1. A társadalom új megközelítései
Konzervatív (merthogy modern s nem
posztmodern) s a világ ”összedobált egységében” hívő lelkem Niedermüller
Péter tudománytörténeti fejtegetéseivel szinte maradéktalanul egyetért.
Ez az ”összedobált egység” a Dawkins-féle (1994) ”vak órásmester” metafora
kiterjesztése, úgy, ahogy például Csányi (1986) is teszi. Az ember mint
biológiai lény, de úgyis, mint társadalmi lényegységes, mivel egy közös
”metaelv” alakítja. Variációs válaszprodukció, majd szelekció. Ugyanakkor
ez az elv megengedi – sőt –, hogy a működő egységek, organizmusok teljes
rendszere nem egy átfogó terv, hanem az ”összedobált” működő részek révén
jöjjön létre.
A tanulmány történeti megközelítését
úgy tudom rekonstruálni, hogy a társadalomtudományok közötti határvonalak
elmosódottak. Nem merev kerítések választják el őket, hanem mindnyájan
életlen, egymást átfedő halmazok, melyeknek ugyan van egy proto- vagy ideáltípusuk,
de ez csak a helyzetek igen kis hányadában érvényesül. Egy évtizede én
is így próbáltam jellemezni a pszichológia helyzetét a tudományok között
(Pléh, 1984). Inkább a megközelítések választanak el, mondja e felfogás,
mintsem a diszciplínák határai, a megközelítések, a valódi alternatív füzérek,
s nem a tanszékekbe s akadémiai taxonómiákba rendezett diszciplínák. Három
megjegyzést tennék ehhez hozzá, s csak az utolsó lesz kommentárt váró kritika.
Az első megjegyzésem: A merev diszciplináris
elhatárolódás sokkal inkább egzisztenciális eredetű, mintsem a dolgok logikájából
fakadó. Hadd éreztessem ezt azokkal a múlt század végi, részben társadalomtudományi
”diszciplína-alakításokkal”, melyek nincsenek olyan közel a nemzeti identitás
formálásához, mint a Niedermüller által részletesen elemzett néprajz. A
pszichológiában például az alapító atyák szinte mind kétarcúak. Egzisztenciálisan
az önállóság mellett állnak ki, kiharcolva a tanszékeket, laboratóriumokat,
sajátosan az új területnek (igazából megközelítésnek, például s főrészt
a kísérletezésnek) szentelt folyóiratokat. Mindeközben azonban maguk nem
szoríthatóak éppenséggel a maguk körvonalazta diszciplínába sem. Helmholtz
egyszerre fizikus, biológus, fiziológus és pszichológus, tudományfilozófiájáról
már nem is szólva. A fizikus Fechner pszichológus, filozófus és esztéta,
William James fiziológus, pszichológus és filozófus, Wilhelm Wundt fiziológus,
filozófus, logikus, nyelvész, néprajzos, kísérleti és szociálpszichológus.
S ennek nem az az oka, hogy akkor még fiatal volt a tudomány, hanem mert
a megközelítés s nem az adminisztráció vezérelte őket tényleges munkájukban.
Második megjegyzésem: Ebből azonban
nem következik, hogy ma első lépésként diszciplínaközi szocializációt kellene
adnunk az ifjúságnak. A fiatal nemzedék számára mind pszichológiailag (ki
vagyon én?), mind a kutatási készségeket tekintve fontos, hogy első lépésként
legyen egy szolid bázisa, miközben erről tudjuk, hogy kissé mesterkélt,
bürokratikus képződmény. Vagyis, még ha hisszük is a tudományos megközelítések
posztmodernes kavalkádjában, a szolid kezdethez is becsapás kell. Kavalkád
az indulásnál sehová nem vezet.
Most jön a harmadik megjegyzésem:
a kritika. Szociológia, történelem, néprajz, antropológia, kognitív diszciplínák,
minden kavarog Niedermüller bemutatásában – csak éppen a nyelvészet meg
az irodalomtudomány marad ki, szóval a filologikus diszciplínák. Pedig
– s ez a történeti relevancia – ezek múlt századi intézményesülése ugyanúgy
a nemzeti ideológia hatása alatt történt, mint a néprajzé. Van azonban
fájóbb intellektuális ok, amiért nem tartanám fölöslegesnek újra hangsúlyozni,
hogy – különösen egy alapvető jel vagy kommunikáció középpontú interpretív
mintázat keretében – a nyelvészet nemcsak hogy társadalomtudomány, hanem
azok alapvetően feszítő dilemmáit egy évszázada a legexplicitebben mutatja.
Felsorolom ezeket, és az olvasó könnyen hozzákapcsolhatja Niedermüller
társadalomtudományainak modernebb gondjaihoz.
A nyelvközösség (in)homogenitása
nemcsak a dialektológia vagy a szociolingvisztika alapkérdése, hanem érinti
mind az absztrakt modellek érvényének behatárolását, mind a szerkezet és
a változás,, a Saussure bevezetett szinkrónia-diakrónia viszonyát is. lehet
ugyanis, hogy az örökérvényűnek tűnő szerkezet állandó mozgását éppen az
inhomogenitás eredményezi. Ahogy például a szabály, a konstitutív és restriktív
szabályok viszonya – amit Niedermüller is középpontba állít a szabályközpontú
új szemléletben – a nyelvészet visszatérő alapkérdése. (Ennek kapcsolatáról
az antropológiával lásd Bence-Kis, 1970.) Ugyanilyen alapkérdés a nyelvészetben,
hogy hogyan lehet tudásunk rejtett, ugyanakkor mentálisan valóságos (Pap,
1970). Hogyan lehetünk ”kis tudósok” úgy, hogy nem tudjuk megfogalmazni,
mit is tudunk? (Ennek a ”kis tudós”-képnek, a ”megfogalmazás” másodlagosságának
új általánosítása: Karmiloff-Smith, 1992.) Hogyan tudhat olyan sok mindent
a nyelvtanról az, akinek másodlagos kategóriái erről nincsenek is? – a
pici gyerek, az írástudatlan kultúra képviselője. Az egyik lehetőség a
biológiai értelmezés, ahogy azt Chomsky megteszi: kategóriáink vagy legalábbis
alakulásuk korlátozó feltételei velünkszületettek (Chomsky, 1968, 1984).
Végül a nyelvészet Saussure óta állandóan szembe kell nézzen langue és
parole, tudás és gyarló használat kettősségével, mely minden emberi szociális
rendszerre jellemző.
2. Tanulás: társas építkezés vagy individuális szelekció
Niedermüller koncepciójának egyik
legizgalmasabb része a kétféle tudás szembeállítása és ezek összekapcsolása
a tanulás kérdésével. E kétféle tudás a mentalisztikusan értelmezett nyelvi
kompetencia analógiájára felfogott kognitív antropológiai belső tudás,
a másik pedig az állandóan helyzetileg konstituálódó megoldásokra vezető,
fenomenologikus keretben értelmezett mindennapi tudás. Magam is úgy gondolom,
hogy mindkettő létezik, s nemcsak a tudományfejlődés esetlegességei s divatjai
miatt tartozik eltérő kutatási tradíciók égisze alá, hanem azért is, mert
az emberi elme felépítésének kettősségeit képezi le. Van egy biológiailag
beágyazott, eredendően szolipszista rendszerünk, mely belső, mentális realitást
teremt, annak kategóriái azonban más szociális ágensekre vonatkoznak.
Képzeljük el ezt egy egyszerű példán
úgy, hogy a csecsemő ”belső” rendszeréből kiindulva fordítja el a fejét
a hangforrás irányába. Rendes körülmények között azonban ez a hangforrás
egy másik ember, aki éppen beszél. Ez a rendszer persze sokkal bonyolultabb
formákat is ölt. Ha igaz, a nyelvtan alapkategóriái is ide tartoznak. Míg
ez a rendszer működéseiben automatikus, a másik rendszer lassú, mert azt
akarja kikombinálni, hogy miért is történtek azok a dolgok, melyek az első
rendszer ”számításainak” eredményeként előálltak. Míg az első individuális
eredetű társas szabályozást nyújt, a második társadalmit.
Az individuális tudással operáló
kognitivista felfogás értelmezésében hiányoltam néhány mozzanatot. Egyrészt
továbbra is léteznek ezek a kognitivista törekvések, s nemcsak a pszichológiában.
Éppen a már hiányolt nyelvészetből kiinduló episztemológiák s néha antropológiai
fejleményeik is velünk vannak, nem vetkezte le őket úgy a tudományfejlődés,
ahogy a dolgozat sugallja. A szolipszista felfogás az emberről, a radikális
kartéziánus emberkép nem a letűnt kor valamiféle relikviája. Jerry Fodor
(1980) ma minden korábbi megfogalmazásnál nyíltabban vállalja. Dan Sperber
(1984, 1987) pedig a durkheimiánus kollektív reprezentációs (képzetek)
vannak, melyek azután bizonyos körülmények között fertőzésszerűen terjednek.
A ”kollektív tudat” vagy néplélekszerű képződmények helyét nála egyértelmű
”egyén plusz terjedés”-modell váltja fel. Nem akarok pálcát sem törni felette,
sem azt hirdetni, hogy ez a jó koncepció. De a társadalmi s társas természetét
kereső ekkora ambíciójú munkában, mint Niedermülleré, ennek a végletnek
a tárgyalása, akárcsak a Vigotszkij-féle (1971) kulturalizmusé, nem hiányozhat.
Másrészt a közvetlen és közvetett
tapasztalásformák elérésének jelentőségét az antropológiának is érdemes
elemeznie. Számos formában ismerjük ezt a kettősséget. Megvan a ”tudás-ismertség”
és ”tudásleírás” filozófiai szembeállításában Bertrand Russelnél (1976),
de ismerős a McLuhan felvetette tömegkultúra-viták kapcsán is. Vajon az
írásbeliséghez képest a film vagy a televízió elsődleges vagy másodlagos
tapasztalás-e, vagy esetenként éppen a magát elsődlegesnek beállító a közvetett?
Ezeknek a kérdéseknek egy antroplógiai tanuláselméletben, amit Niedermüller
munkája körvonalaz, középponti helyük kellene legyen.
Két szempontból is alapvető lenne
az előbieknek megfontolása A koncepció nemigen törődik azzal, miféle társadalmakról
beszél. Pedig a történészek mellett újabban a pszichológusok és a biológusok
is rámutattak arra, hogy a mentális élet szerveződésében döntő jelentősége
lehetett egyrészt az első koncencionalizációnak. Amikor a csoportokból
társadalom jött létre, az egyik koncepció szerint például az eredetileg
biológiai reprezentáció-szerveződésen alapuló, s mintegy mindig újrateremtődő
szerveződés alapvetően megváltozott (Bickerton, 1984). De még nyilvánvalóbb,
mert nyomon követhetőbb ez az írásbeliség forradalmában. Tudjuk, hogy ez
milyen szerepet játszik a hagyomány életszervező tényezővé válásában (Hernád,
1993; Nyíri, 1993). A pszichológusoktól pedig azt is tudjuk, hogy mai újra
és újra megjelenéseiben (amikor a ”primitívek” áttörik a betűk kódját)
alapvetően megváltozik a mentális működések szerveződési módja. A tudás
”dekontextualizálódik”, képes lesz pusztán a formára irányulni, s minden
helyzetben rendelkezésre áll. Úgy is mondhatnók, hogy elveszti pragmatikai
kötöttségeit. Ez jelenti azután az egyetemesség lehetőségeit ugyanúgy,
mint a leíró nyelvi funkció önálló életre kelését.
3. A hermeneutika és társas reprezentációk
Kicsit ”szálybarágósabb” elemzést
váram volna arról, mi is az interpretív, hermeneutikus új gondolkodásmód
felfogása a társas reprezentációkról. Az első kérdés úgy szól:
Levezethetőek-e az egyéni reprezentációkból,
vagy azok analógiájára? A hagyományos pszichologizmus (például részben
a néplélektan) szerint igen. Durkheim (1916) szerint viszont nem, s az
igazi rendet, a racionalitást a társas reprezentáció viszi bele az egyénibe.
A radikális Durkheim követők, például Maurica Halbwachs (1925, 1978; lásd
erről Nyíri, 1989) később a következőképpen fogalmaznak: nemcsak hogy vannak
társas reprezentációk, amelyek elsődlegesek az egyénihez képest, hanem
az egyéni reprezentációk valójában mindig vagy legalábbis minden fontos
(nem random, nem kaotikus) dologban ezekből táplálkoznak.
Mindez nemcsak történeti kirándulgatás.
Azért tartom fontosnak a reprezentációk eredetével s a velük kapcsolatos
kontrollal összefüggő kérdéseket, mert a mai megismeréskutatás nem szociális
részeiben nagyon élénken felmerül ez. A hálózatelméletek egyik értelmezése
szerint a neurális (idegrendszeri) hálózatok maguk csak ”tanulási gépezetek”.
Azt is mondhatnók, hogy etológiai tanulási modulrendszerek, melyek bármit
vagy bizonyos előspecifikált dolgokat leképeznek a környezetből. Irracionálisak
magukban, hiszen csak a valószínűség irányítja őket. A logikát, rendszert,
koherenciát a társadalmi kontroll juttatná be ezekbe a hálózatokba. Fogalmazhatjuk
ezt úgy – mint ahogy ezt a hálózat mozgalom egyik vezető irányzata teszi
–, hogy ez az idegrendszeri redukcionizmusnak tűnő elmélet valójában Vigotszkijt
követő felfogás, ahol a ”rendet” a saját viselkedésünkre adott reakcióink,
illetve a kulturális sémák biztosítják (Rumelhar-McClelland, 1986). Egy
másik lehetséges elképzelés szerint pedig azok a szabályozások, amelyek
a külső társas világban konstitutívak, a belső élet szabályozása szempontjából
mint regulatív szabályszerűségek jelennének meg.
Niedermüller hermeneutikus koncepciója
a nem antropológia s nem társadalom felől induló szemléletek alapkérdéseit
érinti. A hozzám hasonló megátalkodottak ugyanis azt mondják, hogy ezzel
nem igazából egy új, a régit lineárisan felváltó paradigmát állít elő az
interpretív társadalomtudomány, hanem megközelítésbeli sokféleségnek megfelelően
`– az emberi élet egyik dimenzióját állítja előtérbe. Azt, hogy a társadalmi
lény ”értelmező gépezet”. A hagyományos felfogás igyekszik ezt mint egy
újabb ”emeletet” elhelyezni az emberben, s nem kiváltani vele minden korábbi
elképzelést, elmosva tények és interpretációk két szakaszának eltérését.
Másrészt a megátalkodottak számára fontos az is, ami kimaradt Niedermüller
kifejtéséből, hiszen ez érinti azt az alapkérdést, hogyan jön létre megbízhatatlan,
illetve esetlegességeknek kiszolgáltatott elemekből álló idegrendszerekben
a logika, s a megbízhatatlan (kiszolgáltatott) egyedek között a társadalmi
koherencia, az értelmezések viszonylagos koherenciája. Nincs válaszom,
csupán azt akarom mondani, hogy ami a hermeneutikus antropológiát mozgatja,
az mozgatja igazából a a számítógépesek, a nativisták s (akár a tanulásban
is hívő) természetelvű individualisták gondolkodását is.
Irodalom
Bence Gy.-Kis J. (1970): ”A nyelv a mindennapi
élet elméletében”. Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VII., Bp.
Akadémiai, 17-55.
Bickerton, J. (1986): Roots of language.
Karoma Press.
Chomsky, N: (1968): Language and mind.
New York, Harcourt.
Chomsky, N. (1984): Generatív grammatika.
Bp. Európa.
Csányi, V. (1986): Az evolúció általános
elmélete. Bp. Gondolat.
Dawkins, D. (1994): A vak órásmester.
Bp. Akadémiai.
Durkheim, E. (1916): A szociológia módszere.
Bp. Franklin
Fodor, J. A. (1980): ”Methodological solipsism
considered as a research strategy in cognitive psychology”. The Behavioral
and Brain Sciences, 3, 63-73.
Halbwaschs, M. (1925): Les cadres sociaux
de la mémoire, Párizs, Alcan.
Halbwachs, M. (1968): La mémoire collectíve.
2. kiadás Párizs, Presses Universitaires de France.
Hernád István (1993): ”A Gutenberg utáni
galaxis”. Replika, 11-12. sz., 294-304.
Karmiloff-Smith, A. (1992): Beyond modularity.
Cambridge, MIT Press.
Nyíri M. Kristóf (1989): Keresztút.
Bp. Kelenföld
Nyíri M. Kristóf (1993): ”Hagyomány és
társadalmi kommunikáció”. Replika. 11-12. sz., 284-293.
Pap Mária (1970): ”Vissza a nyelvészethez!”
Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VII., Bp. Akadémiai, 207-228.
Pléh Csaba (1984): ”Interdiszciplináris
kapcsolatok a pszichológia történetében”. Magyar Pszichológiai Szemle,
41. sz., 181-200.
Rumelhart, D. E. - McClelland, J. L. (1986):
Parallel distributed processing. 1. kötet, Cambridge, Mass. MIT
Press.
Russel, B. (1976): Miszticizmus és logika.
Bp. helikon.
Saussure, F. de (1967): Bevezetés az
általános nyelvésztbe. Bp. Gondolat.
Sperber, D. (1984): ”Anthroplogy and psychology:
Towards and epidemiology of representations”. Man, 20. 73-89.
Sperber,, D. (1987): ”Les sciences cognitives,
les sciences et le matérialisme”. Le Débat, 47. 103-115.
Vigotszkij, Sz. L. (1971):A magasabb
pszichikus funkciók fejlődése. Bp. Gondolat.