A társadalomtudományok gyarmatosítása és a tudományos függõség struktúrája*

Syed Farid Alatas

---

Ebben a tanulmányban azokat a kísérleteket igyekszem összegezni, amelyek a piac analógiáját próbálták alkalmazni a társadalomtudományoknak az elsõ világban elfoglalt helyzetére. Az egyetlen világosan megfogalmazott megközelítés, amely ezt az analógiát alkalmazza, a tudományos függõség elmélete. Egy, a tudományos függõség elméletét példázó eset leírása után ki fogom mutatni, hogy ez a megközelítés bizonyos hiányosságai miatt képtelen meggyõzõ magyarázatot adni arra, miért terjedtek el és találtak szinte teljes körû elfogadásra a társadalomtudományok euroamerikai származási helyükön kívül is. A társadalomtudomány függõségi elméletének szükségszerû velejáróiként olyan alternatív metaelméletekrõl is szó lesz, mint pl. a társadalomtudomány retorikája.
 

Bevezetés

A társadalomtudományok helyzetére vonatkozó elméletek egyike sem szorítkozhat egy adott országra vagy régióra, éspedig azon egyszerû okból, hogy a társadalomtudomány globális jelenség. A társadalomtudomány harmadik világra jellemzõ szociológiája pl. nem választható el a különféle tudományágak Egyesült Államokban és Nyugat-Európában zajló intézményesítésének vizsgálatától.
A társadalomtudományok vizsgálatát sokféle módon közelíthetjük meg. Különféle típusú metaanalízisek léteznek, a vizsgálati szempontok skálája pedig az ismeretelméletiektõl az empirikusabbakig, illetve a kognitívaktól a gyakorlatibbakig terjed.
A társadalomtudományok metaelméletébe vagy reflexív vizsgálatába beletartozik a teóriák és teoretikusok társadalmi, kulturális és történeti kapcsolatainak, illetve ezek filozófiai gyökereinek tanulmányozása is. A metaelméleti analízis egyes példái magukban foglalják az adott tudományág paradigmáinak, teoretikusai életrajzának, az elméletek történeti és filozófiai gyökereinek, valamint az ismeretek társadalmi kontextusának vizsgálatát. Egyes metaelméletek az elméletek szövegével foglalkoznak (pl. a paradigmák vizsgálata), míg mások az elméletek összefüggéseivel (pl. a tudásszociológia) (Ritzer 1988).
Jelen tanulmány tárgyát a metaelméletek két fajtája képezi: a társadalomtudományok politikai gazdaságtana és a társadalomtudomány retorikája. A tudás retorikája a társadalomtudományos értekezés szövegére koncentrál, ezért olyan változatos metaelméletek együttesét jelenti, amelyek szellemi gyökerei a görög és keresztény civilizációba nyúlnak vissza, míg az ismeretek politikai gazdaságtana egy fiatal, alig kétszáz éves hagyományból ered.
Ez a tanulmány szakít azzal a szemlélettel, mely szerint a tudat és az ideológia a gazdasági és politikai intézményeknek csupán járulékos eleme. A nemzetközi gazdasági viszonyok marxista, illetve függõségi elméletei a társadalomtudományokat azon kapitalista ideológiák összetevõinek tekintik, amelyek a harmadik világ gazdasági függõségét igyekeznek biztosítani és konzerválni. Ez ugyan igaz, mégsem szabad eleve kizárni a kulturális terület – különösen a társadalomtudományok – dinamikájának felismerését és elismerését.
A következõ részben e témát a posztszocialista és posztkoloniális fejlõdõ országok társadalomtudományainak relevanciaproblémáján keresztül vezetem be. Ezután a tudományos függõség struktúrájáról, illetve a társadalomtudományok terén a világban érvényesülõ munkamegosztásról adok áttekintést, majd megemlítem az ilyen megközelítés néhány hiányosságát. A továbbiakban rámutatok, hogy a tudományos függõség önmagában még nem elegendõ ahhoz, hogy biztosítsa az euroamerikai dominanciával jellemezhetõ társadalomtudomány folyamatos alkalmazhatóságát a világ más területein is. A társadalomtudományoknak azonban van egy olyan retorikai dimenziója, amely részben megmagyarázza általános elterjedésüket.
 

A relevancia és a tudományos függõség problémája

A fejlõdõ országok tudósainak a nyugati társadalomtudománytól való intézményi és elméleti függõsége az Egyesült Államokból, illetve bizonyos fokig Nagy-Britanniából, Franciaországból és Németországból származó eszmék és fogalmak kritikátlan és utánzó jellegû megközelítéséhez vezetett. Az utánzás veszélyei jól felmérhetõk, amikor problematikus konstrukciók merülnek fel. Vegyük például a feminizmus esetét Magyarországon. Ha a civil társadalomról alkotott nyugati elképzeléseket Kelet-Európára alkalmaznánk, akkor arra a végkövetkeztetésre juthatnánk, hogy a kelet-európai nõk a szocializmus bukása után közönyösek voltak a politika iránt. Gal megjegyzése szerint az ilyen végkövetkeztetés nem veszi figyelembe azt, hogy a keleten, illetve nyugaton élõ nõk az élet nehézségeit eltérõ módon tapasztalták meg. A nemek egyenlõsége keleten az állam függvénye, míg a parlamentáris jóléti államokban egy-egy adott férfi viselkedésének függvénye volt (Gal 1996: 77). Ebben a kontextusban Gal azt állítja, hogy a magyar nõk a legális abortuszt nem tekintették a saját testük feletti rendelkezés kérdésének, és nem akartak autonómiát az ilyen természetû döntésekben. Valójában inkább azt akarták, hogy a férfiaknak legyen törvényes kötelességük részt venni az abortusszal kapcsolatos döntéshozatalban (Gal 1996: 78). Könnyen észrevehetõ: ha kedvezõ nyugati helyzetbõl szemléljük a dolgot, arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyar nõk nem „ismerik” igazi érdekeiket. Emlékezve azonban azoknak az évtizedeknek a történetére, amelyek során Magyarországon az államhatalom elég intenzíven beleavatkozott az emberek sorsába, érthetõ: a nõk kifogásai az ellen irányultak, hogy az állam beleszólhat az abortuszügyekbe, elbitorolva a férfiak szerepét az ilyen döntések meghozatalában. Ez csupán egyetlen példa a nyugati elméletek és a nem nyugati realitások közötti szakadásra, és ezáltal az ilyen elméletek kritikátlan alkalmazásának veszélyeire.
A társadalomtudományok alkalmazhatósága a nyugati társadalmakon kívül tehát kérdésessé vált (Myrdal 1957; Singh Uberoi 1968). A dehumanizált és a korszak realitásaitól messze eltávolodott tudományágak azonban mélyen beásták magukat a nem nyugati társadalmakba. Erre példa az, hogy noha a fejlõdõ országokban a humanisztikus, kevésbé technikai jellegû politikai gazdaságtan tûnt alkalmazhatóbbnak – mivel ez a nem gazdasági változók szerepét hangsúlyozza ki a fejlõdésben –, a harmadik világ legnagyobb részén mégis az absztrakt modellek formájában érvényesülõ modern közgazdaság-tudomány vert gyökeret. A földrajztudományban az 1970-es években egyre több olyan elméleti munka jelent meg, amely a nyugati modellekbõl levezetett fejlõdési minták alkalmazhatóságát vizsgálja.
Az alkalmazhatóság kérdésével az 1950-es években kezdtek foglalkozni, és ez mind a mai napig tart. Ha a szellemi függõség a gyarmatosítás körülményei között alakult ki, akkor az átültethetõség kérdését a dekolonizáció és a formális függetlenség alkotta környezetben kell vizsgálnunk. Ami a földrajztudomány esetében végbement, az más tudományágakra is érvényes. A politikai dekolonizációt a világ földrajzában kialakult policentrizmus elterjedése kísérte, amelynek körülményei között a nyugati vagy angloamerikai modellek átültethetõsége megkérdõjelezõdött (Hooson 1994: 5–6). Argentínában az 1800-as években pl. a földrajzot a nemzetépítés feladatának segítõi között tartották számon, ami a terület és a nemzeti karakter közötti összefüggés tisztázását, a területi identitás megfogalmazását és a hazai táj esztétikájának kialakítását jelentette (Escolar, Palacios és Reboratti 1994: 352). Ez a nacionalisztikus felfogás csak sokkal késõbb vezetett a földrajz fejlõdéséhez és önálló tudományként való törvényes elfogadtatásához. Ebben az a fontos, hogy e fejlõdés gyökereit a nemzeti identitási törekvésekben kell keresnünk.
Ezen a ponton ki kell emelnünk, hogy az utánzás és az alkalmazhatatlanság problémája nem kizárólag az ún. harmadik világ sajátossága, ahogy a magyar feminizmus fentebb említett példája is mutatja. Kevés kivétellel (pl. Hadas 1996: 66) a tudósok zömét nemigen érdeklik azok a hasonlóságok, amelyek pl. a kelet-európai és a harmadik világbeli társadalomtudományok, illetve az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa között mutatkoznak.
A társadalomtudományok nyugati országokon kívüli átültethetõségének és hasznosíthatóságának kérdésére vonatkozó reflexiók oda vezettek, hogy különös hangsúlyt kapott számos olyan téma, amely egyfelõl a zömében Nyugat-orientált társadalomtudományos tradíció, másfelõl a sajátosan nemzeti/regionális szociopolitikai kérdések találkozásának eredményeként merült fel. E témák egyike a tudományos függõség.
A társadalomtudományokat a 19. századtól kezdve a gyarmatokon és a világ más perifériára szorult régióiban úgy honosították meg, hogy átültetésükkor nem tudatosították kellõképpen e társadalmak eltérõ történelmi hátterét és berendezkedését, amelyek figyelembevétele garantálta volna az elméletek és módszerek módosítását és korszerûsítését. A politikai emancipációt a volt gyarmatoknak az amerikai és európai modellektõl és aktuális kutatásoktól való szellemi függõsége követte. Igen érdekes, hogy az államszocialista rendszerek összeomlása után Kelet-Európában is ugyanez ment végbe. Bár a Nyugat-Európából és Amerikából származó vezetõ elméleti perspektívák az idegen miliõben nem állták ki a próbát, az, hogy a nem nyugati országokban az egyetemi tantervekben és a folyóiratok cikkeinek irodalmi hivatkozásaiban továbbra is jelen vannak, bizonyítja, hogy egyfajta adaptáció zajlik „a domináns kaszt szabályaihoz” abban az „euroamerikai társadalomtudományos játékban”, amely a világ társadalomtudományában kialakulóban van (Kantowsky 1969: 129).
Ez a szellemi függõség a tudományos függõség struktúráinak terén ugyanúgy megfigyelhetõ, mint az idegen környezetbõl átvett eszmék terén, amelyek alkalmazhatósága kérdéses. Az elõbbi az elsõ világban a kutatási támogatások viszonylag jó hozzáférhetõségébõl, az amerikai és brit folyóiratokban megjelenõ publikációk nagy presztízsébõl, a nyugati egyetemi végzettség nagyrabecsülésébõl és egy sereg egyéb mutatóból mérhetõ le. Ami az eszméktõl való szellemi függõséget illeti, az rögtön érthetõvé válik, ha felmérjük azokat az elméleti perspektívákat, amelyek Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában egy egész sor tudományágban divatban vannak. Rá fogunk jönni pl. arra, hogy a volt brit gyarmatokon a társadalomtudományokat nagy valószínûséggel inkább az angloamerikai elméleti tradíciók uralják. Tanulmányom célja e szellemi függõség természetének és struktúrájának részletes vizsgálata.
A tudományos függõséggel kapcsolatos probléma azonnal érthetõvé válik, amint felismerjük a szoros kapcsolatot a fejlett országokban kialakult kül- és gazdaságpolitikai elõírások és a fejlõdõ országok politikacsinálói és tudósai között, akik ezeket az elõírásokat átveszik.
Ennek egyik példája a szociológia és a társadalomtudományok történetének legnagyobb és valószínûleg leghírhedtebb kutatási tervezete, a Camelot Project. Az 1964 elején, hatmillió USD-támogatással beindított „Camelot Projectet 1963 végén dolgozta ki (az Egyesült Államokban) egy magas rangú katonatisztekbõl álló csoport, amely a Védelmi Minisztérium Katonai Kutatási Hivatalával állt kapcsolatban” (Horowitz 1965: 4). Ennek a tervnek az volt a célja, hogy kivizsgálja a fejlõdõ társadalmakban zajló belsõ lázadások és forradalmak okait, és hogy az Egyesült Államok hadseregének segítsen „lázadásmegelõzõ” küldetése végrehajtásában. Sok közismert tudóst kértek fel, hogy csatlakozzanak a tervhez, köztük a híres konfliktuselméleti szakembert, Johan Galtungot is. Galtung ezt nemcsak visszautasította, de a tervvel kapcsolatos ellenérveit is kifejtette. Galtung ebben az idõszakban történetesen éppen Santiago de Chilében tartózkodott, amikor a Chilei Egyetem rektora egy chilei születésû pittsburghi szociológussal, Hugo Nutinival a Camelot Project feltételeirõl tárgyalt. Amint Chilében ismertté váltak Galtung érvei, a chilei és más latin-amerikai szociológusok, politikusok és újságírók tiltakoztak Washingtonnál az ellen, amit õk a kutatás örve alatti amerikai beavatkozásnak tekintettek. Az Egyesült Államokban eközben súrlódás alakult ki a Külügyminisztérium (amit, úgy tûnt, kihagytak a tervbõl) és a Védelmi Minisztérium között. A tervet a Védelmi Minisztérium 1965. július 7-én törölte, miközben a Camelottal kapcsolatban egy kongresszusi meghallgatás volt folyamatban (Dahrendorf 1968: 259–261).
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Egyesült Államokban minden – vagy a legtöbb – kutatási tervnek a lázadások megelõzése a célja, és hogy az Egyesült Államok szponzoráló szervezetei és társadalomtudósai a tudományok terén valamiféle tudatos imperialista politikát folytatnak. Függetlenül attól, hogy ebben a tekintetben milyen álláspontot képviselünk, azt nem tagadhatjuk, hogy a világ társadalomtudományának természetébõl adódóan a fejlõdõ társadalmak társadalomtudományának fejlõdése és terjedése az Egyesült Államokban, illetve kisebb mértékben a Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban és Japánban végbemenõ fejlõdés tükörképe. A továbbiakban a társadalomtudományok terén tapasztalható függõség struktúráját próbálom felvázolni.
 

A tudományos függõség struktúrája

A marxista, a függõségi, illetve a világrendszerre vonatkozó fejlõdéselmélet a kultúrát általánosságban szemléli, idesorolva a világrendszer gazdasági hierarchiáit tükrözõ társadalomtudományt is. A nyugati kultúra és tudás elterjedése, avagy a kulturális imperializmus az általános egyenlõtlenségek konzerválását szolgálja egészen odáig, hogy a harmadik világ népei kulturális és ideológiai téren készek legyenek befogadni a nyugatról érkezõ árukat, szolgáltatásokat, technológiákat és segélyeket (Chase-Dunn 1989: 88–105; Meyer 1987; Meyer és Hannan 1979; Szymanski 1981: 257–288; Toh 1983). Az ilyen perspektíva a tudatot, az ideológiát, a normákat és értékeket nem tekinti szükségszerûen a modern világrendszert integráló domináns intézményeknek. Valójában az a szemlélet, mely szerint a kultúra a globális kapitalizmus újratermelésében másodlagos szerepet játszik (Chase-Dunn 1989: 88), a felelõs részben azért, hogy az általános társadalomtudomány belsõ dinamikájának tanulmányozását elhanyagoljuk.
Mindazonáltal történnek kísérletek arra, hogy a társadalomtudomány politikai gazdaságtanát ne egyszerûen az „alap-felépítmény” fogalmai szerint, hanem a piac analógiáján keresztül értelmezzük. Az ilyen megközelítés vagy a szabad piacot hangsúlyozó klasszikus közgazdaságtan szemléletét követi, vagy pedig a kapitalista világgazdaság hierarchikus természetét szem elõtt tartó függõség/világrendszer analízisét. Az elõbbi szerint a társadalomtudomány a laissez faire, laissez passer elve alapján mûködik, és a tudományos (ezen belül a társadalomtudományos) közösségek a tökéletes verseny alapján funkcionálnak (Storer 1970, idézi Garreau 1991: 303). A tudományos függõség elmélete viszont elismeri, hogy a társadalmak között a társadalomtudományok produkciója terén, és következésképpen az e tudásanyag elõállítói és felhasználói közötti munkamegosztás terén is van bizonyos kiegyensúlyozatlanság (Oomen 1991: 67). Ezért nem véletlen egybeesés, hogy a gazdasági nagyhatalmak egyúttal a társadalomtudományos nagyhatalmak is (Garreau 1985: 64, 81, 89; lásd még Chekki 1987).
A tudományos függõség elmélete, avagy a társadalomtudomány függõségének elmélete Brazíliában született meg az 1950-es években. Elõterjesztõi amellett szálltak síkra, hogy a brazil és latin-amerikai szociológusok szakadjanak el a fõbb nyugati szociológiai központoktól, és hozzanak létre autonóm vagy hazai szociológiákat (Garreau 1985: 114–115). A harmadik világ társadalomtudományos közösségei oly mértékû függõségben vannak, hogy még a rájuk jellemzõ problématerületeket, módszereket és minõségi normákat is egy másik társadalomtudományos közösség állapítja meg (Lamy 1976: 107).
A tudományos függõség struktúráját a következõ dimenziók alapján értelmezhetjük:
 (i) eszméktõl, illetve az eszmék közvetítõitõl való függõség,
 (ii) az oktatás technológiájától való függõség,
 (iii) a kutatási és oktatási segélyektõl való függõség,
 (iv) az oktatási beruházásoktól való függõség,
 (v) agyelszívás.

Eszméktõl és közvetítõiktõl való függõség. A nem nyugati világban a tudás általános feltételét ez a függõség jelenti. Bár a fejlõdõ társadalmakban mûködõ tudóstársaságok fáradhatatlanul bizonygatják a nyugati társadalomtudományok etnocentrikus elfogultságát, mégis érzékelhetõ az autonóm, alternatív elméleti tradíciók megjelenése; ugyanakkor továbbra is fennáll a nyugati történelmi háttér és kulturális gyakorlat kontextusában létrejött elméletektõl és fogalmaktól való függõség. A magyar szociológiában pl. felvetõdött a kérdés, vajon alkalmazhatók-e a nyugati szociológia fogalmai és elméletei az „elmaradott, felemásan fejlõdõ magyar társadalomra” (Kuczi 1996: 56).
Az a megállapítás, hogy egyetlen kortárs nem nyugati politikatudós sem alkotott eredeti elméletet, más területekre és tudományágakra is igaz (Parekh 1992: 535). Még egy olyan, szellemileg élénk társadalom is, mint India, általánosságban képtelen volt a társadalomtudományok honosítására. Olyan, a parlamentben gyakran vita tárgyát képezõ kérdések, pl. mint az állam természete, az állam és a társadalom viszonya, a szekularizmus és a politikai erkölcs, továbbá a gandhizmus, Bipan Chandra Pal, Aurobindo Ghose és Swami Vivekananda konzervativizmusa, mind nem kerültek feldolgozásra egy, az eszmék és a problémafelvetés szempontjából jellegzetesen indiai típusú politikai elmélet anyagaként. Az indiaiak azonban Marx elméleteit sem értelmezték újra vagy dolgozták át az indiai történelem és tapasztalatok tükrében (Parekh 1992: 546–547). Hasonló ítéletet alkothatunk azokról a társadalomtudományokról is, amelyek a nem nyugati világ más részein alakultak ki az utóbbi két évszázadban, amikor ezekben a társadalmakban is elkezdõdött e tudományok meghonosítása.
Az eszméktõl való függõség problémája nem csak a fogalmak és elméletek szintjén jelenik meg, de magukban az aktuális kutatási témákban és a feltett kérdések típusában is. A kapitalizmus kialakulásának vizsgálata pl. gyakran a protestáns etika funkcionális analógiájának keresésében nyilvánul meg.
A tudástól való függõség mellett létezik még a tudás közvetítõitõl – pl. a könyvektõl és folyóiratoktól – való függõség problémája is. A világ szellemi termelésének zömét az ipari országok adják, elsõsorban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország.
A tudományos függõség mértékét a nemzetközi folyóiratok tulajdonosi és irányítási struktúrájából is lemérhetjük. A legnagyobb számú társadalomtudományos folyóirat az Egyesült Államokban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban jelenik meg. Egy, a társadalomtudományos folyóiratokról készített felmérés szerint 62 százalékuk az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban jelenik meg (Line és Roberts 1976: 133). Egy másik érdekes tény az, hogy négy fejlett országban kiadott politológiai folyóiratokban a megjelenõ cikkek 82,2 százalékát olyan tudósok írták, akik ugyanolyan nemzetiségû szakmai szervezetekhez tartoznak, amilyen nemzetiségû a folyóirat (Garreau 1988: 173).
Ami a könyveket, folyóiratokat és más periodikákat illeti, a jobban bevezetett kiadók és terjesztõk székhelye nyugaton van, a harmadik világ pedig csupán importálja a külföldi irodalmi anyagot (Barket és Escarpit 1973; Altbach 1975; 1977). A mag és a periféria között az évek során jól kifejlõdtek az elosztói hálózatok, míg a harmadik világ országaiban ilyenek nincsenek. Következésképpen az olyan helyeken, mint pl. Malajzia vagy India, sokkal könnyebb beszerezni az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában kiadott könyveket, mint az egymás országaiban megjelenteket. Miközben erõfeszítések történnek annak érdekében, hogy a harmadik világ egyre több országában kifejlõdjön a kiadói ipar, a kiadást és a terjesztést még mindig a társadalomtudományos erõk uralják. Ennek eredményeképpen a tudományos munka – ami a problémák kiválasztását, a kommunikáció nyelvét, valamint a kutatási módszerek megválasztását illeti – gyakran a piac igényeihez idomul (lásd még Altbach 1977: 196).

Az oktatás technológiájától való függõség. A technológiai viszonyok nagyon fontos dimenzióját képezik a társadalomtudományokban érvényesülõ függõségi viszonyoknak. Egy idõben – az 1960-as és ’70-es években –, amikor sok jelentõsebb társadalomtudományos folyóirat közölt fejlett statisztikai módszereket alkalmazó tanulmányokat, a gazdagabb országok viszonylagos elõnyben voltak, mivel sok harmadik világbeli ország nem rendelkezett számítástechnikai eszközökkel. Ez a jelenre ugyan nem egészen érvényes – mivel az ilyen eszközökhöz ma már viszonylag könnyû hozzájutni –, az oktatás technológiájától való függõség azonban más módokon továbbra is érvényesül. Az olyan segédanyagokat, mint pl. a filmek és a laboratóriumi eszközök, importálják, mivel a tantervek és a segédeszközök létrehozása terén kicsi az innováció. Ez részben az anyagi eszközök hiányával függ össze, de azzal is, hogy a harmadik világban sok oktató nyugati képzésben részesült és továbbra is a nyugati forrásokból merít.
Az oktatás technológiai függõségére az egyik példát Malajziában találjuk. A Kuala Lumpur-i amerikai nagykövetség által mûködtetett Lincoln Resource Center hasznos forrásokat nyújt tudósoknak, újságíróknak és a társadalom más érdekelt tagjainak. Ez a központ mindenféle, videokonferenciákhoz és CD-ROM-okhoz szükséges felszereléssel rendelkezik. A könyvek és dokumentumok kikölcsönözhetõk, rendszeres listát vezetnek továbbá az amerikai nemzetközi kapcsolatokat, társadalmi kérdéseket és mûvészeteket érintõ cikkekrõl, amelybõl ingyenesen lehet válogatni és rendelni. Miközben sok olyan, érdeklõdésre számot tartó anyag, amihez Malajziában sehol máshol nem lehet hozzájutni, a Lincoln Centeren keresztül beszerezhetõ. A válogatás lehetõsége természetesen az amerikaiak által kijelölt anyagok körére korlátozódik.

A kutatási és oktatási segélyektõl való függõség. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban mûködõ különféle állami szervezetek, illetve társasági alapítványok meghatározó szerepet játszanak a második és harmadik világbeli tudósok képzésében azáltal, hogy ösztöndíjakat adnak, finanszírozzák a társadalomtudományos kutatást, és szakértõket küldenek a fejlõdõ világ kutatási és oktatási intézményeibe – ami a fogadó országokban máskülönben nem lenne megvalósítható. Hogy az ilyen támogatás hogyan tudja valamilyen konkrét irányba terelni a kutatásokat, azt a közép-, illetve kelet-európai gyakorlatból láthatjuk. A kommunizmus bukásával sok nyugati szponzoráló szervezet kezdte elõtérbe helyezni a demokratizációval és privatizációval kapcsolatos kutatásokat. Ez azt jelentette, hogy maguknak a nyugati kutatóknak kellett radikálisan változtatniuk kutatási témáikon, ha azt akarták, hogy anyagilag továbbra is támogassák õket (Csepeli, Örkény és Scheppele 1996a: 114).
Az Egyesült Államok nagyon aktívan segíti az oktatást. Amerikai mintára épült, államilag támogatott oktatási intézmények (land-grant colleges) létesültek Indiában, Indonéziában, Nigériában és Latin-Amerikában (Altbach 1977: 198). E fõiskolák/egyetemek fejlesztésére az amerikaiak hatalmas pénzbeli támogatást és technikai segítséget nyújtanak.
Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország saját nyelvének és kultúrájának oktatását is szponzorálja a fejlõdõ országokban. A franciák különösen aktívak ezen a téren: egyrészt ösztönzik a francia nyelv tanulását a harmadik világban, másrészt továbbfejlesztik a nyelvtanulást a volt francia gyarmatokon (Altbach 1977: 199).
Az amerikaiak igen aktívak vezetõképzõ intézetek létrehozásában a fejlõdõ világban. Az ilyen intézetek amerikai orientációja azonban oda vezetett, hogy végzett hallgatóik nem tudnak elhelyezkedni, mert a képzés, amelyben részesültek, nem igazodott a helyi viszonyokhoz (Altbach 1977: 200).
A könyvek és kiadványok külföldi finanszírozása is döntõ fontosságú a tudományos függõség ápolásában. Ennek egyik fõ válfaja a kiadóknak nyújtott külföldi anyagi támogatás (Altbach 1975; Smith 1975), a másik pedig a könyvprogramok lebonyolítása, amit az amerikaiak csinálnak a legszervezettebben és a legszélesebb körben. Ennek egyik példája az Asia Foundation, amely rendszeresen ingyen ad társadalom-, illetve természettudományos könyveket szervezeteknek és magánszemélyeknek. Az Egyesült Államok Tájékoztatási Irodája (United States Information Agency) 9000 mû 51 nyelven, összesen nyolcvanmillió példányban történt megjelentetését finanszírozta (Benjamin 1964: 72). A briteknek is megvannak a maguk anyagilag támogatott könyvprogramjai, ilyen pl. az English Language Book Scheme (Altbach 1977: 201). A külföldi segélyprogramok és magánalapítványok is segítik a harmadik világ könyvtárait a nyugati tudományos folyóiratok beszerzésében.
Gyakran még a helyben megjelenõ folyóiratok kiadását is külföldrõl finanszírozzák. Ennek egyik példája a Congress for Cultural Freedom, amely több vezetõ folyóirat kiadását szponzorálta Kelet-Afrikában, Indiában, Japánban és Latin-Amerikában (Altbach 1977: 201). E pénzbeli segélyek egy része valójában a CIA-tõl és a Ford Alapítványtól származott (Lasch 1969: 61–114).
Az oktatás támogatásának egy másik formája az oktatók exportja. A világ legnagyobb oktatóexportõre Franciaország, amely 40 000 fõt küldött ki, fõként azokba az afrikai országokba, ahol a francia nyelvet beszélik (Poujol 1965: 237).

Az oktatási beruházásoktól való függõség. A vizsgálatunk tárgyát képezõ tudományos függõség utolsó dimenziója a multinacionális vállalatok és a „tudásipar” között megvont párhuzamból vezethetõ le (Garreau 1985: 60). Az ipari országok oktatási intézményei befektetnek a harmadik világban folyó oktatásba. Ennek egyik példáját azok a különféle szintû programok képezik, amelyeket a különbözõ észak-amerikai, brit és ausztrál egyetemek kínálnak Malajziában. Ezek a programok külföldi és helyi intézmények közös vállalkozásainak keretében valósulnak meg. Az „ikerprogram”-nak nevezett egyik konkrét változat esetében a diákok egyetemi pályafutásuk jelentõs részét Malajziában töltik el, és ott olyan tárgyakat vesznek fel, amelyekben elért osztályzataik átvihetõk arra az egyetemre, amely malajziai megfelelõjével ikerkapcsolatban áll. Ily módon a külföldi tanulás pénzügyi terhei nagymértékben csökkennek, a nyugati egyetemek pedig valamiféle garanciát kapnak az olyan külföldi hallgatókkal kapcsolatban felmerülõ költségekre, akik a számukra megfizethetetlen tandíj miatt másképp talán nem járhatnának külföldi egyetemre.
A harmadik világ tudományos közösségeinek az elsõ világ társadalomtudományos testületeitõl és intézményeitõl való függõsége e négy dimenzió mentén olyan vertikális kapcsolatrendszert alkot, amelyre a globális társadalomtudomány épül. E vertikális kapcsolatok egyik fontos vonása az információ egyirányú áramlása a perifériától a mag felé, valamint a kommunikáció hiánya a periferiális társadalomtudományos közösségek között (Garreau 1985: 107; Garreau 1991: 300–301). Ezek a vertikális kapcsolatok akadályozzák a független és eredeti eszmék áramlását, támogatják a kapitalista érdekeket szolgáló ideológiákat, és a harmadik világ országait olyan fejlesztési politikáknak vetik alá, amelyek a tõke globalizációját segítik elõ (Toh 1983).

Agyelszívás. Ez a tudományos függõség egy olyan dimenzióját jelenti, amelynél a második és harmadik világ társadalomtudósai a tudásuk iránt nyugaton megnyilvánuló igényektõl válnak függõvé. A függõségnek ez a típusa – amely a kiviteli kereskedelmi függõséggel analóg – az ország szellemi forrásainak folytonos elszívását jelenti. Azok számára, akik nyugati tudományos intézményeknél dolgoztak, különféle okokból szinte lehetetlenné vált, hogy újból beilleszkedjenek szülõhazájuk fojtogató politikai légkörébe és technikai elmaradottságába (Csepeli, Örkény és Scheppele 1996a: 116).
 

Világméretû munkamegosztás a társadalomtudományok terén

A tudományos függõségnek az elõzõekben futólag felvázolt különféle dimenzióit a társadalomtudományok terén megnyilvánuló világméretû munkamegosztás alapján kell értelmeznünk. E munkamegosztás szerint az elsõ világ (fõleg Észak-Amerika, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Ausztrália) tudósai az elmélet terén szakosodnak, részt vesznek komparatív, illetve más országokban folyó vizsgálatokban, kutatási programokat készítenek, és a szponzorált kutatási projectekben õk töltik be a legfõbb kutatók szerepét. Ezzel szemben a második és harmadik világ tudósai inkább tapasztalati munkát végeznek, egyszemélyes, saját hazájukat érintõ kutatásokkal foglalkoznak, és az adatszolgáltatók szintjére degradálják õket.
Ritkán találunk pl. olyan harmadik világbeli tudóst, aki nem a saját országa társadalmának kutatására szakosodik, vagy aki komparatív vizsgálatokat végez. Úgy tûnik, ugyanez a helyzet a második világ tudósainak esetében is (Hadas 1996: 66). Az e munkamegosztásból való kitörés nehézségeit akkor tudjuk igazán felmérni, ha tekintetbe vesszük, hogy a keletiek számára a Nyugat tanulmányozására adott anyagi támogatás mennyivel ritkább, mint a fordítottja (Csepeli, Örkény és Scheppele 1996b: 146).
A második és harmadik világban a hazai társadalomtudósok sokszor kényszerültek abba a szerepbe, hogy a nyugati kutatók számára lehetõvé tegyék az archívumokba való bejutást vagy új adatbázisok létrehozását, miközben az elemzõ munka megmaradt a nyugati kutatóknak (Csepeli, Örkény és Scheppele 1996a: 114). A nem nyugati tudósok bizonyos fokig a kutatás alanyaiból a kutatás tárgyává váltak, ami részben a csábító nyugati ösztöndíjaknak köszönhetõ (Csepeli, Örkény és Scheppele 1996a: 118).
 

A tudományos függõség elméletének hiányosságai

Hadas szerint a szocializmus kelet-európai bukása lehetõvé teszi, hogy a kelet-európai tudósok következõ generációi a nemzetközi tudományos közösség tagjaivá válhassanak (Hadas 1996: 70). A harmadik világ tapasztalata azt mutatja, hogy az ilyen integráció nem vezetett Lukács, Mannheim vagy Ferenczi kaliberû tudósok megjelenéséhez – de a második világ elszigetelõdése sem. Ez pedig a tudományos függõség elméletének hiányosságát mutatja. Nem feltétlenül a tudományos függõség állapota, inkább a kreativitásra ösztönzõ körülmények a fontosak. Ezek az ösztönzõ körülmények az integrált harmadik világból és az elszigetelt második világból egyaránt hiányozhatnak. Ahogy Andorka megjegyezte, talán az lehet a probléma, hogy hogyan találjunk idõt és energiát a külföldi tudósokkal való együttmûködésbõl adódó lehetõségek jó kihasználásához (Andorka 1996: 127). Ha a magyar példát nézzük, akkor az ilyen együttmûködésbõl származó elõnyök közé tartozik a gazdag, új adatállományhoz való hozzáférés, a részvétel lehetõsége a kutatási eszközök megtervezésében és az adatok feldolgozásában, valamint az a több elméleti munkára ösztönzõ erõ, ami a nyugati elméletorientált szociológusokkal való együttmûködésbõl fakad (Andorka 1996: 126–127).
A tudományos függõség elmélete egy olyan érdekes strukturális megközelítést tesz lehetõvé, amelynek segítségével megérthetjük az elsõ és a harmadik világ társadalomtudománya közötti kapcsolatot. Ennek azonban megvannak a maga hiányosságai. A gazdasági függõség elmélete által kínált analógia nem mindig alkalmazható.
Az eszméktõl és azok közvetítõitõl való függõség esetében pl. a probléma nem annyira strukturális jellegû, inkább az érdeklõdés hiányáról van szó. Sok harmadik világbeli országban elegendõ számú könyv áll rendelkezésre – külföldi és hazai egyaránt – ahhoz, hogy a teoretikus valamilyen érdekes és kutatható elképzelést alakítson ki, feltételezve, hogy észrevételeit a helyi viszonyokhoz mérten fejti ki. Az autonóm társadalomtudományi tradíciók megfelelõ összetevõit a nyugati társadalomtudomány klasszikusai, a hazai szakirodalom, valamint a kutató környezetét alkotó társadalom empirikus terepe képezi.
Ami az oktatás technológiájától való függõséget illeti, ez csak annyiban jelenthet problémát, amennyiben az oktatási technológiák döntõ fontosságúak a társadalomtudomány fejlõdéséhez. Teljesen világos azonban, hogy a társadalomtudományokban sok olyan érdekes terület van, amelyek számára a technológia színvonala nem alapvetõ fontosságú. A harmadik világ társadalomtudománya azonban még ezeken a területeken is lemarad az ipari országoké mögött.
A kutatáshoz és oktatáshoz nyújtott segélyektõl való függõséggel kapcsolatban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasági függõséggel való analógia nem állja meg teljesen a helyét, mivel a kutatások nemzetközi alapítványok vagy állami szervezetek általi támogatására nem létezik semmilyen, a világbanki vagy IMF-kölcsönökével egyenértékû feltételrendszer. Más szóval, a pénzbeli támogatás feltételei elég rugalmasak ahhoz, hogy a harmadik világ kutatóinak önálló döntési lehetõséget adjanak kutatási területük és alkalmazott módszereik megválasztása terén.
Végezetül: az oktatásba való befektetés nem szükségszerûen árt az eredetiségnek. Saját tapasztalatomból tudom, hogy az „ikerprogramok” pl. könnyen módosíthatók oly módon, hogy a helyi körülményeknek jobban megfelelõ kurzusokat kínáljanak, miközben a külföldi „ikerpár” igényeit is kielégítik.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudományos függõség elméletének nincs semmilyen jó oldala. Hasznos abban a tekintetben, hogy általa strukturálisan követhetõ az eszmék országok közötti áramlása. Az ilyen áramlások értelmezése azonban nem korlátozható csupán erre. A reklámra költött milliárdokból rá kell jönnünk, hogy a termékek és szolgáltatások világméretû értékesítéséhez a gazdasági hatalomnál többre van szükség. Ugyanígy az eszmék „értékesítéséhez” is többre van szükség tudományos hatalomnál. Az eszméknek a magtól a periféria felé való terjedésére meggyõzõbb magyarázatot kapunk, ha sorra vesszük a társadalomtudományos kommunikáció által alkalmazott „értékesítési stratégiákat”, még akkor is, ha azokat a tudományos függõség struktúráinak kontextusában vonultatjuk fel. Ezek az értékesítési stratégiák a társadalomtudományok belsõ retorikai eszközei.
Ez magyarázatot ad a nyugati társadalomtudományos intézmények csábító voltára, és arra, hogy az együttmûködés miért nem vezet szükségszerûen a második vagy harmadik világ függetlenebb társadalomtudományos tradícióihoz.
Ráadásul az, hogy egyfelõl a Nyugat, másfelõl a második, illetve harmadik világ között nincsenek függõségi kapcsolatok, nem jelenti azt, hogy utóbbiakban a hazai piaci erõk nem fognak ugyanígy mûködni, vagyis nem fogják a szociológusokat az adatgyûjtõk szerepébe kényszeríteni (Kusá 1996: 135).
A társadalomtudományok retorikai dimenziója szintén segít abban, hogy megértsük a szellemileg gyarmatosított elmék problémáját, amelyeknél nem feltétlenül megy végbe a dekolonizáció, még akkor sem, ha a tudományos függõség struktúrái már lebomlottak.
 

Retorikai elemzés

Megszoktuk, hogy a mûvészetet és a tudományt különbözõ tartományokba soroljuk. Az esztétikai dolgok a nem kognitív tapasztalatok szférájába, míg a tudományos dolgok a kognitív magyarázatok szférájába tartoznak. Ez a kettõsség sok más ellentétpárban is kifejezésre jut, így pl. az emocionális-racionális, az intuíció-tudás, a szépség-igazság, a szubjektivitás-objektivitás vagy a jelképes-valós ellentétpárban.
Ez a különválasztás azonban meglehetõsen új keletû. A nyugati civilizációban a premodern idõkben a történetírást irodalmi mûfajnak tekintették, az irodalmat pedig a mûvészetek közé sorolták. A történetírás mint mûvészet mindennapos tevékenység volt, amelybe beletartozott a naplóírás, a prédikációk, dicshimnuszok és tanulmányok írása is (Brown 1985: 667). Az ipari társadalom kialakulásával azonban a mûvészet és az irodalom különvált a piac hétköznapi világától, részben azért, mert az utóbbit alacsonyabb rendûnek tartották, részben pedig azért, mert a mûvészetet és az irodalmat a pozitivista tudomány váltotta fel. A történelem „a költõ és az irodalmár kezébõl a professzoréba került át… A történelem és az irodalom régi közös alapját – a mimézis fogalmát és a retorika központi jelentõségét – [a történészek és irodalmárok] ily módon fokozatosan elhagyták” (Grossman 1978: 7, idézi Brown 1985: 678).
A mûvészet és a tudomány ismeretelméleti ellentétének korszerû fogalma azt az elképzelést takarja, hogy mindkettõ olyan szimbolikus forma, amelynek megvan a maga alkalmazási területe. Ily módon a különféle társadalomtudományokat esztétikai szempontból elemezhetjük, mintha költõi vagy szépirodalmi szövegek lennének, mivel a társadalomtudományok nemcsak logikai következtetéseken és ellenõrzött kutatáson alapulnak, hanem intuíción és szubjektív értelmezésen is. Ezért a társadalomtudományos szöveg ugyanúgy költõi és retorikai szöveg, ahogyan a regények, a költészet és a dráma is az. A retorika és a költészet sem korlátozódik csupán az esztétikai irodalmi alkotásra. Bizonyos fokig a társadalomtudományt is szimbólumok alkotják, a kutatók szubjektivitására, érzéseire és értelmezéseire épül, empatikus megértést és meglátást igényel, ezért lehet a társadalomtudományt esztétikai szempontból ugyanúgy elemezni, ahogyan egy regényt, költeményt vagy drámai szöveget elemeznénk.
A nyugati civilizációban a közlés két elsõdleges formájának egyike a retorika, a másik pedig a költészet. Ez a gondolatközlés azon típusának felel meg, amelynek az a célja, hogy a hallgatóságot rávegye valamilyen meghatározott gondolkodásra vagy viselkedésre. A retorika mint tudományág Görögországban alakult ki azzal a céllal, hogy megvilágítsa a nyelv és a hatalom közötti kapcsolatot és kifejezze a hatásos beszéd szabályrendszerét. A retorikai technikák – ha megfelelõen alkalmazzák õket – a szónokot képessé tehetik arra, hogy ideológiai hatalmat gyakoroljon olyan küzdõtereken, mint pl. a bíróság, a közéleti események vagy a katonai tanácsok (Brown 1987: 81–82). A Kr. e. 5. században már voltak olyan hivatásos szónokok, akik tanították a gyakorlati szempontból hatásos beszéd mûvészetét (Smyth 1992: 243). Az ókori Görögországban az államról való nyilvános diskurzus része volt a retorika tudománya. A görög poliszok és a római köztársaság hanyatlásával azonban a retorika gyakorlati dimenzióját és a nyilvános eszmecserékben betöltött szerepét egy skolasztikusabb és akadémikusabb dimenzió és szerep váltotta fel (Brown 1987: 82).
A középkorban a kereszténység kezdetben ellenállt a retorikai technikák alkalmazásának. A korai keresztények az igazságot olyan statikus fogalomként fogták fel, amit vita és párbeszéd nélkül kell elfogadni, míg a retorika elmélete azt sugallta, hogy az igazság a meggyõzõ szónoklat terméke (Smyth 1992: 244). Nem más, mint a szónok Aurelius Augustinus (354–430) volt az, aki a retorikából olyan eszközt csinált, amelyet a keresztények hitük védelmezésére használhattak (Smyth 1992: 245). A középkorban a keresztény hitszónokok arra használták a retorikát, hogy a pogányokat megtérítsék, illetve hogy a keresztények hitét megerõsítsék.
Mindazonáltal az ókori Görögországban és a keresztény középkorban a retorika több volt a hatásos beszéd mûvészeténél. Eszköz volt arra, hogy eljussunk az igazságig, és ismeretelméleti szerepet töltött be. Leontinoi Gorgiasz (Szicília) (Kr. e. 5–4. sz.) pl. a retorikát többnek tekintette a meggyõzõ kommunikáció eszközénél, szerinte a retorika a logikus gondolatközlés alapja. Az õ igazságelmélete dialektikus és konszenzualista elmélet volt, mely szerint a retorika episztemikus. A nyelv az a közvetítõ eszköz, amelyben az igazság ellentétek – modellek és antimodellek – bemutatása által alakul ki (Brown 1987: 84; Eugnell 1973; Enos 1972). Másképpen megfogalmazva: a szónok nem csupán az ismeretelméleten belül mozog, de azt teljes mértékben uralja is (Leff 1978).
A retorika a kommunikáció azon elsõdleges formája, amely a hitet vagy a cselekvést útmutatás, rábeszélés és meggyõzés útján igyekszik befolyásolni. Ezen túl azonban azt is felismerték, hogy a retorika – amely korántsem csupán a meggyõzés eszköze – egyfajta episztémét is teremt abban az értelemben, hogy felszínre hozza az igazságot. A retorika nem csupán arra való, hogy a hallgatóságot rábeszéljük egy már meglévõ igazság elfogadására. Inkább az igazság elérésének eszköze.
 

A társadalomtudomány retorikája

A retorika és az ismeretelmélet közötti kapcsolatról alkotott ókori és középkori felfogás otthonra talált a társadalomtudományokban. Ibn Khaldún erõsen tudatában volt a balagha – avagy „a beszélõ és a beszéd formáinak és körülményeinek vizsgálata abból a célból, hogy egy adott szituáció összes követelményeinek megfeleljen” (Ibn Khaldún 1958: 335, 400) – dimenziójának a nyelvben. A képes beszéd (metaforák és metonímiák) alkalmazása, illetve az egyéb retorikai technikák központi szerepet töltenek be a hatásos kommunikációban. A balagha lehetõvé teszi, hogy az eszméket kiemeljük a homályból. Ennek rejtett értelme az, hogy a szöveg nem megfelelõen közvetíti a benne foglalt igazságot, ha nincs feldíszítve a balaghával, vagyis ha hiányoznak belõle a retorikai eszközök. A retorika útján kifejezett igazság fogalma a kortárs gondolkodásban is utat tört magának. A tudás „csak retorikai tevékenység által” érhetõ el (Weimer 1977: 19). Röviden: a retorika episztemikus (Scott 1967).
A szociológia és a többi társadalomtudomány textuális tevékenységként történõ elismerése arra utal, hogy a szerzõk retorikai technikák alkalmazásával váltják ki a válaszokat az igazság iránti igényre. A sikeres értekezés metaforákhoz, metonímiákhoz, iróniához stb. folyamodik, hogy a valóság általa képviselt verzióját „vonzó, tanulságos, nyilvánvaló, meggyõzõ” formában mutassa be (Baehr és O’Brien 1994: 62). A szociológus és közönsége közötti kapcsolat vizsgálatát és a szociológiai eszmecsere meggyõzõ dimenzióját a szociológia költészetének nevezik (Brown 1977; Peters 1990; Simons 1989).
Ez azt jelenti, hogy a társadalmi elméletek értékelésének nem kell azok logikai vagy empirikus dimenzióira szorítkoznia. Más szóval: a társadalmi elméletek nem csupán logikai és empirikus értelemben épülnek fel, de retorikailag is. A társadalmi elmélet retorikai konstrukciója olyan retorikai technikák alkalmazását jelenti, amelyeknek az a szerepük, hogy „rábeszéljék” a hallgatóságot a valóság egy konkrét verziójának az elfogadására. E megoldás sikere részben a szociológus-szónok által megszólított közönség „közös érdeklõdésétõl, kognitív térképének közös pontjaitól” (Davis 1986: 286) függ.
A nyugati klasszikus szociológiai elmélet pl. azért volt klasszikus, mert a közönség bizonyos érdeklõdési pontjait olyan mértékben érintette, amennyire a siker érdekében az elméletnek ezekrõl szólnia kell (Davis 1986: 287). E témák közé tartozik a modern nyugati társadalom egyedülálló volta, ami magyarázatra szorul, az egyén elkülönülése a modern társadalomban, a társadalom életképtelenné válása és a rossz terjedése (Davis 1986: 287–293). Más szóval: teljesen függetlenül az elmélet tényszerû vonatkozásaitól és igazságértékétõl, a társadalom teoretikusainak az a képessége, hogy közönségüket rábírják az általuk elmondottak komolyan vételére, azon múlik, milyen jól tudják megközelíteni a közönséget érdeklõ témákat.
 

A társadalomtudományok általános terjedésének retorikai eleme

A társadalomtudomány retorikai programjának sikere attól függ, hogy mennyire képes megragadni a hallgatóság figyelmét. Ezzel nem arra akarok utalni, hogy a társadalomtudomány nem foglalkozik a társadalom valós problémáival. Foglalkozik vele, de hogy a társadalomtudományokat mennyire fogadják el fontos és legitim tudományoknak, az nagymértékben függ a közönségnél tapasztalt fogadtatás dinamikájától. A legforradalmibb eszme is homályba veszhet, ha nem támogatják retorikai eszközökkel.
Melyek azok a retorikai technikák, amelyekhez az eszme folyamodik – illetve folyamodnia kell – annak érdekében, hogy a társadalomtudományok meghonosítása a harmadik világ országaiban legitim és szükségszerû programmá váljon? Az e kérdésre adott válasz – Ibn Khaldún szavaival élve – „a beszélõk és a beszéd körülményei”-tõl függ annak érdekében, „hogy egy adott szituáció összes követelményeinek megfeleljen”. Ez az „adott szituáció” a nyugati társadalomtudomány harmadik világbeli közönségének világszemléletét jelenti. A harmadik világ olyan tereppé válik, ahol csatasorba állítják azokat a különféle retorikai technikákat, amelyek a társadalomtudományok igazságigényére a kívánt válaszokat tudják kiváltani. A közönség világszemlélete, a retorikai küzdõtér már eleve olyan beállítottságú, hogy bizonyos alkotóelemeinek köszönhetõen elfogadja ezeket az igazságokat.
Mi jellemzi a nyugati társadalomtudományok tudós közönségének világszemléletét? Egyelõre a pozitivizmus és a counterizmus (szembenállás, szembehelyezkedés) kategóriájába sorolhatjuk õket. A legtöbb harmadik világbeli tudós – intellektuális neveltetésének és származásának köszönhetõen – általában a pozitivista tudomány határain belül mozog. Emellett a harmadik világ nagy részén – különösen az 1970-es évek óta – kialakult egy, a nyugati társadalomtudománnyal egyértelmûen szembehelyezkedõ irányzat, amelyet counterizmusnak nevezhetünk. Ezt a hozzáállást nem szabad összekeverni a harmadik világ önálló társadalomtudományos tradíciója iránti igénnyel. A counterizmus retorikai szinten szembeszáll a nyugati tudásformákkal, ugyanakkor sikeresen alkalmazza a nyugati hipotéziseket, elméleteket és fogalmakat is. A harmadik világ társadalomtudományos közönségét a pozitivizmus és a counterizmus egyaránt fogékonnyá teszi a társadalomtudományok általános terjedése során bevetett retorikai technikákra.

Pozitivizmus és metafora. Amennyire a pozitivizmus uralkodó szerepet tölt be a harmadik világ különféle társadalomtudományos közösségeiben, a közönség annyira fogékony a metaforák retorikai alkalmazása és a kvantitatív társadalomtudomány iránt. A hatékony retorika a képes beszédet stíluselemként alkalmazza. A metafora a képes beszéd egyik eleme, nem puszta költõi díszítés, hanem szerves része az eszmecsere minden formájának. A társadalomtudományok domináns alapmetaforája a gép. Galilei, Newton, Bacon és Descartes munkássága a 17. századra az élõ szervezet metaforáját a gépével cserélte fel. Az életet ettõl kezdve már nem organizmusként, hanem mechanizmusként fogták fel. Az e metaforától áthatott mûvek gyakran a fizikai modellt hívják segítségül. Az a tény, hogy a harmadik világ országainak – még azoknak is, amelyek azelõtt nem voltak brit gyarmatok – szellemi elitje zömében az angolszász pozitivista hagyományt követte, nem történelmi véletlen. Az élet fizikai képeinek túltengése, amit legalábbis a fejlõdõ országok elitje internalizált, hajlamossá tette õket a Parsons-féle strukturális funkcionalizmus, az amerikai weberianizmus, a nyugati marxista szociológia és a behaviourizmus elfogadására.
A pozitivizmus hatása a retorika sikeres kvantifikációjából is lemérhetõ. A társadalomtudományokat a számok és a kvantifikáció egyéb formái árasztják el. Mivel a társadalmi valóság objektumainak matematikai rendezettséget tulajdonítunk, az eredményeket gyakran különféleképpen öntjük szavakba azáltal, hogy különbözõ fajta összehasonlításokat végzünk, illetve azáltal, hogy hol abszolút számokat, hol pedig százalékokat használunk (Potter, Wetherell és Chitty 1991: 335). Lehet, hogy ebben a megvilágításban érthetõvé válik, miért részesítjük elõnyben a statisztikai eljárásokat, a felméréseken alapuló kutatási módszereket és a kvantifikáció egyéb formáit.
A pozitivizmus a harmadik világ tudósait arra a retorikai technikára is fogékonnyá tette, amelyet „a fejlõdés technicizációjának” nevezhetnénk. Az a felfogás, hogy az élet egy gép, és hogy „az ember tanulmányozása semmit nem fog felfedni azon kívül, ami a mechanika és a kémia fogalmaival adekvát módon leírható” (Lashley 1923), oda vezetett, hogy a fejlõdési problémákat tisztán technikaiakra redukálták. Az egyiptomi fejlõdés problémáját pl. annak tudják be, hogy a népesség 98 százaléka a Nílus mentén, a földterület 4 százalékán zsúfolódik össze. Ezért a problémák technikai jellegûek: természeti korlátok, topográfia, túlnépesedés (Mitchell 1991, idézi Escobar 1995: 47).
A fejlõdés technicizálásának egy másik példája az a vita, amely az ICPD (United Nations International Conference on Population and Development) Kairóban 1994. szeptember 5–14. között megtartott ülésén robbant ki. A konferencián számos olyan fontos témát és kérdést vetettek fel, amelyekkel a világnak meg kell küzdenie, ha megfelelõen akarja kezelni a szegénységet és az elmaradottságot. Már a konferencia neve is arra utal, hogy a nagy népességnövekedési arányok gátolják a gazdasági fejlõdést, és hogy a kiterjedt szegénység megoldása részben a népesség robbanásszerû növekedésének megfékezésére irányuló népességstratégián múlik. A harmadik világ központi problémáját illetõen különválik észak és dél. A fejlett ipari országok szemszögébõl nézve a harmadik világnak a fejlesztés érdekében tett erõfeszítéseket akadályozó gyors népességnövekedés a problémája. A harmadik világ által a kairói konferencián elfoglalt álláspont szerint ez a szemlélet az, ami a valójában politikai problémából pusztán technikai problémát csinál. Az igazi probléma a szegénység és az elmaradottság, nem pedig az, hogy túl sok az ember. Jól alátámasztható az az érvelés, miszerint nem a túlnépesedés és a hiány az oka a szegénységnek és az elmaradottságnak. Az éhezés éppen hogy azért terjed ki nagy területekre, mert a földet nem használják ki, mert a természeti kincseket elégtelenül vagy rossz célra hasznosítják, és – mindenekfölött – mert a harmadik világ országaiban az élelmiszer-termelés jóval a lehetõségek alatt marad. Vizsgálatok kimutatták, hogy a harmadik világ sok országában elegendõ termékeny földterület, víz, trágya és emberi erõ áll rendelkezésre ahhoz, hogy az élelmiszerek terén önellátókká, sõt exportõrökké váljanak.

A counterizmus és a terminológia elburjánzása. A nyugati társadalomtudománnyal szembeni ellenállás idõnként nagyon racionális és kozmopolita, máskor azonban meglehetõsen szûk látókörû, és akaratlanul is a nyugati elmélet beáramlásának kedvez. Pl. a szakirodalomban iszlám gazdaságtan néven ismertté vált irányzat a racionális ember és a hipotetikus-deduktív módszertan elméletére épült, miközben az iszlám terminológia pompájával ékesítette fel magát. Mindazonáltal csupán iszlám kifejezésekkel helyettesítette a neoklasszikus terminológiát, megtartva az eredeti hipotéziseket és módszereket. A terminológia – ez esetben az iszlám terminológia – elburjánzása lehetõvé tette az idegen eszmék becsempészését és elõnyben részesítését, egyidejûleg megõrizve az ismeretek iszlamizációjának auráját. A honosított terminológia elterjedése így lehetõvé teszi, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
A fentieket összegezve megállapíthatjuk: a tudás retorikai konstrukciója annyiban sikeres, hogy megfogalmazott egy problémát és belefogott egy vállalkozásba, amelynek létfontosságú kérdésnek kell lennie az érdekelt közönség számára. Milyen általános problémákról kell szólnia a társadalomtudománynak ahhoz, hogy a harmadik világban komolyan vegyék? A társadalomtudományoknak mindenekelõtt meg kell fogalmazniuk a problémát. A legfõbb megfogalmazott probléma maga az elmaradottság. Másodszor: a közönséget leginkább foglalkoztató kérdés: milyen szerepet vállaljon a tudósközösség az elmaradottság kezelésében? Harmadszor: az ily módon megfogalmazott probléma valamilyen megoldási javaslatot igényel. Az itt kínált megoldás a társadalomtudományok univerzalizációja és internacionalizációja, amelyek által a harmadik világ elfogadja õket. A társadalomtudományos kommunikáció retorikai dimenziójának kihangsúlyozásával azt akarjuk elérni, hogy vegyük fontolóra, miszerint „a nyugatról ösztönzött internacionalizáció szükségszerûen egy nagyobb piac keresését jelenti a nyugati szociológia számára (amennyiben szociológián társadalomtudományt, nyugatin pedig amerikait értünk)” (Oomen 1991: 82).
 

Végkövetkeztetés

A társadalomtudományok elõtérbe kerülése a harmadik világban nem csupán azon múlik, hogy jobban össze tudja hangolni az elméletet és a gyakorlatot (ami talán nem is olyan fontos), hanem azon, hogy képes megragadni a fejlõdõ országok társadalomtudósaiból álló közönség figyelmét. A társadalomtudományos tevékenység retorikai konstrukciója a tudományos függõség struktúrájának szubjektív dimenzióját képezi.
A fent vázolt, illetve az itt nem említett különféle retorikai technikák lehetõvé teszik, hogy a harmadik világ a tudományos függõség kontextusában elfogadja a társadalomtudományokat.

Boross Anna fordítása
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Altbach, Philip G. (1975): Literary Colonialism: Books in the Third World. In Harvard Educational Review, 45: 226–236.
Altbach, P. G. (1977): Servitude of the Mind? Education, Dependency, and Neocolonialism. In Teachers College Record ,79(2): 187–204.
Andorka, Rudolf (1996): The Uses of International Cooperation in the Social Sciences: Comments on the Article by Csepeli–Örkény–Scheppele. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 125–128. Budapest: Replika Kör.
Baehr, Peter és Mike O’Brien (1994): The Utility, Rhetoric and Interpretation of Classic Texts. In Founders, Classics and the Concept of a Cannon. Trend Report. In Current Sociology, 42(1).
Barket, Robert és Robert Escarpit (1973): The Book Hunger. Paris: UNESCO.
Benjamin, Curtis (1964): Books as Forces in National Development and International Relations. New York: National Foreign Trade Council.
Brown, Richard Harvey (1977): A Poetic for Sociology: Toward a Logic of Discovery for the Human Sciences. Cambridge: Cambridge University Press.
Brown, R. H. (1985): Historical Science as Linguistic Figuration. In Theory and Society, 14(5): 677–703.
Brown, R. H. (1987): Theories of Rhetoric and the Rhetoric of Theories: Emile Durkheim and the Political Symbology of Sociological Truth. In Society as Text: Essays on Rhetoric, Reason, and Reality, R. H. Brown (szerk.), 80–96. Chicago és London: University of Chicago Press.
Chase-Dunn, C. (1989): Global Formation: Structures of the World-Economy. Cambridge, MA: Basil Blackwell.
Chekki, D. A. (1987): American Sociological Hegemony: Transnational Explorations. Lanham: University Press of America.
Csepeli, György, Antal Örkény és Kim Lane Scheppele (1996a): Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 111–123. Budapest: Replika Kör.
Csepeli, György, Antal Örkény és Kim Lane Scheppele (1996b): Response to Our Critics (and to Our Supporters). In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 143–151. Budapest: Replika Kör.
Davis, Murray S. (1986): „That’s Classic!” The Phenomenology and Rhetoric of Successful Social Theories. In Philosophy of the Social Sciences, 16: 285–301.
Dahrendorf, R. (1968): Sociology and the Sociologist: On the Problem of Theory and Practice. In Dahrendorf: Essays in the Theory of Society, 256–278. Stanford: Stanford University Press.
Enos, Richard Leo (1972): The Epistemology of Gorgias’s Rhetoric: A Re-Examination. In Southern Speech Communication Journal, 38: 27–38.
Eugnell, Richard A. (1973): Implications for Communication of the Rhetoric of Gorgias of Leontinoi. In Western Journal of Speech Communication, nyár: 175–184.
Escobar, Arturo (1995): Encountering Development: The Making and Unmaking of the Third World. Princeton: Princeton University Press.
Escolar, M., Silvina Quintero Palacios és Carlos Reboratti (1994): Geographical Identity and Patriotic Representation in Argentina. In Geography and National Identity. David Hooson (szerk.), 346–366. Oxford: Blackwell.
Gal, Susan (1996): Feminism and Civil Society. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 75–81. Budapest: Replika Kör.
Garreau, Frederick H. (1985): The Multinational Version of Social Science with Emphasis upon the Discipline of Sociology. In Current Sociology, 33(3): 1–169.
Garreau, F. H. (1988): Another Type of Third World Dependency: The Social Sciences. In International Sociology, 3(2): 171–178.
Garreau, F. H. (1991): The Political Economy of the Social Sciences. New York: Garland Publishing.
Grossman, Lionel (1978): History and Literature: Reproduction of Significance. In The Writing of History: Literary Form and Historical Understanding. Robert H. Canary és Henry Kozicki (szerk.), 3–40. Madison: University of Wisconsin Press.
Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.) (1996): Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Budapest: Replika Kör.
Hadas, Miklós (1996): Bartók, the Scientist. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 59–71. Budapest: Replika Kör.
Hooson, David (1994): Introduction. In Geography and National Identity, David Hooson (szerk.), 1–11. Oxford: Blackwell.
Horowitz, I. L. (1965): The Life and Death of Project Camelot. In Trans-Action, 3., 4.
Kantowsky, Detlef (1969): A Critical Note on the Sociology of Developing Societies. In Contributions to Indian Sociology, 3: 128–131.
Ibn Khaldun (1958): The Muqaddimah. 3. köt. New York: Pantheon Books.
Kuczi, Tibor (1996): The Split Sociological Mind in East-European Societies. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 53–57. Budapest: Replika Kör.
Kusá, Zuzana (1996): The Immune Deficiency – Acquired or Inherited? Comments on Csepeli–Örkény–Scheppele: Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe. In Colonization or Partnership? Eastern and Western Social Sciences. Replika, English Special Issue. Hadas Miklós és Vörös Miklós (szerk.), 129–135. Budapest: Replika Kör.
Lasch, Christopher (1969): The Agony of the American Left. New York: Alfred Knopf.
Lamy, Paul (1976): The Globalization of American Thought: Excellence or Imperialism? In The American Sociologist, 11: 104–114.
Lashley, Karl S. (1923): The Behavioristic Interpretation of Consciousness. In Psychological Review, 30(4): 237–272.
Leff, Michael C. (1978): In Search of Ariadne’s Thread: A Review of the Recent Literature on Rhetorical Theory. In Central States Speech Journal, 29: 73–91.
Line, Maurice és Stephen Roberts (1976): The Size, Growth, and Composition of Social Science Literature. In International Social Science Journal, 28.
Meyer, John W. (1987): The World Polity and the Authority of the Nation State. In Institutional Structure: Constituting State, Society, and the Individual. George M. Thomas, John W. Meyer, Francisco O. Ramirez és John Boli (szerk.), 41–70. Beverly Hills: Sage.
Meyer, J. W. és Michael T. Hannan (szerk.) (1979): National Development and the World System: Educational, Economic and Political Change, 1950–1970. Chicago: University of Chicago Press.
Mitchell, Timothy (1991): America’s Egypt: Discourse of the Development Industry. In Middle East Report. Március–április: 18–34.
Myrdal, G. (1957): Economic Theory and Underdeveloped Regions. New York: Harper and Row.
Oomen, T. K. (1991): Internationalization of Sociology: A View from Developing Countries. In Current Sociology, 39(1): 67–84.
Parekh, Bhiku (1992): The Poverty of Indian Political Theory. In History of Political Thought, 13(3): 535–560.
Peters, John D. (1990): Rhetoric’s Revival, Positivism’s Persistence: Social Science, Clear Communication, and the Public Space. In Sociological Theory, 8: 224–231.
Potter, Jonathan, Margaret Wetherell és Andrew Chitty (1991): Quantification Rhetoric – Cancer on Television. In Discourse and Society, 2(3): 333–365.
Poujol, Jacques (1965): Foreign Students Exchange: France. In Governmental Policy and International Education. Steward Fraser (szerk.). New York: John Wiley.
Ritzer, George (1988): Sociological Metatheory: A Defense of a Subfield by a Delineation of its Parameters. In Sociological Theory, 6: 187–200.
Scott, Robert L. (1967): On Viewing Rhetoric as Epistemic. In Central States Speech Journal, 18: 9–16.
Simons, Herbert W. (szerk.) (1989): Rhetoric in the Human Sciences. London: Sage.
Singh Uberoi, J. P. (1968): Science and Swaraj. In Contributions to Indian Sociology, 2: 119–123.
Smith, Keith (1975): Who Controls Book Publishing in Anglophone Middle Africa. In Annals of the American Academy of Political and Social Science, 421: 140–150.
Smyth, William (1992): Rhetoric and Ilm al-Balagha: Christianity and Islam. In Muslim World, 82(3–4): 242–255.
Storer, Norman (1970): The Internationality of Science and the Nationality of Scientists. In International Social Science Journal, 22.
Szymanski, Albert (1981): The Logic of Imperialism. New York: Praeger.
Toh, Swee-Hin (1983): The International Council for Educational Development: An Ideological Agency for World Capitalism. In Journal of Contemporary Asia, 13(4): 409–431.
Weimer, Walter (1977): Science as a Rhetorical Transaction: Towards a Non-justificational Conception of Rhetoric. In Philosophy and Rhetoric, 10.
 

Jegyzetek

* A vita elõzményeit lásd a Replika 1996-os angol nyelvû különszámában (Hadas és Vörös 1996) és a Replika 33–34, 35., 36. számaiban.