Amikor Lakatos Imre 1974. február 2-án, 51 éves korában váratlanul meghalt, az egyik legbefolyásosabb és legprovokatívabb tudományfilozófus távozott el. Valószínûleg mindenki egyetértene az alábbi megfogalmazással: keveseknek voltak olyan mély meglátásai a tudománnyal kapcsolatban, mint Lakatosnak, s ugyanakkor kevesen követtek el hozzá hasonlóan durva hibákat. Abban viszont aligha lenne egyetértés, hogy mi a mély meglátás, és mi a durva hiba. Egyes olvasói pontosan azt tartják forradalmi felismerésnek, ami mások szerint ostobaság. Ebben az írásban rendszeresen áttekintem a Lakatost leginkább foglalkoztató témákat. Elõbb azonban röviden az életérõl.

1922-ben született. 1944-ben szerzett diplomát a debreceni egyetemen matematikából, fizikából és filozófiából. Diákévei alatt meggyõzõdéses kommunista volt. A háború után egy ideig kapcsolatban volt Lukács György körével, de szakított velük, mert nem találta õket eléggé baloldalinak. 1947-tõl az oktatásügyi minisztériumban dolgozott magas beosztásban, s fontos szerepet játszott a magyar felsõoktatás újjászervezésében. Hiába volt azonban hithû kommunista, 1950 márciusában letartóztatták, s három évet töltött a recski munkatáborban. Szabadulása után, 1954-ben az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében kapott állást. Számos matematikai munkát fordított magyarra, többek közt az Amerikában élõ Pólya György könyvét a matematikai problémamegoldásról (A gondolkodás iskolája, Budapest: Gondolat, 1957). Pólya maradandó hatást gyakorolt a matematikával kapcsolatos nézeteire, s késõbb - 1958-ban - õ irányította figyelmét doktori disszertációjának témájára.

Az 1956-os forradalom után, mikor hírét vette, hogy újra le akarják tartóztatni, Ausztriába menekült. Nem tudni, mikor vesztette el kommunista meggyõzõdését, melyet a recski évek alatt is rendíthetetlenül megõrzött, de emigrálása után már esküdt ellensége volt a kommunizmusnak. Hamarosan sikerült ösztöndíjat szereznie a cambridge-i egyetemre, ahol a matematika filozófiájáról készítette el doktori disszertációját. 1960-tól a London School of Economics tanára, ez az intézmény ekkoriban a tudományfilozófia egyik centruma volt. A tanszék vezetõje - nem más, mint Karl Popper - nagy hatással volt Lakatos tudományfilozófiai nézeteinek alakulására. Kettejük viszonyát az ellentmondásosság jellemezte: Lakatos lépten-nyomon hivatkozott Popperra, a követõjének vallotta magát, noha bizonyos pontokon bírálta, Popper azonban írásaiban jóformán tudomást sem vett Lakatosról. Azt beszélik, hogy Lakatos egyes nézeteit szabályos árulásként értelmezte, s az árulás mélyen megbántotta. Szintén az LSE-n tanított ebben az idõben Paul Feyerabend, Lakatos egyik legfõbb filozófiai ellenfele s személyes jó barátja. Feyerabend neki mint "társ-anarchistának" dedikálta 1975-ben - Lakatos halála után - Against Method címû könyvét. Amikor pedig egy dühödt recenzens "Hullagyalázás!"-t kiáltott, elárulta, hogy Lakatos tudott a készülõ ajánlásról, s csupán azt kifogásolta, hogy neve és a "társ-anarchista" minõsítés közül hiányzik a vesszõ.

Lakatos a hatvanas évek közepén kezdett el tudományfilozófiával foglalkozni, s pillanatokon belül a terület egyik legbefolyásosabb mûvelõjévé vált. Õ szervezte azt az 1965-ös konferenciát, ahol Popper, Kuhn és Feyerabend megütköztek. Késõbb õ szerkesztette a British Journal for the Philosophy of Science-t. 1969-ben, Popper nyugalomba vonulása után õ örökölte katedráját (állítólag Popper heves tiltakozása ellenére).

A helyzet

Lakatos figyelme abban a drámai idõszakban fordul a tudományfilozófia felé, amikor úgy tûnik, hogy a tudomány története megingatja a tudomány racionalitásába vetett hitet. A tudományfilozófia, attól kezdve, hogy a Bécsi Kör tevékenysége nyomán önálló filozófiai diszciplínává vált, nyilvánvalónak tekintette, hogy a természettudomány az emberi tudás legkiválóbb formája, amelynek minden más megismerési vállalkozás mintájául kell szolgálnia. Annak feltárását tekintette feladatának, hogy mibõl fakad a tudomány kiválósága. A tudományfilozófusok a választ abban látták, hogy a tudományos kutatást bizonyos módszertani szabályok vezérlik. E módszertani szabályok elõírják, miként kell a tudományos elméleteket ellenõrizni, az ellenõrzések eredményeit értékelni, s ezek nyomán miként kell a rivális elképzelések közül választani. A tudományfilozófusok célja az volt, hogy azonosítsák e módszertani szabályokat - a tudomány metodológiáját -, s ennek révén felszínre hozzák a tudomány racionalitását.

Két rivális metodológia létezett: a logikai pozitivisták induktivista-jusztifikacionista metodológiája és Popper deduktivista-falszifikacionista metodológiája. Az elõbbi szerint a tudomány alapjában véve tapasztalatilag igazolt ismeret: a tudósok elméleteiket összevetik a megfigyelésekkel, s e megfigyelések igazolják az elméleteket. Bár a harmincas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a megfigyelések nem szolgáltathatnak konkluzív igazolást, a logikai pozitivisták úgy vélték, hogy megerõsíthetik, "konfirmálhatják" az elméleteket. Fõ céljuk részben a konfirmáció szabatos definiálása volt, részben valamilyen induktív logika kidolgozása, melynek segítségével a konfirmáltság mértékét számszerûen lehetne jellemezni. A cél megvalósítása során azonban számos nehézség merült fel, s ennek eredményeképpen a logikai pozitivizmus fokozatosan visszaszorult.

A popperiánus metodológia szerint nem lehetséges igazolás, csak cáfolás. A tudósok merész, a világról sokat mondó, s ezért könnyen ellenõrizhetõ hipotéziseket fogalmaznak meg, s ezeket deduktív következményeik révén összevetik a tapasztalattal. A megcáfolódott, "falszifikált" elméleteket könyörtelenül elvetik, s helyükbe újabb, még merészebb hipotéziseket állítanak.

Mindkét megközelítés hívei egyetértettek abban, hogy a tudomány fejlõdése kumulatív: idõben egyre többet tudunk. Abban azonban nem értettek egyet, hogy miben is áll a kumulativitás. Egyrészt, a logikai pozitivisták szerint késõbbi tudásunk tartalmazza korábbi tudásunk egészét, s ezen kívül újabb elemeket. A popperiánusok szerint a késõbbi tudás nem tartalmazza korábbi tudásunk egészét, hiszen annak egyes elemei megcáfolódtak, s ezért elvetésre kerültek. Másrészt, a logikai pozitivisták úgy vélték, hogy elméleteink egyre jobban igazolódnak. Popper és követõi szerint ellenben késõbbi tudásunk éppoly hipotetikus, mint a korábbi, azaz semmivel sem bizonyosabb.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kezdõdött el a tudományfilozófia történeti fordulata. Kuhn, Feyerabend és mások a tudomány történetébõl merített példák alapján úgy érveltek, hogy mind a logikai pozitivista, mind a popperiánus metodológiának vajmi kevés köze van a valósághoz. Elõször is, a kutatók nemcsak hogy áthágják a filozófusok módszertani szabályait, de a tudomány sikere sok esetben éppen e szabálysértéseknek köszönhetõ. Másodszor, az egyetemes érvényû tudományos metodológia fikció: az alkalmazott módszertan erõsen függ a világra vonatkozó nézetektõl, s e nézetek változásával maga is megváltozik. (Az arisztoteliánusok például megvetették a kísérletezést, tiltották a matematika alkalmazását a változó földi dolgokra, s nem tulajdonítottak különösebb szerepet a sikeres elõrejelzéseknek.) Harmadszor, a tapasztalat nem tekinthetõ semleges döntõbírónak a rivális elképzelések között, mivel a kísérleti adatgyûjtés, az adatok értelmezése, sõt, még az egyszerû érzékelés is elméletfüggõ. Mindez a következõ kérdésekhez vezetett: ha nincs sem közös módszertan, sem közös tapasztalati bázis, miként lehet a rivális elméleteket összehasonlítani? Milyen alapon állíthatjuk, hogy az egyik elmélet jobb a másiknál? Ha pedig ilyet nem állíthatunk, van-e értelme egyáltalán a tudomány fejlõdésérõl beszélni? De ha nem beszélhetünk a fejlõdésérõl, akkor miért lenne a tudomány racionális vállalkozás?

Ez a helyzet új feladat elé állította a tudományfilozófusokat: olyan új elméletet kellett kidolgozni a tudomány racionalitásáról, amely összefér a tudománytörténeti tényekkel.

Alapfogalmak

A tudomány leírására vannak általánosan használt fogalmaink: elmélet, kísérlet, magyarázat stb. A filozófusoknak ez nem mindig elég. A logikai pozitivisták bevezették a konfirmáció fogalmát, Kuhn a paradigmáét stb. Lakatos sem elégszik meg a hétköznapi fogalmakkal. Egyik újítása a "tudományos kutatási program". Ezen nem olyasmit ért, amit egy kutatócsoport vezetõje határoz meg, vagy amivel ösztöndíjakra és kutatási támogatásra lehet pályázni. A Lakatos-féle kutatási program átfogó történeti egység, mely évtizedekig vagy akár évszázadokig is tarthat. Egy program hosszú idõre megrekedhet, majd néhány új ötletnek köszönhetõen új lendületet kaphat. A kutatási programok elméletek sorozatai. Az egy kutatási programba tartozó elméleteket a közös heurisztika köti össze. A heurisztika egyfajta utasításrendszer, amely elõírja a tudósnak, hogy milyen legyen a következõ kidolgozandó elmélet. Kétféle heurisztika van: pozitív és negatív.

A negatív heurisztika megtiltja a tudósnak, hogy bizonyos elképzeléseken változtasson. Ezáltal kijelöli azokat az elgondolásokat, amelyek mellett a tudósnak mindenáron ki kell tartania. Ezen elgondolások halmazát nevezi Lakatos a program kemény magjának. A kemény mag tehát a programba tartozó elméletek közös része. A newtoniánus program kemény magja például a három Newton-törvény és a gravitáció törvénye. Ha a programba tartozó valamelyik elmélet kudarcot vall, a negatív heurisztika arra utasítja a tudósokat, hogy a kudarc okát ne a kemény magban, hanem valamilyen járulékos elemben keressék. A tudósoknak nem a kemény magot kell megváltoztatniuk, hanem az azt körülvevõ védõövet. Tegyük fel például, hogy a newtoni mechanika egyik elméletváltozata tévesen jelzi elõre egy bolygó pályáját. A kutató ilyenkor nem a Newton-törvényeket vagy a gravitáció törvényét hibáztatja, hanem mondjuk, felveti, hogy a bolygó pályáját egy mindeddig ismeretlen másik bolygó gravitációs hatása zavarta meg. Ezek után új elmélettel áll elõ, mely tartalmazni fogja az ismeretlen bolygó pályára, tömegére stb. vonatkozó számításokat. Ha a feltételezett bolygót nem sikerül távcsõvel észlelni, a tudós akkor sem nyúl a kemény maghoz. Ehelyett például feltételezi, hogy a bolygót kozmikus porfelhõ takarja el, s a következõ változatban pontosan megadja a feltételezett porfelhõ paramétereit.

Lakatos szerint azonban a védõöv változtatása rendszerint nem így történik. A kutatókat általában nem az serkenti újabb és újabb elméletek kidolgozására, hogy programjuk kemény magját védelmezzék. A negatív heurisztikánál fontosabb a pozitív heurisztika. Ez afféle elõzetes terv, mely útmutatásokat ad arra nézve, hogy miként kell a programot továbbfejleszteni. Az új elméletek kidolgozását ez a menetrend szokta vezérelni, nem a kísérleti nehézségek. A nehézségeket a tudósok általában figyelmen kívül hagyják, s csak akkor fordítanak rájuk komolyabb figyelmet, ha a program pozitív heurisztikája kimerülõben van. A pozitív heurisztika mûködhet oly módon, hogy a kezdeti idealizációkat fokozatosan egyre reálisabb feltevésekkel helyettesítik. A newtoni mechanika elsõ változata például mozdulatlan Nappal és egyetlen, körülötte keringõ pontszerû bolygóval számolt. A következõ változatban a Nap és a bolygó már közös tömegközéppontjuk körül keringtek. A harmadik változatban már szerepelt a többi bolygó. A negyedik változat már beszámította a bolygók közötti gravitációs erõt. Az ötödik változatban a tömegpontokat tömeggolyók váltottak fel stb. De a pozitív heurisztika mûködhet úgy is, hogy egy analógiát egyre részletesebben kiaknázunk. A huszadik század atomelmélete részben azon az analógián alapult, hogy az atom olyan, mint egy naprendszer. Az atommag a Nap, az elektronok a bolygók. Az analógia azt sugallja, hogy az elektronoknak van valamilyen olyan tulajdonsága, mely a bolygók tengely körüli forgásához hasonlatos - részben ennek nyomán vezették be a spin fogalmát.

A tudomány története

Lakatos szerint a tudomány története számtalan kutatási program rivalizálásából áll. Az igazi tudományos kutatás akkor indul be, ha születik egy gazdag és heurisztikus ereje révén a kutatást irányítani képes program. A programok egyre terjeszkednek, idõvel benyomulnak egymás területére, s versengeni kezdenek. Minden program igyekszik újabb és újabb elméletváltozatokkal elõállni, melyek jobbak a riválisok újabb és újabb változatainál. A harc sokáig elhúzódik, a kutatási programok ugyanis szívósak. Egyetlen kutatási program sem gyõzhetõ le egy csapásra. Önmagukban véve a legsúlyosabb empirikus nehézségek sem végzetesek. Lakatos szerint a legtöbb program cáfoltan születik, ha azonban a program sikeres, az egymást követõ változatok egyre többet és többet mondanak el a világról. Példa erre Prout kutatási programja. Prout, az edinburghi orvos, 1815-ben egy névtelenül publikált dolgozatában azzal a meghökkentõ gondolattal állt elõ, hogy a tiszta kémiai elemek atomsúlya mindig a hidrogén atomsúlyának egész számú többszöröse. Követõi a hatalmas számú ellenpéldát azzal magyarázták, hogy a rendelkezésre álló eljárásokkal nem lehet valóban tiszta elemeket elkülöníteni. Újabb és újabb elkülönítési eljárásokat dolgoztak ki, és fényes sikereket arattak - noha mindig akadtak ellenpéldák. Végül századunkban, az izotópok felfedezésével, Prout programja diadalmaskodott. Önmagukban véve a logikai nehézségek éppily kevéssé végzetesek. Bohr programja például ellentmondásokat tartalmazott, s ezeket csak hosszú évek múltán sikerült kiküszöbölni.

Egy másik kutatási programmal való konfrontáció során sem szenvedhet egy program kiütéses vereséget: nincsenek döntõ kísérletek. Természetesen vannak olyan kísérletek, amelyek két kutatási programot mérnek össze. Csakhogy ennek eredménye sohasem jelenti azt, hogy a vesztes programot fel kell adni. Amiket összemérünk, azok ugyanis mindig a rivális programok konkrét elméletváltozatai. Az pedig, hogy a program adott változata alulmaradt a másik program kurrens változatával szemben, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elõbbi program gyengébb a másiknál. Az efféle összemérések csak a pillanatnyi állást adják meg, nem a végeredményt. Az olyan ünnepelt döntõ kísérletek, mint az éterelméletek Michelson-Morley-féle cáfolata, csak jóval késõbbrõl visszatekintve tûnnek döntõnek. Ha egyszer egy program alulmaradt a versengésben, és mindenki felhagyott a vele való munkával, majd a részletek feledésbe merültek, az utókor hajlamos a vereséget egy feltûnõbb eseményhez kötni, noha az esemény idején a vereség nem számított döntõnek.

A kutatási programoknak az empirikus és logikai cáfolatokkal szembeni ellenállóképességét heurisztikus erejük magyarázza, vagyis az, hogy készenlétben áll a következõ változat alapötlete. S amíg vannak ötletek, addig mindig van esély a sikerre. Ha pedig van esély, akkor könnyelmûség lenne a programot feladni. A program sikere elsõsorban a pozitív heurisztikán múlik. Amíg a program képes újabb és újabb elméletváltozatokat sugallni, a program fenntartható, különösen ha ezen változatok némelyike sikeresnek bizonyul. A pozitív heurisztika magyarázza az elméleti tudomány viszonylagos önállóságát, vagyis azt, hogy fejlõdése viszonylag független a kísérleti eredményektõl. Amíg a program heurisztikusan erõs, a kutatóknak van mit csinálniuk, s nyugodtan figyelmen kívül hagyhatják a kísérleti eredményeket.

Metodológia

Lakatos nem pusztán arra törekszik, hogy újonnan alkotott fogalmaival hû képet fessen a tudomány történetérõl. Ha így tenne, vállalkozása pusztán deskriptív lenne. Õt azonban a tudomány racionalitása érdekli. A racionalitás pedig normatív fogalom. A racionalitást - a logikai pozitivistákhoz és Popperhez hasonlóan - módszertani szabályok rendszerével, egy metodológiával igyekszik megragadni. A metodológia normatív elmélet, amely felmutatja a tudomány sikeréért felelõs értékeket.

Lakatos metodológiájának legfontosabb elemei a pluralizmus és a történetiség. A korábbi metodológiák mindig egyetlen elmélet értékelésére vállalkoztak. A logikai pozitivista metodológia arról ítélt, hogy a megfigyelések mennyire támasztják alá az elméletet, a popperiánus metodológia pedig arról, hogy mikor kell az elméletet megcáfoltnak tekinteni és elvetni. Ezek a metodológiák feltételezték, hogy az elmélet tapasztalatokkal, megfigyelésekkel szembesül. A logikai pozitivisták úgy vélték, hogy a tapasztalat független mindenféle elmélettõl. Popper hangsúlyozta, hogy a tapasztalati kijelentések is elméletiek abban az értelemben, hogy általánosításokat tartalmaznak, de úgy vélte, hogy alapjában véve semlegesek, tudniillik mentesek a markáns elméleti elkötelezettségektõl. Lakatos sokkal radikálisabb. Szerinte nincs semmiféle distinkció elmélet és tapasztalat között. Az ellenõrzés során nem valamiféle semleges tapasztalattal vetjük össze az elméleteket, hanem más elméletekkel. Vegyük például a kísérleti ellenõrzést. A kísérlet során egy mûszer mutatója elmozdul, a berendezés valamilyen grafikont rajzol ki stb. A mutatóelmozdulásoknak és a grafikonoknak azonban csak akkor van bármiféle jelentõsége az elmélet számára, ha ezeket valahogyan értelmezzük - hiszen az elmélet nem mutatók elmozdulásáról vagy grafikonokról szól, s így ezek nem is mondhatnak ellent neki. Az értelmezést pedig a kísérleti berendezés mûködésére vonatkozó elméletek, az értelmezõ elméletek végzik el. Ezért a legegyszerûbb ellenõrzés során is elméletek szembesülnek. Hermann Weyl metaforáját átalakítva Lakatos azt mondja, hogy a kísérlet során kérdéseket teszünk fel a Természetnek, a Természet azonban soha nem mondhatja azt, hogy "Nem", csak azt, hogy az elmélet és az értelmezõ elmélet "Ellentmondásos". Ha pedig minden ellenõrzés elméletek összemérése, a metodológia feladata nem az, hogy meghatározza, hogy egy elmélet mennyire jó, hanem az, hogy eldöntse: két elmélet közül melyik a jobb. Lakatos metodológiája ezért pluralista: eleve feltételezi a versengõ elméletek meglétét.

A másik újszerû mozzanat az, hogy Lakatos metodológiája nem az elméletek státuszáról ítél, hanem kutatási programok fejlõdésérõl. Nem azt mondja meg, hogy az adott elmélet mennyire jó valamilyen abszolút standardhoz képest, hanem hogy a kutatási program újabb elméletváltozata elõrelépést jelent-e a korábbi változathoz képest. Egy új elméletváltozatot akkor nevez elméletileg progresszívnek, ha új predikciókat tesz. Az új változat akkor minõsül empirikusan progresszívnek, ha a predikciók sikeresek. A haladás kritériuma az empirikus progresszivitás vagy rövidebben, a progresszivitás. Egy kutatási program akkor járult hozzá tudásunk növekedéséhez, ha sikeres elõrejelzéseket tett. Ha egy lépés nem progresszív, akkor "degenerálódó".

Az imént említett pluralizmus azonban nem azt jelenti, hogy egyazon kutatási programhoz tartozó elméletváltozatokat vetünk össze, hanem azt, hogy rivális programokhoz tartozó elméletekrõl foglalunk állást. De miként egyeztethetõ ez össze a progresszivitás elõbbi definíciójával? Nos, úgy, hogy az újdonság nem az egyes kutatási programokon belül, hanem azok fölött van értelmezve. Ha mondjuk, P kutatási program n-edik változata sikeresen elõre jelez valamilyen tényt, melyet n-1-edik változata nem jelzett elõre, az még nem jelenti azt, hogy P program eme továbbfejlesztése progresszív. Ez attól függ, hogy a P-vel rivalizáló Q, R stb. programok elõre jelezték-e már ugyanezt a tényt. Ha igen, P ebben a lépésben degenerálódik, hiába jobb kurrens változata az elõzõnél. Ahhoz, hogy progresszív legyen, olyan tényt kell megjósolnia, amelyet még egyetlen riválisa sem jósolt meg. Nem elég, ha egy program túllép önmagán: riválisain is túl kell lépnie.

E metodológiának van egy talán zavarba ejtõ vonása: kizárólag az események értékelésére alkalmas, de nem ad tanácsot arra nézve, hogy miként cselekedjünk. A múltba néz, a jövõbe nem. A korábbi - logikai pozitivista és popperiánus - metodológiák elõíró jellegûek voltak. Olyanféle szabályokból álltak, hogy "ha ez és ez a helyzet (az elmélet falszifikálódott, ilyen és ilyen mértékben konfirmálódott stb.), tégy így meg úgy (vesd el az elméletet, fogadd el ideiglenesen, tervezz újabb ellenõrzéseket stb.)". Lakatos azonban csak értékel, nem tanácsol. Szabályai segítségével el tudjuk dönteni, hogy az adott idõpontban melyik program progresszív, és melyik degenerálódik, ebbõl azonban nem tudjuk meg, mit is kell tennünk. Sokan hajlamosak beleolvasni Lakatosba, hogy a progresszív programok követését és a degenerálódók elhagyását javasolja. Egy ilyen javaslat plauzibilisnek is tûnhet, hiszen általában véve tanácsosabb a sikeres csapathoz csatlakozni. Lakatos azonban semmi ilyesmit nem mond, s erre több oka van. Elõször is, a "csatlakozz a sikeres csapathoz" cselekvési szabály az egyéni sikerhez való utat jelöli ki. Lakatost azonban nem a tudósok egyéni sikere érdekli, hanem a tudomány egészének sikere. Másodszor, Lakatos hangsúlyozza, hogy cseppet sem irracionális egy degenerálódó programon dolgozni, hiszen az újra erõre kaphat. Ez ugyan kockázatos játék, de ami kockázatos, az nem feltétlenül irracionális. Irracionális csak az lenne, ha becsapnánk magunkat a kockázat felõl. Harmadszor, a tudomány szempontjából a degenerálódó programok is hasznosak lehetnek. Részben azért, mert életben tartanak bizonyos problémákat, melyekrõl a progresszív programok - pozitív heurisztikájuktól hajtva - megfeledkeznének; részben, mert versenyre kényszerítik a progresszív programokat.

De ha Lakatos metodológiája nem ad tanácsot, akkor metodológia-e egyáltalán? Feyerabend álruhás anarchistának nevezi Lakatost. [[Otilde]], Feyerabend, bevallottan anarchista: szerinte nincsenek egyetemes érvényû cselekvési szabályok, melyek megmondanák, mikor mi a teendõ. Az egyetlen univerzális szabály az, hogy "minden mehet (anything goes)". Lakatos ellenben a tudományos racionalitás bajnokának tünteti fel magát: metodológiáról, standardokról, a tudományos racionalitás elméletérõl beszél. Ha azonban nekiszegezzük azt a kérdést, hogy adott körülmények között mi a teendõ, hiába várunk választ. Vagyis õ is a "minden mehet" elvét vallja, tehát anarchista. A vád szellemes, s bizonyos értelemben jogos is. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy Lakatos szabályainak semmi szerepük nincs annak eldöntésében, hogy miként cselekedjünk. Döntésünknek ugyanis a pillanatnyi helyzet értékelésén kell alapulnia. Lakatos metodológiája pedig éppen azt árulja el, hogyan kell a kialakult helyzetet értékelnünk. Ily módon igenis segít a helyes cselekedet kiválasztásában. Olyan szempontokat ad meg, melyeket a döntéshozatalkor tekintetbe kell vennünk. A döntés maga azonban nem vezethetõ le a pillanatnyi helyzet értékelésébõl. A degenerálódó programok nekilendülhetnek, a progresszívek lendületüket veszthetik. A döntés, hogy melyik programmal járulhatunk hozzá a tudás növekedéséhez, mindig kockázatos. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a jelenlegi helyzetbõl a jövõre való következtetés induktív, s mint ilyen, nem is lehet konkluzív. Lakatos metodológiája csak premisszákat szolgáltat. A konklúzióért már a kutatóknak kell vállalniuk a felelõsséget.

Tudománytörténet-írás

Lakatos szerint a tudományos kutatási programok metodológiája maga is kutatási programul szolgálhat a tudománytörténeti kutatások számára. Kezdjük talán azzal, hogy minden tudománytörténet valamiféle értékelésen alapul. A tudománytörténeti tények száma - akármilyen szûk korszakot tekintünk is - gyakorlatilag végtelen. A történésznek valahogy szelektálnia kell: el kell döntenie, mi fontos, és mi érdektelen. E szelekciót Lakatos szerint valamilyen implicit tudományfilozófia vezérli. Magyarán, a történésznek vannak elképzelései arról, hogy mi viszi elõre a tudományos kutatást, s ezen elképzelések, tudományfilozófiai normák segítik annak eldöntésében, hogy mit kell a történetbe belefoglalnia, illetve mit hagyhat ki. Nyilván azokat az eseményeket fogja beleírni a történetbe, melyek - az õ normái szerint - hozzájárultak a tudás gyarapodásához.

A tudománytörténészek mûveibõl azonban ez a normatív tudományfilozófiai megalapozottság nem derül ki. Úgy tûnik, mintha mindenféle tudományfilozófiától mentes leírást nyújtanának, azaz egyszerûen elmondanák, ami történt. Az efféle hagyományos történetírás mellett Lakatos szerint szükség lenne egy bevallottan filozofikus történetírásra is, olyanra, ami nem is igyekszik elrejteni filozófiai elõfeltevéseit. E filozofikus történetírás - a tudománytörténet racionális rekonstrukciója - a következõképpen nézne ki. A filozofikus történész metodológiájának megfelelõen két csoportra osztaná az eseményeket: olyanokra, amik összhangban vannak a metodológiájával, és olyanokra, amik nincsenek. Az elõbbiek képezik a tudomány belsõ történetét. A belsõ történet, ha úgy tetszik, a tudomány sikereinek, a tudományos haladásnak a krónikája. A tudományban azonban akadnak irracionális epizódok is, gondoljunk csak a "német fizikára" vagy a Liszenko-féle genetikára. A tudománytörténésznek ezekrõl az anomáliás fejleményekrõl is be kell számolnia. Ezeket Lakatos a külsõ történetbe sorolja. (E ponton fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a belsõ és külsõ Lakatos-féle megkülönböztetése nem esik egybe a hagyományos belsõ-külsõ megkülönböztetéssel. Ez utóbbi szerint a "belsõ" az intellektuális történetet jelöli, a "külsõ" pedig a tudomány társadalmi környezetében zajló eseményeket. E felfogásban például Kopernikusz platonizmusa a belsõ történetbe tartozik, viszont az, hogy nézete részben azért aratott sikert, mert nélkülözhetetlenné vált a naptárkészítésben, már a külsõ történet része. E hagyományos distinkció az esemény típusán alapul, nem pedig, mint Lakatosé, a normatív metodológiai minõsítésen.)

Ami Lakatos szerint fontos, az természetesen a belsõ történet. Ennek kell a fõszövegbe kerülnie. A külsõ történet másodlagos: ennek a lábjegyzetben a helye. A külsõ-belsõ distinkció azért is fontos, mert a kétféle eseményt Lakatos szerint másként kell magyarázni. A belsõ történetet a metodológia magyarázza. A metodológia a tudományos racionalitás elmélete. Amit a metodológia helyesnek minõsít, az racionális, s nem igényel további magyarázatot. Ha a tudós a metodológia szerint cselekszik, a tudomány szellemében cselekszik: cselekedetét egyszerûen tudósi mivolta magyarázza. Más a helyzet a külsõ történetbe tartozó eseményekkel, melyek megsértik a tudományos racionalitás normáit. Ezek magyarázatakor nem hivatkozhatunk a metodológiára, hiszen itt éppen arról kell számot adnunk, miért történt eltérés a metodológia normáitól. A magyarázó tényezõk sok esetben olyanok lehetnek, amik a hagyományos felosztásban is külsõnek minõsülnének. Vegyük például Galilei azon tettét, hogy visszavonta tanításait. Ez nyilván ellentmond minden tudományfilozófiai normának, s ezért a metodológia nem is képes számot adni róla. Ez az esemény paradigmatikusan a külsõ történetbe tartozik, s magyarázata is egészen más jellegû: Galilei az egyházi kényszer súlya alatt hajolt meg.

Nem mondhatni, hogy Lakatos ezen elképzelései lelkes fogadtatásra találtak volna a tudománytörténészek körében. Kuhn szerint az, amit Lakatos javasol, nem tudománytörténet, hanem filozófiaipélda-gyártás. Gerald Holton pedig úgy fogalmaz, hogy ha Lakatost olvas, égnek áll a haja. A történészek két dolgot találtak különösen hajmeresztõnek. Az egyik az, ahogy Lakatos a belsõ történet eseményeit a metodológiával magyarázza. A metodológia ugyanis a filozofikus hajlamú történész mûve, nem pedig a történelmi szereplõké. Sok esetben nincs okunk azt hinni, hogy az elmúlt korok tudósai osztották volna napjaink metodológiai elképzeléseit, más esetekben pedig nagyon is jól tudjuk, hogy a mienkétõl radikálisan különbözõ metodológiai nézeteket vallottak. Ezért Lakatos magyarázatai történetietlenek, tudniillik mai nézeteket vetítenek vissza a múltba. Mintha csak Periklész tetteit marxista társadalomelméletével magyaráznánk.

A történészek felháborodását kiváltó második dolog az, hogy módszerének illusztrálásakor Lakatos néha olyan racionális rekonstrukciót kreál, amely meghamisítja a történeti tényeket. Proutról például így ír a fõszövegben: "Nagyon jól tudta, hogy számtalan anomália [ellenpélda] van". Majd lábjegyzetben hozzáfûzi: "Sajna, ez mind racionális rekonstrukció, nem pedig valódi történet. Prout tagadta az anomáliák létét". Nos, a racionális rekonstrukció módszertanába a történelemhamisítás nem tartozik bele. Az a gyanúm, hogy Lakatos, amikor ilyeneket ír, csupán rendkívül félrevezetõ módon próbálja szemléltetni a racionális-belsõ és nemracionális-külsõ történet különbségét, s ezért az efféle megjegyzéseknek nem szabad különösebb jelentõséget tulajdonítanunk. Az elsõ kifogás azonban nem intézhetõ el ilyen könnyen. Nyilvánvaló, hogy a történelmi szereplõk fogalomrendszere elüt a mienkétõl, s hogy cselekedeteiket saját fogalomrendszerükön belül kell érthetõvé tenni. Elképzelhetõ, hogy egy ilyen egyszerû dolog elkerülte volna Lakatos figyelmét? Sejtésem szerint nem. Inkább arról van szó, hogy a Lakatos-féle történetírás nem is történetírás a szó hagyományos értelmében: nem azt kívánja elmesélni, hogy mi és miért történt. Ehelyett a tudomány haladásának krónikája akar lenni: arról szeretne számot adni, miként éri el a tudomány a sikereit. Másfelõl - mint hamarosan ki fog derülni -, e filozofikus történetírás szerephez jut a tudományos kutatási programok melletti érvelésben.

Metametodológia

Különbözõ metodológiák különbözõ dolgokat minõsítenek racionálisnak, s ezért különbözõ racionális rekonstrukciókhoz vezetnek. Ha két, különbözõ metodológiát valló filozofikus történész írja meg ugyanannak a korszaknak a történetét, nem pontosan ugyanazt fogják a belsõ és a külsõ történetbe sorolni. Lakatos szerint ezek a különbségek felhasználhatók arra, hogy a rivális metodológiákat összevessük. Így eljutunk a metodológiák értékeléséhez, a metametodológiához.

Ki az, aki alkalmas a tudományfilozófusok által javasolt metodológiák elbírálására? Nyilván az, aki a legtöbbet tudja a tudományról. Ez pedig nem más, mint az elismerten kiváló tudósok csoportja, a tudományos elit. A tudományos elit azonban nem rendelkezik homogén metodológiával. A tudósokat elsõsorban a tudományos kérdések foglalkoztatják, nem pedig a tudományos módszer mibenléte. Meg aztán elõfordul, hogy helytelenül reflektálnak az általuk alkalmazott módszerekre. Így, ha nekik szegezzük a kérdést, hogy melyik a legjobb metodológia, nem fogunk egységes és mérvadó választ kapni.

Lehetséges azonban a metodológiák értékelésének egy közvetett módja. Lakatos úgy gondolja, hogy bár a tudósok metodológiai elképzelései kifejletlenek és ellentmondásosak, az egyes tudománytörténeti epizódokra vonatkozó értékítéleteik összecsengenek. Egyetértenek például abban, hogy Galilei és Kepler munkássága nyomán a heliocentrikus világkép hatalmas elõnyre tett szert a geostatikus világképpel szemben, hogy a relativitáselmélet jobb a klasszikus mechanikánál, hogy a korai kvantumelmélet ellentmondásos volta ellenére sikeres és ígéretes volt stb. Ugyanezekrõl az epizódokról a tudományfilozófusok metodológiái is ítéletet mondanak. Ez lehetõséget nyújt a metodológiák értékelésére: az a metodológia részesítendõ elõnyben, melynek értékítéletei a leginkább megegyeznek a tudományos elit értékítéleteivel.

Ez persze felveti a kérdést, hogy milyen fokú megegyezést követeljünk meg. Lakatos szerint akkor járunk el a legbölcsebben, ha a rivális metodológiákat kutatási programokként kezeljük, s olyaténképpen értékeljük õket, ahogy a kutatási programok metodológiája értékeli a tudományos kutatási programokat. Hasonlóan a tudományos kutatási programokhoz, melyeknek egymást követõ elméletváltozatai tapasztalati elõrejelzéseket tesznek, a metodológiai kutatási programok "normatív elõrejelzéseket" tesznek - tudniillik "megjósolják", hogy mely tudománytörténeti események racionálisak és melyek irracionálisak. Ahogy a tudományos kutatási programokat annak alapján minõsítjük, hogy elõrejelzéseik mennyire felelnek meg a tényeknek, a metodológiai kutatási programok elõrejelzéseinek a tudományos elit értékítéleteivel kell megegyezniük. Ugyanúgy, ahogy a tudományos kutatási programoktól sem várjuk el a tényekkel való tökéletes megegyezést, a metodológiai programoknak sem kell tökéletesen harmonizálniuk a tudományos elit értékítéleteivel. Mindkét esetben csak azt követeljük meg, hogy az elmélet-, ill. metodológia-változatok progresszívek legyenek, azaz a rivális programoknál sikeresebbek legyenek az elõrejelzésben.

Ezt követõen Lakatos sürgõsen meg is vizsgálja, miként állnak a legmarkánsabb metodológiai programok: a jusztifikacionizmus (melynek a logikai pozitivisták a legújabb képviselõi), a falszifikacionizmus (melynek Popper a legjelesebb bajnoka), a konvencionalizmus (mely Duhem és Poincaré nevéhez köthetõ), valamint Lakatos saját programja, a tudományos kutatási programok metodológiája. A végeredmény: Lakatos programja progresszív, a többi degenerálódik.

Ez egy rendkívül olcsó és körben forgó érvnek tûnhet Lakatos tudományfilozófiája mellett: ha elfogadod Lakatos metodológiáját a metaszinten, nem csoda, ha az alsó szinten is ez fog gyõzedelmeskedni. Lakatos érve azonban nem körben forgó. Egyrészt, nem igaz, hogy a metaszinten elfogadott metodológia az alsó szinten automatikusan önmagát sorolja az elsõ helyre (a jusztifikacionista metametodológia a jusztifikacionista metodológiát stb.). Másrészt, van egy jó és független érv amellett, hogy a metaszinten Lakatos metodológiáját alkalmazzuk: ez a metodológia a legliberálisabb. Emlékezzünk vissza, hogy Lakatos szerint az empirikus nehézségek nem cáfolják meg az elméleteket, s az empirikus kudarcok hosszú ideig tolerálhatók. Így, ha a metaszinten ezt a liberális metodológiát alkalmazzuk, a metodológiák számára tágabb teret nyitunk. Ha ellenben, mondjuk, a jóval szigorúbb popperiánus metodológiát tennénk meg metametodológiánkká, másodperceken belül oda lyukadnánk ki, hogy minden metodológia ütközik a tudományos elit egyik vagy másik értékítéletével, falszifikálódik, s ezért elvetendõ.

Ez a metametodológia nem is olcsó. Ellenkezõleg: rendkívül szellemes válasz a kuhni-feyerabendi kihívásra. Már említettem, hogy Lakatos az idõ tájt írja mûveit, amikor a tudomány története megkérdõjelezni látszik a tudomány racionalitását, tudniillik a racionalitás-elméletek a tudománytörténeti kutatások fényében tévesnek minõsülnek: a tudósok nem követik a filozófusok elõírásait. Ebben a szituációban a metodológiai kérdésekrõl való vitában már nem lehet figyelmen kívül hagyni a tudománytörténetet. Lakatos pontosan ezt ismeri fel. Végsõ soron azt használja fel a metodológiák minõsítésére, hogy tudománytörténeti értékítéleteik megegyeznek-e a tudományos elitével, vagyis a metodológiát a normatíve interpretált tudománytörténettel való összevetés révén igazolja. Ha egy metodológia - a tények alapos feltárása után - kudarcnak ítéli azt, amit a legkiválóbb tudósok sikernek könyvelnek el, rossz pontot szerez. Így metodológia és tudománytörténet szorosan összekapcsolódik. Ezért él olyan gyakran Lakatos Kant híres tézisének átfogalmazásával: "a tudománytörténet tudományfilozófia nélkül vak, a tudományfilozófia tudománytörténet nélkül üres". A tudománytörténetre támaszkodó metodológia módot teremt számára, hogy visszautasítsa a tudomány racionalitásával kapcsolatban felmerült kételyeket. E kételyek azért merültek fel, mert a tudományos racionalitás elméletei - a metodológiák - ütköztek a tudománytörténeti tényekkel. A baj Lakatos szerint nem a tudománnyal van, hanem a történetietlen, a priori metodológiákkal. Nem a tudomány irracionális, hanem a racionalitására vonatkozó elméletek voltak rosszak. A tudománytörténetre támaszkodó metodológia fényében a tudomány immár nem fog irracionálisnak tûnni.

Ennél tovább is megy, s azt állítja, hogy minél jobb egy metodológia, annál racionálisabbnak mutatja a tudomány történetét. Sõt, úgy gondolja, saját metodológiája képes a tudomány egyes, mindenki által irracionálisnak tartott mozzanatait racionálisként láttatni. Fõ példája erre a prioritási viták magyarázata. A prioritási vitákat - tudniillik hogy ki fedezett fel elõször valamit - általában irracionálisnak szokták minõsíteni, s a tudósok hiúságával stb. szokták magyarázni. Lakatos szerint azonban a prioritási vitáknak nem a személyes dicsõség a tétje. Emlékezzünk vissza, hogy a progresszivitás kritériuma szerint a sikeres elõrejelzéssel a kutatási programnak meg kell elõznie a rivális programokat. Így amikor rivális programok képviselõi prioritási vitát folytatnak, nem a hiúság vezérli õket, hanem az, hogy az idõbeli elsõség objektív érték, ezen múlik ugyanis, hogy melyik program progresszív. A tudósok nem maguknak akarnak dicsõséget szerezni, hanem programjukért harcolnak.

Autoritás

A tudomány nimbuszának lerombolására törõ Feyerabend Lakatos módszertanát sokkal jobbnak tartja a logikai pozitivistákénál és Popperénél - hiszen nem mond ellent a tudomány gyakorlatának. Úgy véli azonban, hogy Lakatos semmiféle érvet nem szolgáltat amellett, hogy a tudomány magasabb rendû más tudásformáknál, például az asztrológiánál vagy a boszorkánymesterségnél. A saját metodológiáját ugyanis Lakatos a tudományos elit értékítéleteire támaszkodva alapozza meg. De - kérdezi Feyerabend - miért kellene az ilyen módon legitimált tudományos módszertant magasabb rendûnek tartanunk az asztrológia vagy a boszorkánymesterség módszertanánál? Ha módszertanát asztrológusokkal vagy boszorkánymesterekkel bíráltatná el, Lakatos kevés jóra számíthatna.

Ezt Lakatos minden bizonnyal elismerné. Valószínûleg azt válaszolná, hogy módszertanával nem a szkepticizmust és a relativizmust kívánja legyõzni. Igazi ellenfele az elitizmus. Az elitizmus - szemben a szkepticizmussal és a kulturális relativizmussal - nem tekinti egyformán értékesnek, helyesebben értéktelennek, a rivális nézeteket. Elismeri, hogy van különbség igaz és hamis, racionális és irracionális között. Csakhogy azt hirdeti, hogy az efféle megkülönböztetések nem alapozhatók általános szabályokra. Az elit egyszerûen látja a különbséget. Ez a képesség a tehetség és a hosszú tapasztalat gyümölcse, amely szavakban nem is kommunikálható. A laikus közönség nem tehet mást, mint hogy rábízza magát az elitre. Lakatos szerint ez szánalmas behódolás a tekintélynek. A tudományos elit véleménye respektálandó, de nem engedhetõ meg, hogy ez legyen az egyetlen autoritás. Mi történik ugyanis, ha az elit téved? Ha elhibázott értékítéleteivel szabad utat enged mindenféle meddõ és áltudományos elképzelésnek? Lakatos szerint van okunk ettõl félni, mivel napjainkban számos kétes értékû vállalkozás lép fel a tudomány igényével. Ha egyedül az elit ítéletére támaszkodunk, a tudomány könnyen elkorcsosulhat. Ezért szükség van egy másik hatalmi központra, mely ellensúlyként szolgálhat az elit véleményével szemben. Ezért a laikusok számára is lehetõvé kell tenni, hogy a tudományról ítéljenek. A laikusok azonban nem rendelkeznek a tudósok gyakorlati kompetenciájával. Nekik világosan lefektetett szabályokra van szükségük - ha úgy tetszik, írásos törvényekre -, melyek szemben állnak a tudósok esetjogával, s kontrollálják azt. Lakatos szerint a tudományfilozófia feladata éppen e világos szabályok kidolgozása, más szóval egy metodológia megalkotása. A metodológia lehetõvé teszi, hogy a laikusok véleményt formáljanak a tudományról, s így a tudomány demokratikus ellenõrzésének fontos eleme. Véleménye szerint a tudományfilozófiában az éles határvonal az elitisták és a laikus kontrollért síkra szálló demarkácionisták között húzódik. Az elõbbi táborba tartozik például Polányi, Kuhn és Toulmin, az utóbbiba Carnap, Popper s természetesen õ maga.

Jegyzetek

* A tanulmány elkészítésében nyújtott támogatásáért köszönettel tartozom az Open Society Institute-nak. (RSS 706/94)