Másodszor

'szintén szólva nem szakadtunk bele a munkába, a fõnök a célnak megfelelõ irodákat választott, hogy ne legyen nagy tömeg, mi meg ahogy azt illik, egyenként és kellõ idõt fordítva mindenkire, fogadtuk õket. Micsoda illemtudó társaság, öregem, a fõnök mondta ezt idõnként, és igaz is volt, hisz IBM-gépeket megszégyenítõ pontossággal minden össze volt hangolva, semmi
sietség, semmi kapkodás. Volt idõnk kávézgatni, meg elolvasni a vasárnapi lóverseny-mûsort, sõt legelõször a fõnök jött át tippekért, mert ez ügyben a mi vézna Bianchettink igazi orákulumnak számított. Így egyformán telt minden nap, mindenki hozta az ujságját, a fekete López szervírozta az elsõ kávét, aztán szállingózni kezdtek az ügyfelek az eljárásra. Igen, ez állt az idézésen: az önt érintõ eljárás, mi meg csak vártuk õket. Persze az igaz, hogy ha sárguló papíron jön is az idézés, azért mindig ijesztõen hat; María Elena maga is sokszor szemügyre vette otthon a papírt, nézte az olvashatatlan aláírást körül fogó zöld pecsétet meg a megjelölt idõpontot és helyet. A buszon még egyszer elõvette a táskájából, és a biztonság kedvéért felhúzta az óráját. Egy Maza utcai hivatalba szólt az idézés, különösnek találta, hogy ott legyen egy minisztérium, de hallotta a nõvérétõl, hogy annyira helyszûkében vannak a minisztériumok, hogy most már a város bármelyik részén nyitnak irodákat, s amint leszállt a buszról, maga is meggyõzõdhetett róla: bármelyik negyedben lehetett volna, volt ott több három- meg négyemeletes ház és jónéhány kiskereskedés, sõt az egyre ritkuló fákból is maradt még néhány példány.

"Legalább egy zászló ki lesz téve." - gondolta María Elena, amint a
600-as épületek tömbjéhez közeledett, talán olyasmi lesz, mint egy elõkelõ negyedben lévõ követség, ahol az erkélyre kiakasztott színes drapéria már meszszirõl magára vonja a figyelmet. Az idézésen világosan rajta volt a házszám, María Elena meglepõdött, hogy nem látja a nemzeti zászlót, egy pillantra megtorpant a sarkon (túl korán volt, még húzhatta az idõt), majd teljesen indokolatlanul megkérdezte az újságárust, hogy vajon abban a háztömbben van-e a megadott cím.

- Hát persze - felelte a férfi -, úgy a közepe táján lehet, de maradjon már itt velem egy kicsit beszélgetni, láthatja, hogy milyen egyedül vagyok.

- Majd visszafelé - válaszolta mosolyogva María Elena, miközben lassan nekiindult, s még egyszer megnézte a sárga papírt. Szinte nem volt se forgalom se ember az utcán, itt egy macska ült egy bolt elõtt, ott egy kövér nõ igyekezett kifelé a lányával egy udvarból. Az Igazgatóság magasságában parkolt egy-két autó, szinte mindegyikben ült valaki a volánnál, s újságot olvasott vagy cigarettázott. Mint a háztömbben mindenütt, ott is keskeny volt a bejárat, majolikás az udvar, hátul a lépcsõ; a kapun csak akkora tábla volt, mint egy orvosi vagy fogorvosi rendelõn, piszkos is volt, az alján pedig papírcsíkkal leragasztották a felirat egy részét. Különösnek találta, hogy nem volt lift, hogy a harmadik emeltre gyalog kelljen felmennie, hiszen az idézés olyan hivatalos volt azzal a zöld pecséttel, alárírással meg mindennel.

A harmadikon zárva volt az ajtó, se csengõ, se tábla. María Elena megpróbálta lenyomni a kilincset, s az ajtó hangtalanul kinyílt; elõször a cigarettafüstöt észlelte, csak utána látta meg a folyosó zöldes majolikacsempéit, s a két oldalt padon várakozókat. Nem voltak sokan, de a füst meg az a keskeny folyosó olyan hatást keltett, mintha összeérne a térde a két idõsebb asszonynak, a kopasz úrnak és a zöldnyakkendõs fiúnak. Biztosan beszélgetéssel múlatták az idõt, mert ahogy María Elena kinyitotta az ajtót, még hallotta az egyik aszszony mondatnának a végét, de aztán ahogy az lenni szokott, egyszeriben elhallgattak, és mindenki az új jövevényre meredt, María Elena pedig, ahogy szintén az lenni szokott, olyan zavarba jött, hogy egészen belevörösödött, alig jött ki a száján egy "Jó napot! ", s mindaddig az ajtó mellett cövekelt, míg a fiú nem intett neki, hogy van mellette üres hely a padon. Épp amint hálálkodva leült mellé, kinyílt a folyosó túlsó végén az ajtó, és kilépett rajta egy vöröshajú férfi, s minden mentegetõdzés nélkül átvonult a tédek közt. A hivatalnok kitámasztotta lábával az ajtót, s kivárta, míg az egyik asszony nagy nehezen feltápászkodik, és elnézést kérve elindul María Elena és a kopasz úr között; a bejárati ajtó és az irodaajtó szinte egyszerre csukódott be, a várakozók megmozgatták egy kicsit a tagjaikat a recsegõ padokon, és ismét beszélgetni kezdtek.

Mindenkinek megvolt, ahogy az lenni szokott, a vesszõparipajá, a kopasz úr az eljárás lassúságát szidta, ha már az elsõ alkalommal így megy, mit várhat az ember, tessék megmondani, mi a fityfenének kell több mint fél óra, talán ha négy kérdésük van, aztán visszlát, legalábbis én így gondolom.

- Ne higgye - szólt közbe a zöldnyakkendõs fiú; - én másodszor vagyok itt, és mondhatom, hogy nem megy az olyan gyorsan, mire mindent legépelnek, aztán egy-egy dátum ott nem is jut olyan könnyen az ember eszébe meg minden, végül is elég soká eltarthat.

A kopasz férfi és az idõs asszony érdeklõdéssel hallgatta a fiút, mert õk valóban elõször jártak ott, akárcsak María Elena, de õ nem érezte feljogosítva magát, hogy beleszóljon a beszélgetésbe. A kopasz férfi az iránt érdeklõdött, hogy mennyi idõ telik el az elsõ és a második idézés között, mire a fiú elmagyarázta, hogy neki három nap volt közte. De hát minek két idézés? - kérdezte volna María Elena, de érezte, hogy ismét elönti az arcát a pír, így inkább megvárta, hogy majd megszólítja valaki, amitõl magabiztosabb lesz és bekapcsolódik a társalgásba, ha már nem õ lesz az utolsó a sorban. Az idõs asszony közben elõvett egy kisüveg repülõsót, és sóhajtozva nagyokat szippantott belõle. Még a végén rosszul lesz a nagy füsttõl, a fiú felajánlotta, hogy eloltja a cigarettáját, a kopasz férfi meg kijelentette, hogy csak oltsa is el, meg hogy szégyen, hogy milyen az a folyosó, s ha rosszul érzi magát a hölgy, jobb, ha eloltják a cigarettákat, de az azt mondta, hogy nem szükséges, épp csak rátört valami fáradtság, s mindjárt elmúlik, otthon amúgy is állandóan dohányzik a férje meg a gyerekei is, szinte már észre sem veszem. María Elena elõzõleg szívesen rágyújott volna, de most látta, hogy a férfiak eloltotják a cigarettát, a fiú meg a cipõtalpán nyomja el, várakozásközben mindig sokat dohányzik az ember, a múltkor még rosszabb volt, mert heten-nyolcan voltak elõttem, a végén már látni sem lehetett a folyosón, akkora füst volt.

- Az élet egy váróterem - jelentette ki a kopasz férfi, miközben nagy gonddal eltaposta a csikket a földön, majd a két kezére meredt, mint aki nem tudja, hogy most mihez kezdjen velük, az idõs asszony egy élet tapasztalatával egyetértõleg sóhajtott egyet, majd eltette az üvegcsét, s akkor kinyílt a folyosó végén az ajtó, és kisétált a másik hölgy, mégpedig olyan ábrázattal, hogy azt csak irigyelni lehetett, a bejárati ajtóhoz érve pedig szinte szánakozva köszönt el tõlük. De hiszen ez nem is tart akkor olyan soká, gondolta María Elena, hárman vannak elõtte, mondjuk, háromnegyed órát kell várnia, persze, olykor egyeseknél elhúzódhat az eljárás, a fiú nem elõször van itt, ezt maga mondta. Ahogy a kopasz úr belépett az irodába, María Elena összeszedte a bátorságát, és a biztonság kedvéért megkérdezte fiút, az elgondolkozott, s azt felelte, hogy volt, aki az elsõ alkalommal sokáig volt bent, volt, aki kevesebb ideig, sosem lehet azt tudni. Az idõs asszony megjegyezte, hogy a másik hölgy szinte alig volt bent, a vöröshajú férfi ellenben egy örökkévalóságig.

- Még jó, hogy már csak kevesen vagyunk - mondta María Elena -, nyomosztóak ezek a helyek.

- Bölcsen kell ezt felfogni - szólalt meg a fiú -, ne feledje, hogy még
vissza kell jönnie, úgyhogy jobb, ha nem nyugtalankodik. Én amikor elõször jöttem, senkivel sem tudtam beszélni, s bár rengetegen voltunk, valamiért nem barátkoztunk egymással, ma ellenben amióta csak beléptem, gyorsan telik az idõ, mert beszélgetünk.

María Elena szívesen folytatta a csevegést a fiúval meg az asszonnyal, mindaddig szinte észre sem vette, hogy telik az idõ, míg ki nem jött a kopasz férfi, amikor is az asszony korát meghazudtoló gyorsasággal felpattant a helyérõl, szegénykém, gyorsan túl akart lenni az ügyön.

- No, most már mi jövünk - mondta a fiú. - Nem zavarja, ha elszívok egy cigarettát? Már alig bírtam, csak az az asszony annyira odavolt...

- Magam is rágyújtanék.

Elfogadta a fiútól a felajánlott cigarettát, aztán ki-ki megmondta a nevét, meg hogy hol dolgozik, és jót tett nekik a társalgás, legalább elfeledkeztek a folyosóról meg a csendrõl, ami egy-egy pillanatra már ijesztõ volt, mintha egészen távol kerültek volna az utcától meg az emberektõl. María Elena gyerekkorában maga is a Floresta-negyedben élt, most meg a Constitución környékén lakik. Carlosnak nem tetszett az a negyed, inkább a város nyugati oldalát kedvelte, a jó levegõt, a fákat. Az volt az álma, hogy Villa del Parquéba költözik, talán majd ha megnõsül, azon a tájon bérel lakást, apósjelöltje már fel is ajánlotta a segítségét, annak pedig sok kapcsolata van, s egykettõre szerez valamit.

- Nem tudom, miért, de valami azt súgja nekem, hogy én egész életemben a Constitución környékén fogok lakni - mondta María Elena. - Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Ha egyszer pedig...

Látta, hogy kinyílik a folyosó végén az ajtó, szinte meglepetten a fiúra nézett, az meg rámosolygott, ahogy felállt, no látja, hogy beszélgetéssel milyen jól eltelt az idõ, az asszony kedvesen köszönt nekik, kifelé menet mindenki fiatalabbnak és fürgébbnek tûnt, mintha valami nagy tehertõl szabadultak volna meg, vége az eljárásnak, eggyel kevesebb az intéznivaló, kint meg ott az utca és a sok kávézó, ahova be lehet térni egy pohár italra vagy teára, hogy valóban maga mögött hagyja az ember a váróterem és az ûrlapok világát. Most hogy egyedül maradt, majd lassabban telik María Elenának az idõ, bár ha minden úgy megy, mint eddig, Carlos sem marad bent sokáig, bár olykor egyeseknél tovább tart az eljárás, mert másodször jött, s ki tudja, miféle ügye van.

Elõször szinte fel sem fogta a dolgot, amikor látta, hogy nyílik az ajtó, ránézett a hivatalnok, és egy biccentéssel intett, hogy fáradjon beljebb. Arra gondolt, hogy akkor ez így szokás, hogy Carlosnak még bent kell maradnia, míg kitölti a papírokat, de addig is foglalkoznak vele. Köszönt a hivatalnoknak, s belépett az irodába; szinte még az ajtóban volt, amikor egy másik tisztviselõ egy fekete íróasztal elõtt álló székre mutatott. Több ügyintézõ is volt az irodában, csupa férfi, de Carlost nem látta köztük. Az íróasztal túloldalán egy beteges képû hivatalnok valami nyomtatványt nézegetett; nem emelte fel a szemét, csak a kezét nyújtotta, de María Elena lassan fogta fel, hogy az idézést kéri, aztán hirtelen megértette, s kissé zavartan kutatni kezdett, motyogva kérte közben az elnézéseket, sõt két-három tárgyat is kivett a táskájából, mire megtalálta a sárga papírt.

- Töltse ki ezt végig - szólt a hivatalnok, s átnyújtott egy ûrlapot. - Nagybetûvel, szép tisztán.

A szokásos idétlenségeket kérdezték, keresztneve, vezetékneve, kora, neme, lakhelye. Két válasz közt María Elena hirtelen azon kapta magát, hogy valami zavarja, valami, amirõl gyáltalán nem tudja, hogy mi. Nem az ûrlap, azon könnyû volt kitölteni az üres rubrikákat; valami odakint, valami, ami
hiányzott, vagy ami nem volt a helyén. Abbahagyta az írást és körülnézett, látta a többi asztalt, ahol dolgoztak vagy beszélgettek a hivatalnokok, a plakátokkal és fényképekkel zsúfolt piszkos falakat, a két ablakot meg az ajtót, ahol bejött. Egyetlen ajtaja volt az irodának. Foglalkozása, utána kipontozott vonal; gondolkodás nélkül kitöltötte. Egyetlen ajtaja volt az irodának, és Carlos nem volt bent. Munkában eltöltött évek száma. Nagybetûvel, szép tisztán.

Amikor a lap aljára kanyarította a nevét, úgy bámult rá a hivatalnok, mintha túl sok idõt vett volna igénybe az ûrlap kitöltése. Egy darabig tanulmányozta a papírt, nem talált benne hibát, majd eltette egy dossziéba. Aztán már csak kérdések következtek, némelyiknek semmi értelme sem volt, mert María Elena már az ûrlapon megválaszolta õket, de a családjáról is érdeklõdtek, meg hogy hol lakott az utóbbi években, meg a biztosításairól, és hogy gyakran utazik-e és hova, és hogy kiváltotta-e vagy ki akarja-e váltani az útlevelét. Láthatóan senkit sem érdekeltek különösebben a válaszok, a hivatalnok legalábbis nem jegyzetelt. Hirtelen közölte María Elenával, hogy elmehet, és három nap múlva, tizenegyre menjen vissza: nem kell hozzá írásos idézés, csak el ne felejtse.

- Igenis, uram - mondta María Elena miközben felállt -, akkor csütörtökön tizenegykor itt leszek.

- Minden jót - válaszolta a hivatalnok, de fel se nézett.

Üres volt a folyosó, s ahogy végigment rajta, ugyanazt érezte, mint a többiek, sietséget, fellélegzést, ki minél elõbb az utcára, s maga mögött hagyni azt a világot. María Elena kinyitotta a bejárati ajtót, s ahogy elindult lefelé a lépcsõn, ismét eszébe jutott Carlos, különösnek találta, hogy Carlos nem úgy távozott, mint a többiek. Különös volt, mert az irodának csak egy ajtaja volt, persze lehet, hogy akkor talán nem nézett jól körül, hisz az úgy képtelenség, de amikor a hivatalnok kinyitotta neki ajtót,nem találkozott Carlosszal, Carlos nem jött ki a következõ ügyfél elõtt, mint a többiek, mint a vöröshajú férfi, a két asszony, egyedül Carlos nem jött ki.

A járdát perzselte a napfény, María Elenát megcsapta az utca zaja és hangulata; tett néhány lépést, aztán megtorpant egy fa mellett, ahol nem parkolt autó. A kapu irányába nézett, gondolta, vár egy kicsit, míg feltûnik Carlos. Az lehetetlen, hogy Carlos nem jön ki, mindenki kijött az eljárás végeztével. Felötlött benne, hogy a fiú azért marad bent tovább, mert egyedül õ jött másodszor; ki tudja, lehet, hogy errõl van szó. Nagyon különösnek találta, hogy nem látta bent az irodában, bár lehet, hogy a plakátok mögött is volt egy ajtó, amit nem vett észre, azért mégiscsak különös, hisz hozzá hasonlóan mindenki a folyosón át jött ki, mindenki, aki elõször jött, a folyosón át távozott.

Mielõtt tovább ment volna María Elena (már várt egy darabja, de tovább nem maradhatott ott), eszébe jutott, hogy csütörtökön vissza kell mennie. Lehet, hogy akkor majd másképp mennek a dolgok, és másutt kell kijönnie, bár nem tudta, hogy hol és miért. [[Atilde]] persze nem tudta, mi bezzeg jól tudtuk, hogy ott fogjuk várni õt is meg a többieket is, miközben majd kényelmesen cigarettázunk, beszélgetünk, a fekete López pedig elkészíti a sokadik délelõtti kávénkat.

SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása