Budapest, 2000, 1956-os Intézet. A módszertani irodalomhoz:
Kovács András: Szóról szóra. BUKSZ,
1992. tavasz. 8897; Hanák GáborKövér György:
Biográfia és oral history. In Valuch Tibor (szerk.): Hatalom
és társadalom a XX. századi magyar történelemben.
Budapest, 1995, Osiris1956-os Intézet. 92101; Gyáni Gábor:
Emlékezés és oral history. In uô:
Emlékezés...
128145; Tóth Eszter Zsófia: Klio és az oral history.
Múltunk,
2000. 3. sz. 165178.
[64]
A mûrôl és a könyv kapcsán magáról
a mûfajról lásd még a kötethez írt
Elôszót. Uo. 7-17.
[65]
Mályusz Elemér: A magyar történettudomány.
Budapest, é. n., Bólyai Akadémia.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu