A magyar italianista kétszeresen is zavarban van az Eco-jelenség ellentmondásai - köztük magyarországi sikere - láttán. "Hivatalból" is örülnie kellene minden olasz könyv megjelenésének és minden olasz szerzõ sikerének hazánkban, ugyanakkor károsnak találja Eco túlértékelését, fõként ahhoz képest, hogy nála osztályrendekkel nagyobb, klasszikus honfitársait könyvkiadásunk konokul és érthetetlenül mellõzi, ahogyan nem adták ki magának Ecónak több, olykor egyes kiadottaknál is értékesebb - részben már hivatkozott - mûveit (például Il problema estetico in San Tommaso, 1956, Le poetiche di Joyce, 1965 stb.).
A legújabb Eco-könyv, az Öt írás az erkölcsrõl (Cinque scritti morali) tartalmával, formájával, jellegével, értékével, de még magyar megjelenésével is mintegy sûrítve foglalja magában az "Eco-lógiai" problémákat. Dorogi Katalin igényes fordításának megjelenése az Európa szép kiadásában, az olasz eredeti után alig egy esztendõvel, fõként akkor tûnik bámulatosnak, ha meggondoljuk, hogy némely klasszikus olasz írók és bölcselõk remekmûveit évszázadok óta nem publikálják nyelvünkön.
A tanulmánykötettel, vagy cikkgyûjteménnyel,
nem az a probléma, hogy újfent "vegyes saláta": az
elegyes köteteknek is elidegeníthetetlen joguk van a megjelenéshez.
Nem is az a fõ gond, hogy nem rajzolódik ki belõle
átfogó etika, koherens erkölcstan (az eredeti cím
jelentése: "öt erkölcsi írás"): korunk moralistái
- saját jól felfogott érdekükben - rég
lemondtak arról, hogy gondolati rendszert építsenek
ki. A baj inkább az, hogy noha az "erkölcsi írások"
többsége vitacikk, a vitáknak nincs igazi nagy tétje,
mivel Eco mindig többségi, sõt általában
túlnyomó konszenzust feltételez vagy tud maga mögött.
Elítéli a háborút, a fasizmust, a nácizmust,
a totalitarizmust, a rasszizmust, az antiszemitizmust... de nem minden
esetben egyértelmû, hogy kivel vitázva, ki ellenében:
hisz akad-e mérvadó, komoly értelmiségi, aki
az említetteket védelmébe venné? Ahol viszont
nincsen konszenzus, vagy nem nyilvánvaló a többségi
álláspont, ott Eco zavarbaejtõen homályos,
bizonytalan, óvatos vagy épp bátortalan lesz. A háború
ellen az iraki-amerikai konfliktus, az Öböl-háború
apropóján emeli fel tagadhatatlanul humanista hangját,
tisztességesen és rokonszenvesen, de nem mondja ki "expressis
verbis", ami pedig gondolatmenetébõl következik, hogy
az iraki háború is embertelen és erkölcstelen
volt. Mitõl félt? A szuperhatalom hosszú kezétõl?
Attól, hogy megcsappan (amerikai) népszerûsége?
Nem tudjuk a választ. A rasszizmusról, a toleranciáról,
a multikulturalitásról az egykori SS-tiszt, a háborús
bûnökkel vádolt Erich Priebke pere kapcsán elmélkedik.
Amikor Priebkét a római katonai bíróság
1996.
augusztus 1-jeiítéletével
szabadlábra helyezte, az egykori üldözöttekbõl,
illetve rokonaikból álló hallgatóság
szabályosan szétverte az üléstermet. Indro Montanelli,
a neves újságíró és történetíró
ezt "egy civilizált országhoz méltatlan viselkedésnek"
minõsítette, ami legalább világos beszéd
volt. Eco a Priebke-ítéletrõl dodonai stílusban
ír, fõleg a nem olasz olvasóknak homályosan,
átvezetve a diskurzust az emberiségellenes bûnökrõl
a fajgyûlölettel kapcsolatos általános elvek síkjára,
ahol tudja, nem lesz ellenfele, vitapartnere.
A konformizmus itt minduntalan tetten érhetõ. Eco többnyire közhelyeket ad elõ, hol intellektuálisan csevegõ hangon, hol váratlanul katedrai-orrhangú tónusra váltva, egyszer debatterként, másszor békítõként.
Milánó érsekének, a "papabile", azaz pápaságra esélyes Carlo Maria Martini bíborosnak írott levelében ahhoz a vitához szól hozzá, "miben hisz az, aki nem hisz". Eco, az egykori katolikus (aMilánói Katolikus Egyetem valamikori doktorandusza), de jelenleg "nem vallásos ember", mind a vallásos, mind a nem vallásos félnek elfogadható álláspont kialakítására törekszik. A dicséretes célt olyan kompromisszummal próbálja elérni, mely furcsán hangzik a racionalista gondolkodótól, de talán illik A Foucault-inga írójához: "Ki tudja, lehet, hogy a halál nem megsemmisülés, hanem valahol a világegyetem örvényei között megbúvó szoftver (van, aki "léleknek" hívja) robbanása és lenyomata; a szoftveré, amelyben benne van az életünk, az emlékeink, a megbánásaink, vagyis gyógyíthatatlan szenvedésünk, vagy a megelégedettség, hogy megtettük a kötelességünket, valamint a szeretet."
Még akkor sem tudja értelmünket és érzelmeinket igazán felpezsdíteni, amikor messzemenõen helyeselhetõ megállapításokat tesz, figyelmeztetve például arra, hogy az amerikai " political correctness- jelenség... lényegében a fundamentalizmus egyik új formájává kezd válni", bírálva a sajtó köldöknézését és szenzációhajhászását, vagy elítélve az Umberto Bossi-féle szakadár Északi Ligát, régebbi nevén Lombard Ligát (melyet a magyar változat, amilyen következetes, éppoly hibás módon és indokolatlanul "Olasz Ligának" nevez: holott Bossiék éppen az egységes Olaszországból akarják kiszakítani az õ úgynevezett "Padániájukat"!).
Elszomorítóbb, amikor mindig abszurd, de mára nevetségesen elavulttá vált freudista közhelyeket melegít fel, hantol ki: "De mivel a szex sem könnyû játék, az õsfasiszta hõs a fegyverekkel játszik, ezek az õ fallikus pótlékai: háborúsdija permanens péniszirigységbõl fakad." Nem meggyõzõbb akkor sem, amikor a múlt helyett a jövõbe néz, prófétaként nyilatkoztatva ki megfellebbezhetetlen szentenciákat: "Európa, úgymond, >>sokfajú<< földrész lesz, vagy ha jobban tetszik: >>színes<<. Így lesz, akár tetszik, akár nem." (Hozzáteszi, hogy aki ezt - eleve kudarcra ítélve - meg akarja akadályozni, az rasszista.) A jelek szerint Eco nem fogadta meg Sir Karl Raimund Popper intelmét, hogy a tudós, a filozófus óvakodjék a próféciától.
A legirritálóbb, a szellem
emberéhez legméltatlanabb azonban az a szózsonglõrködés
vagy rabulisztika, amit a halálbüntetés súlyos
kérdésével mûvel. Elõször kijelenti,
hogy ellenzi a halálbüntetést, amiben újfent
teljes mértékben egyetértünk vele. De három
oldallal odébb már így ír: "Nürnbergben
mindenkit akasztásra kellett volna ítélni,
még
ha csak egyetlen halott lett volna is, mégpedig egyszerûen
cserbenhagyás miatt." Hogy ezt a nyilvánvaló és
képtelen ellentmondást feloldja, így magyarázkodik:
"Jelképes értelemben használom az
>>
akasztást<<,
mint valamilyen súlyos és hatalmas büntetést."
Nos hát, ilyen nincs! Az akasztás nem lehet metafora. A halálbüntetésre
nem lehet egyszerre igent és nemet, a kivégzésre is-ist
mondani, ahogyan félig felakasztani sem lehet egy embert. Erre a
kérdésre a válasz csakis vagy-vagy lehet. Vagy elfogadja
valaki, vagy ellenzi, máskülönben úgy viselkedik,
mint Voltaire
Filozófiai ABC
-jének az a példafigurája,
aki így "foglalt állást": "Az egyik szerint Mazarin
bíboros meghalt, a másik szerint még él, de
szerintem egyi-
küknek sincs igaza."
*
Egy ilyen könyvnél különösen vigyázni kellett volna - még reklámszövegben is - az olyan túlzással, mint a magyar kiadás fülszövegében olvasható dicshimnusz Ecóról: "guru, akinek minden szava szent (igen, a profán is) s akinek neve egyet jelent a szellemi izgalommal". Eco erkölcsi írásaiban nem teng túl az izgalom, és szellem sincs sok. Guruság annál több, de félõ, hogy a szónak ama közelmúltbeli, az Eco számára oly fontos hatvanas évekbeli értelmében, amelyben õ is használja, például Julius Evolára. Gurunak akkor azokat az ifjúságboldogító, próféta-pótló csodamestereket nevezték, akik a (keleti) filozófiákat váltották nyugaton aprópénzre. Filozófiai és morális, nem anyagi értelemben apróra.