Túlságosan régen látott napvilágot Josef Škvorecký Csodá ja ahhoz, hogy zsenge gyanánt forgassuk (1972-ben jelent meg elõször Kanadában), a magyar kiadása pedig ötéves múlott (az Európa adta ki 1993-ban V. Detre Zsuzsa fordításában és utószavával), ráadásul helyhez és korhoz kötött mû ez: anyagát Csehszlovákia 1948 és 1972 közötti történelmébõl meríti. Ama félmúltból, melyet amnéziás hajlandóságunkban szíves örömest sorolnánk a befejezett és végképp lezárult, megelevenítésre érdemtelen korszakok közé. Logikánk úgy diktálná, hogy különleges megformáltságával, és ne ismeretanyagának újdonságával, vagy mondandójának aktualitásával kecsegtessen. Írásmódjának telt szépsége, bravúros szerkesztése csábítson olvasásra; nyelvi, stiláris, és élménygazdagságával ragadjon el. Ilyen - szûkebb értelemben vett - mûvészi teljesítményre figyelmeztet a jó taktikai érzékkel készített utószó is, amikor történelmi tényanyagai felõl a sajátos, évtizedeken át botrányosnak tekintett szemléletmód felé terelget, hiszen kegyelmünkre: posztmoderntõl lucskos irodalmi tudatunk vízumára csupán ekként számíthat.
Amennyiben elvonatkoztatunk a mû tartalmi elemeitõl, kéjjel válogathatunk a technikai virtuozitás megnyilvánulásai között, s jobbára szerkesztésmódjával csábítja a Páralon, Kunderán nevelkedett magyar olvasót. Az elbeszélés sodrása erõs, a történet szálai ügyesen csomózottak, s egyes fragmentumai - melyek a kötéseket fedik - káprázatosan csillognak. Minõ csalafintaság! A játszi könnyedségû flitterek tarkán villódznak, és eltakarják a teherbíró anyagot, melyre tetszetõs sûrûségben rádolgozódtak. Elhelyezésükhöz ritka dramaturgiai érzék kell. Ha emlegetik a regény esszéizálódását, bízvást szólhatunk dramatizálódásáról is (Škvorecký a cseh filmes újhullám sokat foglalkoztatott írója volt), a szerzõ legnagyobb írói erénye ugyanis tollának biztonsága: tévedhetetlenül érzi, hol kell megszakítania egy jelenetet, és miként öltheti össze elõzményeivel és következményeivel akként, hogy egyetlen pillanatra se lankadjon az olvasó, érdeklõdése.
Gondosan ügyel a hatásra, választott dramaturgiájának kellékei - akár a krimi mûfajánál - látványosan gyürkõznek anyagával, a gerjedt feszültség áramán mégsem csúszik félre, s nem téved ál- vagy hamis megoldások közé, legföljebb a zárás sikerül haloványabbra. Formai kísérlete sem a mûvészi megoldatlanság mellékterméke, inkább a história történelmi befejezetlenségéé. Ki bizakodhatott volna akkortájt egy olyan zárópoénban, mint aminõvel a regényben Hejlként emlegetett drámaíró szolgált, amikor államelnökké lépett elõ? Škvorecký tehetségesebb és merészebb annál, semhogy vaskövetkezetességgel ragaszkodjék módszeréhez. Minduntalan kitér, átvált, új meg új leleményeket eszel ki, csak hogy elkerülhesse a fonatos szerkesztés szabályainak merev követésébõl adódó buktatókat. Noha három évtized eseményeit sûríti, és számos helyszínen peregnek történetei, két-három idõsíknál többet nem emel egy fejezetbe, nehogy elbeszélése követhetetlenné váljon. A történet utolsó harmadában viszont hiányoznak már a távolabbi utalások mind a jellemrajzoknál, mind a történelmi összefüggések magyarázatainál. Ekkor "belsõ vágáshoz" folyamodik, vagyis visszatér a jól bevált "eszébe juttat" fordulathoz, a szerkesztés által is érzékeltetve a tisztán racionális világlátás gyöngéit. Álomszerûen csúsztatja egymásba a különbözõ idõsíkokat, és csak találgathatjuk, örvénylésükben mekkora része lehet a narrátor képzeletének, s mekkora a valóság gazdag összefüggésrendszerének.
Kalauzunk személye trilógiává kapcsolja össze a Gyávák at (magyar kiadás: Tatran, Bratislava 1957), a Csodá t és Az emberi lélek mérnökének történeté t . Danny Smiricky azonban már nem belülrõl ábrázolt figuraként bukkan elénk. Hagyományos mesélõ, kinek töprengései sem magáról vallanak. Keveset árul el a lelkérõl, annál több hírrel szolgál a világ eseménytörténetébõl, és beszámol cselekvõinek: társainak, illetve ellenségeinek indítékairól. Bármennyire ragaszkodjék a kívülálló pozíciójához, az általa vezérelt figyelem nem fordulhat tartósan kifelé. Amint koránál és elért pozíciójánál fogva mélyebben bonyolódik világába, egyre kevésbé fogadható el lelki autonómiája.
Utószavában V. Detre Zsuzsa a mû botrányos voltának hangoztatásával csalogatja az érdeklõdõket. Vélhetõen ez az egyedüli vonása a regénynek, ami elavult. Hiába keresünk skandalumot benne, néhány szabad szájú megjegyzésen kívül semmit sem találunk. Nem a szexualitás nyílt ábrázolása, vagy az ellenállás mítoszának gyöngéd kétségbe vonása keltett zajos fölháborodást elsõ megjelenésekor. Amennyiben olyan tabudöntögetõ volna a szerzõ, mint amilyennek látni szeretnénk, aligha fordítana akkora gondot krónikájának hitelesítésére, hogy nemegyszer bonyolult technikai megoldásokra kényszerül miatta: névtelenségbe burkolt, vagy átkeresztelt szereplõit például valódi nevükön is szólítja, ha a történelmi összefüggések ismertetése úgy kívánja (az elegáns zakójú elsõ titkárból így lesz hamarosan Dubèek). Hõsének cinizmusa, valamint belévert gyávasága leginkább kortünet és a dramaturgia követelménye.
Dannynak kívül kell maradnia, hogy teljes képet nyújthasson a társadalomról, máskülönben egyedül írói fondorkodással lopódzhatna át a társadalmat kettéválasztó demarkációs vonalon. Egy Balzac könnyedén tovalendíthette alakjait, mivel csak a pénz és a rang választotta el õket egymástól, Škvorecký viszont hatalmasabb erõvel kerül szembe: a világot megosztó diktatúrával, melynek falai ott meredeznek elõtte. Amennyiben teremtménye otthonosan telepedhet le egy mártíriumra kiszemelt papnál éppúgy, mint leendõ gyilkosainál, arra kényszerül, hogy elegáns távolságtartással kezelje mindkettõjüket. A korfestés kívánalmai összecsendülnek a személyiség ábrázolásával. Derék operettírónk minduntalan kínos helyzetbe keveredik: míg szabadulásra áhítozva a zsarnokság elõl keres oltalmat, szûk világáról alkotott képe fekete-fehér, mihelyst azonban túljut a sorompókon, észleli, hogy a kívánatos másik pólus sem oly csábító, mint remélte volt. Értékeinek újrarendezésére nincs módja, szabadulása ugyanis idõleges, átmeneti, ott kell(ene) folytatnia, ahol abbahagyta.
A szempontok, a nézetek és a választási esélyek sokaságának ismertetése, a rendszer fundamentális elveinek tisztázása kizárja bensõséges átélésüket, a narrátor csupán tudását oszthatja meg velünk, pálfordulásainak élményeit nem, végtére lényegi átalakuláson nem megy keresztül. Énje sem enged jelentõs eltérést fiatalkori és érett felfogása között, legföljebb szikárabbnak, keserûbbnek látjuk a búcsúzásnál, mint korábban. Annak a harminc esztendõnek históriáját meséli el itt, amirõl a hivatalos történetmondás szemérmesen hallgatott. Páratlan figurák, és adomába illõ, jellegzetesen kelet-európai groteszkek sorakoznak, betöltve az úgynevezett szocializmus annaleseinek üres oldalait. Az erkölcs tengelyén forog ez a világ, morális kérdéssé lényegül át minden, legyen az akár egy disznótoros elfogyasztása, vagy a szakközépiskolai érettségire bocsátás. Másként nem is lehetne, mikor a legcsekélyebb botlásért esztelen büntetéssel vezekelünk. Az egyensúly, az arány, a mérték ismeretlen fogalmak erre, éves szenvedésre kárhoztathat egy félreszólás, s nagy a kísértés, hogy mások kínja vagy élete áránvásároljunk pillanatnyi enyhületet. Nincs olyan törvény, nincs olyan parancsolat, amelyik ne vonatnék kétségbe bármely pillanatban. Résen kell állanunk tehát, és soha nem menekedhetünk a döntési kényszer elõl.
Miközben Danny fáradtan ismételgeti szarkasztikus megjegyzéseit - ekként demonstrálva kívülmaradási szándékát -, nemcsak ott van mindenütt, hanem cselekvõ részese is a forradalmi mozgolódásnak. Noha szentül megfogadja, nem avatkozik be a csoda körüli nyomozásába, és mindvégig tagadja Juzl elõtt érintettségét, aktív segítõvé emelkedik. Amennyiben persze csakugyan érvényesítené fennen hangoztatott nézeteit, nem arról és nem úgy mesélne, mint amirõl beszámol. A vonzó és taszító elemek, a jó és rossz tulajdonságok valószínûleg egyenletesebben oszlanának meg a felidézett helyzetek és alakok között.
Sokan elmélkedtek az észelvûség és a hit konfliktusán, kriminek álcázott korfestõ munka sem egy született (hogy a históriai töredékeket talált szöveg gyanánt idézõ ömlengéseket ne is emlegessük már). Škvorecký regényét azonban nem ilyen bravúrok teszik érdekessé. A mesterség nála eszköz az elképzelhetetlen és az érthetetlen folyamatok, tények megvilágítására. Mintha nem is mûvészi feladatra vállalkoznék, inkább polgári kötelességének tenne eleget. Derék narrátora gyakorta visszahökken: minden jelképes itt, holott csak figyelmeztetés talán. Ami a Kancafej alatti Szûz Mária templomában Szent József szobrával megesett, a csoda sem más, apró jelzése az életünket gyökerestül felforgató eseménysornak, és a korszak lezárultával érthetetlenné, magyarázhatatlanná válik, úgyhogy szívesen megfeledkeznének róla. Vitatkozás közben a regény egyik szereplõje csúful elragadtatja magát. Makszim Gavrilovics Arasidov, a közép-európaiaknál összehasonlíthatatlanul keményebb diktatúrától szenvedõ orosz kolléga azt találja mondani, hogy minden idõk legnagyobb írója nem Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij, hanem George Orwell, jóllehet "az is szart tudott az egészrõl". Vajon durva elfogultságáról árulkodik sarkos ítélete? Ha a kijelentésben foglalt állításra ügyelünk csupán, vélhetõen igen, hiba volna azonban figyelmen kívül hagynunk az alázat finom elõcsendülését. Ez a részeges, nõcsábász, megfélemlített szovjet küldött úgy véli: nemcsak azért vanaz irodalom, hogy legyen. Örökítse meg bár a Gonosz szörnyû munkáját, eltagadott, felismerni nem mert életünkrõl szóljon akkor is, mivel reméljük és elvárjuk tõle, hogy a sötétség démonának feleljen trombitás, világos angyalával. Amennyiben pedig összekormozódott, hitvány világunkban elibénk lép a kívánatos vendég, hát az maga a csoda.