Információs társadalom és nemzeti kultúra*

Nyíri Kristóf

---

Az információs társadalomban a gazdagság döntõ forrásává a tudás válik. Ahhoz, hogy a hazai munkaerõ sikerrel versenyezzen a mai információs és kommunikációs technológiák által gerjesztett globális munkaerõpiacon, az államnak a maga nemzeti keretei között magas színvonalra kell emelnie a képzést és a kutatás-fejlesztést. A versenyképes globális munkaerõnek legalább kétnyelvûnek kell lennie; az idegen (elsõsorban angol) nyelven elsajátított ismereteknek azonban óhatatlanul egy átfogó és állandóan megújuló, a világ felé nyitott nemzeti-anyanyelvi kultúrára kell alapozódniuk.
 

Az információs társadalom fogalmához

Az „információs társadalom” kifejezés az 1960-as évek második fele óta ismert; valamivel hamarabb, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján keletkeztek a „tudástársadalom”, „tudásgazdaság”, „tudásmunkás” stb. összetételek. „Információ” és „tudás” nem ugyanazt jelenti: a tudás az összefüggéseiben fölfogott információ.1 Az „információs társadalom” az elterjedtebb, a „tudástársadalom” vagy „tudás alapú társadalom” a szerencsésebb formula: az elõbbi mintegy a világban keringõ információk általános bõségére, az utóbbi arra a kézzelfogható gazdagságra utal, amelyet a tudás teremt – és arra a kézzelfogható szegénységre, amelyet a tudás alapú társadalom viszonyai között a tudás hiánya okoz.
A tudás különbözõ válfajai – a készségek-ügyességek hordozta gyakorlati tudás, a fennhangon memorizált vagy írásban rögzített történeti és hivatalnoki tudás, s kivált a nyomtatott szövegek, ábrák és képletek által lehetõvé vált elméleti-tudományos tudás – az emberiség egész története folyamán, az információ korát megelõzõ korszakokban is, a boldogulás, birtoklás és uralom elengedhetetlen összetevõi voltak. Csak mostanára vált azonban a tudás a gazdagság és hatalom fõ forrásává. Valamely ország gazdaságának teljesítõképessége, vagy akár védelmi ereje ma már nem elsõsorban a fölhasználható földterület nagyságán, a nyersanyagok bõségén vagy a népesség számán múlik, hanem döntõ mértékben a lakosság iskolázottságán, mûveltségén, képzettségén, tudásán. S emeljük ki, hogy az információs társadalom a tudás szakadatlan, bõvített újratermelésének társadalma: az információs társadalom élenjáró technológiáinak termékei mindenekelõtt a gyorsabb és mind nagyobb tömegû információföldolgozást és -elõállítást szolgálják.2
A tudás alapú társadalom egyszersmind tanulás alapú társadalom. A tudás rohamos, állandó bõvülésének viszonyai közepette az egyén készségei-ismeretei folyamatosan elavulnak. Aki az információs társadalom munkaerõpiacán helyt akar állni, annak egész életén át – vagyis munkája mellett is – tanulnia kell. A munka melletti tanulás többnyire távtanulást jelent, melynek közege egyre inkább a számítógépes világháló, az internet – az információs társadalom gazdaságának, politikájának, tudományának és kultúrájának fokozatosan mindent átfogó és mindent átható kommunikációs közege. Az internet sok-sok tízmillió oldalnyi írott (gyakran képekkel, sõt hangokkal vegyített) dokumentumot tartalmaz. Ezek a dokumentumok nem mindig értékesek. Sok közöttük a zagyva, a zavaros, a tudománytalan, a gyûlölködõ, az alantas. Az internetet azonban alapvetõen a sokat érõ információk és ismeretek roppant, s mindennap gazdagabb tárházának tekinthetjük. Az interneten gyakorlatilag minden komolyabb sajtótermék s szinte minden friss információ hozzáférhetõ, miközben egyre nagyobb terjedelemben válik elérhetõvé a globális kulturális örökség is: a világ jó néhány nagy kutatókönyvtára és nyilvános könyvtára megkezdte vagy tervezi anyagai digitalizálását. Elõbb a katalógusok kerültek/kerülnek sorra, azután maga az állomány. Ezek az anyagok, amint digitalizált formában rendelkezésre állnak, egyetlen óriási – fizikailag nem létezõ – virtuális könyvtárat képeznek. Ha valaki ma a Texas állambeli Plainsben Arany Jánost szeretne olvasni, vagy mondjuk Dunabogdányban Platónt angolul, elég, ha rákapcsolódik az internetre. De jelen vannak a hálón a nagy múzeumok és gyûjtemények is – akárcsak számtalan etnikum és szubkultúra, vagy éppenséggel a keresztény egyházak. A www.amazon.com cím a világ legnagyobb – virtuális – könyvesboltjába vezet el, melyben barangolva rövid idõ alatt ki-ki meglehetõsen teljes ismereteket szerezhet az elmúlt esztendõk ismeretterjesztõ, tudományos vagy regényirodalmának õt érdeklõ körérõl.
A hálón a használó akár a saját maga kiadójaként is a nyilvánosság elé léphet.3 S persze az internet a személytõl személyhez szóló információknak is színtere: a hálózathasználat alapvetõ formája az elektronikus levelezés – írott üzenetek cseréje tetszõleges számítógép-használók között, telefonvonalakon (és/vagy széles sávú kábeleken), valamint nagy teljesítményû közbeiktatott számítógépeken (szervereken) keresztül. Egymáshoz kapcsolódó hálózatok hálóján áthaladva, egy-egy e-posta (e-mail) -üzenet általában másodpercek alatt rendeltetési helyére ér, s perceken belül megérkezhet a válasz. Szembeötlõ, hogy az e-mail elterjedése óta a családi és rokoni kapcsolatok, a barátságok, továbbá a személyes kontaktusban létrejött kollegiális kapcsolatok a korábbiaknál sokkal kevésbé szenvedik meg az esetleges fizikai távolságot. S persze sok olyan ismeretség adódik, amely e-mail révén keletkezik, s azután személyes találkozáshoz vezet. Az a vélekedés, miszerint a szenvedélyes hálózathasználó a valóságban remete vagy különc volna, puszta mítosz. Minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy az odaadó virtuális aktivitás éppenséggel együtt jár az odaadó valós-emberi tevékenységgel.
Az információs társadalomban megváltozik a nemzedékek kölcsönös viszonya. Nem arra a közismert tényre gondolunk, hogy a kamaszok jobban értenek a számítógépekhez s könnyebben kiismerik magukat az interneten, mint a felnõttek – ez talán csak a mostani korszakhatárra jellemzõ átmeneti jelenség – , hanem arra, hogy kevésbé válik élessé a határvonal a gyermekkor s az ifjúkor, illetve az ifjúkor s a felnõttkor között. Az interneten kalandozó, azt egyre tudatosabban böngészõ gyermek vagy serdülõ ugyanabban a közegben és világban tájékozódik és tesz-vesz, mint a felnõtt. A játék, a szórakozás és a munka tartományai egybefolynak. Nem kétséges, hogy az interneten veszélyek is leselkednek, melyekre a családnak és az iskolának fel kell készítenie az ifjú embert. Ám a tapasztalat egyértelmûen mutatja, hogy az internethasználó fiatal jellegzetes típusa éppenséggel nem az idejét pocsékoló,4 csellengõ, vagy akár a háló gonosz csábításainak engedõ védtelen áldozat, hanem a tényekre, adatokra és módszerekre megszállottan kíváncsi, tervszerûen keresõ-kutató s önálló elképzeléseket megvalósító, a tanulásban s a tanultak kreatív alkalmazásában örömét lelõ,5 egyfajta új, puritán munkaerkölcsöt képviselõ,6 korán érõ, kritikus és felelõs személyiség.
 

Globalizáció és információs társadalom

A kapitalista gazdaság, tendenciájában, mindig is globális volt;7 ám az ipari társadalom korában meghatározó szerepet játszottak a helyi viszonyok – nyersanyagbõség, munkaerõ-kínálat, tõkegazdagság, szállítási lehetõségek stb. Midõn az áru- és személyszállítás mindenütt gyorssá és olcsóvá lesz, továbbá a hozzáadott érték fõ forrásává a tudás válik, s a tudás a számítógép-hálózatokon át szinte akadálytalanul mozog a világban, a nemzeti piac fogalma, és részben a nemzeti munkaerõpiac fogalma is, többé-kevésbé megváltozik.
A globalizáció az információs társadalom létrejöttével teljesedik ki – mintegy annak fonákjaként. Az internet, az információs társadalom alapvetõ kommunikációs közege demokratikus és befogadó; a globalizáció önmagában antidemokratikus és kirekesztõ. A globalizáció árnyoldalairól a magyar olvasó megbízhatóan tájékozódhat Martin és Schumann nálunk 1998-ban megjelentetett könyve alapján, melybõl késõbb többször is idézni fogunk. Elõtte azonban hadd utaljunk egy ma már klasszikusnak számító munkára, Barnet és Müller Globális hatótávolság címû, 1975-ben kiadott mûvére, amely a globalizáció jelenségét annak koraibb szakaszában, még az információs forradalom voltaképpeni kitörése elõtt elemezte. „A multinacionális vagy »globális« társaságok hatalma – írta itt Barnet és Müller – ezen társaságok ama egyedülálló képességébõl ered, hogy a pénzügyeket, a technológiát és a fejlett piackutató és -teremtõ eljárásokat a termelés világméretû integrálására használják fel, és így megvalósítsák az Egyetlen Nagy Piac õsi kapitalista álmát. … a világ vezetõ vállalati menedzserei ma a nemzetállamban – amely valamikor az ipari forradalom felett bábáskodott – a bolygó méretû fejlõdés fõ akadályát látják. … A világmenedzserek szerint a globális vállalat az eszményi eszköz arra, hogy a bolygót integráljuk, mivel ez az egyetlen ember létrehozta szervezet, amelynek sikerült megszabadulnia a nacionalizmus kötelékeitõl.” A „világmenedzserek”, folytatja Barnet és Müller, azt állítják, hogy a multinacionális vállalatok kínálják „az emberiség számára talán az utolsó valóságos lehetõséget arra, hogy olyan világot építsen, mely kevésbé elnyomó, mint a nemzetállamoké”. Céljuk, úgymond, egy fogyasztói közösséget teremteni, „olyan kötelékeket, amelyek túlmutatnak fajon, földrajzi elhelyezkedésen és hagyományon”. Barnet és Müller már 1975-ben rámutatott, hogy ezek a jelszavak nem megalapozottak (Barnet és Müller 1975). Hangsúlyozták, hogy változatlanul léteznek olyan feladatok, amelyeket csak a nemzetállam (mint területi és kulturális egység) oldhat – vagy oldhatna – meg. Erre a gondolatra még nyomatékkal vissza fogunk térni többször is, ám elõbb kövessük Barnet és Müller gondolatmenetét. „A vállalat növekedése” – írták – „nem más, mint a szervezés folyamatos gyõzelme területi megkötöttségek felett. … A vállalatok, amelyek mindenekelõtt világot átfogó egyenlegük iránt éreznek lojalitást, szabadon mozognak a világban, jó üzleteket keresve a pénzügyek, a természeti kincsek és a munkaerõ területén. De a háziasszony, aki egyensúlyba próbálja hozni a család élelmiszer-költségvetését, a munkás, aki állást keres, vagy a helyi iparosok, akik a hazai piachoz vannak kötve, már nem ilyen mozgékonyak. A nemzetállam raison d’être-je: valamely meghatározott terület védelme és fejlesztése.” Jóllehet a nemzetállamok, egészében véve, újra meg újra képtelennek bizonyultak ama alapvetõ feladatok megoldására, amelyeknek végrehajtását tõlük remélték, a multinacionális globális vállalatok akkori és jövõbe vetített stratégiái Barnet és Müller szerint valójában még kevesebb valós reményt keltettek a „tömeges éhezés, tömeges munkanélküliség és kiáltó egyenlõtlenségek” problémája megoldásával kapcsolatban. „Valójában a globális vállalat csak súlyosbítja mindezeket a problémákat, mert az a társadalmi rendszer, melynek létrehozásában segédkezik, megsért három alapvetõ emberi szükségletet: a társadalmi egyensúly, az ökológiai egyensúly és a pszichológiai egyensúly szükségletét.” Barnet és Müller nem állította, hogy a nemzetállamok hatékony nemzetközi együttmûködés hiányában is meg tudnák oldani problémáikat. Ám az ilyen együttmûködés nézetük szerint elõfeltételezte volna, „hogy nemzeti kormányok és helyi közösségek ismét rendelkezzenek meghatározott lehetõségekkel arra, hogy saját területükön intézkedjenek”.
Azok a funkciók, amelyeket egy nemzeti közösség betölt vagy betölthet, nem ragadhatók meg pusztán gazdasági kategóriákban. A Globális hatótávolság szerzõi nagyon is hangsúlyozták, hogy a vállalati lojalitás pszichológiailag sem képes a nemzeti vagy területi lojalitások megfelelõ helyettesítésére. „A gazdasági hatékonyság keresése” – írták – „egyre szélesebb munkamegosztást látszik követelni, és kihívást jelent a család, a város és a nemzet iránt érzett lojalitásokkal szemben. A mobilitás másképpen gyökértelenségnek is nevezhetõ. Semmi sem mutat arra, hogy a globális vállalati egyenleg iránti lojalitás inkább kielégíti az individuumot, mint a föld egy darabja iránt érzett lojalitás… Ama mítosz terjesztésével, hogy a fogyasztás örömei képezhetik a közösség alapját, a globális vállalat segédkezet nyújt a valóságos közösség lehetõségeinek megsemmisítéséhez – egy olyan állapot megteremtéséhez, amelyben az emberek közötti valódi érintkezés lehetetlenné válik.”
Barnet és Müller prognózisait az azóta eltelt közel negyedszázad messzemenõen igazolta. A vonatkozó szakirodalom tengernyi. A legigényesebb összefoglaló munka Manuel Castells már idézett mûve, Az információs kor (Castells 1996–1998), de Martin és Schumann fentebb jelzett könyve is megfelelõ eligazítással szolgál. Utóbbiak írják: „Az bármikor könnyen kimutatható, hogy a növekvõ nemzetközi munkamegosztás fokozza a világ gazdasági teljesítményét, hogy a világpiaci integráció közgazdasági szempontból igen hatékony. Ám az így megtermelt gazdagság elosztásánál a globális gazdasági gépezet – állami beavatkozások híján – minden, csak nem hatékony; ezért aztán a vesztesek száma messze meghaladja a nyertesekét” (Martin és Schumann 1998 [1996]: 319). Tovább gerjeszti az elosztás egyenlõtlenségét a határok nélküli pénzpiac: „minél inkább a befektetõk jóindulatától függnek az államok, kormányaiknak annál lelkiismeretlenebbül kell elõnyben részesíteniük egy már amúgy is privilegizált kisebbséget, éspedig a pénzvagyonok birtokosait”.  A globalizálódó világ a különbségek, elkülönülések és törésvonalak világa. „Marshall McLuhan kanadai jövõkutató víziója” – írja Martin és Schumann – „a »global village«, a világ mint nagy falu, messze nem vált még valóra. Miközben kommentátorok és politikusok az unalomig koptatják ezt a képet, már látni, mily kevéssé is nõ össze a valódi világ. … A média teremtette közelség és egyidejûség még egyáltalán nem hoz létre kulturális összekapcsolódást, még kevésbé gazdasági kiegyenlítõdést.” A szerzõk Butrosz Butrosz-Ghalit, az ENSZ volt fõtitkárát idézik: „Bolygónkra két rettenetes, egymással ellentétes erõ nyomása hat: egyfelõl a globalizációé, másfelõl a szétforgácsolódásé” (Martin és Schumann 1998 [1996]: 88, 37, 46) – ám tegyük hozzá, hogy ez a szétforgácsolódás, vagy inkább szegmentálódás magának a globalizációnak is következménye. Törésvonalak keletkeznek a világ egyre gazdagodó és egyre szegényedõ régiói között; a régiókon belül az egyes világvárosok és a környezõ vidékek között; a világvárosokon belül pedig egyfelõl a nemzetközi üzleti központok és luxusrezidenciák, másfelõl a hazai lecsúszottak s illegális bevándorlók lakta nyomornegyedek között. Martin és Schumann írja: „feltehetõen már nem sokkal az ezredforduló után az elektronikus hálózatok, a digitális mûholdtelefonok, a magas kapacitású, mindenféle szolgáltatást nyújtó repülõterek és az adómentes ipari parkok mintegy harminc nagy kiterjedésû, nyolc-huszonöt millió lakosú városi régiót fognak összekötni egymással. Ezek a metropoliszok úgy helyezkednek majd el a világban, mint véletlenszerûen elszórt fénylõ pontok, és lakóik ezer kilométeres távolságból is úgy érzik, több szállal kötõdnek a hasonló metropoliszok lakóihoz, mint szomszédjukhoz a saját országukban. Abban a hátországban, amely eddigi történelmüket adta. … planétánk elõbb-utóbb lumpenbolygóvá válik, mely csupán meganyomornegyedekkel rendelkezõ megavárosokban gazdag, ahol embermilliók küszködnek a napi betevõért” (Martin és Schumann 1998 [1996]: 34, 39).8
A globális gazdaság viszonyai közepette részben globálissá válik a munkaerõpiac is, ami azt jelenti, hogy a munkaerõ világpiaci ára – a viszonylag magasan kvalifikált munkaerõ ára is – lefelé nivellálódik, a kaliforniai átlagprogramozó bére az azonos tudású kínai programozó bére felé tart. Maga a munkaerõ zömmel helyhez kötött, mobilitása általában a nyomor mobilitása. Hiszen még a kutatás-fejlesztés élvonalbeli kultúrája sem igazán mobilis. Mint Thurow írja A kapitalizmus jövõje címû könyvében: „Mivel minden más kiesik a versenyképesség egyenletébõl, a tudás vált a hosszú távon fenntartható versenyelõny egyetlen forrásává, ám a tudás csakis az egyes egyének készségei révén alkalmazható. Mint minden más, a tudás és a készségek mozognak a világban – ám lassabban, mint bármi más. Az oktatás és képzés hosszú idõ alatt fejezõdik be, s a szükséges készségek tetemes része olyan, amelyeket nem formális oktatási intézményekben tanítanak, hanem folyamatokhoz kötõdnek, csakis a termelési környezetben elsajátíthatók. … A multinacionális vállalatok arra vonatkozó döntései, hogy hol fogják kifejleszteni és fenntartani technológiai vezetõ gárdájukat, meghatározóak ama tekintetben, hogy hova helyezõdik a nagyon jó állások többsége. … A vállalatok számára a technológiai vezetõ gárda kifejlesztéséhez azok lesznek a legalacsonyabb költségeket kínáló országok, amelyek a legtöbbet invesztálják kutatás-fejlesztésbe, oktatásba és a vezetõ beosztások kiaknázásához szükséges infrastruktúrába (távközlési rendszerek stb.). Nemzeti gazdagság azokban az országokban halmozódik fel, amelyek az egymást erõsítõ készségek együttesét építik” (Thurow 1996: 74).
 

A nemzetállam funkcióváltozása

Idézett könyvében Thurow kiemelten utal Magyarországra – éspedig az oktatás vonatkozásában. „A kommunista országokban” – írja – „rossz volt a gazdaság, de jó az iskolarendszer; s különösen Magyarország esetében a kommunisták már eleve egészen kiváló oktatási hagyományokra építhettek” (Thurow 1996: 45). Thurow itt azt próbálja megértetni, hogy milyen adottságok folytán képesek ma a posztszocialista világ munkaerõ-tartalékai a munka globális piacán keresztül az amerikai béreket leszorítani; amerikai szempontból Thurow a magyar oktatást túl jónak találja. A magunk hazai nézõpontjából tekintve azonban a helyzet korántsem biztató, hiszen ahhoz, hogy a globális befektetõk számára a magyarországi munkaerõ ne viszonylagosan jó képzettségével és viszonylagos olcsóságával legyen vonzó – hogy Magyarország ne maradjon a fejlett világ szegény perifériája –, a hazai felsõoktatás és kutatás-fejlesztés színvonalát a mainál sokkal magasabbra kellene emelnünk.
A kutatás-fejlesztés, a felsõoktatás – és egyáltalán az iskolarendszer – kérdései nem tárgyalhatók a modern nemzetállam kérdésétõl elkülönítve. A tizenötödik század Európája számtalan nyelv, ill. dialektus, és számtalan feudális uralmi fennhatóság vidéke volt, ahol is a nyelvterületek és a feudális befolyási övezetek még véletlenül sem estek egybe. A középkori Európában az elemi szintû írástudást – ha szükség volt ilyenre – helyi iskolák közvetítették a helyi dialektusban; magasabb szintû írástudást a nagy egyetemek nyújtottak, mint (eredetileg) Bologna és Párizs, ahol az oktatás nyelve viszont a latin volt. A tizenhatodik századtól kezdve a latint fokozatosan kiegészítették az új irodalmi, nemzeti, a nyomtatott könyv hordozta és terjesztette nyelvek. Ezek a nyelvek azután alapvetõ szerepet játszottak a modern nemzetállamok megteremtésében – a központosított hivatalnoki apparátus, a nemzeti piacok s kivált a nemzeti munkaerõpiacok fölépítésében. A tizenhatodik század abszolutisztikus monarchiáinak központosító törekvései szükségképpen irányultak a nyelvi egységesítésre is – egységesítésre, amely nélkül a megfelelõen mûködõ bürokráciák fölépítése lehetetlen lett volna.
Ahhoz, hogy az egyén az újkori ipari társadalom teljes értékû tagja legyen, képesnek kell lennie arra, hogy a legkülönbözõbb helyzetekben sok mindenki mással kommunikáljon, s kivált arra, hogy változatos munkaföladatokra készüljön fel. Más szavakkal: a kontextusmentes kommunikatív kompetencia magas fokával kell rendelkeznie. Ez a kompetencia nem sajátítható el önmagukra utalt települési iskolákban; közvetítése-átadása kiterjedtebb iskolarendszert föltételez, amelyben az alacsonyabb szintû iskolákban tanítók a maguk egységes képzését magasabb iskolákban kapják meg. Ahol is az „egységes képzés” egyúttal egységes nyelven – vagyis a nemzeti nyelven – történõ képzést is jelent. A mûvelõdési piramis csúcsán helyezkedik el a nemzeti egyetem mint a minõség és nyelvi-fogalmi egységesség legfõbb szavatolója. Az egyetem a felelõs ama kulturális egyöntetûség fenntartásáért, amely a horizontálisan mobilis, írástudó, nemzeti munkaerõ szükségképpeni elõfeltétele.9 A nemzetállam minden polgára ugyanazon az egységes nyelven beszél, ugyanazon a nyelven írástudó: ugyanannak az elvont kultúrának a tagja. A kulturális egyöntetûséget az egységes iskolarendszer biztosítja: az elemi oktatás egyöntetûsége, amely a magasabb iskolákat elvégzettek közös kultúráján alapszik, végsõ soron pedig az irodalom, a történelem, a jog és a természettudományok ama egységes fölfogásán, amelyet a nemzeti egyetem munkál ki és ápol.
Kikerülhetetlen kérdésként adódik ezen a ponton nemzetállam és nemzet viszonya. A kérdés szakirodalma persze tengernyi, s az álláspontok sokfélék. Mégis, vállalva a leegyszerûsítés vádját, azt kell mondanunk, hogy – az újkori s máig halmozódó tapasztalatok fényében, az államnemzet/kultúrnemzet megkülönböztetés kétségtelen használhatósága ellenére, és olyan ellenpéldák dacára, mint a többnyelvû Svájc, a kétnyelvû Belgium, vagy a szinte azonos angolt beszélõ Nagy-Britannia, USA, Ausztrália és Új-Zéland – tudományosan magyarázhatónak és gyakorlatilag érvényesnek látszik állam, nemzet és nyelv egységgé ötvözõdésének tendenciája. Az újkori nemzet a piacgazdálkodás és egyenlõtlen gazdasági fejlõdés viszonyai között jön létre mint kommunikációs és érdekközösség. Kommunikációs közösségen olyan közösséget értünk, melynek tagjai között széles körû, számos komplementer csatornán egyidejûleg zajló, intenzív információcsere megy végbe. Nyilvánvaló, hogy intenzív információcsere zajlik különbözõ nemzeti közösségekhez tartozó csoportok – pl. egyazon tudományt mûvelõk között – is, ám az ilyen információcsere mindig csak részleges. A nemzeti közösségen belüli kommunikáció viszont – s különösen áll ez az olyan nemzetre, melyben éles osztály- vagy rétegkülönbségek nem érvényesülnek – az élet minden területére kiterjedõ, állandó folyamat.10 S a nemzeti közösségen belüli kommunikáció legfontosabb közege természetesen a közös nyelv. Az „érdekközösség” olyan csoportot jelent, amelynek tagjai számos eltérõ érdekkel bírnak ugyan, ám a csoport fennmaradása valamennyiök közös érdeke. Nyilvánvaló, hogy minden kommunikációs közösség egyszersmind viszonylagos érdekközösség is, és minden érdekközösség kommunikációs közösség kialakulásához vezet. A modern piacgazdaság viszonyai közepette a nemzet képes növelni tagjainak biztonságát és sikereit azáltal, hogy hatékonyan megszervezi önmagát, egyezteti tagjainak értékítéleteit, és koordinálja viselkedésüket. Ahhoz azonban, hogy ezt valóban megtehesse, államot kell alkotnia.11
Mármost a globalizáció korában a nemzetállam éppenséggel elveszíteni látszik érdekérvényesítõ erejét. Biztonság-, pénzügy-, adó- és ipartelepítési politikája egyre kevésbé önálló. Képessége a demokrácia, a szociális biztonság és a környezetvédelem szempontjainak képviseletére egyre halványabb, miközben – mint Martin és Schumann fogalmaz – „az állam, illetve az állam kormánya marad az egyetlen fórum, amelytõl a polgár és választó igazságot, felelõsségvállalást és változtatásokat követelhet” (Martin és Schumann 1998 [1996]: 292).12 Ami megkérdõjelezhetetlen: a területi kormányzat szerepe az infrastruktúra, a képzés és a kutatás-fejlesztés megszervezésében – elérendõ, hogy az adott terület a globális tõkét vonzani tudja, s ezzel munkahelyek, sõt lehetõleg jól fizetett munkahelyek jöjjenek létre. Amit a szakirodalom megkérdõjelez: a megfelelõ kormányzat szükségképpen nemzeti méretû-e? Sokan vélik úgy, hogy kisebb egységek sikeresebbek lehetnek. Manuel Castells a helyi állam („local state”) és hálózatállam („network state”) terminusokat használja a kváziautonóm szubnacionális politikai entitások s azok regionális és globális összeköttetései megjelölésére. „Az állam nem tûnik el”, írja Castells. „Egyszerûen csak kisebbé válik az információs korszakban. Lokális és regionális kormányok formájában burjánzik, amelyek a világot telehintik projektjeikkel, választórétegeket építenek föl, s nemzeti kormányokkal, multinacionális társaságokkal és nemzetközi szervekkel tárgyalnak. A gazdaság globalizációjának korszaka egyszersmind az államiság lokalizációjának korszaka. Aminek a lokális és regionális kormányok hatalom és eszközök tekintetében híján vannak, azt rugalmassággal és hálózottsággal egyenlítik ki. Ha valakik vagy valamik, hát csakis az ilyen kormányok felelhetnek meg a gazdagság és információ globális hálózatai dinamikájának” (Castells 1998: 357).
Gondolatmenetünkben most fordulóponthoz érkeztünk. A vonatkozó, s kivált az Európai Uniót illetõ tudományos és politikai diskurzusban ma erõsen jelen van az a gondolat, miszerint a globalizáció és integráció egyszersmind lokalizációt és regionalizációt jelent, azaz a nemzetállam funkcióit részben szubnacionális területi kormányzatok veszik át, a nemzeti identitástudat helyébe pedig helyi, regionális és etnikai-kulturális identitástudatok lépnek. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy ez az elmozdulás inkább a nagyobb, nem pedig a kis nemzetekre jellemzõ. Fentebb idézett tanulmányában Palánkai Tibor így ír: „Az európai integráció újabb szakasza sem jelenti … feltétlenül a nemzeti állam megszûnését, és nem igényli a nemzeti szuverenitás és identitás feladását. A nemzeti állam gazdaságszabályozó funkciói kétségtelenül zsugorodnak, pontosabban azokat részben felfelé, az unió irányában, részben lefelé, a regionális önkormányzatok felé kell átadni. Kis ország esetében ez a regionális önkormányzat lehet maga a korábbi nemzeti állam. A nemzeti állam ugyanakkor csak a gazdaság szabályozó funkcióinak egy részét adja le, miközben számos közszolgáltató funkciót gyakorolhat a nemzeti oktatás és kultúra, a közegészségügy vagy a környezetvédelem területén. Megtarthatja döntõ szerepét a nemzeti jövedelmek újraelosztásában” (Palánkai 1997: 85). Nemzet, nemzetállam és nemzeti kultúra történelmi vívmányok; s különösen a nemzeti kultúra megõrzése a globalizáció és az információs társadalom viszonyai közepette a kis nemzetek elemi érdeke.
 

Információs társadalom és nemzeti kultúra

A globális gazdaság és a globális számítógép-hálózat meghatározó nyelve a helyi sajátosságaitól megfosztott angol,13 melyet könnyebb megtanulni és használni, mint a brit vagy amerikai irodalmi angolt, illetve annak valamely telivér beszélt változatát. Az információs társadalom viszonyai között a versenyképes munkaerõ legalább kétnyelvû: beszélni s írni-olvasni tudja a globális angolt, miközben – szóban és írásban, vagy esetleg csak szóban – használja anyanyelvét. Ez az anyanyelv lehet valamilyen irodalmi vagy nem irodalmi angol; esetleg más területi nyelv, irodalmi vagy nem irodalmi szinten. Még a fejlett világ egyik-másik nyelve esetében is elképzelhetõ, hogy az az angol befolyásának következményeképpen az irodalmi szintrõl tájnyelvi szintre süllyed, illetve irodalmi alakjában muzealizálódik.14 Mármost az olyan személy, aki gazdag és eleven anyanyelvi kultúrában nõtt fel, s a globális angolt második munkanyelvként beszéli, inkább lesz képes bizonyos eltérõ gondolati szempontok észlelésére és elemzõ-kreatív összevetésére, mint az, aki egysíkúbb és egyoldalúbb nyelvi környezetben szocializálódott. Ebben az értelemben beszél Helmut Schmidt arról, hogy „a globalizáció korában” önnön nyelvi örökségünk megõrzése „a személyes kritikus ítélõképesség s az egyéni öntudat” fenntartásának elengedhetetlen föltétele (Schmidt 1998: 126). Ebben az értelemben írta Bernard Cassen már 1982-ben, a francia nyelv védelmében, hogy az élet minden vonatkozása – a tudomány, a technika és a kultúra – által gazdagított nemzeti nyelv megõrzésére irányuló küzdelem életfontosságú mind gazdaságilag, mind kulturálisan és politikailag. Még a tudomány képviselõi, hangsúlyozta Cassen, sincsenek tudatában annak, hogy milyen társadalmi, gazdasági és kulturális kockázatokkal jár, ha nem tudják magukat anyanyelvükön kifejezni: a természettudományok transznacionális ideológiája kéz a kézben jár a transznacionális gazdasági érdekekkel; midõn tudósok arra kényszerülnek, hogy gondolataikat angolul fejezzék ki, ezzel az amerikai hegemóniát erõsítik. Ezenközben saját országuk tágabb tudományos közössége, valamint az érdeklõdõ laikusok számára megnehezítik, hogy munkájuk eredményeit megismerjék (Cassenra utal Findahl 1989: 138). És ebben az értelemben írja Glatz Ferenc: „Az anyanyelv … a társadalom döntõ többségének napi érintkezési, információszerzési (törvények, mûködést biztosító jogszabályok, munkaszervezet), az alapmûveltség elsajátításának eszköze marad. Nemkülönben az emberi-érzelmi élet kifejezési rendszere. Az anyanyelv elszegényedése viszont a társadalom emberi-érzelmi-értelmi elszegényedésével jár együtt, és a kis nemzeti közösségbe született polgár versenyképességének hanyatlásával” (Glatz 1997: 26).
Magyarország lakosságának idegennyelv-tudása – más európai kisállamok vagy akár Németország lakosságának idegennyelv-tudásával összehasonlítva – igen gyönge. A felsõoktatási intézmények hallgatóinak körében a helyzet javuló, noha messze elmarad a kívánatostól; ezen körön kívül viszont katasztrofálisnak mondható. Miközben a beszélt – sõt az írott – magyar egyre inkább a nyelvtanában és szóalakjaiban-hangzásában oly távoli angol hatása alá kerül és használói által egyre felszínesebben értett keveréknyelvvé válik,15 a globális angol elsajátítására a lakosság szélesebb köreiben nem kerül sor. Törtangol és keverékmagyar egymást feltételezik; anyanyelvünk nem azáltal zagyválódik, hogy túl jól, hanem azáltal, hogy túl rosszul beszélünk angolul. A magyarországi mûvelõdéspolitikának itt kettõs stratégiát kell megvalósítania: egyrészt kiemelt céllá kell tennie az angol mint második munkanyelv tanítását;16 másrészt erõfeszítéseket kell tennie a magyar irodalmi nyelv modernizálására – a magyar szókincsnek az információs társadalom igényei szerinti gazdagítására, megteremtve ezzel olyan innovatív tudományos miliõk kialakulásának lehetõségét, amelyekben a magyar mint munkanyelv szerepet játszhatna.17
Az anyanyelvi kultúrák és a globális számítógép-hálózat kétértelmû viszonyban állnak egymással. Egyfelõl történeti tény, hogy a nemzeti nyelvek az újkor századai folyamán különbözõ rokon nyelvjárások egybeötvözésével, a nyomtatott könyv közegében jöttek létre. A könyvnyomtatás kikényszeríti s egyben lehetõvé is teszi a nyelvi – szókincsbeli, helyesírásbeli – egységesítést. Ehhez képest az internet globális átjárhatósága föllazítja az egyes dokumentumok nyelvi zártságát18 – a mûholdas televíziózás pedig, a hollywoodi angol javára, egyenesen kiszorítja a nemzeti nyelveket.19 A statisztikák és a legkülönbözõbb tapasztalatok mármost egyértelmûen mutatják, hogy miközben a kiadásra kerülõ könyvek száma világszerte változatlanul növekszik, a könyvolvasásra fordított idõ folyamatosan csökken. Így van ez nálunk is.20 Az információs társadalom viszonyai között a magyar nemzeti kultúra fennmaradása és gazdagodása olyan mûvelõdéspolitikát igényel, amely egyaránt támogatja a könyvkultúrát és a számítógép-hálózat kultúráját. Támogatja a számítógép-hálózat kultúráját is – mert hiszen, másfelõl, az is tény, hogy az internet nagyszerû lehetõséget ad a kis nyelvek ápolására.21 Az elektronikus világháló közegében az egyazon etnikumhoz, kultúrához, nyelvhez tartozók közötti intenzív interakció fennmaradhat – vagy új életre kelhet – akkor is, ha az interakció résztvevõi a földrajzi térben egymástól elválasztva élnek (Brunn és Purcell 1994). Hasonlóképpen, a kisebbségi lét viszonyai között a hálózaton új realitást – s nem pusztán új virtualitást – nyerhet az adott népcsoport egyedi kulturális identitása. Mióta a kisalföldi Bezenyén teleház létesült, a község polgárai lelkesen ápolják gradistyei horvát dialektusukat. A magyar nemzeti kultúra egyszerre kisebbségi kultúra, diaszpórakultúra, többségi kultúra, nagyvárosi kultúra és a kistelepüléseken élõk kultúrája. Egy ilyen kultúra integrálására, gazdagítására, terjesztésére, õrzésére és egyszersmind nyitottá tételére az internet eszményi eszköz.
 

Nyitott nemzeti kultúra

Eötvös József 1865-ös, Szalay Lászlóról tartott emlékbeszédében állást foglalt ama meggyõzõdéssel szemben, „hogy valamely nemzet magát elszigetelheti, sõt hogy csak ezáltal biztosíthatja nemzeti sajátságainak önálló kifejlõdését”, és a következõ nevezetes kijelentést tette: „Ha hazánk jogviszonyait vagy egyéb institúcióit tekintjük azon századokban, melyek nemzetünk fénykorát képezik, köztök és más európai intézvények között a legnagyobb rokonságot találjuk. S ha ez késõbb megváltozott, az ok a török uralomban rejlik, mely által fejlõdésünk erõszakosan félbeszakíttatott, úgyhogy az, mi institúcióink eredetiségének tartatott, sokban csak annak jele, hogy hátrábbmaradtunk, s egyszersmind legnagyobb akadálya haladásunknak” (Eötvös 1975: 223). Ezt a tételt harminc évvel késõbb Ignotus a magyar nyelv egyes sajátos ízeire alkalmazta – nyelvjárásainkat idegen beolvadások dokumentumaiként s némely tõsgyökerességünket latinságnak értelmezvén (Ignotus 1899: 613).
Az információs társadalom s a mindenütt jelen lévõ multikulturalitás viszonyai között a nemzeti kultúra csakis nyitott kultúra lehet – a külsõ hatásokra fogékony, azokat folyamatosan földolgozni és integrálni képes kultúra, mely önazonosságát nem változatlanságában õrzi, hanem tudatos megújulásban és szintézisben munkálja ki. A kor megkövetelte, nyitott magyar nemzeti kultúra fenntartásának-továbbépítésének elemei, összefoglalva: az anyanyelvi kultúra magas szintû ápolása; az idegen nyelvek, mindenekelõtt az angol nyelv széles körû, hatékony oktatása; a könyvkultúra támogatása; az internetkultúra támogatása; s mindezt elõfeltételezve, a felsõfokú képzés és a kutatás-fejlesztés színvonalának radikális javítása.
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Barnet, R. J. és R. E. Müller (1975): Global Reach: The Power of the Multinational Corporations. London: Jonathan Cape.
Brunn, Stanley D., Jeffrey A. Jones és Darren Purcell (1994): Ethnic Communities in the Evolving „Electronic” State: Cyberplaces in Cyberspace. In Political Boundaries and Coexistence. Werner A. Galusser (szerk.). Bern: Peter Lang.
Castells, Manuel (1989): The Informational City: Information Technology, Economic Restructuring, and the Urban-Regional Process. Oxford: Basil Blackwell.
Castells, Manuel (1996): The Information Age – Economy, Society and Culture. In The Rise of the Network Society, I. köt. Oxford: Blackwell Publishers.
Castells, Manuel (1996–1998): The Information Age – Economy, Society and Culture. I–III. köt. Oxford: Blackwell Publishers.
Deutsch, Karl W. (1953): Nationalism and Social Communication: An Inquiry into the Foundations of Nationality. New York: John Wiley & Sons.
Eötvös József (1865): A nemzetiségi kérdés. Pest: Ráth Mór.
Eötvös József (1975): Arcképek és programok. Budapest.
Findahl, Olle (1989): Language in the Age of Satellite Television. In European Journal for Communication, 4(2): 156.
Gellner, Ernest (1983): Nations and Nationalism. Ithaca: Cornell University Press.
Glatz Ferenc (1997): Magyarország az ezredfordulón. In Globalizáció és nemzeti állam, integráció és nemzeti érdek. Glatz F. (szerk.). Budapest: MTA.
Golden Dániel, Tóth Tünde és Turi László (1998): Virtuális örökkévalóság: objektumok a digitális könyvtárban. In Tudományos Mûszaki Tájékoztatás, 45(8–9), és (http://www.neumann-haz.hu/digital/studies/object/objects. html).
Graddol, D. (1997): The Future of English? London: The British Council.
Ignotus (1899): Az új nyelvõrség. In Válogatott írásai. Komlós Aladár (szerk.). Budapest.
Kontra Miklós és Saly Noémi (szerk.) (1998): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest: Osiris.
Lemish, Dafna és mások (1998): Global Culture in Practice: A Look at Children and Adolescents in Denmark, France and Israel. In European Journal for Communication, 13.
Martin, Hans Peter és Harald Schumann (1998 [1996]): Die Globalisierungsfalle: Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbek bei Hamburg: Rowohlt. Magyar fordítása: A globalizáció csapdája: Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Budapest: Perfekt Kiadó.
Nyírõ András és Turi László (szerk.) (1999): Internet Magyarországon, 1999. (http://helyzet.internetto.hu).
Palánkai Tibor (1997): Magyarország európai integrációja. In Globalizáció és nemzeti állam, integráció és nemzeti érdek. Glatz Ferenc (szerk.). Budapest: MTA.
Papert, Seymour (1996): The Connected Family: Bridging the Digital Generation Gap. Atlanta, Georgia: Longstreet Press.
Rabár, Ferenc (1998): A globalizáció és a nemzetállamok. Népszabadság, 1998. okt. 31., 23. o.
Sassen, Saskia (1998): Globalization and Its Discontents. New York: The New Press.
Schmidt, Helmut (1998): Globalisierung: Politische, ökonomische und kulturelle Herausforderungen. Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt.
Szûcs Jenõ (1974): Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat.
Tapscott, Don (1998): Growing Up Digital: The Rise of the Net Generation. New York: McGraw-Hill.
Thurow, Lester C. (1996): The Future of Capitalism: How Today’s Economic Forces Shape Tomorrow’s World. New York: William Morrow and Company.
 

Jegyzetek

* A tanulmány elsõ változata az Országgyûlés Kulturális Bizottságának megbízásából készült.
1 A tudást kontextusba illesztett információként értelmezni fogalmilag pontosabb, mint azt mondani, hogy a tudás mintegy az információ „nyersanyagából” épül fel, vagy hogy a tudás „transzformált” információ. A hozzáértõ szakember számára a megfelelõ információ: tudás.
2 Erre különösen Manuel Castells hívja föl a figyelmet The Information Age – Economy, Society and Culture c. munkájában, ahol az „innováció halmozódó visszacsatolásáról” ír (Castells 1996: 32).
3 Magyarországon ma a háztartások 1,6 százaléka, Nyugat-Európában átlag mintegy 5 százaléka, az USA-ban 25 százaléka van az internetre kapcsolva. Saját honlap – a nyilvánosság számára hozzáférhetõen közzétett dokumentumcsokor – fenntartásának minimális havi összköltsége (a telefonhasználati díjat is beleszámítva) ma Magyarországon kb. húszezer forint, az USA-ban maximum húsz dollár. Részletesebben lásd Nyírõ és Turi 1999.
4 Az internetezésre fordított idõ növekedésével csökken a televíziózásra fordított idõ. A televíziózás passzív, az internetezés aktív-interaktív idõtöltés.
5 A „hard fun” – nehéz szórakozás – kifejezést Seymour Papert számítógéppel foglalatoskodó gyermekektõl vette át (Papert 1996: 6).
6 Mint Papert írja: „A számítógép az erkölcsi fejlõdést segítõ tényezõ, hiszen olyan környezetet teremt, amelyben a tudás célja és értelme beláthatóvá, s ezzel a tanítás/tanulás õszintévé válik” (Papert 1996: 65). Tegyük hozzá, hogy a számítógép és a számítógép-hálózat abban a tágabb vonatkozásban is elõmozdítja az erkölcsi fejlõdést, hogy egyfelõl közösségi gondolkodásmódra, másfelõl autonómiára nevel. Amint arra a közelmúltban Don Tapscott emlékeztetett: a felnövekvõ nemzedék nem passzív-irányított befogadásra, hanem önálló-fölfedezõ tanulásra készül (Tapscott 1998).
7 Lásd pl. legutóbb Rabár Ferenc kitûnõ, rövid összefoglalását (Népszabadság, 1998. okt. 31., 23. o.). A kérdésnek hatalmas történelemfilozófiai irodalma van.
8 Annak a nézetnek legismertebb képviselõje, hogy a globális gazdaság tényleges színterei a globális nagyvárosok, amelyek már inkább egymással, mint saját hátországukkal állnak kapcsolatban, s amelyeknek területén technikai-gazdasági okokból óhatatlanul reprodukálódik a globális gazdag-szegény ellentét – megint csak Castells (Castells 1989). E témában úttörõ kutatásokat végzett S. Sassen is. A globális nagyváros illegális bevándorlók által lakott szegénynegyedei – a legolcsóbb munkaerõ – ugyanúgy a globális gazdaság nélkülözhetetlen részét képezik, mint üzleti negyedeinek magasan kvalifikált munkaerejét és kommunikációs csúcstechnológiáját összpontosító központjai (Sassen 1998).
 9 Lásd különösen Ernest Gellner érvelését (Gellner 1983).
10 Vö. különösen: Deutsch 1953: 65. Deutsch hangsúlyozza, hogy a közös történelem emlékeinek érzelmi átélése nem elsõdleges nemzetteremtõ kapocs: a történelmi közösség élménye csak ott ébred föl, ahol a társadalom tagjait neveltetésük, kultúrájuk, életmódjuk a jelenben is összeköti.
11 Eötvös József szerint a nemzet „nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámú emberek között – múltjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekbõl foly, érdekeik és érzelmeik közössége által – támad” (Eötvös 1865: 9). Már Eötvösnél ott találjuk tehát az érdekközösség hangsúlyos fölemlítését, mint ahogy Széchenyi Hitele szerint is a tudatosult érdekközösség képezi a nemzeti erény alapját. Szûcs Jenõ nevezetes mûvében, a Nemzet és történelemben azt írta, hogy „a nemzet nem csupán egyéb csoportoktól mintegy két dimenzióban elhatárolódó horizontális képlet, hanem egyszersmind társadalmi struktúra, a vertikális integráció felõl meghatározandó történeti képzõdmény”, „annak a gazdasági, politikai, kulturális és pszichikai integrációnak a terméke, melynek sine qua non-ja a polgári fejlõdés”, s hogy a modern nemzeti fejlõdés „olyan gazdasági, politikai, kulturális, érzelmi és (11. folyt.) pszichikai integrációt eredményez, mely a társadalomnak korábban lokális, rendi és vallási széttagoltságban élõ tömegeit bizonyos értelemben nivellálja mind életfeltételeiben, mind politikai aktivitásukban, mind kulturális életnívójukban, mind érzelmileg színezett csoportlojalitásukban és pszichikai kötöttségeikben” (Szûcs 1974: 60, 157, 199).
12 Palánkai Tibor „Magyarország európai integrációja” c. tanulmányában úgy véli, hogy a globalizáció viszonyai közepette a nemzetállam szerepe – bizonyos összefüggésekben – éppenséggel felértékelõdik. „A globális világgazdaságban”, írja Palánkai, „ma a nemzeti állam gyakorlatilag az egyetlen olyan intézmény, amely képes a nemzeti érdekek hatékony képviseletére és érvényesítésére. A globalizáció végsõ soron hatalmas hatékonysági és jóléti elõnyöket ígér a mai korszak társadalmának. Ezeknek az elõnyöknek a megosztását és újraelosztását bonyolult politikai, gazdasági és társadalmi tényezõk és erõk határozzák meg. Ezek között a nemzeti állam az egyik fontos szereplõ, és az újraelosztási folyamatban konzisztens és koherens külgazdasági stratégiával és politikával hatékonyan léphet fel a nemzeti érdekek védelmében. Ugyanez vonatkozik a transznacionális vállalatokkal szembeni érdekérvényesítésre” (Palánkai 1997: 83).
13 Feltételezzük, hogy a trend változatlan marad, noha elvileg persze fordulatok sem zárhatók ki. Graddol „The Future of English?” c. igen gondolatébresztõ kötetében többek között a feltörekvõ ázsiai gazdaságokra, Dél-Amerikára s a ma leggazdagabb országok öregedõ lakosságára utal, midõn ha nem is valószínû, de lehetséges jövõképként angol hegemóniája helyett az angol, a kínai és a spanyol oligarchiáját vázolja fel (Graddol 1997).
14 Egy tanulmány 1989-ben beszámolt arról, hogy Svédországban például az angol nyelvû mûholdas adásokat akár már a háromévesek zöme is figyeli. A tanulmány szerzõje felteszi a kérdést, hogy vajon „száz év múlva mi svédek még svédül fogunk beszélni, noha számos, a brit és amerikai angolból átvett kifejezést használva? Számíthatunk-e a svéd nyelv túlélésére, arra, hogy azon az úton halad, mint a francia és a német? Vagy lehet, hogy a kétezernyolcvanas évek svédje kétnyelvû lesz, svéd és angol anyanyelvû? Avagy bekebelez minket, amilyen kevesen vagyunk, az »angol birodalom«, s a svéd nyelvnek már csak a családi komódban jut hely, divatjamúlt relikviaként, melyet ünnepi alkalmakkor leporolunk, kiglancolunk és közszemlére teszünk? Ezekre a kérdésekre nem ismerjük a válaszokat” (Findahl 1989: 156).
15 „A globalizáció kihívásai és lehetõségei” címmel tudományos konferenciára került sor Budapesten. Fordulatok a konferencia elõzetes anyagából: „nemzetközi szcéna”, „nemzeti policy”, „gazdaságpolitikai mainstream”, „gender különbségek” stb. – Nem a magyar nyelv „tisztaságának” romantikus eszményét védelmezzük itt, hanem az értelmes nyelvhasználat – az átlátható jelentéskapcsolatok – lehetõségét.
16 Ezen cél eléréséhez, a tapasztalatok szerint, magát a számítógép-hálózatot is alkalmas közegnek tekinthetjük. Szerencsés volna, ha Magyarországon a hálózatbõvítés hálózati angol iskolák létrehozásával járna együtt.
17 Néhány év óta élénk diszkusszió zajlik a magyar nyelv fokozódó úgymond többközpontúságáról. Ez a diszkusszió sem vonta-vonja azonban kétségbe, hogy a mûvelt – „választékos”, vagy fogalmazzunk így: az eleminél magasabb fokú oktatás s a tudományos diskurzus céljaira alkalmas – magyar nyelvnek egyetlen elsõdleges változat felé kell konvergálnia (Kontra és Saly 1998).
18 És persze bomlasztja a nem angol nyelvek helyesírását, így jelesül a magyar helyesírást. A magyar e-mail-kultúrából messzemenõen hiányzik az ékezetes betûk használata, s ezáltal a szövegek olykor kifejezetten félreérthetõk. Hangsúlyoznunk kell: a technika állapota ma már lehetõvé tenné, hogy a magyar felhasználó képernyõjén többé-kevésbé kifogástalanul jelenjenek meg a magyar ékezetek – ehhez mindössze bizonyos összehangolt akaratra és némi erõfeszítésre volna szükség. A részletekre vonatkozóan lásd Golden Dániel, Tóth Tünde és Turi László kitûnõ tanulmányát (Golden, Tóth, Turi 1998).
19 Vö. pl. Dafna Lemish és mtársai (1998). Lemishék tanulmánya arra is emlékeztet, hogy miközben a különbözõ népszerû tv-sorozatokat gyakran szinkronizálatlanul adják, azok könyvváltozatai már az egyes nemzeti nyelvekre lefordítva is forgalomba kerülnek.
20 „Legyen szó akár ismeretközlõ, akár fikciós mûvekrõl, mind kevesebben olvasnak rendszeresen. A KSH kimutatása szerint Magyarországon az elmúlt évtizedben valamennyi társadalmi réteg olvasási kedve csökkent, ami … elsõsorban a televíziózásra fordított idõ – napi több mint félórás – növekedésének a rovására ír[ható]. A teljes felnõtt népesség naponta átlagosan fél órát tölt könyv »társaságában«; kevesebben olvasnak, mint tíz-tizenkét éve… A visszaesés különösen a férfiak körében jelentõs, az õ nyolcvanas évek közepi napi 40 percük – amivel akkor a világ élmezõnyébe tartoztak – közel negyedórával csökkent” (HVG, 1999. ápr. 3.).
21 Ahogyan az Economist 1996. dec. 21-iki száma írta: „Az angol a jelek szerint ma már vitathatatlanul a világ szabványnyelvévé lett: a globális kommunikációs forradalom elválaszthatatlan részévé. Milyen következményekkel jár ez más nyelvekre – és használóikra – nézve? Ami az internetet illeti, annak fõ hatása valószínûleg az, hogy védi, nem pedig megöli az alárendelt helyzetbe került nyelveket.” Geoffrey Nunberg mondta ugyanitt: „A minap egy félórás »hálóséta« során több mint hatvan nyelven találtam vitacsoportokat – itt abbahagytam a számolást. … Ha az emberek választhatnak, az internetet szívesebben tekintik a ház elõtti kispadnak, mint világfórumnak.” – A Cultural Survival címû folyóirat nemrégiben összeállítást közölt „The Internet and Indigenous Groups” címmel, melyben számos már-már kihalóban lévõ kis kultúrának az internet közegében történõ újjáéledésérõl tudósít (http://www.cs.org/csq/csqinternet.html).