Kedves Uram!

Mellékelten küldöm telejegyzetelt kéziratát, melynek fénymásolatát megtartottam. Kétségkívül nyugtalanítja majd e jegyzetek, azaz jobbára ellenvetések és kiigazítások nagy tömege. Mikor elsõ ízben elolvastam munkáját, fõként mûvemmel kapcsolatos éles és érzékeny meglátásaira összpontosítottam. Csak az újraolvasás során támadtak elvi ellenvetéseim, tûnt fel némely részletek hibás volta, és a tanulmány szerkezetének bizonyosfokú rendezetlensége. Egy hétbe telt, míg sorról sorra végighaladtam mûvén, s tekintve, hogy milyen mélyen el vagyok merülve alkotómunkámban, ez a legtöbb, amit nyújthattam. Kérem értse meg, hogy ez az aggályos figyelem bizonyos értelemben kitüntetés, hiszen mindezt nem tettem volna meg, ha kéziratát érdektelennek és értéktelennek találom, s értse meg azt is, hogy úgy bántam vele, ahogyan saját újraolvasott szövegeimmel szoktam, vagyis kegyetlenül.

Nem tudom, leadta-e már dolgozatát vagy sem: ha nem, jegyzeteim lehetõvé teszik, hogy elkerüljön egynéhány részletbeli hibát és pontatlanságot, ha igen, könnyen lehet, hogy már nem is gondol erre a munkára. Ám akár ír még életében egy sort rólam, akár nem, fontosnak érzem, hogy egy napon, legyen ez bár holnap vagy tíz év múlva, újra átgondolja dolgozatának téziseit. Az a fajta munka, melyet most Ön is elvégzett, csak akkor marad eleven, ha állomás csupán, átmenet valami másba (s olykor, bocsásson meg az önkéntelen szójátékért), önmaga antitézisébe.

Lehetetlen egy kézirat margóján efféle párbeszédbe kezdeni valakivel anélkül, hogy elképzelnénk, miként mûködik ismeretlen társunk, honnan erednek a felfedezett hibák. Ilyen távdiagnózisra egy orvos természetesen nem vállalkozhatna. Mindamellett úgy vélem - s elõre kérem, bocsásson meg, ha nem valós okokat tételezek fel tévedései, tudásának hézagai mögött -, hogy a következõ kórismét kell megállapítanom:

1) Úgy tûnik, Önnek semmiféle történelmi vagy ókortudósi vonzódása vagy képzettsége nincs. Ami a történelmet illeti, egyáltalán nem határolja el egymástól a történelmi esszét ( Én szép kastélyom, Piranesi , A Történelem arcai a Császárok életében) 2, a történelmi alapon, de teremtõ képzelettel létrehozott mûveket (Hadrianus, Opus Nigrum) , illetve a tisztán költõi, történelmi témára vagy legendák nyomán, mítikus vagy allegórikus stílusban írott szövegeket ( Minotaurusz, Lángok) 3. Ha ennyire különbözõ inspirációjú és más-más mûnemben íródott alkotásokat egy szinten kezelünk, törvényszerûen ingataggá válik érvelésünk. Idõnként mintha azt hinné, a történelmi esszék és irodalmi kritikák azért íródnak, hogy a szerzõ bennük kiélje ízlését és képzeletét, nem pedig hogy pontosan leírjon valamely összetett emberi produktumot, és ítéletet mondjon felette. Bizonyos persze, hogy a képzeletnek és a szimpátiának (avagy éppen antipátiának) mindenütt megvan és meg kell, hogy legyen a maga szerepe, ám a történettudomány és a kritika területén ez egyfajta ellenõrzött szerep, s nem csupán a szépírót, bár másféleképpen, de éppúgy kötelezõ igazságigény vonatkozik rá, hanem a valósághûség és a bizonyíthatóság követelménye is.

A különbözõ történelmi korszakokra vagy tendenciákra tett utalásai elnagyoltak. A Hadrianus emlékiratai és a Pindarosz kapcsán "görög szobrászatról" beszél, miközben Pindaroszt hat évszázad választja el Hadrianustól, és úgy tûnik, nem érzékeli, hogy az egyes korszakok és iskolák közötti gyökeres különbségek olykor ellentétes irányt és esztétikát jelentenek. Ugyanez vonatkozik a "reneszánszra" is. Ami a XVI. század elejétõl a XVII. század elejéig ívelõ korszak festõit illeti, ön mintha egy kalap alá venné az olasz mûvészetnek a XVI. század elsõ éveitõl mûködött nagy alkotóit (Leonardót, Raffaellót, Michelangelót, akik egyébként egymástól is rendkívüli mértékben különböznek), a ragyogás vagy a színek késõbbi mestereit, köztük például az elõbbiekével szögesen ellentétes esztétikai elveket vallott velencei festõket, a barokk különbözõ irányainak nagyonis különálló alkotóit, valamint a flamand vagy németországi festõk sajátos csoportját, akik technikailag az olaszokkal párhuzamosan fejlõdnek, vagy talán még meg is elõzik õket, ám témáik középkoriak maradnak, ízlésviláguk pedig, mint hajdan mondták volna, "gótikus" (Bosch mellesleg a XV. század embere volt). Az Ön erõfeszítése tehát, hogy e festõkön keresztül határozza meg mûvemet, káoszba torkoll. Ráadásul nem tesz különbséget az egyes mûvészekre tett, mindössze a velük egy korban élt szereplõim esztétikai ítéletét vagy annak hiányát jelezni hivatott egyszerû utalások (errõl van szó Alberico de Numi4 esetében, aki elbeszélget Leonardóval, ám korántsem festészetrõl, hisz az nem érdekli, sokkal inkább harci gépekrõl és lovakról, vagy a Perjelnél, aki Sanzio5 egyik Rómában látott vallásos tárgyú festményét idézi fel meglehetõsen homályosan, s igazából csupán az õt érdeklõ teológiai összefüggések miatt), és ama említések között, melyeknek gyakorisága vagy hangütése jelzi, hogy a szerzõ elmélyülten tanulmányozta valamely festõ munkásságát, vagy akár merített is belõle.

Ami Görögországot illeti, Ön kiemelt jelentõséget tulajdonít a Pindarosz nak, e meglehetõsen középszerû fiatalkori mûnek, s ebbõl gyanítom, hogy sosem próbálta megközelíteni Pindaroszt, nemhogy eredetiben, de még csak a görög irodalom tudorainak és filológusainak kitûnõ munkáin keresztül sem. Pindarosz om, melyet huszonkét éves görög-szakos hallgatóként írtam, percig sem kételkedvén, pedig joggal tehettem volna, egy ily nehéz téma megközelítéséhez szükséges képességeimben, ráadásul egy olyan idõszakban, mikor a kiadók valósággal tobzódtak ha nem is a regényes (ilyen mélyre azért mégsem süllyedtem), de legalábbis a népszerû életrajzokban, mindent egybevetve pontatlanságokat nem is tartalmaz (kivéve egy-két olyan baklövést, melyeknek köszönhetõen egyszer s mindenkorra megtanultam elsiklani a másokéi felett, s melyek egyike Kargészosz említése a Pindarosz-korabeli gyarmatok között, holott e tartományt a görögök csupán a XVIII. században próbálták megszerezni!!). Ám a mû "tudományos" háttere szedett-vedett, és többnyire másodkézbõl való értesülésekbõl építkezik, Görögország leírása pedig mindvégig külsõdleges és felszínes marad. Ezért tiltottam le e fiatalkori mû megjelentetését, amíg csak szerzõi jogaim le nem járnak. A görög irodalmat tárgyaló, megjelenés elõtt álló egyik kritikai munkámban tõlem telhetõen megpróbáltam kiengesztelni Pindaroszt, s hat-hét oldalt szenteltem neki, igyekezvén kimutatni a kor törekvéseibe igen nehezen beilleszthetõ életmûvének alapelveit6. Ám bármennyire is másodrendû mû a Pindarosz , nem hiszem, hogy a költõt terhelné a felelõsség a miatt az esztetizáló és erotizáló értelmezés miatt, mellyel ön mûvét (és nem csupán ama mintegy tízsoros, csodálatos töredéket, a Theoxenészhez írott "dát) elemzi. De nem boncolgatom tovább a témát, hisz a jegyzetekben mindezt részletesen kifejtem.

2) Érezhetõen kevéssé foglalkoztatják a politikai vagy társadalmi kérdések, s nem is helyezi el azokat megfelelõen az Ön által elemzett mûben. A szatíra például, mely némely esszéimnek, Kinek nincs /saját Minotaurusza/ címû darabomnak, vagy éppen, és legfõképpen az Opus Nigrum nak szinte minden egyes lapján döntõ jelentõséggel bír, az Ön figyelmét teljesen elkerüli, éppoly teljesen, mint a visszafogott (s nem is mindig visszafogott) felháborodás és méltatlankodás hangja... Így azt sem vette észre, hogy az Opus Nigrum egyik fejezete, a Szépséges lak tiszta szatíra, s a káprázatos foresteli lak leírása korántsem lelkes mûélvezetbõl fakad, sokkal inkább azért beszélek hosszan e kissé hivalkodó pompáról, hogy aztán annál jobban ellenpontozhassam e képet a tulajdonosok középszerûségével, kiemelve képmutatásukat és alantas szellemiségüket, melyek részben elválaszthatatlanok is pöffeszkedésüktõl. Nem figyel fel arra, hogy az Én szép kastélyom (már a cím is nyilvánvalóan ironikus) ugyanezen téma más szempontú feldolgozása, sem az ott megnyilatkozó, maró szatírára: pedig gondoljon csak a jellegtelen és dúsgazdag Bohier-ékre, a zsugori Diane de Poitiers-ra, a tragikus sorsú, de zavaros III. Henrikre, a kétségkívül megindító Louise de Lorraine-re, akit viszont a ravaszdi és életerõs, "sima modorú kufár", IV Henrik, alaposan "rászed", "a kövér Vendôme"-ra, a dúsgazdag és jellegtelen Dupin-ékre, akik csupán az arra átsétáló Jean-Jacques miatt érdekelnek bennünket, s végezetül a gyalázatos Wilsonra, és nõvérére, Madame Pelouze-ra, aki "szivar-idõben" Stuart Mária alakját idézi. Ugyanígy elsiklik A Történelem arcai a Császárok életében, és a Piranesi komor agya lapjain a modern kor emberének megalomániája ellen intézett támadásaim felett. A megszállott "emberi ostobaság" az Opus Nigrum egyik fõ témája, s a Hadrianus emlékirataiból sem hiányzik.

3) Ön túlhangsúlyozza az erotika jelentõségét. Természetesen nem tagadom, a kérdés nagy fontossággal bír mûveimben is, magánéletemben is, ám eltekintve az Alexis tõl, mely egy homoszexuális fiatalembert mutat be, amint lassanként levetkõzi a társadalmi környezete által ráaggatott elõítéleteket, és a Lángoktól, ahol pedig nem annyira erotikáról, mint inkább szenvedélyrõl van szó, mégpedig /gyakran teljesen/ elvont szenvedélyrõl (Antigoné: az igazság, Phédón : a metafizikus gondolkodás, Mária-Magdolna: Isten), az erotika fogalma vagy szimbolikája sosem áll mûveim középpontjában. A Hadrianus egy herceg története, s nem csupán egy szerelmes férfié, az Opus Nigrum ban oly erõsen jelenlévõ szexualitás egyfajta "másodlagos beavatás", ahogyan maga Zénon nevezi több ízben. Az Álomdénár, a Keleti novellák és a három színdarab nem a szexualitás köré szervezõdik, s ez tulajdonképpen igaz A kegyelemdöfés re is. Amikor Ön kijelenti, hogy nálam a borzalmak leírásához mindig "szexuális szorongás" társul, vagy hogy a spiritualitás "maszk-cseréken, alakoskodáson, perverziókon" át jut kifejezésre, mûvem egészérõl különösen pontatlan képet rajzol, hisz ezt az elnagyolt elméletet legfeljebb ha a Lángok ra lehetne alkalmazni. Mi több, a homoszexualitás problémájára szûkített, túlhajtott érdeklõdése következtében egyszerûen említés nélkül figyelmen kívül hagy minden másféle erotikus elemet. A homoszexualitásnak azt a mítizált képét, mely tanulmányában számos helyen átüt, veszélyesnek, s nagyrészt irodalmiasnak érzem, másfelõl pedig az idõnként alkalmazott "perverzió" vagy "bûnös" kifejezések különös módon arról árulkodnak, hogy nem sikerült még teljesen legyõznie konformizmusát.

Most alighanem azt feleli: mindez "értelmezés kérdése". S bizonyos mértékben igaza is van. Némely, az alkotóétól nagyon is elütõ értelmezés rendkívül hasznos, s még igaz is lehet, tekintve, hogy minden nézõpont ambivalens. Ám minél szubjektívebb értelmezést kockáztatunk meg, annál fontosabb, hogy a fogalmak, melyekre támaszkodunk, aggályosan pontosak legyenek, s ön ebben követ el szarvashibákat. Az út mentén vizelõ Heliogabalus és Caracalla kapcsán (Császárok élete, 19. o.) "tündöklésrõl" és "vásott gyermekes nevetésrõl" beszél, holott e helyütt szó sincs semmiféle tündöklésrõl; az Opus Nigrum ban az égvilágon semmi sem enged arra következtetnünk, hogy a letargikus és hûvös Éric herceg és Zénon között "plátói szerelem" alakult volna ki, s ráadásul Zénon a legkevésbé sem platonista; Ön azt mondja, hogy Zénon a börtönben "emlékezetében sorra felidézi az összes filozófiai rendszert", jóllehet csupán élete végének gyakorlati alternatívái merülnek fel. Csak úgy találomra idéztem néhány példát a sok közül. E pillanatokban Ön úgy tesz, mint egy szimfónia képzeletbeli hallgatója, aki nem követi a zenei témákat, s a zenét közvetítõnek használva egyfajta éber álomba ringatja magát: Ön azt látja a szövegben, amit látni szeretne, olykor egyenesen az ellenkezõjét, mint ami benne foglaltatik. Azt hiszem, mi, akik irodalmi vagy képzõmûvészeti mûvek megértésére törekszünk, majdnem mindannyian átesünk ezen a fejlõdési fokozaton, ám a valódi befogadás teljes figyelmet igényel.

Felhívom figyelmét ez átmeneti állapot egy tünetértékû jelenségére: az Ön által kiragadott idézetek olykor, különös módon, nem igazolják az illusztrálni kívánt állításokat, miközben ugyanabban a fejezetben, sokszor ugyanazon az oldalon odavágó részletet is találhatott volna...

Hozzátehetnék még számos, õszintén mondom, baráti megjegyzést, de inkább csak annyit mondok, hogy olykori heves egyet nem értésem ellenére örömömre szolgált eszmét cserélni Önnel, jövõbeni munkájához pedig a lehetõ legnagyobb sikereket kívánom. Elnézését kérem, amiért jegyzeteimet ilyen palimpszeszt-formában juttatom el Önhöz, ám így legalább jelzik az elsõ és a második olvasás impulzusait. Külön kezeltem és legépeltem "A hasonló szerelme" fejezet jegyzeteit, ám nem volt elég idõm, hogy megtegyem ezt a többi fejezet esetében is.

[[Otilde]]szinte üdvözlettel:

/Marguerite Yourcenar/

Remélem, hogy nekem elküldött szövege nem végleges, nem tudom elképzelni, hogy lelkiismeretes professzorok elfogadjanak egy olyan szakdolgozatot, mely sajnos hemzseg a pontatlanságoktól és logikai bukfencektõl. Ám ha mégis így történt volna, Ön tartozik annyival magának, hogy helyreüsse a csorbát.

LACKFI JáNOS fordítása

Marguerite Yourcenar levele Anat Barzilaïnnak7
Petite Plaisance
Northeast Harbor
Maine 04662 USA
1977 szeptember 20

Kedves Hölgyem!

Megkaptam Rosh Hashana8 alkalmából küldött bájos japán képeslapját (mily jellemzõ e szinkretizmus korunkra és gondolkodásunkra!). Köszönöm jókívánságait, s szívesen felelnék rá Méléagrosz általam fordított epigrammájának egy szép sorával: "KHAIRÉ, ha görög vagy, SHALOM, ha keleti"9 S az arányosság kedvéért vegyük hozzá rögtön a hindu SHANTI-t is.

Köszönöm a csehszlovákiai lapot is, és hogy gratulált díjamhoz.

Azért hagytam kissé "leülepedni" június 19-i levelét, mert senki sem ismeri nálam jobban azt a fajta zûrzavart, véleményünk ama átrendezõdését, mely bekövetkezik, mihelyt elolvassuk egy olyan író összes mûveit, akinek egyes munkáit már korábban is szerettük, s akirõl tanulmányt kívánnánk írni. Ebben a helyzetben voltam akkoriban, mikor Humanizmus és hermetizmus Thomas Mann mûveiben címû írásomon dolgoztam, s ugyanebben az élményben volt részem, mikor egy megírandó tanulmány kedvéért elolvastam Misima teljes életmûvét. Ami engem illet, korántsem állítom, hogy e két író iránt kezdetben tanúsított csodálatom csökkent volna, ám mindkét esetben mind összetettebb, már-már elemezhetetlen jelenséggel találtam szembe magamat.

Annak alapján, amit mond, úgy vélem, jelenleg sokkal könnyebb lesz megértenie mûveimet, mint 1974-ben volt. Tökéletesen igaza van, amikor arról beszél, hogy sem karteziánus nem vagyok (ha igazam van, ha nincs, semmi kedvem Descartes-tal foglalkozni), sem sztoikus a szó közkeletû értelmében. Másrészt viszont temperamentuma avagy neveltetése miatt igen gyakran értelmezi helytelenül könyveimet. Úgy emlékszem, már 1974-ben, diplomamunkájának megírása idején megmondtam, hogy túlságosan is hasonítani próbálja Zénont a prométeuszi vagy luciferi mítosz alakjaihoz. Zénon sokkal egyedibb annál, hogy csak úgy be lehessen helyettesíteni õt valamely mitológiai figurával. Való igaz, hogy ifjúságának egyes mozzanataira alkalmazhatjuk a prométeuszi (mivelhogy hasznos találmányok felfedezésével kísérletezik), vagy a luciferi (amennyiben megvetõleg szakít a keresztény gondolkodással) jelzõt, ám így túllõnénk a célon: egyszerûen, akárcsak Leonardónak, megvolt a felfedezések iránti gyakorlati érzéke és szenvedélye, és levetvén skolasztikus neveltetése görnyesztõ jármát, egyetlen mozdulattal sutba hajítja a kereszténységet, melyben egyébként sohasem is hitt. Viszont Innsbruckban, élete ama homályos periódusa után, melyet nem írtam le, de melyen sokat töprengtem, már alapvetõ kételyei vannak az emberi öntudatra vonatkozólag, mindamellett továbbra is úgy hiszi, hogy az értelem és a helyes ítélet egyedüli vezéreink sötét éjszakánkban. Mikor Bruges-ben viszontlátjuk õt, már szédületes, új távlatok nyíltak meg elõtte, s felrémlett elõtte egyfajta nem is "keresztény", nem is "zsidó-keresztény" (ne pepecseljünk e hasznavehetetlen kategóriákkal), sokkal inkább misztikus természetû bizonyosság.

Hogy ateistaként hal-e meg, amint ön állítja? Mindez attól függ, milyen értelmet tulajdonítunk az ateista és az Isten szavaknak.

Azt írja, nem teológus, nem is filozófus, ami hátrányára van a könyv megítélésében. Valóban, véleményem szerint Ön inkább egyes filozófiai rendszerek hatása alatt áll, melyeket pedig amúgy elvet, s ez elég gyakori eset Franciaországban, ahol megannyi "ateista" szemlélete kimerül az általa elutasított kereszténység állításainak tagadásában. A Bovaryné ban Homais úr és a falusi plébános, akivel Homais úr állandóan vitázik, egyaránt a legalacsonyabb szellemi szinten állnak. A kárhozat gondolata például, mely Önnek központi motívuma, teljességgel hiányzik mûveimbõl. Egyetlen szereplõm van csupán, aki ténylegesen kárhozottnak érzi magát, Marthe10, ez a borzalmas teremtés, a zordon kálvinizmus és a kispolgári korlátoltság valóságos karikatúrája. Zénont egy pillanatra sem kísérti meg ez a gondolat.

Az egymást követõ kultúrák rendezetlenségének és megsemmisülésének érzetét kozmikus távlatokba kell állítanunk. A jó és a rossz kétségkívül az emberi létezés velejárói, bár korántsem biztos, hogy úgy festenek, ahogy azt az erkölcstanokban olvashatjuk, én legalábbis kizárólag egyfajta elzárkózásnak (szanszkrit szóval avidyá nak, azaz értetlenségnek, befogadóképtelenségnek, az átjárhatóságtól és hajlékonyságtól való idegenkedésnek) vagy éppen a görög ibrisz nek, agresszivitásnak, erõszakosságnak, a túlság bûnének tekintem az utóbbit. E fogalmakhoz hasonlókkal természetesen a zsidó-keresztény gondolatkörben is találkozunk, az ibrisz például jelen van a Bukás mítoszában, ám annyi bárgyú babona, elõítélet és abszurd kommentár tapad hozzá, hogy igen nehéz kihámozni. Ön megfeledkezik róla, vagy éppen még nem tudatosította magában eléggé, hogy gondolkodásom alaphangjai avagy legfontosabb felhangjai már a kezdet kezdetétõl a görög filozófia (kamaszkoromban Platón, akit gyorsan cserbenhagytam a neo-platonisták, õket is a preszokratikusok kedvéért), az upanisádok és a szútrák elmélkedõ szövegei, valamint a taoista tantételek voltak. Könyveimben csupán igen visszafogottan jeleztem ezt az alapvetést, mégpedig mivel ezt a területet túlságosan kevéssé kutatják ma Franciaországban ahhoz, hogy a tény félreértésekre ne adhasson okot. Gabriel Germain hellenista, az igen kitûnõ Bensõ látás 11 (Le Seuil) szerzõje, rögtön észrevette, hogy Az örvény szélén címû fejezetben Zénon meditációinak jó része buddhista meditációs gyakorlat (víz, tûz,...12, persze az utóbbi inkább és legfõképpen sámán-motívum). Azért illesztettem a könyvbe Darasi, az indiai gondolkodás befolyása alatt álló szúfi kitalált történetét, hogy ezeket az egybeeséseket történetileg igazoljam, ám valójában olyan szellemi rokonságról van itt szó, melynek talán egyáltalán nem létszüksége, hogy bevallott kapcsolatként vagy befolyásként emlegessük.

Emlékezzék csak vissza, a kárhozat kategóriája sem a preszokratikus gondolatkörben nem létezik (kivéve az orfikusokat, akik kapcsán még sok mindent el lehetne mondani), sem a hinduknál, hisz az õ szemükben minden körkörös, sem pedig a buddhistáknál, mert õnekik minden csak átmenet. Empedoklész úgy mondja, maga a Föld válik pokollá mindazoknak, akiket lebéklyóz az evilági dolgok súlya. A buddhizmus számtalan pokolkörének mindegyike átmeneti és személyre szabott, mi alakítjuk ki ezeket, s rajtunk áll, hogy ki tudunk-e szabadulni belõlük.

Amúgy viszont egyáltalán nem arról van szó, hogy elvetném vagy megtagadnám a számomra otthonos keresztény, azon belül is a katolikus kultúra befolyását. A haldokló Hadrianus minden ellenérzés nélkül elgondolja, hogy "Krisztus érseke", mikor majd a pontifex maximus szerepét átveszi "a tekintély egyetemes megtestesítõinek" sorába lép, és e minõségében sokkal inkább különbözik majd elõdjétõl, mintsem képzelnénk. Zénon mindvégig megõriz valamit a papi méltóság jegyeibõl, s tudjuk, hogy erre a hivatásra készült a kezdet kezdetén. Számomra a protestantizmus ösztönösen idegenebb, jóllehet volt alkalmam megtapasztalni nagyságát. (Enélkül nem is tudtam volna megírni a Mély folyó, sötét folyam ot.) Az Iszlám nagyságát is érzem. Az úgymond ábrahámi vallásokban, avagy, ahogyan elég rémes módon emlegetik õket, "az Írás népének" vallásaiban mégis leginkább a túlzott hajthatatlanság és dogmatizmus zavar, továbbá a szó szerinti értelmezésre való hajlam, melynek folytán szüntelenül eretnekeket kutattak maguk között, s perifériára szorították, máskor egyenesen a mélység túlpartjára vetették misztikusaikat. A Tantra aszkétája nagyonis jól tudja, hogy az istenek, akiket cellájában napról napra élesebben képzel maga elé, ha úgy akarja, szertefoszlanak, mint az ég fellegei a szélfúvásban. Az európai, vagy ha úgy tetszik, mediterrán szellem számára a Valóság, így, nagybetûvel, mindig is a Képzeletbeli ellentéte volt, s a képzeletbeli jelenléte a valóságosban sosem volt döntõ, pedig ha a vallásokat, a nagy szellemi mozgalmakat, mi több, akár a politikai áramlatokat is tanulmányozni kezdjük és összevetjük, mégis gyakran találkozunk evvel a gondolattal. Megpróbáltam ezt Zénonnal is kimondatni ("ha azt állítjuk valamely jelenésrõl, hogy teljes egészében a képzelet tartományába utalható, az még nem jelenti, hogy a szó vulgáris értelmében véve puszta képzelõdés volna csupán; a bennünk lakozó istenek és démonok nagyonis valóságosak"). A kereszténységben nem annyira egyik vagy másik dogma bánt engemet (hiszen az istenségnek az emberi szenvedésben való részvétele mint gondolat, érzésem szerint tartalmaz egyfajta igazságot, vagy ha úgy jobban tetszik, csodálatos metafora), hanem, hogy úgy mondjam, az a fajta dogmatizmus, mellyel dogmáit kezeli.

Ami a zsidó vallást illeti (amely ha hisz benne, ha nem, az Ön lelkialkatát teljesen átitatja, ez pedig már egyfajta hitnek felel meg), én csak nagyon késõn ismerkedtem meg vele, miután észrevettem, hogy (mégha szakadár formáiban is) de megtermékenyítõleg hatott jónéhány nyugati szellemre. Akár Paracelsusra, akár Campanellára vagy Victor Hugóra gondolunk, a háttérben majdnem mindig észlelhetõ a kabalista filozófia hatása. Én a Kabalában csodálatos szikrákat találtam, de ugyanakkor rengeteg zavarosságot, babonás (inkább úgy mondom, megszállott, mert a babona túl rideg kifejezés), végsõkig hajtott számmisztikát, és azt a fajta befelé fordulást és begubózást, mely, úgy vélem, gyakran jellemzi a zsidó gondolkodást, s ez alighanem a zsidóság középkori életkörülményeinek tudható be. Mindamellett itt-ott felragyog egy-egy szikra, s megpróbáltam megmutatni, amint Zénon lassanként, az évek múltával Don Blas de Vela segítségével magáévá teszi a zsidó filozófia hozadékát.

Nem kérõdzöm tovább saját forrásaimon, bár szükség volt rá, hogy alaposan megvilágítsam a problémát, mely óriási félreértéshez vezethet. Zénon viszonya, pontosabban lehetséges viszonyai Istenhez két helyütt válnak nyilvánvalóvá az Opus Nigrum ban, nevezetesen a 171. oldalon Darazi, Don Blas és Jean Myers kapcsán, valamint a 202-204. oldalakon Zénon és a Perjel utolsó, hosszú beszélgetésében.13 E különbözõ változatok sokkal kevésbé mondanak ellent egymásnak, mint hinnénk, s leginkább egyazon egyéniség ingadozását tükrözik különbözõ, az alaptételeket saját elveik szerint megformáló személyek jelenlétében.

Ha már itt tartunk, téved, amikor a Perjelt a belenyugvás jelképének tekinti. Aki felajánlja életét és halálát, azon egyáltalán nem az a fajta belenyugvás lesz úrrá, amelyre Ön gondol. A Perjel éppúgy eljut a felülemelkedésig, mint Zénon.

De térjünk vissza a kárhozat kérdésére, amelynek kapcsán Ön, úgy vélem, a legtöbb hibát követi el. Az a benyomásom, hogy félreértette a könyv utolsó oldalait. Zénon halála az Opus Rubrum14 beteljesedése, melyrõl azt hitte, sohasem éri el, melyben a rettegés küszöbén átlépve az öröklétbe, avagy örök életbe (ahogy tetszik) veti magát. A víz áradása, az egymást létrehívó alkímiai színek, a sarkköri nyári éjszaka horizontján lehanyatló, majd észrevétlen újra felkúszó nap lüktetése, a táruló kapuk: minden szimbólum erre utal. Mikor Zénon úgy érzi, magához tér, nem tudván, rajta segítenek-e, vagy neki kell segítséget nyújtania (ez még az Opus Album), egy barátjának közelgõ lépteit hallucinálja, amint az már a Szent Kozma menhelyen, a perjel halála elõtt nem sokkal is megtörtént vele. Ami pedig annak jelképe, hogy minden különbség végetér. A hangjelenség képi megfelelõje Angelico Paradicsoma lehetne, ahol két férfi egymásra talál és összeölelkezik, túl a halálon. Az utolsó sor pedig (mely felett majdnem minden olvasó figyelme elsiklik) azt sugallja az értõ szellemnek, hogy a vég nem feltétlenül vég. A kárhozat fogalmától tehát a lehetõ legmesszebbre kerültünk, ahogyan Hadrianus is (jóllehet másféleképpen) de a lehetõ legkevésbé kárhozott valaki. Nem tudom felháborodás nélkül olvasni a filmhirdetések ócska szlogenjeit, melyek A kegyelemdöfés 15 Eric-jét úgy állítják be, mint "olyan embert, aki csak ölni tud", vagyis a háború kárhozottját, amint azt különbözõ filmekben és regényekben már megszoktuk. Ugyanakkor Eric már a könyv elsõ lapjain tudtunkra adja, hogy megismerte "a boldogságot, a valódit... melyhez semmiféle romlás nem férkõzhet". És újra felleli ezt a boldogságot, amikor erõltetett menetben vonulnak vissza Kovo felé. Kovóban újra rátalál Sophie-ra, aki szintén megismerte a boldogságot ("jól megvoltam"), mégpedig a vörös hadsereg egy fiatal katonájával, ama "szõke óriással" folytatott viszonyában, akit a forgatókönyvíró szemérmetesen eltüntetett a filmbõl (létezik egyfajta balos szemérmesség is). Ez az érzés, ez a tapasztalat, melyet többé senki sem vehet el tõlük, megerõsíti derûs, majdhogynem gyengéd összetartozásukat. Ekkor persze még nem vagy a Zénon metafizikai mélységeiben. Ám ezt a síkot megérinthetjük, vagy legalábbis félszemmel megpillanthatjuk mindannyiszor, ha elég mélyen alászállunk magunkba.

Ahol telítettség van, ott mindjárt boldogság is van, ez pedig pontosan ellentéte a kárhozatnak.

Joggal gondolja, hogy nem vagyok "nyugodt" abban az értelemben, amint ezt a szót párizsi kritikusaim alkalmazzák16. De elvbõl megõrzöm, vagy legalábbis igyekszem megõrizni a nyugalom külsõ látszatát. (Úgy vannak evvel, mint mosolyommal, melybõl holmi "életörömet" vélnek kiolvasni, holott csupán egyfajta jóindulat17 vagy pusztán udvariasság ismertetõjegye.) El kell azonban mondanunk, hogy valahol lényünk legmélyén, túl minden szorongáson, irgalmon, háborgáson, bizonytalanságon a nyugalom újra helyreáll, paradox módon, mintha visszájára fordulna mindaz, amit ön Zénon ateizmusának nevez, s õ egy "ki tudja, miféle istent" érez mozdulni magában. Persze azért ne fájjon a feje amiatt az egy szótag miatt!

Egy percig sem képzelem, hogy ez a hosszú levél bármit is változtathat szakdolgozatán, melyet decemberben kell megvédenie. A célhoz ily közel már szinte készen várja a bársonyszék, s a fennkölt kifejezést itt minden irónia nélkül használom. De ezt a levelet meg kellett írnom. Sok szerencsét bírái elõtt...

Szívélyes üdvözlettel:

Marguerite Yourcenar

LACKFI JáNOS fordítása