Patrick Brantlinger részletesen tárgyalja
a tömegkultúrára vonatkozó negatív értelmezések
messzire nyúló históriáját a Bread &
Circuses, Theories of Mass Culture as Social Decay címû mûvében
(Brantlinger 1983). Ennek során bizonyítja azt is, hogy a
népi szórakozásra már a kezdetektõl
úgy tekintett a mindenkori kulturális elit egy része,
mint a vulgaritás bûzölgõ mocsarára, amely
pusztító hatású az adott társadalom
szempontjából. Valóban, ez utóbbi feltevés
gyakran valósággá vált – mármint, hogy
az adott formáció valóban átalakult, illetve
megszûnt létezni. Ám az a tény, hogy a régi
rendszer helyére lépett új társadalomban éppúgy
fellelhetõk az ostorozott tömegkultúra változatos
formái, megkérdõjelezi a „társadalmi bomláshoz
vezetõ kulturális enyészet” képzetének
helyénvalóságát.
Akárhogy is: a modernitásban
a tömegkultúra jelentõsége lényegesen
megnõtt. Midõn az általános hadkötelezettség
és a harcászati technológia fejlõdésével
párhuzamosan elterjedt az általános választójog,
alapvetõ állami érdekké vált, hogy az
állampolgári jogok harmadik körét – a gazdasági
és politikai jogosultságokat követõ kulturális
állampolgárságot – az állami és gazdáság
elit tartalommal töltse meg.1 Az oktatás mellett ennek a modern
tömegkultúra volt az elsõdleges terepe. A modern tömegkultúra
a nemzet államkeretei között univerzális, vagyis
felszámolja azokat a korábbi lokális kultúrákat,
amelyek a helyi közösségek életvilágának
mûködését szolgálják, és
ezt országos keretek között gondolják újra.
Ennek során a politika és a gazdasági elit támogatja
a technológiai fejlõdés eredményeinek elterjedését
(rádió, lemezjátszó, mozi, televízió),
illetve igyekszik a „helyes” – változó szélességû
– mederben tartani.
A modernitásban tehát a tömegkultúra
jelentése kiszélesedett és jelentõsége
megnõtt, de a hozzá tapadó, a kulturális elit
által megfogalmazott értelmiségi nézetek és
vélekedések alapvetõen hasonlóak maradtak.2
Bár az ennek során felhalmozódott érveket számos
dimenzió mentén strukturálhatnánk, itt mégis
az irodalomban is unos-untalan idézett, Theodor Adorno és
Walter Benjamin között kibontakozott eszmecserére utalnánk.
Benjamin nevezetes tanulmányában a fényképezés
térhódítását elemezve amellett érvelt,
hogy a gépi sokszorosítás annyiban jelent új
korszakot a mûvészetek és a társadalom viszonyában,
hogy elvész a mûvészeti produktumok korábbi
specifikuma, az egyediség aurája (Benjamin 1969). Ez az aura,
amely egy festmény vagy vers egyediségébõl
fakadt, tovatûnik, a gépi sokszorosítás korában
az eredeti és a másolat fogalma is elenyészik, vagyis
a mûvész ihletett pillanatának kizárólagos
termékeként meghatározott mûalkotáshoz
képest egy fotográfia esetében nincs értelme
feltenni azt a kérdést, hogy melyik kép is az eredeti.
Benjamin felfigyelt arra is, hogy a technológiai változások
a mûalkotás fogalma mellett megváltoztatják
a befogadás, a percepció rendszerét is. Nyersen fogalmazva,
a technológiai változás demokratizál: a szalonok
és vernissage-ok exkluzív világát felváltja
a fényképek és a mozi világa, ahol a kulturális
távolság felszámolásával, a megnövekedett
hozzáférhetõség okán, mindenki szakértõnek
képzelheti magát.
Adorno válaszában keményen
kritizálja a gépi reprodukciót vezénylõ
kultúripart, és kiáll a mûvészetek avantgardista,
modernista értelmezése mellett. Marxista gyökerû
szerzõtõl némileg meglepõ módon, Adorno
a tömegek számára elérhetetlen, társadalmi
távolságtartás céljait is szolgáló
magas mûvészetekben látja az egyetlen ellenszert, amely
megakadályozhatja a „konzumerizmus diabolikus harmóniájának
kialakulását” (Adorno 1991: 38).
A két filozófus jó
barát mára tankönyvi iskolapéldává
csontosodott vitája számunkra annyiban érdekes, hogy
már itt felfigyelhetünk a tömegkultúrával,
s így a televíziózással kapcsolatos viták
egy meghatározó értékkonfliktusára.3
Az egyik oldal – nevezzük pesszimista olvasatnak – a modern tömegkultúra
térnyerésében az immanens esztétikai értékek
letarolását, a valódi személyköziség
felszámolását és az árufetisizmus kiteljesedését
tartja meghatározónak. A másik megközelítés
elsõsorban a kultúrtermékekhez való hozzáférés
történelmileg példátlan kiszélesedését,
a közönség (újra)értelmezési és
önálló interpretációs képességét
hangsúlyozza.
Ezek az argumentumok tehát változatlanul
meghatározóak a tömegkultúra különbözõ
aspektusai kapcsán kibontakozó vitákban. A premisszákból
kiindulva mindkét tábor viszonylag koherens módon
érvelhet a maga hiteinek megfelelõ „igazság” mellett.
Végigtekintve az elmúlt ötven
évben a tömegkulturális produktumok és praxisok
kapcsán kibontakozó viták regimentjén, aligha
van még egy tárgy, technológiai vívmány,
amely oly mértékben gerjesztette volna ezt az intellektuális
küzdelmet, mint a televízió.4
Nemcsak azért, mert a tv-nézés
már az elsõ pillanattól drasztikusan beavatkozott
az idõháztartásba, ezáltal kézzelfoghatóan
megváltoztatta a nem munkához kötött tevékenységek
szerkezetét és arányait. Habár pusztán
ennek a változásnak is nehéz lenne túlbecsülni
a jelentõségét, már a korai kritikusok számára
világos volt: itt jóval többrõl van szó.
A napi több órás tévénézés
ugyanis nemcsak más szabadidõs-közösségi
tevékenységformáktól vonta el az idõt.
Nyilvánvalóan a korábbi szimbolikus univerzum ellen
is példátlan támadást intézett azáltal,
hogy a világról tudósító információk
tömegével szélesebbre tárta a tudáshorizontot,
ugyanakkor e megismerõ/befogadó személy és
a megújított tudáskészlet között
egy másfajta, vizuális logikát követõ
viszonyt teremtett.
Ennek kapcsán talán nem felesleges
felidéznünk azt, hogy a televízió hódító
útja eléggé döcögõsen indult. A technológiatörténész
Brian Winston azt állítja, hogy a televízió
tudományos elõfeltételei már 1911-ben adottak
voltak (Winston 1998: 111), s tény, hogy Németországban
és Nagy-Britanniában már a harmincas évek közepétõl
élvezhették az adást a néhány tucat
tévékészülék nézõi. Az USA-ban
a negyvenes évek végére tehetõ a „televíziózás
iránti tömeges igény” – vagy adornói terminológiával:
„hamis szükséglet” – megjelenése, bár az eladott
tv-készülékek száma ekkor még nem érte
el az egymilliót. Ezt az elektronikai ipar világháború
utáni kapacitásának felszabadulása mellett
nagyban serkentette az az ideológia, amely az új médiumban
a „kulturált szórakoztatás és mûvelõdés”
eszközét szerette volna látni. Ennek ellenére
az új „családtag” intellektuális recepciója
igencsak negatívra sikeredett, az általános intellektuális
beállítódás sokkal inkább követte
a frankfurti iskola egydimenziós értelmezését,
mint az épp eredetisége miatt divatossá váló
Marshall McLuhan optimista, bukolikus neotribalizmusát. A hetvenes
évekre már nem Orwell 1984-e – vagyis a politikai hatalom
által kisajátított és a totális gondolati
kontroll eszközévé tett – a televízióval
szembeni értelmiségi ellenérzések meghatározó
összefoglalása. Sokkal inkább Jerzy Kosinsky Being There-jének
hõse jelenti az adekvát metaforát. Chance, a retardált
inas, aki kizárólag a tévén szocializálódva
gazdája halála után öntudatlanul is boldogul
a „videóta” külvilágban, amely maga is gyengeelméjûvé
vált a televízió következtében.
Meglehet, hogy, mint minden intellektuális
tájképfestés, az elõbbi leírás
is elnagyolt, de segíthet annak megértésében,
milyen közegben is indult meg az etnografikus vagy empirikus közönségkutatás,
valamint hogy miért és milyen közhangulattal szemben
próbált meg az új irányzat új állításokat
megfogalmazni. A közönségkutatásban a nyolcvanas
évek óta tartó viták, mint már említettük,
ha más köntösben is, de a korábbi érvelési
struktúrákat reprodukálják. Az általános
sztereotipikus vélekedésekkel szemben – „a tévé
a nép valódi ópiuma” – elõször az aktív,
értelmezõ közönség került elõtérbe,
majd erre válaszul az apologetikus populizmus vádját
fogalmazták meg többen is.
Az aktív közönség
tételének talán legismertebb – s valószínûleg
legtöbbet kritizált – megfogalmazója John Fiske, a kultúrakutatás
egyik legsikeresebb alakja. Fiske egy gyakran idézett munkájában
a rockénekesnõ Madonna videoclipjeinek értelmezéseit
elemzi, bemutatva, hogy a tizenéves lányok milyen narratív
technikákkal próbálnak emancipatorikus értékeket
tulajdonítani a slágereknek, illetve miként használják
fel ezeket saját identitásuk újrafogalmazásához
(Fiske 1991).5 S bár Fiske írásaiban számos
szellemes példát találhatunk az aktív, értelmezõ
befogadó tételére, nem lenne helyes elfeledkeznünk
Herbert Schiller azon kritikai észrevételérõl,
miszerint az, hogy a közönség eme gyakran megénekelt
„ellenálló és felforgató potenciálja
hová vezet és milyen hatása van a fennálló
hatalmi struktúrára, továbbra is a misztérium
ködébe burkolózik” (Schiller 1989: 149).
Hatás kontra használat
Egy más megközelítésben
a médiakutatások csapongó elméleteit lehetséges
egy másik – szintén kissé leegyszerûsítõ,
mégis megvilágító – ellentét fényében
felvázolni, s ez a hatás és a használat paradigmája.
A médiakutatások története a megértés
optimizmusával kezdõdött, ti. a korai elméletek
meglehetõsen egyöntetûen foglaltak állást
a médiumok erõteljes hatása mellett. Eszerint a befogadó
– a harmincas-negyvenes években leginkább a rádiók,
a filmhíradók közönsége – artikulálatlan,
egynemû masszát alkot, arctalan, s befolyásolható
tömegként viselkedik. A hatás tekintetében megmutatkozó
optimizmust (Gálik 1995) – amit lövedékelméletként
vagy bõr alá vitt injekcióelméletként
tartanak számon – alátámasztotta többek között
az Orson Welles által rendezett rádiójáték,
a Világok harca fogadtatása. A Marsról érkezõk
földi inváziójáról szóló
rádiódarab a háborús fenyegetettség
hangulatának és a gazdaság világméretû
recessziójának talajára érkezve az Egyesült
Államok egyik legnagyobb pánikjelenségét produkálta.
De a médiaüzenetek, -lövedékek hatásait
bizonyították a különféle – a médián
keresztül katalizált – adakozási akciók rendkívüli
sikerei, vagy akár a mindenféle háborús propaganda
hathatós volta is (Campeanu 1974).
Az optimizmus megtörését
Lazarsfeldék The People’s Choice címû munkájához
szokás kötni, melyben a szerzõk az 1940-es elnökválasztási
kampányt vizsgálva rehabilitálják a személyes
kommunikáció véleménybefolyásoló
funkcióját (Lazarsfeld és mások 1948; idézi
Gálik 1995). Õk egy ún. longitudinális vizsgálattal,
panelmódszerrel mutatják ki, hogy az emberek döntéseire
elsõsorban a mikrokörnyezet véleményirányítói
hatnak, s csak ez utóbbiak orientálódnak a tömegkommunikáció
alapján. Ebbõl születik késõbb a kétlépcsõs
hatások modellje. Az idézett munkában fogalmazódik
meg elõször a szelektív észlelés elmélete
is – melyet késõbb Klapper igazol részletesen (Klapper
1960; hivatkozik rá Gálik 1995) –, miszerint az egyén
keresi az olyan információkat, amelyek nézeteiben
megerõsítik, és elkerüli azokat, melyek ellentmondhatnának
neki. Úgy gondoljuk, a mai magyar médiahelyzetnél
aligha találnánk jobb példát a szelektív
észlelés elméletére, amikor a különbözõ
politikai beállítottságú emberek nemcsak eltérõ
szövegeket vesznek figyelembe, de különbözõ
újságokat olvasnak.
A hatáshit ’70-es évekbeli
nagy „come back”-je elõtt a kutatók egy alternatív
elgondolást fogalmaznak meg a kérdésrõl, mégpedig
a „napirend”-elméletet (agenda setting) (McCombs és Shaw
1972). A napirendelméletben az a fontos gondolat ölt testet,
hogy ha a média üzeneteinek konkrét (injekciószerû)
hatásáról nem is érdemes beszélni, azok
legalábbis befolyásolják az emberek mindennapi kommunikációit.
Azaz, nem azt mondja meg a média, hogy hogyan gondolkodjunk, hanem
azt befolyásolja, hogy mirõl alkossunk képzeteket,
mi foglalkoztasson bennünket. A napirendelméletet a – magyar
származású – George Gerbner nevéhez kötõdõ
kultivációs kutatások irányzata követi
a hetvenes években, aminek elméleti hullámai máig
is elérnek. Gerbnerék a médiák – s fõként
a televízió – hosszabb távú hatásait
elemzik, két irányból megközelítve a kérdést.
Egyrészt tartalomelemzéssel mutatják ki, hogy adásaiban
a televízió mit kultivál, vagyis mit helyez elõtérbe,
illetve mit felejt el. Kvantitatív tartalomelemzéssel megszámolnak
minden – általuk fontosnak tekintett – reprezentációs
arányt, mint pl. a feketék, fehérek és más
etnikumok megjelenési arányát, a bûncselekmények
arányát, nemek jelenlétét, az egyes professziók
prezentációját a mûsorfolyamban stb. Másrészt
– ezek után – összevetik az ún. erõs tévézõk
és a keveset televíziózók világképét,
világra vonatkozó becsléseit (például
mekkorának tartják a különbözõ etnikumok,
foglalkozások stb. arányát a társadalomban,
vagy hogy milyennek érzékelik a bûnözési
arányokat), és erõs összefüggést
mutatnak ki. Azt állítják, hogy aki sokat néz
televíziót, annak a világképe, az, ahogyan
a világot érzékeli, hasonul a televízió
által prezentált valósághoz (a sokat tévézõk
a ténylegesnél kisebbre becsülik a feketék arányát
a társadalomban, merthogy azok a tévében is kisebb
mértékben jelennek meg, emellett a feketéket jobban
kapcsolják a bûnözéshez, mert õk az átlagosnál
gyakrabban jelennek meg vagy elkövetõként, vagy áldozatként
a mûsorokban).
A kultivációs elemzéssel
szemben számos ellenvetés megfogalmazható, amelyekre
a kritikák fel is hívják a figyelmet. A módszer
egyik gyengéje, hogy egységesnek tételezi az ún.
bejövõ impulzusokat, ami a mai „többcsatornás”
világban igencsak kevéssé tartható álláspont
lehet. Ma már annyi csatorna közül válogathat a
nézõ, hogy nem is lehetne meghatározni, mennyi mindent
lennénk kénytelenek tartalomelemzéssel vizsgálni.
Az is probléma, hogy Gerbnerék nem vesznek tudomást
arról, hogy a különbözõ napszakokban eltérõ
„benyomás” érheti a befogadót. Például
hogyan is lehetne feltételezni, hogy azonos „tévédózist”
kap egy olyan munkás, aki reggel hatra jár dolgozni, és
így csak, mondjuk, a kora esti adást nézi, mint a
délelõtt televíziózó éjjeliõr,
vagy az „éjszakai bagoly” módján tévézõ
értelmiségi? Ezért azt lehet feltételezni,
hogy a kapott eredmények, a „mediatikus reprezentáció”
valójában csak a csatornát vizsgáló
kutató számára realitások, mások számára
így nem is léteznek.
A kritikák emellett felhívják
a figyelmet az Annenberg School elemzéseinek módszertani
problémáira, ti. hogy Gerbnerék csak bizonyos adatokat
interpretáltak, miközben a hipotézisüknek ellentmondó
eredményeket nem közlik, és ez bizony igen erõs
fenntartásokra ad okot. A fordulatot azonban az olvasatok kérdésköréhez
köthetjük, amellyel a nyolcvanas évektõl a használatelméletek
kerülnek elõtérbe.
Olvasatok, poliszémia
A használatelmélet mellett
érvelõk arra hívják fel a figyelmet, hogy az
egyes alkotásokat mindig csak saját kontextusukban lehet
értékelni, ismerve a mû teljességét és
a befogadás körülményeit. Ezért az olyan
kvantitatív elemzés, amely strigulát húz akkor,
amikor egy fekete férfi a filmben megöl valakit, de nem veszi
figyelembe annak dramaturgiai elõzményeit (tegyük fel,
hogy pl. az, akit megöl, azelõtt a fekete férfi családját
irtotta ki), nos, az ilyen vizsgálat éppen attól a
kontextustól fosztja meg a mûvet, amelyben az realitássá
válna, vagyis a kutatás széttöri saját
tárgyát.
A szövegekkel kapcsolatban emellett
elõtérbe kerül a poliszémia, a többjelentésûség
fogalma. A poliszémia azt jelöli, hogy egy szövegnek (újságcikknek,
könyvnek, festménynek, filmnek) nem csak egy jelentése
van, hanem elképzelhetõ több, eltérõ olvasata.
Így például – mint Eco írja – bizonyosan mást
jelent a petrarcai verssor: „üdítõ, tiszta hullám”
egy kémikus, egy hajótörés túlélõje,
egy szomjúságtól gyötört ember, egy bukott
diák és egy irodalmár számára, vagyis
azok a diszpozíciók, amelyekkel a mû befogadója
„érkezik”, befolyásolják azt, hogy az olvasó
miképpen értelmezi a mûvet vagy a közlést.
Ez persze igaz a média, a tévé közvetítette
üzenetekre is, vagyis a nézõk nem ugyanazt látják,
még ha ugyanazt nézik is. Az elméleti irány
hátterében az az elgondolás húzódik
meg, mely szerint a szöveg az olvasatban válik jelentéshordozó
eszközzé, a jelentések a használatban jönnek
létre. Felvethetõ (és a dekonstrukció elméleti
irányzata ezt meg is teszi6), hogy a szövegeknek valójában
egyáltalán nincs ún. immanens, befogadótól
független jelentésük, vagyis jelentés csak a befogadáskor
keletkezik. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a médiaszövegek
hatásáról igencsak problematikus beszélni addig,
amíg nem ismerjük olvasataikat, ezért a használatelmélet
a média hatása helyett annak kulturális használatát
helyezi az érdeklõdés homlokterébe.
A használatelméleti fordulatot
David Morley 1980-ban megjelent munkájához, a Nationwide
project-hez köthetjük, amelynek összefoglalását
a jelen blokkban közöljük. Ebben a munkában is megfigyelhetõ
egy kapcsolat a használatelmélet irányzata és
a kutatásmódszertan tekintetében: a média-„üzenetek”
használatára vonatkozó hipotézisek, felvetések
létrehozásához és teszteléséhez
a kutatók elõszeretettel alkalmazzák a kvalitatív
metodológiát. A hatáselméleteket a mindennapi
megélt valóság sûrû szöveteinek feltárása
nehezen igazolja, mivel a konkrét „okok” (médiaszövegek)
nagyon is szerteágazó következményekkel („hatásokkal”)
járnak – épp a fentebb említett tényezõk
folytán. Gerbnerék nem véletlenül folyamodtak
a számok és arányok együttjárásához,
korrelációt kimutatva például a sok tévézés
és a bûnözéstõl való félelem
között, majd ezeket az összefüggéseket oksági
viszonyként értelmezve – hogy ti. a tv-ben látott
bûn a bûnözéstõl való félelmet
implikálja (s nem pl. azt, hogy a bûnözéstõl
való félelem arra készteti az egyént, hogy
az otthon biztonságos szférájában tévézzen),
hiszen az ok és okozat csak a számok szintjén lehet
ilyen evidens – (evidens oksági hipotézis – Weberrel szólva).
A valóságban a ténylegesen jelentkezõ együttjárások
mögött valószínûleg az okok és okozatok
– a Gerbnerék interpretációját meghaladó
mélységû – összefüggései állhatnak.
De – mint említettük – a hatáskutatásoknak éppen
ezen hiányosságai és a premisszákban megbúvó
ellentmondásai állítják elõtérbe
a szövegek használatának kérdését.
Hasonló felvetések tehetõk
a hazai médiakutatásban is domináns kvantitatív
metodikájú nézõméréssel szemben.
A nézettségmérés – gyakran misztifikált
– adatai mögött néha rendkívül eltérõ
médiahasználatok állnak. A kvantitatív módszer
ellenzõi szerint a nézõmérés a különbözõ
típusú nézéssel kapcsolatos tevékenységek
regisztrálása, fejszámolás, a mögötte
álló tartalom ismerete nélkül. E kritikák
felvetik annak kérdését is, hogy vajon a bekapcsolás
tényleg a nézési igény jele, vagy – adott esetben
– a hazaérkezésé; nem lehet-e, hogy bizonyos családokban
a családi interakció elõli menekülés alibijeként
szolgál? Másrészt a használati kutatások
alapján a kritikusok kételkednek abban, hogy a csatorna-
vagy programválasztás egyéni döntés lenne,
hiszen legtöbb családban a választást a csoport
(család) tagjai együttesen „szülik meg”, a csatornaválasztás
nemritkán hatalmi játszmák terepéül is
szolgál. A tévé elõtt maradó fejek „piaci
értéke” így – legalábbis valamennyire – kérdéses.
Emellett utalnunk kell arra is, hogy a mûsorfolyam aktív nézõje
gyakran saját másságát kifejezendõ,
kommentálva, a mûsor fölé emelkedve néz
egy-egy programot – ezeken a mindennapi terepeken is létrehozva
és megerõsítve saját társadalmi identitását.
***
Az összeállításban
közölt cikkek válogatásánál szem
elõtt tartottuk azt, hogy a használatparadigmának
mind az elméletét, mind az empirikus oldalát megmutathassuk.
Morley alapvetõ munkájában azt fejti ki, miképpen
függ össze a nézõ társadalmi/gazdasági
vagy szubkulturális beágyazottsága és a médiaszöveg
értelmezése, befogadása. Parkin kategóriarendszerébõl
kiindulva helyezi el a különbözõ csoportok olvasatait
az uralkodó, egyezkedõ és oppozícós
értelmezések rendszerében.
Jensen a televíziós hírek
befogadásával kapcsolatban fejti ki, hogy az újságírók
és a nézõk hírei számottevõ különbséget
mutathatnak az egyes nézõi csoportokban. Bizonyos nézõk
például egy El Salvadorban lezajlott sikeres fogolycserérõl
tudósító hírt ún. osztálynézõpontból
értékeltek – hogy ti. akkor minden megoldódik, ha
a foglyok között magas rangú személyek is vannak
–, ahelyett, hogy például a kiszabadítás tényének
örültek volna – ami a hír újságírói
szándéka szerint „természetes” lenne.
Roger Silvertsone tanulmánya a közönségkutatások
fõbb irányzatainak világos áttekintését
adja. Elemzésének különös értéke,
hogy a közönségreakciók különbözõ
értelmezései kapcsán mindvégig egy többkomponensû
szintetizáló megközelítés mellett érvel.
Ebben a gondolatmenetben a közönség társadalmi,
kulturális, történelmi szemiotikai és térbeli
közösségként jelenik meg, vagyis ezen jellegzetességek
figyelembevételével is kutatható és kutatandó.
Ez az elképzelés korántsem
izolált a mai közönségkutatás frissebb irányzatai
között. Miközben korábban inkább a közönségelemzések
önállóságát és fontosságát
hangsúlyozták, ma egyre többen hívják
fel a figyelmet arra, hogy a televíziós elemzéseket
nem szakíthatjuk ki a tágabb társadalmi kontextusból.
Igaz, a televízió jelentõségének elismerésére
érkeznek újabb s újabb – gyakran igencsak meglepõ
helyekrõl – megerõsítõ hullámok. Nemrégiben
például az „utolsó parsonsiánus”, Jeffrey Alexander
adott hangot annak az elképzelésének, hogy a civil
társadalom oly sokat hányódott fogalma manapság
biztonságos otthonra lelhet a képernyõk elõtt.
Vagyis a civil társadalom elsõsorban a médiaeseményekben
televizionált rituálékban konstituálódik
(Alexander és Jacobs 1997). Anélkül, hogy e helyütt
a civil társadalom fogalmának metamorfózisán
ironizálnánk („a habermasi kávéháztól
a tévénézésig”), e példa arra hívja
fel a figyelmet, hogy a televíziózás társadalmi
jelentõségének tömegvonzása miatt a közönségkutatás
továbbra is állandó változásokkal terhes,
folyamatosan megújuló területe marad a kutatásoknak.
Hivatkozott irodalom
Adorno, T. (1991): The Culture Industry.
London: Routledge.
Alexander, J. C. és R. N. Jacobs
(1997): Mass Communication, Ritual and Civil Society. London: Routledge.
Benjamin, W. (1969): Mûalkotás
a technikai sokszorosíthatóság korában. In
Kommentár és prófécia. Budapest: Gondolat.
Brantlinger, Patrick (1983): Bread &
Circuses, Theories of Mass Culture as Social Decay. Ithaca: Cornell University
Press.
Campeanu, Pavel (1974): Rádió,
televízió, közönség. Budapest: MRT. TK.
Dessewffy Tibor (1997): Alice Csodaországban.
In Kedélyes Labirintus. Budapest: Új Mandátum.
Fiske, J. (1991): Television: Polisemy
and Popularity. In Critical Perspective on Media and Society. London–New
York: The Gullford Press.
Gálik Mihály (1995): Médiagazdaságtan
I. Aula. BKE.
Inglis, F. (1993): Cultural Studies. London:
Blackwall.
Kellner, Douglas (1995): Media Culture.
London: Routledge.
Klapper, J. T. (1960): The Effect of Mass
Communications. The Free Press.
Lazarsfeld–Berelson–Gaudet (1948): The
Peoples Choice. New York: Columbia University Press.
Lasch, Christopher (1984): Az önimádat
társadalma. Budapest: Európa.
McCombs, M. és D. L. Shaw (1972):
The Agenda-Setting Function of Mass Media. In Public Opinion Quarterly,
36: 176–187.
McGuire, Jim (1992): Cultural Populism.
London: Routledge.
Schiller, H. (1989): Culture. Oxford: Oxford
University Press.
Sennett, Richard (1998): A közéleti
ember bukása. Budapest: Helikon.
Storey, J. (1996): What is Cultural Studies?
London: Arnold.
Turner, B. S. (szerk.) (1993): Citizenship
and Social Theory. London: Sage.
Wessely Anna (1998): Kultúrszociológia.
Budapest: Osiris.
Winston, B. (1998): Media Technology and
Society. London: Routledge.
1 A folyamat részletes elemzésétõl
e helyütt eltekintünk, lásd errõl Turner 1993.
2 Lásd errõl Christopher
Lasch és Richard Sennett munkáját (Lasch 1984; Sennett
1998), hogy csak a magyarul is hozzáférhetõ ismertebb
új keletû munkákra utaljunk.
3 E vita tengernyi irodalmából
például lásd (Storey 1996; Inglis 1993; magyarul Wessely
1998, illetve Dessewffy 1997).
4 Ezt bizonyítja az is, hogy ma
már a televíziós közönséghatás
témája több társadalomtudományi ág
érdeklõdésének homlokterében áll,
sõt ezek közül nem egyet maga a televíziózás
körüli fokozott érdeklõdés segített
világra jönni. A teljesség igénye nélkül:
a kultúrakutatás, etnográfia, media-studies, kultúrszociológia,
médiaszociológia élõsködnek vagy használják
ki a területben rejlõ lehetõségeket és
anyagi forrásokat. Megjegyezhetjük, hogy ma már az audiance-studies
is külön címszó a Kongresszusi Könyvtár
katalógusrendszerében, valamint a Routledge társadalomtudományi
klasszifikációjában.
5 Bár újabb mûveiben
Fiske maga is eltávolodik sokat bírált aktív,
(újra)értelmezõ közönségfelfogásától,
mégis figyelemre méltó, hogy elhíresült
téziseivel milyen viharokat kavart és milyen komoly kritikai
erõfeszítéseket volt képes provokálni.
Lásd például McGuire 1992; Kellner 1995.
6 A dekonstrukció hívei szerint
a szövegekbe egyáltalán nincs semmi dekódolva,
minden értelem a befogadásban keletkezik: „Ha az értelemnek
bármilyen stabilitását feltételezzük is,
ez akkor csak az olvasó ideológiájából,
s nem a szöveg struktúrájából származhat”
– mondja Fiske a dekonstrukció idevonatkozó álláspontját
megjelenítve (Fiske 1991: 355).
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu