Ezt a dokumentumot a Humán Tudományok Országos Szövetségének „Könyvtárak és a szellemi tulajdon” elnevezésű bizottsága készítette abból a célból, hogy egy közös álláspont alakulhasson ki az akadémiai közösségen belül a szerzői jogokkal védett, digitálisan tárolt művek használatáról. Bár a bizottság tagjai nagyrészt felsőoktatási intézmények képviselői, azt reméljük, hogy az itt felsorolt alapelvek a szélesebb értelemben vett oktatási és tudományos közösségre is alkalmazhatók, beleértve sokféle más intézményt és személyt: az alsó és középfokú iskolákat, az önálló kutatóintézeteket, a tanszéki dolgozókat és a tanulókat s a független tudományos kutatókat. […]
A bizottság köszönetet mond a Kaliforniai Egyetemnek, amiért engedélyt adott arra, hogy „A Kaliforniai Egyetem copyright-szabályozása és a tudományos kommunikáció alapelvei” című kiváló szabályzattervezetét alapul vegyük a munkánkhoz.
Elméleti háttér
Bevezetés
Az ún. akadémiai közösség** nagyon sokféle magán- és közintézményt jelent, melyek főbb feladatai: a kutatás, az oktatás s a tudományos és kulturális örökségünk megőrzése. E feladatok végrehajtása közben ezek az intézmények (kutatóintézetek, egyetemek, egyetemi kiadók, könyvtárak, tudós társaságok, múzeumok, levéltárak stb.) egyszerre előállítói és fogyasztói a tudományos szakirodalomnak. Így aztán részt vesznek mindenféle olyan tevékenységben, melyet a szerzőijog-rendszer szabályoz, és ezért nagyon fontos számukra, hogy milyen érdekegyensúly fejeződik ki ebben a jogrendszerben. A nyomtatott dokumentumok esetében már sikerült bizonyos fokú egyetértésre jutni az alkotók, a copyright-tulajdonosok és az információt fogyasztók jogairól, de a digitálisan tárolt művekkel kapcsolatban mostanában olyan új javaslatok láttak napvilágot, melyek a tulajdonosok jogainak védelme és a nyilvános hozzáférés lehetősége közötti egyensúly fölborításával fenyegetnek.
A digitális technológiák – miközben forradalmasítják az információ rögzítésének, tárolásának, terjesztésének és elérésének módszereit – megszüntetik azokat a technikai korlátokat, melyek eddig jól kiegészítették a szellemi tulajdon és a nyilvános terjesztés egyensúlyát garantáló jogrendszert: egyrészt korlátlan technikai kapacitás áll rendelkezésre a művek szerzői jogot sértő terjesztésére, másrészt viszont szintén korlátlan technikai lehetőségek vannak a művek illegális felhasználásának megakadályozására, s ezek közül néhányat már fontolgatnak is a jogalkotók. Bármelyik oldal győzedelmeskedik is, az egyensúly mindenképpen felborul, a következmények pedig alááshatják az oktatás alapjait, és jelentősen átalakíthatják az információs piacot.
A tudományos kommunikáció
Az akadémiai közösség mélyen elkötelezte magát a tudományos kommunikáció mellett. Ez a kommunikációs folyamat többek közt ilyen elemekből áll: információk cseréje a legfrissebb fölfedezésekről és az éppen folyó kutatásokról tudósok, kutatók és kurátorok között; új és összefoglaló művek publikálása a széles tudományos közösség számára; az új és a régi tudás terjesztése a diákok között az oktatási rendszeren keresztül; az ismeretek archiválása a következő generációk számára, valamint a tudományos eredmények eljuttatása a nagyközönséghez. Ezekhez a tevékenységekhez tudni kell hivatkozni és idézni, függetlenül a művek tárolási módjától. A szöveges dokumentumokból kézi átírással is lehet idézni, de a digitális médiánál ehhez technikai eszközökre lehet szükség. A tudományos kommunikáció résztvevői: szakemberek, felsőoktatási tanszékek és kutatóintézetek, könyvtárak és levéltárak, múzeumok, egyetemi nyomdák, kiadóvállalatok, kutatást finanszírozó cégek, akadémiai és kereskedelmi szoftvergyártók s mások.
Mivel az átadásra kerülő információ lehet bonyolult szerkezetű kép, hang vagy csak egyszerű szöveg, és a megcélzott közösség is a Nobel-díjas tudósoktól a felzárkóztató tanfolyamon részt vevő elsőéves hallgatókig és a városi múzeum látogatóiig terjed, ezért a tudományos kommunikáció a tudás teljes körére kiterjed, és minden médiumban megjelenik. Szabadon kell folynia a résztvevők között oda-vissza, és elég gyorsnak kell lennie ahhoz, hogy a tanulási és a megismerési tevékenység fejlődéséhez hozzá tudjon járulni. Az információknak egy gazdaságosan működő rendszerben kell mozogniuk, melyet nem szabad megterhelni a gyors terjedést lehetetlenné tevő, nehézkes engedélyezési mechanizmussal.
A tudományos kommunikáció a szerzőségi etikán alapul, ami kötelez az eredmények publikálására, és egyben elítéli a plágiumot. Megköveteli a művek integritásának tiszteletben tartását és a megfelelő hivatkozásokat, miközben fontosnak tartja a publikációk értékelését és összevetését a tudás fölhalmozása érdekében. Ez az etika megkönnyíti az információk gyors és széles körű terjesztését, mert erősíti a bizalmat a szerzők, a tulajdonosok és a felhasználók között. Az oktatási intézmények olyan szervezeti formákat dolgoztak ki, melyek függetlenítik az oktatókat, a kurátorokat és a tanulókat – a tudományos kommunikáció központi, de nem kizárólagos szereplőit – a szellemi termékek közvetlen gazdasági megtérülésétől. Ehelyett az intézménytől kapják munkájuk elismerését a tudás létrehozásában és terjesztésében elért kollektív sikereik függvényében. Az intézmények azonban egyszerre tulajdonosai és fogyasztói a tudományos kommunikáció csatornáin keringő szellemi termékeknek. Ezért egyesek közülük – például a múzeumok, az egyetemi nyomdák és a tudós társaságok – részben a copyrightból származó bevételből finanszírozzák oktatási, ismeretterjesztési és archiválási tevékenységüket.
A dokumentumokban tárolt tudás
Nem hozható létre új tudás a mások által már elvégzett munkákra, a társadalmi és természeti jelenségekről készült leírásokra való bőséges hivatkozások nélkül. Egy civilizáció kollektív tudása pedig nem adható át hibátlanul a következő generációknak a tudás archiválása és rendszerezése nélkül. A könyvtárak, múzeumok és levéltárak kulcsszerepet játszanak a tudás megőrzésében, és ezt a feladatukat a jövőben is el kell látniuk, hogy fontos oktatási funkcióikat teljesíthessék. Mivel a dokumentumok száma exponenciálisan nő, ezek az intézmények új, korábban nem használt tárolóeszközökkel próbálkoznak, s olyan technikákkal, amelyek hatékonyabb hozzáférést biztosítanak a digitális médiához. Ráadásul ezek az új információ-előállító és -tároló technikák egyre nagyobb feladatot jelentenek a megőrzéssel, rendszerezéssel és hozzáférés nyújtásával foglalkozó szervezetek számára.
Bár a digitális technikák használata a nyomtatott dokumentumok világára alig emlékeztető megoldásokat és viszonyokat alakít ki, ezek az új fejlemények és a megnövekedett lehetőségek nem homályosíthatják el a megőrzés és rendszerezés feladatának és folyamatosságának fontosságát. A tudományosság követelménye és a kulturális örökség fölhalmozásának igénye akkor is érvényes, amikor egy információ vagy dokumentum már elveszíti a kereskedelmi értékét, és kikerül a piaci körforgásból. Ezért a copyright-tulajdonosok, az akadémiai intézmények és a jog közötti viszonyrendszernek a jövőbeli feladatokat is tükröznie kell, nemcsak a jelenlegi érdekeket, és el kell ismernie a megőrzési funkciót ellátó és az információk közötti eligazodást megkönnyítő, jól szervezett rendszerek által hozzáadott társadalmi értéket is.
A változáshoz való hozzáállás
1995-ben és 1996-ban az Amerikai Kongresszus és a szellemi tulajdonnal foglalkozó világszervezet, a World Intellectual Property Organization (WIPO) is megkísérelte fölülvizsgálni a szellemi termékekkel kapcsolatos jogszabályokat, hogy a jelenleg is fejlődésben lévő digitális környezet által okozott változásokhoz igazítsa azokat. Az amerikai törvénykezési folyamat hosszú vita után megakadt egy albizottságban a Kongresszus 104. ülésén. A WIPO nemzetközi szintű egyezményei valamivel jobban tükrözik a tulajdonosok jogainak védelme és a szabad felhasználás igénye közötti egyensúly elvét. De ezek a megállapodások most visszakerülnek ratifikálásra az USA törvényhozása elé, s bevezetésükhöz várhatóan továbbfejlesztésre és kapcsolódó jogi szabályozásra lesz még szükség.
Az akadémiai közösség fölhívja a figyelmet arra, hogy a jogrendszerben végrehajtandó változásokat csak nagyon gondosan szabad megtervezni. A változásoknak segíteni, nem pedig akadályozni kellene az információk széles körű és időben való terjesztését, rendszerezését és megőrzését. Tisztában kell lenni azzal, hogy nehéz előre meghatározni a követendő irányvonalat egy olyan digitális környezetben, amelyben:
– a „művek” nagyon különböznek egymástól: szoftverek, kutatási jelentések, tankönyvek, elsődleges szöveges források, vizuális alkotások és hangfelvételek;
– a dokumentumok terjesztésére, védelmére és nyomon követésére mindenféle, gyakran kérészéletű technológiákat dolgoznak ki, melyek következményei sokszor nem világosak, és
– számos formátum és média van forgalomban.
Miközben a digitális formában megjelenő szellemi termékekről zajlanak a törvénykezési viták, megérett az idő arra, hogy az akadémiai közösségen belül megegyezés szülessék valamiféle közös, átfogó alapelvekről, melyekhez azután az egyes intézmények vagy intézményi szövetségek viszonyíthatnák a törvényhozásban fölmerülő javaslatokat. A tömegszórakoztató ipar továbbra is a világpiacon megjelenő szellemi termékek szigorú felügyeletében érdekelt, az akadémiai közösségnek ezért meg kell erősítenie a saját, sokkal demokratikusabb szemléletét, és a közös alapelveknek megfelelő egységes álláspontot kell hangoztatnia ezekben a vitákban. Az alább fölsorolt alapelveket az 1996. december 2-i keltezésű, „A Kaliforniai Egyetem copyright-szabályozása és a tudományos kommunikáció alapelvei” című szabályzattervezet alapján fogalmaztak meg.
Alapelvek
Az akadémiai közösség a szerzői és a szomszédos jogokban várható változásokkal kapcsolatban (ilyen például a kizárólagos, sui generis törvény terve az adatbázisok védelméről) határozottan meg van győződve arról, hogy a kialakulóban lévő amerikai információs társadalom érdeke az, hogy a törvényi szabályozás megerősítse, ne pedig fölborítsa a jelenlegi jogban is kifejeződő egyensúlyt a szellemi tulajdon birtokosai és a közérdek között.
1. A digitálisan tárolt művekre vonatkozó szerzői jognak fenn kell tartania a jelenlegi törvényekben megtestesülő egyensúlyt a szerzők, a copyright-tulajdonosok és a nyilvánosság érdekei között. A jelenlegi jogi egyensúly egybeesik a tudományban és oktatásban érvényes etikával, mely a szellemi tulajdon felelősségteljes használatára ösztönöz, elősegíti a gondolatok szabad cseréjét, és védi a szerzőijog-tulajdonosok anyagi érdekeit.
A szellemi tulajdon a társadalmi tőke egyik jelentős formája, értéke a szellemi termékek terjedésének, hasznosításának és használatának függvénye. A tudományos és oktatási intézmények jelentik az egyik legfontosabb helyszínt, ahol ez a szellemi érték keletkezik és terjed. Ezek az intézmények az idők során kifejlesztettek egy sajátos etikát erre a tulajdonformára, amely:
– megfelelő módon hivatkozik a művekre, és tiszteletben tartja azok sérthetetlenségét;
– garantálja a dokumentumok megőrzését;
– elősegíti a szellemi alkotások terjedését, biztosítja az elérhetőségüket, és
– egy gazdaságosan működő tudományos kommunikációs rendszert tart fenn.
A jelenlegi copyright-törvény elismeri a társadalmi igények és a szellemi termékek készítői között létező érdekellentétet, és bizonyos esetekben védelmet nyújt a szerzői jogok megsértésével kapcsolatos vádak ellen. Ezeket a kivételeket az Egyesült Államok 1976-ban alkotott copyright-törvényének 107–110-es szakaszai sorolják föl. Többek között a következő esetekről van itt szó: a szerzői joggal védett művek „tisztességes használata” oktatási, tudományos vagy kutatási célokra; illetve a következő tevékenységekről: a művek másolása könyvtárak és archívumok által bizonyos feltételek mellett, meghatározott célokra; valamint a művek bemutatása vagy előadása tanárok vagy diákok által a személyes oktatási formákban. A jogtulajdonosok jogait csak hasonló feltételekkel lenne szabad kiterjeszteni a digitális környezetre, természetesen megfelelő biztosítékokkal kiegészítve a visszaélések ellen.
Ezeknek az elveknek a konkrét technológiáktól függetleneknek illenék lenniük. A törvény jelenlegi szövege azonban konkrétan megnevez néhány technikát, és részletes előírásokat tartalmaz bizonyos tevékenységekre vonatkozóan a nyomtatott, a szalagon rögzített és a sugárzott művekkel kapcsolatban. Ezek a szabályok még a nyomdailag sokszorosított dokumentumok világából származnak, ahol ugyanaz a tárgy – a példány (copy) – szolgál a mű tárolására, terjesztésére és fölhasználására, és ahol egynél több tevékenység (pl. tárolás és terjesztés) egyidejű folytatásához az eredeti példány lemásolására van szükség. A digitális környezetben a tárolást, terjesztést és fölhasználást számítógépes algoritmusokkal végzik és nem példányokkal, ennélfogva itt a papíralapú művek világából származó törvényekben szankcionált tevékenységek akaratlanul is elkövethetők, és komoly következményekkel járhatnak. Ezért a nyomtatott művekre kidolgozott szabályozást a digitális környezetre kiterjesztő törvénykezési törekvéseknél az elérni kívánt célok miatt nem használhatók egyszerű analógiák.
2. A copyright-törvénynek támogatnia kell a szerzői joggal védett művek tulajdonosai és fölhasználói között működő gazdasági keretrendszer fenntartását.
Az információk széles körű és időben való terjesztése – függetlenül attól, hogy fizikai vagy elektronikus médiáról van-e szó – az oktatási rendszer alapját jelenti. A terjesztés gazdaságilag is működő kiadói rendszert igényel, amely elősegíti az intézmények és a tudományterületek közötti kommunikációt, és szükséges hozzá egy stabil könyvtári hálózat is az információk tárolása és megőrzése, valamint a rendszerezés és a hozzáférés biztosítása céljából. Egyéb intézmények – például a múzeumok – jogvédett gyűjteményükből származó bevételeikből élnek és végzik hasonlóképpen fontos tudásgondozó tevékenységüket.
– A jogok érvényesítésénél tisztességes egyensúly kialakítására kell törekedni a felhasználási engedély díja és azon felhasználási forma között, amelyhez az engedélyt kérik.
– Az akadémiai közösség ellenzi a copyright-védelem olyan irányú kiterjesztését, amely korlátozza a tisztességes versenyt, és lehetővé teszi a monopóliumoknak, hogy megakadályozzák a hozzáférés és a fölhasználás gazdaságos és kényelmes formáit. (Például a javasolt sui generis adatbázis-védelmi törvény állandóan megújítható jogai révén akadályozza a tisztességes versenyt. Hasonló hatást válthat ki a copyright érvényességi idejének túlzott kiterjesztése is.)
– Jelenleg is folyik a vita arról, hogyan lehet kiterjeszteni az eredeti példány vásárlóinak jogait a digitális környezetre. A megoldás valószínűleg műszaki, jogi és üzleti szabályozások bonyolult rendszere lesz. A jelenlegi törvények értelmében az eredeti példányok vásárlói tetszőleges módon adhatják azokat tovább, beleértve az ismételt eladást, a kölcsönzést vagy az elajándékozást is. A könyvtári kölcsönzés lehetősége is ennek a szabálynak köszönhető. Mivel a digitálisan tárolt művek azonnal sokszorosíthatók és terjeszthetők – például kitehetők megtekintésre egy Web-lapra –, miközben az „eredeti példány” megmarad, sok copyright-tulajdonos attól fél, hogy a vásárlói jogok kiterjesztése a digitális környezetre tönkreteszi az üzletüket. Egyesek azzal próbálják védeni a termékeiket, hogy eladás helyett csak bérbe adják őket, és ezek a művek csak a licencszerződésben előírt módon használhatók. A könyvtárak pedig – attól tartva, hogy az ilyen bérleti jogok megakadályozzák a digitálisan tárolt könyvek és újságok tartalmának ingyenes megtekintését vagy kölcsönzését – azt bizonygatják, hogy az eredeti példányt vásárlók jogainak megfelelőit a digitális művekre is ki kell terjeszteni, mert ez elengedhetetlen az oktatási és kutatási tevékenységhez. Már léteznek olyan technológiák – bár még nem terjedtek el a piacon –, melyekkel szimulálni lehet ilyen jogokat megfelelő „boríték” vagy „lakat” szoftverekkel, de ma még megjósolhatatlan, hogy ezek alkalmazását elfogadhatónak találják-e majd a vásárlók.
A törvénynek olyan légkört kell kialakítania, mely a jogok minél egyszerűbb tisztázására és a jogdíjak rendezésére ösztönöz, miközben megőrzi a jelenlegi jogrendszerben szereplő „tisztességes használat” elvét is. Egy nehézkes vagy bizonytalan szabályozórendszer, csakúgy, mint a „tisztességes használat” körébe tartozó kivételek szükségtelen korlátozása elfojthatja a jogvédett anyagok terjedését, vagy kikényszerítheti a tömeges jogsértéseket. A copyright-törvény és a hozzá tartozó gyakorlat kiterjesztése a digitális környezetre nem szülhet az információk terjedését kevésbé ösztönző új kiváltságokat.
– A jognak meg kell engednie a „tisztességes használattal” való védekezés lehetőségét a szerződéskötéseknél. Ugyanakkor a jog csak úgy bátoríthatja a „tisztességes használat” elvének kiterjesztését a digitálisan tárolt művekre, hogy közben megköveteli a copyright-tulajdonosok jogainak tiszteletben tartását, ahogyan ez a jelenlegi törvény rendelkezéseiben is szerepel.
– A jogosultságok automatikus nyomon követése, a biztonsági technológiák és a licencmegoldások sok esetben csökkenthetik a jogsértésekre irányuló próbálkozásokat, miközben elősegíthetik a szerzői jogokkal védett művekhez való könnyebb hozzáférést. A szerzői jogi törvénynek bátorítania kellene az ilyen innovációkat.
– Gondosan meg kellene fontolni az ún. „kötelező licencszerződések” előnyeit és hátrányait. Ezek arra kötelezik a copyright-tulajdonosokat, hogy megengedjék a tulajdonukban levő művek bizonyos fölhasználási formáit, és ezért cserébe automatikusan jár nekik valamennyi jogdíj. Ilyen licencelőírások már most is léteznek a zenei hangfelvételek sugárzásával kapcsolatban. Ennek az elvnek a szélesebb körben való alkalmazását még nem igazán vitatták meg, és egyelőre korai lenne állást foglalni a digitális művekre való kiterjesztése mellett vagy ellen.
A „public domain” egy intellektuális közterület, amely a jól informált és részvételi demokráciára épülő társadalom alapfeltétele. Elengedhetetlen az oktatáshoz, a kutatáshoz és az új tudás előállításához. Ha a jogi védelem ideje meghaladhatja a száz évet is (a szerző élettartama plusz még ötven év), a digitálisan rögzített művek formátuma már réges-régen elavulttá válik, mire a copyright lejár. A műveket a jogosulatlan felhasználástól védő biztonsági technikák még tovább növelhetik ezt a veszélyt, ha nem gondoskodnak arról, hogy a megfelelő időpontban „felnyíljék” a szoftveres zár.
– A magáncégek és egyének által készített műveknek – ha elértek egy bizonyos kort – közkinccsé kell válniuk, ahogy erről a jelenlegi jog is rendelkezik.
– A copyright-védelem idejének lejárta egyértelmű és könnyen meghatározható legyen.
– A szerzői jognak biztosítania kell, hogy az új védelmi technológiák bevezetése ne akadályozhassa meg a művek későbbi közkinccsé válását, ahogy ezt a jelenlegi szabályozás tervezi.
– A szerzői jognak lehetőséget kell biztosítania a művek archiválására vagy új médiumra való átmásolására, ha a technika változása ezt szükségessé teszi. Az akadémiai közösség szerint meg kell különböztetni a megőrzéshez és a tároláshoz szükséges tevékenységeket a jogvédett művekhez való hozzáférés biztosításához szükséges tevékenységektől. Mivel a technika gyorsan fejlődik, a megőrzésre és a tárolásra vonatkozó előírásoknak elég rugalmasaknak kell lenniük ahhoz, hogy az egymást követő technológiaváltások ellenére is érvényben maradhassanak.
Az oktatási és kutatási tevékenység résztvevőinek lehetőséget kell adni a tények korlátozás nélküli vizsgálatára és elemzésére. A tények gyűjteményeit, amennyiben ezek eredetiek és új értéket is hordoznak, már védheti a copyright, de a tények és adatok önmagukban közkincsnek számítanak.
6. A copyright-törvénynek biztosítania kell, hogy a személyiségi jogok ne sérülhessenek a jogosultságokat és a hozzáférést szabályozó rendszereknél.
A tudomány szabadsága és az alkotmányban lefektetett gondolat-, gyülekezési és szólásszabadság kimondja, hogy az egyén személyiségi jogait tiszteletben kell tartani. A nyomtatott művek esetében az emberek anélkül tanulmányozhatják a dokumentumokat a könyvtárakban vagy vehetik meg őket a boltokban, hogy kilétüknek nyoma maradna. Az akadémiai közösség sürgeti, hogy a törvénykezés a digitális környezetben is biztosítsa az embereknek a copyrighttal védett művekhez való hozzáférést kilétük fölfedése és följegyzése nélkül.
7. A copyright-törvényben meg kell őrizni azt az elvet, amely szerint a jogsértő tevékenységért az azt elkövető a felelős, és nem egy harmadik fél. Az intézmények csak azokért a cselekedetekért felelősek, amelyeket az egyének az ő megbízásából tesznek, de nem vonhatók felelősségre olyan tettekért, amelyeket az egyének – akár kapcsolatban vannak az illető intézménnyel, akár nem – önállóan követnek el. Ez az elv a tudományos szabadság alapelve.
A tudás létrehozása és terjesztése olyan emberek közösségén alapszik, akik saját tudományos vizsgálataikat és elemzéseiket folytatják. Egy ilyen közösség csak akkor maradhat fenn, ha a tudományos szabadság alapelvei – köztük a szólásszabadság és az előzetes korlátozások elutasításának joga – fennmaradnak. Az akadémiai közösség ellenzi az olyan copyright-szabályozást, amely felelőssé tenné az intézményeket az önállóan cselekvő egyének tetteiért, vagy amely előzetes cenzúrát kényszerítene rájuk. A copyright érvényesítésére vonatkozó szabályoknak megfelelő eljárásokat kell tartalmazniuk annak eldöntésére, valóban igazak-e a jogsértésre vonatkozó állítások. Az oktatási intézmények vállalják azt, hogy szabályzatokat dolgoznak ki, szükség esetén lefolytatják ezeket az eljárásokat, és olyan környezet teremtenek, melyben az eszközeiket és forrásaikat használó személyek a szabályoknak megfelelő módon férnek hozzá a szerzői joggal védett művekhez.
8. Az oktatási intézményekben olyan légkört kell kialakítani, amelyben intézményi szinten tartják tiszteletben a szellemi tulajdonjogokat, informálják a közösség tagjait a szükséges tudnivalókról, és biztosítják az intézmény által (pl. távoktatáshoz) használt művek jogdíjának kifizetéséhez szükséges forrásokat.
Az oktatási intézmények hatalmas mennyiségben hozzák létre és tárolják a szellemi tulajdont, ezért szükséges és elvárható, hogy a náluk alkalmazott gyakorlat megfeleljen a szellemi tulajdonról rendelkező törvényeknek, és hogy az alkalmazottaik tisztában legyenek a rájuk eső felelősséggel. Ezeknek az intézményeknek pontosan be kell tartaniuk a szabályokat, és egyben oktatási funkciókat is el kell látniuk, azaz tudatosítaniuk kell az akadémiai közösség tagjaiban a jogszabályok előírásait. Ha az intézményeknél alkalmazott gyakorlat összhangban van a törvény követelményeivel, ez kedvező helyzetet eredményezhet az oktatási intézmények számára a jogi vitákban vagy a szerződéses feltételekről folyó tárgyalásoknál.
9. Nagyon óvatosan szabad csak új jogokat és védelmeket biztosítani és csak olyan mértékben, amennyire a tapasztalatok alapján feltétlenül szükségesnek látszik, hogy csak az alkotmányban szereplő, „a tudomány és a művészetek haladását” segítő, korlátozott monopóliumok jöhessenek létre.
Az egyetlen törvénnyel meghatározott (sui generis) védelmet különösen meg kell fontolni, és csak akkor szabad alkalmazni, ha már megfelelő mennyiségű bírósági eset gyűlt össze a témában, melyek alapján megítélhető, hogy mi is forog kockán. A copyright kiterjesztésének ötletét újfajta művekre kétkedéssel kell kezelni mindaddig, amíg bebizonyosodik, hogy ez a kiterjesztés valóban erősíti a tulajdonosok és a felhasználók érdekei között hagyományosan kialakult egyensúlyt, s gondosan meg kell vizsgálni, hogy más jogi eszközökkel nem lehet-e megfelelőbben biztosítani a kért védelmet. Megfontolandó az is, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen döntésnek.
10. A copyright védelmét biztosító intézkedéseknek nem szabad hátráltatniuk a tudományt pusztán azért, mert egy bizonyos kutatási terület eszközei fölhasználhatók lehetnek jogsértő tevékenységekhez is.
A törvénynek büntetnie kell ugyan a jogsértő cselekedeteket, de ha megpróbálja büntetni a jogsértő célokra is használható technikák és eszközök birtoklását vagy beszerzését is, azzal átesünk a ló másik oldalára. A titkosító eljárásokkal és a számítástechnikával foglalkozó alkalmazott és alapkutatásokhoz egyaránt elengedhetetlen, hogy a kutatók hozzáférhessenek az élvonalbeli eszközökhöz, és így részt vehessenek az új tudás létrehozásában. Ezenkívül a copyright-védelem időszakának lejártával vissza kell tudni kódolni a titkosítással védett műveket, hogy azok közkinccsé válhassanak, vagy hogy legális tevékenységekhez (pl. archiváláshoz) lehessen használni őket. A jogi szankciókat azokra az esetekre kell fenntartani, amelyek valóban sértik a törvényt, vagy közvetlenül támogatják a törvénysértéseket.
* Az Egyesült Államokban működő National
Humanities Alliance (Humán Tudományok Országos Szövetsége) 1997 március
24-én kelt bizottsági jelentése (http://www-ninch.cni.org/ISSUES/COPYRIGHT/PRINCIPLES/NHA_Complete.html).
** Ez a kifejezés a felsőoktatási intézmények és a tudományos kutatóintézetek számítógép- és internet-használóit jelenti, akik oktatási és kutatási tevékenységük miatt bizonyos kedvezményeket/kiváltságokat élveznek más intézményekkel, szervezetekkel, cégekkel szemben. (A ford.)