Az idei fesztivált valaki találóan így jellemezte: ha a fesztivál vetítõvásznain kiontott vért a tengerbe öntenénk, vörös tenger lenne belõle. Nem tudom, szerencsére nem kellett minden filmet végignéznem. De néhány ilyen szadista csemegét nem tudtam elkerülni. Elszomorító volt, milyen lelkesedéssel fogadta a közönség a szétrugdalt arcokat, felmetszett hasakat és gránát szaggatta fejeket.
Azon töprengek, hogy az ilyen filmek alkotói, mint érzékeny mûvészek, vajon megelõzték-e már a korukat, vajon érzik, merre tart az emberiség, és elõre látják, hogy a jövõben egyre több durvaság és érzéketlenség vár ránk? Vagy az egész jelenség csak a film által való nevelés eredménye? A nézõk egyre erõsebb élményeket kívánnak és követelnek, a rendezõk pedig egyre csípõsebb csemegéket tálalnak fel nekik.
Ami tavalyelõtt még sokkoló volt, az ma már merõ unalom.
Van valami, ami ezeket a filmeket élesen megkülönbözteti az évekkel ezelõtt forgatott gengszterfilmektõl és véres kalandfilmektõl; az áldozat iránti tökéletes részvétlenség. És ez olyan jelenség, amire a szociológusoknak fel kellene figyelniük.
A fesztiválon szóba elegyedtem egy férfival, aki olcsó filmeket gyárt. Elmondta, hogy filmjeiben amerikaiak gyilkolják az amerikaiakat. - Ezekért a filmekért ölik egymást az emberek - mondta. És büszkén eldicsekedett, hogy egy "Menzel-féle" filmet is csinált. - Film à la Menzel - mondta szó szerint. És hozzátette: - De senki sem akarja megvenni.
Hát, nem tudom...
* * *
Bámulatos, hogy mennyire ismétlõdnek a dolgok. Voltak idõk, amikor nyilvánosan nem mondhattam el, amit gondolok. Itthoni újságíróink kerültek, a külföldiek viszont idõrõl idõre interjút készítettek velem lapjuk számára, s ilyenkor úgy válaszolgattam nekik, ahogy lelkiismeretem diktálta. Elõfordult, hogy valamelyik elvtárs aztán felkutatta, lefordíttatta egy-egy interjúmat, és utána mindent elkövetett, hogy fojtogatónak érezzem Csehország levegõjét.
Kijelentéseim miatt ma már nem fenyeget büntetés, mégis egy-egy újsütetû káderes néha megmossa a fejem, mert józanul próbálom látni a dolgokat. Az orromra koppintottak például azért a rég elhangzott véleményemért, hogy ellentétben más nemzetekkel mi, csehek a történelem során valahogy mindig meg tudtunk simulékonyan egyezni a megszállóinkkal. Lehet, hogy boldogulásunk szempontjából ez jó volt, de biztosan nem vagyunk a vértanúk nemzete, ahogy néha láttatjuk magunkat. Menten az orromra vertek. Hogy nekem errõl nincs jogom beszélni, hiszen nem szenvedtem. Filmeket forgattam a komcsik alatt, míg a többiek, a kegyetlen rendszer üldözöttei, hiába járták a munkaügyi hivatalokat, kénytelenek voltak kazánházakban szenvedni és kirakatot mosni.
Így aztán meg kell magyaráznom véleményemet. Mindig feszengtem, valahányszor a szovjet megszállás alatti szenvedéseinkrõl, a lélek Biafrájáról és hasonlókról volt szó. Eszembe jutottak a kiéhezett afrikai menekültek, és összehasonlítottam õket az 1968 augusztusa után Škodáikban emigráló csehekkel. Összehasonlítottam az ötvenhatos véres magyar forradalmat a varsói szerzõdés hadseregeinek tizenkét évvel késõbbi csehországi bevonulásával. Pol-Pot tömegmészárlásai és Sztálin gulagjai, az hiszem, nem említhetõk egy napon a mi normalizációs tisztogatásainkkal. Csehországban a bolsevikok garázdálkodása inkább értelmetlen és ostoba volt, mintsem kegyetlen.
Csakhogy, úgy látszik, nem az áldozatok száma dönt. A jogtiprás nem mérhetõ a kiontott vér mennyiségével. Nem tudom, mire emlékezhetnek a mai ifjú buzgólkodók, de én nagyon jól emlékszem, hogy az elnyomást nem a szovjet megszállók, hanem a cseh kollaboránsok szorgalmazták. Emlékszem, hogy az augusztust követõ elsõ hónapokban mennyire tanácstalanok voltak az oroszok, mert a csehek összetartottak. Nem voltak megtorlások, hiszen az egész világ ránk figyelt. A megtorlásokat a mi embereink indították el. Nemcsak Dubèeket váltotta le a becsvágyó Husák. Mindenütt, minden rétegben és szakmában megjelentek a kificamodott jellemû, gyenge képességû, romlott erkölcsû emberek, akik rájöttek, hogy itt a soha vissza nem térõ alkalom, most leválthatják a náluk alkalmasabbakat. Színházi és filmes kollégáim közt is voltak ilyenek. Sorra feljelentették és eltávolíttatták tehetségesebb pályatársaikat. Erre jól emlékszem.
Hát, nem tudom...
A cseheket nem a megszálló szöges bakancsa tiporta. Saját percemberkéik beteges jellemétõl szenvedtek. Leginkább azért, mert alkalmazkodniuk kellett hozzájuk. Ez pedig nem kegyetlen, hanem ostoba és szerencsétlen dolog. Mesebeszédnek érzem, amikor kedvezõtlen földrajzi fekvésünkre és a mások agresszivitására fogunk mindent. Nem vagyunk olyan galamblelkûek, amilyennek látni szeretnénk magunkat, és vannak nemzetek, melyeknek felemelõbb a történelme, mint a miénk.
* * *
A tavalyi év rosszul indult. Február elején itt hagyott bennünket Hrabal. Sokan szorongatták a kezem, sokan telefonáltak, sõt néhány részvétnyilvánító levelet is kaptam, mintha Hrabal a rokonom lett volna. Kicsit olyan volt nekem, mint a bátyám; több mint harminc éve ismertük egymást, és amikor közös munkán dolgoztunk, vagy ellenkezõleg, egyikünk se dolgozhatott, gyakori és szoros kapcsolatban voltunk.
Több helyrõl is felszólítottak hát, hogy írjak a haláláról. Valahogy nem ment. Úgy éreztem, a gyász, a nekrológok meg halotti beszédek nem illenek Hrabalhoz. Olyan ember volt, akibõl józan életöröm sugárzott. Semmi se volt idegenebb tõle, mint az érzelgõsség meg a szertartásos komolyság.
Elõször olvasóként ismertem és szerettem meg. Folyóiratokban közölte írásait, s én szenvedélyesen vetettem rá magam minden megjelent szövegére. Vonzott a nyerseségük, kendõzetlenségük, és természetesen a humoruk. És amikor végre alkalmam nyílt személyesen találkozni vele, összeszedtem bátorságomat, és feltettem neki a kérdést, amely már régóta foglalkoztatott: Mitõl van az, hogy szövegei nem nélkülözik a humort, holott tele vannak katasztrófával, sebesüléssel, balesettel, vagyis olyan eseményekkel, melyektõl a gyengébb idegzetû ember, amilyen jómagam is vagyok, rendszerint elfordítja a fejét? Mitõl van az, hogy könnyes szemmel olvasom a történeteit, és közben nevetek? Mitõl van az, hogy olyan dolgok, melyeket rendesen megsiratunk, megnevettetnek, és mégsem érzem cinikusnak magam?
Hrabal azt felelte, hogy az élethez a katasztrófa meg a tragikus esemény is hozzátartozik, hogy ez az érem másik oldala, és ha nem tudunk róla, nem becsüljük meg kellõképpen az életet, nem tudunk örülni neki.
Csakugyan, Hrabal a búskomorság vagy reménytelenség leghalványabb árnyéka nélkül ábrázolta a véres és kegyetlen életet. Ellenkezõleg, arra tanított bennünket, hogy készüljünk fel rá, hogy viseljük el az életet a keménységével együtt, hogy sohase veszítsük el humorérzékünket. Ilyen volt az õ józan életszeretete - nem választotta el az élettõl a halált. Érzelmességtõl mentes viszonya az emberekhez lehetõvé tette, hogy olyanoknak lássa õket, amilyenek igazából; tudta, hogy tele vannak hibával és rossz szokással, hogy sajnálatra méltók, de a szeretetünket is megérdemlik. Hrabal arra tanított bennünket, hogy szeressük az embereket.
Hát, nem tudom...
* * *
Beszéltem már a világ legsznobabb filmfesztiválján - a cannes-in - szerzett élményeimrõl. A piros szõnyeg borította nevezetes lépcsõrõl, melyen híres és kevésbé híres sztárok és a filmes világ más személyiségei vonulnak, mosolyognak, jobbra-balra integetnek, fintorokat vágnak a bámészkodó tömegnek, a fotósoknak, a tévéseknek.
Egy ideje már itthon vagyok, részt vettem néhány parádén idehaza is, és egyszerre csak rájöttem valamire, ami Cannes-ban, a piros szõnyegen való bohóckodásban tulajdonképpen tetszett. Érthetõ okból Cannes-ban a fotósokat és operatõröket vastag kötél választotta el a piros szõnyegtõl, de ami a legfontosabb - mindannyian rendesen voltak felöltözve. Sötét öltönyben, csokornyakkendõvel. Különben nem engedték volna oda õket. Ezzel szemben nálunk...
Hangversenyen, kiállításmegnyitón, díjkiosztáson, de más ünnepi eseményen is a nézõtéren illedelmesen ülõ, szépen öltözött közönség és a dobogón álló, elegáns szereplõk között az ember szünet nélkül fel-alá futkosó fickókat lát. Nyakukban fényképezõgép lóg, dzsekijük foltozott, lötyögõ fenekû farmernadrágjuk piszkos. Mindenkit zavarnak azzal, hogy villogtatják a vakut, csattogtatják a gépet, gyakran a dobogóra is felmásznak az ott szereplõk közé, de ha az estélyi ruhába öltözött közönség soraiban maradnak is, rendszerint borostásak, göncük elnyûtt, és arcátlanul, engedély nélkül, közelrõl az ember képének szegezik a lencsét, igyekezve akkor kattintani, amikor áldozatuk a legbambább arcot vágja.
A nyüzsgõ koszos dzsekik a legünnepélyesebb
hangulatot is elront-
hatják. Csakugyan nem értem,
hogy a rendezõk mért nem tesznek ez ellen semmit. Valahogy
megszoktuk az efféle bárdolatlanságot, és ki
tudja, miért, de tûrjük. Ha valami ágrólszakadt
kóvályogna a teremben, gyorsan kivezetnék. De amint
valakinek négy-öt fekete doboz lóg a nyakában,
békén hagyják.
Hát, nem tudom...
Egyszer tanúja voltam annak, hogyan sikerült Hrabalnak megszelídítenie ezeknek a fura fényképezõgépes lényeknek a falkáját. Hrabal komoly irodalmi kitüntetést kapott, úgy emlékszem, a Jaroslav Seifert-díjat. Amikor át akarták adni neki az érmet, hirtelen eltûnt a fényképész urak szakadt dzsekijének és kitükrösödött fenekének sánca mögött. A kitüntetett nem lett volna Hrabal, ha nem azt teszi, amit kell: határozott mozdulattal szétkergette a csattogtatók és villogtatók hadát, és még egyszer átadatta magának a díjat. A közönség kedvéért.
* * *
Csak úgy porzik, úgy loholunk, hogy utolérjük Európát, de nem vagyok biztos benne, hogy mindenben utol kell-e érnünk, attól pedig óvjon bennünket az Isten, hogy egyszer netán meg is elõzzük. A többi vívmánnyal együtt megérkezett hozzánk a graffiti. Nagyon szép dolog.
Egy napfényes vasárnap a Kampán sétáltam. Mint Prága sok más utcáján, a házakon itt is szikrázott az új vakolat, világítottak a tatarozott falak és háztetõk. De jaj! Mindenütt, ahová a szemfüles graffitimûvész keze felért, a vadonatúj világító fal össze volt firkálva. Úgy látszik, vannak emberek, akik nem tudják elviselni, ha valami tiszta és gondozott, és a saját ízlésükhöz, a csúfság esztétikájához igazítják a világot.
Ötéves voltam, amikor rajtakaptak, hogy krétával sündörgök a házunk falánál. A lebukást követõ nyakleves egy életre megtanított, hogy nincs jogom elcsúfítani valamit, ami nem az enyém.
Nemrégiben hírül adták az újságok, hogy néhány fekete bõrû seriff bajba jutott, mert eldöngetett egy alternatív mûvészt, aki a New-York-i metró mintájára egy villamost akart kipingálni. A seriffeket bíróság elé állítják, mert a demokratikus társadalomban a testi fenyítés sérti az emberi jogokat.
Elképzelem, hogy hogyan zajlott le az incidens. Valószerûtlennek tartom, hogy azt a fiút a puszta felszólítás megakadályozta volna mûvészi ambíciói megvalósításában. Vannak, akiknek nem elég a figyelmeztetés, az engedetlenséget viszont hõstettnek tekintik. A pénzbírság rendszerint behajthatatlan, a börtön bizonyos réteg számára bûnözési továbbképzõ. Bizonyos emberfajtát talán csak a testi fenyítéssel járó megalázással lehet rábírni arra, hogy tisztelje a törvényeket.
Azt olvastam az újságban, hogy Szingapúrban hat botütésre ítéltek egy mûvészt, aki sprayvel fújt le egy idegen autót.
Hát, nem tudom...
Jó, hogy utol akarjuk érni Európát, de ebben-abban talán Szingapúrt is érdemes volna utolérnünk.
* * *
Több, mint nyolc éve történt. Rendszerint az Opletalová utcai garázsban hagytam a kocsimat, és a Vencel téren át mentem a Èinoherní klubba. Azokon az õszi napokon nagy nyüzsgés volt a Vencel-szobor környékén. Egyenruhás és civil fickók álldogáltak csoportosan a járdákon, a kapualjakban, az utcák sarkán, hogy közbelépjenek, ha netán valaki tiltott helyre akarna virágot tenni. A fickók jókedvûek, felszabadultak és tettre készek voltak. Csodálkoztam, honnan kerültek oda annyian, látványuk szorongást váltott ki belõlem. Arra gondoltam, hogy fiatalok, egészségesek és sokan vannak, és ezért alighanem minden a régiben marad. Szerencsére nem maradt.
Néha eszembe jutnak ezek a legények. Vajon hová tûntek el a novemberi eseményeket követõ néhány hét alatt? Elrejtõztek, lakhelyet változtattak, megváltoztatták a külsejüket is, szakállt növesztettek, más nyakkendõt kezdtek viselni, másutt élnek, mint addig, de változatlanul köztünk vannak. Idõrõl idõre ismerõs arc bukkan fel a képernyõn vagy a lapokban, hasonló azokhoz, melyektõl annak idején féltem. Minden esetben kisebb-nagyobb vállalkozási csalással kapcsolatban bukkan fel. Az ügybõl botrány lesz, tele van vele a sajtó, aztán lassan feledésbe merül, elhomályosítja egy következõ affér.
Ezek a mindenre kapható legények nemcsak tettre készek, de alkalmazkodók is voltak. Nyilván az olvasóm is furcsállotta, honnan kerültek elõ azok a fura egzisztenciák, akik nejlonszatyrokban hordták a milliókat, és privatizációs árveréseken szállodákat, áruházakat, gyárakat vásároltak. Amit a kommunisták egykor államosítottak, az gyorsan új tulajdonosra talált. Egyre ment, kié lesz a vagyon, legfontosabb a gyors eladás volt. Kisebb kockázattal járt, ha a vagyont egy potenciális, de gyakorlatias gazemberre bízták, mint holmi idealistára, akiben nincs meg a kellõ rugalmasság.
Az üdvözítõ alkalmazkodást sokan jól begyakorolhatták a Gottwaldtól Jakešig terjedõ idõkben. Persze most nem mindenki vált be. A piszkos pénzek leleplezésérõl, a privatizációs pénzek eredetérõl inkább csak suttogva beszélnek. Nem az a cél, hogy a pénz eltûnjön, hanem hogy befektessék és gyarapítsák. És ehhez bizonyos emberek egyszerûen jobban értettek.
Hát, nem tudom...
De meggyõzõdésem, hogy mostani gondjaink hátterében az a nyilvánosan soha be nem vallott, de amúgy igen gyakorlatias meggondolás áll, hogy a régi nómenklatúra tagjai nem voltak fanatikus kommunisták; hogy tulajdonképpen realisták és ügyesek voltak. S mert az ilyen emberek alkalmazkodóbbak, nyilván hasznosabbak az új gazdaságnak, mint a nem gyakorlatias, nem rugalmas idealisták.
És alighanem pontosan ez az a baj, az a pocsolya, amiben most tapicskolunk.
* * *
Írásaimban viszonylag gyakran bukkan fel Karel Èapek neve. Vagy valami témával kapcsolatban emlegetem, vagy szó szerint idézem. Az utóbbi idõben valahogy megszállottja vagyok Èapeknak. Nem csoda. Naponta felütöm valamelyik könyvét, olvasom az esszéit és tárcáit, és csak bámulok, hogy ez az öregúr, ez a Èapek milyen idõszerû ma is. Ha újságot szerkesztenék, a mai cikkek helyett csak azt közölném, amit Èapek már rég megírt, és ami csodák csodájára ma is érvényes. Ítélje meg az olvasó Èapek 1927-ben írt sorait:
"A politikát kétféle, merõben ellentétes emberfajta ûzi: az egyik minden alkalomkor >>a pártunkra<< hivatkozik, a másiknak ez a szó valahogy megakad a torkán.
Az elsõ kijelenti, hogy, mondjuk, >>pártunk a pénzügyek tisztázását szorgalmazza<<; ha felnégyelnék, akkor se mondaná úgy, hogy >>az egyszerû és józan ész<< vagy >>minden tisztességes ember<< szorgalmazza a pénzügyek tisztázását. Kijelenti, hogy >>pártunk éberen óvja az országot az ellenségtõl<<; sohasem ismerné el, hogy végeredményben minden polgár, akinek megvan mind a négy kereke, óvja az ellenségtõl az országot", írja Èapek, majd késõbb így folytatja: "De az egyszerû tisztességes polgár kissé viszolyog tõle, hogy a >>pártunkkal<< kérkedjen, amíg a saját eszével is kérkedhet. Aki azért támogatja a hasznos és jó dolgokat, mert a >>pártja<< is azt teszi, az talán jó pártember, de rossz polgár. Amíg a politikusok nem hagynak fel >>a pártunkkal<<, addig a politikában nincs helye az olyan természetes érveknek, mint az ész és a lelkiismeret; ahhoz, hogy politikai életünk megváltozzon, több igazi polgárra van szükségünk, mint igazi pártemberre."
Èapek ezt több mint hetven éve írta. Bizonyára hitt benne, hogy írásával használ, hogy szavait meghallgatják. Hogy tárcájával megbök valakit, és az illetõ elszégyelli magát. A cikket akár ma is megírhatná valaki, egyetlen szaván se kellene változtatnia.
Hát, nem tudom...
Javíthatatlanok vagyunk!
* * *
Egy képtelen gondolattal játszadozom. Vajon milyen lenne, ha egy asztalhoz ülhetnék felmenõimmel, mondjuk, apai ágon. Apám mellett ülnék, aki a század elején született. Apám apja, a nagyapám, valamikor 1860 körül jött a világra. Negyedikként nagyapám apja ülne az asztalnál, a dédapám, aki, mondjuk 1830-ban született. Rajtam kívül mindannyian Ferenc József uralkodásának idején éltek. Dédapám csak az elöltöltõ flintát ismerte, nagyapám emlékezett Masarykra, az elsõ tengeralattjárókra és a messze hordó ágyúkra, apám megérte a hidrogénbombát és a Husák-korszakot, én pedig a demokrácia újjászületésérõl és a génsebészetrõl mesélhetnék nekik. Vajon mirõl beszélgethetnénk úgy, hogy mindannyian megértsük egymást?
Képzeljük el, hogy a szomszéd asztalnál további négy õsöm ülne.
Dédapám apja, nagyapja, dédapja és ükapja. Az egyszerûség kedvéért számítsunk minden nemzedékre huszonöt évet, így õk négyen száz éven belül születtek meg - 1805, 1780, 1755, és 1730. Alighanem jobban szót értenének egymással, mint mi, de a gondolat így is szédítõ - csak nyolc ember ülne a szobában. Némelyik csak ingben, mert a kabátok akkor tartósabbak voltak, és öröklõdtek. Összes õsöm ismerné már a puskaport, és a legidõsebbek Mária Terézia uralkodására is emlékeznének.
Ha velünk lehetne még harminckét további õsöm, a legidõsebb Szent Vencel kortársa volna. A negyven férfi, a mindössze negyven nemzedék országunk fejlõdését testesítené meg. Képzeljük el õket egy helyiségben; alig vannak többen, mint ahány kisdiák ül egy osztályban. Mindegyik más-más ruhában, mindegyik más-más történelmi és élettapasztalattal a háta mögött. A kardtól és alabárdtól az atom-tengeralattjáróig.
Jézus születése óta körülbelül nyolcvan nemzedéknyi idõ telt el. A kétezer év során a tudományos és technikai fejlõdés ijesztõen felgyorsult. Állítsunk fel a nyolcvan õs mellé még egy asztalt, melyet a négy következõ nemzedék tagjai foglalnak el. A képzeletbeli fiam, és a szintúgy képzeletbeli unokám, dédunokám és ükunokám.
Hát, nem tudom...
Ha elképzelem, hogy az elkövetkezõ száz évben feltehetõen miféle változáson megy át a világ, kicsit örülök, hogy az utódaim csakugyan csak képzeletbeli utódok.
* * *
Az utóbbi idõben valahogy záporoznak rám a díjak meg kitüntetések. Sajnos nem egy filmemért kapom õket, hanem az "életmûvemért". Nem mintha nem szívesen vennék át díjakat, ez alighanem minden szakmámbelinek, de más szakmák képviselõinek is jólesik. Tudomásul vehetjük, hogy munkánk nem volt felesleges, valaki felfigyelt rá. De az "életmû" szó mégis töprengésre késztet, hogy vajon nincs-e már vége az alkotó éveknek, hogy ne tekintsem-e a kitüntetéseket figyelmeztetésnek, hogy legfõbb ideje abbahagynom a filmezést. Elõfordul, hogy az ember marhaságokat kezd csinálni, de tekintettel a korára meg az addigi "érdemeire", senki se meri megmondani neki, hogy: "Hagyd már abba, az Isten szerelmére!"
Ilyesféle gondolatokkal vettem át a FITES díját, meg azt is, amit San Franciscóban, majd legutóbb Olaszországban kaptam. Ki tudja, kinek jutok még eszébe. De, ha elgondolom, miféle filmeket forgatnak manapság, miféle filmeket néznek az emberek a moziban, hajlok rá, hogy igazat adjak kitüntetõimnek. Ma olyan filmeket gyártanak, olyan filmeknek van sikere, amilyeneket én már nem tudnék csinálni. Ha csak a mozikban és a képernyõn bemutatott filmek címlistáját futjuk végig, olyan benyomásunk támad, hogy a világ népességének a fele vagy bûnüldözõ vagy bûnözõ, hogy minden második ember vagy gengszter vagy áldozat.
Eszembe jutnak azok a filmek, amelyek egykor megszólítottak: Renoir, Chaplin, De Sica, Fellini és mások alkotásai. Ezek a filmek az ember örömeirõl és gyötrelmeirõl szóltak, ezekben a filmekben csak kevés hely jutott a rossz embernek. Az elmúlt húsz-harminc évben a filmgyártás olyan nézõt nevelt ki magának, aki szívesen néz végig mindenfajta gazemberséget, és megköveteli a filmesektõl, hogy egyre rafináltabb gonosztevõket, szadistákat és más söpredéket tálaljanak föl neki. A mai ember szemlátomást szívesen nézi az ilyen elvetemült egyéneket, talán, mert valamivel jobbnak érzi magát náluk, és ezekben a filmekben igazolást talál a saját cinizmusára.
Hát, nem tudom...
Ha elgondolom, milyen filmek születtek az elmúlt száz év során, és tudomásul veszem, milyen utat tett meg a filmgyártás az én életemben, tökéletesen el tudom képzelni, milyen filmeket fognak csinálni, ha már nem leszek itt. És ha tudom, milyen filmeket fognak csinálni, ha már nem leszek itt, tulajdonképpen örülök, hogy már nem leszek itt.
KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása