A magas fák kényelme!
A forrongó levegõ és
a napsugár
kedvemet keresi;
és a föld arca fölfelé
néz, hogy végigkutassam.
Lábaim rákulcsolódnak
a görcsös ágra.
Az egész Teremtés megdolgozott
lábamért, minden egyes tollamért:
most már karmomban tartom a Teremtést,
vagy föllebbenve lassan forgatom -
ott ölök, ahol tetszik, mert
mindez az enyém.
Testemben semmi körmönfont okoskodás:
gyakorlottan tépek le fejeket -
szétosztom a halált.
Röptöm egyetlen útja biztosan
tör át
az élõk csontjain.
Egyetlen érv sem támogatja
jogom:
a nap mögöttem áll.
Mióta lettem, semmi sem változott.
Szemem nem tûrt meg változást.
A többire majd ugyanígy ügyelek.
A kusza földön merengõ
tekinteteden át
a nap hûtött szénelem-szárnya
élezi a szemsugarat.
Azok a sisak alá bújt szemek
rákapcsolva még
az atommagra - csakis õk
lézerezik a pacsirta alakú
lyukat
a pacsirtadalban.
Finom hamuban az elhullt sarkantyúkat megleled.
S talán megleled õt is
Szürkületben és harmatban
testesülve
még mindig hallgatózva -
a harcost
kék kabát feszül vállán
elõrehajol meggörnyed
a hárfa tölgyei között.
Táncod e tiprás. Szemed
- fejtekergetõ
gonosz szemed -az ellenséget lesi.
Megtekered beszövöd összegubancolod
lelkének minden fonalát,
így cibálod magadhoz, és
megtaposod.
Gomorra! Szodoma! Szemed tûhegyen
ráng
hamuüregében. A kénes
csatabárdban,
amelyet arcnak használsz. Ez a csuklya
ez a sötét kova-sisakrostély
a harmadik lábad is. S kovakõ
csészéd alsó
állkapcsod lehet, durván
méretre kicsipkézve.
Az ilyen fakó szem soha meg nem bocsát!
A tojás-vakolatú nárciszsárga
ing
nem nyújt vigaszt. S ez a bábhoz
illõ
berlini kék tollas páncéling
merõ gúny. Nincs segítség,
tudod te azt,
mikor legvégül szembeszállsz
a táncoló csillagokkal, melyek
kitervelték e remegõ
lefokozottságot, ezt a börtönt,
ezt a
törékeny mûanyagból
épült kínzóeszközt,
amely csálén torlódik
össze,
s keresztbe áll gégéd
elõtt.
Föltápászkodik a zsibbadásból,
és lassan szokásai felé
botorkál. Lehajol a vízhez,
és iszik. Szomjas az öregség.
A víz
legalább segít, felüdít.
Mi mást
lehetne tenni? Az elõbbi
melengetõ fekvést próbálja.
Hátsó lábait
meggörbítve maga alá
húzza. Lenyugszik,
míg farkasbõre reszket, s
õ nem tudja már,
hogyan legyen méltó hozzá.
És íme itt
egy fiatal farkas. Még egész
lénye ép.
Tudja, miként feküdjön,
fejével,
két ázsiai szemmel, e két
lövegirányzékkal,
amely könnyen beáll, erejétõl
sugárzik.
Fakó szemét becsukja, gondtalan,
unott és gondtalan. Nagyra nõtt
tagjai
gondtalanul idõznek. Arra vár,
hogy élhessen, majd odébbáll.
Közben a drótsövény,
a sürgõ emberek
árnyjátéka, a környezõ
London
hullámvasút-moraja mind átmeneti,
neki épp nem kerül semmibe,
fülelhet minderre, úgysem talál
semmiféle erdõt. A seregélyek
elszórakoztatják. Hátába
õszült,
fölperzselt õseibõl
áll királysága.
A rõt nyak és fülek
mindenre készek.
Elejti súlyos, gyors mancsait, szétterpesztve
a kavicsokon, úgy pihenteti
berregõ fejét, a roppant
motort. Helyére
rogyott farkas a kavicson. Szemek számára
talapzatra tehetõ. Termék,
csak piaca nincsen.
Ám mindeközben
zajlik a borzalom: a vasból lett
örökség,
dúsgazdag akarat neurotikus
unalommá foszlik, megehetõ,
de már emészthetetlen. Minden
izgága
fülemelgetés, orrmeresztgetés
meg újra
szimatolás olyan, mint az idegbeteg
reszketése, akit hangok gyötörnek.
Szarvasokra fülel? Nem létezõ
erdõk pletykálkodását
hallgatja ki? A lemmingek
homokóra-pontos riadalma bántja,
amint
elérhetetlenné törpülnek?
Sokáig futott,
semmit sem talált, csak türelmet.
Fullasztó türelem a sûrû
bunda redõiben. Minden tündérmese
megfakul körülötte,
s a kavicsokba tapad. Szeme
konokul állítja, mindez igaz,
s hogy õ farkas - a London közepére
kényszerült céltalan,
silány dolgok
egyike. Sarki rókák susognak-e
épp
hullámhosszukon - menekvés,
szabadság
képzelt léghuzatjai? Két
mellsõ lába,
a két hatalmi eszköz, elõtte
hever -
nem tudja, mire valók. Hirtelen
fölugrik és vigyázzba
áll
céltudatos teste - a Gondozó
jött meg, és friss vizet töltött
neki.
S a csodálatos utazások
megint ott hevernek a földön,
laza
kötélkupacokba odavetve.
A jövõ feléje kapott,
s hátracsavarodott,
kusza halmaz lett, kábító
ütés,
amely kárt tett agyában.
Halk, nyugodt,
kutyusként kedves a lénye,
kiábrándult - az egész
kenõcs
bõrében áporodik.
Minden ásítása
újabb adag méreg. Minden
bakugrás
roppant tömegben szabadít rá
új reménytelenséget,
amit majd
alva kell fölemésztenie. Millió
mérföld
szorítja mancsait. Tízmillió
év
tört össze fogai között.
Egy világtól
bûzlik a csont, verebek csipdesik.
Ott függ
fejjel lefelé a jelen nem valóság
drótkerítésén.
Tarokk kártya lapja, maga is ismeri.
Üvölthet egész éjszaka,
s a hajnal fölveszi ugyanazt a lapot,
s az õ képmását
látja rajta, két szeme
akár ajtókeret a sivatagban,
semmi és semmi közt.
BÁRDOS LÁSZLÓ fordításai