Naplemente elõtt

MATTHIAS CLAUSEN jól ápolt hetvenes férfi, titkos kereskedelmi tanácsos

WOLFGANG a fia, nyelvészprofesszor, negyvenes, kissé merev tanártípus

EGMONT a tanácsos legkisebb fia, 20 éves, kisportolt és jóképû

BETTINA a tanácsos lánya, 36 éves, enyhén testi hibás, inkább érzelgõs, mint okos vénlány

OTTILIA a tanácsos lánya, 27 éves, Klamroth felesége, csinos, vonzó nõ, egyéni vonások nélkül

ERICH KLAMROTH Ottilia férje, 37 éves, Clausen vállalatainak igazgatója, tagbaszakadt, alapos, vidékies

PAULA Wolfgang felesége, 35 éves, éles, nem kellemes arcvonásokkal, nyaka, mint egy keselyûé, mindehhez brutálisan érzéki testiség járul

STEYNITZ egészségügyi tanácsos, 50 év körül, a Clausen család orvosa és barátja. Agglegény, vagyonos, praxisát szûk körre korlátozza

HANEFELDT jogtanácsos, sima modorú, 44 éves

IMMOOS lelkész

GEIGER professzor a cambridge-i egyetemen, Clausen tanácsos régi barátja

DR. WUTTKE a tanácsos magántitkára, kicsi, gömbölyded, szemüveges

EBISCH kertész, ötvenen felül

ANNA PETERS Ebisch húga, 45 év körül

INKEN PETERS a lánya

WINTER Clausen tanácsos inasa

Történik egy nagyobb német városban

ELSÕ FELVONÁS

Dolgozószoba és könyvtár Matthias Clausen titkos tanácsos házában. Balra a kandalló fölött szép fiatal lány arcképe, Kaulbach festménye. A falak mentén, fel a mennyezetig, csupa könyv. Egy sarokban Marcus Aurelius császár mellszobrának bronzmásolata. Két nyitott ajtó, egymással szemben, a többi szobába vezet. Hátul, egy ugyancsak nyitott, széles üvegajtó egy kõerkélyre vezet. A padlón néhány nagy földgömb, az egyik asztalon mikroszkóp áll. Az erkélyen túl a park fáinak koronája látszik, a parkból dzsesszmuzsika szûrõdik ide. Forró júliusi nap, déli egy óra tájban. Belép Bettina, akit Geiger professzor kísér.

GEIGERmBizony, már három éve. A mama halála óta nem jártam itt.

BETTINAmNagyon nehéz volt apával, különösen az elsõ évben. Mintha nem akarna helyrejönni soha.

GEIGERmSokszor nem tudtam, mit kezdjek a leveleivel. Azt hittem, nem áll talpra soha.

BETTINAmDe én hittem, sziklaszilárdan hittem! És mert hittem, úgy is lett! (Rajongóan, átszellemülten) Hiszen a mama végrendelete is ezt diktálta. A mama egyenesen rám hagyta õt, egyenesen engem tett felelõssé a sorsáért, egyenesen védõszárnyam alá helyezte apát! Két nappal halála elõtt ezt mondta: egy ilyen embernek még sok dolga van a földön, gondoskodni kell róla, ez a te feladatod, Bettina. Ahogy én lehunyom a szememet, kezdõdik a te missziód.

GEIGERmA nehezét maga odaadóan elvégezte.

BETTINAmNehéz is volt meg könnyû is. De hiszen ön papa legjobb barátja, régebben és jobban ismeri, mint én. Sejti, mit jelentett ez nekem. És végül enyém lett a siker boldogsága!

GEIGERmMegint olyan, mint régen?

BETTINAmEgyszer bevallotta nekem, hogy mama halálával mintha megvakult volna. Úgy kellett visszatapogatóznia az életbe. (A nyitott erkélyajtóhoz lép, lenéz a kertbe, ahonnét most felhallatszik a dzsesszmuzsika.)

GEIGERmÉs most az élet be is költözött a házba. Odalent kerti parti, ital és bólé minden mennyiségben, az egész a régi boldog idõket idézi.

BETTINAmPapa is visszaköltözött az életbe.

GEIGERmGyerünk le a kertbe.

Beszélgetve kimennek. Ugyanazon az ajtón, ahol õk imént beléptek a szobába, megjelenik Wolfgang és felesége, Paula.

WOLFGANGmÉppen átadták papának a díszpolgári oklevelet.

PAULAm (színlelt közönnyel) Pusmogtak róla eleget... persze, hogy átadták.

WOLFGANGmMa este két-háromezer emberrel fáklyásmenetet rendeznek a tiszteletére. Minden párt képviselteti magát.

PAULAmMég azt is ki kell bírni valahogy

WOLFGANGmKibírni? Ezt hogy érted?

PAULAmUgyan már, egy fáklyásmenet, az is valami? Az én ezredparancsnok apámnak lépten-nyomon végig kellett csinálnia ilyen cirkuszokat. A végén már fütyült az egészre.

WOLFGANGm (kissé ingerülten) Lehet, hogy a te apád megszokta, de az én apámnak ez új dolog. És örülni fog, hogy ilyen népszerû.

PAULAmNem értem az egészet. Elõször elbújik a világ elõl, elássa magát, nem beszél senkivel, aztán egyszer csak ez az óriási hecc. Emögött van valami.

WOLFGANGmTulajdonképpen mire akarsz kilyukadni? Sajnálod apától, hogy ilyen õrületesen tisztelik?

PAULAmSajnálom vagy nem sajnálom, érdekel az még valakit? Van nekem szavam, az elszegényedett nemesi családommal a hátam mögött? Különben is, kivárom, amíg harminc-negyven év múlva neked is rendeznek a diákjaid fáklyásmenetet. (Kilép az erkélyre, szeme elé emeli a lornyonját.) Ki az a szõke paszulykaró, akivel Klamroth sógor ropja a táncot?

WOLFGANGm (kilép a felesége mellé) Az a magas szõke lány? Honnét tudjam? Alig ismerek valakit az alkalmazottak közül.

PAULAmNa látod, én meg tudom! Az anyja valami özvegy, Broichban élnek, a nagybátyja a kastély kertésze, a lányt meg úgy hívják, hogy Inken Peters, vagy valami ilyesmi. Nem árt, ha az ember szemmel tartja a dolgokat.

WOLFGANGmNa és? Honnét szedted a tudományodat?

PAULAmHanefeldttõl. ' kezeli Broichban az uradalmat. Egyébként a ti apátok állítólag fel szokott bukkanni arrafelé...

WOLFGANGmMért ne bukkanna? Mi van ezen újságolnivaló?

A házaspár kimegy. Dr. Steynitz és dr. Wuttke belép.

STEYNITZm (Paula után pillantva) Ennek aztán felvágták a nyelvét!

WUTTKEm (színlelt értetlenséggel) Kirõl beszél?

STEYNITZmEgy hölgyrõl, akivel jobb nem egy tálból cseresznyézni.

WUTTKEmMelyik hölggyel nem jó cseresznyézni?

STEYNITZmAki annyira hangoztatja, hogy az õ családja VON. Valódi született von Rübsamen. Vagy talán önnek volna kedve cseresznyézni vele?

WUTTKEm (nevet) Még kukoricázni sem! Ízlés dolga, de két házasságot sosem fogok megérteni a Clausen családból. Wolfgangét és Ottiliáét. Egyik oldalon a derék Wolfgang ezzel a viperával, a másik oldalon Ottilia, a kényes üvegházi palánta, aki pont egy ilyen marhakupec karjába dobta magát.

KLAMROTHm (a szemközti ajtón sietõsen be, miközben törölgeti a homlokát) Kész hõguta! Nem látták a feleségemet?

WUTTKEm't nem láttuk, de az ön sógora feleségestül éppen most ment el arra.

KLAMROTHmA Wolfi? A született Frau von Rübsamennel! Ez a nõ mindig úgy jön elõ nekem, mintha õ tojta volna a világot.

WUTTKEmNem rajta múlt, hogy nem õ tojta.

KLAMROTHmKicsit azért rajtam is múlt, hogy ne õ tojja. Egyébként a mi öregfiúnk remekül bírja az egészet. Állítólag díszpolgári oklevelet kap. Megy itt minden, mint a karikacsapás. Most éppen hol tartózkodik udvartartásával a nagy fõnök? Nem szeretnék lemaradni errõl a szertartásról.

STEYNITZmMár lemaradt. Jobban résen kellett volna lennie.

KLAMROTHm (elsötétül a dühtõl) Micsoda? (Wuttke felé) Hallja, maga meg mért nem szól nekem? Nem ez a dolga?

WUTTKEmNem ez a dolgom.

KLAMROTHmA maga flegma stílusa néha bicskanyitogató!

WUTTKEmPedig igazán nincs benne semmi szándékosság.

KLAMROTHmAkkor is bicskanyitogató. Egyébként mi van abban a mappában?

WUTTKEmMindenféle, ami csak az ünnepeltet illeti.

KLAMROTHmMit fontoskodik, Wuttke, maga nélkül is tudomásomra jut minden, amit tudni akarok.

WUTTKEmIsten õrizz, hogy kételkedjem ebben.

KLAMROTHmMaga nem fogja nekem visszatekerni az óramutatót! (Kiviharzik)

STEYNITZmEnnek a derék Klamrothnak micsoda misztikus vértolulásai vannak.

WUTTKEmTehet nekem egy szívességet a direktor úr!

STEYNITZmÉs milyen furcsán fejezte ki magát, többféle értelmezése is lehetséges.

WUTTKEmMire gondol, doktor úr?

STEYNITZmHogy nem engedi visszaforgatni az óramutatót. Ez alighanem mindkettõnknek szólt. Nekem, hogy a nagy fõnököt megint talpra állítottam, és magának, mert a tanácsos esküdt híve, és nem állt át Klamroth táborába.

WUTTKEmAmíg én élek, azért sem fogja neki átadni a tanácsos úr a kormányrudat!

Egmont beviharzik, egyik kezét Steynitz jobb vállára, a másikat Wuttke bal vállára teszi, kettõjük feje közé dugva a fejét.

EGMONTmEz sikerült! Két legyet egy csapásra! Tudják, miért, uraim?

STEYNITZmCsak nem akar agyoncsapni bennünket, mint egy légycsapó?

EGMONTm (eléjük lép, megfogja a karjukat) Meg kell hallgatniok a születésnapi verset, mielõtt a papának felmondom.

STEYNITZmNe, ne! Kíméljen bennünket!

EGMONTmAkkor legalább szanáljon engem, Doktor Szanitéc! Protezsáljon be ennél a mindenható mappás úrnál!

WUTTKEmVárjunk! Maga határozottan megígérte nekem, hogy ezzel az autócserével vár jövõ tavaszig. Így van, Egmont?

EGMONTmPersze, hogy megígértem. De mit csináljak, ha az élet áthúzza a számításaimat? Meg aztán a papa azt mondta a múltkor, hogy ismerjem meg Hispániát. Márpedig ezzel a tragaccsal nem vághatok neki Spanyolországnak. Szóval mikor számíthatok a válaszra, kedves doktor?

WUTTKEmMa semmi esetre sem. Ezen a napon egyetlen csepp üröm se csöppenjen édesapja poharába.

Belép Clausen tanácsos, a fõpolgármester, Geiger professzor, Wolfgang Clausen, Klamroth, Bettina, aki odasimul az apjához, Paula, Ottilia, és Hanefeldt.

EGMONTm (hirtelen apjához lép) Papa, gratulálok a díszpolgársághoz! (Fesztelenül megcsókolja apját)

CLAUSENmAz urak valóban a legmagasabb kitüntetést adták nekem. Ha fiatalabb volnék, még remélhetném, hogy lassacskán méltó leszek a megtiszteltetésre. De ez a mai ünnep sajnos arra is figyelmeztet, hogy erõm fogytán, öreg vagyok. Nem ilyen kormányosokra lesz itt szükség...

POLGÁRMESTERmTanácsos úr, ön mindmáig ifjú maradt!

CLAUSENmEzt a bókot továbbadom Geiger barátomnak. Képzelje, fõpolgármester úr, Cambridge-bõl, ahol professzorkodik, külön átjött a születésnapomra.

F'POLGÁRMESTERmSzép dolog. (Körülnéz) Az ember nem is hinné, hogy üzletember lakásában van, inkább egy tudós otthonának nézné.

CLAUSENmMindenféle gyöngéim vannak, melyek üzleti körökben szokatlanok. Kéziratgyûjtemény, õsnyomtatványok gyûjtése, meg ilyesmi. A gyermekeimet, gondolom, ismeri. (Wolfgangra mutat) ' többre vitte nálam, ez a fiú már professzor.

PAULAm (félhangosan Hanefeldthez) Még hogy fiú! Nem rossz, mi?

CLAUSENmEz pedig Egmont fiam. Húsz évével még nem foghatta fel igazán az élet komolyságát. De majd eljön annak is az ideje.

F'POLGÁRMESTERmVárosképünket gyengítené, ha az ön fia nem cikázna utcáinkon a Mercedesével.

EGMONTmMert én nem bírom elviselni ezeknek a háború utáni idõknek a csüggesztõ szürkeségét. Ott kapom el a java életet, ahol csak tudom.

CLAUSENmAzelõtt a társadalomtudósok arról beszéltek, hogy mibõl áll a boldogság. Ma meg mást sem hallani tõlük, mint készáru, félkész áru, nyersanyag... Ez itt a lányom, Bettina.

F'POLGÁRMESTERmKaritatív körökben híre van a kisasszonynak.

CLAUSENmBettinámnak nagy szíve van, engem is átsegített bizonyos kríziseken. Aztán itt volna Ottilia lányom. Élete elsõ éveiben sok gondunk volt vele, anyjának és nekem, de késõbb annál több örömünk telt benne. Ez itt a férje, az én võm-
uram... De Klamroth urat, gondolom, nem kell bemutatnom.

KLAMROTHm (enyhe ingerültséggel) Mint egy feleséghez kapcsolt férjnyúlványt, semmi esetre sem! (Ottilia önkéntelen mozdulatára) Mi van? Csak megmondom az igazat.

CLAUSENmAhogy szokta.

F'POLGÁRMESTERmKlamroth igazgató úr szívmelengetõ szókimondását városszerte ismerjük. Tanácsos úr, ez a kép itt egyenesen csodálatos.

CLAUSENmÖn még sosem járt ebben a szobában? Ez elhunyt feleségem, lány korában. Egyébként Kaulbach festette.

GEIGERmA legszebb nõ volt, akivel életemben találkoztam.

BETTINAmLátja ezt a pillangót itt a kesztyûjén? A festõmûvész azt mondta a mamának, hogy ez õ maga, mármint a festõ, hogy lepke képében ott legyen vele egy életen át.

CLAUSENmVessük magunkat az ünnepi forgatagba, ha nincs ellenére senkinek. Menjünk le a kertbe.

F'POLGÁRMESTERm (az erkélyrõl a kertbe lepillantva) Csodálatos ez a kert itt a város kellõs közepén! Mintha vidéken volnánk, még az autók dudálását sem hallani.

WUTTKEm (Clausenhez lép) Tanácsos úr, csak egy pillanatra zavarnám.

CLAUSENmMi ez már megint?

WUTTKEm (könyörgõ pillantással) Csak egy aláírás.

CLAUSENmMaga az én keresztem, doktor.

Clausen aláírja, majd az egész társasággal elhagyja a szobát. Wuttke és Steynitz marad.

WUTTKEm (az iratot mappájába süllyeszti) Akkor én megyek is. Tulajdonképpen mi az ott a kezében?

STEYNITZm (vizsgálgatja a lapot) Vérkép.

WUTTKEmCsak nem szifilisz?

STEYNITZmEgy kis vérszegénység, semmi több. Elhanyagolható.

WUTTKEmKi ez a szerencsés férfiú?

STEYNITZmEz a férfiú egy lány. Bizonyos Inken Peters. Akit a mi öreg barátunk újabban annyira szívébe zárt.

WUTTKEmÉs elsõ dolga volt, hogy vérvizsgálatot csináltasson róla?

STEYNITZmEz inkább csak az én ötletem, mivelhogy gondjaimra bízta a lányt.

WUTTKEmTulajdonképpen mi a véleménye errõl a históriáról?

STEYNITZmElszórakozik vele kicsit, és kész. Ennyit csak nem sajnálunk egy felgyógyult betegtõl?

WUTTKEmNémelyeket mégis aggaszt.

STEYNITZmUgyan már. Azért, mert a tanácsos fel-felbukkan Broichban és a kisgyerekeknek visz egy kis csokoládét? A lány ugyanis, pontosabban az anyja, óvónõ. Mi van ezen szaglásznivaló?

WUTTKEmÉn aztán nem szaglászom. Ha van valami, amire fütyülök, akkor pontosan ez az.

Int és elsiet. Steynitz kilép az erkélyre és lenéz a kertbe. Inken Peters belép, nem veszi észre az orvost. Majd jön Inken anyja.

INKENm (visszahõköl) Mondd, mama, most hol vagyunk?

ANNAmMit rohansz úgy, alig bírlak utolérni! Kerget valaki? Különben is micsoda dolog, hogy a tanácsos az egész sleppjével lemegy a kertbe, te meg abban a minutumban faképnél hagyod.

INKENmVan ott elég nõféle, hogy pukedlizzen neki. Mit kezdjek a tanácsossal, ha egy egész fallal veszik körül?

ANNAmKutyakötelességünk volt gratulálni neki. Ha most se szó, se beszéd elpárolgunk, az nagy neveletlenség lett volna. Legalább Bettina kisasszonytól mért nem köszöntél el, olyan sokáig és olyan kedvesen beszélgetett veled.

INKENmVizsgáztatott. Még jegyeket is osztogatott, hogy én milyen határozott vagyok és talpraesett. Kitûnõt kaptam mint gyorsíró, mint varrónõ, mint óvónõ. Mégsem éreztem jól magam vele.

ANNAmLátom, már megint rád jött a dili!

INKENmÉs ahogy ez a Klamroth igazgató úr táncolni kegyeskedik, az egyenesen hányinger. Közben miket pusmog az ember fülébe, mialatt a mit sem sejtõ felesége isteníti. Egmont az egyetlen, akivel rendesen táncolni és beszélgetni lehet. Mondd, hol itt a kijárat? Csak már az utcán volnék!

Mikor Inken menekülni akar, beleütközik a belépõ Paulába, Hanefeldt kíséretében.

HANEFELDTmHová oly sietõsen, széplány?

INKENmJé, Hanefeldt úr! Nem is tudtam, hogy itt van a vendégek között.

HANEFELDTmAz egész város itt van. Azonkívül engem ezer kapcsolat fûz a Clausen családhoz. Például épp ebben a szobában játszottunk gyerekkorunkban - ezt talán még ön sem tudja, nagyságos asszonyom - Wolfgang, az ön férje, meg én. (Inkenhez) Jól érezte magát, Inken?

PAULAm (lornyonnal megnézi magának) De még mennyire! Egy ilyen fürge lábú táncosnõ! Nagy érdeklõdéssel figyeltem.

INKENmCsak úgy, házi használatra táncolok.

HANEFELDTmTudja, Inken, kivel áll szemben? Doktor Wolfgang Clausen professzor úr hitvesével, a tanácsos úr menyével.

INKENmÖrvendek, asszonyom.

HANEFELDTmA professzorné nagynénje valamikor a broichi birtok úrnõje volt, ott, ahol maguk most lakást kaptak. És ahol most én intézem az ügyeket.

PAULAmIgen, az én apám túlságosan tábornok volt. Megbocsáthatatlan hibákat követett el, pláne idõsebb korában, máskülönben még ma is miénk lehetne az uradalom. Hiába, az öregurak körmére kell nézni!

HANEFELDTmAsszonyom, ez a Peters lány nagyon rendes és szorgalmas teremtés. Megfogja, amit meg kell fognia. Ez pedig itt a tiszteletre méltó édesanyja.

PAULAmManapság nem válogathatunk. Azt kell szeretni, akibe épp belebotlunk.

HANEFELDTmÉs maga, kedves Petersné, hogy szórakozott?

ANNAmCsodás ünnepség! Évekig emlékezni fogunk rá.

PAULAm (Petersnéhez) Most hol dolgozik a lánya?

INKENmMajd én felelek neki! Pillanatnyilag nincs állásom. De hála Hanefeldt úrnak, óvodát vezetünk egy üresen álló nagy üvegházban. A nagybátyám ugyanis kertész a broichi uradalomban.

PAULAmMaga ezek szerint óvónõ?

INKENmFormálisan le is vizsgáztam.

PAULAmEz körülbelül mennyit hoz havonta a konyhájukra?

INKENm (nevet, bosszankodik és szórakozik egyszerre) Tizenhat tökfej, az annyi mint heti két márka per tökfej.

HANEFELDTmKislány, maga ma elég ingerlékeny.

INKENmSzeretnék elbúcsúzni, ha megengedik.

Könnyedén biccent, és el akar menni. De az ajtóban megjelenik Egmont és elállja az útját.

EGMONTmSzó se lehet róla, elõbb ezt a tangót eltáncoljuk.

INKENm (fölnevet) Mama, menj elõre. Egy fogolynak engedelmeskednie kell. Várj meg a kapuban.

Inken és Egmont el.

HANEFELDTmHogy tetszik?

PAULAmNem mindegy? De nem! Nem tetszik!

HANEFELDTmÉs mi nem tetszik rajta, Paula?

PAULAmAbszolúte nem nõies.

HANEFELDTmIgazán? Pedig olyan lágy és nõies tud lenni a kicsike, hogy fantasztikus.

PAULAmCsak nem saját tapasztalatból tudja?

HANEFELDTmDe igen, csak nem úgy, ahogy maga érti. Mert ami a lényeget illeti, hibátlanul viselkedik. Csak most valami miatt ingerült volt. Egyébként, saját környezetében, üdítõ szókimondása mellett nagyon kedélyes és kedves.

PAULAmÉs mégis meg van kenve minden hájjal vastagon.

HANEFELDTmEzzel talán csak azt akarja mondani, hogy nem butuska. És ebben magának igaza van, Paula. Egyébként szegény teremtés nem is tudja, milyen csapás érte pár éve a családjukat. Az apja öngyilkos lett mint gyanúsított, a vizsgálati fogságban.

STEYNITZm (akit eddig nem vettek észre) Szegény bolond, hiszen az ártatlansága késõbb kilencven százalék valószínûséggel bebizonyosodott.

HANEFELDTm (meglepve) Nicsak, ön itt van?

STEYNITZmTanulmányokat folytatok.

PAULAm (döbbenten) Vizsgálati fogságban öngyilkos lett? De hiszen ez visszataszító! Az apósom tud errõl egyáltalán? Mert ha nem tud, akkor fel kell világosítani.

STEINITZmOlyan nagyon fontosnak nem mondanám.

Clausen tanácsos Bettinával, és a polgármestert kivéve az elõbbiekkel, belép. Wolfgang kézen fogva vezeti nyolcéves kisfiát, Ottilia négyéves kislányát hozza kézen fogva, karján másfél éves gyerekével. A háttérben Winter, az öreg inas.

CLAUSENmBarátaim, gyermekeim, unokáim! Köszönöm nektek ezt a remek születésnapi ünnepséget.

BETTINAm (meghatottan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, apjához fordulva) Érzem, hogy anyánk most odaföntrõl lenéz ránk.

OTTILIAm (apja mellett áll) Lénike, adj a nagypapának egy pacsit, és mondd szépen: gratulálok, nagypapa.

CLAUSENmVegyük úgy, hogy megtörtént, Ottilia.

NÉGYÉVES KISLÁNYm (Geigerhez lép) Gratulálok a születésnapodra, nagypapa!

GEIGERmMi a fene! Eddig nem is tudtam, hogy én vagyok a nagyapád!

OTTILIAmLéni, hát nem ismered meg a nagypapát?

CLAUSENmNahát, csak nem derogál neked, kedves Geiger?

GEIGERmNem derogál, de a te méltóságteljes pátriárka szerepedhez én méltatlan vagyok.

HANEFELDTmHogy is áll a Bibliában ez a pátriárkaság? Megsokasítom a te nemzetségedet...

PAULAm (gonoszul, Hanefeldtnek súgva) Most már csak az hiányzik még, hogy megsokasítom a te magodat, mint a tenger fövenyét.

CLAUSENmTehát még egyszer: köszönöm, köszönöm, köszönöm! Vacsoránál találkozunk.

BETTINAmBocsáss meg, papa, de ma este bankett van a városházán.

CLAUSENmJa persze! Hát akkor majd találkozunk - valamikor valahol.

BETTINAmHozom a limonádédat.

CLAUSENmNem, Bettina, ma nincs limonádé. Winter, készítsen erre az asztalra két üveg pezsgõt, mondjuk Pommeryt. Mi pedig, Geiger barátom, eldiskurálunk a régi szép idõkrõl. Kettesben! Szóval viszontlátásra, kedveseim.

Mindenki elvonul, néhányan kelletlenül. Geiger professzoron kívül csak Bettina marad bent. Winter teljesíti a parancsot, ki-be járkál.

BETTINAm (elfogódottan) Csak azt akartam kérdezni, hogy... én is zavarok?

CLAUSENmTudod, Bettina, hogy sosem zavarsz. Csak attól tartok, nem sokra mennél velünk, két öregcsonttal. Unnád a locsogásunkat.

BETTINAmDehogy unnám, papa!

CLAUSENmCsak hagyj bennünket nyugodtan magunkra, félóra az egész. A legjobb kikapcsolódás, ha az ember kicsit lazíthat és mindenfélérõl eldiskurálhat a barátjával négyszemközt.

BETTINAmNincs még valamire szükséged, papa?

CLAUSENmAbszolúte semmire.

BETTINAm (indul) Ha mégis szükséged van rám - a zongoraszobában leszek.

Bettina kimegy. Elcsendesült a ház. A kerti ünnepélynek érezhetõen vége. A zene elhallgatott. Néhány távozó vendég átsiet a szobán, köztük egy zenész a hangszerével. Winter felszolgálja a pezsgõt.

CLAUSENmWinter, az ajtókat zárja kulcsra, annál az ajtónál pedig õrködjön odakint Cerberusként.

WINTERmMár csak néhány zenész van a házban.

CLAUSENm (mosolyogva) Ebben a házban mindenféle zenészek vannak. Jók is, rosszak is.

GEIGERmAz ilyen ünneplést általában az ünneplõk élvezik, nem az ünnepelt. Szépen gyarapodott a könyvtárad, Matthias.

CLAUSENmA legtöbbje fönt van az emeleten. Képzeld, még könyvtárosom is van.

GEIGERmIgaza van a polgármesternek, senki nem hinné, hogy nem egy tudós, hanem egy nagyvállalat alapítója és vezetõje lakik itt. Ez meg miféle fantasztikus sakktábla itt?

CLAUSENmA szerkesztõim ajándéka.

GEIGERmRemekbe szabott antik darab. Valószínûleg perzsa, nem? Gyöngyház, lapis lazuli, ezüst, arany, ezek a mesteri figurák!

CLAUSENmMég egy ilyet aligha találni Európában. Az embereim tudják, hogy szoktam néha egy-egy partit játszani.

Winter felszolgálta a pezsgõt, tölt, a két férfi leül. Clausen emeli a poharát.

CLAUSENmKöszönöm, hogy eljöttél.

GEIGERmNincs mit köszönni. Szeretek a régi hazámba látogatni. Különösen ilyen alkalommal. (Rágyújt, Winter ad tüzet) Még mindig nem szoktál rá e bûnös szenvedélyre?

CLAUSENmÉpp eléggé meg vagyok én áldva egyebekkel. (Hosszú csönd)

GEIGERmValóságos igazgyöngy ez a Bettina. Bálványoz téged.

CLAUSENmAnnyira, hogy néha meg is rémülök.

GEIGERmA lányok általában rajongani szoktak apjukért. Én is hagyom, hogy a lányom Wotannak nevezzen vagy Zeusznak. Ha egyszer jólesik neki!

CLAUSENmCsakhogy az ilyen rajongásokban komoly veszélyek rejlenek. A pszichoanalízis foglalkozik ezekkel. Egyébként Bettinának valóban hálás lehetek, kedves, derék teremtés... Apropó: el szokta neked mondani a lányod az álmait?

GEIGERmNem, ehhez az én Alizom túl praktikus lény. Legfeljebb a regattáról vagy a gimnasztikáról vagy az egyetemrõl mesél.

CLAUSENmAz én lányom elmeséli az álmait. Ezekben én valami felsõbbrendû lény szerepét játszom, boldogult feleségemmel összefonódva.

GEIGERmPersze, Bettina vallásos. Az anyja halála túl mélyen érintette.

CLAUSENmÉs azt mondja: a házasságunk egyetlen pillanatra sem szakadt meg, úgyhogy mi ketten, az õ felfogása szerint mind a mai napig felbonthatatlan kapcsolatban vagyunk.

GEIGERmEzzel a válás fájdalmát próbálja benned enyhíteni, gondolom.

CLAUSENmEleinte belementem ebbe és enyhülést is jelentett, bár egyáltalán nem értettem egyet Bettina elképzeléseivel. De aztán ez az õ hite, hogy köztem és az elhunyt között eleven kapcsolat van, olyan formákat öltött, hogy az én egészséges természetem tiltakozni kezdett. Bennem nincs semmi hajlam az okkultizmusra. Ráhagytam ugyan, amikor mindenféle túlvilági összefüggésekrõl beszélt, de az egész egyre kínosabb lett számomra.

GEIGERmHát igen, külsõleg nem éppen szerencsés vénlányok lelki élete néha különös hajtásokat hoz - de ezt, mint apa, elnézheted.

CLAUSENmAhogy beszélsz, az a mi egészséges fiatalságunk hangja, ez némult el bennem. De most újra kezdem hallani, magamban is. Ezért is jó, hogy eljöttél. Koccintsunk az ifjúságunkra!

GEIGERmKoccintsunk! Habár most éppúgy hiába keresnél fekete hajszálat a fejemen, mint annak idején fehéret.

Koccintanak, isznak.

CLAUSENmAzt hiszem, mondanom kell valamit arról a krízisrõl, mely feleségem halála után rám telepedett ebben az üres házban és a kiürült világban.

GEIGERmHallottam, mennyire rossz állapotban voltál.

CLAUSENmKülönös állapot volt. Mintha a halál kapuja nem akart volna becsukódni. És az élet elvesztette értelmét. Minden idegen volt, fölösleges, vigasztalan. A környezetem persze mindent megtett, hogy visszarántson. Csakhogy állandóan hallottam azt is, ahogy hívogattak a barátaim, akik megelõztek a halálban. Mért ne menjek utánuk? Ez a gondolat megnyugvást jelentett nekem, megpihenést, sõt valószínûtlen gyönyört. Meg is tettem volna, ha nincsenek gyerekeim. Ezt nem a szentimentalizmus mondatja velem. De valóban az tartott vissza, hogy gondoskodnom kell a jövõjükrõl. Legalább addig ki akartam tartani, amíg ezt el nem rendezem. Amellett nem szabad megfeledkeznem elszánt háziorvosom, Steynitz, és Wuttke érdemeirõl. Fáradhatatlan ravaszkodással addig ügyeskedtek, míg végül már nem meredtem a csábító feketeségbe. Újra ember lett belõlem.

GEIGERmSzóval kimásztál ebbõl, hál' istennek.

CLAUSENmAzért még mindig nem vagyok teljesen itt. Néha úgy érzem, mintha semmihez semmi közöm se lenne. Tulajdonképpen - persze most veled nem érzem
ezt - magányos vagyok.

GEIGERmMagányos? Ebben az ünnepi nyüzsgésben, ami itt volt?

CLAUSENmAz ünnepi nyüzsgés nem oldja a magányt. Néha feljön a torkomig a csömör, szédülök és émelygek, nem látok mást, csak egy végtelen haláltánc fényeit, és hogy egy könyörtelen gépezet forgat körbe-körbe. Ilyenkor megint indulnék a felé a bizonyos fekete... Na, de hagyjuk a lelki mélységeket! Beszéljünk gyakorlati dolgokról. Mit szólsz a võmhöz például?

GEIGERmBizniszmen, tetõtõl talpig.

CLAUSENmVagy úgy, szóval ez a bizniszmen? Azelõtt vigécnek mondták az ilyet. Nekem nem tetszik. De belátom, hogy a jövõ gazdasági élete az ilyen alakoké.

GEIGERmNem értitek meg egymást?

CLAUSENmLátszólag jóban vagyunk. De végig kell néznem, ahogy az én szellemi alapozású életmûvem az õ durva keze alatt minden szellemiségét csúfosan elveszti.

GEIGERmBizony, az új idõk embere egyetlen célt ismer: a profitcsinálást.

CLAUSENmÉs ráadásul még azt is kell mondanom, a cégeim és az enyéim jövõje miatt: milyen szerencse, hogy ilyen võm van.

GEIGERmÉs Ottilia elégedett ezzel a házassággal?

CLAUSENmBámulatos módon: elégedett. Ez a kis mimóza, aki egy hangosabb szóra elsápadt, ez a törékeny marcipánbaba, akit a szellõtõl is óvni kellett - ma bálványozza ezt a lompos tuskót, akinek minden mozdulata, minden szava lelke mélyéig fölsérthetné. Tetejébe még csalja is szegényt szakmányban.

GEIGERmEz ellen nincs orvosság, el kell viselnünk, ha lányaink odadobják magukat a férfibrutalitásnak.

CLAUSENmA lányunkat elveszik, az még hagyján. De hogyha a võm eszembe jut, azonnal úgy érzem, hogy egy puskacsõ irányul felém.

GEIGERmMatthias, azért nem tetszel még nekem igazán... Jó, mindenki naponta meg kell védje az életpozícióját. De az képtelenség, hogy te, akit mindenki tisztel és szeret, úgy érzed, hogy a tieid fegyverrel fordulnak ellened. Ezt vond vissza, kérlek!

CLAUSENmNem vonom. De hagyjuk ezt. (Ráteszi kezét a sakktáblára) Nézd ezt a sakktáblát. Amikor megkaptam, alig bírtam megköszönni, annyira jelképesnek éreztem egész mûködésemre. Tulajdonképpen én egész életemben sakkoztam, éjjel-nappal. Ezek a figurák itt mestermûvek. De az igazi nagy sakkjátszmát végül is a fejében játssza az ember. Az egész élet csupa nehéz szimultán parti. Ezek a figurák itt eleven emberek.

GEIGERmTe tudod, Matthias. Én elhiszem neked.

CLAUSENmCsakhogy lassanként közeledik a végjáték. Amikor az ellenfél még nem éppen a halál, de már nem is az egészségtõl kicsattanó élet. Ilyenkor a figurák átalakulnak démonokká. Nahát, én most ezt a partit játszom.

GEIGERmMint legtöbbször, most is te leszel a gyõztes.

CLAUSENmDe van ebben a játszmában valami hátborzongató. A fekete figurák, csupa ismerõs arc, könyörtelenül nyomulnak felém, lassan elzárnak minden menekülési lehetõséget, és ha nem figyelek állandóan árgus szemmel, kíméletlenül mattot adnak nekem. Lidércnyomásos álmaimban minden éjjel kénytelen vagyok lelépni a sakktábláról.

GEIGERmBorítsd fel az egészet, ha ennyire meggyötör. Mért kell végigjátszanod az egész kísértetpartit?

CLAUSENm (kicserélõdik, határozott lesz, feláll) Ez az, Geiger! Felborítom az egészet! És ezennel egész eddigi életembõl tabula rasát csinálok.

GEIGERmTabula rasa? Az életed? Mely a világ egyik legsikeresebb élete volt?

CLAUSENmTe mondtad: volt! Elhiszed, hogy minden, de minden, ami volt és ami van, a gyerekeim, képeim, szõnyegeim, asztalaim, székeim, az egész múltam - annyit ér nekem, mint egy zsúfolt lomtár? Számomra mindez halott, és azoknak akarom adni, akiknek még fontos és eleven.

GEIGERmEzzel azt akarod mondani, hogy nyugalomba akarsz vonulni?

CLAUSENmNem, csak likvidálom a kísértetpartit. Miért váljanak az enyémek, ha csak a szívük mélyén is, fokozatosan a gyilkosaimmá, türelmetlenül várva halálomat, holott mindaz, aminek birtokbavételét olyan mohón akarják, nekem már semmit sem jelent?

GEIGERmAz Isten szerelmére, neked mindenekelõtt a depressziódtól kellene megszabadulnod. Hol van még apa, akit jobban tisztelnének a gyermekei?

CLAUSENmIgen is, meg nem is. De mindenképpen elhatároztam, hogy elvágom a vontatókötelet, mellyel a hajómat eddig húztam. Vagy így akarok élni, vagy sehogy sem. És tudod, mi a különös? Hogy egyáltalán nem könnyû megszabadulni attól, ami már nincs is. De valami újfajta mozgékonyságot érzek magamban. És most, hogy hosszú idõ után megint szinte sors nélküli ember vagyok...

GEIGERm (tréfálkozva) Szóval egyszerûen nem is éltél? Egy újszülöttel állok szemben?

CLAUSENmVan benne valami. (Feláll, mintegy megkönnyebbülten, jó mélyet lélegzik, járkál a szobában. Aztán megáll az egykori menyasszony képe elõtt.) Örökké fiatal, szép menyasszonyom! Ha nemcsak élet van a túlvilágon, hanem isteni értelem is, akkor tudom, te meg fogod érteni mindazt, amit teszek, és az én új életemet. Elõtted nem kell mentegetõznöm. Ugyanakkor ez az én szándékom a család elõtt csak dugáru lehet. Még Bettina elõtt is titkolnom kell.

GEIGERmAzért most már nekem is többet kellene tudnom. Ennyire csodamód titokzatos nem maradhatsz.

CLAUSENmRemek kifejezés a helyzetemre! A csoda itt erjed bennem, a titok pedig körülöttem lebeg.

GEIGERmButa kérdés, ne haragudj érte: van ebben a te felszabadulásodban vagy eszmélésedben valami szerepe bizonyos külsõ körülményeknek, vagy mindez csakis a belsõ állapotodat tükrözi?

CLAUSENmKérdésre kérdéssel felelnék. Láttál ebben a kerti kavalkádban netán egy feltûnõ jelenséget?

GEIGERmDe még mennyire: csak nem az a csinos szõke?

CLAUSENm (mozdulatlanul áll Geiger elõtt) Többet ma nem mondok! Holnap kirándulunk Broichba. Van ott egy kertészlak. Mutatok valamit!

Függöny

MÁSODIK FELVONÁS

Augusztus vége, öt héttel az elsõ felvonás után. A broichi kastély parkjában kis kertészház, bejárattal, nagy üvegház a háttérben. Folyondáros lugas, esõvízgyûjtõ hordó, kerti szerszámok stb. A kertészháztól balra ferdén húzódó fal kis kapuval. Mögötte egy falusi templom tornya.

ANNAmHa Inken nem jön meg hamarosan, neked kell a gyerekekre vigyáznod.

EBISCHmMegesett már máskor is. Ide süss, micsoda fránya egy levél jött a jószágigazgatótól!

ANNAmHanefeldt írt? Mit akar?

EBISCHmEl akar innét paterolni engem.

ANNAmHová?

EBISCHmLengyelbe. Ottani uradalomba. Több pénz, kevesebb munka, helyre kis lakás, hát eztet írja.

ANNAmNa és te?

EBISCHmNekem nem akaródzik. Itten én jól megvagyok. Mit kezdjek a polyákoknál, ahol a madár se jár? Már épp nekiálltam vóna, hogy írjak neki, de nem köll, mert ideeszi a fene, hogy megdumálja velem. Hát így.

ANNAmDe mi ütött belé? Minek akarja?

EBISCHmHiszen ez az, ezt kérdem én is. No, megnézem a palántákat.

ANNAmNézd meg a gyerekeket is.

Ebisch el. Anna horgolva sétálgat, megáll, hallgatódzik, gyerekzsivaj. Ahogy a kõkerítésnek háttal hallgatódzik, a kiskapun belép Immoos tiszteletes, lelkészöltözékben, vele Bettina Clausen. Bettinán nyári kosztüm van. Nem veszik észre Annát.

IMMOOSmHallom a gyerekzsivajt. Tehát vagy az anya vagy a lánya itt van.

BETTINAmMilyen békés hely ez.

IMMOOSmNa látja. Nem érthetõ, ha egy zaklatott ember, akinek elege van a világi nyüzsgésbõl, néha elmenekül ide?

ANNAm (a hangra megfordul, elõlép) Adj Isten jó reggelt, tiszteletes úr!

IMMOOSmAnna asszony! Jó reggelt!

ANNAmKit látnak szemeim? Csak nem Bettina Clausen kisasszony?

BETTINAmDolgom volt a tiszteletes úrnál. Azt mondta, ha itt megyünk a parkon át az országúthoz, akkor rövidebb az út. Ott van a kocsim.

ANNAmAkkor hiába is mondanám, hogy foglaljon helyet.

BETTINAmSajnos, már így is elkéstem. Minden jót.

ANNAmViszontlátásra.

IMMOOSmMindjárt visszajövök.

Immoos és Bettina el.

EBISCHm (bejön, néz a távozók után) Hát ez meg ki vót a tiszteletessel?

ANNAmKépzeld, Bettina kisasszony! Clausen tanácsos úr idõsebb lánya.

EBISCHmMit keres az itten?

ANNAmLátod, ezt én se tudom.

EBISCHmA gyerekek Inkent kérdezik. Hogy mikor jön már?

ANNAmMagyarázd meg nekik, hogy nemsokára jön.

Ebisch el. Majd Immoos be.

IMMOOSmNa, itt is vagyok. Hát a kis Inken?

ANNAmBent van a városban, tiszteletes úr.

IMMOOSmRég láttam. Kezd megfeledkezni öreg lelkipásztoráról.

ANNAmUgyan, tiszteletes úr, Inken nem olyan.

IMMOOSmLeülhetek egy pillanatra? (Leül) Ez a Bettina a legkedvesebb tanítványom volt.

ANNAmAzt beszélik, nagyon istenes.

IMMOOSmNyomja a lelkét valami. Képzelje, sírt.

ANNAmInken is így van mostanában.

IMMOOSmBettinát kimerítette az öreg tanácsos úr ápolása. Aki rossz állapotban volt nagyon, még ma is vigyázni kell rá. Mostanában itt szokták látni maguknál.

ANNAmIgen, néha megtiszteli az otthonunkat.

IMMOOSmBettina számára nem létezik más, csak az apja. Talán bele is halna, ha valami baj érné az öregurat.

ANNAmMi baj érhetné, ha szabad kérdeznem?

IMMOOSmÚgy látom, csak nagy nehézségek árán tudják megõrizni ingatag lelki egyensúlyát. Állandóan rettegnek, hogy visszaesik.

ANNAmAmikor a tanácsos úr itt van nálunk, csöppet se látszik kedélybetegnek.

IMMOOSmIgazán? Ezt majd közlöm Bettina kisasszonnyal, biztosan örülni fog neki. És mi a véleménye a híresztelésekrõl? Mindenfélét pusmognak.

ANNAmHíresztelések? Nem tudok semmirõl.

IMMOOSmGyakran elõfordul, hogy akiket illet, épp azok nem tudnak semmit.

ANNAmJézusom! Ez most mit jelent?

IMMOOSm (kis szünet után) Mindig értelmes asszonynak ismertem, aki egészségesen ítéli meg a dolgokat. A tanácsos úrnak ezek a látogatásai maguknál, ezek aggasztják Bettinát és az egész Clausen családot.

ANNAmAggasztják? De miért?

IMMOOSmAmennyire Bettina szavaiból ki tudtam hámozni, a tanácsos úr állapota e látogatások óta rosszabbodott. Én nem mondhatok erre semmit, nem volt módom a megfigyelésre. Talán maga el tudná nekem mondani, mi a helyzet ezzel?

ANNAmBeszélték, hogy a tanácsos úr valami betegséggel bajlódott, aztán nagy nehezen kilábalt belõle. De ha nálam van és Inkennél, semmi jele, hogy beteg volna. Azzal a hetven esztendejével még fiatalosnak is mondanám.

IMMOOSmDe vajon nem túl fiatalos-e?

ANNAmTiszteletes úr, értem én, mire céloz. De arra semmi okom, hogy a kapcsolatról véleményt mondjak, olyan értelemben, ahogy várja tõlem. Látszatra semmi nincs köztük. Még csak nem is tegezõdnek.

IMMOOSmLátszatra. De belül!

ANNAmBelemászni nem lehet az emberekbe.

IMMOOSmMindenféle képtelen híresztelések szerint a tanácsos feleségül akarja venni Inkent. Nem csoda, ha a Clausen család kijön a sodrából.

ANNAmMint anya, én nem így látom a dolgot.

IMMOOSm (feláll) Mennem kell . (Néhány lépés után tétován megfordul) Azt hiszem, mégiscsak úgy a jó, ha kimondom, ami a szívemet nyomja.

ANNAmNagyon hálás volnék érte.

IMMOOSmClausenék családi ékszereirõl van szó. A gyermekek számára ez szent ereklye. Nem tudja, vajon ezek közül, persze én ezt szinte kizártnak tartom, de netalántán esetleg mégis egy-két darab nem került a tanácsos úr révén a kedves lánya birtokába?

ANNAmNem mondanám el, még ha a lányom mesélt volna ilyesmirõl, akkor sem. De nem tudok semmirõl, erre esküszöm.

IMMOOSmHála Istennek, ez megnyugtat engem. Befejezésül hadd adjak egy tanácsot: hasson oda, hogy Inken soha ne fogadjon el ilyesmit. Amilyen állapotban most a tanácsos úr van, ez megbocsáthatatlan hiba volna. (Megkondul a templom harangja) Na Isten vele, Anna asszony, hív a harangszó, megyek a dolgomra.

Immoos tiszteletes kimegy a kiskapun. Anna hevesen horgol. Ebisch be.

EBISCHmMit akart tõled a tiszteletes?

ANNAmAzt tán maga se tudta.

EBISCHmMi a nyavalya, most meg a Hanefeldt jószágigazgatót eszi ide a fene?

Hanefeldt be. Nyárias eleganciával.

HANEFELDTmCsak egy pillanatra álltam meg az autóval, hogy mi újság? Á, jó napot, kedves Ebisch!

EBISCHmJó napot.

HANEFELDTmCsak egy kérdést sebtében: megkapta a levelemet?

EBISCHmMeg hát.

HANEFELDTmRáér persze a dolog, de azért mi a véleménye róla?

EBISCHmJószágigazgató úr, kérem, nekem sokkal inkább akaródzik itt maradni.

HANEFELDTmÉs a fizetésemelés, az kutya?

EBISCHmMegszoktam itt. Aztán itt mind megkeressük a magunkét.

HANEFELDTmÁ, itt a kedves húga is, jó reggelt, Petersné! Szóval, kedves Ebisch... Magunkra hagyna pár percre a kedves húgával?

EBISCHmMár mért ne hagynám? (Ki)

HANEFELDTmMindenekelõtt: tud az ajánlatomról a fivérét illetõen?

ANNAmTudok, tán negyedórája. Megkínálhatom egy kis ringlóval meg õszibarackkal?

HANEFELDTmKöszönöm, nem kérek semmit. Kevés idõm van, és kérdés, meddig tudunk kettesben beszélni. A dolog bizalmas.

ANNAmEgészen megijeszt, jószágigazgató úr.

HANEFELDTmErre semmi oka, mármint addig, amíg a kérdéses ügy nem kerül olyan stádiumba, hogy helyrehozhatatlanná válik. Gondolom, most már sejti, mivel van összefüggésben a küldetésem.

ANNAmFogalmam sincs.

HANEFELDTmLáttam a kocsiból Inkent, vagyis, hogy bent van a városban. Ezért is gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat és betérek ide. Mert ugyan Inkenrõl van szó, mégis jobb, ha õ nincs itt.

ANNAmCsakhogy a lányom, ahogy tudni tetszik, nagyon is önálló.

HANEFELDTmÉppen azért kötelessége az anyának, hogy néha átnyúljon a lánya feje fölött, különösen, ha az a lánya javát szolgálja. Tulajdonképpen miben is halt meg a maga férje?

ANNAmÖnkezétõl. A börtönben. Már csak ezért is félünk minden áthelyezéstõl. Akkor is áthelyeztek bennünket, és költözésnél a vasúti kocsi az ingóságainkkal leégett. Ráfogták a férjemre, hogy a biztosítás miatt õ gyújtotta fel. Aljas hazugság!

HANEFELDTmBocsánat, nem akartam sebeket feltépni. Persze, hiszen emlékszem, csak hamarjában nem jutott eszembe.

ANNAmSemmi baj, én errõl bármikor nyíltan beszélek. Tiszta lelkiismerettel. A szégyen és gyalázat azokat illeti, akik a törvényt addig csûrték-csavarták, hogy gyilkosai lettek a férjemnek.

HANEFELDTmA jog emberei sem tévedhetetlenek. Szabad megkérdeznem, maga is ellenzi netán fivére áthelyezését egy sokkal jobb állásba?

ANNAmIgen, mert akkor meg kellene válnunk egymástól. Én és Inken valószínûleg itt maradnánk.

HANEFELDTmItt? Úgy gondolja, hogy ebben a kertészlakban?

ANNAmTermészetesen nem itt. De valahol a környéken.

HANEFELDTmAkkor se hagyná el a lányával együtt ezt a környéket, ha ezért egy nagyobb összeget... mondjuk... (Megfogja Anna kezét) Ide figyeljen! Teljes titoktartást kérek!

ANNAmAmit megígértem, azt be is tartom.

HANEFELDTmSzóval mit szólna ahhoz, ha eltûnésükért errõl a környékrõl, mondjuk negyvenezer márkát bocsátanának a rendelkezésére?

ANNAmIde jutottunk? Szabadulni akarnak Inkentõl? Ezt a tanácsos úr megkaphatja olcsóbban is!

HANEFELDTm (határozottan) A tanácsos úr az egészrõl nem tud semmit!

ANNAmMármint úgy érti, hogy nem akar tudni! Bujkál, másokat tol maga elé, ahogy az uraknál szokás!

HANEFELDTmA tanácsos úr nem tud semmirõl és nem is szabad tudnia!

ANNAmAz is elég, ha a tanácsos úr elmarad tõlünk. Ismerhetné annyira az én Inkenemet, nem fogja utána vetni magát.

HANEFELDTmNem érti, hogy a tanácsos úr nem tud semmit?

ANNAmAkkor honnét a pénz, ha nem õtõle?

HANEFELDTmMegígéri, hogy titokban tartja?

ANNAmSenki nem kürtöli világgá, ha belerúgnak.

HANEFELDTmA pénz a Clausen család bizonyos személyeitõl származik, õk el vannak szánva mindenre. Gyökeresen ki akarják irtani ezt a históriát.

ANNAmDe hol van itt história?

HANEFELDTmMaguknak az a legjobb, ha nincs história. Akkor Inken egyik napról a másikra egy jó parti. Nem kell most válaszolnia. De emberek vagyunk, jól gondolja meg! A vagyon az vagyon. És az alkalom az alkalom. Nem tér vissza soha.

ANNAmHa Inken ezt megtudja, magánkívül lesz.

HANEFELDTmHát ne tudja meg!

ANNAmAz ilyesmit nem lehet örökre titokban tartani. És ha megtudja, szembeköp.

HANEFELDTmMondom, hogy nem kell róla tudnia.

ANNAmAkkor meg hogy használjam fel javára a pénzt?

HANEFELDTmMaga örökölhetett, nem? Beszélje meg a bátyjával.

ANNAmTudja, mit csinálna a lányom? Vízbe ölné magát. Mert a becsületére ugyanolyan kényes, mint az apja volt.

HANEFELDTmNézze, én megmondtam, amit megmondtam. Maga pontosan tudja, Klamroth úr miféle ember. Én ugyan Wolfgang Clausen professzorral egy padban ültem az iskolában, de a feleségével nem nagyon kezdenék, mert az aztán nem kukoricázik. Mért hallgassam el maga elõtt, hogy mennyire gyülekeznek a sötét fellegek?

ANNAmSzóval nem a tanácsos úrtól indul ki a dolog? És azok azt képzelik, õ elengedné Inkent?

HANEFELDTmAttól függ, ki az erõsebb. De itt jön a maga Inkenje. Isten vele, Anna asszony. Csinálja, ahogy jónak látja.

Hanefeldt ki. Ellenkezõ irányból bejön Inken, nyáriasan öltözve. Lassan lép, megáll, mélyen belenéz egy nagy bonbonos dobozba, kivesz egy bonbont, szájába teszi, lép néhányat. Mintha teljesen elfelejtette volna a külvilágot.

ANNAmElkéstél. Honnét van ez a bonbon?

INKENmVegyél belõle, tessék.

ANNAmHonnét van? Nincs is ennyi pénz nálad, amennyibe ez került.

INKENmEgész vagyonba került. Két kiló.

ANNAmKi fizette?

INKENmEgmont Clausen. Nagyon kedves fiú. Egy csokoládébolt elõtt találkoztunk véletlenül.

ANNAmJobb volna, ha nem fogadnál el ajándékot. Mindig mondom.

INKENmDe csak azt mondtad, hogy a tanácsostól.

ANNAmA tanácsostól, és az egész családtól!

INKENmAnnyiszor mondtam már, hogy nincs miért aggódnod. Ez a drága tanácsos úgyse mer semmit - bárcsak adna már egyszer valami jó kis ajándékot!

ANNAmGyere csak, Inken, ülj ide mellém kicsit!

INKENmJaj, anyám, ha megint e miatt a felfújt história miatt akarod teleduruzsolni a fülemet, akkor inkább nem ülök melléd. Én nem tehetek semmirõl, csinálj, amit akarsz, de igazán!

ANNAmTulajdonképpen te hogy képzeled ezt az egészet?

INKENmMindenhogy. Majd meglátjuk, mi a helyes.

ANNAmDe hát te gyerek vagy hozzá képest. Ez az ember túl van a hetvenen.

INKENmÉn mindig csak azt látom, õt egyáltalán nem zavarja, hogy annyival
fiatalabb vagyok.

ANNAm't persze hogy nem zavarja! De a világot zavarja és minden valamirevaló embert zavar, ha egy hetvenéves ember egy bakfisra veti a szemét!

INKENmÉn bakfis? Mama, azt hiszem, ez tévedés lesz.

ANNAmLehet. De én tényleg nem értlek. Annyi fiatalt ismersz, orvosok, ügyvédek, mérnökök kérték a kezedet. Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy valakinek a te korodban egy ilyen, már bocsánat, tutyimutyi öregember jobban tetszik, mint azok!

INKENmMért nem tudod elképzelni, mama? És ha nem õ lesz a férjem, akkor fõbe is lövöm magam.

ANNAm (iszonyodva) Ilyen õrültségeket hallani sem akarok! Soha!

INKENmEz nem õrültség. Ez az igazság.

ANNAmEz csak olyan beteges õrültség, nem hagyom, hogy rabja légy . (Hoszszabb szünet után) Nehogy azt hidd, azért mondom ezt, mert egy pillanatig is komolyan gondolom, hogy a tanácsos úr megkéri a kezedet. Ilyen nem létezik. Hiszen akár egy hercegnõt is elvehetne, ezzel szemben te, már ne is haragudj, csak egy kis óvónõ vagy.

INKENmAkkor talán odavan az óvónõkért!

ANNAmPersze, kicsit bibikézik veled és kész. Csak nem akarsz kitanítani, milyenek ezek a vén kujonok? Én aztán tudnék mesélni, milyen a világ! Te túl jó vagy ahhoz, semhogy egy ilyen öreg kéjenc nassoljon belõled.

INKENmAnyám, beszéljünk komolyan. Te nem ismersz engem, és fõleg nem ismered a tanácsost, különben nem traktálnál mindig ezekkel a képzelgéseiddel. És ha óvónõ vagyok! A tanácsos új embert csinált belõlem. Ha megérném a kilencvenet, ezt akkor se felejteném el. Amit én tõle kaptam, azt nem veszíthetem el soha!

ANNAmNa és mit kaptál tõle?

INKENm (vállat von) Az ilyesmit kitenni az asztalra, mint egy heringet vagy lepényhalat, nem lehet.

ANNAmAzt hittem, komolyan akarunk beszélni.

INKENmMa többször szerencsém volt Clausenékhoz. Elõször Egmonttal találkoztam meg a bonbonjaival. Aztán az a szerencsétlen Bettina húzott el elõttem a nyitott autójával. Tudom, hogy az ellenségem. Ezt meg is értem, hiszen tudja, milyen nagyszerû és szeretni való ember az apja. Fél, hogy elveszti miattam.

ANNAmTeneked nagyzási hóbortod van, komolyan mondom. Majd pont a tanácsos úr kedvence fog rád féltékenykedni! Te kis nulla!

INKENmNe akarj magad alá gyûrni, anyám. Vedd tudomásul: a lányod kinõtt a kezed alól.

ANNAm (természetellenes nyugalommal) Mondd meg nekem, Inken, de becsületszavadra, nincs valami, amit eltitkoltál elõlem?

INKENmNemcsak valamit, hanem mindenfélét. Ez természetes, hiszen csakis rám tartozik.

ANNAmOlyasmire gondolok, ami miatt a bírósággal gyûlhet meg a bajunk. Nem ajándékozott neked a tanácsos úr esetleg mégis valami briliáns nyakéket? Vagy nem húzott az ujjadra mondjuk egy drágaköves gyûrût?

INKENmMegáll az eszem! (Felnevet) Na jó, megesküszöm! Annyi rubintot, smaragdot, briliánst vagy bármit kaptam tõle, amennyit most az ujjaimon látsz.

ANNAmHál' istennek! Ez így van jól, mindkettõnknek így van jól, hidd el, gyermekem.

INKENmNo, én meg ettõl a csokoládétól olyan éhes lettem, mint egy farkas. Vágok magamnak egy darab kenyeret. (Miközben az asztalon fekvõ kenyeret melléhez szorítva szeli) Mondd, anya, apám börtönben halt meg?

ANNAmTe nem vagy észnél!

INKENmVizsgálati fogságban?

ANNAmUgyan már!

INKENmÖngyilkos lett, ugye? Mert biztosítási csalással gyanúsították.

ANNAmKi mondta ezt? Honnét veszed ezt?

INKENmTe ma is gyereknek nézel. De ne aggódj, én mindig valami ilyesmit sejtettem. Most már tudom, és kész.

ANNAm (arcát kezébe temeti) Ez borzasztó! Ki volt ilyen aljas?

INKENm (nyugodtan) Ezzel kezdõdött. Ezt a levelet kaptam. (Kiveszi a táskájából és odaadja)

ANNAmKi írta?

INKENmAláírni elfelejtette a levélíró. Olvasd el. Azt írja, hogy egy ilyen család, mint mi, takarodjon innét olyan vidékre, ahol még nem tudják, kifélék vagyunk, ott majd megint akadnak emberek, akik ilyen bûnbandára bízzák a gyerekeiket.

ANNAmHazugság! Ilyen aljasság nem is létezik! Egyszer majd mindent megmagyarázok. A te apád teljesen ártatlan volt!

INKENmTudom. Megmutattam ezt a névtelen levelet Steynitz doktornak is ma reggel. Ugyanezt mondta.

ANNAmIgen, Steynitz doktor ismerte apádat, és mindenki tudja, aki ismerte, hogy sosem lett volna képes ilyesmire. És a tanácsos?

INKENmSteynitz doktor azt mondja, õ is tudja az egészet. Azért kérdeztem, mert ha nem tudja, akkor kötelességem, hogy elmondjam neki.

ANNAmTehát õ is! (A halántékát szorítva megy a házba)

INKENmMama! De hiszen az csak jó, hogy most már nincs köztünk titok. És te is nyugodtan kiöntheted a lelked, ha jólesik.

ANNAmTele vagyunk ellenséggel!

Eltûnik a házban. Inken folytatja az abbahagyott kenyérszelést. A kertkapun észrevétlenül belép Clausen tanácsos. Megáll, elragadtatva nézi Inkent a nagy kenyérrel, ahogy magához szorítja. Inken észreveszi.

INKENmTanácsos úr! Maga itt? Igazán, vagy csak káprázat?

CLAUSENmIgazán. Csak nem ijesztettem meg?

INKENmNéha örömében is megijed az ember. Hát igazán itt van? Pedig épp most rendezkedtem be a néhány napos böjtre.

CLAUSENmBöjthöz vágja a kenyeret?

INKENmMost értem haza a városból. Ilyenkor mindig megéhezem, mint egy farkas. De ebben a pillanatban úgy eltûnt az éhségem, mint a pinty.

CLAUSENmIgen, három napig nem akartam jönni... sõt sokkal hosszabb ideig nem akartam jönni. De, ahogy az lenni szokott az ilyen jámbor fogadalmakkal: újra itt vagyok. Maga pedig azt gondolja: már két-három napra sincs nyugta az embernek ettõl a hetvenéves, nyûgös öregembertõl.

INKENm (kedvesen) Hát a gondolatolvasás nem az erõs oldala. (Letörli az asztalt és a padot) Újra itt van, és az a fõ!

CLAUSENm (felöltõjét, kalapját, kesztyûjét, sétabotját az asztalra teszi) Nem voltam igazán jól az utóbbi hónapokban, túl a mindennapi bosszúságokon. De amióta mindig ennek a maga kertjének a kavicsát hallom csikorogni a talpam alatt, sokkalta jobban érzem magam... Tudja, Inken, maga nagyon fontos nekem.

INKENmÉs ez rossz? Nem akarja, hogy ezt érezze?

CLAUSENmNagyon is akarom. De jobb volna, ha nem akarnám.

INKENmTudja, mit? Legyünk most vidámak. Az orrunkat lógatni olyan reggelen, mint a mai, nem való.

CLAUSENmIgaza van. (Körülnéz) A romantika eltûnt a világból. Itt maga körül még él és virul.

INKENmEzt már mondta máskor is. De mi hasznom belõle?

CLAUSENmTehát én haszontalan vagyok?

INKENmNem, én érzem magam haszontalannak. Tudja, milyen az, amikor az ember segíteni akar valakinek, akit szeret, de nincs hozzá hatalma. Ilyenkor az ember nagyon fölöslegesnek érzi magát.

CLAUSENm (az asztalon át a kezét nyújtja) Gyermekem, még egy kis türelmet kérek...

INKENmTürelmet? Hiszen ha csak azon múlna!

CLAUSENmAzon múlik. Türelem, türelem!

INKENmMíg vagy kinyílik a teljes világ, vagy kimondják felettem az ítéletet és bezárul börtönöm ajtaja.

CLAUSENm (felsóhajt) Jaj, Inken, az ember olyan iszonyúan kettõs lény.

INKENm (hosszú szünet után) Elsõ pillantásra láttam, hogy történt magával valami. Mért titkolja?

CLAUSENmIgaza van, amilyen a mi kettõnk kapcsolata, semmit nem szabad titkolnom maga elõtt.

INKENmKérem, teljes lelkembõl kérem!

CLAUSENmAz biztos, hogy ezen az órán két erõs emberre van szükség. (Hoszszabb szünet után) Az én dilemmámból több út vezet. Az egyik az, amelyet Seneca választott és Marcus Aurelius vallott: a sztoikus út. Vagyis szabad akaratából az ember lezárja nemcsak a kérdést, hanem az életet is.

INKENmEz a választás a felszabadulás maga.

CLAUSENmMit beszélsz?... Kérem, ne vétkezzen! Senkinek sincs joga egy reménnyel, örömökkel teli, embertársainak boldogságot nyújtó fiatal életet eldobni! Amihez egy embernek hetvenen túl joga van, egy ilyen fiatal nõnek, mint te, bûntett.

INKENmAz ilyen különbségtételek engem nem érdekelnek.

CLAUSENmInken, ígérje meg nekem... Inken, a maga iránt érzett szerelmem nevében: ne állja el, ami nekem kiutat jelentene! Esküdj meg, hogy ebben magamra hagysz. Ha attól kell tartanom, hogy követsz ugyanezen az úton, nem találhatok nyugalmat a sírban sem.

INKENm (Clausen elé áll, sírva) Folyton azt hallom, hagyjam magára, ne álljak az útjába, ne kövessem, ahova menni akar, ne zavarjam a nyugalmában, és így tovább. Ha ezt az egészet komolyan gondolja... annyi akaraterõm tán mégiscsak van, hogy...

CLAUSENmInken, maga félreért engem. Nem szabad, hogy magát is a végzetembe rántsam. Inkább megígérem, ha maga is megígéri ugyanezt: eltekintek ettõl a megoldástól. Pont maga elõtt nem lett volna szabad beszélnem errõl...

INKENmAzért gondolja, mert apám meggondolatlanul ezt az utat választotta?

CLAUSENmHagyjuk ezt, Inken. Ha fiatal volnék, egy életet építenék fel körülötted, te meg felejtsd el a halált. De hát szerencsére van az én konfliktusomból egy másik út. Mondjuk így: a kötelességszerû lemondás.

INKENmEzt én inkább lélekgyilkosságnak mondanám! Gonoszabb bûn a lélek ellen, mint amilyen a test elleni volna.

CLAUSENm (meggyötörten) Lehetséges az ilyesmi? Egy ilyen gyermek, mint maga, kedvelhet engem?

INKENmHogyhogy kedvelni? Én magát nem kedvelem!

CLAUSENm (feláll, izgatottan járkál, botjával liliomok fejét üti le. Majd hirtelen megáll Inken elõtt.) Tisztáznom kell valamit, bármilyen zavarosnak fogod találni. Bennem fény és sötétség váltakozik, paradicsomi világosság és borzalmas éjszakai sötétség. Ha paradicsomi világosságban vagyok, akkor kék eget látok és téged látlak. Liliomokat látok és téged látlak. Üde tavakat látok és téged látlak. Várkastélyt látok és téged látlak benne. A napot és téged. A holdat és téged. Szóval ilyenkor csakis téged látlak, téged, téged, téged!

De aztán belopakodik a borzalmas éjszaka, az a bizonyos sárkány, mely mindezt elnyeli. Ott vagyok a barlang mélyén. Patakzik rólam a verejték. Ott kísértetek és szörnyek tanyáznak, ott benn vámpírrá változik, ami odafent angyal volt...

INKENm (odaszalad, átöleli, nem engedi el) De ott is csak engem látsz, engem és engem... és máris szétfoszlik az egész ördögi varázslat...

Hosszú, néma ölelés. Immoos tiszteletes, kalappal a fején, elhalad a falon kívül, vet egy pillantást kettõjükre, aztán továbbmegy. 'k kibontakoznak, leülnek.

INKENmHála Istennek! Végre! Mindig olyan hátborzongató tisztelettel tekintettem rád.

CLAUSENm (szünet után) Hát ez volt, amit kerestem?... És most? Parancsolj nekem! Mert a te akaratod most már az enyém is. Egy isteni szemöldökrándítás mindent a feje tetejére állított, és egy teljesen más világot épített fel körülöttünk.

INKENmMi pedig, kedvesem, be fogjuk fészkelni magunkat ebbe az új világba!

CLAUSENmIgen, kicsikém, ezt fogjuk csinálni! Már nem kell félni attól, ami öszszeomlott. Elmondom neked, mi elõzte meg mindezt, minek köszönhetjük az egészet. Ma reggel volt az elsõ komoly összecsapásom Bettinával. Minden tiszteletrõl megfeledkezve szemrehányásokat tett nekem. Odáig merészkedett, hogy visszaélt elhunyt feleségem emlékével, õt szólította ellenem. Fáj és megrendít Bettina viselkedése, egész életében szinte bálványozott engem. Szegénnyel mostohán bánt a természet, de anyja halála óta olyan volt mellettem, mint egy vakvezetõ. Mint egy Antigoné, lehetne mondani. Most ezt a vakon téblábolót, aki lettem, és akit eddig õ vezetett - átadom neked, kicsikém.

INKENmMég Bettináról akartál mondani valamit, kedves.

CLAUSENmNem szeretek bujkálva élni. Kapcsolatunkon csámcsog már mindenki. A fáma persze megelõzte a valóságot, de íme, igaza lett. Nincs többé bizonytalankodás, el akarom magam kötelezni. Ennek jeléül fogadd el ezt a gyûrût. (Gyûrût húz Inken ujjára, õ pedig megcsókolja a gyûrût) Ezt a gyûrût kérte számon Bettina az anyja ékszerdobozából ma reggel. Emiatt csaptunk össze. Most felbonthatatlanul összeköt bennünket. (Feláll) Szabadnak érzem magam! Szabadnak!

Függöny

HARMADIK FELVONÁS

Ugyanaz a szoba, mint az elsõ felvonásban. A helyiség egyik felében kilenc teríték, reggelihez. Késõ õsz, október vége. Steynitz doktor be, Annával.

ANNAm (gondterhesen) Bár inkább elfogadta volna a bátyám az áthelyezést Lengyelországba.

STEYNITZmNem veti le a kabátját, Anna asszony?

ANNAmNem, mert én azt hittem, csak magunkban leszünk, de a családi reggelitõl félek. Ezt még Inken is belátta, úgyhogy a tanácsos úr sofõrje megvár és visszavisz.

STEYNITZmNem lesz egy örömreggeli, az biztos.

ANNAmMutatok valamit, hogy lássa, milyen alattomosan akarnak kiüldözni és hogy pocskondiáznak bennünket. (Kézitáskájából egy levelezõlapot ad át Steynitznek) Névtelen levél.

STEYNITZm (a lappal a kezében) Nem kell hozzá grafológus, rögtön látni, hogy ezt ugyanaz a kéz írta, mint hetekkel ezelõtt azt a másikat.

ANNAmIlyet írni! Nyílt levelezõlapon! Hogy a költözködésnél én locsoltam szét petróleumot a vasúti kocsikban! Azt írja, hogy bizonyítékok vannak, és pótpert indítanak majd ellenem.

STEYNITZmHagyja nálam ezt a helyes kis dokumentumot. (Zsebre teszi a lapot) Magát ez ne érdekelje. Jöjjön, lekísérem az autóhoz.

Mindketten ki. Belép Winter, ellenõrzi az asztalt, szalvétákat készít. Majd belép Klamroth, szinte lábujjhegyen.

KLAMROTHmMondja, Winter! Ki van a tanácsos úrnál?

WINTERmWuttke doktor úr, azt hiszem.

KLAMROTHmWuttke úr akkor hagyta el a házat, amikor a feleségemmel épp kiszálltam az autóból. Azonkívül nõi hangot hallottam.

WINTERmAkkor talán Bettina kisasszony van nála.

KLAMROTHmÉpeszû maga? Tán csak megismerem Bettina sipító orgánumát!

WINTERmAkkor bocsásson meg, igazgató úr, de nem tudom, ki lehet a tanácsos úr szobájában.

KLAMROTHmNem tudja? Ezt akarja nekem bebeszélni? Ha valahol a házban egy bolha köhint, maga már tud róla.

WINTERmÖn túlbecsüli a hallóidegeimet.

KLAMROTHmNa és az, hogy Steynitz doktor épp egy feketébe öltözött hölgyet kísért az autóig? Azt sem tudja, hogy ki volt ez a hölgy?

WINTERmMindazonáltal ezt se tudnám pontosan megmondani.

KLAMROTHmEz most igent vagy nemet jelent? Maga ezzel a stílusával mért nem ment nagykövetnek? No de majd én megmondom magának, ki volt az. Inken Peters anyja!

WINTERmMindazonáltal ez sem kizárt.

KLAMROTHmÉs most õ van bent, mármint Inken Peters, a tanácsos úr szobájában. Ne köntörfalazzon annyit: hetenként hányszor jár ide ez a varrólány?

WINTERmHacsak tudtomon kívül nem jár ide, én a tanácsos úr hetvenedik születésnapján láttam itt utoljára.

KLAMROTHmÉs maga most sem tudja, hogy bent van-e az apósomnál?

WINTERmMindazonáltal ez is lehetséges, hogy bent van. Ha az igazgató úrnak megvan ez a nézete, én igazán nem óhajtom megkérdõjelezni. (Kimegy)

KLAMROTHm (utánakiált) Maga sikló! Ide-oda tekereg, mint egy sikló! De akkor se fogja az óramutatót visszatekerni!

Fel-alá járkál a szoba egész hosszában, majd megáll az asztalnál és ujjain számolja a terítékeket. Amikor befejezi, elgondolkodik, aztán újra számol. Megütközve néz maga elé, fejét csóválja, mint aki nem ért valamit. Bettina és Ottilia egymásba karolva belép.

BETTINAmAnnyira örülök, hogy valamennyien együtt vagyunk! Tudtam én, mit akarok, amikor rávettem apát, hogy vezesse be újra havonta egyszer a közös családi reggeliket.

KLAMROTHm (megfordul, a két nõvér felé siet) Ti tudjátok, hogy ez az Inken Peters valószínûleg bent van apátoknál a dolgozószobában?

BETTINAm (elsápad) Ki mondta? Ezt nem tudom elhinni!

KLAMROTHmAz õ hangját hallottam. Megismertem.

BETTINAmMit jelentsen ez, épp egy ilyen családi eseménynél?

KLAMROTHmSok mindent jelenthet, amire még gondolni is hajmeresztõ.

BETTINAmBocsássatok meg, én most megkeresem az inast. (Ki)

KLAMROTHmLégy szíves, Ottilia, gyere ide. Hány terítéket látsz az asztalon?

OTTILIAm (számol) Egy, kettõ, három, négy... kilenc teríték van.

KLAMROTHmÉs hány tagú a család?

OTTILIAm (az asztalnál mutatja) Apa, Bettina, te meg én, az négy, Egmont, Wolfgang Paulával, az hét. Itt ül valószínûleg a Fõkovász, ahogy apa Steynitz doktort hívja, és aki nélkül le sem ül az asztalhoz.

KLAMROTHmNyavalyába a Fõkovásszal! De ki zabál itt a kilencedik terítéknél?

OTTILIAmAzt nem tudom.

KLAMROTHmTudod te, csak nem akarod tudni.

OTTILIAmUgyan, Erich, megesküszöm rá, hogy papa ezt nem teszi meg velünk.

KLAMROTHmKiteheted az esküdet az ablakba, Ottilia! Egyébként én kiszállok, úgysincs idõm erre. Apáduram filozófiai fejtegetései? Wolfika professzori pöffeszkedése? Nem érdekel. Ilyenkor csak egyik pohár bort hajtom le a másik után, mert unalmamban alig bírok megülni a székemen! A legjobb falat is olyan, mintha homokban panírozták volna.

OTTILIAm (félénken) Nem te mondtad, hogy jelen akarsz lenni, a család érdekében?

KLAMROTHmJelen kell lennem, mert látom a sötét felhõket. Tudnom kell, mi történik, hogy legalább a legrosszabbat elhárítsam. Ezek a Clausen családbeli álmodozások és érzelmes turkálások lassan életveszélyessé válnak

OTTILIAmNe izgasd már megint fel magad, Erich.

KLAMROTHmNektek fogalmatok sincs a mai idõkrõl, mindig csak magasabb szférákban lebegtek. Nálatok a magamfajtát lenézik.

OTTILIAmSenki nem néz le téged. Csak annyi az egész, hogy a mi családunkban még él valamennyi idealizmus.

KLAMROTHmCsak nem azért mondod, mert az apád egy vagyonért selyemingeket és alsónadrágokat csináltat? Mindenki röhög rajta. Meg rajtatok.

OTTILIAmMit akarsz ezzel mondani?

KLAMROTHmCsak azt, hogy már az egész város halálra röhögi magát ezen az egészen. Na, nekem itt túl fülledt a levegõ, kimegyek a kertbe. (Ki)

OTTILIAmErich! Ne rohanj el, kérlek!

BETTINAm (visszajön) Hihetetlen, de valami nõ van a papánál! Gyere, én bezárkózom a szobámba. Ha igaza van a férjednek, akkor rám hiába várnak ennél a reggelinél!

Bettina kivezeti Ottiliát, mindketten izgatottan hadonásznak. Megjelenik Winter, az asztalnál tevékenykedik. Hangokat hallani, felfigyel. Hamarosan belép Steynitz doktor Inkennel. Winter úgy mered rájuk, mintha kísértetet látna, majd ijedten kihúzódik. Inken mindezt nem veszi észre, de az orvos szívbõl nevet.

INKENmMi baja, doktor úr?

STEYNITZmCsak valami mulatságos dolog jutott eszembe. Szóval ez itt a könyvtár, kisasszony.

INKENmEgyszer már jártam itt.

STEYNITZmEz a kép a ház néhai asszonyát ábrázolja, lány korában.

INKENmFélek ettõl az asszonytól.

STEYNITZmEz az asszony már nincs, miért félne tõle? Egykor a város társadalmi életének a központja volt. Megtörtént, annyi volt itt a szállóvendég, hogy a tanácsos kiszorult egy hotelba. Zenészek, festõk, tudósok, államférfiak, mind megfordultak itt a tanácsosné vendégeként.

INKENmA magamfajta valahogy olyan senkinek érzi itt magát.

STEYNITZm (miközben átsétálnak a szomszéd szobába) Ez volt a budoárja. Elhalmozták ajándékkal, persze nem csak a férje.

Eltûnnek. Winter visszatér, folytatja a terítést. Majd jön Bettina, Ottilia, Wolfgang professzor és Paula.

PAULAm (Nagy léptekkel a kandallóhoz megy és egy felcicomázott csokrot helyez a néhai tanácsosné arcképe alá) Drága, felejthetetlen anyósomnak!

BETTINAmMilyen megható tõled, kedves Paulám.

PAULAm (tekintetét a képre emelve) Légy velünk! Hogy a család összetartson a te szellemedben!

OTTILIAmErich is azt mondja, hogy össze kell tartanunk, nem szabad engednünk semmiféle érzelgõsségnek.

BETTINAm (zsebkendõjével szemét törölgetve) Csak ne volna olyan nehéz! Szörnyû nehéz ez nekem! (Sír)

WOLFGANGmBár el se jöttem volna. A magamfajta tudósembernek nyugalomra van szüksége. Vannak bizonyos életfeltételei, és azokat feldúlják az ilyen feszült hangulatok.

BETTINAmAnnyira fáj az embernek a szíve a papáért! Egy ilyen magasrendû, tiszta ember, akire csak bámulattal tudtam felnézni! Nem, ekkora csalódást nem bírok elviselni!

WOLFGANGmSzóval papa még mindig nem tért észhez?

OTTILIAmMegnéztétek az asztalt? Megmondanátok, ki fog az eggyel több terítékhez ülni?

Winter belép.

WOLFGANGmItt van Winter! Mondja, kit várnak még rajtunk és a doktoron kívül?

WINTERmNem tudom, professzor úr. Elõször tíz terítékrõl volt szó, aztán a tanácsos úr egyet leszedetett. Erre azt mondtam, bocsánat, tanácsos úr, még mindig egygyel több marad. Erre rám kiáltott, hogy nincs több és hallgassak. Hát hallgatok. (Végigvonul a szobán és kimegy.)

PAULAmEgy varrólánnyal üljünk egy asztalhoz?

WOLFGANGmBörtöntöltelék lányával általában nem szoktak együtt étkezni. Az állásomba kerülhet!

BETTINAmNem és nem! Én nem hiszem, hogy papa ezt mûveli velünk.

EGMONTm (belép) Hát veletek mi van? Olyanok vagytok, mint egy felbolydult darázsfészek. Erich mint az õrült, rohangászik lent a kertben, ti meg idefent...

OTTILIAmTudsz te valamit a kilencedik terítékrõl?

EGMONTmGondolom, Inken Peters jön. Vagy talán már itt is van?

PAULAmÉs ezt te csak így odaveted?

EGMONTmIgen, csak így. Miért?

PAULAmAkkor jobb, ha felébredsz, fiacskám, mielõtt ezt a szatócslányt mamának kell szólítanod.

EGMONTmDantéhoz méltó a fantáziád, Paula. Csak túl ne hizlald!

PAULAmCsak nézd meg az anyját, azt a boszorkányt, az tudja, mit akar. Egész vagyonnal kecsegtették, ha lányostul elpárolog innét, de õ visszautasította. A leánykája az õ tõkéje, még nagyobb hozadékot akar kipréselni belõle.

EGMONTmPaula, a te rafinált gondolattekervényeidre ezek az egyszerû emberek nem is képesek. Ez az Inken olyan egyenes, szerény teremtés, hogy tûzbe teszem a kezem érte. Hármasban elmentünk az állatkertbe, Inken, papa meg én. Remek félóra volt.

PAULAmLehet, hogy a lány még nem olyan romlott, de az anyjának olyasmi terheli a lelkét...

BETTINAmMicsoda? Mirõl beszélsz?

PAULAmA férje vizsgálati fogságban öngyilkos lett. Hanefeldt nemrégiben utánanézett a per aktáinak. Az volt a vád, hogy amikor költözködtek, ingóságaikkal felgyújtotta a vasúti kocsit. Csakhogy állítólag az egész a nõ mûve volt. Biztosan börtönbe került volna, ha az egyetlen tanú, a férje, föl nem akasztja magát.

EGMONTmÉn inkább hiszek Steynitznek, mint Hanefeldtnek. Steynitz pedig egy szóval sem engedi bántani Petersnét.

PAULAmPersze, mert egy húron pendülnek. ' tudja, miért. A mi értesüléseink mást mondanak.

STEYNITZm (belép) Mondják nekem nyugodtan, hogy kívül tágasabb, ha netán terhükre lennék.

EGMONTmJobbkor nem is jöhetett volna, doktor. Tisztelt sógornõm ugyanis épp kipakolt Petersnérõl.

PAULAmCsak azt mondtam, ami az aktákban áll és bebizonyosodott.

STEYNITZmMi áll az aktákban? És mi bizonyosodott be?

WOLFGANGmPaula, kérlek, ne foglalkozzunk efféle ügyekkel.

EGMONTmA sógornõm az állítja, hogy Petersné gyújtogató és a férje feláldozta magát érte a fegyházban.

STEYNITZmEz olyan rágalom, mellyel Petersnét a legmocskosabb csatornastílusban névtelen levelezõlapokon is ijesztgetik. Meg is mutatta nekem. Én meg gyûjtöm az emberi rosszaság efféle dokumentumait. Azt hiszem, itt is van ez a lap. (Elõveszi, átnyújtja Paulának) Ha esetleg érdekelne valakit.

PAULAm (zavarodottan) Engem nem érdekel. Mért érdekelne?

STEYNITZmCsak azért gondoltam, mert a névtelen levelezõ ugyanazt állítja, amit ön.

PAULAmDe hát ki ír névtelen levelezõlapokat?

STEYNITZmNem tudni, merthogy névtelen.

WOLFGANGm (Steynitzhez) Remélem, nem azt akarja mondani, hogy a feleségem és az anonim lap írójának nézetei azonosak?

STEYNITZmUgyan, hogy képzeli!

PAULAmAz ilyesmit egyszerûen tûzbe kell dobni. (A kandallóba dobná, de a lap kiesik a kezébõl.)

STEYNITZmJó volna, ha a Petersnérõl hangoztatott tévképzeteivel is ugyanazt tenné. Tûzre vele! (Fölveszi a lapot a földrõl) Erre Még Anna Petersnek szüksége lehet.

E jelenet alatt Wolfgang és Bettina félrevonulva hevesen beszélget.

WOLFGANGmEz lehetetlen!

BETTINAmEz az igazság, Wolfgang.

WOLFGANGmFosztogatja a legszentebb hagyatékunkat?

BETTINAmDe kérlek, ez maradjon köztünk!

OTTILIAmSzabad tudnom, mirõl beszéltek?

BETTINAmInkább ne!

WOLFGANGmOttilia a testvérünk, Bettina. Legyen csak tájékoztatva. Apánk a boldogult mama gyûrûit és egyéb ékszereit adogatja ennek a nõnek. Ha ti is azt érzitek, amit én: ezennel takarjuk le anyánk arcképét!

OTTILIAmIstenem! Én is ugyanezt érzem!

PAULAm (még mindig zavarja Steynitz leleplezése) A karodat, Wolfgang. Ma egész reggel rosszul éreztem magam, inkább otthon kellett volna maradnunk.

WOLFGANGm (karonfogva sétáltatja) Ilyenkor egy pohár konyak használni szokott neked. Egyébként képzeld, kiderült, hogy anyánk ékszerei szép fokozatosan átvándorolnak ehhez a perszónához.

PAULAmCsak nem? Ilyen botrányt!

EGMONTmNe fújjátok fel annyira ezt a közös reggelit Inkennel. Nem fog semmit elenni elõletek.

OTTILIAmMondd, te nem is tudod?

EGMONTmMár megint mit kellene tudnom?

OTTILIAmPapa elherdálja a mama ékszereit! Ez az Inken hordja a gyûrûit, és mindent. Ha ezt az én Erichem megtudja! Meg is keresem! (Felindultan kisiet)

WOLFGANGmMondja, doktor, de õszintén: igaz, hogy apánk Svájcban egy tóparti kastélyt vásárolt? És hogy egy berlini építésszel alakíttatja át?

STEYNITZmCsak annyit tudok, hogy ilyesmirõl volt már szó, a tanácsos úr öreg napjaira.

EGMONTm (átkarolja a doktor vállát) Kedves doktor bácsi, ugye ezt maga sem helyesli? Hogy a mama ékszereit a papa Inkennek ajándékozza.

STEYNITZmNekem ehhez semmi közöm. Sosem ártottam magam a család belsõ ügyeibe.

EGMONTm (Bettinához megy) Hallottad, Bettina?

BETTINAmÉn nem akartam, hogy tudjátok.

EGMONTmPapa tényleg megõrült?

BETTINAmNe beszélj így! Csak Ottilia meg ne mondaná Erichnek. ' olyan modorban beszél apával, hogy azt én nem bírom elviselni. Most kicsit magamra kell maradnom.

Kimegy. Klamroth és Ottilia be.

KLAMROTHmSzóval kiömlött a bili! Most már a családi ékszert ajándékozgatja!

OTTILIAmÁllítólag már a fele hiányzik.

KLAMROTHmÉs ha még jobban elkötelezte magát? És ha az egész családi vagyont veszélyezteti? Talán már nem is beszámítható!

WOLFGANGmAz én szememben papa már nem beszámítható.

PAULAmUralkodnom kell magamon, nehogy ezt a kilencedik terítéket ledobjam a balkonról. Legszívesebben azt mondanám: pfuj, pfuj, pfuj!

Winter be.

WOLFGANGmIgazad van, Paula! Winter! Szedje le a kilencedik terítéket. A család csak nyolc fõbõl áll.

WINTERmDe a tanácsos úr a leghatározottabban...

WOLFGANGmHa sokat akadékoskodik, egyszer még meg fogja bánni!

Winter leszedi a terítéket.

EGMONTm (fejét fogva) Mi ez a család? Álcázott õrültekháza?

KLAMROTHmCsendet! Jönnek!

Clausen megjelenik Inkennel.

CLAUSENm (erõltetett fesztelenséggel) Jó reggelt, jó reggelt! Már türelmetlenül vártatok, mi? Képzeljétek, kint voltunk az állatkertben, Inken Peters kisasszonnyal és Egmonttal. Gyerekes szórakozás, ugye, de olyan rég nem láttam az állatkertet. Á, Wolfgang, kedves tõletek, hogy itt vagytok. Szép jó reggelt, menyemasszony. Hát akkor üljünk asztalhoz. (Észreveszi, hogy Bettina nincs jelen) Bettina hol van?

WINTERmA kisasszony nem érzi jól magát.

CLAUSENm (Steynitzhez, nyomatékkal) Kéretem Bettinát. ' a háziasszony. Majd utána rosszul lehet.

STEYNITZmMegyek. (El)

INKENmTanácsos úr, nagyon megharagudna rám, ha arra kérném, hadd menjek el?

CLAUSENm (Elsápad, mély lélegzetet vesz, szólni akar, sokatmondóan végignéz mindenkin, aztán mégsem szól, idegesen járkál, végül hirtelen megáll Wolfgang elõtt.) Tulajdonképpen ismered te Inken kisasszonyt?

WOLFGANGmNem, a születésnapodon nem mutatták be nekem.

CLAUSENm (nyomatékkal) Azaz téged még nem mutattak be neki! Mivelhogy hölgyrõl van szó, ugyebár. Akkor most bemutatlak a hölgynek: Inken kisasszony, ez itt a fiam, Wolfgang.

STEYNITZm (Bettinával be) Itt hozok egy gyógyult beteget, tanácsos úr.

BETTINAmBocsáss meg, papa, boldogan jövök, csak azt hittem, hogy énrám már nincs szükség.

CLAUSENmEzt milyen összefüggésben hitted?

BETTINAmAzt nem olyan könnyû elmondani.

CLAUSENmEgyszer majd elmondod. Most üljünk asztalhoz.

Mindenki leül, Inkennek nem jut hely. Clausen, amikor észreveszi, felugrik.

CLAUSENmHogyhogy! Tessék, Inken, itt az én helyem. Winter, miért van kevesebb teríték?

WINTERmA professzor úr parancsára egy terítéket el kellett távolítanom.

CLAUSENm (öklével az asztalra csap, a poharak felborulnak) A szentségit! Hozd viszsza azonnal!

Inken kisurran az ajtón.

STEYNITZmKérem, csillapodjék, tanácsos úr...

CLAUSENm (észreveszi, hogy Inken eltûnt) Hova lett Inken kisasszony?

EGMONTmCsoda, hogy e szeretetre méltó családtól elmenekült?

CLAUSENm (vészjóslóan) Elõbb pusztultok ti valamennyien ebbõl a házból, mintsem hogy õt kiüldözhetnétek!

A tanácsos kisiet Inken után. Általános megdöbbenés.

STEYNITZmEzt jól elintézték, hölgyeim és uraim.

WOLFGANGmSenki nem kívánhatja tõlem, hogy boldogult anyám arcképe elõtt elnyomjam az érzelmeimet, a felháborodásomat, az irtózatomat!

KLAMROTHmEnnek is megvan a haszna, csak annyit mondhatok. Most világosan hallhattuk, milyen sors vár ránk.

BETTINAmNem értek semmit! Nem értek semmit! Úgy érzem, megtébolyodom!

WOLFGANGmMondja, doktor, ön mint orvos, meg tudja magyarázni, hogyan hangozhat el egy ilyen fenyegetés? Tõle, akinek a család volt mindig a legfontosabb!

STEYNITZmEz a család súlyosan megbántotta õt.

Clausen tanácsos belép, teljesen megváltozva, nyugodt, mintha mi sem történt volna.

CLAUSENmJó késõ lett, üljünk asztalhoz. (Miután mindenki leült, Winter felszolgál. Sokáig némán esznek.) Ottilia, a kicsikédnek mumsza volt, beteg még?

OTTILIAmRéges-rég meggyógyult. Már kint játszik a homokban.

CLAUSENmOlvastad Wismann kitûnõ tanulmányát, Wolfgang?

WOLFGANGmMirõl szól?

CLAUSENmÉletrõl és halálról. Tagadja a halált. Tagadja, hogy a halál szükségszerû megszakítása az életnek.

WOLFGANGmAz ifjúságnak lehetõség, az öregségnek szükségszerû a halál.

CLAUSENm (legyint) Látom, egy szót sem értesz az egészbõl. Már jól vagy, Bettina?

BETTINAmCsak nem hiszed, hogy szimuláltam? Fejgörcs, szívdobogás, émelygés...

CLAUSENmTudom, persze, már ismerõs. Képzeld, Egmont, van egy vándorló tó a Gobi-sivatagban. Évtizedek alatt a sivatag északi szélérõl a déli széléig vándorolt, aztán ugyanazon a titokzatos módon visszautazott északra.

STEYNITZmMintha Sven Hedin írt volna errõl.

CLAUSENmÚgy van. (Klamrothhoz) Meg tudná mondani, mért nem jelent meg ez a remek cikk egyetlen lapunkban sem?

KLAMROTHmNem lehetek ott mindenütt.

CLAUSENmAzt nem is kell. Csak áttekintésünk legyen a dolgokról legalább. Még mindig jól vagy, Bettina?

BETTINAmEzt most mért kérded megint, papa? Néha nem könnyû az embernek.

CLAUSENmApropó könnyûség. Mondd, nálad a jó modor könnyû vagy nehéz feladatnak számít?

BETTINAmMûvelt embernek a jó modor egyáltalán nem feladat. Magától értetõdõ dolog.

CLAUSENmÉs ti itt mûvelt emberek vagytok?

BETTINA mCsak nem akarod kétségbe vonni...

CLAUSENmPersze hogy nem. Ámbár a jó gyerekszobához például az is hozzátartozik, hogy az ember nem tehénkedik könyökölve az asztalra. (Klamroth lassan lekönyököl az asztalról) Na, beszéljünk másról. Ha mondjuk nyugalomba vonulnék? Mi volna a véleménye errõl võmuramnak?

KLAMROTHmE tekintetben én igazán nem számítok. Legfeljebb Ottilia számít.

CLAUSENmÉs melyikõtök volna Cordelia, ha szétosztogatnám, amim van, mint valami öreg, bolondos Lear király?

EGMONTmMa nagyon humoros vagy, papa.

WOLFGANG mÜzleti dolgokhoz nem értek, de ma még senki sincs, aki téged pótolni tudna.

BETTINAm (izgatottan) Bárcsak lelkünk mélyére látnál, papa! Nélküled mi nem is létezünk, te vagy a mi legfõbb kincsünk. De mi ezt a kincset nem akarjuk elveszíteni!

WOLFGANGmCsak oszlasd el a gondjainkat, papa, megteheted egyetlen szóval. Nõs vagyok, gyermekeim vannak: féltjük az egzisztenciánkat.

CLAUSENmMeg szabad kérdeznem, hogy az én gondjaimat ki oszlatja el? Az én egzisztenciámra ki gondol?

KLAMROTHmKedves apósom uram, komoly idõket élünk. A jó öreg vállalatért aggódni semmi okunk. Lehet, hogy a mûködésem nem mindig felel meg az ön stílusának, de gondolkodásomnak és tevékenységemnek alapja az én rendíthetetlen akaratom.

CLAUSENmTökéletesen értem ennek a nyilatkozatnak a jelentését, võm uram. Ügyvédei vannak már?

KLAMROTHm (megtörli a száját a szalvétával, felpattan, izgatottan járkál) Ez aztán már igazán több a soknál! Az embernek ilyen inszinuációkat kell zsebre vágnia!

BETTINAmErich, ne izgassuk fel magunkat. Csak az a kérdés, hogy papa a régi érzelmekkel viseltetik-e irántunk, számíthatunk-e továbbra is atyai szeretetére és jóságára? Jelentse ki!

KLAMROTHmÜzleti dolgokban csak a tárgyilagosság számít, Bettina. Szeretettel meg jósággal ott nem sokra megyünk.

CLAUSENmA hadüzenetét, Klamroth úr, tudomásul vettem.

KLAMROTHmA hadüzenettõl, tanácsos úr, egyelõre még messze vagyok.

CLAUSENmAzt, hogy "egyelõre még", szintén az aktákhoz csatolom.

EGMONTmJó egek, de hiszen itt nincs hadiállapot! Meggyõzõdésünk, hogy te továbbra is a legtisztább apai szándékkal viseltetsz irántunk.

CLAUSENmMegtisztelnél, ha kiállítanál rólam egy ugyanilyen bizonyítványt, hogy nem vagyok vadkan és nem falom fel a kölykeimet.

PAULAmMicsoda sértés! Mintha a cselédeivel beszélne. Talán takarodjunk a cselédszobába?

CLAUSENm (feláll, a dührohamtól elsápad) Mert odavalók vagytok mind egy szálig! Azok után, ahogy ezzel a lánnyal, aki nem tehet semmirõl, és ahogy az apátokkal bántatok! A cselédszobában a helyetek! Honnét veszítek a bátorságot ehhez az arcátlansághoz? Tán csak nem onnét, hogy szüleitek elkényeztetett és agyondédelgetett kölykei voltatok? Azt akarjátok kioktatni, aki nemzett, dajkált, táplált benneteket? A negyedik parancsolatot akarjátok kiforgatni, hogy gyalázd meg apádat és anyádat? Mert ezzel meggyaláztátok anyátokat is. Teremtményetek vagyok én? Holmitok? Tulajdonotok? Vagy szabad ember vagyok, akinek joga van szabadon dönteni? Engem akartok inkvizíció elé állítani? Megfenyegetni? Tán élet és halál urai vagytok apátok fölött? Csak nem képzelitek, hogy én ezt tûrni fogom?!

KLAMROTHmNem vagyunk élet és halál urai, de nem nézhetjük ölbe tett kézzel...

BETTINAmPapa, nézz anyánk képére...

CLAUSENmNe éljetek vissza valamivel, ami szent!

WOLFGANGmÉn inkább azt nevezném visszaélésnek, ha egy fogházi öngyilkos lányát ezen a megszentelt küszöbön át behozzák ide.

BETTINAmMegszakad a szívem, papa, de... mi lesz a mama ékszereivel...

CLAUSENm (ökölbe szorított kézzel) Ki innen! Azonnal! Mind egy szálig!

EGMONTmDe apám, kérlek...

WOLFGANGmInkább ki a nyomorba, asszonnyal, gyerekkel, semhogy tûrjem ezt a bánásmódot.

KLAMROTHmÚgy van, inkább ki a nyomorba! De bennem van elég erõ az enyéim számára. Nekem senki nem fogja visszaforgatni az óra mutatóját! Nem vagyok hajlandó egy süllyedõ hajó szolgálatában elfecsérelni az energiámat!

CLAUSENmKi innét! Kifelé! Ezennel megvonok magától minden felhatalmazást. Hordja el az irháját, uram! Szedjétek a sátorfátokat! Mind! Kifelé! Kifelé!

Mindenki el, kivéve Steynitzet.

STEYNITZmÉn kedves, tisztelt, öreg barátom...

CLAUSENm (kezét az orvos vállára teszi) Nem hagyom, hogy elfújják az életem lángját!

Függöny

NEGYEDIK FELVONÁS

Ugyanott vagyunk, mint az elsõ és harmadik felvonásban. November elsõ felében, délelõtt tizenegy körül. A lámpák égnek. Geiger professzor reggelizik, Steynitz doktor belép.

STEYNITZmBocsánat, nem is sejtettem, hogy ön itt van.

GEIGERmIgen, tegnap este érkeztem.

STEYNITZmTudom, hogy a tanácsos úr már nagyon várta. (Kezet fognak)

GEIGERmMeg tudná mondani, hogyhogy nem találkoztam még senkivel a családból, Matthias barátomon kívül? Vele is csak egy pillanatra, amikor tegnap késõ éjjel megérkeztem

STEYNITZmA tanácsos úr szakított a gyermekeivel.

GEIGERmSzakított? Bettinával is?

STEYNITZmNem találkoznak. Nem beszélnek egymással.

GEIGERmCsak nem költözött ide a kicsike?

STEYNITZmDe igen, Peters kisasszony hetek óta itt él a házban.

GEIGERm( derûsen) Csiklandós helyzet.

STEYNITZmMondjuk: szokatlan.

GEIGERmAngliában, ahol élek, ez valóban kissé szokatlan.

STEYNITZmEzen csámcsog hetek óta az egész város.

GEIGERmAmi viszont nem szokatlan. De miért hívott ide a barátom? Mire kellek én?

STEYNITZmA tanácsos úrnak szövetségesre van szüksége.

GEIGERmKesztyût dob a világnak és engem hív szövetségesül? Nem sokra megy velem.

STEYNITZm' alábecsüli az ellenfeleit. Klamroth, a veje, mindenre elszánta magát. A gyerekei kitaszítottnak érzik magukat, ezért vakon követik õt.

GEIGERmA barátom okvetlenül feleségül akarja venni ezt a lányt?

STEYNITZmSzilárd elhatározása.

GEIGERmAkkor meg mit vacakol annyit? Ha kész helyzetet teremt, akkor már erõtlen minden intrika.

STEYNITZmKivéve, ha az ellenfél a manõvereivel nem ért el egy bizonyos helyzetet.

GEIGERmMire gondol?

STEYNITZmNem is tudom... Szinte félek kimondani, amirõl pusmognak.

GEIGERmPedig jó volna, ha kimondaná.

STEYNITZmEllenõrizhetetlen hírek szerint gondnokság alá akarják helyezni.

GEIGERmCsak nem hiszi el ezt az ostobaságot? Milyen alapon?

STEYNITZmÖregkori beszûkülés, szellemi kapacitás csökkenése, meg ilyenek.

GEIGERmNo, ez aztán nem illik Matthiasra. Ha valaki öreg fejjel nõsülni akar és ez nem tetszik az örökösöknek, akkor egyszerûen gyöngeelméjûnek nyilvánítják? Elátkozhatja a vagyonát, amit egy életen át gyûjtött a gyerekeinek.

STEYNITZmFelróják neki, hogy a kislánnyal Svájcba utazott és vett egy tóparti házat. Meg hogy a képgyûjteményébõl a legjobb németalföldieket, lehet vagy két tucat, átküldte a svájci házba. Szemére hányják, hogy elherdálja a családi ékszereket. De ami leginkább felzaklatja a családot: az egész cég eladásáról tárgyal egy konzorciummal.

GEIGERmÉs ez bûn? A sajátja, nem? Joga van hozzá.

STEYNITZmEgy ilyen család mellett ez volna számára az egyetlen bölcs megoldás.

GEIGERmDe hogy akarják kiskorúsítani?

STEYNITZmNem hinném, hogy sikerül nekik. Csak az a baj, hogy aki ellen a bíróság ilyen eljárást indít, a vizsgálat lezárásáig de facto kiskorúsítottnak számít. Ezt a csapást nem viselné el a tanácsos úr.

GEIGERmÉs nem tud semmirõl?

STEYNITZmSemmirõl! De úgy hallom, jön. (Gyorsan kimegy)

CLAUSENm (rugalmas léptekkel belép) Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak. Teljesen magam intézek mindent ebben a házban. Hozott Isten, kedves barátom! Nagy szükségem van rád.

GEIGERmHallom, Svájcba akarsz költözni?

CLAUSENmInkább egy másik bolygóra, öregem.

GEIGERmHázat vettél ott?

CLAUSENmEgy öreg polgári házat, nagy park közepén, tóparton. Inken teljesen boldog tõle.

GEIGERmHázasodni készülsz?

CLAUSENmA házasság elég banális kifejezés erre, de a viszonyunkat a barátnõmmel valóban törvényesíteni akarom.

GEIGERmA gyerekeiddel is megegyeztél?

CLAUSENmEz a kérdés nem érdekel. Mióta a világon vannak, õket szolgáltam. Hálát ugyan nem vártam tõlük, de azt sem, ami történt. Inken, gyere, ismerkedjetek meg.

INKENm (belép) Már ismerjük egymást, futólag. Emlékszik rám, professzor úr?

CLAUSENmPersze, Broichban már találkoztatok, el is felejtettem.

INKENmBoldogok vagyunk, hogy eljött hozzánk.

GEIGERm (kedélyesen) És mitõl lettem ilyen nélkülözhetetlen?

INKENmVan nekünk itt egy nagy gyerekünk, akit állandó hangulatváltások gyötörnek. (Átkarolja Clausent)

CLAUSENmEleget aludtál, kicsikém? Ki nem hagyná, hogy felolvasson nekem az éjszaka kellõs közepén, ha álmatlanul hánykolódom.

INKENmHa meg Svájcban vagyunk, úgy alszik, mint a medve.

CLAUSENmDrága barátom, velünk kell jönnöd oda. Csodálatos idõket töltünk ott.

INKENmAmi aztán itt egy hét után úgy rémlik, nem is volt igaz.

GEIGERmDe el leszel vágva mindentõl, aki és ami voltál.

CLAUSENmAmi voltam, az ott nem létezik. Jelenlegi ismeretségi körömbõl sem létezik ott számomra senki. Nincs más, csak természet, mûvészet, filozófia - és Inken! El tudod ezt képzelni?

GEIGERmNem kell elképzelnem - látom.

CLAUSENmNekem kölcsönzi a szemét, a fiatalságát, frissességét, mágneses kisugárzását. Az egészséges légzését tanulom, és könnyûvé, szabaddá, otthonossá teszi az életet a minden szennytõl mentes hegyi levegõben. Kedves barátom - gratulálhatsz!

GEIGERmGratulálok! És mit tagadjam: irigyellek!

CLAUSENmIrigyelhetsz is!

WINTERm (be, tálcán levelet hoz) Egy levél, tanácsos úr.

CLAUSENm (megnézi) Bocsássatok meg egy pillanatra. (Kimegy)

GEIGERmNagy kõ esett le a szívemrõl. Remek állapotban van.

INKENmÉs ez mért lepi meg?

GEIGERmMégiscsak súlyos konfliktusokba bonyolódott.

INKENmMondja, professzor úr, ön a mi pártunkon van?

GEIGERmMatthias a barátom. Kinek a pártján lehetnék?

INKENmAkkor segítsen nekem kiemelni õt ebbõl a környezetbõl. Nagyon rossz hatással van rá.

GEIGERmEzt el tudom képzelni.

INKENmÉn itt is, ott is vele maradok. De itt ezek a falak, ezek a stukkók, vörös damaszthuzatok, ez a poros elhalás vagy minek is nevezzem, ez az egész - ránehezedik az emberre.

GEIGERmNem szereti ezt a régi házat?

INKENmGyûlölöm ezt a házat és a ház gyûlöl engem. Ebben a házban éjjel-nappal kísértetek járnak.

WINTERm (belép) Bocsánat.

INKENmJó, hogy jön. Kérem, maradjon itt a professzor úrral. Megnézem, mit csinál Matthias. (Ki)

GEIGERmBettina kisasszonyt most hol találom?

WINTERmA nagynénje birtokán. Autóval másfél óra.

GEIGERmNincs egy szabad autó? Kimennék hozzá. Hogy beszéljek a fejével.

WINTERm (hosszan a professzorra néz, nehezen, halkan) Attól félek, már késõ.

GEIGERmHogyhogy?

WINTERmParancsolja, professzor úr, hogy hallgassak? Vagy bizalommal mondjam el, amit hallottam.

GEIGERmTermészetesen mondja el bizalommal.

WINTERmKlamroth igazgató úr teljesen átvette a hatalmat a vállalatnál.

GEIGERmMilyen alapon?

WINTERmKlamroth urat állítólag felhatalmazta erre a bíróság.

GEIGERmNem rémhír?

WINTERmAzonnal felhívtam telefonon a tanácsos úr régi irodáját. "Itt Klamroth! Ott ki beszél?" Sajnos, nem rémhír.

GEIGERmEz nem valami jó fordulat.

WINTERmCsak tudná az ember, hogyan jutottunk idáig! Erre csak azt lehet mondani: jó, hogy õ (Clausenné arcképére mutat) ezt már nem érte meg!

Winter kimegy. Clausen belép, Inken kíséretében.

CLAUSENmEgy percem sincs már a saját magam számára! Hanefeldt beszélni akar velem. Biztosan a konzorcium uszította a nyakamba. A végleges üzletkötés elõtt még mindig próbálják lejjebb srófolni a vételárat. De nem fognak túljárni az eszemen. Ha nem egyezünk meg, az se baj. Nekem nem sietõs.

GEIGERmNincs mód a kölcsönös megegyezésre a gyerekeiddel?

CLAUSENmA gyerekeim nem alkalmasak arra, hogy vezessék a vállalatot. Nem történne más, mint hogy kiszolgáltatják magukat Klamroth sógoruknak. 't pedig pontosan ismerem! A fiaim és lányaim hamarosan a sógor könyöradományaiból tengetnék életüket.

WINTERm (be) Egy névjegy, tanácsos úr.

CLAUSENm (megnézi a névjegyet) Itt van! Kérem, vezesse be Hanefeldt urat. Magamra hagynátok pár percre?

INKENm (indul kifelé Geigerrel, majd hirtelen visszafordul és megragadja Clausen kezét) Hadd maradjak itt veled!

CLAUSENmUgyan már, ezek üzleti ügyek. Mi van veled?

INKENmVigyázz Hanfeledtre. De fõleg magadra!

CLAUSENmNem kell engem féltened.

Inken és Geiger ki. Majd belép Hanefeldt.

HANEFELDTmA legmélyebb tiszteletem, tanácsos úr.

CLAUSENmÜdvözlöm. Foglaljon helyet. Minek köszönhetem a látogatását?

HANEFELDTmEngedje meg, tanácsos úr, hogy módszeresen járjak el.

CLAUSENmKérem. Én nem siettetem. Ráérünk.

HANEFELDTm (zsebkendõvel törölgeti a homlokát) A bíróságról jövök. Azért törtem önre ilyen váratlanul, mert nem akartam halogatni a dolgot. Gondoltam, nehéz feladat esetén jobb minél elõbb túlesni rajta.

CLAUSENmKíváncsivá tesz.

HANEFELDTmTanácsos úr ugyebár sejti, miért vagyok itt?

CLAUSENmSejtelmem sincs.

HANEFELDTmEzt szinte el se tudom képzelni.

CLAUSENmNem számít, ön majd tájékoztat mindenrõl.

HANEFELDTmNem szeretnék ajtóstul a házba rontani.

CLAUSENmEzt hogy érti? Ön nyilván tudja, miért jött. Nem kell egyéb, minthogy ezt egyszerûen közölje. Valami nehézségrõl van szó? Megszoktam a nehézségeket. Tehát essünk túl rajta.

HANEFELDTmAzért vállaltam ezt az ügyet, mert azt mondtam magamnak: az én kezemben van a legjobb helyen. Hosszú önvizsgálat után jutottam erre az eredményre. Mert senki más nem volna alkalmas arra, hogy mindkét félnek mintegy... hogy is mondjam: letéteményese legyen. És kérem, méltóztassék ilyen értelemben felfogni nem éppen könnyû missziómat.

CLAUSENmMegértem, hogy vállalataim eladása ügyében a másik tárgyaló fél még az utolsó pillanatban igénybe veszi az ön fáradozását. De én már kimondtam az utolsó szót.

HANEFELDTmNem az adásvételrõl van szó, hanem a tanácsos úr és gyermekei egyezségének hiányáról.

CLAUSENm (elsápad, izgalomba jön) Egyezség köztem és a gyermekeim között? A gyermekeim botrányosan viselkednek, és én ebbõl levonom a következtetéseket!

HANEFELDTmNálam senki sem sajnálja jobban, hogy idáig fajult az egész. Nem lett volna nehéz a gyermekeivel békésen megegyezni, az önre olyannyira jellemzõ kiengesztelõdés szellemében. De most mintha elillant volna a tanácsos úrból ez a szellem.

CLAUSENmHa az a megbízatása, hogy fehér zászlót lengessen és hozza a kapituláció hírét, máris kész vagyok a kiengesztelõdésre.

HANEFELDTmMennyivel jobban érezném magam, ha ilyen zászlólengetés volna a dolgom! De azt elõrebocsáthatom, hogy amennyiben ön engedékenységet tanúsít, akkor egy bizonyos, a gyermekei által szükségesnek tartott rendszabály nem tekinthetõ végleg visszavonhatatlannak.

CLAUSENmRendszabály? (Felugrik, Hanefeldt elé áll) Semmiféle rendszabály, amirõl beszél, nem érdekel! Épp annyira nem érdekel, mintha valaki bepörölne, hogy nem egyenlítettem ki a kölni dóm építési költségeit. De eredetinek eredeti a gondolat, úgyhogy szíveskedjék beszámolni a rendszabályaikról.

HANEFELDTmTanácsos úr, kérem, ne ijedjen meg, de a bíróság ideiglenes tanácsadóként engem rendelt ön mellé. Minélfogva e perctõl teljes mértékben állok a rendelkezésére.

CLAUSENmLenne szíves megismételni, amit mondott?

HANEFELDTmNem szeretném, amíg nem vagyok meggyõzõdve, hogy ön a most elõállt helyzettel meg képes birkózni. Szeretném hangsúlyozni, hogy én nem mint ellenfél, hanem mint az ön segítõ barátja vagyok itt.

CLAUSENmHa nem akarja, hogy az agyam szétrobbanjon, akkor beszéljen világosan és cikornyák nélkül!

HANEFELDTmHát jó. Ön ellen gyámsági eljárás van folyamatban.

CLAUSENmEz aztán a hülye vicc! Kíméljen meg tõle.

HANEFELDTmEz az igazság. A puszta tényállás.

CLAUSENmFolytassa csak, hisz lehet, hogy földrengés volt, hegycsuszamlás vagy amit akar, és az öt érzékem még nem fogta fel az új helyzetet. Akkor talán mindenütt minden megtörtént, ami emberileg eddig lehetetlen volt. Ön tehát azt óhajtja állítani, hogy engem gondnokság alá kívánnak helyezni?

HANEFELDTmA szándék ez volna.

CLAUSENmMár meg is történt, vagy csak megindították az eljárást?

HANEFELDTmEddigelé csak megindították az eljárást. De ugyebár ön tudja, hogy amíg az eljárás tart, ön már addig sem tekinthetõ tárgyalóképes félnek ebben az adásvételi ügyben.

CLAUSENmVagyis addig kiskorúnak számítok. És a dolgok állása szerint ön a gyámom?

HANEFELDTmMondjuk inkább úgy: az ön legjobb barátja.

CLAUSENm (félelmetes hidegséggel) Bizonyára nem titok ön elõtt, mit jelent egy ilyen kész tény egy olyan személyiségnek, aki én vagyok, a magam közéleti tekintélyével.

HANEFELDTmAz egész még szerencsésen is végzõdhet az ön számára.

CLAUSENmAki egyszer, akár csak pár hétre is, de polgárilag halott volt, az soha többé nem szabadul meg a hullaszagtól.

HANEFELDTmMondom, mindez elkerülhetõ.

CLAUSENmÜgyvéd uram, ön gyermekként itt játszott Wolfgang fiammal a kandalló elõtt. A térdemen lovagolt. Képeskönyveket mutattam önnek. Amikor tizenegy éves lett - emlékszik? - aranyórát kapott tõlem, belevésett ajánlással.

HANEFELDTmMa is a legnagyobb becsben tartom.

CLAUSENmÉs akkor most azt szeretném hallani öntõl, ki követte el ezt a természetellenes gaztettet? Kitõl származik a kereset, ha ilyen valóban létezik? Kérdezem, ki volt olyan szégyentelen, hogy tollat fogva feltárta förtelmes lelkivilágát elvetemült aláírásával? Ki volt az!?

HANEFELDTmTanácsos úr, önnek békülésre hajló gyermekei vannak...

CLAUSENmTehát ezen minden irományok legszennyesebbjén Wolfgang fiam, Bettina lányom, Ottilia lányom.... és talán... még egy... aláírás van?

HANEFELDTmNem, Egmont megtagadta, hogy aláírja.

CLAUSENm", legalább egy leheletnyi tiszta levegõ ebben a pestisbarlangban! Rendben. Ez volna tehát életem megkoronázása: nem egészen így képzeltem. Tudja, mit mondok magának? Ilyen lehetett az a pillanat, amikor Jézus keresztre feszítése után a templom kárpitja meghasadt!

HANEFELDTmTanácsos úr, az ön gyermekei is a mélységes megrendültség állapotában vannak. Talán maguk sem gondolták végig, mi lesz ebbõl. Most itt vannak a házban, látni szeretnék atyjukat. Szeretnének a keblére borulni. Megértésért és megbocsátásért esedeznek. Hallgasson a szívére, tanácsos úr.

CLAUSENm (széket tol a kandalló elé, a felesége arcképe alá, megragad egy kést, feláll a székre, és összevissza vagdossa a képet) Miféle gyermekeim? Sosem voltam nõs, sosem volt feleségem, sosem voltak gyermekeim! Legfeljebb egyetlenegy: Egmont. De az lehetetlen, hogy õt is ugyanazon anya szülte, mint a többieket! Hetvenéves vagyok, és újra legényember! (Leugrik a székrõl) Hopplá, gyámuram! Isten vele!

Meghajol Hanefeldt felé, aztán kimegy. Bettina és Ottilia, majd Wolfgang izgatottan betódul, mintha az ajtó mögött hallgatóztak volna. Bettina szeme kisírva, Ottilia komornak és nagyon elszántnak látszik. Wolfgang fehér, mint a fal, úgy fest, mint aki nincs is jelen.

BETTINAmHogyan fogadta apám a dolgot?

HANEFELDTmInkább azt kérdezhetné, hogyan bírom én elviselni ezt az egészet, még ha csupán közvetítõ vagyok, akkor is. A kõ most már gurul a lejtõn - ki fogja megállítani a görgeteget?

BETTINAmAz ember legszívesebben mindent visszavonna. Én nem is fogtam fel igazán, micsoda súlyos következményekkel jár az a lépés, amire elszántuk magunkat.

OTTILIAmDe az ég szerelmére, ha egyszer nem volt más választásunk!

WOLFGANGmÉn csak azt tudom, hogy ez nagyon keserû és fájdalmas... Talán apa is belátja majd...

HANEFELDTmHa belátásra számíthatnánk, akkor nem történt volna meg, ami megtörtént. (Mohón felhajt egy pohár vizet) Bocsássanak meg, alig vagyok magamnál.

WOLFGANGmTulajdonképpen mi csak alapot kerestünk a megegyezésre.

HANEFELDTmNem valószínû, hogy megtaláltuk ezt az alapot.

Hallható, amint porcelánt és egyéb tárgyakat törnek-zúznak valahol a házban.

WOLFGANGmMi ez?

HANEFELDTmNem tudom.

BETTINAmEz életem legiszonyúbb órája! Nem bírom elviselni!

GEIGERm (belép) Segítség kell! Dühöng! Félek, hogy kárt tesz magában, bár Steynitz doktor mellette van. Megsemmisíti a családi képeket, a maguk gyermekkori fotográfiáit tiporja. Mi történt itt?

BETTINAm (sírva tördeli a kezét) De hát mit tehettünk volna? Te is azt mondtad, Ottilia, a férjed is azt mondta, Wolfgang is azt mondta, mindenki azt mondta, hogy nincs más választás. Én semmit nem tudtam errõl az egészrõl.

OTTILIAmMicsoda? Hogy te nem tudtál az egészrõl? Ne hazudj, Bettina!

WOLFGANGmMondd, Hanefeldt, te gyerekkori barátom voltál: ugye, hogy megkérdeztelek, hová vezet ez az út?

HANEFELDTmEz most mind érdektelen. Szedjék össze magukat, mert életük legnehezebb pillanata következik! Apjuk színe elé kell lépniök. Mindenkinek személyesen kell vállalni a felelõsséget.

Steynitz és Winter támogatásával belép Clausen tanácsos. Körüljárják a szobát, a tanácsos mintha nem is látná a gyermekeit. Majd hirtelen kiszabadítja magát és odalép hozzájuk.

CLAUSENmHol a koporsóm?

BETTINAmDrága jó papa...

CLAUSENm (rákiált) Látni akarom a koporsómat! A koporsómat! Csak magatokkal hoztátok!? (Wolfganghoz) Na mi van, Ugrifüles? Emlékszel még? Ugrifülesnek hívtalak. Hogy vagy, kedves Ugrifülesem? Hadd halljam, megboldogult apád mit csinál éppen?

WOLFGANGmVégzetes! Hogyan juthatott idáig?

CLAUSENmMit méltóztatott motyogni, professzor úr?

WOLFGANGmAz a kérdés, apám, kettõnk közül melyik a boldogtalanabb...

CLAUSENmAz ismeretes ön elõtt, professzor uram, hogy a születésekor huszonnégy órán át nem mozdultam el az édesanyja mellõl? A fejecskéje meglehetõsen formátlan volt, amikor a világra méltóztatott jönni. Nagy gonddal, mivelhogy még lágy volt, én gyúrtam megfelelõ formába. Mára önnek módfelett kemény feje lett, már nem mintázható ilyen könnyen.

WOLFGANGmApám, ezek most nem idevaló dolgok. Én csak azt akarom mondani neked...

CLAUSENmBocsánat, de létezik az ön filozófiai tudományában észszerû magyarázat arra, mi a fenének fáradoztam én önnel annyit a születésekor? És hogy miért sírtunk örömkönnyeket, amikor szülõanyja önt végül karjában ringathatta? Miért voltam olyan vak, hogy nem vettem észre: a gyilkosomat dajkálom?!

WOLFGANGmMit válaszolhatnék erre a hátborzongató és igazságtalan vádra?

CLAUSENmSemmit! Nincs válasz! Inkább azt ajánlom, válassza a tetten ért gazember hallgatását.

WOLFGANGmSosem voltam és ma sem vagyok gazember!

HANEFELDTmTanácsos úr, ez a rendszabály nem visszavonhatatlan...

BETTINAmApám, mi mindent visszavonunk - mi azt hittük, mindez csak a javadat szolgálja. Csak gondoskodni akartunk rólad, hogy felépülj. Te egészséges vagy, szellemileg teljesen ép. Ez akár már holnap kiderülhet

CLAUSENmSzámomra már minden kiderült. Ne vonyítsatok és nyivákoljatok, ne sajtoljatok magatokból krokodilkönnyeket! Egy asszony macskákat, kutyákat, rókákat és farkasokat hozott a világra, ezek évtizedeken át gyerekek képében, emberkülsõben szaladgáltak a házamban. Majdnem egy életen át csúsztak-másztak körülöttem, nyalták kezemet-lábamat. Majd egyszer csak fogvicsorítva nekemestek és széttéptek.

OTTILIAmHibázhattunk, de azt hittük, helyes, amit csinálunk. Te is követtél el hibákat. Ha rendezõdnének a dolgok, akkor máris visszatérhetne minden a régi kerékvágásba.

CLAUSENmAsszonyom, adja át üdvözletemet a bábjátékosának...

BETTINAmApám, ó apám... (Kezet akar csókolni a tanácsosnak)

CLAUSENmEl innét, gonosz fúria, be ne nyálazz érintéseddel!

GEIGERm (nagyon egyszerûen és nagyon határozottan elõlép) Well! Amit akartak, elérték. Javaslom, vonuljanak vissza. Ez most nem a béke pillanata.

Clausen gyöngeségi rohamot kap. Inken berohan, utána Winter, kezében konyakos üveg.

STEYNITZmA szíve... a szíve...

INKENm (tölt a konyakból) Ez használni szokott neki.

STEYNITZmMaga példamutatóan nyugodt, Inken kisasszony.

INKENm (természetellenesen sápadt, de nyugodt) Mit csináljak?... Ha most elengedem magam, akkor ütök!

Geiger professzor kitessékeli a három testvért.

Függöny

ÖTÖDIK FELVONÁS

Ebisch és a húga, Anna Peters lakásában. Alacsony szoba, szúette, sötét gerendázattal. Függõlámpa mérsékelt fényt áraszt. A berendezés ódon és olcsó. Balra és jobbra egy-egy ajtó. A szembefalon két kis ablak cserepes növényekkel. Mindenfelé kitömött madarak. Ebisch és Anna az asztalnál ül, az asszony horgol, a férfi olvas. Kint sötét éjszaka. Viharos esõ. A kakukkóra tizenegyet üt.

ANNAmMár tizenegy óra.

EBISCHmCsak ez a vihar ne csapja agyon a kertet. Aztán mindig a kertész tehet róla.

ANNAmAki másnak a szolgája, annak legyen széles háta.

EBISCHm (az ablakhoz megy) Hogy rángatóznak a fák. (Üvegcsörömpölés) Nesze neked! Ez valami ablak vót. Hallod az ereszcsatornát? Megint tele lesz a pince vízzel.

ANNAmNem hozod be a kutyát? Hogy vonyít szegény!

EBISCHmVan neki háza, nem ázik. Szemben a tiszteletesnél is még világos van. Tán a prédikációját farigcsálja holnapra.

ANNAmHolnap elmegyek a templomba én is. Rég voltam.

EBISCHmÉn nem megyek, túl hosszan beszél, felfázik a lábam. Atyaúristen, micsoda vízözön!

ANNAmNem irigylem, akinek ma nincs fedél a feje fölött.

EBISCHmAz egyszer biztos. Mi hír Inkenrõl?

ANNAmMár visszajöttek Svájcból.

EBISCHmTán megcsinálja a szerencséjét ez a lány.

ANNAmHogy a szerencséjét csinálja-e, nem tudom. Meglátjuk, mi lesz.

EBISCHmMagad mesélted, a tanácsos hogy rendelkezett.

ANNAmA doktor szerint mindenfélét Inkenre hagyott Svájcban, még készpénzt is. Halála esetére.

EBISCHmCsak igaz legyen. No, térjünk aludni.

ANNAmHallgasd csak! Megint a kutya. De most úgy csahol, mintha jönne valaki.

EBISCHmHadd jöjjön, nyitva a kertkapu.

ANNAmTe, ez a kutya majd kibújik a bõrébõl.

EBISCHmBiztos egy macska bosszantja.

ANNAmMondd, Laurids, ha a tanácsos megint állást ajánl, volna kedved Svájcba költözni?

EBISCHmNem visz az semmi jóra, ha az unokahúg lovagol, a nagybátyja meg a lovat vakarja.

ANNAmTe Laurids, itt van valaki a kertben. A kutya õrjöng.

EBISCHmNa jó, megnézem. Add a köpenyem.

ANNAmVidd a revolveredet is. Ez igazi betörõknek való éjszaka.

EBISCHmAmíg fényt lát, nem jön a betörõ.

Ebisch felveszi a kabátját, amikor vadul megrángatják odakint a húzócsengõt.

ANNAm (ijedten felpattan) Mondom!

EBISCHm (indul kifelé, még vadabbul rángatják a csengõt) Hé! Le ne tépje már a csengõt, hé! (Harmadszor is megrángatják) Kikérem magamnak! Nem vagyunk süketek! (Kimegy)

ANNAmBe ne engedj senkit csak úgy!

EBISCHm (kintrõl) Egy bõrig ázott alak áll az ajtó elõtt!

ANNAmVárj, viszem a revolveredet! (Ki, majd a hangja) Ki az?

CLAUSENm (csak a hangja, felismerhetetlenül) Anna asszony, én vagyok.

ANNAmKi az az én? Idegen, nem ismerem.

CLAUSENmMagamnak is idegen vagyok... De azért ismerem magamat...

ANNAmJó egek! Nem tévedek?

CLAUSENmNem téved, én vagyok az.

EBISCHmTényleg õ az. Tessék beljebb.

ANNAmIlyen ítéletidõben! Jöjjön gyorsan be a szobába! Gyorsan!

Bejönnek a szobába. Clausen nyári felöltõben, kalap nélkül. Ruhája csupa sár, teljesen átázott. Többször is eleshetett. Alig ismerni meg.

CLAUSENmMegnyíltak az ég csatornái.

ANNAmVegye le a kabátját.

EBISCHmÉn meg rárakok a tûzre.

CLAUSENm (élénken) Valószínûleg csodálkozik, Anna asszony, de egyszer csak rám tört. Hogy egy éve tán, hogy elõször bekopogtam magukhoz. Ez a nap döntõ volt az életemben... így aztán nem bírtam ellenállni, ide kellett jönnöm, hogy megünnepeljük.

ANNAmÉs megint defektet kapott a kocsija, hogy így néz ki?

CLAUSENmNem kaptam defektet, mert gyalog jöttem. Úgy illik egy ilyen ifjú legényhez, nem? Van valami innivalója, Ebisch úr?

ANNAmAkkor talán megtámadták?

CLAUSENm (jól szórakozik, nevetve) Nem, senki nem támadott meg. Csak úgy jöttem, szinte lebegve. Csinálunk egy jó kis puncsot ?

EBISCHmAz biza jót tenne, valami forró a tanácsos úrnak, ilyen ramaty állapotban.

CLAUSENmRamaty állapot? Mit akar ezzel mondani?

EBISCHmCsak azt, hogy bõrig ázott a tanácsos úr.

CLAUSENm (fesztelenül turkál a polcon) Valahol itt tartották mindig az itókákat...

ANNAmTessék várni, azonnal hozok forró vizet.

CLAUSENmAzt csak bízza Inkenre. Tényleg, tulajdonképpen Inken hol van?

ANNAmEzt a tanácsos úr kérdezi tõlem?

CLAUSENmVégül is az õ kedvéért vergõdtem ide.

ANNAm (súgva Ebischhez) Szaladj át a tiszteletes úrhoz, még ég a lámpája. Azonnal jöjjön át!

EBISCHmNem hagyhatlak ezzel egyedül.

CLAUSENmSzóval Inken már aludni tért?

ANNAmDe hiszen Inken már rég nincs itt. A tanácsos úr tudja jól, hogy rég odaköltözött magához.

CLAUSENmOdaköltözött?... Valóban?... Nahát, ezt elfelejtettem... A csengõjüket szeretem nagyon! Amikor elõször meghúztam... és betoppantam magukhoz... Szabad még egyszer meghúzni a csengõt? (Kimegy, csenget, visszajön) Akár hiszi, akár nem, egész úton ennek a csilingelésnek örültem, mint egy gyerek. És akkor Inken ajtót nyitott nekem...

ANNAm (súgva Ebischhez) Menj már a tiszteleteshez!

Ebisch el.

CLAUSENm (egy kést vesz elõ) Ha már így magunkra maradtunk, nézze meg ezt a kést. Ha ezzel a késsel megölnek valakit, nem vérzik.

ANNAmAz Istenért, mit jelent ez?

CLAUSENmAzt, hogy ezzel halottakat is lehet ölni - és fiatal lányokat is meg lehet ölni, akik már öregasszonyként meghaltak egyszer...

ANNAm (görcsösen összekulcsolt kézzel) Csak nem azt akarja mondani, hogy az én Inkenemet valami baj érte?

CLAUSENmNem, dehogy, õt nem...

ANNAmHát akkor kicsodát?

CLAUSENmValakit, aki már meghalt... Na jó, ha Inken nincs itt, az se baj, legalább nyugodtan megbeszélhetjük az ügyeimet. Valami puncsesszenciája sincs itthon? Ha ezt tudom, akkor hoztam volna magammal.

EBISCHm (visszajön, halkan) A tiszteletes mindjárt jön.

CLAUSENmÉs hol a grog? Maguknál otthon érzem magam, Ebisch úr. Innét már csak nem kergetnek el? Persze valami civilkurázsi kell maguknak is, hogy befogadnak, nem tanácsos ujjat húzni az üldözõimmel. De ha volna szíves arra gondolni, hogy egyetlen éjszakányi biztos menedékért a saját testsúlyát kapja aranyban... Holnap aztán már nincs magukra szükségem.

EBISCHmMár ne haragudjon, tanácsos úr, de nem szeretnék csinálni semmi törvény ellen valót, sem ingyen, se pénzért.

CLAUSENmMajd megfontolom ezt az álláspontot. Meglátjuk, mi a teendõ.

A tiszteletes megjelenik, házi köntösben, az ajtóban megtorpan és figyel, anélkül, hogy a tanácsos észrevenné. Ebischt és Annát, akik szólni akarnak hozzá, leinti.

CLAUSENmEgyébként van egy új fölfedezésem: ha az ember a két lába közt átnézve figyeli a világot, az embereknek karmuk van és agyaruk. Maga most mosolyog, maga nem hiszi...

ANNAmÉn reszketek, kérem... dehogy bírok mosolyogni...

IMMOOSm (határozottan elõlép) Megengedi, tanácsos úr, hogy üdvözöljem? Megismer?

CLAUSENmImmoos tiszteletest csak tán megismerem.

IMMOOSmSzabad kérdeznem, hogyhogy e látogatás ilyen késõ éjjel?

CLAUSENmHogyne volna szabad. Meg én is szabad vagyok, mint a madár, nem köt már semmi. És gondoltam, azon nyomban élek is a szabadságommal. Polgári halott vagyok, tehát azt csinálok, amit akarok. Csipoghatok, mint egy gumibaba, nyávoghatok, mint egy kandúr macska, szórhatom magamból a fûrészport, mint egy madárijesztõ: rajtam már nem csodálkozik senki. Horgászhatok a vízben madarat, lõhetek a levegõben pontyot, ezen már senki meg nem ütközik.

IMMOOSmA tanácsos úrnak mindig jó humora volt...

CLAUSENmÉn már csak folyton kacagok! Ha hívatom a cégvezetõmet, nem jön. Ha emelem egy alkalmazottam fizetését, nem kap emelést. Ha pénzt akarok felvenni a pénztárosomtól, nem adja ki. Ha odafirkantom a nevemet egy szerzõdés alá, nem ér a nevem. Ha véleményt nyilvánítok, oda se figyelnek. Ez egészen másfajta humor, mint ami eddig járta a Clausen-házban!

IMMOOSm (halkan Ebischhez) Telefonáljon gyorsan haza a tanácsos úrékhoz...

EBISCHmMáris! (Kimegy)

IMMOOSm (Annához, miközben Clausen fel-alá járkál a szobában) Nagyon félek, bekövetkezett, amit Bettina megjósolt. (Fennhangon) Anna asszony, nem fõzne nekünk egy teát? (Clausenhoz) Legszívesebben átinvitálnám a paplakba, de az enyémek már alszanak.

ANNAm (ki-be jár, tevékenykedik) Tanácsos úr, kikészítettem egy tiszta inget, meg valami ruhát a bátyámtól. Le kell dobnia ezt a sok nedves holmit magáról. Ragaszkodom hozzá, hogy átöltözzék!

CLAUSENmSzívesen! (Immooshoz) Ezt a menedéket elhagyni és átmenni a paplakba annyit jelentene, mint feladni a végsõ reményt.

IMMOOSmCsak épp eszembe jutott.

CLAUSENmSzökésben vagyok, nem tagadom. Csak elõbb el akartam innét bú-
csúzni...

IMMOOSmEddig nem mondtam, tanácsos úr, de mintha önt ma felbosszantották volna, s ezért sötéten lát mindent, a világot, az embereket, önmagát.

CLAUSENmIgen, felbosszantottak. Így mondta, ugye? Lehet mondani, hogy felbosszantottak, tiszteletes uram. (Tûnõdik) De tulajdonképpen mivel? Az ember nem is tudja pontosan, hogy mi az - és mégis, már fel van bosszantva. Milyen jól rátapintott, tiszteletes úr. Talán egyszer majd késõbb megtudja az ember... mármint azt, hogy mivel is bosszantották fel annyira.

ANNAmTanácsos úr, át akart öltözni.

CLAUSENmSzívesen. Habár fölösleges. (Eltûnik jobbra, Anna kíséretében)

IMMOOSm (kezét tördelve fel-alá járkál) Úristen! Ez hát a vége egy olyan embernek, mint Matthias Clausen! ", Istenem, én Istenem!

ANNAm (visszajön, óvatosan csukja be az ajtót) Átöltözik. Kicsit megnyugodott. Még le is fog dõlni kicsit.

IMMOOSmSzegény Bettina, szegény gyermekei!

ANNAmÉs szegény Inken, ezt tegyük hozzá, már megbocsásson, tiszteletes úr!

IMMOOSmPersze semmi jót nem vártam ettõl, maga a tanúm, Anna asszony. De az élet szörnyûségei felülmúlnak minden rossz elõérzetet.

EBISCHm (belép) Megkaptam Steynitz doktor urat, a tiszteletes úrral akar beszélni.

Immoos ki.

ANNAmTudsz valamit, mi történt?

EBISCHmAszongya a doktor, hogy a tanácsos úrnak nagy ijedelme volt. Ettõl aztán kilett. Erre híttak valami fene nagy doktort, az ápolót rendelt mellé, õtet meg ágyba dugta. Osztán hamarost üresen találták az ágyát. Osztán átkutakodták az egész házat. Osztán szóltak a rendõrségnek, mert nem vót sehol. Osztán azt hitték, még kárt tesz magába. Osztán meg is lehet érteni, hogy az egész pereputtynak mostan a foga vacog.

IMMOOSm (visszajön) Szörnyûség, ami történt! Gyámság alá akarják helyezni. Már meg is indították az eljárást. Ezt nem lett volna szabad! Egy ilyen embert! Én lebeszéltem volna õket errõl.

ANNAmÉs Inken?

IMMOOSmAzt mondták, már órák óta nincs a házban. Valami Geiger profeszszorral elindultak, hogy megkeressék a tanácsos urat. Képzelem, milyen lelkiállapotban lehet!

ANNAmHa a tanácsosnak vége, lehet, hogy neki is vége. Csak ideérnének, hogy még életben találja!

IMMOOSmGondolja, hogy már ennyire van?

ANNAmAmikor megláttam, ez volt az elsõ gondolatom.

IMMOOSmMindenáron itt kell tartanunk a tanácsost, míg ezek ide nem érnek. Átmegyek, felköltöm a feleségemet. Azt hiszem, nehéz éjszakánk lesz. (El)

ANNAm (hallgatózik a jobb ajtónál) Szép nyugodtan veszi a levegõt, bizton elaludt.

EBISCHmHa fel se ébredne többé, az vóna neki a legjobb. (Fénycsóva villan az ablakon kívül) Egy autó! (Erõs autókürtölés)

ANNAmEz nekünk szól! Itt vannak!

EBISCHmMegnézem.

Kimegy. Majd visszjaön Geiger professzorral.

GEIGERmDe jó, hogy ébren vannak, szerencse a szerencsétlenségben. Egyszer már jártam maguknál, a tanácsos barátja vagyok Angliából. Maga Inken kisasszony nagybátyja, ugye? A kisasszony kint van a kocsiban.

Anna kirohan a szobából.

GEIGERmLegalább ezt a lányt az anyja gondjaira akarom bízni. Lehet, hogy a tanácsos kétségbeesésében... Nem találjuk sehol.

EBISCHmA tanácsos úr megvan.

GEIGERmMicsoda!? Él? Már nem is mertem remélni...

EBISCHmCsak azt ne kérdezze, milyen állapotban.

GEIGERmSzegény ûzött lélek. De amíg él, minden helyrehozható...

EBISCHmHelyrehozható? Ez?...

ANNAm (belép) Nem akar bejönni. Hiába mondom neki, hogy a tanácsos úr megvan. Mintha süket volna, meg se hallja.

GEIGERmIlyen katasztrófához nálam ügyetlenebb embert ugyan keresve se találhattak volna, de annyit tudok, hogy a tanácsost azonnal el kell vigyük innét, az ellenséges család hatókörzetébõl. Különben meg van pecsételve a sorsa. Kimegyek a kisasszonyért.

Kimegy. Az óra kakukkol.

ANNAmSok bajt megértem az apjával, sokat tûrtem. De legalább itt van neked a lánya, mondtam magamnak, itt van Inken. És most épp õ roskasztja ránk a tetõt! Isten a tanúm, mennyire óvtam ettõl!

Belép Inken, autóköpenyben, Geiger professzorral. Majd megjelenik Winter, takarókkal, kabátokkal.

INKENm (magánkívül) Igaz ez? Él?

ANNAmÉl. Talán rosszabb, mint a halál - de él.

INKENmHol van? Hol van?

ANNAmMit akarsz csinálni?

INKENmElvisszük. El kell innét menekülnünk.

ANNAmAkkor te is bajba kerülsz. Ebben én nem segítek.

GEIGERmAsszonyom, én majd segítek. Úgy döntöttem, küzdeni fogok Matthiasért és így a maga lányáért is.

INKENmNem tudod elképzelni, mit mûvelt ez a Klamroth! Amikor Matthiastól erõszakkal elválasztottak és õ megtörten, tehetetlenül feküdt a két ápoló õrizetében, ez a Klamroth nekem rontott és egyszerûen ki akart dobni a házból. Már a küszöbön voltam, amikor az ápolók megnyúlt pofával jelentették, hogy az áldozat eltûnt. Azonnal tudni akarom, hol van?

ANNAmSzakadtan és bõrig ázva esett be ide. Szívszorító látvány volt.

INKENmÉs hova lett? Ne feszítsd a húrt!

ANNAmItt alszik a hálószobában. (Inken be akar rontani, de Anna elébe áll) Mondom, hogy alszik!

INKENmFöl kell költeni! Indulnunk kell!

ANNAmVárj...

INKENmWinter, gyorsan kabátot meg plédeket! Az autóban is alhat majd. Ha túl vagyunk a svájci határon, ott már biztonságban lesz. És elfelejti ezt az egész lidércnyomást.

ANNAmTe nem tudod, milyen súlyos állapotban van, Inken. Mintha nem is volna észnél.

GEIGERmAzt a pillantást, amit a barátom a rohama elõtt reám vetett, azt a kétségbeesést, nem felejtem soha. Az õ ügye az én ügyem lett! Tehát segítsen nekünk, aszszonyom. Nehogy késõ legyen.

ANNAm (fülel) Meghallott bennünket, mocorgást hallok.

Az ajtó kissé kinyílik. Mindenki elnémultan figyel. Majd a tanácsos kilép.

INKENmMatthias! (A tanácsos arca mozdulatlan marad. Inken átöleli) Matthias! (Még hangosabban) Matthias!

CLAUSENm (Az ébredés mosolya terjed az arcán. Szinte leheli, mintha látomást látna) Inken...

INKENm (Int, hogy mindenki menjen ki. Megtörténik) Nyugodtan beszélhetsz. Ketten vagyunk.

CLAUSENm (nehezen beszél) Késõ... A lelkem halott...

INKENmCsak most érzed így, ébredés után. Én vagyok itt, Inken!

CLAUSENmLátom én, hogy Inken van itt, de már nem érzem... Az undor, Inken. Semmi más, csak az undor van velem.

INKENmMost megint minden kitisztul körülötted, minden úgy lesz megint, ahogy volt.

CLAUSENmAhogy volt?... Nézem... keresem... de nem találok semmit... Halott lelket vonszolok egy eleven törzsben...

INKENmKedvesem!

CLAUSENmAzt hiszem, erre már nincs hatalmad... holt lelkeket nem lehet felébreszteni...

INKENmNem kell engem szeretned - én úgy szeretlek, hogy az duplán számít!

CLAUSENmAkkor mondd meg, most hol vagyok?

INKENmBroichban, anyámnál.

CLAUSENmHogyhogy Broichban? Nem Svájcban voltunk?

INKENmKint vár az autó, máris indulhatunk Svájcba. Velünk van Geiger professzor meg Winter.

CLAUSENmBiztos? Ezt lehet?

INKENmCsak ne vesztegessük az idõt. Most bízz rám mindent, fogadj el tõlem mindent, ne gondolkozz. Most én vagyok te!

CLAUSENmAz biztos, hogy jobb gyám vagy, mint Hanefeldt. Csak azt tudnám, hogyan kerültem anyád házába?

INKENmMost ne törõdj ezzel. Sietnünk kell, mielõtt ideérnek.

CLAUSENmSzeretném tudni, hogyan kerültem ide?

INKENmMajd kibogozzuk a kocsiban. Gyere! Csak pár napig légy olyan, mint egy gyerek. Én melletted vagyok és vigyázok rád.

CLAUSENmTe nem értheted meg, micsoda szakadék ez a hetven év. Elszédülök, ha belenézek.

INKENmMatthias, rettenetesen múlik az idõ. Vár a kocsi, gyerünk! Ne beszélj most szakadékról. Reggel majd a napba nézünk, nem a szakadékba.

CLAUSENmTe követ vagy a túlvilágról szerintem. (Leül) Hadd töprengjek még egy kicsit. Ha itt van a kezed rajtam...

GEIGERm (belép) Bocsáss meg, Matthias, hogy hívatlanul jövök...

CLAUSENmTe sosem jöhetsz hívatlanul, barátom.

GEIGERmCsak annyit akarok mondani, hogy minden útra kész, indulnunk kell.

CLAUSENmBiztonságban van a végrendeletem? Tudtok majd harcolni az én Inkenemért?

INKENmMatthias, ez most nem fontos. Akár ölben vinnélek ki innét, ha volna erõm. Könyörögve kérlek, induljunk!

CLAUSENmA te apád, ugye, érzékeny ember volt?

INKENmMost hagyjuk ezt!

CLAUSENmAz öngyilkosságot én nem ítélem el... De nekem nem volna rá gusztusom - különben is, már úgysem vagyok életben.

INKENmHolnap már ott leszel az élet kellõs közepén.

CLAUSENmIsmeri, gyermekem, a nevezetes Clausen tanácsos életét? ' volt a világ legnagyobb tiszteletben tartott embere - aztán kiköpte magából a társadalom, ma már csak egy köpet, amit lábbal széttaposnak...

INKENmNem használ semmi! Kezdjük el! Winter!

Winter belép, karján a holmikkal.

CLAUSENmWinter, maga sokkal nagyobb lett, mint volt. Maga egy isten! Maga ne is fáradozzék velem, Winter. Én kirabolva, levetkõztetve, erkölcsi hallottként és fizikailag megbecstelenítve heverek az utcán, paták, kerekek és cipõtalpak taposnak szét. Magához képest én sár vagyok... maga pedig az istenek közé való!

INKENmMatthias, szedd össze magad! (Clausen elgyengülten hátrahanyatlik) Föl kell valahogy éleszteni! (A belépõ Annához és Ebischhez) Nincs egy kis konyakotok? Gyorsan! (Anna és Ebisch ki. Odakint autóduda) 'k azok! A vérebek! (Körülnéz, a komódon meglátja Ebisch revolverét, felkapja.) Esküszöm, amíg én élek, ide be nem teszik a lábukat!

IMMOOSm (az ajtóban útját állva) Jézus Krisztus nevében: tedd le a fegyvert!

INKENmEz egy emberi mivoltából kivetkõzött horda, tiszteletes úr!

IMMOOSmAkkor is!

INKENm (ráfogja a revolvert) Nem hallom és nem ismerem magát! Félre!

Immoos hátrál kifelé, Inken megy utána.

GEIGERmNe csináljon õrültséget!

Kirohan utána. Kint autózaj, hangos szóváltás. Csak Winter marad Clausen mellett. A tanácsos nehezen lélegzik. Winter leteszi kezébõl a holmikat, leül és figyeli Clausent.

CLAUSENmHonnét jön ez az ének, Winter?

WINTERmÉn nem hallok semmit, tanácsos úr.

CLAUSENmAki ezt nem hallja, az süket. Maga süket, Winter? Kórus! Hatalmasan zengõ kórus! Az emberben megfagy tõle a vér...

WINTERmTalán az orgona a templomból.

CLAUSENmLehet, a templom itt van szemben. Immoos át akart vinni a paplakba. De minek menjek én paplakba? Amikor ott a helyem a világkatedrális közepén?

WINTERmTalán behívnám Inken kisasszonyt...

CLAUSENmAdj egy pohár vizet, Winter... (Winter kancsóból telitölt egy poharat, odahozza) Köszönöm. Ezek a te kezeid mennyi segítséget nyújtottak nekem egy életen át. Most egy utolsó segítség, Winter... Vén kínzódat szabadítsd meg a szomjúságtól... Zárd be kulccsal az ajtót!

WINTERmBezárjam? De ha be akarnak jönni...

CLAUSENmVárj csak, Winter! Csend! (Feszülten figyel) Fúga valami oratóriumból... A kiméra olyan állat, melynek kecsketeste, sárkányfarka és oroszlánpofája van. És a pofájából gyilkos tüzet okád...

WINTERmPontosan mit tetszett mondani a tanácsos úrnak?

CLAUSENmSzomjazom... A pusztulást szomjazom...

WINTERmSzeretnék szólni Geiger professzor úrnak...

CLAUSENmPusztulásra szomjazom... (Kotor a zsebében, elõvesz egy üvegfiolát fehér porral, nyújtja Winternek.) Szórd ezt az orvosságot a vizembe, Winter. Ettõl jobban leszek. (Winter teljesíti) Add vissza a fiolát. (Gondosan elteszi) Hallod az oratóriumot? Mennyire szomjazom! (Átveszi a poharat) A pusztulásra! (Felhajtja, megrázkódik) Fázom, takarj be. (Winter betakarja egy prémbundával, Clausen félig az arcára húzza. Motyogva) A pusztulásra... A pusztulásra...

Zihálni kezd. Winter egyre nyugtalanabbul figyeli. Majd az ajtóhoz megy, ott szembetalálkozik Annával.

ANNAmTaláltam egy kis maradék cseresznyepálinkát, ha megfelel.

WINTERmÉpp most ivott egy pohár vizet... De nem tudom, mi van vele...

ANNAm (figyeli) Alszik. Bárcsak kipihenné magát.

WINTERmSzörnyûség, hogy bántak el egy ilyen nagy emberrel.

ANNAmA család odaát van, a tiszteletesnél. Egy külön autó is jött, hogy intézetbe szállítsák. Steynitz doktor nem akarja hagyni, de Hanefeldt azt mondja, nem enged, mert rajta a felelõsség.

INKENm (be, feldúltan) Mért nem nyílik meg a föld, hogy ezt a romlott csürhét elnyelje! A gazember Hanefeldt kihívta a rendõrséget. Erõszakot alkalmaz, mondta. Meglátjuk, melyikünk erõsebb!

GEIGERm (visszajön) Ilyen erõket felvonultatni! De gyõznünk kell!

Clausen hörög.

INKENmMatthias! Mi van veled? (Clausen beszélni akar, de nem tud) Mit akarsz, Matthias? (Kitakarja)

ANNAmBeszélni szeretne, de nem tud...

INKENmBeszélj, Matthias! Beszélj!

STEYNITZm (belép) Mi van vele?

ANNAmJöjjön gyorsan, doktor úr!

STEYNITZmNem tudtam elõbb jönni. Micsoda káosz van odaát! Mindenki a másikra ken mindent.

INKENm (fülével Clausen szája fölé hajol) Mondd csak, Matthias... Én meghallom... Én megértlek... Mondd...

STEYNITZmKérem, engedjen oda.

EBISCHmCsak nem érte szélütés?

ANNAmHalkabban! Ilyenkor az ilyeneknek élesedik a hallása...

STEYNITZm (megvizsgálja Clausent) Itt valami történt. Kérem, hagyjanak egyedül a beteggel. Maga, Winter, és Geiger professzor úr, maradjanak. Szükségem lehet a segítségükre.

INKENm (összeomlik) Matthias meg fog halni? Gondoljátok, hogy meg fog halni? (Anna és Ebisch kitámogatják Inkent)

STEYNITZm (beleszagol az üres pohárba) Milyen pohár ez?

WINTERmA tanácsos úr inni kért. Orvosságot is adott egy fiolában, hogy szórjam bele.

STEYNITZmHol az a fiola?

WINTERmVisszakérte és zsebre tette.

Steynitz kutat, kiveszi a fiolát, a lámpa felé tartja. Clausen lélegzete szaporább lesz.

GEIGERmMiféle fiola?

STEYNITZmKeserûmandula szaga van.

GEIGERmTehát mégis! Marcus Aurelius tanítványa volt.

Clausen egy hangos, mélyrõl felszakadó sóhajtás után elnémul.

STEYNITZmBeteljesedett.

GEIGERmEllenméreg nincs?

STEYNITZmEllenméreg? Mi ellen? Ez a halál volt, professzor úr.

INKENm (beront) Hallottam! Hallottam ezt a hörgést! Meghalt?

STEYNITZmKérem, szedje össze minden erejét...

INKENmNem kell! Teljesen nyugodt vagyok, doktor úr. Teljesen nyugodt.

Kezét összekulcsolva elõrelép, összeszorítja ajkát, nézi a halottat.

GEIGERmMintha orvlövész lõtte volna le. És most itt fekszik az áldozat.

Hosszú csönd. Majd halkan benyit Hanefeldt és Immoos.

HANEFELDTmHogy állnak a dolgok? Odaát már türelmetlenül várnak...

STEYNITZmA betegszállító kocsit visszaküldheti üresen. A maga gyámkodása elég rövid lejáratúnak bizonyult.

HANEFELDTmNekem csak a Clausen-örökösök érdekében kellett ezt a rendkívül szomorú kötelességet vállalnom. Mint a család régi barátja, ugyebár... Igazán hálátlan feladat volt. Bármily sajnálatos ez a kimenetel, engem csak a legtisztább jóakarat vezérelt.

STEYNITZmUgye megbocsát, ügyvéd úr, ha nem osztom a véleményét.

HANEFELDTmErre más körülmények között majd válaszolok.

Anna és Ebisch belép.

IMMOOSmKrisztus nevében, csak a családot tartsuk távol!

GEIGERmMiért? A család megkapta, amit akart.

Függöny