- Pérez asszony?
A mama elkezd majd pislogni, Daniel, kicsit furcsán fog rád nézni, de nem ellenségesen, értesz engem? Nem az a fajta, egyszóval nem bizalmatlan.
- Tessék, uram.
- A fiának, Pedrónak vagyok a barátja, asszonyom. ' kért meg rá, hogy látogassam meg magát.
Még nem mondod meg neki, hogy pénzt hoztál a jegyre, se más effélét. A mama szépen ki fogja neked nyitni az ajtót, mintha én magam jöttem volna haza, majd meglátod.
- Pedritótól? Hála istennek. Nem is tudja, mennyire örülök, uram. Tessék, jöjjön csak, jöjjön, nehogy megfázzon, jaj de jó, milyen kellemes meglepetés.
Úgy viselkedsz, mint egy úriember, érted, mégiscsak az anyám, tehát semmi idétlenkedés. Leülsz a fotel szélére, teával kínál, te meg elfogadod. Nehogy valami piát kérj tõle, nehogy...
- És Pedrito hogy van, uram? Meg kell mondjam magának, sosem ír az a gazember, már elnézést a kifejezésért. Remek gyerek, nehogy azt higgye, uram, hogy panaszkodom, rendszeresen küld nekem pénzt Kansasból. Maga is Kansasból jött?
- Igen, asszonyom. Együtt dolgozunk.
- Együtt dolgoznak. Milyen szép. Akkor úgy is lehet mondani, hogy munkatársak.
Én sosem akartam, Daniel, elmondani a mamának. Épp azért, amiért te sem mondtad el Estelának, mielõtt idejött volna. Úgy gondoltam, és még mindig tartok tõle, hogy nem fogja megérteni, kétségbe fog esni. De most nem tehetünk mást. Sose bocsátaná meg, ha nem hívnám el az esküvõmre. Egyetlen gyerek, satöbbi. Azt meg persze végképp nem akarom, hogy idejöjjön, aztán kiverje a balhét. Mikor Estela megérkezett, én mentem ki érte a reptérre, te kértél meg rá. A te feleséged, mondtam neked, rád tartozik. Mondd neki, hogy beteg vagyok, felelted, ami igaz is volt, cefetül érezted magad egész héten, meséld el neki útközben, Pedro, légy szíves. És megtettem, el kell ismerned. Most terajtad a sor, Daniel.
- Több mint munkatársak, asszonyom.
Ezt csak a végén adod be neki, Daniel, nehogy rögtön kikotyogd. Elõször a nõsülést, aztán a jegyet, és végére hagyd a melót.
- És mi van Pedróval? Hogy érzi magát mostanában?
- Éppen ez az, asszonyom, amiért ideutaztam. Jó híreket hozok.
Nem tudom, a mamának tetszeni fog-e vagy sem. Folyton azzal cseszegetett, hogy ideje lenne már, meg mikor lesznek végre unokái, meg hogy talán valami bajom van-e, merthogy sosem szánom rá magam, és újra csak az unokák, hogy akkor kell megszületniük, mikor még fiatal vagy, és bárcsak egészségesek lennének, de itt aztán kitör belõle a féltékenység is, meg minden, úgyhogy csodákat zengj Elianáról, csodákat. Nem hiszem, már megbocsáss a szemtelenkedésért, hogy nehezedre esne csodákat zengeni Elianáról, vagy igen?
- Jó híreket?
- Pedro meg fog nõsülni, Pérez asszony.
Nehogy megemlítsd neki, mi volt köztetek, mielõtt Estela megjött. A mama elég konzervatív. Nem hiszem, hogy megértené. És nem mondhatod, hogy akaratod ellenére közétek álltam volna. Egy baráttal nem tesz ilyet az ember. Az a lány magára maradt, teltek-múltak a hónapok, aztán megbeszéltem veled, mielõtt beleugrottam volna, te meg azt mondtad, rendben van, persze, te már úgysem tehetnél ellene semmit, hiszen az ügy már el van döntve. De nem hiszem, hogy a mamának tetszene. Téves következtetéseket vonhatna le Elianával kapcsolatban. Inkább mondd el neki, hogy dr. Thompson is eljön a nagy eseményre. Mondd csak el. Hadd lássa, hogy nem akármilyen esküvõ lesz. Hogy a vállalat is áldását adja ránk.
- Megnõsül? Pedro?
- Meg, asszonyom.
- Szólhatott volna. Nem gondolja? Értesíthetett volna.
- Csak az indulás elõtti nap derült ki.
- Ilyen hirtelen, Szûzanyám. De hát minek siránkozom? Házasság. Szép dolog az. Milyen jó hír, uram! És a menyasszony, uram, maga biztosan ismeri a menyasszonyt.
- Persze, asszonyom. ' is dolgozik, ugyanott, ahol mi.
Akkor a mama majd megáll elõtted, és forrón átölel, mintha én lennék ott személyesen. Te pedig mindezt eltûröd, Daniel. Végül is nem csoda, ha elérzékenyül. Elmondod neki, hogy nagyon szeretjük egymást, hogy látod rajtunk, milyen boldogok vagyunk, hogy társ nélkül ebbe a munkába belepusztulnék az unalomtól.
- Bocsásson meg, uram, de ettõl a hírtõl még a lélegzetem is elállt. Tudja, az ember abban a hitben van, hogy a gyerekei még mindig olyanok, mintha most születtek volna, egészen gyámoltalannak képzeli õket. Már itt volt az ideje, de az ember mégis meglepõdik, uram. És mikor lesz az esküvõ, kitûzték már a napot?
- Éppen ezért kellett, asszonyom, eljönnöm magához. A fia pénzt küldött, hogy vegyen rajta jegyet. Azt akarja, mindketten azt akarják, hogy eljöjjön.
- Kansasba?
- Az esküvõre, asszonyom.
Diszkréten leteszed a borítékot az asztalra. Ne kérd tõle, hogy ott elõtted számolja meg a dohányt, Daniel, én tudom, hogy szerinted a pénz számolva, a nõ pedig verve jó, de õ kellemetlenül érezné magát, ha arra kérnéd, ott helyben számolja meg. Szépen leteszed neki. Azt mondod, a jegyre. Kész.
- Nem is tudom, mit mondjak, uram. Gyûjtögettem a pesókat, hogy ha sikerül, talán majd jövõre, de bevallom magának, nem sokat tudtam összespórolni.
Na, ekkor már megértõ hangulatban lesz. Vagy esetleg a papról kérdez, hogy van-e katolikus templom Kansasban. Mondd meg neki, Daniel, hogy persze, mondd csak, hogy minden rendben van.
- Ezért küldte ezt a fia magának, asszonyom. Nem akarta, hogy épp maga hiányozzon.
- És mikor lesz, uram, az esküvõ, tudja az idõpontot?
Részletekrõl nem beszélsz. Dr. Thompson azt mondja, meg kell várni a következõ ciklust, Eliana miatt, mondta. Tehát lehetõleg minél kevesebb részletet árulj el.
- Valószínûleg a jövõ hónapban, asszonyom, de pontosan még nem tudjuk, mikor. Bocsásson meg.
- Maga bocsásson meg nekem, uram. Tíz perce itt állunk, csak beszélünk egyfolytában, és még meg sem kínáltam. Hozhatok valamit?
- Ha lenne teája, asszonyom, azt megköszönném.
- Tea, uram, hát hogyne, milyen jó, hogy tartok itthon. Az a helyzet, hogy nagyon felkavart a hír. Meséljen nekem a menyasszonyról, uram. Kedves lány, uram?
- Elianának hívják. Nem tudom, hány éves. Persze a nõkrõl sosem tudja az ember, hány évesek. Csinos, szelíd, értelmes. Mit mondhatnék még róla?
- Hogy kedves lány-e, uram. Ez a legfontosabb. Hogy megértõ és türelmes-e a férfiakkal.
- Nagyon kedves, asszonyom. Ne aggódjék.
- Maga nõs, uram?
- Igen, asszonyom.
- No, akkor tudja, milyen fontos a jó választás. Maga szerint a fiam jól választott?
- A fia tudja, hogy mit csinál, asszonyom, nekem elhiheti.
- Az a gazember. Sosem mond el nekem semmit. Valami új dolog lehet, nem igaz?
- Olyasmi, asszonyom. Mondom, ugyanott dolgozunk mindannyian.
Ki fog menni a teáért a konyhába. Mikor visszajön, Daniel, vagy valamivel utána, elejt majd egy kérdést, ami alapján lassan rátérhetsz a lényegre.
- Biztos jól fizetnek, kedves...
- Torres, Daniel Torres. Ha akarja, hívjon csak Danielnek, asszonyom, ha úgy jobban tetszik.
- Köszönöm, mindig a keresztnevükön szólítottam a fiam barátait, így teszek most is. Cukorral kéri, Daniel?
- Cukor nélkül, asszonyom. Nem tesz jót nekem a cukor.
- Cukor nélkül, hát persze... Szóval azt mondja, Daniel, jól keresnek. Öröm hallani, hogy Pedrónak végre jól megy a sora, nagyon tehetséges fiú ám. Eddig csak balszerencse érte. Annyi ideig munka nélkül, képzelheti.
- Nehéz munkát találni, asszonyom. Fõleg, ha mondjuk valakinek nincsenek rendben a papírjai.
- De Pedrónál minden rendben van. Megírta nekem. Már van tartózkodási engedélye.
- Úgy bizony, asszonyom, a vállalatnál szerencsére elintézték neki. Jó, hogy Pedro megkapta ezt a munkát. Így egy csomó gondja megoldódott.
- Bizony itt sem könnyû, hát úgy gondoltuk, ott mégiscsak egyszerûbb lesz. Szerintem eleinte nem ment jól neki. ' errõl nem írt, de én megéreztem. Sosem szeretett magáról beszélni. A tanárok az iskolában azt mondták, hogy visszahúzódó alkat. Így mondták neki. Én azt sem tudom, mit dolgozik. Csak azt tudom, hogy Kansasban van, semmi egyebet.
Ne mondj el neki egyszerre mindent. Apránként,
Daniel, könyörgök
neked.
- Olyan laboratóriumféle, asszonyom.
- Laboratórium! Az én Pedróm egy laboratóriumban dolgozik, ki hitte volna. Nem is tudtam róla, hogy ért egyáltalán az ilyesmikhez.
A barátnõivel, Daniel, a szomszédokkal, még a plébánossal is, egész áldott nap csak rólam beszél, az õ Pedrójáról. Én vagyok a kedvenc témája.
- Nos, a laboratórium csak egy része a dolognak. Amolyan kísérleti központ, nevezhetjük így is, tudja, ahol kipróbálják a gyógyszereket, orvosságokat, szóval ilyesmi. Mielõtt eladják az embereknek, asszonyom, muszáj õket... kipróbálni.
- Hogyne, uram. Tudom én azt. A rádióból. Beoltanak néhány patkányt, aztán megfigyelik õket.
Ha a patkányokról kezd beszélni, szépen elmagyarázod neki, hogy itt másról van szó, értesz engem, Daniel. Estela ki volt akadva. Akkor ez veszélyes, kérdezte. Én meg elnevettem magam, hogy lássa, ez is csak olyan munka, mint bármilyen másik.
- Így van, asszonyom, patkányokról van szó. Mikor már kipróbáltak egy gyógyszert patkányokon, asszonyom, mikor már látják, hogy nincs semmilyen mellékhatása a patkányra vagy az ivadékaira, nos, akkor már lehet tudni, hogy emberi lények is használhatják.
- Szegény patkányok. Mindig is sajnáltam õket. De hát ez elengedhetetlen az emberiség érdekében, nem igaz? No és Pedro mit csinál, Daniel? Gondozza azokat a kis állatokat? Mindig szerette az állatokat.
- Az a helyzet, asszonyom, hogy az USA törvényei szerint csak olyan gyógyszert lehet forgalomba hozni, melyet elõtte kipróbáltak egy emberi lényen, asszonyom. Egy átlagos emberi lényen.
- Jó törvény, bárcsak errefelé is így tisztelnék az emberi életet. Mindig is csodáltam az észak-amerikaiakat. Törõdnek a honfitársaikkal. A világért se mérgeznék az embereket, nem igaz? Én sosem voltam oda ezekért a modern gyógyszerekért. Mindig idegenkedtem tõlük. Lehet, hogy nem kellene ellenük beszélnem, ha egyszer az én fiam is egy ilyen cégnél dolgozik. De engem aztán semmi pénzért nem tudnának rávenni, hogy bevegyek egy ilyen pirulát. Csupa zagyvaság, csupa propaganda. Hogy a torokra, hogy a fejre, hogy megfázásra, hogy hasmenésre, meg hogy aludjak, és hogy ne aludjak, sõt, hogy ne legyen porontyom, engedelmével, Daniel, nem érnek ezek egy fabatkát sem. Egyszerûen hasznot húznak az emberek félelmébõl, semmi egyéb.
Próbáld meg minél természetesebben elõadni, mintha ez lenne a legkézenfekvõbb dolog a világon. Nehogy nekem felizgasd, az Istenre kérlek, Daniel.
- Régebben rabokat használtak, hisz tudja, asszonyom. Börtönben lévõ rabokat. Úgy értem, rajtuk próbálták ki a gyógyszereket, mielõtt árulni kezdték volna.
- Rabokon?
-iRajtuk, asszonyom, mivel optimális körülmények közt élnek, így mondták az orvosok meg a kutatók. Mindannyian ugyanazt az élelmet kapják, ugyanazok az életkörülmények, a levegõ, a pihenés. Idõ is bõven van, hogy tanulmányozzák õket.
- Azért a rabokat sem szabadna ilyen veszélynek kitenni. Ha egyszer bûnözõk, akkor megérdemlik, hogy néhány évig el kelljen gondolkodniuk a gaztetteiken, de nem látom indokoltnak, hogy így bánjanak velük.
- Ezt nehezményezte az észak-amerikai sajtó is, asszonyom. A rabok persze örültek; jó pénzt kerestek vele, kitörtek az egyhangúságból, de ennek most már vége. Úgyhogy önkénteseket toboroztak, akiknek egész álló nap más dolguk sincs, mint hogy pirulákat szednek és gyógyszereket próbálnak ki. Hónapokra bezárják õket egy-egy elkülönített lakócellába, hogy pontosan megállapítsák, milyen hatással lehet a készítmény az emberi szervezetre.
- Nem veszélyes ez az önkéntesre?
A statisztikák. Idézd a statisztikákat, Daniel, hogy nincs veszély. Hogy biztonságosabb, mint egy kamionsofõr munkája, sõt még egy titkárnõénél is. Beszélj neki azokról a munkahelyi balesetekrõl, amik egy titkárnõt érhetnek. Estela sem akarta elhinni, de miután látta a statisztikákat, megváltozott a véleménye. Az a helyzet, hogy a nõk jobban hisznek a számoknak.
- Nem, asszonyom, nem veszélyesebb, mint a többi foglalkozás.
Mondd el neki, hogy elõtte mindent elmagyaráznak, és hogy sosincs semmi gond, meg hogy állandó orvosi felügyeletet tartanak.
- Daniel, remélem nem veszi rossz néven, hogy úgy beszélek magával, mintha a saját fiam lenne, mert bár maga felnõtt ember, nõs és ...vannak gyerekei, Daniel?
- Most még, úgy gondoltuk, jobb ha nem, szóval nincsenek, asszonyom. Egyelõre.
- Ne halogassa sokáig, fiatalember, lássa be, minél elõbb meg kell találni az örömet a gyerekekben. Majd meggyõzzük Pedrót meg azt az Elianitát, nem igaz? Rosszul érzi magát?
- Nem, semmi baj, asszonyom. Az utazás. Kicsit kimerültem. Semmi más. Néha szédülök.
- Az egészség. Pont errõl kezdtem beszélni. Maga már felnõtt ember, nõs, de én éppen lehetnék az anyja is. Az egészség, Daniel, az egyetlen dolog, amit közvetlenül Istentõl kapunk. Úgy kell vigyázni rá, mint valami szentségre. Pedro tõlem örökölte a jó egészséget. Életében el nem tüsszentette magát. Hanem ezek a szegény ördögök, már elnézést a kifejezésért, nem tudják, mit csinálnak, ha érdekli a véleményem.
- Jegyzõkönyvet vesznek fel, asszonyom. Erre törvény kötelezi õket. Abban elmagyarázzák nekik, milyen tünetek jelentkezhetnek, és hogy miféle kísérletrõl van szó.
- Ha megengedi, Daniel, mondanék magának valamit. Maga jó ember. És jól teszi, hogy megvédi a pácienseket. Jól teszi. Én is ugyanezt tenném. Mert most már mindent értek. Ez a Pedro. Nem véletlen, hogy titkolta, mit csinál. Jól tudja, hogy én nem szeretem a gyógyszereket. A röntgensugarak, a kenõcsök, minden ilyen fura dolog félelmet kelt bennem. Olyan kellemetlen, olyan szörnyû feladat lehet ezeket a szegény, bezárt embereket gondozni. Mintha egy állatgondozóra lennének rábízva... De milyen buta is vagyok. Elfelejtettem, hogy maga is azt csinálja, amit Pedro, és most majd elmondja neki, hogy megszóltam a munkáját. Miközben ez is csak olyan, mint bármelyik másik, nem? És jól megfizetik, nem igaz? Ne mondja már el neki, hogy miket beszéltem én itt. Még kevésbé a jövendõbeli menyemnek. Ígérje meg nekem, Daniel.
- Megígérem, asszonyom.
Akkor mély lélegzetet veszel, Daniel, és elmondod neki az igazságot. Kímélj meg tõle, testvér, hogy nekem kelljen megtennem. A részletekrõl semmit. A tünetekrõl szintúgy. Egy szót se a fájdalmakról, hányásról, az átkártyázott éjszakákról. Ezekrõl semmit. Még kevésbé a nõi részérõl, a fogamzásgátlókról, a tamponokról, semmi ilyesmit, érted? Mintha nem is lenne jelentõsége, ahogy dr. Thompson magyarázta, olyan bérmunka, mint bármelyik másik.
- Szóval maga is beteggondozó, Daniel?
- Igen, asszonyom, az vagyok. Mint Pedro.
VENCZ ZOLTÁN fordítása